2

     Az ember abban reménykedik hátha az első hét nem annyira brutális, de nem, a hatodik év igenis nehéz, mint ahogy mindenki megjósolta. Az egyetlen szerencsénk az, hogy csütörtökön volt Szeptember elseje, épp ezért pénteken kaptuk meg az órarendeket amitől szív infarktust kaptam, de nem csak én, ez az egyetlen mázlim. McGalagony prof. komolyan elbeszélgetett egyesével mindegyik diákjával és csak utána alakította át az óráinkat, az enyém eléggé keményre sikeredett. Hosszú beszélgetés után ez lett az eredménye:

Óra	Hétfő	Kedd	Szerda	Csütörtök	Péntek
9:00	Bűbájtan	Bájital.	Átváltozás.	S.V.K	Bájital.
10:10	Átváltozástan	S.V.K	Átváltozás.	Gyógynövény.	Bájital.
11:10	Jóslástan	Mágiatörténet	S.V.K	Bűbáj.	Rúna.
12:10	Gyógynövénytan	Bűbáj.	Rúna Ismere-tek	Átváltozás.	S.V.K
15:00	Bájitaltan	Átváltozás.	Jóslás.		Bűbáj.
16:10	Sötét Varázslatok Kivédése	-	-	-	Mágia-tört.
00:00	-	-	-	-	Asztro-nómia

    
    Kerek szemekkel vizsgálgattam a kis lapocskát megpróbálva felfogni az óráimat. Miután kétszer megdörzsöltem a szemeimet és még mindig nem tűnt el a sok szám és betű beletörődve sóhajtottam. Azt hiszem ebben az évben komolyan fel kell húzzam a gatyámat, csoda, hogy sikerült a többieknek túlélniük. Azt hittem Fred és George csak túloznak ezzel kapcsolatban, de nem, kiderült komolyan beszéltek, életükben valószínüleg másodjára. Kár, pont egy ilyen üggyel kapcsolatban igazán hazudhattak volna egy kicsit, tavaly még nem tűnt annyira hihetőnek a hányásos meg ájulásos sztorik, de most...

- De jó! Jósláson és Rúnán is együtt leszünk. – Hermione szemei vadul csillogtak, persze, ő alig várta, hogy elkezdődjenek az új, ezerszer nehezebb óráink. Mégis mi a fenére gondoltam mikor felvettem ezeket az órákat? Érdekesnek hangzottak, de most belegondolva, basszus...Rúna Ismeretek? Az mi a fene?! Végem lesz ebben az évben.

- Van három lyukasod, legalább ennyi. Tudsz majd velünk relaxálni. – Ron vigyorogva pacsizott le velem. Én csak lesajnálóan megráztam a fejemet.

- Tudod, nem ugyanakkor vannak lyukas óráink, csak egyszer ütközik, csütörtökön. De azért nem rossz gondolat. – emeltem fel a saját papírjaimat közszemlére.

-Oh, tényleg.

     A hétvégét annyira próbáltam kiélvezni amennyire csak tudtam, a gond ezzel csak az, hogy az agyamban tőlságosan bele maradt vésve a nyomorult hétfői nap akaratomon ellenére. Vasárnap úgy gondoltam eljött az ideje elővenni azokat a könyveket amikre szükségem lesz ebben az évben és belelapozzak egy kicsit. A hálóban túl nagy nyüzsgés miatt nem ment a koncentráció, ezért a rengeteg köteg könyvel elvonultam a könyvtárba, valószínüleg az egyetlen nyugodt helyre a kastélyban. Sóhajtva lapozgattam a Gyógynövénytan könyvemet amiről már a hányinger kerülgetett, ha van egy óra amit rettentően utálok az ez, semmi különösebb értelmét nem láttam, bár legbelül tudtam, hogy igenis sok értelme van, de az ideges és pesszimista énem elnyomta a racionálisan gondolkozó társát. Viszont vigyorogva vettem tudomásul a tényt, jó sok Bűbájom lesz idéntől kezdve.

- Téged csak a könyvtárba látni? – egy ismerős hang kihúzta a mellettem lévő széket és kérdés nélkül leült mellém. Fekete borzos haja össze-vissza állt, az ember azt hinné magától ilyen kócos, de én pontosan tudtam, hogy minden éjjel nagy műgondal állítja be így, Lil-nek hála. Sötét szemei kíváncsian csillogtak a gyertyafényben.

- Belenéztem az idei anyagba. Nem kellett volna. – sóhajtottam frusztráltan és elraktam a táskámba az összes idegölő könyvet.

- Szóval neked is olyan macerás, mint nekem?

- Ja. – nevettem el magam. Ez után egy kisebb csend lett közöttünk, csak a többiek járkálását hallottuk, elég kevesen választották a könyvtárat vasárnap dél utáni szórakozásnak, szóval csak itt-ott lehetett látni pár diákot. Kezeimet tördelve vártam hátha történni fog valami, de semmi. Ültünk egymás előtt, mint a kukák, várva hátha az egyik mond valamit a másiknak. Végül a csendet Ross törte meg.

- Hallottad mi van Malfoy-al? – kérdezte fürkésző tekintettel. Elkezdtünk kifelé sétálni kerülve a könyvtárosnő tekintetét, tőle mindig rám jött a frász, kissé ijesztő nőszemély volt.

- Nem, megint mi van vele? – még csak a harmadik nap, már van valami? Az a fiú nem tud nyugton ülni egy percet sem, legalább élvezze ki a szabadság utolsó perceit, nem hogy össze-vissza pattog, mint valami gumilabda elgázolva mindenkit.

- Belekötött pár gyerekbe. – húzta el a száját jövendő beli fiúm ( csak vicc, sose jövünk össze ) – Komolyan kezd fel idegesíteni. Nem tudnál beszélni vele?

- Miért pont nekem? – most rajtam volt a sor, hogy mutrázzak. Semmi kedvem sincs vele beszélni, mellette lenni, egyáltalán levegőt venni onnan ahol ő is élősködik.

- Családi barátod nem?

- Megpróbálom elfelejteni ezt a kis apróságot. – nevetve átkarolta a vállamat mire teljesen elvörösödtem. Ez volt a tökéletes alkalom amire már legalább egy éve várok, de túl hamar lett vége. Amilyen gyorsan jött olyan hamar végére is értünk, főleg mert több diák is kezdett velünk szembe sétálni.

- Dumálunk még Key, ok? – említettem már mennyire utálom a nevemet? Keysha Von Taylor, mint valami rossz filmből, de valahogy amikor az ő szájából hallottam mindig el kellett mosolyodnom, főleg a becenevem miatt. Key, mint kulcs. A szüleim biztos részegek voltak mikor ezt a nevet agatták rám. Mégcsak nem is illik az arcomhoz, sötét haj és szemek, és hosszúkás arc, mondjuk a sötét miatt lehet rám illik. Sötét, mint a fejem, haha, nem. Nagyon vicces anya, apa, erről még tárgyalni fogunk.

     Mosolyogva mentem a nagy terembe felkészülve a vacsorára, csak hat körül kezdtek a diákok befelé vándorolni az étkezőbe, én addig lehajtott fejjel vártam hátha valamelyik ismerősöm betipeg és kiránt a kicsi világomból, végül Lil volt az aki felkeltett. Perverz tekintettel ült le mellém ebből jöttem rá van valami amit el szeretne mesélni, vagy kifaggat egy kicsit. Az elmúlt években nem volt nehéz dolgom ami a kiismerését illeti, szóval türelmesen és kicsit kótyagosan vártam a mondani valóját. Utoljára akkor volt ilyen feje mikor randira hívta egy nagyon helyes fiú és elég jóra sikeredett az estélye, ha értitek mire gondolok...szerintem nem kell többet magyarázzak.

- Miért nem szóltál, hogy beszélgettél Ross-al?! – vidám arcát elárulta kissé ideges hangneme.

- Oké, te ezt honnan tudod? – nevettem hihetetlenül. Most komolyan, mégis honnan szerzi ez a lány az információit? Csak ketten voltunk, én nem szóltam, valószínüleg ő sem szólt, minek is tette volna? Nem nagy dolog, már jött ki úgy a lépés, hogy kettesben beszéltünk, akkor most mi?

- Kérlek – felemelte egyik szemöldökét – én mindent tudok. Szóval? Miért nem szóltál? Ez fontos. Tudni akarok mindent!

- Most mondtad, hogy tudod!

- Hey! Részleteket és ne tereld a témát. Hollóhátas vagyok. – beképzelt? Egy kicsit, de így szerettem.

- Jó Istenem. Csak vagy két szót váltottunk. Kérdezte mit keresek könyvtárba és szólt Malfoy-ról. Ennyi az egész!

     Utálok ilyen dolgokról mesélni ezért hamar túl akartam esni a dolgon, de még így is több percekig kellett magyarázzam neki szó szerint minden kis apró részletet. Mi a fenét lehet annyit beszélni erről? Hiszen tényleg alig pár mondat erejéig voltunk együtt, de ő még az arckifejezését is tudni akarta mikor kérdezett valamit tőlem. Merlinre... a hanglejtésről meg ne is beszéljünk és egyéb olyan dolgokról faggatott amit már totál elfelejtettem, ki emlékezne arra, hogy milyen arcot vágott mikor meglátta az embereket körülöttünk? Nekem véletlenül se rémlett, amin egy kicsit kiborult. A legtöbb lány tudott ezekről az apróságokról, de bármennyire is tetszett valaki sose tudtam ennyire mindent megjegyezni, egyszerűbb megtanulnom egy szabályt Átváltozástanból, mint megérteni a férfiakat.

     Vacsorán megbeszéltük Harry-ékkel, hogy első hét után akár le is mehetünk Roxmorts-ba, úgy is nem lesz semmi durva, hiszen első tanítási napokon csak nem fognak teljesen kikészíteni minket. Hermione kétkedően nézett ránk, ő már akkor is sejtette mi vár ránk, őszintén szólva én is, de inkább eltöröltem a gondolataimból és Ron álmodozásaira koncentráltam. A végén úgy is az lesz amit Hermione mondott, „ Majd meglátjátok, hogy nekem lesz igazam. Az a hétvége semmire se lesz elég, a tanulással lesztek elfoglalva, a lyukasrák meg ismétléssel és gyarkolással lesznek betöltve. Nevessetek csak, majd meglátjátok...” A fejem is belesajdult a gondolatba, de bekellett vallanom, tényleg igaza van. Már előre láttam az éjjelbe torkolló tanulásokat és házi csinálásokat, a kétségbeesett kapkodását Ron-nak meg Harry-nek miközben próbálják belőlem és Hermione-ből kicsikarni az infókat, de tőlem nehezen tudják mivel még én magam is lusta vagyok megcsinálni. Bár elhatároztam idén tényleg tanulni fogok és nem csak figyelni órákon, volt egy olyan érzésem ez se fog megvalósulni.

     Fáradtan vándoroltunk vissza a saját hálókörletünkbe, már alig vártam, hogy a saját pihe-puha ágyamba tudhassam magam. Annyira nem volt erőm, mintha egész nap dolgoztam volna, szerintem az idei könyvek károsították ennyire az agyamat, nem is csodálom, szerintem mindenki elájul mikor meglátja mi vár ránk.

1

     

     Összébb húztam magamon az egyenruhámat hátha többet véd a szél ellen, de nem nagyon vállt be. Szomorú voltam egész vonat út alatt, a nyár a kedvenc évszakom, erre ez az otromba ősz bemászott a képbe, pedig senki sem kérte, hogy jöjjön el. Próbáltam jobb kedvre deríteni magamat barátaim társaságával, de valahogy nem ragadt rám a jó kedvük, egyáltalán. Eleve már a reggel el volt rontva, mivel késéssel sikerült csak beérnem az állomásra. Meg beszéltem legjobb barátnőmmel, Lilith-el hol találkozunk, de nem jött össze, mivel nőiesen sikerült elkésnem. Ő már el ment a Hollóhátas barátaival, ezért én is leléptem Hermione-val, Harry-vel és Ron-al.

     Mint minden évben most is Malfoy-ékkal kellett utaznom ami fel ért egy kisebb öngyilkossággal, mivel ki nem állhatom azt a családot. Egy nagy beképzelt csőcselék az egész, komolyan nem értem a szüleim hogy a fenébe lehetnek jóba velük, úgy értem csak rájuk kell nézni! Az arroganciájuk egyszerűen kilométerekről sugárzik, ezért mikor együtt van a két família mindig hallgatok többségében és megpróbálok nem beszólni valamit. Pont e miatt a legtöbben azt hiszik, hogy szégyenlős és visszahúzódó vagyok, ami félig igaz is, néha tényleg szeretek egyedül lenni és olvasgatni, de ha a barátaim a közelemben vannak előjön belőlem az állat, azért nem szó szerint.

     Tehát az idegesítő arany vérű családdal utaztunk, én pedig épp magamban próbáltam visszaszámolni a másodperceket mikor fogunk már az állomásra érni, ekkor hirtelen megszólított Narcissa.

- Drágám, felkészültél a hatodik évedre? – kedvesen mosolyogva nézett rám, de én tudtam, hogy ez csak álca. Csak velünk ilyen kedvesek, valahogy másokkal teljesen átalakulnak.

- Fogjuk rá. – haraptam alsó ajkamba, már sejtettem mi a következő mondata.

- Annyira kár, hogy nem kerültél a Mardekárba, most Draco-val lennél egy házban. – sóhajtva pillantott kettőnkre, mintha ez lenne a világ legnagyobb tragédiája. Tényleg, lady? Nem hiszem el, hogy ez aggaszt téged a legjobban. Óvatosan magam mellé pillantottam, Draco ugyan olyan fintorral az arcán nézett rám mint ami nekem a fejembe volt. Mondjuk bennem több a büszkeség annál, hogy ki is mutassam neki, az idiótája.

     A többi beszélgetésre nem is figyeltem oda inkább tovább imádkoztam hátha hamarabb vége lesz ennek az útnak, mint amennyi valójában lenne. Amint megérkeztünk gyorsan elköszöntem anyától és apától hatalmas ölelésekkel, majd elkezdtem keresgélni a tekintetemmel a barátaimat, először Lil-et, de nem sikerült kipécéznem magamnak, ezért Hermione-kat kezdtem pásztázni.

- Na… - Malfoy unottan a hátára vette egyik táskáját – majd találkozunk suliba.

- Ja. – összevont szemöldökkel néztem távolodó alakját, nem értettem minek kellett ezt kijelenteni, most feleslegesen fecsérelte a levegőt, mondjuk a helyett, hogy megfulladt volna. Puffogva indultam én is utamra, próbáltam keresni egy üres helyet, de szerencsémre csak a nyolcadik vagonnál belebotlottam Griffendéles társaimba. Kisebb mosollyal az arcomon félre toltam az ajtót és leültem Harry mellé. Kíváncsian hallgattam ahogy egymás szavába vágva elkezdtek lerohamozni az élményeikkel, de egy idő után kezdett migrénem lenni ezért nevetve leállítottam őket.

     Az első pár órában még vidáman cseverésztünk, de Ron-nak és Hermione-nak le kellett lépniük, mert dolguk volt, ugyanis prefektusok lettek. Harry mogorván ült mellettem én meg hiába kérdezgettem mi a baja az Istennek sem akarta elárulni mi nyomja a szívét. Sóhajtva előszedtem az egyik kedvenc olvasmányomat és fellapoztam a kilencvenedik részhez, már a nyolcadik soromnál tartottam mikor Harry robbant.

- Most komolyan, én miért nem vagyok prefektus? Vagyis… tudom ez nagyon önző meg minden de… uh Ron? Többet tettem ezért az iskoláért mint ő meg Hermione egybe véve, meg értem, hogy a lányoknál ő lett, de Ron?

- Harry hallod magad? – nevettem fel miközben tovább próbáltam olvasni remélve, ezzel le is zártuk a témát, de ő tovább folytatta.

- Tudom! Önző vagyok… de legalább magyarázd meg, olyan okos vagy mint Hermione! Megmondhatnád miért Ron lett helyettem.

- Harry… nem vagyok olyan okos mint ő.

- Az vagy, csak a baj az, hogy lustább is vagy, mint Ron. – viccelődve megütöttem a vaskos kötetemmel mire elnevette magát.

- Világos, elcsitulhatsz. Annyi az egész, hogy neked így is sok dolog van a fejeden, Dumbledore nem akarta azt, hogy felrobbanj, mint ahogy most is csinálod.

- Szóval nem a butaságom? – barátom hatalmas kutya szemekkel nézett rám smaragdzöld szemeivel tökéletesen manipulálva. Ezzel mindig el tudott érni nálam mindent, és sajnos nem ő volt az egyetlen, ugyanis bárki akinek csak egy kicsit is különlegesebb a szeme színe tökéletesen tudott hatni rám.

- Fejezd be Potter, vagy baj lesz. – megpróbáltam komolyan nézni rá, de nem sikerült ugyanis mindketten felröhögtünk.

     Az út közbe átmentem még Lil-hez is és barátaihoz, de csak miután Ron és Hermione visszajöttek, nem volt szívem egyedül hagyni szerencsétlen szemüvegest a krízise után. Lilith tökéletes szőke haja egy copfba volt kötve feje tetején, kék szemei világítottak a félhomályban, mikor beléptem egyenesen nekem rontott egy nagy öleléssel. Vigyorogva ültem le mellé. Ross Marshall, egy fekete hajú igazán helyes fiú ( aki nekem tetszik majdnem egy éve, de semmi gond) velem szemben ült, mellette Alex Stein, másik helyes barátja, Alex balján pedig Roger Davies. Lilith mellett pedig Padma Patil ült.

     Egész végig míg velük üldögéltem gyomoridegem volt nem más, mint Ross miatt, de kinek ne lett volna, ha a világ leghelyesebb csávója vele szemben ül? Mivel ők Lilith barátai, ezért az enyémek is, náluk valahogy ez a szabály, ezért ugyan olyan kedvesek és viccesek voltak velem is akárcsak vele. Ez az egész eléggé hízelgő meg minden, de részben kicsit rosszul is éreztem magam miatta, ugyanis Ross, Alex és Roger rettentően pökhendi alakok, mondjuk az okuk megvolt rá, de attól független. Jól esett látni ahogy ők is ember módjára viselkednek, ahogy mindenkinek kéne.

     Tehát, bár kívül eléggé vidámnak tűntem, belül nyomott hangulat uralkodott felettem és hiába próbáltam elnyomni nem nagyon sikeredett. Végképp az a maradék kedvem is elszállt mikor kiléptem a nedves, hideg időbe. Megborzongtam a hirtelen jött széltől és még jobban eltakartam az arcomat a túlméretezett pulcsimmal. Beültem a kis kocsiba amiket láthatatlan lények húztak, legalábbis gondolom, még utána kell olvasnom. Sajnos semmi védelmet nem biztosítottak ugyanis az ablakain át így is befújt a könyörtelenül hideg fuvallat.

     Harry megszánt egy fél oldalas öleléssel amitől el kellett nevetnem magam. Az a fiú egyáltalán nem értett ahhoz hogyan kell kisegíteni a lányokat, a világ legcikibb embere, de csak Neville után, persze. Így utaztunk körülbelül öt percet míg meg nem érkeztünk a hatalmas mahagóni barna kapukhoz. Mosolyogva sétáltunk befelé, mintha csak újra haza térnénk, ez a legjobb ebben a helyben, kéreti magát, hogy szeressék. A gyomrom hatalmasat korgott, már alig várta az ennivalót.

- Majd beszélünk! – Lil vigyorogva mutogatott felé meg felém, csak tippelni tudtam mit mond mivel túl messze volt tőlem. 

     Felmutattam egy o.k jelet és tovább sétáltam az asztalunk felé. Csak fél óra szenvedés után sikerült ételhez jutnom, az alatt a harminc perc alatt pedig inkább körbe néztem a teremben, hiszen három hónapig nem láttam, gondoltam, csak meg változott valamit, de nem, még mindig ugyanolyan gyönyörű és varázslatos mint eddig. Fejemet támasztva néztem a többi asztalt, Lil komolyan figyelt Dumbledore szavaira, Ross a kezével dobolt az asztalon míg Alex rá nem csapott, hogy fejezze be. Mosolyogva tovább bámultam a rengeteget míg meg nem akadt a tekintetem egy szőkeség unott arcán. Összevont szemöldökkel vettem tudomásul, hogy ő egy ideje szugerálhatott, vagy csak egyszerűen kinézett a bamba fejéből mint mindig. Malfoy-oknál nem lehet tudni soha, azért a biztonság kedvéért fel emeltem a kanalamat hátha rajtam van valami fura, de nem találtam semmi eltérőt a kómás szemeimen kívül. Mikor újra visszanéztem már a haverjaival nevetett, ezért inkább az igazgatóra koncentráltam, de túl későn, ugyanis csak az utolsó pár mondatot csíptem el mielőtt étel termett az asztalon.

Old Friend

    Dícséretet kapni egy olyan embertől akire felnézel a legjobb ajándék amit valaha kaphatsz, szerintem mindenki már átélte ezt, pont ezért nem kell magyarázzam mennyivel jobb lett a közérzetem miután láttam, Ryuzaki nem bánta meg a döntését. A kezemen megmaradt a heg ami miatt ide kerülhettem, előfordult, hogy képes voltam perceken át dörzsölgetni úgy, hogy észre sem vettem mit csinálok, csak akkor miután "társam" rám szólt, jobban mondva megkérdezte mi a bajom. Néha szerettem azt gondolni  aggódik mi van velem, de valószínüleg semmi köze sem volt ahhoz amit kérdezett. L érzéketlen ember, amit nem csodálok, így nőtt fel, az lett volna a furcsa hogyha nevetni látom, ami még sose történt meg. Watari mégis megjegyezte, hogy sokat számítok L-nek, apró dolgokkal mutatja ki a törődését, már ha annak lehetne nevezni azt amit ő csinál. Minden esetre nem hinném, hogy annyit számítanék neki, hisz semmi más kapcsolat nincs köztünk leszámítva a detektív társakat, amit szintén kétlek.

    Nem kicsit néztem ki a fejemből, még a hotelben is ahol megszálltunk landolásunk után. Észre sem vettem, hogy automatikusan gyújtom meg egymás után a szál cigiket, teljesen beleolvadtam a belső világomba ahonnan csak nagy nehezen lehetett kirángatni. Próbáltam elraktározni a következő helyszín látogatását egy olyan állományba a fejembe ahol könnyű szerrel újra kivehettem. Jelenleg viszont csak Ryuzaki-n járt az agyam, nem tudtam sehogy sem másra öszpontosítani bármennyire is akartam, így hát inkább hagytam magam a gondolat áradatnak és vele sodródtam olyan helyekre amikről még csak nem is tudtam, hogy léteznek. Szerettem volna közelebb kerülni hozzá, hisz semmi kétség sem fért hozzá, annyira húzott magához, mint a mágnes a vasat. Mindent tudni szerettem volna róla amennyit csak lehetett, de semmi esélyem se volt, ha racionálisan néztem a dolgokat. Ez a férfi teljesen elzárja magát a külvilágtól, félve az attól való fájdalmaktól és eseményektől, inkább a háttérből irányít, ahonnan nem eshet bántódása. Az, hogy megengedte, jobban mondva tolerálta az itt létemet annak köszönhető, hogy azt hitte én is olyan vagyok akárcsak ő, pedig ez nem teljesen igaz. Vegyük úgy, ha ő 100%-ban intelligens én csak 80%-ban, ha ő 100%-ban visszatartja az érzelmeit akkor én csak 50%-ban. Ez az arány hatalmas, főleg ha az érzelmi arányokat nézzük. Bár úgy tűnik elég jó vagyok a megjátszásban, ez egyáltalán nincs így. Rengetegszer török meg akkor amikor nem kéne, legtöbbször a sok gondolkodásnak köszönhetem az egészet.

- Anna-san.  - feleszméltem elmélkedésemből mikor meghallottam Ryuzaki hangját. Előttem két méterre állt, zsebre dugott kezekkel nézett kifelé a hatalmas ablakon a szépen kivilágított városba. A szobában lévő félhomály félig sötétbe burkolta testét, arcát nem láthattam, de még így is sejtettem, hogy ugyan azzal a kifejezéstelen arccal figyeli a körülötte lévő világot - egy ideje magadba vagy fordulva. Megtudhatnám miért?

   Halványan elmosolyodtam, de semmi őszinteség sem volt benne. Inkább szenvedés. Rögtön két helyzet pattant ki a fejemből, hazudjak, vagy ne? Mit érnék vele ha elmondanám az igazat, és ha inkább hazudnék, mint a legtöbb ember, mint ahogy ő is tette, és még mindig teszi? Ha magamban tartanám az érzéseimet sokkal egyszerűbb lenne az egész, nem terhelném még ezzel is az amúgy is nehéz életét. Pont az én hülye elméleteimre nincs szüksége.

- Kérlek Anna-san, oszd meg velem a gondolkodás módodat őszintén, hiszen nem másért vagy itt. Ha a privát tevékenységeidről van szó, ha nem. Engem érdekel. - a szívem megállt egy pillanatra, visszafolytottam a lélegzetemet. Úgy nyilatkozta ki a véleményét mintha egyenesen a fejembe látott volna, meg kéne lepődnöm? Nem hinném.

- Ryuzaki... - minden igyekezetem ellenére egy kis meghatódottság érződött ki a hangomból - köszönöm.

    L kissé megfordította a borzos fejét, így rám tudott nézni. Nem szólt semmit csak várt. Mély levegőt vettem, az agyam kitisztult ennek hatására, így neki láttam a magyarázkodásnak. Egész végig hallgatott, én pedig reménykedni tudtam, hogy figyel, bár ő mindig azt csinálta. Végig háttal állt nekem, lehet azért volt egyszerűbb kiöntenem minden kétkedésem és vágyam neki. Véleményen szerint ezzel ő is egy véleményen van, pont azért maradt úgy ahogy és nem ült le velem szembe. Néha sokkal egyszerűbb úgy beszélni valakivel, hogy nem néz rád, így nem jössz annyira zavarba, ezzel én is így vagyok. Ezért van az, mikor beszélgetek valakivel mindig rágyújtok, becsukom a szemem és beszívom a mérgező nikotint, ezzel is gátolva a szem kontaktust.

    Miután befejeztem a mondandómat rágyújtottam, újra, és vártam a választ, vagy legalábbis a reakciót. Teljesen elszívtam a cigarettám mire megláttam, hogy Watari egy újat tesz le elém az asztalra. Ezek az apró gesztusok mutatták mennyire figyelmes, pont ezért egy halvány mosolyt eresztettem meg neki, hisz megérdemelte azért amennyi mindent tett. L ugyan úgy maradt a görnyedt test tartásában ahogy eddig is volt.

- Értem mit szeretnél. De attól tartok ez nem megoldható. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem úgy viselkedek veled ahogy megérdemelnéd, mondhatni a magatartásom nem méltó hozzád. Ne is próbáld tagadni, hiába tennéd, te is ugyan úgy tudod mire gondolok. Ennél gálánsabb is lehetnék, de az az gazság, hogy nem tudok, még ha akarnám se. Magától értetődő az, hogy többet szeretnél rólam tudni, hisz én mindennel tisztában vagyok ami veled kapcsolatos, te meg szinte...nem...egyáltalán nem is ismersz. Bár a gondolkodás módom megegyezik a sajátoddal, mégis hatalmas eltérések vannak, ezt te is figyelemre méltóan észre vetted, bár nem is vártam volna mást tőled. Mégis... - felemelte bal kezét és a szájához emelte mutató ujját - elcsúsztál egy nagyon fontos tény mellett.

- Amit nem fogsz elmondani. - L óvatosan megfordult felém egész testével és egyenesen a szemembe nézett. Éreztem ahogy a pulzusom gyorsabb ütemre vált, kezeimet ökölbe szorítottam hátha megakadályozhatom, hogy az izgalom eljusson az agyamba. Ryuzaki nézett egy darabig, majd újra megszólalt halkan, őszinteséget sugározva mondatából.

- Igen, gomennasai. ( bocsánat )  - elindult az édességek felé - Inkább aludj, holnap nehéz nap vár rád.

     Másnap reggel végre kipihenten kelhettem fel. Felvettem a vörös hajú parókát ami ki volt készítve az asztalomra, a többi ruhával együtt. Egy fekete nadrág, és egy sima fehér ing, plusz egy bézs kabát amibe elrejthettem két fegyvert, a hamis rendőr igazolványomat, és a telefont amivel értekezhetek L-el. Sietősen elmentem a hotelből egyenesen a címzett helyre. Út közbe megjegyeztem magamban milyen jó lett volna, ha még körbe nézhetek eme gyönyörű városban, de semmi esély sem volt rá. Nem azért érkeztünk ide, hogy szórakozzunk.

- Itt vagyunk. - a taxis flegmán elordította magát, a hányinger kerülgetett a viselkedésétől, viszont kívül elvigyorodtam és odaadtam neki a pénzt.

- Doumo! ( köszönöm)

     Összehúzott szemmel vettem észre, hogy elkéstem. A gyilkosság megtörtént. A szemem előtt vitték el a holttestet, szerencsétlen embernek pedig a keze még ki is lógott a fehér takaró alól. Figyelmesen végig mértem a végtagját amiből meg tudtam állapítani, hogy egy férfi volt az áldozat. Rengeteg ember vette körül a lakást, a rendőrök pedig minden erejükkel megpróbálták visszatolni őket. Odamentem hozzájuk és átléptem a sárga szalagot. Az egyik férfi idegesen jött felém, de én mosolyogva átadtam neki az igazolványomat. Csodálkozva nézett végig rajtam majd elképedve adta vissza a tárgyat. Érthető, hisz FBI igazolványt csináltatott nekem Watari. Visszasüllyesztettem a zsebembe és elindultam a bejárat felé. Pár rendőr fényképezett, kerestek nyomokat amiből kiderül ki lehetett a tettes.

- Anna Chino, FBI. - mutattam meg mindenkinek a papírt - Innen átveszem az ügyet, visszamehetnek a helyükre, de előtte megkérném önöket, hogy adják át az összes információt amiről csak tudnak.

- FBI egy ilyen primitív ügyhöz? - kérdezte az egyik magas, kopaszodó férfi lenézően - Ennyire unatkoznak ott?

- George! - pirított rá egy egy alacsony társa - Ne beszélj így vele. Tessék, itt van minden amiről csak tudunk, de még csak mi is most érkeztünk, szóval nem igaz...

- Semmi gond! - mosolyodtam el - Majd én mindent elsimítok, köszönöm a közreműködést.

- Hallj oda...közreműködés.

- George, inkább menj előre. - egy szemüveges férfi előre terelte a többi rendőrt, így egyedül hagytak a helyszínen. Átnéztem a mappát amit a kezembe nyomott az alacsony, kedves arcú hapsi és átkezdtem lapozgatni. Férfi, 44 éves, neve Belive Bridesmaid, a saját szobájában találták meg, halál oka megfojtás, testén különböző késsel okozott karcolások és sebek, úgy tűnt a felsőjét levették , utána visszahelyezték véresen. Egy határozott mozdulattal összecsuktam és a kabátom zsebébe mélyesztettem az aktát, ennyire még én is rá jöttem volna.

   Körbenéztem a szobában, minden tökéletesre volt pucolva, a könyvek egymás mellett szimmetrikusan álltak, semmi jele sem volt annak, hogy a férfi akár valamennyire is hanyag lett volna. Érdekes. Körbesétáltam a helyet, mikor megakadt a szemem a falon. Négy darab voodoo babát szegeztek oda, valósznínüleg szalma szálakból készíthette az illető. Felvettem a kesztyűmet nehogy ujjlenyomatot hagyjak és alaposabban szem ügyre kezdtem venni a szobában lévő tárgyakat. Több órát ott lehettem, de nem jutottam semmi érdekesre, a gyilkos egyszerűen túl precíz volt, nem hagyott semmi nyomot se maga után a szobában. Gondoltam tartok egy pár perces szünetet még mielőtt körbe néztem volna a ház többi szobájában ezért kimentem a hátsó kertbe és rágyújtottam egy cigarettára. Pont abban a pillanatban rezegni kezdett a telefon a zsebemben ezért felvettem.

- Hai? ( Igen )

- Anna-san, most indult el Misora Naomi a helyszínre, rá tudtál jönni valamire?

- Azon kívül, hogy a gyilkos pontos mint egy óra és a halott férfi annyira szimmetria mániákus volt, hogy az már kétségbe ejtő nem sokra. Viszont van egy dolog ami eléggé megragadta a figyelmemet.

- Mármint?

- Négy voodoo baba van odaszegezve a falra. Csináltam pár képet amit most kéne megkapj, mindent tisztán láthatsz belőle.

- Köszönöm, szólok, ha megkaptam a rendőrség laborjából az analízisek eredményeit, eltarthat egy kis időbe.

- Rendben. Szia. - a cipőm talpával eloltottam a cigi csikket és visszaindultam a lakásba. Egy nő állt előtte, gyönyörű volt. Fekete haja teljesen egyenesre fésülve egészen a válláig ért, olyan magassággal rendelkezett mint én, bőre hófehéren világított. Kezdtem kissé irigykedni kinézete miatt, bár én lehettem ennyire szép, de nekem nem adatott meg az ilyen alkat.

- Misora Naomi? - szólítottam meg mire ijedten elnézett a háztól rám. Mosolyogva kezet nyújtottam neki amit kedvesen elfogadott - Anna Chino, örvendek.

- Én is. Szóval te is...

- Igen. Ryuzaki küldött. - vidáman megveregettem a vállát - Menjünk be és elmondok mindent amire eddig rá jöttem, kíváncsi vagyok a véleményedre.

   Besétáltunk újra a házba, miközben elmagyaráztam neki a megfigyeléseimet az ügyel kapcsolatban, beengedtem a szobába én viszont inkább a konyha felé vettem az irányt. Hagytam hadd nézzen körbe ő is ahogy csak tud, hátha talál valamit amit én nem vettem észre. Bár kételkedtem benne, de ha ez a nő tényleg olyan ügyes, mint ahogy L beszélt róla, akkor meglehet talál valamit amivel engem is meglephet. Őszintén szólva reménykedtem benne hátha ő is rájön valamire amitől hamarabb rájöhetünk a tettes kilétére.

   Miközben a konyhát vizsgálgattam át kénytelen voltam belátni, hogy ez az ügy valamiért megijeszt. A vér megfagyott bennem, és volt egy olyan rossz érzésem amit nem vakarhattam le magamról sehogy sem. Eleve az a tény, hogy Ryuzaki úgy vélte szükség van még egy személyre ahhoz, hogy megoldjuk nem töltött el kellemes tudattal. Azt jelentheti, hogy rákényszerít minket a gyilkos, hogy egy másik embert is beavassunk ebbe. Ilyen még nem fordult elő soha. Úgy tűnt ez az ügy nehezebb lesz mint gondoltuk. Mindig kellemes bizsergés járt át mikor egy új feladat várt rám, de most féltem, sőt egyenesen rettegtem ettől a kihívástól. Lehetetlen megmagyarázni mitől.

   Összehúzott szemekkel néztem a hűtő tartalmára. Az egész üresen állt, csak egy kis üveg dzsem volt bele téve, félig megették, ha tippelnem kellett volna akkor epert mondtam volna. Hátrébb léptem egyet, kettőt, a felismerés úgy csapott belém, mint egy villám. Nekiestem az asztalnak, amitől az nyikorogva arrébb mozdult pár centit. A lábaim remegni kezdtek. Megráztam a fejem, nem, lehetetlen volt, hogy neki köze legyen ehhez, hiszen még nem jöhetett el onnan. Még egy hosszú ideig legalábbis biztos, hogy nem. Eleve szinte nulla esélye van annak, hogy beleavatkozzon egy ilyen típusú ügybe, miért tenné? Főleg olyan messziről?  Főleg ő? Nem. Ez egyszerűen nem történhetett meg. Nem és nem. Éreztem ahogy az agyamat kezdi befedni a kétségbeesés leple, ezért behunytam a szemem és megpróbáltam semmire se gondolni. Mikor úgy véltem eléggé lenyugodtam újra a hűtőre néztem. Kétség sem fért hozzá a dzsem makacsul ott állt még mindig, nem a képzeletem játszott velem.

   Gondolkodásomból Misora sikolya ébresztett fel. Csodálkozva néztem a hang irányába, rögtön előhúztam a fegyveremet és a szoba felé mentem. Egy férfi mászott ki az ágy alól, mikor én voltam itt biztos, hogy nem lehetett még ott, hiszen észrevettem volna. Valószínüleg akkor mászott be alá mikor kimentem a kertbe cigizni. A fenébe! Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen tudnak majd bemenni. A fegyveremet rá szegeztem miközben vártam, hogy leporolja magát. Komótosan leseperte a fehér felsőjéről a piszkot, aztán a farmerjéről kezdte leszedegetni a porcicákat, olyan lassan csinálta mindezt, hogy azt hittem hülyére vesz ez a személy. A szemeim lassan elkerekedtek mikor megfordult. Pont úgy nézett ki, mint Ryuzaki. De az lehetetlen volt. Mégis mit keresne itt? Biztos, hogy nem ő volt, ennek a férfinak teljesen más volt az aurája, sokkal...furcsább. Sose láttam még valakit aki ennyire hasonlított volna másra. A szakasztott mása, mégis észre tudtam venni a különbséget a két férfi között. Lehet azért mert annyi időt töltöttem a detektívvel, vagy csak azért mert ez a fake ( hamis ) L behatoló volt a gyilkosságba, de hozzá se fogható a másikhoz.

     Felém fordult, ajkához emelte a nagy ujját akárcsak L szokta és elgondolkodva nézett rám. Semelyikünk sem szólalt meg, vártam hátha mond valamit, de továbbra is hallgatott. Kifejezéstelen arcal nézett, azt hittem teljesen elbambult. A sötét szemei intelligensen csillogtak, mintha egy szikra veszélyt is látni lehetett benne.

- Ki maga? -  a hangom határozottan csengett, bár egyáltalán nem voltam az. Teljesen hatalmába kerített a rettegés, főleg amikor elmosolyodott. Semmi emberit nem láttam abban az arckifejezésben, sőt inkább egy állatéra hasonlított. Éreztem ahogy kiráz a hideg, legszívesebben elszaladtam volna a világból.

- A-chan, rég találkoztunk, már fel sem ismersz? - a szemeim ötszörösükre tágultak, a fegyverem pedig lassan leesett a földre. Nem jött, hogy higgyek a fülemnek, ez a hang...nem hallottam már több, mint egy éve, most pedig újra itt áll előttem az az ember akit régebben legjobb barátomnak nevezhettem.

Blank

     Óvatosan a számba helyeztem a szál cigimet amit nem rég halásztam elő a dobozából. Bár az arcomon nem látszott az izgalom jele a kezem mégis teljesen elárult, csak remegve tudtam meggyújtani a szálat. Watari mellettem jött felfelé a félig kivilágított lépcsőházban, még a leheletünk is látszott annyira hideg lett az elmúlt időben. A falak teljesen kopottak voltak, úgy nézett ki mintha egy csapat munkás nagy hévvel elkezdte lebomlasztani, de valamilyen oknál kifolyólag abbahagyta fél úton. Hadd ne mondjam az ablakok sem voltak éppenséggel a legjobb állapotban, teljesen össze mázgáltan épphogy egy-két fény csóvát engedtek át az épület belsejébe. Már kívülről is látszott, nem ez a legjobb helyiség arra, hogy valaki itt lakjon. Gondolom L-nek ez is pont megfelelt, folytonosan bujkált és egy ilyen helyen kevesebb az esélye, hogy rátaláljanak.

    A Wammy-ben rengeteget meséltek nekünk erről a híres detektívről akit majd helyettesítenünk kell, de személyesen még sose volt alkalmam találkozni vele. Egyikünknek sem. Ez életem legjobb pillanata, végre valahára szembe nézhetek azzal az emberrel akiről annyi jót hallottam, és aki megkeserítette az életemet tudta nélkül.

- Ai-chan, biztos jó ötlet ilyen fiatalon cigarettázni? Teljesen tönkreteszi a tüdődet. - Watari jóságos apa tekintettel nézett le rám.

- Semmi gond Watari-san, mindenki rá van szokva egy dologra ami tönkreteszi a szervezetét. - vidáman néztem rá, tökéletesen leplezve a gondolataimat. Egymás után jutottak eszembe az újabb és újabb elméletek mi fog velem történni. Volt egy jó kis elképzelésem mire kellek L-nek.

     Watari megállt egy hatalmas vas ajtó előtt, ezért én is ezt tettem. A rozsdás ajtó mellett egy kisebb egyszerűnek tűnő  zárat kellett kinyitni ahhoz, hogy belépjen az ember. Biztos érdekesebb módon kell használni, mint a többit. A mellettem lévő idős férfi közölte velem, most meg kell fordulnom, mert meg van tiltva számomra a kód. Ügy tűnt L semmit se bíz a véletlenre. Megforgatva a szemeimet háttal álltam a szerkezetnek, de még így is egyszerűen meg tudtam fejteni milyen számokból áll a kód a pittyegése alapján. Csalódottan dobtam el a cigi csikket ami szinte teljesen elégett a számban. Azt hittem ennél azért nehezebben lehet be jutni. 

    Összehúzott szemöldökkel füleltem hátha megtudok még valamit, de síri csend volt, egy hangot sem adott ki a gép. Már csak az ajtó nyílására lettem figyelmes.

- Mehetünk. - a férfi hangja vízhangzott a csendes folyosón. Még egy utolsót néztem a trükkös zárra majd beléptem a sötét helyiségbe. Csak egy laptop világított az egész szobában, korom sötétség uralkodott, e miatta pulzusom gyorsan az egekbe szökött. Egy kattanással világos lett a hideg teremben. Megvártam míg a szemem megszokja a fényt, akkor jobban körbe tudtam nézni hol voltam.

- Anna-san, örülök, hogy épségben ide jutottál. L vagyok. - egy fiatal férfi hangja ütötte meg a fülem tőlem nem olyan messze. Oldalra fordultam, azt hittem a szívem feladja a szolgálatot mikor szembe néztem vele. Görnyedten állt zsebre tett kézzel, arc kifejezése ugyan olyan kifejezéstelen volt mint a hangja. A bőre még az enyémnél is sápadtabb volt, egyesek azt hinnék meg van fázva azért ilyen. Szemei sötétek és titokzatosak, alatta nagy karikák éktelenkedtek gondolom az alvás hiányától. Fekete haja össze-vissza meredezett, le mertem volna fogadni, hogy sose fésülködött még az élete során.

- Konbanwa * jó estét * - a hangom remegett. Az agyam hirtelen leállt, évek óta, végre egy pillanat mikor alváson kívül nem gondolkoztam. Egy hatalmas nyugodtság ereszkedett rám, mintha hirtelen minden gondom elszállt volna.

- Gondolom sejted miért vagy itt. - elsétált az egyik kényelmetlennek tűnő kanapéhoz és egy érdekes testtartásban leült rá.

- Van egy-két tippem. - akaratom ellenére elhúztam a számat.

- Úgy látom nem örülsz ennek, oka?

- Segítek majd neked ügyeket megoldani, igaz? - automatikusan téma elterelést választottam, nem L volt az a személy akivel a személyes problémáimat akartam meg tárgyalni.

- Pontosan, majd kiderül akkor mennyire vagy kompatibilis velem. - elgondolkodva nézett egy darab kocka cukrot majd minden teketória nélkül bekapta.

*        *       *

    A találkozásunk óta eltelt egy év, de még mindig nem mondhatom el, hogy teljesen sikerült kiismernem úgymond a társamat. Az idő alatt amit együtt töltöttünk nem sokat tudtam meg róla, sőt jó formán semmit sem, persze ő minden egyes apró részlettel tisztában volt az életemről és egyáltalán nem szégyenkezett az arcomba mondani az olyan kényes ügyeket is amikről nem szerettem volna beszélni. Annyira nekem is sikerült rá jönnöm, hogy roppant gyerekes és utál veszíteni, képes egy csomó ember életét kockáztatni vagy akár fel is áldozni ahhoz hogy győzzön. Úgy kezeli az életet mintha egy nagy játék lenne és minnél hamarabb kellene oldani a rejtélyeit. Ezzel egyáltalán nem értettem egyet, de vele maradtam, igazság szerint választhattam volna a mellett is, hogy elmegyek, de nem akartam. Élveztem az izgalmat ami ezzel járt, e miatt érezhettem magam embernek, és nem csak érzéketlen lénynek akit csak dobigál az élet össze-vissza. 

    Keddi nap volt mikor L kapott egy újabb megbízást. Kíváncsian nézegette az aktát a laptopján mikor hirtelen megszólalt hangosabban a kelleténél. Én összegubózva feküdtem az egyik régi kanapén félig aludva, mikor majdnem szív infarktust kaptam.

- Ai-san, gyere kérlek ide. - félig hátra fordította a fejét, de mikor meglátta, hogy épp nagyot ásítok újra megszólalt - Hagyd, inkább pihenj. Még nem késő odamenned a hotelhez ahol direkt neked foglaltam helyet.

- Eszem ágában sincs enni a pénzed én ezt már megmondtam a telefonba is mikor Watari elakart vinni oda. Ha ott lennék csomó mindenről lemaradnék.

- Biztosíthatlak, hogy ez nem lenne így, de ez a te döntésed. - szórakozottan megnyalta a fagyiját és rábökött a képernyőre - Holnap után sürgősen el kell menj megvizsgálni ezt a helyet Misora Naomi-val. Ő egy tehetséges FBI ügynök aki még a segítségünkre lesz ebben az ügyben, jelenleg Los Angeles-ben tartózkodik. 

- Los Angeles? L... repülni fogunk?

- Határozottan, még hozzá... - rá pillantott a gépére ami csipogni kezdett - most. Watari készen állunk a felszállásra?

- Igen. - Watari mosolyogva nekiállt, hogy elrendezze az előkészületeket. Nem volt elég egy év, hogy megszokjam L spontaneitását, le mertem volna fogadni, hogy már pár napja tervezi az utazást, és már rég tud erről az ügyről is. Mindig érnek meglepetések ha a közelében vagyok. Jelenleg egy tíz órás utat szeretne meg tenni Los Angelesbe, az orromra kötötte, nézzem át az anyagot a gépen, lesz elég időm gondolkozni rajta. A részleteket is ott kezdte el nekem ecsetelni, az egész elég egyszerű. A lényege az, hogy egy titkos ügynök leszek akit megbízott az egyik halottnak a családja, hogy nyomozzak külön a rendőrségtől, fogok kapni fegyvert, amit már megtanított használni Watari, és egy hamis igazolványt.

- Nem szívesen adom neked ezt. - két ujjával fogta a halált okozó tárgyat és óvatosan át nyújtotta - Úgy vélem nincs elég tapasztalatod vele.

- Szerintem meg van. - hebrencsen utána nyúltam és egy kéz mozdulattal kinyitottam, hogy lássam van-e benne töltény. Miután megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben elraktam és kinyitottam a mappát amiben az információkat találtam az üggyel kapcsolatban. Üres volt az egész.

- L. Ez mi? - éreztem ahogy az arcom elvörösödik miközben kíváncsian néz rám - Azt mondtad, hogy itt minden le lesz írva.

- Azt mondtam volna?

- Határozottan... 

- Tudod miért holnap kell elmenj ebbe a házba? - egy képet mutatott fel amin egy aranyos kis kerti lakás volt látható, messziről fotózva. Körmeimet rágva gondolkoztam a megoldáson, nincs semmi se a mappába, ez csak arra utalhat, hogy még egyetlen gyilkosságot se követett el a tettes, viszont ez ellenkezik azzal a gondolatommal, hogy L napok óta tervezte az utazást. 

     Elhesegettem az agyamból azt,hogy társam mióta dolgozta ki ezt a repülést és inkább a feladatra koncentráltam. Az ügy mappája üres, egyetlen okom lehet rá miért kell le látogassak ahhoz a lakáshoz, éspedig az, hogy nagy való színűséggel ott lesz az első gyilkosság. De ez az egész még mindig nem vág össze. Mégis honnan tudná Ryuzaki, hogy egy embert meg fognak ölni? Ennyire még ő sem lehet egy géniusz. Ez csak egy pontra vezethető ami 70%-al az, hogy valaki szólt neki, nagy eséllyel maga a gyilkos. Kerek szemekkel néztem ki az ablakon rágódva a gondolataimon. Lehetséges lenne?

- Kérlek oszd meg velem az ész járásodat. - a velem szemben ülő detektív izgatottan ficánkolódott miközben lassan de biztosan lecsúszott az egyik süti darab a kanaláról. Annyira el volt foglalva azzal, hogy engem tanulmányozzon, hogy észre sem vette.

- Ryuzaki... van valami esély arra, hogy a gyilkos értesített téged? - egy kisebb mosoly jelent meg a száján, ez volt az első mióta vele dolgozom.

- Bámulatos. Mindig meg tudsz lepni valamivel Anna-san. Sejtettem, hogy te leszel a legjobb örökösöm. - motyogta inkább magába mintsem nekem. 

Prológus

    Még mindig emlékszem az első napra amikor behoztak a Wammy-be. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy szépen mondva egy kiborgot akarnak belőlem faragni aki tökéletes utánzata lesz a világ legjobb detektívének, L-nek, ugyanis ha meghal valakinek örökölnie kell a posztját, de egy olyan személynek aki van legalább annyira okos mint ő maga. Ijesztőnek hangzik, nemde? Egy ártatlan kilenc éves voltam akinek nagyobb volt az IQ-ja az átlagnál, épp ezért hoztak be ebbe a zárkába, amit árva háznak neveztek. Ha egyedül lettem volna akkor valószínüleg összeroppantot volna az a teher ami a vállamon hevert, de valami oknál kifolyólag nem sokkal utánam hoztak még egy gyereket, egy fiút. Négy évvel idősebb révén sokkalta okosabb nálam, gondolták az ott dolgozók. Nos...nem teljesen így volt. Az összes felmérésnél én teljesítettem a legjobban, ő mindig másodikként jött ki, de mind ezek ellenére mikor már én is nagyobb lettem tökéletes összhangba kerültünk egymással. Folyton együtt voltunk, őszintén szólva nem is lehetett mással lenni, hiszen mi ketten voltunk az egyetlen lakói annak a nagy úgymond árvaháznak. B volt az egyetlen igaz barátom, de most már ő sincs. Mind ez L-nek köszönhető.

- A... - B-vel az egyik hatalmas fán ültünk kiélvezve minden percét annak, hogy nem kell semmit se csinálnunk. Akkor tizenhat évet töltöttem, ő meg tizenkilencet. Kétségbe esetten kapaszkodtam a kezébe félve attól, hogy lezuhanhatok. Évek óta nem aludtam ki magam normálisan és ez meg is látszott rajtam. az arcom teljesen sápadt lett a sok bent üléstől, barna szemeim fáradtan néztek a világra, mintha kihalt volna belőlük a fény. - Nem bírom tovább...

- Ki kell bírnod. - válaszoltam suttogva, éreztem ahogy a szemeim lassan lecsukódnak, egyenesen csípte őket a fáradtság. - Tudom, hogy képes vagy rá.

- Nem tudom mit tennék, ha te nem lennél itt. - fekete szemei csodálattal néztek le rám, barna hajába néha belekapott a szél, így a szemébe hullottak. Szótlanul közelebb bújtam hozzá, nem volt szívem el mondani neki ami aznap éjjel kellett megtörténjen.

    Mikor már mindenki aludt kikeltem az ágyamból. Óvatos léptekkel eltettem a legfontosabb dolgokat a szobámból, vagyis a fényképemet amit akkor készítettek rólam mikor bekerültem, és a cigit ami életben tartott. Leültem az író asztalom elé és elkezdtem írni az utolsó levelemet B-nek. Nehéz dolog olyasmit írni ami egyáltalán nem igaz, de megpróbáltam összeszedni a maradék energiámat és rá koncentráltam a feladatomra. Írás közben néha rá tévedt a szemem a csuklómon lévő fekete gyöngy karkötőre amit tőle kaptam tavaly szülinapomra ajándékba.

" Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak, de én már nem bírom tovább. Legyél erős helyettem is, tudom, te képes vagy rá. Ne keresd a holttestemet."

    Az asztalon hagytam a cetlit, mellette a füzettel, majd odasétáltam az ágyamhoz és a matrac alól előhúztam egy nagyobb kést. Egy hete fekszik ott a szerencsétlen vágó eszköz arra várva, hogy használják, még az egyik vacsoránál sikerült ellopnom észrevétlenül. Mély lélegzetet vettem, muszáj meg tennem, nem volt más választásom. A szívem összeszorult a tudatra mi lesz mikor megtalálják másnap reggel a vért és a cetlit, hogy fog reagálni kedves barátom... A kés gyorsan végigsiklott a kezemen, becsuktam a szememet, hogy ne lássam a kiáramló vért ami a vágásból szivárgott egyenesen az ágyra és rám. Olyan erősen nyomtam egy vonallá a számat, hogy szinte elzsibbadt, nem volt szabad egy hangot se kiadnom. Mikor úgy véltem elég DNS-t hagytam magam után gyorsan összekötöztem a kezemet nehogy elájuljak. Kábán néztem ki az ablakomon ahol egy kocsi lassan megállt, lámpáit lekapcsolva.

    A farmerem zsebében lévő kesztyűket felhúztam nehogy hagyjak ujjlenyomatokat mikor lefelé megyek a fő bejárathoz. Türelmesen vártam előtte, pedig legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, a kezem mintha leszakadni készült volna a vállamtól. Megváltás volt hallani amint pár kattanással kinyílik az ajtó és egy idős férfi áll velem szembe mosolyogva.

- Wammy-san. - suttogtam megnyugodva, hála öntötte el az egész testem, végre jó kezekben voltam.

- Watari, Ai-chan, ne felejtsd el. - suttogva komunikáltunk míg a kocsijához nem értünk. Kinyitotta nekem az ajtót én pedig fáradtan beültem a hátsó ülésre. Szomorúan néztem végig addigi otthonomon, mintha a kés nem is a kezembe hanem a szívembe fúródott volna. B...viszlát örökre.

- Hova megyünk?

- Londonba a Royal Horseguards hotelbe, L már vár.