Huszonharmadik rész

A szívem mintha leállt volna egy másodpercre ahogy megláttam, hogy Levi majdnem elesik az egyik fáról miután megölte az egyik titánt. Mi történt vele? Mintha megsebesült volna a lába…oh nem létezik, nem harcolhat tovább ha az az idióta megsebesítette magát. Gondolataimnak Eren ordítása vetett véget, szólt Mikasanak, hogy három megy feléjük, és ezzel ő maga is gyorsan leugrott a helyéről, valahogy sejtettem, hogy ez lesz a vége, ezért meg se próbáltam megállítani, tudtam Mikasa majd elbánik vele lent én meg addig fent nézem honnan jönnek a többiek. Közben néha fel is néztem nehogy megint úgy járjunk, mint a múltkor, de több eset nem volt, mivel Hanjiék már az Őrséggel beszéltek és hevesen gesztikuláltak, úgy tűnt az összes titán meghalt aki bekerült ide. Nyugodtan lógtam a falról nézve ahogy visszafelé jönnek és csak akkor szálltam le mikor Mikasa maga is meglátta őket.

- Tch, azok a semmirevaló idióták. – először azt hittem a titánokról beszélt, de hamar kiderült, hogy az Őrségre érti. – Nem figyeltek oda mikor újították a falat és bejött pár titán, aztán a legtöbben olajra léptek szólni nekünk, amekkora beszari csökött agyúak.

- Naaa na törpicsek, nyugii. Már minden rendben és most már mi is visszamehetünk.

- Kussolj négyszemű. Indulás. – fordult saját csapata felé, mi pedig engedelmesen követtük, pedig Hanji utánunk ordított, hogy úgy is ugyanarra megyünk, de őt ezt nem igazán izgatta, a mi feladatunk csak annyi volt, hogy elmenjünk és gyilkoljunk, ezért Levit nem igazán érdekelte a többieknek a leckéje. Sam és Harold ezt még nem értette ezért kérdésekkel kezdték bombázni.

- Nem kéne segítsünk nekik azonosítani a hullákat?

- Hátrahagyjuk őket?

- Biztos jó ötlet ez?

- Tch, kussoljatok, mert megfájdul tőletek a fejem! – a két fiú rögtön elhallgatott, látszott rajtuk, hogy az életüket féltik. – Örülnétek, hogy ennyivel megússzátok.

- Igenis uram. – motyogták letörten, ezért közéjük álltam és megpaskoltam a vállukat.

- Nyugi, majd belerázódtok. – suttogtam nehogy a tizedes meghallja.

- Mindig ilyen rideg? – kérdezte hangját visszafolytva Harold miközben a felettesének a hátát fixírozta tekintetével. Elgondolkodva meredtem én is magam elé amerre társam.

- Nem. Néha igazán kedves, és megvédi a csapattársait, ugyanannyira aggódik ő is ahogy mi. – mosolyodtam el miközben a szívem újra hevesebbre vette a formáját. A fiúk nyugodtabban mosolyogtak vissza, ezért mentem én is előre Erenhez, mint aki jól végezte dolgát.

Végre nyugodtan tudtam aludni, bár az aznap eseményei eléggé beleégtek az emlékezetembe, de egy idő után megszokja az ember ezeket a traumákat és fogjuk rá, eléggé könnyedén el is tud aludni. Emlékszem az első estémen akárhányszor lehunytam a szemem mindig az jutott eszembe, hogy öli meg az embereket a titán és ahogy befelé jönnek a területünkre…ez legalább fél évig így folytatódott, utána pedig elkezdődött elölről mikor kadét lettem és először harcoltam is ellenük. Teljesen más nézni ahogy repkednek a levegőben a katonák és gyilkolnak, mint mikor te csinálod ugyanazt. Nem annyira egyszerű és rájöttem az embereknek sokkal jobban tisztelniük kellene minket ezért, lehet önzőn hangzik, de elértem arra a pontra, hogy nem érdekel mivel szinte rendszerességgel harcolok ellenük azért, hogy a többiek normálisan tudjanak aludni, úgy hogy nekik nincsenek rémálmaik. Néha az emberek is ugyanolyan szarok, mint a titánok…

Sóhajtva lehunytam a szemeimet és befelé fordultam, reggel pedig valószínűleg anya felkelt korán nehogy megint elkéssek a teendőimről. Szép ötletnek is tűnt, csak éppenséggel nem így alakultak a dolgok, szokáshoz híven. Valaki, aki minden bizonnyal nem anyukám volt, kirántotta a szoba ajtaját és becsapta maga mögött, már akkor tudtam, hogy Eren újra az agyamra akar menni, ezért a párnát a fejemre raktam és magamra húztam a takarót, viszont a két keze erőteljesen lerántotta rólam újból. Valamit motyogott, fogalmam sincs mit, utána a párnát próbálta lecibálni a fejemről, de azt nem engedtem neki, úgy fogódzkodtam bele mintha az utolsó reményem lenne.

- Eren hagyjál máááár. Tegnap is legalább két órával hamarabb keltettél feeeel. – a kéz újra megragadta a párnát, de ekkor rásóztam egyet sajátommal, de akkorát, hogy még csattant is.

- Háromig számolok kadét, ha addig nem kelsz ki az ágyból használjuk a jól bevált pohár vizes módszert, csak most vödör lesz. – sziszegte egy vérszomjas hang, ami nem az Erené, hanem Levié. Eldobtam a szoba másik végébe a párnámat és rögtön kikecmeregtem az ágyból, de nagy siettségemben a lábam beakadt az ágyneműbe és így az arcom találkozott a fa padlóval.

- Tch, mikor volt itt utoljára takarítva? Úgy néz ki ez a hely, mint egy istálló. Öltözz aztán gyere, így is késésben vagyunk a folytonos alvási mániád miatt.

- Én legalább alszom… - motyogtam kirángatva az ingemet a helyéről, de szerencsétlenségemre meghallotta.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy két késés miatt büntetést kapsz ma. VAN KÉT PERCED! – becsapta maga mögött az ajtómat én pedig azon csodálkoztam hogy van még épségben szerencsétlen, hiszen két nap alatt legalább negyedjére csapják oda…anya és apa bocsánatot kértek a tizedestől, én pedig öltözködés közben közelebb léptem halljam mit beszélnek rólam.

- Komolyan ne haragudjon a lányunkra tizedes úr, néha elég bamba tud lenni. – anya, te áruló.

- Meg szereti az ágyát no, ez az igazság. – apa, már te is?

- Nem kell viszakozzanak. A lányuk nagyon jó katona csak még…fiatal. – ooh?

Fáradtan sétáltam a tizedes mellett miközben beavatott a részletekbe, hogy hova is megyünk. Erwin elrendelte, hogy mindegyik tizedes és fontosabb százados aki benne van az Áttekintő Alakulatban jöjjön el egy a legerősebb katonájával, mert lesz egy kisebb megbeszélés a következő felderítésről, amiről halaszthatatlanul kell tudjon ez a két személy. Elég nagy meglepetésként ért amiért engem választott, hiszen azt hittem Eren a legerősebb már csak a titán formája miatt is, aztán eszembe jutott lehet pont ezért nem őt választotta. A szívem vidáman fickándozott a helyén, hiába próbáltam lenyugtatni a gondolataimmal, a jobb agyféltekem is teljesen ellenem fordult és elképzelte vajon miért választhatott engem Levi. Ezt hamarosan le kell valahogy rendezzem, mert nem normális állapot… Kiderült a következő felfedezésig már csak alig két hét van, ezért lassan el kell kezdeni a felkészülést rá és megbeszélni a jelentősebb dolgokat.

Mikor beléptünk a tárgyaló teremben mindenki hallgatott, tehát megvártak minket míg megérkezünk. A szoba nem volt akkora nagy, mint ahogy azt elképzeltem, bár általában csak négy ember szokott itt lenni, a fontosabb személyek, alkalmanként pedig nyolc, viszont most ahogy megszámoltam gyorsan a tekintetemmel tizenhatan vagyunk. Meglepetten vettem észre, hogy Mikasa, Armin és Jean is itt vannak amiért nagyon megörültem, legalább nem kellett egyedül megbirkózzak a tekintetekkel. Szalutáltam a felsőbb rangúaknak és megálltam egy szék mellett hagyva, hogy Levi leüljön a helyére, úgy tűnt esze ágában sincsen magyarázkodni ezért Erwin sóhajtva belekezdett a mondandójába, mi pedig figyelmesen tekintettünk rá. Az agyamban jegyzeteket csináltam, hiszen nem véletlenül hívattak minket is ide.

- Most hogy mindenki összegyűlt ideje megkezdeni a tárgyalást. Ezennel kijelentem, hogy az 53-ik felfedező út készen áll és ezt meg is akartam osztani veletek, gondolom kíváncsiak vagytok miért kértem azt, hozzátok magatokkal a legerősebb katonátokat is. – Mikasaval összenéztünk, én félve míg ő passzívan.

- Nem igazán. – kommentált bele Levi, bennem meghűlt a vér, az egy dolog, hogy a kadétokkal úgy beszél ahogy, de ez egy kibaszott parancsnok! Úgy tűnt, hogy Erwint nem igen zavarta ez a beszólás, valószínűleg általában így szokott lezajlani egy megbeszélés náluk, ezért bólintott és tovább folytatta beszédét, mintha mi se történt volna.

- Rá is térnék akkor a lényegre. – kivett egy borítékból egy hatalmas rajzot amit az asztalra helyett, így mindenki láthatta. – Ez a megrajzolása a felfedezésnek, a célunk…visszaszerezni Shiganshina kerületet. Ehhez természetesen újra használnunk kell Jaeger erejét, de arról majd később, az első számú dolgunk, hogy elérjünk innen ide. Ez az első bázisunk, ennél a területnél még nincsenek titánok, viszont a letáborozásunk után folytatjuk a második bázishoz a helyet, ahol már biztosan vannak. Ahogy elhagyjuk az első bázist felvesszük ezt az alakulatot ahogy az A tervnél láthatjátok, Hans csapata balra megy Josepfével és Hanjiéval együtt, Levi csapata jobbra fordul együtt Mikeéval és Taumannéval én pedig egyenesen megyek előre Shulzéval. A baloldaliak óvakodjanak a titánoktól, nem szabad, hogy harcoljanak velük, a jobb oldaliak viszont küzdhetnek, mivel rengeteg fa és hegy van a közelben. Jómagam és Shulz feladata, hogy megkeressük a bázist és elkerítsük a titánokat onnan. Ne felejtsétek a jelző rakétákat.

- És onnan tovább? – kérdezte az egyik százados.

- Nehezebb lesz a dolog, attól függően mennyi embert vesztettünk folytatjuk a feladatot, vagy inkább letelepszünk és megelégedünk azzal, hogy sikerült visszaszereznünk a második bázist. Őszinte leszek, úgy vélem a második esedékesebb, Shiganshina nem könnyes visszaszerezhető terület, főképp a jelenlegi helyzetben. Gondolkoztam azon várok még két évet míg újra jönnek a jelentkezők és akkor nagyobb csapattal indulok, de az időnk véges éppen ezért most kell mennünk.

- És a kísérleti alanyokkal mi lesz? – Hanji csillogó szemmel nézett a parancsnokra mintha egy aranyos kis kutyáról beszélne nem is titánokról.

- Ha a B pontnál tovább nem jutunk el beszerzünk párat. – sóhajtott Erwin utána visszatért hozzánk. – Kérdések?

- Mi a szarért hívtuk ide ezeket a szarosokat? – a vér újra meghűlt bennem, lenéztem rá, de mint mindig most is kifejezéstelen tekintettel nézett a feljebb rangúra, meg kell hagyni van vér a…

- Igen. Abban az esetben ha az egyik tizedes vagy százados meghal, ő veszi át a helyét. – ennél a mondatnál mindegyik nagyobb rangozatúnak elsötétült a tekintete, tehát eddig nem volt szó ilyesmiről. – Mind e mellett akik itt állnak, kadétok, tartsátok nyitva a szemeteket a többi társatokra is, hiszen akár ti lehettek a következő századosok, ha elég ügyesek vagytok.

- Erwin, eddig miért nem volt szó ilyesmiről? – kérdezte megköszörülve a torkát egy másik százados.

- Mert eddig nem volt szó ilyen veszélyes feladatról. Ne tévesszen meg senkit az, hogy a saját területünkön vagyunk…ugyanis már azt is elfoglalták. Kadétok elbocsájtva, ti még maradjatok.

- Oy, Ria, várj meg kint, veled még nem végeztem. – szólt halkan Levi mielőtt kimehettem volna. Miközben szalutáltam bólintottam és kisétáltam a többiekkel megállva a folyosó egy távolabbi részén, hogy ezt megbeszéljük.

- Mi a franc? – ez volt Jean véleménye.

- Valami nagyon rossz érzésem van, az utóbbi szerintem semmi nem volt ehhez képest, több lesz az elhalálozás.

- Armin, ne kezdd el. Bízz a parancsnok döntésében, láttad, hogy a többiek is ezt teszik. – Mikasa próbálta lenyugtatni a felzaklatott fiút, úgy tűnt ő az egyetlen aki nyugodt tudott maradni ebben a helyzetben.

- Láttad a kifejezésüket mikor mondta mi lesz ha meghalnak. Ez akkor annyira veszélyes, hogy az ő életük is kockáztatva van.

- Nem kell őket féltened. – szólaltam hirtelen. – Ha annyira akarsz aggódni akkor inkább magadat féltsd, hiszen ők veteránok, jobban fel vannak készülve erre, mint mi, de ez…ez hogy kadétokat is belerántsanak ilyen ügyekbe…szemétség. A legalja.

- Ria…sose láttalak még ilyen idegesnek. – Jean meglepetten nézett rám majd egy fél mosoly jelent meg az arcán. – Ez szexi.

- Dugulj el, ez most komoly dolog. Ti felkészültetek arra az esetre, ha meghal a tizedesetek akkor ti kell irányítsátok a helyzetet hideg fejjel? – Mikasa határozottan bólintott.

- Szerintem igen. Voltam már olyan helyzetben, hogy irányítanom kellett. – bólintott végül Jean is. Armin elgondolkodva meredt a semmibe, ezért megragadtam a vállát, így rám nézett.

- Szerintem nem véletlen, hogy minket választottak a többiek közül, azt a potenciált látták bennünk ami meg lehet ahhoz, hogy elérjünk egy nagyobb rangot szükség esetén. Itt már nem feltétlenül csak az okosságról, erőről vagy talpraesettségről van szó – néztem rájuk egyenként –, hanem sokkalta többről. Ha arról van szó…mindannyiunk rátermett.

- Igazad van. – Mikasa halványan mosolygott miközben bólintott.

- Házasodjunk össze Ria-chaaan~!

- Komolyodj meg. – sóhajtott Armin.

- Házasodik a halál. – feleltem kifejezéstelen tekintettel, azt hiszem hallottam ahogy Jean szíve több darabra repedt. 

Huszonkettedik rész

- Melyikőtök ajánlotta Samuelt?

- Én, uram.

- Indokold.

- Bár Samuel nagyon forrófejű a harcban és türelmetlen, tökéletesen együttműködik másokkal és precízen dolgozik, nem mellesleg szereti a rendet, ezért jobban fog takarítani mint mi, uram. – feleltem mosolyogva, majd megkérdeztem miért érdekli.

- Tch, én is őt akartam választani.

- Oh… - ekkor egy kellemetlen csend nehezedett ránk, türelmesen vártam, hogy elküldjön, de nagyon úgy nézett ki annyira megfeledkezett a létezésemről, hogy egy ideig itt állhatok, ezért megfordultam és kifelé kezdtem sétálni mikor megint megszólított.

- Ki mondta hogy elmehetsz, kadét Ria?

- Uhh senki, uram.

- Csináljon nekem egy fekete teát, és előre szólok ha szar akkor újra kell csinálja.

- Igenis, uram. – kifelé menetelve megjegyeztem magamban, hogy holnap ezért meg fogom ölni Erent, mégis hogyan gondolja, hogy egyedül hagy ekkora nagy szarban?

     Persze, bezzeg ha ő lett volna itt most én nyugodtan beszélgethetnék anyáékkal és ennék abból az illegális húsból amit folyton valahonnan csempészik és még nekem sem mondják meg honnan van. Nagyokat ásítva csináltam meg a teáját és megpróbáltam úgy ízesíteni ahogy ő szereti, aztán eszembe jutott, hogy fogalmam sincs hogyan szereti ezért megvonva a vállamat visszamentem a tálcával óvatosan benyitva, de azzal a hévvel majdnem el is ejtettem az edényt mikor megláttam Levi milyen állapotban van. Az asztalán feküdt és szuszogott miközben egy csomó irat ráesett és mellé a földre. Óvatosan leraktam a tálcát a földre és fel kezdtem szedni a papírokat, miközben le se vettem a szemeimet a fel-le emelkedő testéről, ebben a pillanatban sokkal emberibb volt, mint eddig bármikor. Mosolyogva helyet csináltam az iratainak az asztalon és elővettem egy üres papírt, hogy írjak neki egy üzenetet, majdnem elnevettem magam, hihetetlen milyen fáradt, pedig nem is látszott a mozgásán és a beszédében sem. Leraktam a cetlit a tálcára és bezártam az ablakot nehogy megfázzon megint a hűvös szél miatt, ekkor halkan felnyögött és elfordította a fejét. Éreztem ahogy az arcom kezd elvörösödni, de hamar megráztam a fejemet és ott hagytam, nem szabad ilyen dolgokra gondoljak hiszen ő egy tizedes én pedig egy szerencsétlen kadét vagyok, ráadásul ahogy Mikasa mondta egy évvel ezelőtt, több mint 20 évvel idősebb nálam, nem normális ha arra gondolok milyen jó lenne mellette aludni és hozzásimulni az izmaihoz és…agy. Állj le.

Másnap nem keltem fel a legkellemesebben, ugyanis lerántották rólam a plédet és rázogatni kezdték a vállamat. Kótyagos fejjel néztem Erenre, aki ezek szerint úgy gondolta felkelt reggel és ezzel egy időben még a vacsorámat is kirázza belőlem. Eltoltam a kezét és megtöröltem a szemeimet, fogalmam sem volt mire ez a nagy felhajtás, de látszott rajta, hogy teljesen izgalomban van, teketória nélkül meg is osztotta velem miért lett ennyire tele energiával. Lecsitítottam és kiküldtem a szobámból, hogy nyugodtan felöltözzek addig pedig hallgattam ahogy anyának meg apának magyaráz, akik teljesen ugyan olyan energikusan üdvözölték és örültek amiért lejött hozzám az egyik barátom. Sóhajtva kibogoztam a hajamat és megráztam utána kiléptem a szobából Eren meg rögtön nekem esett újból.

- Nem fogod elhinni mi történt Ria!

- Jó reggelt. – köszöntöttem szüleimet akik rám mosolyogtak utána Erenre. Elkezdtem egy kenyeret kenni vajjal és teát készíteni, miközben társamnak be nem állt a szája.

- Levi már ma befog mutatni Samuelnek és Haroldnak! Azt mondta, hogy menjünk hozzá 9-re és nehogy elkéssünk mert szétveri a seggünket, de milyen király már, hogy rögtön be tudta szerezni őket! Azt hittem másokat fog választani, de kiderült, hogy meg van elégedve azokkal akiket mi néztünk ki, gondoltad volna?

- Igen, mondta este mikor levittem hozzá a dossziét. – motyogtam még mindig kábán. – Apa hány óra?

- Nyolc kincsem.

- Eren mi a francot keresel itt nyolckor mikor kilencre kell menni?! – idegességemben jobban megszorítottam a pirítóst aminek köszönhetően kissé ketté tört anya pedig rám szólt, hogy egy hölgynek nem így kellene beszélnie egy férfi vendéggel.

- Gyere ülj le és reggelizz Eren drágám. Olyan kis sovány vagy.

- Anya nem mindenki aki sovány egészségtelen…

- Köszönöm Mrs. Riggs. – vigyorgott Eren és leült mellém én pedig megrúgtam az asztal alatt úgy hogy ne vegye észre senki. – Aucs!

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- Ria mióta vagy ilyen durva velem?

- Amióta túl korán keltesz és TE keltesz. – sóhajtottam és elkezdtem befelé kebelezni a reggelimet míg anya lerakott egy jó nagy adag ennivalót vendégünk elé.

Most már teljesen fel kelve álltunk a tizedesünk előtt én pedig próbáltam leállítani a heves szívdobogásomat, de valahogy nem ment. Az agyamat a feladatra állítottam csakhogy folyton elkalandozott olyan helyekre ahova nem kéne gondolnom, ezért mindig kicsi piros folt jelent meg az arcomon mikor eszembe jutott kiről ábrándozok és hogy az a valaki épp előttünk áll és szid minket amiért elkéstünk. Bár korán keltett fel ez az idióta mégis sikerült elkésnünk, mert út közben összefutottunk egy nagyon kétségbeesett Arminnal aki szinte poszt traumatikus sokkban volt Hanji kísérletezései miatt. Hevesen mesélt miket élt át és mennyire tönkretette ez a tinédzser korát és a jövőjét mi meg próbáltuk legjobb belátásunkhoz híven megnyugtatni és beszélgettünk vele kicsit többet, mint kellett volna, ezért fél órás késéssel érkeztünk, bár én az elején arra gondoltam inkább fel sem tűnök, de akkor Eren eszembe jutatta mi történt nem rég mikor félelmemben nem jelentem meg az egyik parancsára. Hihetetlen, ahogy szid az is szexi tud lenné, mégis mikor lett ilyen dögös és mi a baj velem amiért ilyenekre gondolok, te szent szar! Kész, most már biztos, hogy bejön nekem, pedig egy jó ideig azt hittem csak bebeszélem magamnak, vajon mióta tart ez az ön ámítás?

- Mindegy – dörzsölte a halántékát feladva a fiatalokba vetett reményét. – Jackson és Arrington kint várnak az udvaron már egy jó ideje, menjünk kölykök.

- Igenis!

Mikor kiértünk két nagyon unott fiúval találtuk szembe magunkat míg meg nem láttak minket, akkor rögtön szalutáltak és elkezdődhetett a bemutatkozások sorozata. Előre sejtettem, hogy jóba leszünk egymással, hiszen mindketten barátságosak és kedvesek ráadásul ugyan annyira féltek Levitől mint mi, tehát remek csapat leszünk. A tizedes nem szerencsétlenkedett, rögtön ki is osztotta az első parancsát nekünk, mi szerint segítenünk kell a Katonai Alakulatnak, mivel nemrégiben találkoztak pár titánnal miközben kifelé mentek a városból és nem lehet tudni, hogy hogyan kerültek oda. Mindannyian elindultunk azon az úton ahol mondták, hogy titánokat láttak és közben vidáman beszélgettünk mintha piknikezni mennénk.

- Te jó ég egy titán! – mutattam ijedten az erdők felé Sam pedig felsikoltott, mint egy lány. Nem bírtam tovább, rögtön elkezdtem hahotázni míg meg nem éreztem egy csapást a tarkómon, a tizedes lángoló tekintettel nézett fel rám, ennek ellenére úgy éreztem magam mintha én lennék az alacsonyabb.

- Ria mi a szart viccelődsz annyit, ez komoly dolog. Nem lehet tudni betörték-e megint a falat, te meg itt szerencsétlenkedsz, mint egy szar darab!

- Elnézést uram… - Sam a háttérbe kárörvendően nevetett, de hirtelen elsötétült a tekintete. Megfordultam és szembe néztem egy titánnal ahogy az rohan felénk, körülbelül 4 méteres lehetett, ezért nemes egyszerűséggel én is felé kezdtem rohanni és egy fa segítségével megkerültem majd kivágtam egy jó nagy darabot a tarkójából. A lábamat a fejére helyeztem és leestem vele együtt a földre, míg Sam és Harold kerek szemekkel nézték ezt végig Eren pedig úgy bólogatott, mint apám mikor először elkezdtem sétálni.

- Oy Ria-san, vigyázz! – a kardokkal együtt megfordultam és ezzel egy időben ledaráltam a tinánnak a fél fejét amivel épp be akart kapni, majd gyorsan végeztem vele is még  mielőtt regenerálódhatott volna.

- Ez sok. – kommentáltam miközben leszálltam az égő titánról. – Már most sokan vannak pedig még oda se értünk.

- Eren, menj és kérj erősítést, addig mi megyünk tovább. Itt nagyobb szar van mint ahogy azt leírták a mocskok. – Levi előhúzta a kardjait és előrement, mi pedig követtük ugyancsak előhúzott kardokkal. Már elég mélyen bent voltunk az erdőben, de eddig nem találkoztunk több titánnal, ennek ellenére harci helyzetben sétáltunk és figyeltünk minden rezdülésre. Harold felugrott egy magasabb fára és onnan nézett körbe hátha könnyebben lát valamit, de csak annyit tudtunk meg, hogy egy falu van nem sokkal előttünk titánt pedig sehol se találni. Szótlanul mentünk tovább, míg el nem értünk az említett helyiséghez, ekkor a lélegzetem elcsuklott…a legtöbb ház romokban állt és halott emberek feküdtek össze-vissza a földön, vér öntött el szinte mindent. Óvatosabban sétáltunk befelé a faluban miközben kerestünk túlélőket, de ezek szerint egy sem maradt, vagy azok elszaladtak valamerre messzire. Felnéztem a hegyek felé és felkiáltottam mikor megismertem kik vannak ott.

- Heichou ( tizedes ), ott van Hanji tizedes a csapatával! Azt mondták, hogy ma indulnak el ide mert volt valamilyen rengés és a túlélőket viszik hozzánk.

- Tch, persze. Arra megyünk.

Mosolyogva rohantam oda Mikasahoz miután szalutáltam Hanjinak és szorosan megöleltem a lányt, ő pedig kifejezéstelen tekntettel megsimogatta a fejemet ami annyit jelentett nála, hogy örül amiért életben vagyok, de most már hagyjam békén. Eleresztettem és bemutattam a többieknek, de ő inkább arra volt kíváncsi hol van Eren, ezért elmagyaráztam neki a helyzet állást miközben hevesen kezdett dobogni a szívem mikor megláttam Levi hogy söpri félre a tincseit a szeméből. Ajkamba haraptam és inkább elfordultam tőle barátnőm felé, de ez se volt helyes döntés, mivel Mikasa gyanúsan méregetett szótlanul, csak ennyi is elég volt ahhoz, hogy robbanjak. Halkan elmondtam neki a fejleményeket amire nem rég jöttem rá ő pedig fáradtan sóhajtott erre.

- Túl szép is lett volna.

- Micsoda?

- Semmi…menjünk a többiekhez, úgy tűnik kieszeltek valamit erre a borzalmas helyzetre.

Három csoportra leszünk osztva egészen addig míg meg nem érkezik a másik csapat, az egyiket Mikasa vezeti a másik kettőt pedig Levi és Hanji. Be lettem osztva barátnőmmel együtt egy számomra ismeretlen emberrel, kiderült mindhárman erős harcosok vagyunk, hamar rájöttünk miért vagyunk mi egy csapatban, a titánok ellen fogunk harcolni akik véletlenül erre tévelyegnek. Sóhajtva felugrottunk a hegynek a falára és onnan figyeltük a terepet, míg az egyik csoport felderítette a falak állapotát a másik pedig ugyancsak a titánok ellen indult. Innen látszott melyikük megy merre, így könnyen szemmel tudtam tartani őket ha esetleg valamelyik titán megtámadja őket valamilyen váratlan helyről, viszont hiába féltettem őket, ugyanis profin elbántak mindegyikkel, nekünk nem nagyon maradt semmi dolgunk egészen addig míg a fejünk felől le nem ugrott a földre egy Abnormális. Mikasa rögtön elkiáltotta magát, hogy menjek utána ezért lerohantam a falon és kikerülve támadásait szétvágtam a lábát, ahogy az edzésen tanultam a tizedestől, és ráugrottam a hátára, míg mozgásképtelen volt, ezzel teljesen megöltem.

- Kész vagyok!

- Jobb oldalról! – egy másik titán rohant befelé én pedig sóhajtva megöltem azt is, majd körbe néztem, hogy van-e még a közelembe több, ekkor érkeztek meg lovakon a felmentő seregek amiért Eren ment. A százados rögtön parancsot adott, hogy adjak neki a helyzetről információt, ezért szalutálva elhadartam neki mi történik most rögtön, de a beszélgetésünknek egy titán vetett véget, amit Mikasa megölt még mielőtt a többiek kardot ránthattak volna.

- Maradjanak itt és kövesség tovább Levi és Hanji tizedes parancsát, addig mi megyünk a többiek után, JAEGER te is maradsz!

- Igenis!

- Mikor érkeztetek? – kérdeztem Mikasatól, mert rémlik, hogy Armin reggel még teljesen be volt parázva Hanji miatt.

- Délben. Akkor már az egész hely így nézett ki…senki sem maradt életben. Nem tudom mit csinál az Álló Őrség, de valakinek szét kéne rúgnia a seggüket.

- Mikasa, fel kéne menjen a falra valaki. – emlékeztette a szégyenlős fiú az eredeti tervre.

- Eren engem osztottak itt ki vezérnek szóval menj fel Riaval a falra és szóljatok honnan jönnek a titánok. Ne felejtsetek felfelé is nézni, onnan az előbb leugrott egy Abnormális.

- Oké… - a fiú puffogva mászott fel én meg sóhajtva követtem példáját, tudtam nem örül ennek a helyzetnek mert ő is gyilkolászni akar, de Mikasa meg meg akarja védeni, ezért ez a kettő eléggé üti egymást.

Huszonegyedik rész

Halkan bezárult az ajtó én pedig esetlenül visszaültem a helyemre megtámasztva fejemet az ép kezemmel. Végig erre akart ő is rávezetni. Egyenesen felidegesített az emberi hülyeségem néha, hogyan is gondolhattam azt, hogy csak egy kis szem vagyok az összes többi között, nem, én egy bátor és erős katona vagyok, sokkal erősebb, mint a barátaim többsége és ezt az erőt többet nem fogom elpazarolni. Ha arról van szó akkor inkább nem fogadom el egy felettes parancsát minthogy hagyjam meghalni a társaimat a harcmezőn, ahogyan Levi mondta, az emberek döntenek és ezek a döntések formálják magát az embert. Senki se tudja milyen lesz a végkifejlet, az folytonosan változik, pont ezért mindig meg kell tartsd a józan eszedet akkor is ha a legjobb barátodat falják fel előtted és nem tehetsz ellene semmit. Kellett az élettől ez a pofon, hogy felfogjam ezentúl mit is kell tegyek ahhoz, hogy sikeres katona legyek. A következő expedíció során nem fogok ennyire tétlen lenni az egyszer biztos.

***

Egy hét keserves semmittevés után végre leszedhettem a kötéseket és kipróbálhattam a kezemet mennyire tudok vele írni, enni meg nem mellesleg harcolni. A végeredmény eléggé feldobott, arra számítottam, hogy újra kell kezdenem az egész edzéstervet, mert annyira elpuhult, de nem, még mindig elég jó állapotban van, csak egy halovány heg maradt ami gonoszul emlékeztetett a történtekre. A hajamat anya szépen levágta én pedig majdnem úgy bőgtem közben, mint egy csecsemő, mivel a múltamat láttam ahogy éppen szétcincálja egy új hajkoronává. Most már alig ért a vállamig, anya pedig megígértette velem, hogy mikor harcolni fogok akkor fel kell kötnöm, mintha csak Levit hallottam volna megszólalni anyám testében. Felvettem az egyenruhámat és elindultam megkeresni Erent hiszen fogalmam sem volt mi történik, annyit tudtam, hogy elkapták Anniet, viszont teljesen befagyasztotta magát, ezért jelenleg semmit se tudnak kezdeni magával az emberrel. Az utcán sétálva valaki a nevemet kiáltotta, ezért hátra fordultam megnézni ki ez az energikus személy. Meglepetésemre Jean, Connie és Sasha rohant oda hozzám vigyorgó arcokkal.

- Ria, látom most már jobban vagy! – Sasha magához ölelt amitől megkérdőjeleztem tényleg jobban vagyok-e, mivel most fogom az utolsó levegőt kifújni ha így megy tovább. – Oh és új a hajad!

-  Megfojtod te dinka lány! – Jean elhúzta Sashat majd felém fordult, az arcán rögtön megjelent a kicsi pír. – Jössz te is velünk?

- Merre?

- Szabadnap van ma, jelenleg Erwin tervezi a következő expedíciót, szóval egy csomó ideig nem lesz mit csináljunk. Csak várunk a következő parancsra, addig meg gondoltuk beülünk egy sörre, tudod a bagázzsal.

- Ha mindenki megy én is megyek akkor! – vigyorogva követtem a többieket. Elvezettek egy kocsmába ahol már bent ült Eren, Armin, Christa és Ymir. Rögtön letámadtak amint megláttak, akárcsak Sasha, ezért türelmes tűrtem egy jó ideig míg Christa ölelgetett a többiek meg kérdezgettek, de utána szóltam nekik, hogy hagyjanak legalább leülni közéjük.

- Oh. Bertolt és Reiner hol vannak? – kérdeztem mikor észrevettem a két fiú hiányát. Eren az arcát az enyémhez dörzsölgette, de egy idő után arrébb pofoztam hagyjon már levegőhöz jutni.

- Nem találtuk meg őket. – rázta meg a fejét Ymir. – Biztos világ uralomra törnek. Apropó, helyes a kis séród.

- Eh, köszi. – nyújtottam ki neki a nyelvemet amit rögtön vissza is húztam mikor megláttam, hogy el akarja kapni. A pincér félve hozta ki italunkat, meg sem merte kérdezni vagyunk-e felnőttek mivel meglátta az Áttekintő Alakulat emblémáját amitől rögvest inába szállt a bátorságba. Az asztalunk persze hangosan mulatott, és beszélgetett, úgy éreztem magam, mint régebben a táborban és ez jelenleg nagyon jól esett a kis lelkemnek. Miközben a többiek el voltak foglalkozva addig oldalra fordultam Erenhez megragadtam a kezét kiráncigálva a kocsmából az utcára.

- Végre szerelmet vallasz, kedvesem? – Eren felfelé emelgette a szemöldökét én pedig megütöttem a homlokomat a tenyeremmel.

- Már megártott a sör?

- Ha-ha-ha, de most komolyan. Van valami baj?

- Nem. – legyintettem miközben a nyüzsgő utcát néztem. – Mi lesz most velünk Eren?

- Velünk?

- A csapatunkkal, idióta. Csak mi ketten maradtunk meg a vezető, nem tudod mit akar csinálni?

- Oh, az…valami olyasmit hallottam, hogy beszerez két új tagot nemsokára, de csak ennyit árult el, mert utána majdnem hozzám vágott egy igen nehéz mappát. Azóta nem hallottam róla és nem is tudok semmiről.

- Még mindig jobb, mint a semmi. El tudod ezt hinni? Alig kerültünk be egy csoportba és máris leredukálódtunk, ez annyira szerencsétlenség…Szerintem ma meg kéne látogassuk.

- Urgh, eszem ágában sincs, még a végén az asztalt vágja hozzám!

- Eren…néha én is asztalt vágnék hozzád, ez csak normális. Igyuk meg a sört utána menjünk.

- Oooooi, Riiaaaa. – előre visszamentem a többiekhez akik kíváncsian néztek mindkettőnkre, mintha ez idő alatt egy második fejet növesztettünk volna.

- Merre járt a szerelmes pár? – kérdezte nevetve Connie, mire Jean megütötte a fejét a kiürült sörével. – AU!

- Nem szerelmes pár, állj már le Connie!

- Valaki féltékeny. – suttogta szadista vigyorral az arcán Sasha.

- Máris feladod Levit Ria-chan? – Ymir pedig szokásához híven rátett még egy lapáttal az amúgy is nagy szarra.

- Wuuaaa, micsoda?! – állt fel helyéről Jean teljesen kikelve magából. – Azonnali magyarázatot akarok!

- Mi, van köztetek valami? – kérdezte Armin is csodálkozva, mire Mikasa megnyugtatta, hogy nincsen, csak Ymir szokott ezzel az agyamra menni már több, mint egy éve. Sóhajtva leültem az őrült társasághoz és elkezdtem inni a sörömet miközben a többiek furcsa ötleteket osztottak meg, amit soha sem akartam megtudni.

- Ahogy áll a helyzet, szerintem most menjünk. – suttogta a fülembe Eren én pedig bólintottam miután megittam italom tartalmát. Jean idegesen pöfékelve nézte ahogy felállunk és bocsánatot kérve lelépünk, mivel meg kell látogassuk a felettesünket, persze erre Ymir rögtön elkiáltotta magát, hogy csak óvatosan, nem akarja Erent meglátogatni a kórházban mert elverte a pasim, mire a többség elnevette magát én pedig lángoló arccal kiléptem a kocsmából.

- Ebbe a helybe többé be nem teszem a lábamat. – ez volt az első mondatom amint kijutottam a tiszta levegőre.

Nevetve sétáltunk Erennel a bázishoz, de hamarosan rájöttünk, hogy hiba volt oda menni, mivel már több órája eleve ott kellett legyünk, ezért egy cseppet sem boldog Levivel találkoztunk aki fekete aurát bocsájtott ki magából, ami eléggé rám hozta a frászt. Rögvest szalutáltunk neki ő pedig hozzá kezdett, hogy leszidjon minket és inkompetens kölyköknek hordott le akiknek örülniük kellene amiért bekerültek a csapatába, nemhogy ellenszegüljön a parancsának. Ezek után hozzám fordult és kérdőre vont miért nem jelentkeztem ahogy egy héttel ezelőtt mondta, őszintén, rémlett valami ezzel kapcsolatban, hiszen reggel is mintha erre akartam volna jönni, csak akkor belebotlottam Connie-ékba és teljesen megfeledkeztem az eredeti tervemről. Levi megdörzsölte a halántékát és behivatott minket az irodájába, de mikor látta hogy nem mozdulunk rögtön ránk ordított, hogy „ MOST”. Igyekezve követtük a férfit és leültünk a felkínált székekre, majd a vaskos mappát néztük amit elénk rakott, jobban mondva csapott. Eren összeszűkült szemekkel nézett rám, ebből tudtam, hogy ez az a bizonyos mappa ami majdnem a fején landolt, ettől pedig majdnem elnevettem magam, de Levi szigorú pillantása rögtön visszarántott a földre.

- Mire vártok, nyissátok már ki!

- Igenis. – Eren kinyitotta és meglepetésünkre egy csomó név és fénykép volt ott fokozatokkal meg leírásokkal a személyről.

- Azt akarom, hogy végignézzétek egyesével az összeset és karikázzátok be ezzel a piros tintával aki szerintetek bekerülhet a csoportunkba. – hangzott a monoton parancs, mégis a jelentőségétől hevesen dobogni kezdett a szívem. Teljesen váratlanul ért az, hogy a tizedes kikéri a véleményünket, hiszen mi nem is vagyunk olyan profik, mint ő, csak egyszerű katonák vagyunk ő pedig a felettesünk, nem neki kéne saját kezűleg kiválasztania a jelentkezőket?

Erennel csendben elvonultunk a parkba, hogy csendes helyen végignézzük az embereket, de valahogy ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, mivel a név mellett a pozitív és a negatív karaktere is ott volt, hányadikként végzett a táborokban, mennyi titánt ölt meg eddig és milyen személyiséggel rendelkezik. Külön elővettem egy lapot, ahogy ő is, és kiírtuk azokat az embereket akiknek szerintünk van esélyük bekerülni ebbe az elit alakulatba. Mivel csak kettőt volt szabad kiválasztanunk, így még nehezebbnek bizonyult a feladat, főképp, mert az én listám egyáltalán nem azonosult az övével. Vacsora felé járt az idő mikor sikerült kiírnunk a lapunkra kik a kiválasztottak, de még mindig meg kellett beszéljük ki az a kettő aki mindkettőnk szerint megfelel a célnak. Sóhajtva bezártam a mappát és kijelentettem, hogy én egy tapodtat se mozdulok míg nem ettünk valami normálisat, ebbe hamar beleegyezett Eren is ezért beültünk egy kisebb étkezdébe ahol nekiláttunk olyan gyorsasággal enni akárcsak a lovak. Ekkor lépett be hozzánk Armin és Mikasa, ezért hevesen integettem nekik üljenek le mellénk.

- Honnan tudtátok, hogy itt leszünk? – kérdeztem teli szájjal.

- Ablak mellett ültök Ria… - válaszolt Armin mosolyogva.

- Oh…            

- Mi ez? – mutatott rá a vaskos mappára Mikasa, erre Eren rögtön elkezdte magyarázni mivel bízott meg minket a tizedes, és elvárta hogy a barátaink átérezzék fájdalmunkat, de ez nem történt meg.

- Ez még könnyű…minket befogott Hanji, hogy gyakoroljuk a kisérletezést vele és nézzük meg hogyan is működik.

- Én meg el kell majd menjek Mike-al és még pár katonával egy másik városba, hogy ide hozzuk azokat az embereket akik megmenekültek valamilyen hegy omlás után. – sóhajtott Mikasa.

- Akkor úgy tűnik mindenki eléggé elfoglalt.

- Legtöbben büntetésbe kerültek miután elmentünk a kocsmából, mert belépett egy nagyobb fokozatú Áttekintős és rögtön szólt a feletteseiknek, hogy mit csinálnak a katonák.

- Oh, szegények. – kinéztem az ablakon, még mindig világosság volt kint, ezért hálásan sóhajtottam és Erenhez fordultam. – Szerintem folytassuk, a tizedes valószínűleg elvárja, hogy ma oldjuk meg, nem egy hét múlva.

- Valószínűleg. – sóhajtott Eren is és felállt. – Ezt a kört én fizetem. Ne haragudjatok, de most mennünk kell, Mikasa. Mikor indulsz a városba?

     Míg velük beszélgetett megfogtam a mappát és kisétáltam a langyos időbe nekidőlve a falnak. Már nem volt akkora nagy a nyüzsgés, mint reggel, legtöbben már hazafelé mentek és beszélgettek, mi pedig a helyett, hogy aludnánk még mindig arcokat és neveket néztünk. Több órás kínlódás után végül megállapodtunk Samuel Jacksonba, egy 24 éves fiú, piszkos szőke hajjal és világos barna szemekkel, meg Harold Arringtonba, egy 20 éves sötét hajú és zöld szemű fiú. Sóhajtva elvittem az eredmény Levihez mivel Eren kikönyörögte hatalmas kiskutya szemeivel én meg fáradt tekintettel beleegyeztem amilyen hülye vagyok. Miután leraktam a mappát és az eredményt szalutálással rögtön ki akartam menni, de a tizedes leállított az ajtónál, pedig annyira közel álltam a szabadsághoz...

Huszadik rész

A felismerés úgy csapott belém mint a villámcsapás, rögtön egy sikoly ki is szaladt a torkomból, viszont nem sokáig tartott ez a rekedt ordítás, mert a másik pillanatban vér volt mindenhol, először azt hittem az enyém, de utána rájöttem a szörnyé az, mivel Levi levágta a kezét. A sokk miatt nem tudtam használni a 3D Manőveremet, ezért csak zuhantam a föld felé, míg meg nem szorította a derekamat és vitt fel egy magas fára, ott pedig egy hatalmas pofont vágott le nekem amitől rögtön észhez tértem. Csodálkozva fogtam az arcomat ami hirtelen be is vörösödött az ütéstől.

- Jól vagy? – kérdezte közelebb hajolva, majd fintorogva nézett le a kezemre. – Francba. Így nem fogsz tudni harcolni tönkre ment a jobb kezed.

- De tudok! – Levi levette a selyem sálját és egy szorító kötést csinált a sebemre nehogy elvérezzek.

- Ne makacskodj és csak egyszer figyelj már rám! – ajkamba haraptam és felnéztem rá. Hátam neki volt támasztva a fa törzsének a felettesem pedig előttem guggolt ideges tekintettel. – Itt maradsz, világos? Addig megnézem mi van a többiekkel és megállítom azt az idióta lányt.

- De…

- Ez egy parancs kadét!

- Igenis. – fel akartam emelni a jobb kezem, hogy szalutáljak, de addigra elszaladt és eleve nem is tudtam volna megmozdítani mert akkora fájdalom nyilallt bele, hogy könnyek szöktek a szemembe miatta.

    Türelmetlenül vártam egy helyben és felfelé néztem a lomb koronákra, a fejem üres volt a gondolatoktól, csak az adrenalin pengett bennem, mint egy drog ami életben tartott ebben a pillanatban. Jelentéktelen kis kosz darabkának éreztem magam amiért nem tehettem semmit a társaim megmentéséért, pedig elméletileg ők sokkal jobbak, mint én..ráadásul megígérték vigyázni fognak rám meg Erenre, erre nekik lett volna szükségük rám. Még mindig, annyi év után még mindig teher vagyok másokra. Ez a második alkalom amikor meghalnak mellettem többen is a szerencsétlenségem miatt. Lehet tényleg ki kellett volna lépjek mikor Levi felszólított.

- Mikasa fent kell legyen Ria az egyik ágon keresd meg és segíts neki mert megsebesült!

- Igenis! – egy fekete haj jelent meg előttem a lány aggódó tekintetével együtt. Mikor meglátta az állapotomat szorosan magához ölelt remegő kezekkel, rá sem ismertem.

- Mikasa. Állj le. – szóltam rá sokkal agresszívebben, mint ahogy azt akartam. Rátettem a bal kezemet a vállára és felálltam, bár nagy erőfeszítésembe került, elég sok vért veszíthettem az elmúlt időben, ki tudja mióta éktelenkedik az a hatalmas vágás a kezemen… - A többiek?

- Meghaltak. Eren a heichounál ( tizedesnél ) van. – a lány összeszedte magát miután leszóltam egy kicsit és ő is felállt. – Elől megyek hogy megöljem a titánokat, gyere rögvest utánam.

- Tessék a kardjaim. Maradt még négy, én már úgy sem tudom használni őket.

- Gyertek! – kiáltott ránk Levi miközben elsuhant mellettünk a levegőben.

Utolértük a többieket és továbbra is rohantunk el a titánok mellett, Mikasa meg én Eren teste mellett ültünk az egyik szekéren, miközben többen lovakon mentek körülöttünk, a hullaszállító pedig mindenki háta mögött. Kifejezéstelen tekintettel néztem ahogy rohannak utánunk a titánok mi pedig kelletlenül kiengedtük a hullákat mivel lassítottak minket a menetelésben. A szívem összeszorult mikor megláttam Petra hulláját kiesni a szekérről, rögtön inkább Erenre emeltem a tekintetemet és megvizsgáltam van-e rajta olyan sérülés amit el tudok látni a fél kezemmel. Mikasa megkért gyógyítsam meg, mivel anya tanított nekem a gyógynövényekről és a kötésekről egy-két dolgot, ezért ebből a csoportból én értettem a legjobban ehhez, nekilátva a munkámnak legalább nem koncentráltam mi történik körülöttem. Kibontottam az ingét a mellkasánál és bekentem egy kis fűvel aminek gyógyító hatása van, aztán rögtön bekötöztem azokat a veszélyesebbnek tűnő sebeket ahonnan a vér még mindig ádázúl szivárgott kifelé. Mikasa egy újabb kötést rakott a kezemre, mivel a sál már réges rég átázott az új adag vértől, lassan szédülni kezdtem, a meleg pedig ugyancsak nem jó hatással volt rám. Eren akkor tért magához mikor visszatértünk a városba, senki se mert az emberekre nézni, mivel a cél sikertelen lett és sok halottat is szereztük mind e mellé. Még halványan emlékszem, hogy láttam anya könny áztatta arcát közöttük, majd legközelebb a kórházban keltem fel, a kezemen friss kötésekkel,

tiszta ruhában miközben Eren bámul a másik ágyból.

- Urgh…rám hozod a frászt. – kommentáltam halkan miközben felültem. Sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam.

- Jó reggelt. – mosolyodott el szomorúan. – Jobban vagy?

- Éhesen…te?

- Ott az ennivaló melletted, előre figyelmeztetlek nem sokkal jobb, mint amit a táborokban ettünk.

- Uh nem is érdekel. – megfogtam a kezeimmel a furcsa kinézetű szószt és megittam egy hörpintésre a tartalmát utána a kenyeret kezdtem rágcsálni miközben hallgattam mesélését.

- Engem holnap ki engednek, azt mondták téged is. Voltak bent a szüleid és leraktak pár ruhát neked, ha kijössz holnap. Ah, és Arminék is lejöttek meglátogatni, a jó hír az, hogy mindenki túl élte a baráti körünkből az első expedíciót.

- A te sérüléseid sokkalta rosszabbak voltak mint az enyéim, hogy hogy kimehetsz ilyen korán?

- Titán vér, hamarabb regenerálódok, mint te. – felelte undorodva végigmérve saját testét.

- Álljon meg a menet… - néztem rá elgondolkodva –, mi a rossz hír?

- Oh…igen. Kiderült ki a titán nő.

- Mióta vagyok kiütve?

- Két napja körülbelül. Sok vért vesztettél, azt próbálták restaurálni beléd míg kidőltél. – felálltam a helyemről étkezésem után és leültem az ágya mellett lévő székbe.

- Mesélj, mi történt.

- Annie…Annie a titán nő…és most el akarják kapni, hogy kikérdezzék. Már meg is van a tervük hozzá, természetesen te nem vagy benne. HÉJ ne nézz rám ilyen rondán, most is kórházban vagy, neked ki kell pihenned magad még otthon, a csont repedésed elég durva volt, meg kell várd míg teljesen begyógyul, az meg legalább egy hét. Nem én mondtam.

- Annie… - lehajtottam a fejemet. – El sem hiszem, hogy ő az. De hogy lehetséges ez? Ő is át tud változni, mint te? Lehet apukád rájött arra, hogy lehet átváltoztatni az embereket és Annie is valahogy megszerezte a formulát?

- Nem érdekel. Ő az én szememben már nem egy ember, végig az emberiség ellen harcolt és most meg fog bűnhődni érte, ha rajtam múlna ott helyben megölném.

- Eren!

- Miért te sajnálod Ria?! Az ilyen egy állat, mennyi katonát megölt míg mi menekültünk ellene? Franc hogy esne bele, nem kellett volna Levire hallgassak meg a többiekre, most nézd hol vannak. Mind holtan hever, kivéve a tizedest persze.

- Megmentette az életemet Eren…

- Mi? – elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Majdnem megevett egy titán mikor megölte. Ha jobban figyelek és megfogadom a tanácsát akkor most lehet mindannyian élnének és én megtudtam volna őket…

- Ria állj le. Nem a te hibád mert meghaltak. – Eren megfogta az államat a kezével és felemelte a fejemet, hogy egyenesen a szemébe nézzek.

***

Másnap mikor felkeltem hamar átöltöztem míg Eren háttal állt nekem már teljes pompában. Anya egy világos kék nyári ruhát készített elő nekem fehér szandállal, nem is emlékszem mikor volt rajtam utoljára normális civil ruha. Hajamat befontam miközben a nagy csokor virágra meredtem az éjjeli szekrényemen, eléggé frissnek tűnt, valószínűleg akkor kaphattam mikor az igazak álmát aludtam. Erennek se volt fogalma kitől lehet, mivel ő is horkolt mikor hozhatták, ezért sóhajtva megfogtam a táskámmal együtt és kisétáltunk az átkozott épületből. Valahogy eszembe jutott Oluo mit mondott hogyan végződött az első expedíciója, úgy tűnik jelenleg egy cipőben járunk, anyáék biztosan halálra aggódták magukat miattam, én pedig a harcolás közben egy pillanatra még fel is akartam adni. Eren mosolyogva megölelt és elköszönt tőlem, mivel neki haditervbe lépett az új feladat miszerint el kell kapják Anniet élve ahhoz, hogy ki tudják faggatni a továbbiakban. Óvatosan járkáltam az emberek között, hiszen a jobb kezem még nem volt olyan állapotban, hogy megeröltessem, éppen enni tudtam vele, és már azzal is sokat mondtam. Sóhajtva benyitottam a lakásba, de a látványtól azt hittem vissza kell menjek majd a kórházba. Anya vigyorogva fordult hátra egy nagy leveses edénnyel a kezében miközben apa szivarozott Levi mellet, akin látszott, hogy legszívesebben bárhol lenne csak nem itt. Letettem az asztalra a virágot és a földre a táskámat majd szalutáltam óvatosan a jobb kezemmel. A tizedes ciccentve hessintett, hogy fejezzem be, míg anya csillogó szemekkel nézte a jelenetet.

- Nézd drágám milyen csodás katona lányunk lett!

- Hm hmm – bólogatott apa büszkén pöfékelve –, ugyancsak gyönyörű.

- Uh, valaki megmagyarázná…ezt? – kérdeztem nagyokat pislogva körbe mutatva bekötözött jobbkezemmel a konyhában.

- Oh persze, a tizedes úr kint állt az udvarban egy ideje, ezért gondoltam beinvitálom egy levesre ha már ennyi ideje kint várt téged. Hagylak is beszélgetni, gyere drágám vigyük be a ruháit Glorianak.

- Rögtön rögtön. – megfogták a cuccaimat a virággal együtt és bevonultak a szobámba egyedül hagyva Levivel. Kellemetlenül leültem vele szemben a konyha székére, bár a saját lakásomban voltunk úgy éreztem magam mintha az irodájában lennék és valami hatalmas galibába kerültem volna. Jobban megfigyeltem az arcvonásait, valahogy fáradtabbnak tűnt, mint eddig és sokkal stresszesebbnek is, ekkor eszembe jutott mi történt társaival amitől összeszorult a szívem.

- Jobban vagy? – kérdezte unott hagján.

- Ah, igen, de csak egy hét után tudok visszaállni szolgálatba, mivel a kezemnek még pihennie kell.

- Tch, ezek után is vissza akarsz menni te baka ( idióta )?

- Határozottan. – bólintottam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Mondtam vágasd le a hajadat.

- Le fogom, ma. – suttogtam halkan, majd könnyes tekintettel felnéztem rá és kiadtam magamból ami már napok óta marcangolt – Ne haragudj! Miattam haltak meg… Petra meg Oluo. Mikor megláttam, hogy meghalt Eld és Gunther teljesen kiborultam és nem tudtam helyesen dönteni, azt hittem jól vannak a többiek, ezért inkább folytattam a munkát amit Gunther rám osztott. Eszembe se jutott, hogy akár Petraék bajban…lehetnek.

- Baka ( idióta ). – Levi szónoklatom közben nemes egyszerűséggel felállt és kifelé kezdett sétálni, de hamar elhallgatatott mikor a kezével megborzolta a hajamat. – Legalább te jól vagy.

- Nem érek annyit mint a többiek. – a hangom elcsuklott, a tizedes nekidőlt az asztal szélére és karba tette a kezeit.

- Senki sem hibás ebben a helyzetben Ria, elhiheted, hogy a franc se gondolta, hogy így fognak kisűlni a dolgok, ez is csak azt bizonyítja, hogy nem tudunk még mindig eleget a titánokról, hogy megöljük őket. A többiek pontosan tudták mire vállalkoznak, mint ahogy te is, ha valaki egyedül van a téren akkor semmit sem ér a rangja, csak az fontos, hogy milyen döntéseket hoz, te is ugyan ezt tetted, kár megbánnod. Katonailag tökéletesen döntöttél mivel megmentetted Erent a titánoktól, az hogy Oluoék nem élték túl nem a te hibád, hanem az enyém. Elszámítottam magam.

- Ez hülyeség! – hirtelen felindulásból hátralöktem a széket a lábaimmal mikor felálltam a semmibe meredő Levire. – Nem a te hibád! Senki se tudhatta, hogy mi lesz, ők pedig képzett katonák akik hibáztak. Mindenki követ el hibákat.

- Látod, milyen abszurdul hangzik? – Levi kifejezéstelen tekintettel nézett fel rám és a bal vállamra tette a kezét, ekkor csapott belém a felismerés amitől újabb könnyek szöktek a szemembe, de mielőtt megszólalhattam volna ő már félig kint volt a lakásból. – Gyógyuljon meg katona, utána várom szolgálatban.

Tizenkilencedik rész

- Eren, rúgjunk széjjel pár titán segget. – mosolyogva nyújtottam a tenyeremet amibe hálásan belecsapott, majd nevetve szólt, hogy nem is az ölés a célunk. – Igaz, akkor sikeres elkerülést!

- Riggs és Jaeger! Szálljanak fel azokra az istenverte lovakra és jöjjenek utánam. Riggs a jobbomnál Gunther a balnál, Riggs háta mögött Petra mellette Jaeger mellette Oluo utána meg Eld. Mindenkinél van rakéta?

- Igen!

- Gyerünk!

- Igenis!

Végig hevesen dobogott a szívem, még emlékszem ahogy ránéztem Arminra, aki bátorítólag bólintott, viszont látszott rajta mennyire kétségbe van esve ő is, lefordult a csapatjával, utána Mikasanak is intettem, ő is viszont intett utána ment a dolgára. Egyszerűen idegromboló minden egyes perc amit átéltem, össze-vissza tekintettem nézve hátha meglátok egy titánt, de nem tűntek elő sehonnan sem, de körülöttünk egyre többen tüzeltek el rakétákat, egy zöld is feltűnt előttünk, ezért rögtön balra fordultunk és úgy mentünk egyenesen egy jó darabig. Remegett a kezem ami a kantárt fogta, furcsa mód egészen addig míg meg nem láttam az első titánt a messzeségben, már látszott rajta ilyen távolságból is, hogy egy abnormális ezért gyorsan Oluo fellőtt egy fekete színű rakétát a levegőbe figyelmeztetve a többieket. Levi azonnal megparancsolta, hogy gyorsítsunk a tempón és nehogy véletlenül leszálljunk az állatokról, mert ki kell előzzük a titánt minden képen. Követtük utasításait és megpróbáltunk elhajtani egyre gyorsabban, ezzel nem is lett volna baj ha fel nem tűnik még két normális titán, akik ugyancsak utánunk kezdtek rohanni.

- Tch, kénytelenek vagyunk megölni őket. Eld és Petra menjetek és kaszaboljátok le őket.

- Igenis!

A továbbiakban semmi egyéb eltérést nem vettünk észre körülöttünk, ezért folytattuk az utunkat, furcsa mód csak addig izgultam míg meg nem láttam a titánokat, utána valahogy elszállt ez az érzésem és már hideg fejjel tudtam követni az utasításokat, még a kezem is abbahagyta a remegést. Időnként hátrapillantottam Erenre és rámosolyogtam, hogy tudja minden rendben van, de akkor Levi mindig rám szólt, hogy előre nézzek mert arra van az út. Kerek szemekkel néztem magam elé mikor megpillantottam  a dús növényzetet, nem vicceltek mikor azt mondták gigantikus fákkal van tele. Legalább negyven méter magas fákkal van tömítve az erdő, teljesen lesokkolt a gyönyörűsége, sose gondoltam volna, hogy ilyen szép ez a hely. A napsugarak néha bevilágítottak a levelek között, de nagy részt teljes takarásban voltunk miattuk, és hűvösebb is lett a levegő belülről, már nem égetett annyira a nap, mint ahogy eddig. Ajkamba haraptam mikor megláttam ahogy a többi csoport lefordult jobbra és balra, míg utánunk alig ketten jönnek, mégis mire gondol a parancsnok, ezzel valamivel is jobb lesz a helyzetünk? Keserűen jutott eszembe az összes barátom, nem tudtam mi van velük és nagy eséllyel egy jó ideig nem is fogom tudni meghaltak-e vagy még élnek, mivel hátra van még az expedícióból egy jó pár óra, esetleg napok is.

Váratlanul trappolás ütötte meg a fülemet hátulról, ezért automatikusan arra néztem, egy ijesztő látvány tárult a szemem elé, a női titán hatalmas sebességgel rohant utánunk miközben több katona is megtámadta, de ő mindegyiket leütötte, így vér spriccelt a levegőben mindenhova. Szótlanul fordultam előre és rábambultam Levire, tudtam, hogy ez lesz, de előre féltem mi jön még ezek után. Nem kellett sokat várni, Eren rögtön fellázadt a tizedes parancsa ellen, hiába mondott bárki bármit ő ölre akarta venni a titánt ott helyben és megmenteni azokat a katonákat akik életüket áldozták miattunk. Eren jóformán végig se hallgatott minket rögtön leugrott lováról és hátrament. Petra utána akart ugrani, de Levi leállította.

- Petra! Maradj a helyeden.

- De heichou ( tizedes ) !

- Rei, emlékszel mit mondtam az éjjel?

- Hai ( igenis ) ! – felugrottam a lovamról és Eren után iramodtam míg nem túl késő. Ameddig utolértem lejátszottam a fejemben amit Levi mondott az irodájában nekem.

„ – Még valami, Eren amekkora seggfej biztos a női titán után fog menni és ölre akarja majd venni a képességével. Mivel te vagy az egyetlen barátja innen nehogy ezt megengedd neki, amint látod, hogy hátramegy vagy arra akar készülni menj utána és egy jó nagy rúgással térítsd észhez, utána pedig hozd vissza. Ha ez nem sikerül...tch, abba inkább ne menjünk bele. Sikerülnie kell, világos?

- Ah, igen. Menni fog.

- Nem is számítottam más válaszra kadét.”

Mivel sokkal gyorsabb vagyok, mint Eren rögtön utolértem és ezzel egy időben egy hatalmas rúgással leállítottam az útját. Gyomorszájon vágtam, az ütés miatt pedig szitkozódva leállt az egyik fára, majd meglepetten nézett a szemeimbe, hálát adtam az égnek amiért a többi katona annyira el tudta vonni a titán figyelmét, hogy nem vette észre a tökkelütöttet aki több méterre áll tőle velem együtt. Megragadtam Eren zöld köpenyét és közelebb húztam magamhoz, de eltolta a kezem ezért bal öklömmel beütöttem egyet neki.

- Te idióta! Mit képzelsz mit csinálsz?!

- Ria ne mondd nekem, hogy te nem akarod megmenteni az életüket! Nem hagyhatjuk hogy ott haljanak meg egymás után miközben mi nyugodtan lovacskázunk!!!

- Barátom vagy – tettem lágyan a kezemet a vállára amitől kitágult a pupillája –, és bízok benned. Te bízol bennem?

- Persze, hogy ne bíznék?

- Akkor kérlek – néztem rá esedezve –, gyere vissza velem. Azok a katonák a dolgukat végzik és nem hiába halnak meg, mi  megbosszuljuk a halálukat és meglátod, hogy van értelme tovább menni.

- De Ria én nem…

- Eren, kérlek. Bízz a többiekben is, ahogyan Levi teszi bele feltétlen bizalmát belénk.

- Én… - megfogtam a kezét és magammal rántottam, arra számítottam, hogy visszakozni fog, de beletörődötten jött utánam egyik fáról a másikra, alig pár pillanaton belül utol is értük a többieket a sebességemnek hála. A társaink mind hálásan néztek rám és Erenre is.

***

Egyedül vagyunk már több perce, Levi eltűnt a parancsnokhoz, mivel a céljuk végig az volt, hogy elkapják a női titánt. Ez mindenkit lesokkolt, hiszen semelyikünknek sem szólt a tizedes, ezért mindannyian lelombozódva ültünk szótlanul a fákon, erre a végkifejletre senki sem számított. Eren volt az egyetlen aki idegesen toporzékolt fel s alá és elhordta minden félének a felettesét amire Petra és Oluo rögtön fellebbeztek, majdnem ölre mentek e miatt, de Eld lecsitította őket, mert pontosan tudta azt amit már én is, Levinek biztos megvolt az oka amiért így döntött, volt egy sejtésem mégis miért, de inkább megtartottam magamnak és felugrottam egy nagyobb fára ahonnan jobban beláttam a körülöttünk lévő helyet. Semerre se láttam titánt ezért nyugodtan sóhajtottam fel és figyeltem ahogy a többiek veszekednek egymással és a végén ki is békülnek ugyanolyan gyorsan. Kelletlenül néztem fel, ahonnan még pár napsugár megsimogatta az arcomat, de nem sokáig élvezhettem a nyugalmat, mivel záros határidőn belül megjelent a női titán és egyenesen hozzánk rohant, magával hozva több titánt. Ordítva közöltem velük a híreket, mire Eren meg sem várva rögtön beleharapott a kezébe és átváltozott ő is titánná.

- Francba, le kell ölnünk a többit nehogy elérjék Erent. – szólalt meg Gunther és rögtön széjjel osztott minket. – Ria Eld és én megyünk titánokat ölni, Petra, Oluo!

- Tudjuk!

- Akkor sok sikert mindenkinek! – idegesen mentem a titánoknak ügyesen kicselezve a többit hátra hagyva a társaimnak. Felhúzott a jelenlegi helyzet és ezt mind ezeken a bestiákon töltöttem ki, nem elég, hogy Levi nem szólt az eredeti tervről senkinek, de mind e mellett még balul is sült el a terv, ezért most kaptunk nem kevés fejfájást miattuk. Akárcsak az edzéseken, köröztem a levegőben kihasználva a helyzeteket, eszembe se jutott mi lehet a többiekkel, öltem a titánokat egymás után, nem is figyeltem oda a környezetemre, ami ,tudom, eléggé  helytelen.

A kábel segítségével megfogtam az egyiknek a lábát, ennek köszönhetően elesett, amilyen idióta a többi ők is ráestek, meg elestek benne, e miatt egy csomó egy kupacba került. Mivel nyertem egy kis időt magamnak felugrottam az egyik fára és kardot cseréltem, ebben a pillanatban gondoltam meg is nézem a többiek hogyan haladnak, de a látvány nem volt a legszebb. Eldnek a teste holtan hevert a földön, míg Guntheré a kábelen lebegett az egyik fáról, eltakartam az egyik kezemmel a számat, most mégis mit tegyek? Menjek Erenhez? És ha már mindannyian meghaltak és csak én élek? A könnyeim záporozni kezdtek, nem maradt elegendő időm gondolkozni hiszen a titánok egyre többen lesznek, ezért automatikusan letöröltem az arcomat a kesztyűs kezemmel és beálltam a harcoló pozíciómba amit tökéletesre fejlesztettem az év során. Elrugaszkodtam a helyemről és tovább folytattam a titánok kiirtását, hiszen ezt a feladatot bízták rám, csak reménykedni tudtam, hogy a többi hárommal minden rendben van míg én itt feltartom őket. Kelletlenül megragadtam a jelző rakétát és egy pirossal eltaláltam a titánokat akik össze-vissza egymásnak mentek ennek köszönhetően. Sóhajtva leugrottam a fáról mikor elsuhant mellettem egy alak.

- Mikasa?! – utána néztem, ő pedig határozottan fordult utánam és utat tört magának kardjaival Erenék felé.– Mi a franc folyik itt?

Pillanatnyi figyelmetlenségemért jócskán megfizettem. Az egyik abnormális megragadott hosszú hajamnál fogva és leemelt a fáról, én pedig megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült sehogy sem. A titán hatalmasra nyitotta vigyorgó száját, innen tudtam, hogy nemsokára vége életemnek, bár ott volt az az apró remény, hogy ha esetleg nem harapja le egyik végtagomat se akkor míg a torkában vagyok kiszabadulhatok a kardjaimmal és utána már egyszerű lesz megölnöm. Észre sem vettem, hogy megsebesítettek az eddigi harcolásom során, csak éreztem ahogy a vérem lassan kifolyik egyenesen a titán büdös szájába, ettől pedig a hányinger kerülgetett. Sose gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg fogok halni, de még ennél is ijesztőbb volt az, hogy felkészültem rá és még csak nem is ellenkezek ellene többet. Egyenesen vártam már azt a pillanatot, vajon fájni fog? Sose kérdeztem meg senkitől…a szüleim teljesen ki lesznek borulva mikor visszakapják a holttestemet, ha egyáltalán látnak valamit is belőlem, lehet csak az egyenruhámat adják vissza nekik…szomorú. Tizenhét évesen ilyen hamar áldozatául esni ezeknek a szörnyeknek. És hol van a tizedes? Azt mondta, hogy ne féljek míg őt látom, akkor ez azt jelenti, hogy most már retteghetek?