11

    Tehát a Karácsonyt együtt fogjuk tölteni, ha akartam ha nem. Bár ezt az ünnepet Malfoy újra elrontotta, a Szilveszter attól még jól fog telni Harry-ék társaságában, mivel Hermione elutazik családjával csak hárman leszünk, meg persze a Weasley család. Eredetileg kettesben el akartunk menni Londonba valamilyen klubba amiről rengeteget mesélt Herm, milyen szép fények vannak és a zene is teljesen más mint a varázslók világába, de sajnos ez az ötlet el lett vetve nagy szomorúságomra, pedig tényleg megnéztem volna milyen egy mugli bulizó hely, ugyanis nálunk inkább kocsmák vannak, de abból dögivel. Lehet Ronnak Lavenderrel kell lennie, nem mintha annyira akarná, remélem elrendezi a dolgokat vele így velünk ünnepel. Harry-vel mai napig se értjük minek jött össze vele, bár egyikünk se mondta ki hangosan az eszmefuttatásunkat, mindketten ugyanarra gondoltunk, e felől semmi kétség.

     Szenteste nyuszis pizsamába flangáltam a lakásba, míg anya rám nem szólt flegmán, vegyek fel valami decensebbet, mert Draco előtt nem engedhettem el magam, igazis, eszem ágában sem volt, hogy meglásson a cuki pizsimbe, amit egy kicsit szégyellek. Pontosan nem értettem mi a célja ezzel anyának, de belementem a játékába, felvettem egy szép lila csipkés ruhát ami teljesen rám simult, a hajamat egy egyszerű copfba kötöttem, és egy fekete magassarkút húztam a lábamra. Most már úgy járkáltam fel-alá a házban díszíteni, hogy otthonosabbá varázsoljam ezt a hatalmas lakást amiben alig lakunk páran. Öröm járta át a lakást, idén úgy döntöttünk arany és fehér díszítésünk lesz, mivel tavaly rengeteg könyörgések árán lett piros és arany. Szüleim is hozzájárultak plusz a kis házimanónk, Grimm. Kívül inkább a manó rendezgette el a dolgokat, míg mi belül serénykedtünk. Mikor készen lettünk fáradtan rogytam le a nappaliban lévő karosszékbe elnézve a tüzet mikor csengettek. Nem vártunk csak egy embert, így világfájdalmas arccal néztem anya után aki fülig érő mosollyal sietett kinyitni az ajtót, míg apa nyugodtan újságot olvasott, de fél füllel figyelt a körülötte lévő eseményekre.

- … jöttél épp most csinálja Grimm az ételt. – anya felvarázsolta a bőröndöket az emeletre felvázolva a mostani helyzetünket miközben bevezette a … szégyenlős Malfoy-t? Összevont szemöldökkel néztem amint besétál teljes pompában, drága öltönyben, fehér ingben zöld nyakkendővel társítva. Magamban meg is dicsértem, bár hangosan sose mondanám ki, még a végén elszállna a beképzeltségtől. Apa is odasétált hozzá, hogy férfiasan kezet fogjanak, én még mindig gyanúsan kémleltem az új jövevényt. A szőkeség körbe nézett majd egy halvány mosoly kíséretében megdicsérte  az egész házat, főleg a díszítést. Beletelt egy kis időbe míg otthonosan nem érezte magát a lakásunkban, de még akkor is illedelmesen viselkedett. Mindig is ilyen volt?

- Keysha drágám, gyere ide és köszöntsd a vendéget. – apa bajusza alatt lágyan mosolygott rám, kezét hívogatóan felém nyújtotta. Malfoy hirtelen megfordult, le mertem volna fogadni, hogy észre se vett eddig, szemei lassan elkerekedtek, telt ajkai pedig kissé szétnyíltak. Feszélyezve éreztem magam az elegáns öltözetemben, de ha már mindenki ilyen szépen nézett ki én sem bugizhattam nyuszis pizsibe, Malfoy halálra röhögné magát ha meglátná, ezt nem engedhettem meg neki.

- Szia. – közelebb léptem és két puszit nyomtam sápadt arcára anya nagy örömére. Komolyan csak érte tettem, amúgy a szobámban ültem volna de azért azt meg kell hagyni isteni illata van ennek az idiótának, fenyő és gazdag parfüm, hmm…

- Jól nézel ki. – kezét a derekamra helyezte miközben visszapuszilt, újra végigmérve. Kezdett lassan melegem lenni ettől a helyzettől.

     Öt napot maradt nálunk, de az idő elég gyorsan telt ahhoz, hogy ne vegyem észre a múlását. Minden napra ki kellett találnom valamit, hiszen a vendég nem unatkozhatott egy pillanatra sem, nos ha akarta volna akkor se lett volna ideje rá, olyan programokat csináltam neki. Elmentem vele beülni egy forró csokibékára, Londonba városnézésre ( ahol sikeresen eltévedtünk, mivel én csak össze-vissza kétszer jártam körbe Hermione-val), utána otthon sütiket csinálni, majd könyveket vásárolni ( őt nem kötötte le annyira inkább sport szekcióhoz szeretett volna menni) és seprűket nézni mert a végére hisztizni kezdett. Utolsó nap úgy döntöttem beülhetünk egy tradicionális vajsörre, a végére már kezdett elegem lenni a társaságából, szerintem sose voltam eddig ennyit vele egyszerre, méghozzá egymás után. Ezek után legalább egy évig nem kéne lássam.

- Figyelj Key, mert csak egyszer fogom elmondani – Malfoy mióta nevez engem Key-nek? És miért nem néz rám, hanem forgatja azt a hülye üveget? – Köszönöm, mindent.

- Komolyan beszélsz? – raktam le meglepetten a korsót – Sose köszöntél meg nekem semmit.

- Remélhetőleg többet nem is kell.

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy kedves vagy, de úgy tűnik a beképzelt Malfoy még mindig ott van.

- Itt volt míg veled voltam? – továbbra is a sárgás folyadékot kémlelte kifejezéstelen tekintettel, bár a fél arcát eltakarta a zöld sálja, olyan mintha a Három Seprűbe lettünk volna Roxmortsban.

- Most hogy mondod annyira nem.

- Annyira?

- Ne feszítsd a húrt Malfoy. – durcásan felnézett, arccsontjai pirosak lettek valószínüleg a melegtől, szürkés szemei vadul csillogtak. Nevetnem kellett ezen a kifejezésen, még sose láttam ilyen gyerekesnek és védtelennek, míg nálunk lakott mintha a szín visszatért volna az arcába. A szülei mégis mit csináltak vele otthon?

- Draco – nehezemre esett kimondanom keresztnevét, rég szólítottam így, ezért ő is meglepetten nézett rám – Minden rendben? A suliban mikor látlak mintha nem lennél önmagad, most tele vagy energiával…

     Az arca elsötétült, az egész légkör megfagyott körülöttünk és ez nekem volt köszönhető. Csak a dementorok közelében éreztem ilyet, és az is nagyon rég volt, valamikor a harmadik évemben lehetett, de most újra az a szorongó érzésem támadt és máris megbántam amiért kinyitottam a számat. Ő mégsem szólt semmit csak megrázta a fejét, tehát nem akarja az orromra kötni minek köszönhető ez a hirtelen jött természet változás. Míg érte nem jöttek a szülei esze ágában se volt szóba állni velem, visszatért arra a fázisra amikoris láthatatlannak néz és el van foglalva maga kis ügyeivel, ezt csak a kocsmában feltett kérdésemnek nyilvánítottam, hiszen más nem lehetett. Szilveszterkor beszámoltam barátaimnak személyesen az eseményekről, de hadd ne mondjam nem voltak a legmegértőbbek, Ron egyenesen kinevetett mikor elmondtam neki mennyit kellett vele lennem, Harry viszont érdeklődve hallgatta azt a részt amikor megkérdeztem a kocsmában mi baja van, a többi dologról semelyikük sem értesült, csak nagyvonalakban ami abból állt, nálam volt 5 napot, majd meghaltam satöbbi. Csak Hermione tudott róla, neki írtam egy rövid két oldalas levelet Szlovákiába, legyen min megrettenjen és elmélkedjen.

- Nekem van egy sejtésem, miért nem mondja el neked?

- Jössz az összeesküvés elméleteiddel? – Ron megforgatta a szemeit és kibontott egy üveget.

- Mert Harry Potter ráállítot? – kortyoltam bele a Lángnyelv whiskey-be. Hogy aztán kirázzon a hideg.

- Igyál a Pompadúr borunkból is. – nyújtotta át a nemrégiben kibontott üveget Ron.

- Honnan van nektek ilyenetek? Ez drága. – a kezemben vizsgálgattam a vörös folyadékot, és az üveget mi csillogott.

- Apa kapta a minisztériumtól, az egyik barátja ajándékozott meg minket vele Karácsonyra. Jó, mi?

- Figyelnétek rám is egy kicsit?!

- Miután te is iszol. – hárman összenyomódva ültünk a legfelső emeleti szobában amit raktárnak használt a család, elzárkózva a többiektől a Pompadúr borral és Lángnyelv whiskey-vel. Ginny, Fred és George lent játszottak robbantó rágcsával és egyéb a fiúk által kifejlesztett játékokkal miközben bömböltették a zenét, mindenki kiélvezte a szülők hiányát, mivel ők elmentek egy minisztériumi bulira. Harry nagyot kortyolt majd tovább adta folytatva a gondolatmenetét.

- Malfoy halálfaló. Ez nyilvánvaló.

- Csak nincs rá bizonyítékod.

- Fogok találni Key, nézd csak meg. – még egy ideig veszekedett a két fiú ezen, addig én kibambultam az ablakon elnézve hogyan hullik le a pelyhes hó. Üveges tekintettel meredtem a semmibe, jól esett nem gondolkozni semmin, az agyam pár másodpercre kikapcsolt, pont ez kellett nekem. Csak akkor kaptam el a tekintetem róla mikor az amúgy is kicsi szobában benyitott Fred, George és Ginny. Összébb húzódtunk, hogy férjenek be ők is, már amennyire lehetett, utána bezárták az ajtót. Lentről halkan felszűrődött a zene, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne nyomjak össze senkit, de azért én se nyomódjak össze.

- Hey, miért nem szólt senki, hogy itt magán buli van? – Fred vidáman kikapta öccse kezéből a bort és hörpintett belőle – Apropó Ronald, ha jól tudom még nem vagy 17, neked nem is lenne szabad innod!

- Elférsz? – kérdezte kedvesen George.

- Remélem ez költői kérdés.

- Ha ölembe jössz jobban elférsz.

- CSÍZ! – egy pillanatra vakság, utána kisebb füst árasztotta el a szobát… nos szoba féleséget, mivel jobban hasonlított egy egérlyukhoz.

- Ginny! – kiáltott fel kétségbeesetten George pont a fülembe – Mit csinálsz már megint?

- Fenyegető képeket.

- A gond ezzel csak az hugi, hogy nekünk is van nem egy rólad.

- Ez nem igazságos!

     Nevetve ittunk és beszélgettünk tovább, majd mikor éjfél felé járt az idő kimentünk nagy kabátokkal a szeles időbe meggyújtani Fredék bombasztikus bombáikat és a csillagszórókat amiket Harry hozott még a nyáron erre az alkalomra. Mikor az idő úgy állt hangosan kezdtünk visszafelé számolni majd ujjongva köszöntöttük az új évet teljes erőbedobással. Mindegyikünk megölelte a másikat, mikor észrevettem Harry karjaiban Ginnyt somolyogva figyeltem ahogy rám vigyorog a lány hátát simogatva, ez a világ legaranyosabb dolga. Mivel felelősségteljes felnőtt vagyok eszükbe juttattam a piás üvegeket amiket jól el is dugtunk, nehogy a szülők észre vegyék miben sántikáltunk. Ez után elkezdődött a hógolyócsata, aminek a baglyok vetettek véget, mivel hozták a jókívánságokat, legalábbis remélhetőleg. Vizesen támolyogtunk be a lakásba ahol a madarak már türelmetlenül várták válaszainkat, hihetetlen, már ilyen korán küldenek az emberek üdvözleteket. Átadtak nekem egy szépen összehajtott levelet, amire szivecskével írták a nevemet, tehát csak Hermione lehetett, ő az egyetlen aki így ír.

„ Boldog Új Évet Keysha!

Az idő borzalmas, mint ahogy sejtheted, de imádom, minden fehér és fagyos, egy élmény itt nyaralni, kár, hogy nem jöhettél velünk, remélem jövőre velünk tartasz, akkor az Alpokba szeretnénk menni. Rengetegszer indultunk neki síelni meg szánkózni, apa szerencsétlenségére kipróbálta a snowboardozást, de nem vált be neki, elesett elég durván, legalább nem tört el semmije, csak egy életre lemondott erről a sportról. Épp a szobámban írom a levelet a fűtőtest mellől, tudod az a tárgy ami meleget generál a mugliknál, Istenem de jól esik, szinte átfagytam ma. Az előző leveledre válaszolva nem tudom mit mondhatnék, Malfoy-t ismerve átverés az egész, nehezen tudnám elképzelni, hogy magától ilyen rendes legyen. Kell valami hátsó szándéka legyen, arra még nem jöttem rá mi lehet az, de még mindig gondolkozok rajta. Remélem addigis nem estél bele a csapdájába, ismerlek már Key, mint a rossz pénzt, nem tudod leplezni előlem az érzelmeidet, megértem, hogy nem írod le, de tudomásodra adom, tudom miről van szó. Figyellek, igen innen is, inkább olvass és ne gondolkozz, erről még beszélünk élőben, már hívnak le.

Ölel Herm”

- Hermione egy litániát írt neked? – Harry megpróbálta megnézni a vállamon áthajolva mi ez a sok szöveg, de gyorsan zsebre vágtam és kutatni kezdtem egy pergamen után, hogy rögtön válaszolhassak.

- Van neked még egy, de ez a bagoly elég ideges. Nem tudom hogyan fogod elszedni tőle a levelet, szerintem leharapja a fejedet. – Ron fájdalmas arccal szopogatta a mutatóujját amit megcsípett a madár. Rögtön felismertem a fekete fenevadot, már éreztem is a szívem gyorsulását, a gyomromban a hülye lepkék mozgolódását, hát írt és elküldte Calipso-t. Odasétáltam hozzá és nemes egyszerűséggel átvettem tőle a pergament ami át volt kötve egy zöld selyem pertlivel, Calipso vidáman huhogott egyet, ezért megsimogattam a fejét, óvatosan nehogy összekuszáljam a tollait, azt nem szerette, és valószínüleg még tőlem se nézte volna el.

- A barátod ez a gyilkológép? – Ginny gyanúsan méregette a baglyot, nem is csodálom, éjfekete színű tollain csillogott a ráolvadt hó, a szemei olyan sárgán világítottak, mint egy lámpa, teljes kontrasztot alkotva.

- Ne butáskodj, nem az. – szórakozottan arrébb gyalogoltam miközben kihúztam a szalagot és leültem egy távolabbi székre, megtámasztva a fejemet. Fél füllel hallottam ahogy a többiek csendben állnak, biztos a madarat méregették, majd újra zsivaj lett, tovább bontogatták a leveleket és írogatták válaszokat. Addig én csillogó tekintettel olvastam végig az üzenetet, nem jött, hogy higgyek a szememnek, ezért többször is átfutottam biztos legyek a dolgomban. A kezembe vettem egy újabb pergament és körmölni kezdtem, de rengetegszer áthúztam a szöveget mire megállapodtam az elsőnél, ezért újra lemásoltam és visszaadtam Calipso-nak az üzenetemet, rögtön tovaszállt egy huhogással kísérve.

- Ki volt az?

- Csak egy családtag. – legyintettem Georgenak, látszott rajta nem hisz nekem, de volt nekem ennél nagyobb gondom is, hiszen az elkövetkezendő órákban nem egyszer jutott eszembe ez a kis levél. Hiába buliztunk még, ittunk egy picit, de már csak töklevet, hiszen Molly direkt nekünk készített egy ládányi ételt, mint mindig, megspékelve desszertel és innivalókkal. Zene hallgatás közben nekiláttunk megenni, elég feltűnő lett volna ha ott hagyjuk, pedig még én is hoztam valamit otthonról, nem is értem miért. Mondtam anyának nem kell semmit se vinni hozzájuk, hiszen Weasley-né folyton-folyvást főz, mintha nem ettünk volna soha, de anya nehezen értette ezt meg, ezért megkérte Grimmet csináljon néhány ételt nekünk. Azok fogytak el a leghamarabb, hiszen a házimanók kiváló szakácsok, persze Molly is az, de a különbség kézzel fogható.

     Valamikor hajnalban feküdtünk le aludni, mielőtt a szülők hazatértek volna. Hagytunk nekik is még a harapnivalókból, pedig sejtettük ők is hazahoztak a buliból egyet s mást. Mint az angyalkák, úgy feküdtünk be az ágyakba, magamra húztam a takarót és vártam, hogy elragadjon magával az álomvilág, de helyette egy arc kezdett lebegni szemeim előtt. Éreztem ahogy elvörösödök és a szemeimig húzom a dunyhát, pedig megpróbáltam a levelet is kiverni a fejemből, de minden igyekezetem ellenére nem sikerült. A szívem gyorsabban kezdett dobogni ha csak eszembe jutott, pedig ennél nagyobb hibát el se tudtam volna képzelni, komolyan nem direkt csináltam, ebben a helyzetben valahogy nem tudtam az érzelmeimen uralkodni, nem mintha más helyzetekbe annyira sikerült volna. Azt kívántam bárcsak Herm lenne velem most egy szobába és nem Ginny, ő biztos tudná mit kellene tennem.

     Hirtelen felültem az ágyból, persze, az olvasás, hiszen le is írta, de én történetesen elfelejtettem ahogy elolvastam a szöveget. Csak a Malfoy-os részre figyeltem, meg persze az élménybeszámolójára, legalábbis egy részére. Már kitartóan sütött a nap mikor az agyam olyan szinten elfáradt, hogy teljesen kikapcsolt, így lefeküdhettem aludni egy keveset, három óránál többet nem aludhattam. Mivel a szüleim az orromra kötötték, hogy elsején menjek haza hop-porral, ezért reggeli után illedelmesen megköszöntem a vendéglátást, és egy roppantó Weasley ölelés után elindultam a kályhához. Intettem egyet az asztalnál ülök felé és továbbálltam. A szüleim buzgó jókedvvel fogadtak otthon, de nekem eszem ágában sem volt még leállni beszélgetni velük, hiszen a lábaim alig tartottak, félő, hogy feladják a szolgálatot. Egyenesen a szobámba siettem és úgy ahogy voltam beestem az ágyamba vállig betakarózva. Anya felháborodottan keltett fel délután, hogy tanuljak, mert nem engedhettem el magam erre az utolsó két hétre, szóval a szüleim szépen helyben hagytak, a vakációm többi része főképp tanulással telt el, meg lustálkodásból. Ha lehetett felmentettem magam a bálokból amikre minket is hivatalosan meghívtak, hiszen nekem tanulnom kellett, nehogy lerontsam a jegyeimet. Reménykedtem legalább ebben a két hétben olvashatom új könyveimet amiket beszereztem, de nem, az iskola megint közbeszólt az életembe.

Memories

Változatlanul nézte a lapokat maga előtt, mintha meg se hallotta volna kérdésem, természetesen ez is rá vall. Most viszont elhatároztam hogy akkor is ki szedem belőle az információt ha nem is akarja, tudok úgy beszélni másokkal, hogy úgy csűröm-csavarom a szavakat észre se veszi, csak már el is mondta amire kíváncsi vagyok.

- Értem, köszönöm.

- Magától érthetődő.

- Néha úgy érzem magam mintha a szárnyad alá vettél volna, nem is a társam lennél…ha szabad egyáltalán társat mondanom, lehet az túl beképzelt.

- Ne áltasd magad, én a társamnak tekintelek és el várom azt…- megnyalta a fagyiját, addig szünetet tartott, majd folytatta ahol abbahagyta – hogy te is így gondolj rám. Ez inkább a beképzeltség.

- Nem tartalak beképzeltnek egyáltalán, csak… - kezemmel véletlenül hozzáértem a vállához miközben az ablakhoz sétáltam – normális elképzelése egy normális embernek. Ha pedig B akar beszélni velem akkor állok elébe, nem kell nekem fegyver ahhoz, hogy egy régi baráttal csevegjek.

- Barát… - L felém fordult, láttam az ablaknak a tükröződéséből – szerinted hány százalékban megbízható?

- Jelenleg inkább a 30% fele súrlódik.

- Ilyen eredményekkel mégis megbízol benne? – a hangja már cseppet se volt olyan nyugodt, mint eleinte, egyenesen szkeptikusnak hallatszott.

- Nem féltem magam, el tudnék bánni vele ha arra kerülne a sor.

- Watashi… ( Én…) - arca elkomorodott és újra a papírok felé görnyedt – ragaszkodok a fegyverhez. Watari!

- Igen?

- Kérlek.

- Természetesen.

Tehát mint kiderült nem igen volt beleszólásom ebbe, úgy mentek a dolgok ahogy L akarta, hiába, végül is Watari elejétől kezdve mellette állt, hirtelen biztos nem fog ellenkezni értem, bár előfordult egyszer-kétszer, hogy segített nekem L-el szemben, most viszont egy véleményen voltak. Nehezen ment megtanítani engem lőni, főleg, mert utálok fegyvert hordozni magamnál, erre csak most jöttem rá, eddig nem volt szükségem, amíg a társam rám nem parancsolt. Így már magam mellett pihent este is mikor aludtam, jobban mondva reggel, mivel egész éjjel eltartott ez a felkészítés. Teljes önvédelmi tanfolyamra hasonlított, ami egy kicsit meg is nyugtatott, legtöbbször bent dolgoztam az ügyünkön, pont ezért el kellett ez a kis segítség, hiszen most hogy B újra előkerült a képbe…nem tudom mit higgyek, még mindig viaskodom önmagammal. Másnap elméletileg nyugodtabban kellett volna menjek körbe nézni újra, mondjuk általánosságban az vagyok, így ezzel nem volt akkora probléma. Megpróbáltam inkább figyelni magam köré, mi történik körülöttem, legfőképp pedig B-vel vigyáztam, mivel L állítása szerint bármikor letámadhat.

Kifejezéstelen tekintettel figyeltem ahogy az emberek sietnek el mellettem, feszültséget éreztem a levegőben bármerre is sétáltam. Mintha az egész világ felfordult volna teljesen, ez a város eleve hatalmas, ezért a lakosság sem kevés, ügyesen kell közlekedni nehogy magával ragadjon az ember áradat. Még láttam szemeim előtt ahogy L unottan néz rám mikor kijelentettem neki, egyedül szeretnék menni a helyszínre, Watari nélkül. Olyan volt mintha magam ellen hívnám ki Istent, ha egyáltalán létezik egy ilyen teremtmény, mondjuk eredetileg ez is a tervem. Nem B az egyedüli aki akar velem beszélni, én is rengeteg mindent akarok tőle kérdezni és nem mellesleg egy magyarázattal is úgy érzem szolgálok neki, régebben csak legjobb barátok voltunk…a végsőkig együtt harcoltunk egymás mellett, szerettük egymást, kitartottunk a véleményünk mellett és ha kellett reggelig fenn maradtunk hogy tanuljunk együtt. A magyarázat a legkevesebb amit tehetek érte, bár az az ember akivel szemben álltam tegnap nem ugyanaz akit régebben ismertem. Teljesen megváltozott, és nem a külsőségekre értem, a viselkedése, beszéde, az egyetlen dolog ami megmaradt az a humora, de a többi valahogy elveszett az évek alatt. Rossz belegondolni, bár szerintem én is hibás vagyok ebben egy bizonyos szintig, lehet hogy most a lelkiismeretem szólalt meg és nem a józan eszem?

El se szívtam teljesen a cigit, már el is oltottam mivel elértem a lakáshoz, ami változatlanul úgy nézett ki mint tegnap. A nap nemrég jött fel az égre, gyorsan feltettem a napszemüvegemet és besiettem az épületben, nem nagyon bírom a világosságot, valahogy hozzá szoktam a benti munkához, most meg ez a hirtelen változás teljesen feldúlja a napirendemet. Mielőtt hozzá láttam volna a kereséshez biztonság kedvéért benéztem az ágy alá, még egyszer nem fogok csapdába esni ahogy a múltkor. Hiába, még egy szerencsétlen porcica se volt alatta, a gazdája teljesen rend mániákus volt. Az analízisek szerint a gyilkos bedrogozta és csak utána fojtotta meg a férfit egy kötéllel. Halála után össze-vissza szurkálta a mellkasát, ezek után még volt ideje át is öltöztetni Belive Bridesmaid-et. A képek a zsebemben voltak a hullájáról, ezért elővettem őket, és ugyanúgy helyeztem ahogy a tegnap megtalálták. Órákon át nézegethettem és így se jöttem rá semmire, figyeltem a földet majd újra a képeket. Sóhajtva raktam vissza őket a helyükre és újra felfedeztem a lakást, mikor hangokat hallottam meg kintről.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak Misora-san.

- Semmi baj, én is most értem ide. – ökölbe szorítottam a kezeimet, itt van, ráadásul Misora-t is ideküldte L. Fintor jelent meg az arcomon, de rögtön helyébe lépett a megszokott kifejezéstelen tekintetem. Tovább kutattam a szekrényeket tetetve hogy nem hallom beszélgetésüket, pedig egyre közelebb jöttek. Pont mikor becsuktam az ajtaját megpillantottam őket. Misora sápadt arcán egy kedves mosoly jelent meg, úgy üdvözölt, tehát jóságos társam szólt neki itt leszek én is, B ellenben kissé meghökkent majd furcsa mosollyal köszöntött ő is.

- Mióta vagy itt? – kérdezte Misora kíváncsian.

- Pár órája, gondoltam lenézek még mielőtt fel nem jön a nap.

- Elejtetted. – a napszemüvegem mögül összeszűkült szemekkel néztem ahogy B felemeli a cigisdobozomat és felém nyújtja. Óvatosan kivettem a kezéből, de még így is súrolták egymást az ujjaink, libabőrös lett a kezem ettől érzésétől.

- Arigatou ( Köszönöm ) . – oldalra pillantottam Misora-ra, az arcán meglepettség tükröződött miközben minket nézett.

Gyorsan zsebre vágtam a dobozt és tovább kezdtünk beszélgetni az ügyről, mintha már réges-rég rajta lennénk. Édes hármas, kicsit hányinger keltő, az egyetlen társ akit elfogadok az L és most hirtelen kettő jött ráadásul nem is akárkik. A percek, órák viszont egyre csak teltek és még mindig nem haladtunk előrébb ezzel a szerencsétlen ember halálával. Fáradtan ültem le a küszöbre, a nap lemenőben volt, a szemeim e miatt lassan kezdtek lecsukódni, egyszer csak arra eszméltem fel, hogy olyan érzésem van mintha néznének. Amint kinyitottam látószerveimet teljes sötétség fogadott, először nem értettem miért, aztán lassan de biztosan ráeszméltem, hogy még mindig rajtam van a napszemüveg, kint pedig már felkapcsolták az utcalámpákat olyan késő van. Komótosan megdörzsöltem a szemeimet és körbe néztem, úgy tűnt véletlenül elszundítottam, ha ezt megtudja L azt hiszem kisebb botrány lesz a vége, főleg azért mert este helyszínen történt velem meg. Ránéztem a telefonomra, este kilencet mutatott, mintha nem lett volna elég ez, de e mellett még négy nem fogadott hívás is várt. Már tárcsázni akartam mikor újra az a furcsa érzésem támadt, ezért felnéztem, alig egy méterre tőlem egy férfi állt guggoló pozícióban, így körülbelül egy magasságba lehettünk.

- Milyen aranyosan tudsz aludni Ai-chan. – motyogta B miközben mutató ujját a szájához helyezte, úgy viselkedett akárcsak L. Újra kirázott a hideg, viszont most már az időjárás is hozzájárult, nyugodt szívvel gondoltam a fegyverre ami a dzsekim belsejében lapult, mégiscsak jó ötlet volt az az éjjeli gyakorlat.

- Mégis mióta bámulsz? – hirtelen felálltam, ezért ő is lassan feltápászkodott görnyedő testállásba. Bár rettentően fáztam nem akartam becipzározni a ruhát, ki tudja mikor fog kelleni az új kis barátom…

- Egy ideje. Misora-san már rég elment, gondoltam szólok neked is, hogy indulni akar, csakhogy elaludtál. Ejnye, de huncut vagy, mégis mit csináltál éjjel? – egy rémisztő vigyor jelent meg az arcán miközben még mindig engem nézett, pislogott egyáltalán azóta?

- Látom a humorod megmaradt.

- Neked is komolyságod, igazán viccelődhetnél te is néha… - szó nélkül elindultam az utcán lefelé, ő pedig követni kezdett. Mellettem sétált és le nem vettem a szemét rólam, egy időt után kezdett egy kicsit idegesíteni, de ezt nem mutattam az arcomon – Megváltoztál.

- Szerintem ne menjünk bele melyikőnk változott többet, mert te lennél a vesztes.

- Mint általában. – válaszolt drámain mire megforgattam a szemeimet, olyan nosztalgikus érzés kerített hatalmába – Mindenben jobb vagy nálam.

- Azóta eltelt egy kis idő, semmi se olyan biztos.

- A hajad, hosszabb lett. – megfogta egy hajszálamat és pödörni kezdte ujjai között – Így szebb.

- Mitől ragacsos a kezed? – akaratlanul megragadtam a csuklóját, amitől mindketten megálltunk. Az emberek szitkozódva kerültek minket az utcán, de továbbra se érdekelték őket, hogy mi van velünk, pedig ez egy nagyon drámai pillanatnak nézhetett ki kívülálló szempontból. Vigyorogni kezdett megint, viszont ez sokkal jobban hasonlított egy igazira, nem pedig mint a többi amitől rosszul lettem.

- Eperdzsem. – suttogta majd közelebb hajolt és leszopogatta egyik ujjáról a maradékot. Rögtön elengedtem a kezét.

- A tied volt az is amit a hűtőben találtam?

- Huhuhuh, cseles. – nevetése reszelő hangot adott ki, semmi vidámságot se tartalmazott. Mintha nem lett volna elégedett az eredménnyel másképpen kezdett röhögni, majd újra megrázta a fejét és folytatta elölről. Vajon ilyen egy idegbeteg?

- Nincs nekem erre időm. – mormogtam majd sietős lépekkel folytattam utamat a késői éjszakában.

- Rohansz vissza Ryuzaki-hoz A-chaaan? Itt hagysz megint? Egyedül? – B továbbra is tartotta velem a tempót, nekem pedig csak nagy türelem árán tudtam megtartani a rideg külsőt.

- Ne beszélj badarságokat.

- Szerintem nem badarság…eltüntél. Mint a kámfor, puff! Tehát magamra hagytál, teljesen egyedül. Mindig is tudtam, hogy élsz még. Hmmmm, tudtam. – bambán nézett maga elé, mintha az egész világot kizárná. Sóhajtva rágyújtottam és csak azután szólaltam meg miután kifújtam a füstöt.

- Érdekes felfogásod van.

- Érdekes..heh…érdekes. – ami ezután következett annyira hirtelen ért, hogy lesokkoltam egy jó öt másodpercig és csak magam elé néztem. Durván megragadta a karomat és egy zsákutcába lökött, egyenesen a falnak. A cigi kiesett a kezemből a földre, a lélegzetem pedig mintha leállt volna, hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Az emberek úgy sétáltak el mellettünk mintha semmi szokatlan se történt volna, hát ez Los Angeles? Amerika egyik legjobb városa, ahol csak úgy egy lányt el lehet téríteni láb alól és senkit se érdekel?

Kezeit a falhoz támasztotta épp az arcom mellé, közelebb hajolt és mélyen a szemembe nézett. Ezt az énjét még nem ismertem, sose láttam ilyen durvának és idegesnek, úgy tűnt most adja ki magából azt az évi feszültséget és feldúltság. Lehet elejétől kezdve ezt tervezte, az agyamban már le is játszottam azt a gondolatot mikor meglátott. Az ijedtség már rég kiment belőlem, helyette a hűvös analizálás lépett be. Csak a tökéletes pillanatra várt amikor elkaphatott egyedül én pedig egyenesen beleléptem a játékába, a gond csak az, hogy ezt ketten is lehet játszani, szóval hiába is reménykedik. Bár a remény távol áll tőle, ha külsőleg megváltozott, belsőleg nagyrészt ugyanaz a fiú maradt akivel a fán beszélgettünk órákon keresztül míg el nem kezdődött az új óránk. Nyugodtan megfogtam az arcát amitől a szemei elkerekedtek, még a szája is kissé tátva maradt. Ennyi elég volt ahhoz, hogy megszelidítsem, mindig ezt csináltam ha valami baja volt, vagy éppenséggel idegrohamot kapott mert nem elég tökéletes. Nagyujjammal simogatni kezdtem puha bőrét, erre lassan becsukta a szemét és a fejét a vállamra helyezte. Óvatosan rátettem a kezem a hátára és simogatni kezdtem hátha így jobban megnyugszik, alig hallhatóan kifújtam a levegőt, csak ekkor jöttem rá, hogy eddig bent tartottam, még lélegezni is alig mertem mellette. Ő halkan szuszogott a vállamba, ennek hatására még erősebben érződött rajta az eperdzsem illata, vagy inkább szaga.

- Hol voltál mikor annyira kellettél? Hol? – a hangja szinte kérlelően hangzott, elhúztam a számat e hallatán.

10

     A fejem sajgott a sok bőgéstől, Hermione kétségbeesetten esett be a szobánkba, de mikor meglátott odarohant és a kezei közé vett. Kiölelte belőlem a szuflát is, magyarázatra várva. Eleinte azt hitte Malfoy tett valamit, mivel a fülébe jutott mi történt a folyosón, és látta amint beszélek vele a hallban utána meg kisétálunk. Felvilágosítottam elcsukló hangon, hogy erről szó sincs, egyszerűen beszámolt róla mi történt Ross-al és mellettem volt, amit még mindig nem értettem, de akkor pont nem is érdekelt, legalább segített az ő fura módján. Lehet mégse annyira rossz ember, mint gondoltam, hiszen csak velem volt és utána járt a dolgoknak. Őszintén szólva inkább ara tippeltem volna, hogy elhanyagolja az egészet, ha meg rájön valamire megfenyeget vele. Én biztos azt tenném.

     Mondhatnám várható volt, hogy megcsal, de nem, eszembe se jutott ez a változat, hiszen mi szeretjük egymást, és ő is még mindig szeret, akkor meg miért tette meg? Tesztelt? Féltékennyé akart tenni? Annyi kérdés cikázott a fejemben és egyikhez sem volt egy kézzelfogható változat vagy akár egy magyarázat. Megosztottam Herm-el a problémáimat, de ő se tudott nekem segíteni csak tanácsokat adott mit kéne tegyek.

- Nem segítesz. – mosolyogtam szomorúan. Barátnőm kinyitotta a száját, majd becsukta és az ajtó felé fordította tekintetét. Követtem példáját, mivel furcsa zajokat hallottunk a földszintről, mintha kiabáltak volna az emberek. Megtöröltem még egyszer utoljára a szemeimet és lesétáltunk megnézni mire ez a nagy felhajtás. Meglepetésünkre Harry és Ron vitatkoztak két megszeppent alsóssal akik ki akarták küldeni őket a lépcsők közeléből.

- Mégis honnan kellett volna tudnunk, hogy ez a szerencsétlenség le van védve?! A miénk nincsen! – Ron felháborodottan ordítozott egy nála egy fejjel alacsonyabb kislánnyal.

- Ron! – Hermione rögtön a kisebb segítségére sietett – Megint mit csináltál?

- Fel akartunk menni hozzátok, de a lépcső nem engedett. – magyarázta homlokát dörzsölve Harry.

- Key! – a vöröske hozzám rontott és elkapta a vállaimat kezeivel – Veled akarunk beszélni! Mi igaz a pletykából?

- Milyen pletyka? – sóhajtottam már várva a kérdés áradatokat. Hermione addig kedvesen férrebb tolta a két negyedévest és visszajött hozzánk.

- Ross. Tényleg…

- Igen. – feleltem száraz hangon. Remélem le esett neki, nem akarok többet erről beszélni.

- Megverjük neked? – kérdezte Harry mire több órája most nevettem el magam először, nem tudtam elképzelni ahogy Harry a kis sovány testével nekiáll szó szerint verekedni Ross-al aki magasabb nála és izmosabb is. Mondjuk egy pálca viadalnál szerintem nyerne, de sose lehet tudni.

     Mint várható volt, a barátaim egy pillanatig se hagytak magamra, pedig néha komolyan jól esett volna egy kis egyedüllét, de nekik eszük águkban sem volt ilyesmit hagyni. Folytonosan próbáltak felvidítani és jöttek a hülyeségükkel, de a végén mindig a könyvtárban jutottunk ki Hermione-val, mert ott éreztem igazán otthon magam, a könyvek között megnyugvásra leltem, a poros illat ismerősnek tűnt. Elhatároztam, hogy inkább haza megyek idén, de szólok anyáéknak, hogy ha megint Malfoy-ékkal leszünk együtt akkor inkább a szobámban fogok olvasni vagy aludni, mert semmi kedvem jópofizni. Anya csak annyit tudott az egész Ross-os ügyről amennyit kellett, se többet se kevesebbet. Inkább kevesebbet, és ez így volt jó.

     Vasárnap mindenki szedelőzködött eddig a pillanatig sikerült két teljes hétig elkerülnöm a most már exemet, normálisan nem akartam magyarázatot kérni, csak eltűnni erről a helyről minnél hamarabb, ha lehet úgy, hogy ne lássam Ross-t. Túl szép is lett volna ha ez így történik, de a sors szeret gonosz játékokat játszani velem, erre már nem egyszer jöttem rá. Fáradtan hurcoltam magam után a bőröndömet mikor megfogta a vállamat. Automatikusan hátra fordultam, hogy szembe nézzek ébenfekete pupilláival.

- Key, beszélnünk kell. – a lábaim elzsibbadtak, futásnak akartam eredni ott hagyni, de nem ment, mintha odaszögezték volna a padlóhoz. Még csak egy szerencsétlen választ se tudtam kinyögni, csak bámultam rá, mint egy idióta. – Key.

- Tűnj onnan te csúszómászó féreg, vagy én magam foglak felrepíteni a Holdra. – Malfoy gőzmozdony sebességgel jött felénk, arca két piros foltban kipirosodott, szemei lyukat égettek az előttem álló fiúba.

- És ki vagy te nekem, hogy megmondd mit csináljak?

- Egy Malfoy, és ha nem tolod arrébb a segged akkor kapsz egy Malfoy féle ártást is az arcodra, nem ronthatja el, mert így is úgy nézel ki, mint egy orangután.

- Mit merész…

- Próbáljuk ki. – a szőke megmentőm elővette a pálcáját, mire közéjük álltam. Semmi szükség sincs újabb verekedésekre, inkább karon ragadtam Malfoy-t és magam után vonszoltam.

- Ne csinálj műsort, így is mindenki erről beszél, azt se tudom, hogy tudták meg. – szidtam le – Neked járt a szád?

- NEM…habár lehet, hogy közrejátszott az is, hogy a folyosón este kibotlasztottam.

- Malfoy. – idegesen megdörzsöltem a halántékomat – Minek?

- Mert röhögött rajtad. – szótlanul néztem rá, de magamban örültem neki amiért megvédett, méghozzá nem elsőre. Szótlanul sétáltunk egymás mellett a vonat felé, mikor megkérdezte velük leszek-e.

- Szerintem most nem. Inkább…egyedül lennék.

- Idióta. – flegmán felnézett a levegőbe megforgatva a szemeit – Ne legyél már ilyen mulya. Halálra akarod bőgni magad? Mi vagy te Hisztis Myrtil? Nőj fel!

     Malfoy szavai eléggé megütöttek, de reakcióra már nem maradt időm, mivel előre ment magával húzva a csomagját. Rájöttem, hogy végülis igaza van, nem akartam végig bőgni az ünnepeket, bár azt kellett volna tegyem, még mindig kicsit összetört a múlt, ami nem is régen még jelen volt. Fáradtan ültem le valahol a vonat közepe felé előszedve egy új regényt amit a szüleim küldtek pár hete. Nem maradt időm, vagy kedvem átolvasni, mert magamba zuhantam, de úgy gondoltam ezen az úton elkezdem falni a sorokat. Még magam sem tudtam miféle könyv ez, de az nyilvánvaló, hogy drága lehetett, főleg ismerve az én kis aranyos apukámat, aki nem sajnált ilyenekre költeni. A közepén egy hatalmas zöld gyémánt szerű kő bele volt ágyazódva, a többi fekete bőrbe húzva. Ha megmozdítottam a tárgyat a fény gyönyörűen tükröződött rajta sikeresen megvakítva.

- El vagy? – Ron lihegve nyitott be hozzám, mintha maratont futott volna, jó is volt a csend míg tartott. Rögtön utána bekeveredett Harry és nagy meglepetésemre Hermione is bőröndjeikkel.

- Hiányozni fog kicsit a suli. – barátnőm leült mellém így már neki is rálátása lehetett a pompás kastélyra.

- Inkább a könyvtár.

- És a Lump Klub, mi? – egyenesen térden vágtam Ront a lábammal. Fájdalmasan feljajdult és gorombán nézett rám, mintha nem mondott volna semmi rosszat.

- Egyáltalán nem olyan jó, mint ahogyan azt te hiszed. Majdnem megőrültem a karácsonyi bulin.

- Gyere Key, menjünk máshova ahol nem szemétkednek velünk a saját barátaink. – Harry értetlenül meredt Hermionera majd kétségbeesetten rám. Szeme viszont szikrákat szórt mindkettőjükre, nem értettem Harry-t minek bünteti Baziliszkusz tekintetével, de kénytelen voltam utána bandukolni, hiszen benne van a barátnők szabályzatba, ha ő ideges valakire akkor te is, de minimum teteted, így a könyvemet a hónom alá dugva mentem utána, teljesen ott hagyva a cuccaimat, hiszen nem volt kedvem megint cipelni őket. Nemsokára megint magamba kellett maradjak, mivel szerencsétlenségére prefektusi feladatai attól még mindig vannak, akkor is ha összeveszett társával.

     Őszintén szólva örültem annak a kis magánynak, legalább belemélyedhettem az olvasásba a nélkül, hogy bárki is megzavarjon. Gramurg, a hős élete, apa tényleg tudja mivel lehet a legjobban felvidítani, még úgy is, hogy nem is szóltam neki mi a bajom, lehet sejti, azért szülő, nem? Elterültem az egész ülésen, teljesen kisajátítottam magamnak, már-már otthonosan éreztem magam abban a nagy rumliban mikor kinyílt az ajtó besétált Dracula szőke hajjal, de ugyan azzal a fekete aurával.

- Baj van. – kezdte monoton hangon majd lecuppant az előttem lévő székre és ő is ugyanúgy elterült akárcsak én. Eközben átnyújtott egy sárgás pergament ami tele volt írva macskakaparással.

„ Fiam

     Idén én és anyád el kell utazzunk az Alpokba, sürgős dolgunk akadt, halaszthatatlan, remélhetőleg 28-ra sikerült elintéznünk mindent, szerintem tudod miről van szó, már meséltem róla a hallban. Az ajándékokat ennek ellenére megkapod változatlanul, mint mindig, de anyád a tudtomra adta, jobban örülne, ha Keysha és családja társaságában ünnepelnéd meg a Karácsonyt, nélkülünk, nem egyedül a birtokunkon.

Édesapád és Édesanyád”

     Összevont szemöldökkel olvastam újra a sorokat, aztán megint, ez borzalmas, így írnak a saját szülei? Mintha egy tárgyalást mondanának le nem is Szent ünnepet. Hitetlenül megráztam a fejem és visszaszolgáltattam neki a lapot, minnél hamarabb szabadulni szándékoztam tőle.

- Akkor velünk leszel és kész. – sóhajtva folytattam Gramurg életét lezártnak tekintve a témát, de úgy tűnt ő még folytatni szeretné.

- Eljöttem idáig, hogy elmondjam nem egyedül kell a seggeden üljél otthon és kisírjad szemedet míg a saját szüleid sem ismernek fel és ez a hála? Láthatatlannak nézel?!

- Nem ignorállak Malfoy, olvasok.

- Ugyan az! Minek olvasol ha itt vagyok ÉN?! – összecsaptam a vaskos kötetet és felnéztem az előttem ülő fiúra. Már normálisan volt elhelyezkedve ezért én is úgy ültem fel. Arca kifejezéstelen maradt változatlanul, csak a szemei árulták el érzelmeit. Idegesség, felháborodottság, és… komolyság, ennyit tudtam kiolvasni belőlük.

- Megőrültél. – állapítottam meg, mint egy varázsló aki kimondja az utolsó végrendeletet mielőtt a páciens be kerül a Szent Mungoba.

- Nem tudom mi bajod, de én sem örülök a helyzetnek, világos?

- El kellene ásni téged valahova nagyon mélyre!

- Hölgyeké az elsőbbség.

- Ne tedd nekem az úriembert mert nem vagy az!

- Igenis gáláns vagyok ha nem tudnád!

- NEM! Nem vettem eddig észre!

- És amikor…

- Mi van itt?! – Hermione idegesen csapta oldalra az ajtót majd megállt csípőre tett kézzel, így ijesztően hasonlított Mrs. Weasley-re. Úgy tűnik észre sem vettük, hogy már ordítozva beszélgettünk, így sikeresen felkeltettük a többiek érdeklődését, köztük egy prefektusét. A barátnőm először engem mért végig majd Malfoy-ra tévedt a szeme. – Ez mit keres itt?

- Hogy merészelsz rám nézni te mocskos sárvérű! – kerek szemekkel meredtem rá majd megütöttem Gramurg kötetemmel aki most igencsak hősiesen viselkedett egy idiótával szemben 500 oldalaival. – AÚ! Meg akarsz halni?

- Nem, téged akarlak megölni!

- Malfoy, ha jól tudom te is prefektus vagy, miért nem járőrözöl, mint a többiek? – a fiú félrelökte őt, miközben kiment valami olyasmit motyogott, hogy menjen a halál sétálni a folyosókon.

Worry

Éreztem ahogy a szívem lassan felmondja a szolgálatot, egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek. Ez sose történt volna meg ha normálisan elrendeztem volna a szálakat még régebben, akkor még úgy tűnt tökéletesen végrehajtottam mindent amit kellett, semmi nyomot se hagytam magam után, még egy profi nyomozó se jött volna rá mi történt velem igazából. Az agyam gyorsan működött, nem hagyhattam, hogy kiderüljön valódi kilétem, a miatt nagyot koppanna az imidzsem, és ki tudja B mit tenne. Mostani állapota teljesen különbözik a régebbitől, nem a jó fajta értelemben. Pár perc elég is volt ahhoz hogy rájöjjek miért néz ki így, minden bizonnyal még jobban L-re akar hasonlítani, régebben is ezt akarta, de akkoriban még nem ilyen szinten. Az összes vér az agyamba szökött amint észrevettem, mégis mit kereshet itt? Ilyen kérdések repkedtek össze-vissza miközben kifejezéstelen arccal felvettem a földről a fegyvert és visszaraktam a helyére. Jelenleg két eset lehetséges, vagy tagadom ki vagyok, vagy bevállalom. Ha bele megyek a játékába akkor rengeteg szál fog futni köztünk amiket el kell vágnom és ki kell goboznom, semmi kép sem a könnyebbik út. Viszont ha tagadom B előbb, mint utóbb úgy is rájönne, ha nem is a természetemből akkor a szokásaimból, gondolkodásomból, nem véletlenül, hiszen éveken át együtt tanultunk ugyanabban az intézetben, az lenne meglepő ha nem ismert volna fel.

B végig kíváncsian nézett, várt mégis melyik utat választom magamnak, nem tudta olyan jól elrejteni a gondolatait, ebben se változott. Undorító ahogy viselkedett, a szememben mintha meggyalázta volna L-t, arcátlan és megalázó, utolsó ember aki ilyet csinál. Ha valaki ő aztán igazán tudhatná a kinézet semmit se számít, csak az mi van az agyadban. Még mindig nem jött rá L miért választott engem örököséül, a válasz pedig elég logikus, mert nem akartam soha utánozni. Ha neki volt egy gondolata én csak azért is más szempontból figyeltem meg a dolgokat, ez tetszett meg neki, te viszont…egy olcsó utánzat vagy, semmi más.

- Naomi-san – higgadtan fordultam felé, mintha semmi se történt volna – nem kell aggódnod. Ő egy régi barátom.

- Heh…hehe. – B kuncogva figyelt engem, az elsőt választottam.

- Oh.. és mégis mit keres egy bűntény helyszínén az ágy alatt?

- Ezt én is szeretném tudni.

Várakozólag figyeltük a férfit aki még mindig heherészett, mint egy fél őrült.  Mindent tudni akartam, sőt, még annál is többet. Hogy került ide? Mikor? Miért? Engem keresett? Az agyam újra aktívan pörgött, egymás után jöttek az ötletek és elképzelések, hiába a fegyvert elraktam kezdtem kicsit megbánni tettemet. Tudtam, ennek még lesz párja és nem fogom épp bőrrel megúszni azt amit csináltam még régebben, a karma megtalált és most adja vissza sokszorosan amivel tartozik. Hiába próbáltam valahogy elsüllyeszteni egy mélyebb zugomba ezt a kellemetlen érzést, nem ment. A szomorúság szürke fátyla beterítette a lelkemet és sehogy sem hagyott nyugodni. Továbbra is ott motoszkált bennem, bár ez kívülről nem látszott.

- Természetesen én is az ügyért jöttem, mi másért? – lehet csak szerintem tűnt teljesen hamisnak ez a megjegyzés, bár Naomi arcáról ugyanazt olvastam le ami az én fejemben is volt.

- Mégis ki kért meg rá?

- Privát detektív lettem, mondjuk a privát az egy erős túlzás, mivel már két hölgy rájött ki vagyok. Szóval inkább nyilvános detektív, mondjuk ez sem az igazi…

- Misora Naomi vagyok. – szakította félbe B tipikus monológját Naomi. Hozzá szoktam már ezekhez, ha nem szól közbe az ember képes órákon keresztül filozofálni és analizálgatni, beteges szokása, de ahogy elnézem nem ez az egyetlen. Azóta tovább fokozódott a mániája, kíváncsi vagyok még mi változott meg benne, de most inkább nem szóltam bele a beszélgetésükbe.

- Rue Ryuzaki, örvendek. A-chan…

- Anna. – szakítottam félbe ridegen amitől mintha legörbült volna a szája sarka egy pillanatra, viszont utána mellém sétált és olyan közel hajolt, hogy érezni lehetett az eperdzsemnek az illatát.

- Anna-chan. Még Misora-san is üdvözöl, csak te nem? Azt hittem jóban vagyunk.

- Már meg ne haragudjon, de honnan tudjam, hogy tényleg privát detektív? Akár a gyilkos is lehet, nem egy ügyben láttam, hogy a tettes visszament a színhelyre, hogy láthassa művét. – kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de végül becsuktam. Jobb ha nem mondok semmit.

- Igen, mitagadás, nem tudok semmit se felhozni ami megvédne, az az igazság, hogy eléggé gyanús személy vagyok.

B ezzel be is fejezte a témát és tovább kajtatott a szobába, míg végül ki nem ment a konyhába. Misora telefonnal a kezében besietett a mosdóba én meg ki a kertbe, amint kiértem a lábaim feladták a szolgálatot és leestem a földre. Remegő kezekkel próbáltam újra felállni, de sehogy se ment, mintha kiszállt volna z összes erő belőlem. Kifújtam a levegőt és a hátamra feküdtem, így néztem ahogy lassan fújja a szél a felhőket, miközben én is próbáltam elfújni a gondolataimból azokat amikre nem volt szükségem, ez nehezebb munkának bizonyult mint gondoltam. Hiába, egy ilyen találkozásra nincs felkészülve az ember, mégis ki lenne? Sose jutott még csak véletlenül se eszembe mi lenne ha újra látnám…tény párszor rá gondoltam, ugyanakkor nem sok időm van ilyesmire, ezért hamar el is tűnt a képe a fejemből…viszont most…Nagy nehezen felültem török ülésbe, úgy néztem kívülről a házat. Igazából fel se tűnt mit nézek, csak bambultam és végre nem gondoltam semmire. Ekkor kisebb veszekedés csapta meg a fülemet, biztonságos együtt hagyni őket? Már miért ne lenne?

Úgy véltem ennél több információt ma már nem tudok összeszedni, főleg úgy, hogy B mintha a nyomomban lett volna. Mindig arrafelé kallódott amerre én, nem szólt semmit csak figyelt mit csinálok, miket nézek meg, ami még idegesítőbb volt mintha kommentált volna. Pár óra múlva meguntam az egészet és a táskámba csaptam a gépet és a kesztyűmet is. Szó nélkül siettem le az utcán, felhívtam Watarit, aki az utca végében várt rám, csodálkoztam is hogyan került ilyen gyorsan ide. Nem beszéltünk sokat az úton, mindketten el voltunk foglalva a magunk kis világával, de lehet jobb is, amúgy se lett volna mit mondanom, annyira sokk hatásban voltam még mindig.

L mint mindig monitor előtt ült mikor beléptem a szobájába, fáradtam ültem le a karosszékbe és vártam a kérdéseket, ami nem jött. Nyugodt érzés kerített hatalmába mikor mellé érkeztem, teljesen más mint mikor B-vel voltam. Hirtelen kirázott a hideg.

- Megfáztál? – már ez az egyszerű kérdés is jobb kedvre derített, bár nagyon unottan hangzott.

- Nem…csak eszembe jutott valami.

- Menj aludni, hosszú napod volt ahogy hallottam Misora-santól. B hát újra feltűnt a színen, valamiért nem lepődtem meg teljesen, már egy ideje várok egy ilyen fordulatra.

- Szólhattál volna nekem is, ilyen ötleteim nincsenek.

- Nem csodálom. – egy poharat emelt fel és már a szájához emelte volna mikor fél úton megállt és oldalra nyújtotta, felém – Fenn maradsz velem éjjel?

- Az előbb aludni küldtél… - megráztam a fejem és elvettem tőle a kávét, mikor belekortyoltam majdnem az egészet kiköptem olyan édesre csinálta. Megráztam a fejem és inkább egy kortyra megittam az egészet, minthogy tovább szenvedjek vele.

- Még egyet?

- Később… - feleltem alig érthetően. A cukor teljesen összeragasztotta a nyelvemet a szájpadlásomhoz, azt hiszem ennyi édes elég volt egy életre, inkább rágyújtottam egy szálra, hogy ezt az ízt gyorsan eltüntessem. – Mit szerettél volna mondani?

- Van türelmed hozzám?

- Hogy mi? – olyan váratlanul ért ez a kérdés, hogy majdnem félrenyeltem a füstöt. Már ettől a pillanattól kezdve rögtön elkezdtem gondolkozni most pontosan mire is érti. Ez több mindenre is érvényes lehet, ha róla van szó akkor nagyon erősen el kell elmélkednem most mégis melyikre célzott. Felálltam a helyemről és elindultam felé, szótlanul figyeltem mozdulatait, ettől viszont semmivel sem lettem okosabb, ezért úgy döntöttem én nyílt lapokkal fogok játszani.

- Most mire értetted?

- Ötleted sincs? Szomorú…

- Az a baj, hogy túl sok ötletem van, csak azt nem tudom melyikre gondoltál.

- Fánkot?

- Inkább egy választ, köszönöm. – elvettem tőle és letettem az asztalra, nem engedtem egy pillanatra se, hogy kizökkentsen.

- Pénteken…igen akkor szeretnék veled beszélni valamiről. Addigis van még valami amiről figyelmeztetnem kell, nem tudom eszedbe jutott-e ez a változat vagy sem, de valamilyen oknál kifolyólag nem hagy nyugodni ez az elmélet, szóval inkább a szabadba bocsájtom. B fel fog keresni téged, külön, valószínüleg az egyik ilyen találkozás után, Misora-san se lesz ott, így kettesben maradtok majd. Biztonság kedvéért megkértem Watarit adjon neked egy fegyvert, és tanítson meg az alapokra, ha nem nagy gond akkor még ma este, mivel sose lehet tudni pontosan mikor fog utánad menni, vagy leszólítani. Ahogy Misora-san leírta eléggé instabil lett az állapota, semmiképp se ak…

- L….te aggódsz értem? – pislogva néztem a hátát, közelebb sétáltam hozzá lássam az arckifejezését, de így is csak profilból láthattam sápadt tekintetét.