Tizenharmadik rész

A fiúk jajgatva jöttek be fél óra késéssel, utánuk pedig Levi is leült a saját társai mellé. Elhelyezkedtek az üres székekre és rögtön panaszkodni kezdtek visszafolytott hangon nehogy büntetést kapjanak már a második nap. El kellett takarjam a számat egy nagy kenyér darabbal mikor meghallottam, hogy Jean azt magyarázza, este se volt nyugalmuk, mert benyitott lefekvés előtt, hogy ellenőrizze a helyet, ami persze elég rendetlen állapotban volt megint, sőt miután engem kiküldött akkor is takarítaniuk kellett. Mosolyogva gondoltam arra, hogy nálunk még csak be se jött Hanji reggel, mi kellett odavigyük neki a kulcsot, mert teljesen megfeledkezett róla, jobb felvigyázót nem is kaphattunk volna. Mikor kilenckor meghúzták a harangot Erwin felállt és megköszörülte hangosan a torkát, ettől mindenki rá figyelt, ez aztán a tisztelet.

- Két csoportra lesznek osztva, mert két osztályterem van, az 1A és 2A. Ez a fele az első – mutatott kezével a fél társaságra amiben én is benne voltam –, ez pedig a második. Ne felejtsék el melyikbe tartoznak, mert év végéig így lesz. Jó munkát, kadétok.

- Igenis!

Alig bírtam magammal az osztályban és ebédnél, mert már vártam azt, hogy megmutassam Erenéknek mit tanultam Levitől az edzéseink során, nem beszélve arról, kíváncsi voltam Armin mennyit fejlődött az alatt az egy hónap alatt. Ki gondolta volna, hogy Hanji is tud szigorú lenni, ha arról van szó? Vigyorogva vettem fel a felszerelést a derekamra egészen addig míg meg nem láttam kik nézik meg az első edzésünket…az összes felsőrangú. Az első gondolatom az a francba, utána a fenébe és még sok ilyen követte, mivel láttam a kezükben a kis papírt amire felírják majd az eredményeinket. Mivel ABC sorrendbe vettek minket eltartott egy darabig mire én is sorra kerültem, addig a földön ültem unalmamban pedig figyeltem ahogy az előttem lévők berohannak az erdőbe, miközben a felsőrangúak magasabb fákról nézik az ember produkcióját. Mikasa és Armin már rég pihentek és várták, hogy vége legyen az első tesztnek, míg én meg Eren unottan néztük a társainkat. Christa izgulva elindult az erdő felé, ekkor tudtam, hogy körülbelül 10 perc múlva én következem a sorban. Előre léptem a fehér krétával meghúzott csíkig közben pedig felhúztam a kesztyűmet és elővettem a kardjaimat a helyükből, mosolyogva hallgattam ahogy hátulról szurkol Eren, de abbahagyja amint Jean leütött nála egy pofont. Beálltam a tökéletesített pozíciómba és figyeltem mikor szólal meg a síp a messzeségből, hogy elindulhatok. Amint meghallottam rögvest a szél segítségével és persze a 3D Manőverével elrepültem egymás után kaszabolva le az álltitánokat, úgy éreztem magam, mint egy akrobata, össze-vissza repkedtem a levegőben, fordultam és csináltam szaltókat amivel gyorsabban és egyszerűbben érhettem el az áldozataimat, nem beszélve arról, hogy a vágások is sokkalta mélyebbre sikerültek. Megállás nélkül irtottam ki őket, mint hogy Levi tanított az elmúlt egy hónapban, majd mikor megláttam a másik fehér csíkot a földön ami azt jelezte, hogy vége van a tréningnek leszálltam és egy utolsót pördültem a földön felkavarva magam körül a port. Még csak meg sem izzadtam, ez a feladat cseppet se volt megeröltető számomra, piskóta a régi tréningemhez képest. Helyére raktam a fegyvereket, majd visszaindultam a táborhelyre a többiekhez.

- Hihetetlen voltál Ria! Nem is láttam mikor indultál el, csak a por maradt utánad, szó szerint! – Eren energikusan rohant oda hozzám, még mindig hátra volt az ő köre.

- Meglátszik faragtak rajtad egy kicsit. – Mikasa mosolyogva közelített ő is egy csodálkozó Arminnal.

- Azt gondoltam, hogy sokat változtál, de hogy ennyit…

- Majd akkor kommentáljatok mikor a terepen láttok. Még hátra van egy csoportos felkészülés is.

- Öten leszünk beosztva, remélem mi négyen egy csapatba leszünk!

- Ne támaszkodj mindig arra, hogy ott leszünk Eren.

- Mikasa! Egyáltalán nem támaszkodok rád!

- Oooy, Ria! Mikor lettél ilyen profi és én miért nem tudok róla? – Jean furcsa tekintettel jött oda hozzám miközben a tarkóját vakargatta.

- Ameddig te a pofádat tömted. Nem kéne visszaállj a sorba? Mindjárt te következel.

- Dehogyis addig még sok…

- Kirstein!! Helyére! – elnevettem magam ahogy a fiú vörös fejjel rohant vissza, mert ahogy megjósoltam, pont ő volt a soros.

Csendben várakoztunk a fűben, meg nekitámaszkodva a léceknek míg mindenki befejezte az első tesztet, majd Eren után az összes tizedes, százados és a parancsnokunk leszállt a földre hozzánk, hogy elmagyarázza mi lesz a következő feladatunk. Ötös csoportokba osztva meg kell öljünk annyi titánt amennyit csak tudunk, egy szabályt kötött ki e mellett, egy csapatként kell dolgozzunk független attól kikkel leszünk együtt. Elővett egy új lapot ami már tele volt írva nevekkel és hangosan ordította ki hanyadik lesz meg kik lesznek a társai. Izgatottan vártam mikor ordítja el a nevemet, majd ötödikként felismertem a sajátomat.

- Jefferson! Tannen! Riggs! Springer! Blouse!

- Egy csapatban leszünk Riaaa~ - Sasha izgatottan betolakodott mellém Connie-val együtt és barátságosan rám vigyorgott.

- Hozzuk ki a legtöbbet. – kacsintott ránk Connie, majd mindhárman elindultunk a másik két csapattársunk felé és együtt leültünk a fűbe.

Eltartott jó egy óráig míg egy csapatba kerültünk és őszintén szólva kicsit izgultam. Levi mindenre megtanított amirecsak tudott, csak egy dologra nem, hogyan kell jól csapatban dolgozni, mondjuk többször is voltam már együtt másokkal, de valahogy sosem tűnt az igazinak, ezért elhatároztam, hogy most összeszedem magam és beleadok apait anyait, főleg ha már két barátommal is együtt vagyok. Elindultunk a start mezőhőz és elővettük a fegyvereinket várva újra a sípszóra. Amint meghallottuk elkezdtünk rohanni, nem telt bele sok, máris az elsők közé kerültem, de amint észrevettem lelassítottam kicsit és bevártam a többieket az egyik ágon.

- Basszus Ria, jó gyors vagy.

- Menjünk balra, ott van egy. Meg nézzétek jobbra is kettő.

- Megyek jobbra ki jön velem? – kérdeztem elrugaszkodva a fától, az utamon Sasha jött velem a végén így együtt letámadtuk a két álltitánt, én a kábelek segítségével kitörtem a tartóoszlopokat, ezért lezuhant, társam meg addig felszakította a nyakát a kardjával én meg a másiknak.

- Waaooow ez nagyon jó volt Riaa! Honnan tanultad?

- Ah…könyvekből. Menjünk a többiek után.- arcom kicsit elpirosodott a hazugság miatt, de nem mondhattam el senkinek se a titkomat, ezért más választásom nem volt.

Sikeresen megtettük ami tőlünk telhetett, összesen tizet kaptunk el az öt perc alatt, ami nem tudom mennyire jó arány, de majd kiderül vacsoránál. Az értékelés után el lettünk bocsájtva vacsoráig, ezért mindenki elvonult a saját dolgaihoz, én is csatlakoztam újra barátaimhoz és kimentünk egy üres rétre beszélgetni a nap eseményeiről, semmi érdekes nem történt egyszerűen röhögtünk meg szidtuk azokat akik egyesek szerint megérdemelnék, hogy inkább máshova kerüljenek. Estére valahogy a levegő mindig lehül, ezért összekapcsoltam magamon az egyenruhámat hátha több meleget áraszt a testemnek, de hiába. A szél rendületlenűl fújta hosszú barna hajamat a szemeimbe, a végén annyira felerősödött, hogy a nyakláncomat is kicsalta az ingem alól, amit Eren kíváncsian kezdett nézegetni. A kis kék medál csillogott a lemenő napban, észre se vettem, hogy már mindannyian azt nézik, míg meg nem kérdezte a végén Eren, hogy kitől van, mert folyton rajtam látja. Ettől egy kicsit gyorsabban kezdett dobogni a szívem és vissza is süllyesztettem helyére a tárgyat.

- Barátnőmtől kaptam...mielőtt meghalt volna.

- Oh, sajnálom. – Mikasa komolyan gondolta a szavait és ez látszott is a tekintetéből, mosolyogva legyintettem egyet.

- A múlt az múlt, nem lehet már rajta változtatni bárhogy is akar az ember. Csak meg kell tanulni elfogadni, nekem sikerült többé kevésbé…

- És akkor minek hordod a láncot? – Armin megbökte Eren kezét, de ő hajthatatlanul tovább nézett a szemembe.

- Hogy ne felejtsem el a céljaimat.

- Nemes gesztus. – mosolyodott el Armin, de mielőtt tovább beszélgethettünk volna megszólalt a vacsorát jelző harang, ezért elindultunk a hallba a társainkhoz.

Mindenkin látszott mennyire izgatottan várják az eredményeknek a bemutatását vacsora előtt, de nekem jócskán kellett még várni mire hozzám elértek. Először szépen az egyenkénti teszteket olvasták fel, majd a csapatmunkát, nem gondoltam volna, de a reggeli teszteket is beleszámították, amiket akkor csináltunk a stratégia órán. Fejemet fogtam izgalmamban, hiszen akkor nem teljesítettem szerintem annyira jól, de legalább megnyugodtam egy kicsit, mert ha azt is belevonják akkor azt jelenti a kézi harcolást is amit egymás ellen vívtunk a 3D Manőverezés előtt. Durván elvertem egyik társamat abban a verekedésben, olyan lila foltjai lettek amiket szerintem nem fog elfelejteni, pedig próbáltam visszafogni az erőmet.

- Gloria Riggs. – a teljes nevem hallatán mutráztam egyet, de felálltam a helyemről és Erwinhez sétáltam szalutálni, hogy megtudjam az eredményemet. – Küzdelem 10 a 10-ből, kezdeményezés 8/10, intelligencia 7/10, csapatmunka 8/10, bíróképesség 10/10, sebesség 10/10. Ez az eredmény mindannyiunk értékeléseként jött létre, és el kell ismernem Levi, jó munkát végeztél, hozzá se fogható az előzőhöz.

- Tch, attól még mindig egy baka ( idióta ) marad a stratégiából. – az öklömet összeszorítottam a hátam mögött, biztos nullát kaptam tőle annál a tesztnél, nem tehetek róla éppen félig aludtam ugyancsak az ő hibájából.

- Előző, uram? Arról nem is tudok. – tértem rá a lényegre kissé félve, mivel csak a parancsnokkal beszéltem.

- Akarod azt is tudni?

- Ha lehet, uram.

- Küzdelem 8/10, kezdeményezés 7/10, intelligenica 5/10, csapatmunka 6/10, bíróképesség 10/10, sebesség 7/10.

Megköszöntem az eredmények közlését majd visszasiettem az asztalomhoz, hogy elmeséljem a többieknek akik tátott szájjal hallgatták a munkámnak a gyümölcsét.

- Azt megértem, hogy a sebesség és a bíróképesség olyan sok, de a többi? Komolyan a…kis törpe miatt ment fel ennyire? – kérdezte lehalkítva hangját Eren, miután Mikasa rondán rábámult.

- Ebből látszik mennyit segített az az egy hónap. Gondolj bele mi lett volna, ha többet maradsz vele. – Armin mosolyogva nézett rám mire én bevertem a fejemet az asztalba.

- Őrültek háza vagy neki vagy nekem.

- Nem akarom beismerni, de…tényleg segített az a kis cincogó köcsög. – motyogta Mikasa beletörődötten. – Úgy tűnik engem is megelőztél.

- Komolyan?

- Mhm…

A csapatunk alig lett 6-ik a ranglistán, de mi tökéletesen megelégedtünk vele, így is remekül szórakoztunk az edzések során, nem az volt az első célunk, hogy tökéletesek legyünk, bár lehet arra kellett volna koncentráljunk a röhögések közepette. Büszkén ettem a beszerzett kaját és örültem amiért ilyen jó eredményeket értem el az első tesztnél, az eszembe tartottam azt is, hogy megköszönjem tizedes Levinek amiért ennyire jól betanított, mert ha ő nem lett volna biztos nem lennék ezen a szinten ilyen hamar. Kezdtem kicsit sajnálni amiért nem maradtam többet vele, mert amekkora géniusz még többet taníthatott volna meg nekem, attól független biztos vagyok benne, hogy őrületbe kergettük volna egymást. A napok pedig hiába teltek, még mindig egy csomóan az eredményekkel voltak elfoglalva és azzal hogyan tökéletesítsék, rengetegen akartak elérni tizedesi rangot, ami röhely, hiszen innen nem mindenki találkozot titánnal, maximum messziről, a hatás meg nem ugyan az. Egyik ebédnél elkövettem azt a hibát, hogy nem ültem le Eren és Jean közé, mert mindig megbeszéltük hogy valaki, ha lehet többen, közéjük ül ne veszekedjenek annyit, mert így is sokszor megszólítottak minket mert nekünk van a leghangosabb nevetésünk a  hallban.

- Oy Jaeger! Na milyenek lettek az eredményeid? Le merem fogadni, hogy az intelligenciád mínuszba ment, ugye?

- Kirsteeeein! Nekem ne pofázz te hígagyú! Sokkal jobb eredményt értem el, mint te!

- Ohohoho igazááán? Én úgy hallottam, hogy a majmok visszakérik az agyukat.

- A majmok okos állatok, de látszik, hogy téged lovak neveltek, azért is lett olyan a pofád!

- Jaeger! Kirstein! – félve fordultam hátra, szinte sejtettem, hogy ez lesz a vége. Levi kidudorodó érrel a fején közelítette meg az asztalunkat, mint mindig a miénk volt a legzajosabb az összes közül. – Mi a szart tudnak annyit üvöltözni? Ha ennyi energiájuk van akkor várom a plusz köröket vacsora után este takarodóig.

- Nem szükséges, uram! – remegett Eren, mire Levi közelebb hajolt hozzá és fenyegetően a szemébe nézett.

- Ez nem egy kérdés volt, kadét.

- Ciki. – szólalt meg Ymir amint a tizedes elhagyta az asztalunkat és visszament a helyére.

- Ria, legalább te érezz velünk együtt. – nézett rám kérlelően Eren.

- Miért nem tudjátok befogni a pofátokat? Legközelebb összekoccintom a fejeteket. – válaszoltam, mire Eren a arcomhoz dörzsölte a sajátját és úgy óbégatott akárcsak egy macska. Sóhajtva eltoltam magamtól és felálltam, hogy menjek ki egy kicsit levegőzni, mert ez a sok zaj és ember kikészítette az idegrendszeremet, főleg Eren meg Jean. Ők mindig megölik az agysejtjeimet.

Tizenkettedik rész

Olyan hőség volt kint, hogy levettem a bőr kabátomat és feljebb toltam a karomra az ingemet, de ez nem volt elegendő ahhoz, hogy lehűljek. Miközben átsétáltam a fiúkhoz végigmértem a terepet ahol ezentúl edzeni és többek között mégtöbbet fogunk szenvedni, nem valami bíztató. Ha jól hallottam Ymir valami olyasmit is mondott, hogy minden barakknak meg van a vezetője aki karbantartja őket, na mármost ez egy kisebb problémát hozott fel mivel egyetlen nő van a tizedesek között, másik három férfi, beleértve a parancsnokot is. Imádkoztam hátha Hanji nálunk lesz vezető, mert ő sokkalta lazább, mint Erwin…vagy Levi. Kirázott a hideg ahogy elképzeltem egyik reggel kidönti az ajtónkat és ránk ordít mi ez a nagy szemét a szobánk közepén és miért nincsen letörölve ez a por. Ettől a gondolattól gyorsan meg is szabadultam, szerintem őt inkább olyanokhoz osszák be akik rendetlenek meg túl lusták, szóval mi eleve kivagyunk zárva ebből a listából. Megálltam a fiúk ajtaja előtt, de ekkor felrémlett bennem valami, mintha nekem nem szabadna itt lennem, de nevetve megráztam a fejemet és kopogás nélkül benyitottam ráhozva a frászt az összes ott lévőre. Látszott rajtuk, hogy már eléggé berendezkedtek az odújukba. Ruhák össze-vissza a földön meg az ágyakon, volt aki már hangosan horkolt, a sötétítő pedig már teljesen be volt húzva, ezért többen hunyorítottak, hogy lássák ki is jött be a területükre.

- Ria! – először Jean vett észre az egyik emeletes ágynak a tetejéről. Az egyik asztalnál Eren és Armin játszottak, Reiner egy lenti ágyon feküdt és olvasott egy könyvet, Bertolt csendben hajtogatta a ruháit a ládába, míg Connie váratlanul megragadta a karomat és behúzott a szobába utánam becsapva az ajtót.

- Heei. – integettem mosolyogva.

- Mit keresel itt Ria? Ha megtudják a tizedesek véged van, nem figyeltél mit mondtak egy fél órája?- Connie kétségbeesve próbált beljebb nyomni, így hátha nem annyira feltűnő, hogy egy lány van a fiúk között.

- Rémlik valami. – legyintettem majd leültem egy üres székre Erenék mellett.

- Csak engem jött meglátogatni. – viccelődött Jean mire Eren elkezdett erőltetetten nevetni.

- Azért ült le mellém!

- Mit mondtál Jaeger?!

- Amit hallottál Kirstein!

- Pszt, Armin. – suttogtam miközben a ketten veszekedtek és a többiek röhögték a jelenetet vagy csak mással viccelődtek. Ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy megkérdezzem, hogy telt neki az egy hónapja Hanjival. – Mi volt veled idáig?

- Hanjival? – kérdezett vissza előrébb hajolva. – Egy rémálom. Azt hittem sokkal lazább ennél, de halálra dolgoztatott és el nem hallgatott a titánokról, folyton róluk beszélt meg a kisérletezésekről…mondjuk biztos jobb volt, mint Ackermannal, ugye? Ti merre voltatok?

- Valami kunyhónál, egy erdő közelében, ti?

- Hegyek felé. Elfelejtette mondani Hanji, én meg nem hoztam túl sok meleg felsőt magammal, ráadásul nem is volt normális alvóhelyünk azért, hogy megtanítsa milyen a vadonban élni, ha az egyik felfedezés során rászorulunk.

- Uh…kezdem azt hinni nekem még jó dolgom volt a puha ágyban.

- Ágy…az micsoda? – kuncogott fel halkan Armin. – Én csak a bogarak és a tiszta növények társaságát élveztem.

- Ne félj nekem is volt részem pár balhéban – emeltem fel a kezeimet –, és ez még csak a jobbik eset, láttál volna mikor először harcoltunk egymással. Úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó fájdalom. Ráadásul kiderült, hogy a tizedes kissé rend és takarítás mániákus…

- Oh…ez nem hangzik túl jól.

- Nem is volt az, nem beszélve a büntetés…

A mondatomat nem tudtam befejezni, ugyanis az ajtajuk újra kicsapódott beengedve a naplementi fényt, egy férfi lépett be szigorúan felordítva, hogy „ mi a szart csinálnak kadétok”. Ebből már rögtön sejtettem ki a felügyelő tizedesük és hogy mekkora pácban vagyok, ha kiderül átjöttem hozzájuk, ráadásul az első nap, mikor nemrég szólt Erwin a szabályokról. Gyorsan kinyitottam az ablakot, mivel ki akartam mászni csendben, hogy észre ne vegyen, és ez sikerült is volna, ha a lábam nem ragad be, így ügyetlenül félig kint volt a testem, míg a másik a szobában lógott. Ijedten hallgattam ahogy a többiek szalutálnak és egyre közelebb hallatszanak a bakancs léptek a fapadlón. Nemsokára egy kissé ideges fej jelent meg az ablakból, mirefel én gyorsan szalutáltam neki, már amennyire a testem engedte, mivel az egyik lábam a földön volt, a másik pedig beakadva az ablakba. Szerintem a következő ordítást az egész terület hallotta, még az is aki kilométerekkel arrébb táborozott le, a madarak felszálltak az égbe elmenekülve az idegbeteg kiáltás hallatán.

- KADÉT MI A SZART CSINÁL ITT?! AZONNAL FUSSON 30 KÖRT ÉS NE IS ÁLMODJON VACSORÁRÓL! HA BEFEJEZTE KEZDHETI KITAKARÍTANI A LOVAK ISTÁLLÓJÁT EGÉSZEN ADDIG MÍG NEM CSILLOG! GYERÜNK!!!

- Igenis uram… - nyögtem elhaló hangon. Hát az első büntetésem ráadásul az első nap. Remek.

Mondjuk elég enyhe büntetést kaptam, ha úgy vesszük ki adta, mondjuk az istálló egy kicsit túlzás, a sok szar, a lovak mellett ülni és dolgozni miközben lehet azok még többett szarnak amit megint el kell takarítsak…eleve milyen az mikor egy ilyen hely csillog? Az istálló nem pont azért van, hogy koszos legyen? Fáradtan sóhajtottam miközben benéztem a többiekre akik éppen lakmároztak és gondtalanul nevetgéltek, reméltem nem fog elterjedni ez a pletyka, mert akkor esélyes, hogy Erwin amilyen szívélyesen felvett az Áttekintőkhöz olyan gyorsan ki is fog rúgni. Biztos volt már olyan, hogy első nap áthágták a szabályokat, és amúgy sem 100% hogy rájön…próbáltam magamat bíztatni pozitív gondolatokkal, de aztán eszembe jutott ki talált rám ezzel együtt pedig minden reményt feladtam. Nincs az az Isten, hogy ne tudta volna meg, valószínűleg az volt Levi első dolga, hogy beszámoljon a történtekről amilyen hűséges tizedes és baráti viszonyban is van vele, ráadásúl. Grimaszolva raktam arrébb a szalmákat, hogy odaférjek felmosni a padlót, a lovak ha emberek lennének már meghaltak volna a röhögéstől.

Hunyorítva néztem körbe, mire feleszméltem, hogy már a kicsi fokozaton lévő olajlámpa nem elég, ezért feljebb tekertem kicsit. Az előttem váratlanul termett tizedestől elsikoltottam magam és majdnem leszúrtam a villámmal, de ő csak fáradtan megdörzsölte a homlokát.

- Mi a francot ordibál kadét?

- Csak megijedtem, uram! – szalutáltam hirtelen sikeresen elengedve a vasvillát ami nagy csörömpöléssel esett a földre. Levi erre még frusztráltabban nézet, de nem szólt semmit csak körbejárta a területet megvizsgálva mennyit haladtam a munkámmal.

- Még van mit dolgozni, tch.

- Erwin parancsnok mit mondott? – aggódva néztem körbe, majd vissza Levire. Ő csak unott kifejezéssel nézett vissza rám.

- Miért mondott volna bármit is rólad kadét? Baráti társaságba vagytok tán?

- Ehh…um…nem, uram. Csak gondoltam, hogy az eset után… - próbáltam óvatosan megválogatni a szavaimat nehogy mégjobban felhúzzam és a végén reggelit se kapjak.

- Ezt az esetet elsikkasztottam, többet ne forduljon elő, világos?

- Persze, igenis. – kaptam észhez és hálásan néztem rá, mire csak frusztráltan sóhajtott magamra hagyva azzal a búcsúval, hogy „pár óra múlva megnézi megint szarakodok-e még”.

Mivel tudtam milyen elvárásai vannak megpróbáltam annak megfelelően takarítani, bár a többi tizedesnek elég lett volna ahogy elsőre kitakarítottam a helyiséget Levit ismerve háromszor takarítottam újra, de még akkor se voltam teljesen biztos benne elég szép-e ahhoz, hogy meglássa ő is. Rákönyököltem a lapátra és kisétáltam a friss levegőre, mert lassan a sok szar szagtól teljesen rosszul leszek. Fáradtan pislogva néztem fel az égre, annyira sötét volt mintha bármelyik pillanatban készülne leesni az eső, az nem lenne túl ajánlatos rám nézve, mivel az istállóba is elérne a víz és akkor… a hideg kirázott amint belegondoltam mi vár rám ha az beteljesül. Unottan vártam mikor érkezik meg Levi, de helyette egy sokkal kellemesebb meglepetésben volt részem, Hanji tizedes jött felém szomorú mosollyal az arcán, majd négy méterre tőlem hirtelen megállt.

- Mehetsz aludni, elég lesz mára a szenvedésből. – tisztelegtem egyet előtte majd furcsán néztem rá.

- Levi tizedes mondta?

- Oh nem, de elrendezem, ne aggódj. Senkit sem kellene ennyire kiosztani csak mert átosont a barátjához.

- Én nem is…

- Oh na, na. Menj és tusolj egyet, ha valaki megállít mondd meg, hogy büntetésben voltál, mert a harang már rég szólt. Jó éjt, katona.

- Viszont, hölgyem! És…köszönöm.

Hálásan feküdtem be az ágyamba, a többiek már réges-régen aludtak mire én idáig jutottam. A tusolóban szerintem fél órát töltöttem, hogy lepucolja magamról a büdös istálló szagot, ezentúl megígértem magamnak, hogy odafigyelek mit csinálok, mert még egy ilyen büntetést nem akartam. Nem tudtam Hanji honnan tudta mi történt és azt sem tudtam, hogy hogyan sikerült neki levajaznia a dolgokat Levivel, de abban a pillanatban nem is akartam boncolni a részleteket, csak hagytam az álmosság elnyomásának. Reggel arra keltem fel, hogy valaki bökdösi a testemet, ezért fáradtan kinyitottam a szememet, még igazán aludhattam volna csak öt perccel többet. Mikasa kifejezéstelen tekintettel bökte tovább az oldalamat, míg ki nem keltem a takaró alól, akkor ő is visszatért a saját készülődéséhez. A többség már elment reggelizni, csak hárman maradtunk a barakkban, ezért eszeveszett gyorsasággal elkezdtem öltözködni és felvenni az egyenruhámat.

- Miért csak mi maradtunk hárman?

- Nagyon mélyen aludtál. Este mikor jöttél vissza, ha jól emlékszem nem láttalak bejönni, de mikor elaludtam akkor sem voltál még bent.

- Tán csak nem a fiúkkal voltál megint, Ria? Ejnye, de rossz kislány vagy. – Ymir vigyorogva kacsintott majd kiment a szobából bevetetlenül hagyva az ágyát, bezzeg ha Levi lenne a felvigyázónk nem merte volna ezt megcsinálni az is szent.

- Nem! – ordítottam utána, de későn, mert akkor már rég elindult a nagy hall felé. – Futottam és takarítottam az istállókat.

- Hmmm…azt láttam mikor futottál, de csak azt hittem, hogy nagyon ambíciós vagy. Akkor ez azt jelenti, hogy rád ordított a tizedes?

- Hát hallottad? – keserűen léptem ki utána a barakkból és néztem ahogy bezárja egy vaskos kulccsal az ajtót. – Mit csinálsz?

- Mindenki hallotta, csak nem tudtuk ki az. Ezt oda kell adja majd Hanjinak, ő a felvigyázónk.

- Hála az égnek. – ekkor mindketten abbahagytuk a beszélgetést és a fiúk barakkja felé néztünk ami előtt Levi állt karba tett kézzel nézve befelé. Kíváncsian elmentünk előttük, hiszen amúgy is erre kell menni a hall fele, szóval addig óvatosan benéztünk úgy, hogy a tizedes ne vegyen észre minket. Vicces látvány tárult a szemünk elé, Eren és Armin a földön guggolva takarította a padlót, páran pedig a port törölték, Eren mikor észrevett minket szégyenlős mosoly kíséretében integetett nekünk, én pedig majdnem nevetve integettem vissza.

- Jaeger mit integet?! Sikálja tovább a padlót vagy nem megy egyikük se reggelizni! – ettől elkuncogtam magam, mire Levi átnézett a válla felett egyenesen ránk. Gyorsan szalutáltunk neki, utána tovább mentünk enni. Nevetve meséltem el a többieknek az asztalnál mit láttam miközben Mikasa elment a felsőbb rangúak asztalához, hogy lerakja Hanjinak a kulcsot. A lányok szakadtak a nevetéstől, csak Mikasa volt az egyetlen aki idegesen fel akarta volna rúgni azt a „kis tömzsit”.

Tizenegyedik rész

Újra a habok közé merültem a fejemmel és elkezdtem mosdani, legalább így nem alszok el közben. Mikor már éreztem a víz hőmérsékletének a csökkenését kimásztam a kádból és felvettem a hálóingemet, hajamat pedig szabadon hagytam, gondolva, hogy majd megszárad éjjel míg alszok. Mielőtt kimentem volna kinyitottam a fürdőszoba ablakát szellőzzön jól ki, utána megfésülködtem. Amint kinyitottam az ajtót megcsapott a finom leves illat amit tanítom csinálhatott míg én relaxáltam a fürdőben. Az orromtól vezetve indultam el a konyhánk felé mikor hirtelen megtorpantam előtte és nagy szemekkel néztem a jelenetet ami bármilyen 16 éves lányt az őrületbe kergetne. Levi megszabadult a piszkos ingétől, amit már ki is mosott, látszott kiterítette száradni, ő maga pedig félmeztelenül kavargatta az ennivalónkat míg én próbálta nem a testét bámulni csakhogy ez nem igazán jött össze. Nem tehetek róla, tinédzser vagyok, ilyenkor a hormonok eléggé mozgásban vannak, ezért minden porcikáját végigmértem, a szépen kidolgozott hátát és a hegeket amiket biztos az évek során szerzett. A tizedes kifejezéstelen tekintettel nézett rám, nagyon nem kellett volna megfordulnia…minden erőmmel próbáltam állni a tekintetét, de a szemeim úgy döntöttek kissé lejjebb tekintenek a csodás kockáira és a mellkasára ami…

- Kadét! Mi a francot néz?

- Levest. – szaladt ki rögtön a számon az első logikus magyarázat, hiszen ő pont előtte állt, ezért csak normális hogy a finom levest nézem nem a finom testét…te jó ég, át kell gondolnom a prioritásaimat ezentúl.

- Tch, inkább ülj le és tegyünk úgy, hogy nem vettem észre semmit.

- De…

- A leves nem a hasfalamon van kadét, vagy a fenekemen.

- De én azt nem is…

- Egyél. Most. Idáig hallottam a gyomrod a fürdőből.

- Ah…köszönöm. – kipirult arccal vettem át a tálat és abszolút nőiesen elkezdtem bekebelezni az ennivalót, mintha csak vizet innék. Alig öt perc után mentem újratölteni a tálamat, miután leültem vettem észre, hogy Levi furcsa tekintettel bámul engem. – Umm…

- Így már jobb? – nagyokat pislogva vettem észre, hogy felvett egy zöld tréning felsőt míg én valószínűleg a levessel voltam elfoglalva, így már nem sok látszott a testéből. Erre a gondolatra elvörösödtem és inkább elkezdtem megint enni, de úgy tűnt a tizedes nem engedi, hogy ilyen hamar kiszabaduljak a kellemetlen helyzetből. – Most már nem kell aggódnod miattam. Tch, milyen perverzzel vagyok összezárva.

Beleköhögtem a levesembe, majd óvatosan felnéztem a szemébe ügyesen elkerülve a szemkontaktust a még kint lévő izmaival. Ez az utolsó mondat inkább felhúzott és sajnos a szám hamarabb mozgott, mint ahogy én azt akartam volna.

- Senki nem kérte, hogy vállalj el!

- Hoo…érdekes. – unott tekintettel megette a leves maradékát, majd visszament csinálni teát. Nagyot nyeltem izgalmamban, erre a reakcióra nem számítottam volna, azt hittem rögtön elküld minden féle szarnak, ahogy általában szokta utána meg rám önti a maradék ennivalót.

- Uhm…amúgy miért csatlakoztál az Áttekintőkhöz?

- Hmpf…meg vannak az okaim amiket nem kell tudnia egy kadétnak. – puffogva elnéztem a kitárt ajtó felé egyenesen a sötét erdőbe. – Inkább arra vagyok kíváncsi te minek jöttél ide, mikor nyilvánvaló, hogy túl szerencsétlen vagy hozzá.

-  He… - már épp ordítani akartam volna mikor megláttam, hogy kinyújtja unottan a kezét amiben egy teáscsészét szorongatott. Megköszönve elfogadtam és elgondolkozva néztem a sárgás folyadékot ami liliom és citrom illattal beárasztotta az egész lakást. – Én…

- Még ma, kadét! – szólított fel parancsoló hangon.

- Nos…öt éve…lassan hat. Hat éve mikor először bejöttek a titánok Shiganshinába életveszélybe kerültem, az egyik titán már épp megenni készült mikor egy Áttekintős megmentette az életemet és elvitt kórházba, ezt csak később tudtam meg, mert elájultam még mielőtt láthattam volna ki volt az. Azért jöttem ide, hogy…megtaláljam és köszönetet mondjak neki, mert ha ő nem mentett volna akkor meg…már rég alulról szagolnám az ibolyát.

- Tch, micsoda szánalmas indok. Kadét, az az ember már rég meghalt, hat év alatt kevés az esélye, hogy éljen.

- Ez csak az egyik ok. – mosolyodtam el szomorúan. –Én is nagyon jól tudom, hogy lehet halott, de…ott van az a kicsi remény, és ha él és én meg sem köszöntem…

- Túléli. – felelte flegmán majd felállt helyéről és eltünt egy kis darabig. Azt hittem ezzel be is fejeztük a beszélgetést, de meglepetésemre mikor visszatért egy nagy törölközőt rakott a vizes fejemre és folytatta. – Mi a másik?

- Az…titok. – mosolyogva megfogtam a törölközőt és dörzsölni kezdtem vele a fejemet, hogy száradjon hamarabb a hajam. Levi egy „tch” kíséretében visszavonult a fürdőszobába magára csapva az ajtót ezzel jelezve, hogy egy fél életet ott fog tölteni a tisztálkodással.

Alig pár napunk maradt, az után vissza kell majd menjünk a táborba, eleve oda érkezünk, szóval nem kell akkora kerülőt tennünk. Így is körülbelül hat óra odáig az út innen, de inkább nem is gondolok bele, mivel jelenleg az a fontos, hogy legyilkoljam Levit, mivel váratlanul rám támadt egy fa mögül előreszólás nélkül. Mostanság eléggé rászokott arra, hogy a legfurcsább helyzetekben rám támad, kérdez valamit stratégiával kapcsolatban, aminek egyáltalán nem örültem, mert így mindig résen kellett legyek, már aludni se mertem attól félve, hogy beugrik a szobába és beüt egyet. Mindezek ellenére örömmel tudatosult benne, hogy mennyit sikerült változnom az elmúlt egy hónapban, sokkalta kevesebb sérülés volt a testemen, hozzá se fogható ahhoz mikor először szétvert. Reméltem a többiek is ennyire el lesznek ragadtatva a változástól, mert én nagyon büszke voltam magamra, még akkor is ha a tizedes nem, mert neki semmi se volt elég tökéletes, folytonosan változtatni akart hol itt, hol ott, de nem is bántam. Kimondhatatlan boldogsággal töltött el amiért ő tanított ki és nem más, bár eleinte sajnáltam, hogy nem Hanjival leszek a végén jóra fordult a dolog, és megismerhettem a felettesem olyan oldalát amiről szerintem nem sokan tudnak.

- Már megint ábrándozol kadét? – mikor feleszméltem egy hatalmas vízsugár jött egyenesen az arcomnak, ha nem ugrok el előle az egyik fa tetejére. – Tch. Legalább ennyit megtanultál, kutya.

- EEEH?! KUTYA?!

- Szájalni mersz a feletteseddel?

- Ah..nem. – csuktam be a számat rögtön.

- Gyerünk, 20 kör futás!

- Miért?

- Legyen akkor 30, most!

Este dúdolgatva pakoltam be a ruháimat, hiszen két nap múlva indulunk. Ma még egyszer utoljára kimentem éjjel edzeni magamban egy keveset, de a végén túlságosan elfoglalt az ég ahhoz hogy folytassam. Egy idő után megálltam és kiterültem a fűre, így jobb rálátásom lett a csillagokra és a félholdra. Még fáradtan szuszogtam a kemény futás és fekvőtámaszok után, de egy idő után az is lecsitult és csak én maradtam meg ez a gyönyörű ég meg Levi…LEVI?!

- Nem bírsz a seggeden ülni egy éjjelt sem, mi? – a tizedes fáradtan nézett a küszöbről, miközben neki támaszkodott a falnak.

- Én csak egy esti sétára mentem.

- Felesleges hazudni, már az első nap óta tudom.

- Eh…már az első nap óta. – motyogtam csüggedten majd felálltam, hogy bemenjek mielőtt ki nem zár.

- Holnaptól uram vagyok és a szalutálást se felejtse ki, világos?

- Igenis uram!

- Te idióta, mondom HOLNAP.

- Elnézést…

- Csak menj be. – frusztráltan dörzsölte a fejét majd bejött utánam.

***

A tábort ugyancsak egy erdő mellé helyezték ahol gyakorolhattuk a titánok megölését, a mellett pedig egy elkerített hatalmas terület ahol a harcolást tanulhattuk és futunk, a barakkok messzebb voltak ezektől, volt négy darab, kettő a fiuknak kettő pedig a lányoknak, persze a felsőbbrangúak egy elegánsabb lakásban laktak ami sokkal tisztábbnak és szofisztikáltabbnak tűnt. Mikor megérkeztünk a tizedessel pont akkor osztotta ki az új Áttekintősöket Erwin parancsnok, mindegyikük egyenesen állt hátratett kezekkel és figyeltek minden egyes mondatára. Bevittük a lovakat a helyükre, majd Levi kiosztotta, hogy menjek a többiek közé és figyeljek én is, már amennyi mondanivalója maradt még Erwinnek. Gyorsan odarohantam barátaim mellé akik meglepetten konstatálták jelenlétemet, de nem kérdeztek semmit, mivel még nem volt ott az alkalom.

- A fiuk barakkja jobb oldalt van, a lányoké balon, és meg ne halljam hogy átjárkálnak egymáshoz, mert akit rajtakapok én, vagy a többi tizedes súlyosan meg lesznek büntetve. Senki ne késsen le egyik edzésről, reggeliről, ebédről vagy akár vacsoráról, nem pólyásokkal van dolgom, hanem már komoly katonákkal, szóval elvárom mindenki viselkedjen is úgy. Pakoljanak ki, utána jöjjenek vacsorázni, mindenki el van bocsájtva.

- Igenis! – egyszerre a szívünkhöz emeltük a kezünket majd a csomagjainkhoz siettünk, közben letámadtak a többiek aggódó tekintettel.

- Ria minden rendben ment? Mik ezek a kötések a kezeden? Súlyosak?

- Ha az a kis törpe csinálta akkor megölöm…

- Ugye nem volt olyan veszélyes?

- Heej, minden rendben, nem kell aggódjatok. – néztem mosolyogva mindegyikükre. – Olyan kiképzést kaptam amire szükségem volt. Ezek a kötések meg elmúlnak, ideiglenesek csak…utánuk rögtön kesztyűt fogok használni, mert nem akarom felsérteni a kezemet a sok harcolással.

- Azért örülök, hogy túlélted. – vigyorgott rám Eren, erre csak egy szemforgatás volt a válaszom.

- Oy, Ria, miért késtél? És miért nem büntettek meg érte?? – Jean irigykedve, de egyben kíváncsian is nézett végig rajtam miközben saját csomagjait cipelte.

- Azt hiszem ez nem tartozik rád. – majdnem elárultam magam, Erwin még az elején az orromra kötötte nehogy elmondjam bárkinek is, mert ez egy bizalmas dolog, csak három ember tud róla rajtam kívül.

- Oh naaaa!!

- Mikasa, alszunk együtt? – néztem hirtelen a mellettem sétáló lányra, aki csak kifejezéstelenül bólintott. – Lehetne velünk Sasha, Christa és Ymir is.

- Még kell öt ember. – rázta a fejét új alvó társam.

- Majd jön aki jön, a lényeg, hogy mi együtt leszünk. Oh tényleg, lemaradtam valami fontosról?

- Reggeli 8tól 9ig, utána rögtön stratégiai megbeszélés és tanulás 12ig, ebéd pedig 1től 2ig, 3D Manőver kezelés ugyancsak 2től 6ig, 7től 8ig pedig vacsora. 10kor van a lámpa oltás.

- És a kézi harcolás?

- Az váltakozik. Egyik nap tanulás és 3D kezelés, másik nap harcolás és 3D kezelés.

- Ez elég kemény…

- Annyira nem…amikor újoncok voltunk 9 óra edzés volt, nem beszélve a korán kelésről.

- Urgh…azt ne is juttasd eszembe. Csak remélni tudom, hogy itt a kaja sokkal finomabb lesz, mint amilyen ott volt.

- Valaki kaját mondott? – Sasha vigyorogva ugrott be mellém, Christa és Ymir pedig Mikasa mellett sétált figyelve miket beszélünk.

- Vacsoráig még van idő...

- Ha-ha-ha, pont olyan éhenkórász picsa vagy mint mikor először megismertünk.

- Na de Ymir!

- Csak viccelek Christa drágám!

Hangoskodva mentünk végig a területeken míg be nem értünk a barakkunkba. Gyorsan elfoglaltam az emeletes ágynak a tetejét és elkezdtem kipakolni a ruhákat meg egyébb személyes tárgyakat a nekik való ládába. Kinyitottam az ablakot és berendezkedtem az ágyamba, majd hirtelen felugrottam, rá hozva a frászt a lábamnál pihenő Christára. Gyorsan lemásztam a kuckómból megkérdezve szőke barátnőmtől merre van Armin, mert akarok vele beszélni valami fontos dologról, Mikasanak rögtön leesett miről akarok igazából vele csevegni ezért szólt, hogy rögtön a mellettünk lévőbe van.

- Köszönööm! – rohantam ki miközben egy lány utánam kiáltott, de már nem igazán hallottam mit mond, csak annyi ragadt meg a fejemben, hogy nem szabad.

9 ( End )

Figyelmesen hallgattam végig a következő ügyét a detektív barátunknak mikor mindenki összegyűlt a suli háta mögött. Részletesen elmagyarázta a  jelenlegi állapotot amit nyomoz, két terrorista férfi fel akar robbantani egy ABC-t, meg van a leírásuk, nekünk annyi lenne a dolgunk, hogy észrevétlenül az embereket kivisszük onnan míg oda nem ér a rendőrség. Ez elsőre elég könnyűnek hallatszik, viszont megcsinálni annál nehezebb, az idegeim alighogy lenyugodtak máris újra elkezdett károsodni, főképp mikor besétáltam az üzletbe ahol temérdek ember járkált össze-vissza. Hinataval és Maoval sétáltam a sorok között megszólítva pár idősebb embert, akik először nem is hittek nekünk, egészen addig míg meg nem jelent Akise egy jelvénnyel. Csodálkozva figyeltem ahogy rögtön kifelé kezdenek kocogni, majd visszafordultam a fiúhoz aki kifejezéstelen tekintettel tovább állt még mielőtt lebombázhattam volna a kérdéseimmel. Sóhajtva mentem tovább ügyelve nehogy felkeltsem magamra a figyelmet, közben egy kosárba raktam hegyes eszközöket, bár nem lenne annyi bátorság bennem, hogy használjam is őket, de megnyugtatott a jelenlétük, ha szükségem lesz rájuk akkor a közelemben lesznek.

Teljesen izzadtan jöttem ki az üzletből, a végén sikerült elkapni őket, ráadásul senki se sérült meg komolyabban a terroristákat kivéve, akiket a rendőrség nem kímélt a támadással. Megtöröltem a kezeimmel a homlokomat, mivel ez a kis stressz teljesen helyben hagyta az agyamat és a testemet, fáradtan néztem körbe tekintetemmel Akiset keresve, de sehol se találtam, ezért gondoltam egy merészet, határozott léptekkel ott hagytam a barátaimat megindulva a lakása felé. Pontosan még magam sem tudtam miért lettem annyira ideges mikor megláttam a jelvényét, lehet azért mert semelyikünknek sem szólt erről? Az egész egy nagy maszlag, joga van tartani titkokat magának, viszont ha komolyan kapott egy jelvényt akkor miért titkolja előlünk, a barátai vagyunk, természetesen örülünk ha ő is örül...sóhajtva próbáltam megérteni magamat is, úgy tűnt még nekem is nehezemre esik megmagyarázni a reakcióimat, visszafordulni viszont már nem fogok mivel a lakása előtt álltam zavarodott tekintettel. Összesen egyszer jártam eddig nála, akkor is azért, hogy odaadjam neki a leckéket amikről lemaradt, eltelt vagy egy év azóta a lakás pedig még mindig ugyan úgy néz ki. Nagybátyja minden bizonnyal még kint dolgozik ilyenkor, ezért megindultam és kopogtattam párszor. Csendben vártam mikor nyitnak ajtót, a türelmem viszont véges lett miután tíz perc eltelt és még mindig teljesen ignorált. Lenyomtam a kilincset csodálkozva konstatálva, hogy ki van nyitva a bejárati ajtajuk.

- Akise-kun! – beordítottam ne tűnjek annyira parasztnak miközben bezártam magam mögött az ajtót. Belülről se változott semmit – Aaaaaakise-kuuuun~!

Kíváncsi tekintettel benyitottam a szobájába, a redőnyöket elhúzta ezért eléggé fél homály volt a szobájában akárcsak a testvéremében…ijesztően hasonlítottak egymásra. Megráztam a fejem a gondolatára, hogy valaha is találkozik ez a két idegbeteg zseni mikor oldalról kulcs zörgésére lettem figyelmes, majd rögtön utána egy ajtó nyikorgására.

- Akis… - már készültem leszidni mikor olyat láttam amit nem kellett volna. Félmeztelenül jött ki a fürdőszobájából, egy törölközővel takarva a lényegesebb testrészét miközben a vizes haja az arcához tapadt, egyik kezével a haját hátrébb simította nagyokat pislogva. Felsikoltottam és gyorsan eltakartam a szemeimet a kezeimmel, lehet így nem láttam többet, viszont az agyamban attól még megmaradt a kép amitől teljesen elvörösödtem akárcsak egy paradicsom.

- Atuko-chan. Szia. – szólalt meg eltussolva kuncogását.

- GOMENASAI ( bocsánat )! Ne-nem akartam betolakodni csak nyitva volt az ajtó és gondoltam a szobádban vagy, csak itt se aztán...urgh.

- Semmi gond, nyugodtam elveheted a kezeidet. – vizes tenyerével megragadta a kézfejemet elhúzva a látószerveim elől. Résnyire kinyitottam a szememet, mosolyogva figyelt mint aki nagyon jól szórakozik ezen a látványon. – Mint mondtad, másfelé hajlok, ezért nem kell aggódj, nem?

- Ah…d-de. – kényelmetlenül elpillantottam ő pedig elindult a szekrénye felé felöltözni addig megfordultam megadva neki a privát szférát, már amennyire lehet.

- Tudtam, hogy jönni fogsz. – szólalt meg nyugodt, mély hangján. – Az mondjuk meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen hamar, ráadásul ilyen könnyen betörsz a szobámba.

- Nyitva volt az ajtó. – puffogva játszadoztam a kezeimmel keresve a kifogásokat.

- Ha nyitva van egy ajtó bárhova bemész akkor mert az nem számít törvénybe ütközőnek?

- Honnan tudtad, hogy ide jövök?

- Hmmm… - elgondolkodva hümmögött –, a jelvény miatt vagy itt ha nem tévedek, ugye?

- Igen…miért nem szóltál nekünk róla?

- Azért…mert nem igazi. – meglepetten fordultam hátra, Akise zsebébe dugott kezekkel dőlt neki a szoba ajtajának elzárva az egyetlen kijáratot. Kifejezéstelen tekintettel figyelt, de a szeme teljesen mást árult el, szomorúságot.

- Mi? – kérdeztem rekedt hangon.

- Érdekes, senki se gondolkozott azon kineveztek-e teljességgel detektívnek, csak te vagy az egyetlen aki ezen aggodalmaskodott, ugyancsak te jöttél le hozzám betörve, hiába mondod, hogy nem, a szobámba megkérdőjelezni. Egyedül…te lettél ideges amiért nem szóltam nektek. Csak. Te. – lepillantott a földre, utána vissza rám. – Miért? Miért van az bármerre megyek az agyamban vagy, mint valami vírus amitől nem tudok megszabadulni? Ha mellettem vagy úgy érzem mindenre képes vagyok és egyben elgyengülök, kicsit szánalmas, nem? Mint egy drogosnak a gyógyszere.

- Akise… - suttogtam alig hallhatóan, ő viszont tovább folytatta.

- Mondd Atsuko, miért is vagy itt pontosan? Semmi köze a jelvényhez, ugye? Tudom, elég ha csak rád nézek, a kezeiddel játszadozol mert izgatott vagy, mitől félsz? Nem csinálok semmit sem, direkt maradok az ajtónál tisztes távolságban, csak válaszolj a kérdésemre. – leeresztettem a kezeimet, de a szemébe még mindig nem mertem nézni.

- Most – nagyot nyeltem –, melyikre válaszoljak?

- Tipikus te féle kérdés. – elmosolyodott a reakciómon. – Elég ha csak arra mit keresel itt igazából.

- Ez elég…komplex.

- Komplex? – meglepetten emelte fel a szemöldökeit. – Nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót.

- H-héj! Yoshitól tanultam… - kipirult arccal ránéztem megfeledkezve a félelmemtől. Még mindig ugyan ott állt szokásos testtartásában türelmesen várva a válaszomat. – Én…a jelvény miatt jöttem, mert ideges lettem a titkolózásod miatt.

- Hmm és utána?

- Utána? – vontam össze a szemöldököm elgondolkodva. – Nem tudom Akise, vannak olyan dolgok amiket az ember egyszerűen nem tud megmagyarázni. Jöttem mert úgy éreztem szükséged van rám.

- Fogalmad sincs mennyire. – sóhajtott. – Ez viszont eléggé egy oldalú ahogy elnézem.

- Ah, Akise? Kérdezhetek én is most valamit?

- Hmm?

- Most nem rég, így izé, szerelmet vallottál? – az arcomra újra visszatért a megszokott vörös árnyalat, ezzel együtt pedig a kezeim dörzsölgetése is. Pislogott párat utána elnevette magát, én pedig nem tehettem mást csak csodálkozni tudtam milyen csilingelően vidám a nevetése. Eddig sose hallottam, folyton kuncogott vagy mosolygott, azok se tűntek annyira igazinak, viszont ez határozottan nem erőltetett, egyenesen a szívéből jött. Nos, ha eddig kellemetlenül éreztem magam akkor ezek után egyenesen el akartam süllyedni a föld legmélyebb bugyraiba, szakadozottan sóhajtottam, nem tehettem mást csak vártam míg abbahagyja. Eltakarta egyik kezével a száját és mosolyogva nézett felém, de még mindig nem mozdult a helyéről, láttam rajta elég nagy erőfeszítésébe kerül, hiszen eddig bármikor találkoztunk vagy egy helyen voltunk folyton a közelemben állt vagy ült…most meg olyan mintha türtőztetné magát.

- Mindig meg tudsz lepni az ártatlanságoddal. – beletúrt a hajába miközben kedvesen mosolygott. – Visszatérve a kérdésedre, igen, az lett volna az én fura megfogalmazásomban.

- Nem volt fura, igazán szépen jött ki. Még…sose mondtak nekem ilyet. – csodálkozva figyelte minden mozdulatomat, de mivel nem szólalt meg folytattam. – Te tényleg nagyon kedvelsz engem Aru.

- Hmm szeretem mikor a nevemen szólítasz. – fejét hátratámasztotta az ajtóhoz. – Azt ajánlom ha nem akarod, hogy most odamenjek és megcsókoljalak inkább fáradj ki, sose akarnék olyat tenni amivel megbántanálak vagy szégyenbe hoználak…bár mikor vörösödsz mindig aranyosabb vagy.

Félreállt az utamból megtámaszkodva a szekrényében, míg a másik kezével kinyitotta az ajtót. Tudtam elérkezet az a pillanat mikor döntenem kell, ha már eljutottam idáig akkor kénytelen vagyok elhatározni megmaradok a múltnál és megpróbálom túl tenni magam ahogy csak bírom, vagy elkezdek járni ezzel a fiúval, aki annyira törődik velem, mint még más senki. Az agyamban felvillant Sho sensei, napok óta először jutott eszembe szőke haja, gyengéd pillantása, a lágy ölelése és a heves csókja ami azóta is az agyamba forrt… Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé, Akise elnézett a másik irányba, mindketten hallgattunk egészen addig míg el nem értem az ajtóig. Megfogtam a szélét utána halkan becsuktam, Akise meglepve fordult felém én pedig elvigyorodtam.

- Ki mondta itt akarlak hagyni? – a vörös szemei vadul elkezdtek csillogni és közelebb lépett hozzám.

- Akkor most már engedéllyel is megcsókolhatlak?

- Kérlek ne juttasd eszembe a tetős esetet. – kezemmel eltakartam a vörös arcomat, ő viszont kuncogva eltolta azt.

- Nem juttatom, most fogom helyettesíteni egy jobb emlékkel.

Izgatottan vártam mi lesz a következő lépése, torkomban dobogó szívvel lehunytam a szemem mikor láttam lehajolt a számhoz. Egyik kezét az arcomhoz emelte míg a másikkal a derekamat tartotta, eleinte furcsa volt az egész, hiszen első alkalommal egyáltalán nem így csókolóztunk, persze magától értetődő kéne legyen, hogy ez alkalommal érzelmeket is vitt bele, ahogy én is. Lassan ízlelte az ajkaimat, pedig pontosan tudtam mennyire várta már ezt a pillanatot, annyiszor próbálkozott eddigi hónapok során…én meg mindig eltoltam magamtól, mint egy naiv kislány, buta volt részemről azt eltolni aki a legjobban félt és szeret. Hálából amiért mellettem maradt közelebb húzódtam hozzá körbe fonva a kezeimet a nyakánál, reménykedtem eljut hozzá minden érzésem, még akkor is ha szavakba nem egészen sikerült foglalnom. Arra számítottam nemsokára szenvedélyesen válaszol, de meglepetésemre elhúzódott és önelégülten elmosolyodott.

- Most már mondhatjuk mindenkinek, hogy járunk? - kérdeztem ártalmatlanul, ő csak bólintott, és válasz helyett inkább mosolyogva simogatta a hátamat, így teljes biztonságban érezhettem magamat.

~ End ~

Na ez aztán hosszúra sikeredett ahhoz képest, hogy novella kellett volna legyen, eehe. Eredetileg négy részre terveztem, mint ahogy látjátok szolidan elhúzódott...Remélem azért élveztétek minden egyes fejezetet, köszönöm amiért elolvastátok, sokat jelent nekem! Ha van olyan anime karakter akiről szívesen olvastok történetet írjátok meg kommentbe, és ha én is ismerem akkor írok róla egy sztorit/novellát/oneshot-ot, ugyan ez érvényes pár sztárra is, mert félek a végén kifogyok az írnivalóból :(! Puszilok mindenkit <3

xoxo Málna

Tizedik rész

- Gyááá!!

- Nekem ne siránkozzon kadét ha még egy ilyen egyszerű logikai feladatot sem tud megoldani! Ne támaszkodjon mindig másra, mert így szoktak meghalni a legtöbben. – ennél a mondatnál a szeme mintha egy kicsit elsötétült volna engem pedig kirázott a hideg. Mennyi fájdalmon mehetett keresztül egy profi, míg végignézte, hogy a barátai meg társai meghalnak…vajon ő hány embert hagyott ott, mert látta már semmi esélyük?

- Igenis. – határozottan néztem a szemébe amitől kicsit felemelte a szemöldökét. Újabb adag feladatokat oldottam meg addig míg le nem zsibbadt az agyam, de a tizedes akkor se engedte, hogy abbahagyjam. Tovább tolt a cél felé, ami miatt nagyon hálás vagyok neki. Ha ő nem idegesítene folyton akkor ki tenné meg helyette?

- Kadét már megint mi a szarért mosolyog?! – felbátorodva néztem ideges szemébe majd meghajoltam előtte, ettől hátrébb lépett, szerintem most már teljesen azt gondolja, hogy elmentek nálam otthonról.

- Köszönöm amiért megteszi ezt, uram. Én nagyon hálás vagyok ezért.

- Tch nehogy már elbőgje magát kadét…MIT MONDTAM AZ URAMRÓL?!     

   

Az első hét után mintha hozzá szoktam volna ehhez a bánásmódhoz, és magához az emberhez is, ugyanis azt vettem észre, hogy már nem tudott olyan könnyen megfélemlíteni, mint eleinte. Egyre jobban megismertem a bogarait és ettől valahogy emberibben tudtam rá nézni. Eddig ha hallottam róla mindig egy érzéketlen robot jutott eszembe, aki semmi másra sem jó csak arra, hogy eltávolítsa a titánokat az emberek útjából. Mindenki úgy állította be mintha egyszerűen fel tudna áldozni bárkit a céljai elérésének érdekében, de erről szó sincs. Míg a kiképzés tartott nem egyszer hozta szóba a társait és a rangban kisebbeket nála, még akkor is ha általában szitkozódva, de előttem nem tudta palástolni a szemeivel pontosan mire is gondolt. Felnézett rájuk, és bármikor megmentené őket ha arról lenne szó. Ilyenkor a szívem mindig boldogan kezdett dobogni…aztán hirtelen hozzám vágott egy fa darabot amit sikeresen kikerültem a Manőverek segítségével. Igazi kardok helyett ágakat használtunk, így spóroltuk a valódi fegyvereken, ha már a gázzal nem tudtunk. Az elkövetkezendő hetekben inkább erre koncentráltunk, és arra hogyan alkalmazzam a megtanult elemeket miközben harcolok.

- Hogy állsz?! – meglepetten néztem le rá, mivel a talajról figyelt fel rám. Éppen felvettem a pozíciómat mielőtt támadni akartam, de ez úgy tűnik nem tetszett annyira neki, nem mellesleg majdnem el is estem mivel nem magázott, mint ahogy eddig tette. – Gyere már le!

- Jövök! – leugrottam mellé a földre, és pislogva néztem most milyen büntetést kapok.

- Állj be ahogy fent is tetted. – ugyanúgy beálltam, majd meglepetten sikoltottam mikor a hátam mögé lépett, és a lábával arrébb rúgta a sajátomat. – Ne ordibálj úgy mint egy sakál, megsüketülök idő előtt! Na ide figyelj, megmutatom hogy kell normálisan beállni úgy, hogy ne vágd el a kicseszett vénáidat miközben a kardokat tartod.

- Eeeh?! De hát a múltkor még te is pont ugyanígy…

- Te hígagyú! Nem azt mondtam, hogy rossz ahogy csinálod, bár Erwinnek biztos nem tetszene amilyen precíz…azt mondtam, hogy megmutatom hogy kell úgy fogni nehogy megöld magad.

- Oh, igen. – beleharaptam alsó ajkamba, és engedtem végezze a dolgát, de minden egyes érintésénél megfeszültek az izmaim.

- Lábadat tedd hátrébb, a súlyodat pedig helyezd a talpadra ami előrébb van, mert ha rohansz úgy nagyobbat tudsz dobbantani és messzebbre szállsz, világos?

- Mhm…

- ÉRTHETŐBBEN!

- Igeeen. – sikoltottam fel megint ijedtemben, ha így folytatja komolyan szív infarktust kapok hamarosan.

- Rendben, akkor a kéznél – megfogta a hátsó és az előrébb lévő kezemet, ettől pedig megint megfeszültek az izmaim –, engedd el a botokat hátrébb, így távolabb vannak a vénáidtól, és nem kell öngyilkos merényletet csinálj. Értve vagyok?

- Igen… - nyeltem egyet kétségbeesetten.

- Tch, lássam mennyire. Menjünk előre.

Újra megrohamoztuk az erdőt gyakorolva a precíz landolást meg az elindulást, amikbe beleesik a támadások ismétlése is. Megtanított arra hogyan kerüljem ki egyszerűbben a fákat, és miként tudnám megölni a titánokat miközben forgok. Ez elsőre elég könnyűnek tűnt csak azt elfelejtettem számításba venni, hogy mielőtt forgolódok nézzek körbe pontosan hol is van a közelemben fa... Sikeresen nekimentem az egyiknek, ettől pedig lejjebb estem három fa ágnyit, majd megkapaszkodtam a Manőver segítségével. Mikor megfordultam egy cseppet sem nyugodt Levivel találtam szemben magam, aki épp a halántékát dörzsöli frusztrációjában, aztán mellém jön az egyik fához, hogy onnan ordibálja le a fejemet. Ügyesen felmásztam mellé és vártam mutassa meg újra, de e helyett kikezdett oktatni min kellene változtassak, és ne is számítsak arra, hogy újra megpördül a levegőben, mivel már elsőre meg kellett volna tanuljam. Kényszeredetten utánoztam ott a mozdulatait ahol csak tudtam, de alig tanultam meg egyet már rögtön jött a következővel, ennek mégis mennyi trükkje van?

- Egyszer…azt mondták nekem régebben, hogy túl sok fölösleges mozdulatom van, és ezzel elhasználom hamar a gáz tartalékomat. Leszartam. – valahogy sejtettem, gondoltam magamban. – Ennek ellenére tovább fejlesztettem, és most is ugyanúgy mozgok mint évekkel ezelőtt annyi különbséggel, hogy ugyanazzal a mozdulattal három titánt ölök meg egyszerre, míg régebben csak egyet.

- Oh… - a szemeim csillogtak az izgalomtól, azt se tudtam pontosan miért mondja el ezt nekem, míg rá nem világított, mintha a gondolataimban olvasott volna.

- A te feladatod is a következő, kitalálni hogyan fejleszd tovább a mozdulatokat. Hiába tanulsz el mindenkitől pár lépést ha nem fejleszted tovább a szarnak se lesz jó, szóval bent fogok várni. Ez a mai nap a tiéd, mire este visszajövök remélem már meg lesz az új támadásod.

- Hai (igenis) .

Egyedül ültem a földön, és keményen gondolkoztam azon hogyan is tudnám eredetivé tenni az, úgymond, ellopott lépéseket, de a végére megfájdult a fejem ezért inkább úgy döntöttem nem gondolkozok csak egyszerűen megrohamozom a fákat, és úgy fogok támadni ahogyan éppen jön, ha meg véletlenül túlságosan ragaszkodok egyik támadási formához gyorsan átalakítom ott helyben. Jobb ötletem nem támadt. 
Össze-vissza ugráltam a fákon, majd mikor úgy gondoltam támadok rögtön végrehajtottam a bemagolt tanításokat. Ezzel csak az volt a baj, hogy annyira megtanultam, hogy mostanra nehéz már átalakítanom őket. A nap égette a fáknak a lombjait én pedig elkeseredetten néztem felfelé. Néha egy-egy napsugár kiköszönt a levelek mögül, és megvilágította izzadt arcomat. Behunytam a szemeimet hátha úgy könnyebben jön az ihlet. Még egyszer átgondoltam a döntéseimet, estére mindenképp ki kellett találnom valamit ami hasznos és egyedi, de oly annyira, hogy még a tizedes se tudjon semmit se bele kötni.

Az ég olyan vörös lett akár a vér. Még pár óra és jön Levi ellenőrizni, de nem engedtem meg neki, mivel megelőztem még mielőtt kijöhetett volna. Kitártam a kunyhó ajtaját beengedve a világosságot. Levi épp unottan lapozgatott egy vastag kötetet tele kézzel írott papírokkal, majd unottan felnézett mikor rájött nem a szél miatt nyílt ki ilyen hirtelen az ajtó. Nem szóltam semmit csak visszafelé sétáltam az erdőhöz ő pedig kifejezéstelen tekintettel jött utánam, még csak nem is kíváncsi mire jutottam? Ez eléggé lelombozó. Elindította a 3D Manőverjét és felugrott az egyik fára majd utánam ordított mire várok, mert neki még azt a dokumentumot el kell olvasnia. Idegesen követtem példáját, de alig értem fel a vaskos ágra ő rögtön ott hagyott, hogy beljebb menjen a sötétedő területre, mikor egy határozott mozdulattal hirtelen megfordult és egy jó nagyot ütött az arcomba a botjával.

- Tch, ezért kellett annyit várnom, hogy még egy alapfok… - még mielőtt tovább mondhatta volna a szitkozódásait ember feletti sebességgel megtámadtam hátulról és visszaadtam az ütést amit ő okozott nekem. Reméltem így rájön, hogy nem vagyok már akkora amatőr hozzá képest mint amikor először megérkeztünk. Akkor még a lóra se mertem felülni, most már  viszont komolyan próbára tettem én is és ezt örömmel vettem észre. Legalább meglátszott a sok edzés amivel kisegített, plusz még az éjjeli ráadás amit magam miatt tettem. Hiába, a rossz szokásokat nehezen adja fel az ember.

Fáradtan mentünk vissza a kunyhóhoz. A lábam remegett a kimerüléstől, ezért úgy döntöttem aznap éjjel biztos nem fogok kimenni, mert most már számomra is emberileg lehetetlen megoldanom. Valamikor ki kell pihenjem magam, mivel az edzés ahogy a végére közeledik annál nehezebb kezd lenni, én meg már lassan az erőm végénél tartok. Ez abból is látszott mikor a ház előtt hirtelen a lábaim úgy döntöttek feladják a szolgálatot és megpihennek a jó koszos földön. Idegesen dörmögtem miközben megpróbálta felállni, de csak nem ment. Levi kifejezéstelen tekintettel hátra fordult majd megállt és az ajtóból nézte szerencsétlenkedésemet, mígnem megkérdezte szépen „ mi a szart csinálok”.

- Uh, menj csak be…mindjárt jövök csak előtte pihenek picit.

- Tch, csak a gondom van veled amióta a nyakamra sóztak és most még jobban összepiszkolódom miattad, kadét, szóval légy hálás.

- Huh? – megdermedten figyeltem ahogy mellém sétált és megragadta a vállamat a kezével, így vonszolt el egészen a fürdőszobáig. Mikor láttam hogy be akar rakni a kádba rögtön megtaláltam az addig elvesztett hangom. – Aaah, arigatou (köszönöm), de ennyi elég is lesz. Most már menni fog.

- Mire kijössz tiszta legyél, ha nem akkor rád zárom az ajtót! – és ezzel be is csapta.

Frusztráltan merültem bele a habok közé. Azt hittem le fog nyugtatni ahogy a meleg víz hozzásimul a bőrömhöz és megtisztít az esetleges vértől meg sártól, de ennek az ellenkezője történt. Iszonyatosan fájt mikor a nyers sebhez ért a forró víz, fájdalmamban fel is szisszentettem, majd gyorsan lemerültem, hogy legalább hamar túl legyek rajta.
Idő közben az arcom eltorzult a frusztrációtól, milyen dolog az már, hogy megfenyegetnek tisztálkodjak meg jól? Ha nem mondja akkor is azt tettem volna, ki akarna szutykosan lefeküdni aludni? Grruumpbl…a gyomrom nem tetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy nem kapott ételt már lassan 6 órája. Őszintén szólva el is felejtettem, annyira belemerültem a csatázásba és gyakorlásba. Igazából nem is mertem volna Levi arca elé menni amilyen szinten voltam délután, még a végén kiküldött volna vagy egyenesen haza.