5. Fejezet

Még mindig nem hiszem el, hogy belerángatott ebbe Helen. Összefont karokkal a mellkasom előtt álldogáltam a klubhelységben várva készülődjön ő is el, addig pedig próbáltam valamit kitalálni miért nem mehetek ma vele futni. Argh, visszagondolva hiba volt fogadást kötni vele, tudhattam volna ez lesz a vége, valahogy mindig elvesztem őket, és ez most sincs másképpen. Összeszűkült szemekkel néztem ahogy egy árnyék elsuhan az ablak előtt, biztos megint az egyik sellő úszott el előttünk, néha szeretnek a közelben ólálkodni, bár eddig sose csinált egyik vízi állat semmi rosszat, mégis van mikor félek tőlük, főképp mikor éppen éjjel felfelé megyek a szobámba és egy hatalmas dolog úszik el, még én se tudom mi lehet az. Unottan forgattam meg a szemeimet, eszembe jutott a fogadás napja, jobban mondva az utóbbi tíz percben csak ez járt a fejemben.

     Rúna ismeretekre siettem teljes sebességgel, mivel Dumbledore professzor bent tartott minket gyakorlati órán, ezért öt percem volt, hogy eljussak a kastély másik felébe, és mintha ez nem volna elég Helen is rám szállt. Azt hittem valami fontos dolgot akar velem közölni, e helyett hevesen gesztikulálva magyarázta milyen jó lenne ha holnap mennék vele futni, mert lassan már unja az egyedüllétet. Sose értettem hogyan lehet egyszerre futni ÉS beszélgetni, de ezt inkább rá hagytam.

- Helen, ha eddig nem vetted volna észre nem vagyok a legsportosabb ember. Nem emlékszel mi történt mikor jelentkeztem kviddicsre? Tudod…harmad évben. – magyaráztam miközben tovább siettem, már ettől is kifáradtam, nem beszélve attól, hogy válaszolnom is kellett neki.

- Ajj naa, csak gondolj bele a pozitív kijövetelre!

- Miről beszélsz? – motyogtam egyre nehezebben lélegezve.

- Ha én kibírom akkor te is!

- Mitől lettél hirtelen ilyen sport ember?! Eddig felkelni is lusta voltál az ágyadból.

- Mibe fogadunk? Hónap végéig ha még mindig futok akkor jössz velem.

- És ez nekem miért jó? – siránkoztam kétségbeesetten, viszont rögtön elhallgattam amint felajánlotta a világ legjobb  dolgát.

- Megcsinálom a házidat Bájitaltanból.

- Na ne.

Igen, innen kezdődött az egész, ezért állok most tréningbe, és bár előkészítettem az őszi kabátomat meg a legnagyobb sálamat még mindig nem voltam biztos benne mennyire jó ötlet nulla fokban kint rohangálni, ráadásul pont nekem. Csak azzal tudtam nyugtatgatni magam mennyire megéri nekem, mert legalább kész lesz egy házim amire végre nem kell készülnöm, csak ezt a keserves pár órát kell kibírjam. Virgie még nyugodtan aludt a szobájában, nem is csodálom, hiszen hajnali öt  óra volt, eddig fogalmam sem volt hánykor szokott futni Helen, párszor láttam éjjel menni, reggel meg ugye nem volt mikor, hiszen aludtam…akárcsak a normális emberek. Sóhajtva le akartam volna ülni az egyik ülőgarnitúrára, sajnos nem jutottam el odáig, mivel Helen vigyorgó és természetfelettien energikus arca került elő a lépcsősorból. Amint meglátta mire készülök ledorgált, majd megjegyezte miért nem melegítek be nehogy haldokoljak a pályán, szerintem felesleges bemelegíteni, mivel így is úgy is haldokolni fogok, szóval inkább hamarabb túl akarok esni ezen a sanyargató napon.

Helen kitűnően nézett ki ebben a sportos viseletben, szőke haját felfogta a feje búbjára több csattal nehogy az arcába lógjon, kezében egy nagyobb üveg amibe Erősítő bájitalt töltött, míg az én fekete hajam minden felé állt, még arra is lusta voltam, hogy megfésüljem vagy bekössem, nyakam körül pedig a világ legvastagabb sálja, a fél arcomon pedig, ami kilátszott belőle, kétségbeesett tekintet. Dideregve követtem felfelé a lépcsőkön, becipzároztam a kabátomat sálamat pedig beletűrtem, addig Helen normálisan trécselve haladt felfelé, minthogyha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Igazán akkor kezdtem hiányolni az ágyamat mikor megcsapta az arcomat az őszi hideg, ráadásul még kint csak most hajnalodott. Az ég egyik oldala pirosodott a másikon pedig még igencsak láthatóak voltak a csillagok és a félhold is, azt kell  mondanom nagyon romantikus lenne ez a környezet, ha nem tudnám miért jöttem ide ki hajnali ötkor.

- Készen állsz? – kérdezte vakítóan csillogó szemekkel. Bátortalanul bólintottam, ennél jobban már úgy sem lehetek készen.

Eleinte elég jól bírtam, mondjuk az első tíz percben, még ő is lassabban futott, gondolom azért, hogy legyen időm belelendülni a későbbiekben, csakhogy ez nem következett be, helyette egyre lassabban kezdtem futni, míg a végén több méter hely lett köztünk. Lihegve álltam meg, ezen a ponton már mindegy, hiszen úgy is már rég elöl volt valahol. Megdörzsöltem lefagyott ujjaimmal a szemeimet, közben kezdtem gyorsabban sétálni, bár elég kevés esélyét láttam annak, hogy utolérjem, mégis próbálkoztam. A kastély mellett futottunk végig, szóval bármelyik pillanatban találkozhattam volna egy ismerősömmel, a helyében kinevettem volna magam az is biztos.

Fejemet fogva fordultam be a következő sarkon mikor megláttam Helent kissé lassabban futni, lábait is valahogy másképpen rakta, mint eddig. Elkezdtem utána kocogni, egyre csak azon járt az agyam mégis miért fut ilyen furcsán, mikor hirtelen észrevettem a probléma okozóját. Nem messze ült az egyik padon Riddle, kezében egy igen réginek tűnő könyvvel, tekintetével szinte falta a sorokat, fel sem figyelt barátnőmre aki akkor próbált előtte minél nőiesebben futni…egészen addig míg el nem vágódott. Hangosan. Kezeimet a számhoz emeltem nehogy elszisszentsem magam Helen láttán, aki úgy terült ki a poros földön, mint egy kígyó. Riddle kissé lejjebb emelte a könyvét, alig egy másodpercet időzött a szeme az évfolyamtársán, utána, mintha mi sem történt volna, visszatért az olvasáshoz, én pedig odarohantam a lányhoz, hogy segítsek neki. Úgy vettem észre az esés nem volt annyira fájdalmas, mint ez az égése, ezért karon ragadva gyorsan elráncigáltam a kastélyba még mielőtt mégjobban leég a fiú előtt.

- Komolyan. Mit gondoltál? – ráztam meg a fejemet, dzsekimből előhúztam a pálcámat, elmondtam magamban egy varázsigét amitől a sebei rögvest be is gyógyultak. – Eszetlen lány…

- Ah én csak…

- Te csak, te csak. – ráztam meg a fejemet.

- Mi történt? – Virgie még fáradt tekintettel ült le reggelizni velünk, el is felejtettem, hogy nemsokára órákra kell menjünk én pedig még át sem öltöztem, sőt, le sem tusoltam.

- Helen leégette magát.

- Már megint?

- Hey! Ez…oooff, nem tudom mit tegyek. Azt hiszem egyre rosszabb a helyzet.

- Annyira azért mégsem. Ma legalább felnézett a könyvéből.

- Komolyan? – csillantak fel szemei. – És szomorúan nézett, mert elestem? Vagy fel akart volna segíteni, csak pont akkor jöttél te?

- Ummm, nem. Csak rád nézett, de úgy nézett ki a könyve érdekesebb.

- Oh, bloody hell.

- Ne káromkodj, de ez aztán tényleg fejlődés. – ismerte el Virgie miközben több féle ételt rakott a tányérjára. – Nem kellene menjetek tusolni?

Ebédre még mindig ez volt a téma, mivel úgy tűnt Helen még mindig nem akarja feladni a reményt, valamiért életcélja lett Riddle felszedése, egy idő után pedig kezdtem azt hinni, hogy nem is azért, mert annyira tetszik neki, hanem mert egyszerűen egy trófea lenne neki. Meg is tudtam érteni, hiszen a fiút eddig senki sem láttam lánnyal járni, na nem mintha annyira úgy tűnt rajta szüksége van egyre, ezért nem értettem Helent. Nem olyannak tűnt aki vigyázna, és aranyosan viselkedne a barátnőjével. Minden esetre megmondtam neki várom a mai házit az ágyamon, mivel Lumpsluck biztosan fog adni egy halommal, elnézve azt, hogy alig egy hónap van már csak a vizsgájáig. Az elég soknak tűnik, csak nem nekem…még mindig traumatizálóan rosszak az eredményeim, viszont a tanár annyira el van ragadtatva még mindig a dolgozattól, hogy valamiért elsiklik ezektől a baleseteimtől. Az egyetlen pozitívum az, hogy nem kerültem be a gyengélkedőre.

A mai órákat túléltem, még a házik amiket kaptam sem voltak annyira szörnyűek, szóval úgy éreztem kiérdemlek szép kis csendes hétvégét. A lányokkal megegyeztünk, hogy végre lenézünk Roxmortsba a Két seprűbe, ez volt az első hét, hogy lemehettünk, szóval nyilván rengetegen lesznek szombaton meg vasárnap, mi mégis úgy döntöttünk inkább szombaton megyünk le oda, valamikor korán, hátha akkor még nem lesznek olyan sokan. Addig is péntek délután, vacsora előtt két órával elindultam a kedvenc üvegházam irányába, bevallom, rengetegszer lejöttem már ide titokban, hátha találkozok újra Marcorvius-szal, de eddig nem volt szerencsém, mindig csalódottan hagytam el a helyet, viszont legalább nyugodtan.

Ma sem volt másképpen, hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a botanikus kert ajtaját, ami, mint mindig, most is nyiszorogva tárult fel. Már a jól ismert utamon mentem kigombolva az egyenruha kabátomat, zöld sálamat pedig lehámozva a nyakamról, viszont rögtön megálltam egy helyben mikor megláttam őt nem messze egy kisebb növény mellől. Valaki még bejöhetett mögöttem, mivel egy kisebb szél támadt, ami megmozgatta a növényeket amik közelebb helyezkedtek az ajtóhoz, és ezzel egy időben egy szeder illatot éreztem amitől elmosolyodtam. Ebben a helyzetben nem tudtam mit csináljak, régen találkoztunk már kettesben, ezért kezeimmel játszadozva elkezdtem nézni egy virágot, mintha a világ legérdekesebb dolga lenne. Egészen addig fixíroztam szerencsétlen növényt, és néztem félig a közelemben ülő fiúra, míg észre nem vett ő is, majd mosolyogva oda nem hívott magához. Együtt nevetve beszélgettünk, teljesen elengedtünk magunkat ezen a helyen, elkezdtünk beszélgetni a következő vizsgánkról is, ami kicsit lelombozott.

- Felkészültél kicsit? Legalább kicsit? – nem kellett megmondania mire gondol, sejtelmes pillantásából rögtön tudtam, hogy Lumpsluck órájára gondol.

- Én mindig készülök. – ráztam meg a fejem csalódottan. – Nem elég.

- Auror akarsz lenni, ugye? – mintha egy kicsit elhúzta volna a száját, erre inkább nem mondtam semmit. – Persze…rögtön gondoltam, hiszen olyan órákra jársz. Kár, hogy Lump órái olyan nehezek.

- Neked nem! Szerintem legtöbben ügyesek, csak…nekem nem való ez a tantárgy.

- Könnyen el lehet sajátítani. Elmondom a titkát, ha akarod… - szürke szemeit összehúzta, testével kissé előrébb is dőlt, miközben beszélt. Az arcom újra égni kezdett, csak reménykedtem a sötétben nem látszik semmi.

- Hallgatlak.

- Hozzávalókat. Tanuld meg. Magold, ha nem más. Mindent tudnod kell róluk, máskülönben sose fogod megtanulni hogyan kell bájitalt csinálni. Kell tudd mire jó, mire nem, mikor kell használni , érlelni, vágni, hol kell beszerezni.

- Már csak ebbe belefáradtam. – motyogtam csalódottan.

- Sose tanultad meg?

- Nope. – ráztam meg a fejem nevetve. – Valahogy mindig sikerült átbukdácsoljak, most is az a dolgozat mentett meg.

- Még mit írtál bele? Hallottam óra után ott kellett maradj, aztán kiderült Kiváló lett. Hogy létezik?

- Őszintén…én se nagyon tudom. – és ez volt a szín tiszta igazság.

     Olyan fél tíz környékén lépett be hozzánk a Gyógynövénytan tanárnő, hogy most már menjünk vissza lassan a hálótermünkbe, mert neki is be kell zárnia a botanikus kerteket. Marcorcvius arcán mintha átfutott volna egy pillanatra valami, a felismerés, rögtön utána pedig a félelem. Nem tudtam hova rakni ezeket az érzelmeit, ezért megpróbáltam megfogni a vállát, hogy egy kicsit kirázzam a gondolkodásából.

- Ne. – motyogta lesütött szemekkel. – Ne haragudj Dahlia, most mennem kell. Ma van Lump Klub és máris késében vagyok. Kellemes estét.

- Várj! – ezt nem hagyhattam annyiban, a multkor is ugyanezt csinálta, most már biztos nem fogom hagyni neki, hogy elrohanjon előlem. Utána kocogtam ahogy csak tudtam, de hosszú lábai miatt nem kicsit le voltam maradva tőle. – Miért kell ennyire siess?

- Te nem értheted. – motyogta zavartan.

- Ha nem magyarázod meg nem is fogom megérteni, szóval akár el is kezdheted.

- Fontos, hogy ott legyek a klubban, most pedig megint elkéstem.

- A tanár szerintem van olyan kedves és megérti, az órákon is…

- Ez most más. Ez most… - egy idő után megálltunk és úgy beszélgettünk a kihalt folyosó kellős közepén egészen addig, míg egy túlságosan is ismerős hang félbe nem szakított minket.

- Reus! Végre megtaláltalak, a többiek kezdtek már aggódni, ezért indultam el utánad. – Riddle kecses léptekkel jött felénk, és bár az jött le a mondandójából, hogy sietnie kellene valamiért lassan sétált. Mielőtt még jobban belegabalyodtam volna a problémájukba megfordultam és elsiettem magára hagyva a két fiút.

Valószínűleg furcsa tekintettel léphettem be a szobába, mivel Cass lejjebb eresztette a könyvet amit olvasott, Helen abbahagyta a sminkjének lemosását Virgie pedig felült az ágyában, pedig úgy nézett ki félálomban van. Mielőtt bármelyikük is kérdezhetett volna valamit gyorsan elmentem a cuccaimért, hogy tusoljak, most nem volt kedvem velük megbeszélni semmit sem, majd esetleg holnap mikor lemegyünk Roxmortsba, mivel jelenleg nem éreztem túlságosan a toppon magam. A meleg víz lelassította szívverésem, eddig észre sem vettem milyen gyorsan dobogott, egészen addig míg el nem kezdett ritmusosan verni. A pára, meg a forróság megtette a hatását, amint oldalamra fordultam a selymes ágyban rögvest álomba szenderültem, és ámbár sokat aludtam, mégis mikor Helen reggel felkeltett úgy éreztem magam, mintha végig éjszakáztam volna. A szőke hajú lány már teljesen készen volt mikor bedugta a vigyorgós fejét a függönyömön, nem is nagyon figyeltem arra mit magyarázott, csak aludni akartam volna még pár órát, ezért lassan a fejemre húztam smaragdzöld takarómat. Pár másodperc telhetett el, de máris csak pizsamában feküdtem, mivel barátnőm határozott mozdulattal lehúzta rólam az anyagot, ezért kelletlenül elkezdtem én is készülődni.

Egymásba karolva sétáltunk a hidegben, mire odaértünk kezdtem én is jobban felébredni, főleg mikor megláttam a kedvenc édesség üzletemet, a Mézesfalást. Gyorsan ki is akartam bogozódni a kezükből, de mintha megérezték volna mit tervezek, mivel éreztem ahogy szorosabban megfogják a karjaimat elvezetve egy másik üzlet irányába. Bele kellett törődnöm, hogy alig a hatodik(!) üzlet volt mibe benéztünk, de akkor aztán majdnem mindent fel is vásároltam, lassan már attól tartottam, hogy nem marad elég pénzem a Két Serpűre. Helen éppen egy gyönyörű krémszínű palástot nézett az üzlet kirakatában, én pedig unottan követtem a tekintetét, míg Virgie óvatosan meg nem bökte az oldalamat. Felvont szemöldökkel fordultam az irányába, majd követtem a tekintetét, a szívem pedig egyből gyorsabban kezdett zakatolni a mellkasomban. Nem annyira messzebb tőlünk sétált az irányunkba egy kisebb fiú csapat, rögtön felismertem a kissé előrébb sétáló Riddle-t amint Averyvel beszélget mellette. A szemem sarkából láttam ahogy Virgie alig láthatóan a hátam mögé kezd somfordálni, Helen pedig összeszűkült szemekkel nézi szerelmét.

Barna szemeimmel én is követtem a fiúk arcát hátha meglátom Marcorviust, akit végülis észrevettem valahol Riddle háta mögött, miközben beszélgetett egyik barátjával. Elmosolyodtam, viszont a vidámság hamar kiszállt belőlem, mikor megláttam milyen csúnyán sántít. Mikor elég közel voltak akartam volna köszönni neki, a fiú viszont elnézett tőlünk, még a testtartását is elfordította, ettől pedig úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.

- Ezt direkt csinálta! – sziszegte mellőlem Helen rondán nézve a fiúra. Csak gyengén tudtam bólintani erre, mivel a szemem összeakadt Riddle sötét szemeivel. Óvatoson mosolyra húzta a száját, nekem eszem ágában sem volt viszonozni, helyette megragadtam két barátnőmet elindulva a kocsma felé ami alig pár méterre állt tőlünk.

- Ez hihetetlen. Láttad Virgie? Elnézett! Direkt. – füstölt helyettem is Helen, Virgie elhúzta a száját fél kezével jobban eltakarva sáljával az arcát.

- Nem volt nehéz észrevenni.

- Komolyan, ki csinál ilyet? Azt hiszi azért mert férfi bármit megengedhet magának?

Ez volt az utolsó mondat amire figyeltem, mivel megfordítottam a fejem, hogy még egyszer utoljára ránézzek Marcorviusra, aki éppen hevesen beszélgetett Riddle-el. Csak egy kis vajsört tudott feldobni ezen a borzalmas napon, mégis mire számítottam én sem tudom. Végülis csak azért mert párszor beszélgettünk nem azt jelenti, hogy legjobb barátok lettünk, lehet csak egy kicsit reménykedtem abban jobban felfigyel rám, ezzel szemben pont az ellentétét értem el. Barátnőim komolyan mindent megtettek annak érdekében, hogy elfeledtessék velem ezt a cseppet sem kellemes eseményt, még az édességeket is eszembe juttatták amiről már meg is feledkeztem.

     Azokat ettem miközben visszafelé sétáltunk a Roxfortba, a kedvem is kicsit jobb lett, az újdonsült cuccokkal amiket vettem begubóztam a paplanom alá, bármit is mondtak barátnőim sehogy se sikerült kiszedjenek onnan, lehet annyira mégsincs jó kedvem? Eszembe jutott az üvegház, de rögtön el is vetettem az ötletet, mert amilyen szerencsém van pont akkor fogok találkozni Marcorvius-szal, arra pedig most semmi szükségem sincs. Csak egyetlen normális ötletem volt, az pedig a könyvtár, ott legalább biztos senki sem fog zavarni, nyugodtan olvashattam bármit a legnagyobb csendben.

Kicsit pozitívabban leültem az egyik karosszékbe egy nagyobb kötettel amit úgy terveztem ma ki is olvasok, mivel elképesztően érdekesnek tűnt, szóval kényelmesen elhelyezkedtem ,közelemben egy zacskónyi édesség, másik oldalamon pedig egy kis olajlámpa. Szerintem elég hamar eltelt az idő, csak faltam a sorokat a gyönyörű hercegnőről és a királyról. A férfi elcsábította a nőt és világ uralomra akart törni, a nő meg követte haláláig, szó szerint, mivel a végén végzett magával, a férfi pedig meggyötörten élte tovább az életét, mint a sötétség királya. Majdnem elsírtam magam miközben becsuktam a kötetet, nagyot nyújtózkodva néztem körbe, akkor vettem csak észre Virgie-t, aki szokásától eltérően kétségbeeset tekintettel, szinte rohant hozzám. Összevont szemöldökkel néztem a jelenetet amint kikerül pár diákot, hogy a közelembe férkőzhessen.

- Úgy nézel ki, mint aki vámpírt látott.

- Avery. – lihegte megpihenve a szék karfáján.

- Jaj ne, mi történt megint? Küldött még egy meghívást?

- Rosszabb. Megfenyegetett.  – rázta meg a fejét idegesen. -  A legrosszabb dologgal.

- Meg akar ölni? – szinte suttogva kiáltottam, gyorsan le is csitított, hogy tudja folytatni.

- Azt mondta ha nem megyek ki vele holnap Roxmortsba akkor ír a szüleimnek, hogy el akar venni feleségül. El tudod képzelni mi történne akkor? A szüleim egy ideje így is keresgélnek egy megfelelő személyt akihez hozzáadhatnak húsz éves koromra, egyenesen el lennének alélva, ha megtudnák, hogy egy Avery akar el venni. A legtisztább vérű család akit csak ismerünk, még párszor voltunk közös rendezvényeken is, csak akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a vége.

- Ezt eddig nem is említetted…

- Lényegtelen volt, akárcsak az a szőke roncstelep, most viszont drasztikus folyamatokhoz tért.

- És te mit fogsz tenni? Helen tudja már?

- Csak semmi pánik, kidolgoztam egy tervet amitől meg fog őrülni, ebben Helen is segítségemre volt, sőt, mondhatni ő volt az ötlet gazda.

- Ajjaj, akkor nem biztos, hogy…

- Felszedek egy Hollóhátast.

- Jaj Istenem. – vágtam homlokon magam, a legkevésbé sem érdekelt mennyi fájt az ütés. – Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a vége. Nem  jó ötlet Virgie, komolyan mondom.

- És akkor mégis mit javasolsz? – frusztráltan igazgatni kezdte göndör haját, arca pedig elsötétült Avery gondolatától.

- Ijesszünk rá, annak több értelme van, nem gondolod? Csak azt kéne még kitalálni hogyan…valami ami nem halálos, de mégis eléggé határozott, hogy…

- Zárjuk be az üvegházba ahol a mandragórák vannak.

- Mondom nem halálos. – ráztam meg a fejem elgondolkozva. – Értelmesebb lenne ha bezárnánk egy kevésbé veszélyes, de azért ijesztő helyre.

- Akkor ahol a multkor volt óránk? Azoknál a nagy szájú növényeknél akik harapnak? – mikor észrevette az arckifejezésemet megrázta a fejét. – Nem olyan durva.

- Igaz, ha mi túléltük…

4. Fejezet

Észre sem vettem milyen kellemesen elbeszélgettem vele az időm nagy részét, annyira belemerültünk a nagy eszmecserébe, hogy már kezdett esteledni mikor észrevettük magunkat. Többségében a diákok elmentek, mert lassan elérkezett az idő vacsorázni, és ezt a gyomrom is érezte. Marcorvius is megijedt mikor meglátta a vörös felhőket a fejünk felett, kicsit félrebillentettem a fejem, már kérdezni akartam mi a gond, viszont az arckifejezése hamar megváltozott, újra mosolyogva nézett le rám, majd jelezte, hogy most már ideje mennünk innen. Kezében a könyvvel kifelé kezdett sétálni én pedig egyenesen szálltam utána, a hetedik mennyországban éreztem magam és ezt a pillanatot senki se tudta volna elrontani. Együtt sétáltunk egészen a hatalmas tölgyfa kapuig, akkor hirtelen megállt gondolkozva nézve a bejáratot a kastélyba.

- Dahlia, ez…maradhat köztünk? – összevont szemöldökkel néztem rá.

- Persze…ha megmondod miért. – feleltem kapásból amire csak elhúzta a száját. Szürke szemeivel rám nézett, mintha egy pillanatra szomorúságot láttam volna rajta tükröződni.

- Egyszer elmondom…talán.

Minden esetre megígértem neki, hogy köztünk marad…persze ebbe nem tartoznak bele a legjobb barátnőim, hiszen nekik csak elmondom! Egy kicsit lelkifurdalásom is volt miközben suttogva meséltem nekik a szobánkban, szerencsére senki sem volt bent rajtunk kívül, szóval nyugodtan pletykálhattunk és ihattuk a vajsörünket ahogy csak tudtuk. Közelebb hajoltam mindkét lányhoz akik koncentráltak minden egyes mondatomra, esküszöm az órán nem figyeltek így a tanárra, mint most rám. A végén persze Helen majdnem sikongatni kezdett ezért a szájához nyomtam a sörét, az egyetlen aki gyanús szemmel méregette az ablakot a hátam mögött Virgie volt. Meg akartam volna kérdezni tőle mi történt, de erre nem került sor, mivel benyitott másik szobatársnőnk, Cassidy Swayney.

- Hello hölgyek. – mosolyogva intett nekünk.

Fekete haja tökéletesen hátrafésülve, kilóméterekről látszott ahogy csillog a prefektus kitűzője, hát igen, nem hiába, kiérdemelte ezt a címet is. Nála kedvesebb Mardekárossal még nem találkoztam, eddig mindegyikbe volt valami, ami miatt azt mondtam, igen, tényleg Mardekárba való, viszont benne…még semmit. Hamarabb el tudtam volna képzelni a Hugrabugba, mint itt.

- Merre? – kérdezte Virgie elnézve ahogy szobatársnőnk fáradtan nyújtózkodik.

- Urgh, kell mennem járkálni Riddle-el. Megint későn fekszek.

- Nem is olyan jó prefektusnak lenni, mi? – Helen gúnyosan mosolygott, nos, igen. Ő aztán vérbeli Mardekáros, látszott rajta az irigység amiért Tommal lehet Cass, de hát szegény erről tényleg nem tehetett.  Ráadásul barátja is van, bár ezt Helen úgysem értené meg, mivel egyszer meghallotta ahogy Virgie-nek bevallotta, hogy Riddle tényleg helyes. Ezt sem értettem annyira, hiszen legtöbben helyesnek találják, még én is mondtam, hogy helyes…csak nem az én izlésem.

- Elhiheted én is meglepődtem mikor megkaptam. Na mindegy, megyek is, szép estét nektek, látom legalább valakinek jól telik. – vigyorogva intett utána újra kilépett a szobából egy pohár vízzel a kezében.

Remekül elbeszélgettünk hajnali háromig, tizenkettő fele ért vissza Cass hulla fáradtan, rögtön le is dőlt, és bár nagyon hangosak voltunk meg sem mozdult, úgy kidőlt, mint egy sóbálvány. Mi is csak véletlenül maradtunk fent ilyen sokáig, nem kell félni, amint eszünkbe jutott, hogy lassan kelnünk kéne befordultunk egyesével, miközben az álom hatalmába kerített minket és elvitt a leggyönyörűbb helyekre…vagyis engem a kiváló dolgozatomhoz. Reggel aztán rögtön megbántam, hogy olyan sokat ittam és ennyire keveset pihentem, a fejemet mintha köd lepte volna el, ráadásul újra elfogott a gyomor ideg mikor eszembe jutott mi az első órám. Megeröltettem magam és reggeliztem, barátnőim legjobb lehetőségük szerint nyugtatgattak amennyire csak tudtak, sajnos nem eléggé mivel amint beléptem a pincébe rögtön majdnem elájultam. Remegő lábakkal mentem velük a megszokott helyünkhöz, csak ez egyszer Virgie mellett ültem és Helen ült egyedül. Pergamenekkel játszadozva néztem ahogy a tanár egyesével magához hívja a diákokat, már majdnem mindenki nevét mondta kivéve az enyémet. Már elképzeltem, hogy azért tart engem utoljára, hogy leszidjon, vagy kiküldjön, mert úgy is megbuktam…viszont ennél sokkalta roszabb dolog történt. Megkért maradjak bent óra után. Fájdalmas tekintettel bólintottam utána néztem barátnőimre vigaszra várva, Virgie összevont szemöldökkel megsimogatta a kezemet miközben tekintetével előre bökött. Követtem zöld szemeinek irányát mikor megláttam Riddle-t előre nézve. Idegesen összeszorítottam az öklömet, ezt biztos nem ússza meg szárazon, legyek én bármilyen türelmes ember.

Keservesen telt el a négy óra, végig főzeteket csináltunk én pedig sikeresen ki kellett öntsem majdnem az összeset, viszont valamiért a tanár most nem szidott le, egy megjegyzést sem tett, amitől csak mégjobban megijedten. Amint a csengő megszólalt pontosan 12-kor mindenki pakolni kezdett, Lumpsluck azért megszólított minket, hogy csütörtökre készüljünk egy újabb dolgozattal, ez viszont nem lesz olyan hosszú, mert komolyabb bájitalra készít fel minket. Lemondóan sétáltam oda a tanárhoz aki úgy tűnt már izgatottan vár. Szinte ki se nyitottam a számat, máris megszólalt.

- Kitűnő Dahlia. – suttogta nehogy a többiek meghallják, hogy tegez, de még így is hallatszott mennyire energikus. – Ez hihetetlen.

- Nem hiszem hogy értem miről van szó. – néztem rá felemelt szemöldökökkel.

- Hát a dolgozat! Kiváló lett! Sőt, több, mint kiváló ha rajtam múlna! Nem tudom mégis mit csinált, de nagyon ügyesen összehozta. Tudtam, hogy menni fog, csak egy kis ösztönzés, meg ijesztés kellet. Mondjuk azért van még mit kikupálni a főzeteken, de tudom, hogy sikerülni fog az is idővel. Most már teljesen pozitívan állok hozzá önhöz.

- Én…köszönöm. – köpni nyelni nem tudtam, csak egy dolog járt a fejemben. – Megnézhetném a dolgozatot?

- Csak tessék, csak tessék. Fel sem tartom tovább, menjen csak és egyen.

Még egyszer kedvesen hátba veregetett én pedig automatikusan kezdtem kifelé sétálni a pincéből miközben a dolgozatot olvastam, ami természetesen nem az enyém volt. Nem jött, hogy elhigyjem mi történt, egyre csak habogtam miközben lejjebb mentem az olvasással, semmi kétség hozzá, ez tényleg nem az én dolgozatom. Habár mintha lenne benne pár olyan szó, meg mondat amit csak én írtam volna úgy, ennek ellenére rögtön észrevettem, hogy replika, bár eléggé precíz azt meg kell hagyni. Már csak az a kérdés maradt hátra mit kezdjek Riddle-el. Megrázva a fejem mélyen a táskámba rejtettem a bizonyítékot, megpróbáltam nem arra gondolni milyen megalázó lesz ezek után találkozni vele, és megköszönni.

Gyögynövénytan után a tusolók felé vettem az irányt, már meg is volt mára újra a programom, felmegyek a könyvtárba és halálra tanulom magam zárásig, ez majdnem sikerült is. Nagyot ásítottam a szinte üres teremben, nem is raktam oda a kezem, minek? Amúgy is nagyon kevesen ültek itt, ráadásul a közelemben egy lélek se volt, legalábbis úgy tűnt, míg elő nem került a szemem elé Riddle. Nagyokat pislogva emeltem az orrom elé a könyvet, hátha nem vesz észre, persze erre esély se volt, hallottam ahogy a léptei egyre közelednek hozzám, a végén pedig megállapodnak túlságosan közel. Eltussoltam egy frusztrált sóhajt behunyva a szemeimet, meglepetésemre viszont a prefektus kivette a kezemből, majd fordítva rakta vissza a könyvet.

- Nem akarok beleszólni senkinek a dolgába, de…mitagadás elég nehéz lehet fejjel lefelé olvasni egy könyvet.

- Riddle. – köszörültem meg a torkomat. – Köszönöm.

- A legjobb elfoglaltságod mostanra az lett, hogy követsz? – szemérmetlenül mosolygott én pedig éreztem, hogy szégyenemben lesütöm a szemeimet, pedig nem is követtem.

- Ne viccelj. - motyogtam letéve a könyvet. Fel sem mertem rá nézni, egyenesen a pergamenekre tekintettem összeszedve gondolataimat, csak azután szólaltam meg, amilyen halkan csak lehetett. – Miért segítettél?

- Oh, úgy vélem akkor sikerült átmenned. Gratulálok. – idegesen felálltam, de még így is fél fejjel alacsonyabb voltam nála. Tom barna szemeit összeszűkítette miközben kezeire támaszkodott az asztalon, testével előrébb dőlt, ajkai pedig fél mosolyra húzódtak.

- Nem vicces…ez…ez…

- Szavak nélkül hagytalak? – suttogta ártatlannak szánt hangon. Megálltam nehogy összecsuklodjak, még sose beszéltem vele egy percnél tovább, és ezért nem tűnhetett fel mennyire sármos tud lenni. Úgy beszélt mintha egy mézes madzagot akarna húzni maga után, hátha elejt, akárcsak egy vadat.

- Nem Riddle, nagyonis sok mindent mondanék neked.

- Kíváncsian várom. –felegyenesedett, fejét pedig kissé oldalra döntötte.

- Én… - mély lélegzetet vettem, majd kimondtam a szót ami már a torkom marta reggel óta. – Köszönöm. Nélküled…biztos megbuktam volna.

- Hmmm… - elgondolkodva meredt a semmibe, ha akartam volna se találtam volna ki mi járhat az eszében -, igen. Semmi kétség sem fér hozzá, bármennyit is dolgoztál azon az esszén, még mindig nem jobb egy átlagosnál.

- Honnan tudod?

- Természetesen meg vannak a módszereim. Legközelebb ha kell segítség inkább kérj. Ne habozz.

- Ki mondta, hogy kell?

- Wagner kisasszony. Nem vagyok vak, még ha akarnám se tudnék az lenni, sajnos. Tudja hol a

szobám, tudja hol találjon. További szép estét.

Nem, ez az este már nem olyan szép. Riddle úgy ott hagyott, mint annak a rendje, én meg szégyenemben legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Ezek után csalódottan szedtem össze a dolgaimat, az agyam teljesen üresbe állt, mintha eleve nem is lett volna benne, valamiért nem is éreztem azt a több órás tanulás eredményét. Ez a beszélgetést kiszívta az összes energiámat, csak ezután vettem észre mennyire oda kell figyeljek mikor vele beszélek. Fintorogva sétáltam ki a teremből, nem is akartam többet gondolni erre, volt nekem ennél jobb dolgom is, mint hogy ilyeneken agyaljak, előttem vannak még a házik, a barátaim, és végre úgy tűnik kezd valami alakulni köztem és Marcorvius között. Mondjuk itt is vannak még kérdések amikre nem kaptam választ, de csak egyenként kell aggódjak.

      Hamar megváltoztattam a gondolataimat, mert eszembe jutott mennyi idő van még addig, hogy lemehessek Roxmortsba, ott mindig teljesen fel tudok töltődni, jól esik egy kis levegő változás, meg persze az is segít ha nem látom minden nap az évfolyamtársaimat. Néha egy kicsit nagyon fárasztóak, ezért is örültem amiért találtam azt az üvegházat ahol teljesen megfeledkezhettem az idő múlásáról.

Ilyesmiken morfondíroztam miközben ruganyos léptekkel mentem az alagsorban, hogy aztán egy furcsa jelenetre lépjek be a szobámba. Cassie horkol, miközben Virgie vörös arccal tart el egy levelet Helentől, aki úgy tűnik mindent megpróbál annak érdekében, hogy megszerezze a papírt. Először nem tudtam kinek segítsek, de másodjára sem, szóval inkább leraktam a táskámat és kíváncsian mentem oda hozzájuk.

- Mi a jó eget csináltok?

- El akarja venni a levelem, pedig privát.

- Tudni akarom mi van benne! Rögtön elvörösödtél amint elolvastad, biztos pasiról lehet szó!

- Fel kéne ébreszteni Casst, nem? – teljesen ignorálva őket felébresztettem a prefektust aki fáradtan kelt ki az ágyából meglepetésemre még mindig egyenruhában. Ezt azzal magyarázta, hogy lepihent „kicsit” mielőtt járőrözni ment volna. – Én mindent elhiszek neked, deeee…

- ADD IDE!

- Kopj le!

- Mi történik?

- Lányok, ha nem vagytok halkabbak akkor ránk…

      Végig sem mondtam a mondatomat már valaki kopogni kezdett a szobánk ajtaján. Cass sóhajtva intézte el az ügyet helyettünk, én pedig rosszallóan néztem barátnőimre, legfőképpen Virgie-re, mivel Helenből még kinéztem az ilyen viselkedést, de belőle…

- Rendben! Elmondom…de…ez cseppet fájdalmas lesz.

- Csupa fül vagyok, ne hagyj ki egy részletet se. – Helen lenyugodva dőlt hátra az ágyamban, ezért én is közelükbe ültem le halljam mi történt távollétemben.

- Kaptam egy levelet…Averytől.

- Bloody hell. – szaladt ki a számon, még csak meg sem próbáltam eltussolni a káromkodásomat. – Mi a fenét akart?

- Randit, méghozzá sürgősen. – rázta meg a fejét Virgie. – Természetesen nemet mondok, még csak eszembe se jutott, hogy másképpen nézzek rá, mint egy…nos.

- Háztársra? – segítettem ki.

- Pszichopatára. – fejezte be kifejezéstelen tekintettel. – Láttam mit tett a multkor az egyik Hugrabugossal, szegény majdnem a gyengélkedőn jutott ki. Ilyen emberekkel nem megyek sehova.

- Csak adj neki egy esélyt, sose tudhatod milyen valójában. – nézett rá Helen csillogó szemekkel.

- Velejéig rohadt. – ráztam meg a fejem. – Valld be Helen, csak azért akarod, hogy elmenjen vele, hogy bemutasson Riddle-nek.

- Eeh…ennyire átlátszó?

- Ennél még az Igazság szérum se átlátszóbb. – Virgie megdörzsölte a homlokát, mintha megfájdult volna a feje ettől a beszélgetéstől. – Mindegy, vissza is írok. Nem akarom túl sokáig áltatni.

- Valami azt súgja hamar túl lesz rajta. – motyogtam nyújtózkodva.

- Gonoszak vagytok, mi a bajotok azzal a csoporttal? – Helen lebiggyesztett ajakkal nézett rám utána göndör hajú barátnőnkre aki éppen körmölt a kerek asztalnál fel sem nézve.

- Nincs semmi bajunk velük. Tudod jól nekem onnan jön be Marcorvius. Egyszerűen…furák. Néha.

- Mindig. – szólt közbe Virgie miközben még mindig tovább írt megállás nélkül.

- Az igaz. – komolyodott el Helen is. – Valahogy néha olyan, mintha nem is barátok lennének, vagy nem tudom.

- Azért nem kell túlozni se. Mentem tusolni. – ráztam meg a fejem kikeresve a tusfürdőmet a ládámból.

Csütörtökön Bájitaltan után újra egyedül sétáltam következő órámra, azon az órán nem sikerült semmi hülyeséget csinálnom, sőt, úgy jegyzeteltem le a tanár szavait, mintha a szent írást akarnám bemagolni. Különösen figyeltem, mivel a Szerelmi bájitalról beszélt, ami a gyengém, ráadásul lesz a vizsgán. Elhatároztam óra után, hogy valamikor kell gyakoroljam az elkészítését, talán egyik nap, vagy valamikor este, de mindenképpen októberben el is kezdhetem. Addigis rengeteg információt gyűjtök, megtanulok pár varázslást és voilá, még a végén felkerülök a közepes tanulók közé. Vigyorogva sétáltam SVK-ra, az ajtó előtt már várt Helen ugyancsak vigyorogva és Virgie egy szánakozó tekintettel. Mielőtt megkérdezhettem volna mi történt a tanárnő is megérkezett betessékelve minket a termébe. Úgy tűnt valaminek roppantúl örült, ami csak gond lehet, általában felmérők előtt szokott ilyen lenni, de hála az égnek ma nem írtunk semmiből, egyszerűen gyakorlati órát tartott. Mivel minden héten szokott lenni legalább két óra mikor gyakorlunk, ma is ezt tettük akárcsak hét elején. Beosztott minket párokba, de kitűzte, hogy öt percenként váltanunk kell egymást, mert az se jó ha mindig megszokott emberekkel vagyunk, őket hamar kiismertük már, és így legalább van egy kis változás.

      Először pár Griffendélest kaptam ki, egymást próbáltuk lefegyverezni, vagy kivédeni a támadásokat, de csak azokat volt szabad használni amiket a tanárnő eddig felvett velünk, ugyanis tudni illik voltak olyanok akik túlbuzgóságukban előre tanultak. Egyenesen megváltás volt mikor megláttam Virgie a következő, ő viszont egyenesen frusztráltnak tűnt miközben felém varázsolt egy egyszerű átkot amit ki is védtem. Óvatosan körbe néztem, a tanárnő éppen egyik Mardekárost szidta le amiért feldagasztotta a másiknak a lábát, ezért közelebb settenkedtem barátnőmhöz.

- Mi van? Úgy nézel ki, mint aki varangyos békát nyelt.

- Nem, de majdnem. – rázta meg a fejét. – Nem rég voltam Averyvel, azt hittem komolyan ki akar átkozni a teremből, aztán mikor látta, hogy nem megy elkezdett unszolni mégis menjek vele ki.

- Ah, ezért voltál óra elején is olyan durca?

- Durca? Te jó ég, kezded átvenni Helen szavait, ez ragályos. – nézett rám összevont szemöldökkel. – Nem, nem azért. Akartam volna szólni, hogy a szépfiúd végig a hátad mögött sétált és látszott rajta próbál megszólítani, csak a barátai mindig közbe beszéltek.

- Marcorvius? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Ki más? Hátha most kikapod őt is, és akkor beszélgethetsz vele.

- Lányok, ugye arról beszéltek milyen bűbájokat kell használni, ha valaki rád támad.

- Persze tanárnő, egész nap. – motyogtam, nehogy meghallja.

Tovább folytattuk a gyakorlást, váltottunk párokat, én pedig szemem sarkából mindig néztem éppen melyik barátnőm kivel van, majdnem leestem a földre mikor megláttam, hogy Virgie valahogy megint Avery-t kapta, ez már túl nagy véletlen volt. Szomorúan mosolyogva néztem ahogy Helen harcolni kezd Riddle-el, de semmi esélye se volt, az összes támadását kivédte, mikor pedig a fiú támadt…fogalmazzunk inkább úgy, hogy hamarabb kiugrotta minthogy kivédje. Elhúztam a számat egészen addig míg meg nem láttam ki állt meg előttem. Marcorvius. Hatalmas vigyor terült széjjel az arcomon.

- Hello, párom. – purrogta akár egy macska magasabbra emelve pálcáját.

- Kérlek, kímélj.

- Bocsáss meg ha nem sikerül.

Pár átka telibe talált, de azért a legtöbbet ki tudtam védeni, a támadásnál, viszont látszott mennyivel jobb vagyok nála. Alig párbajozhattunk egy-két perce mikor megjelent Riddle mellettünk kedves mosollyal az arcán. Csalódottan engedtem lejjebb a fegyveremet, nekem úgy tűnt túl hamar kellett váltsunk, de az is lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak mivel olyan jól szórakoztam. Marcorvius lehajtott fejjel sétált el barátja mellett, tőlem el sem köszönt ami egy kicsit fájt, azok után amilyen jól elbeszélgettünk gondoltam egy köszönést legalább megérdemlek, úgy tűnt még nem vagyunk annyira jóba. Frusztrált tekintettel emeltem vissza a pálcámat, viszont még mielőtt bármelyikünk kimondhatott volna egy varázslatot csengettek, amiért Riddle hálás lehet, mivel ha a varázslatom nem találta volna el képes lettem volna ököllel neki menni, csak azért mert elszakított Marcorviustól. Rá se hederítve ott hagytam ahol állt, inkább barátnőim után siettem akik kint megvártak a folyosón.

FONTOS

Hello mindenki! Gondolom észrevettétek, hogy mostanság keveset posztolok, az annak köszönhető, hogy vizsgáim voltak az egyetemen, és bár most már nincsenek...elutazok három hónapra Görögorszgába dolgozni, szóval nem fogok tudni posztolni egyáltalán. :/ Az energia és ihlet bennem van, de sajnos egy ideig szüneteltetem a blogot, mindenképpen szólok amint visszatértem :)

Addig is szép nyarat mindenkinek <3

3. Fejezet

Hajnali hatkor úgy gondoltam eleget kínlódtam vele, ha erre nem fogom megkapni a Kiválót akkor kénytelen leszek más szakma után kutatni, mivel eszem ágában sincsen jobban megerőltetni magam, még ennél is. Fáradt tekintettel zártam be az összes könyvet egymás után mikor pisszegésre lettem figyelme. Meglepetésemre nem a kimerültségtől hallucináltam, hanem tényleg ott állt nem messze tőlem Helen sportos ruhába felöltözve. Miközben nyújtó gyakorlatokat végzett odajött hozzám a legnagyobb csendben.

- Dahlia, te már ilyen korán fent vagy? Hánykor keltél?

- Kelni? Le sem feküdtem. Ezt a szart csináltam. – néztem rondán a pergamenre amin éktelenkedett a macska kaparásom.

- Nem vagy normális, ennyire azért nem kell túlzásba vinni. – rázta meg a fejét hitetlenül miközben lehajolt, hogy a derekát is megdolgoztassa.

- Apropó túlzás, te meg mi a fenét csinálsz? Ráadásul ilyen korán?

- Virgie. Azt ajánlotta kezdjek el sportolni valamit, szóval futni fogok. Állítólag levezeti a feszültséget.

- Az tényleg nem árt. Az idegeiddel mintha most több gond lenne, mint eddig.

- Hey! – rondám rám nézett én meg felemeltem szemöldökeimet mintha csak azt mondtam volna, hogy „látod…pont erről beszélek”. – Na jó, inkább megyek. Találkozunk reggelinél. Még visszafekszel?

- Viccelsz? Naná, hogy!

Két órát sikerült csak aludnom, nyolckor felkeltett az órám aminek egyáltalán nem örültem. Majdnem mindennek nekimentem miközben igyekeztem kifelé menni a klubhelységből, az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy emberek nyüzsögtek minden felé, még a fejem is belefájdult. Ha csak elképzeltem, hogy ma éjjel még lesz egy Asztronómiám is, legszívesebben fejbe kólintottam volna magam, de legalább annyira nehogy felkeljek napokig. Fintorral az arcomon turkáltam az ételben, nem tudtam normálisan enni és ez csak a Lumpsluckal való órám miatt volt, pedig addig még rengeteg tantárgyam van, viszont a szervezetem előre félt mi lesz ha odakerülök. A figyelmemet mindig másra tereltem hátha elfelejtem legalább csak pár órára, valahogy mégis egy idő után visszaférkőzött a gondolatomba a tanár szomorú, csalódott arca. Erről mindig apa jutott eszembe, és az mennyire hiányoznak a szüleim. Nagyon féltettem amiért a második világháborúban vannak, reménykedtem valahogy varázslat segítségével megússzák ezt az egészet, mást nem nagyon tudtam tenni innen

A Rúna ismeretek mintha teljesen kiszívta volna a maradék energiámat, pedig még csak ezután következett a pokol órája. Hevesen dobogó szívvel sétáltam egyedül a pincébe, a lányoknak megint más órájuk volt, legszívesebben bebújtam volna a föld alá, főleg mikor megpillantottam a tükörképemet az egyik páncélon. Úgy néztem ki, mint aki nem aludt egész éjjel, oh, várjunk csak. Vajon miért?

- Üdvözöllek titeket újra! – a tanár széles vigyorral invitált be minket, mint mindig. Mindenki az asztalához ment, addig én keresgéltem a táskámban a tekercset ezzel is kicsit húzva az időt, de sokáig ezt sem tehettem, mivel már háromszor legalább észrevettem hol az a nyamvadt tekercs, szóval sóhajtva elindultam én is az asztala felé. Mikor át akartam volna nyújtani a tekercset a professzor furcsán nézett rám.

- Mit csinál Wagner kisasszony? Már beadta a dolgozatát.

- Hogy én? – meglepetten néztem a tanárra aki ugyanolyan arckifejezéssel nézett rám.

- Persze, Riddle fiú adta ide nekem sajátjával együtt, nem rég. – hápogva néztem a sok dolgozatot az asztal, most mégis mit kellene tennem?!

- De én nem…

- Na, nyomás kisasszony! Üljön egy padhoz, ma elméletet tartunk, mindenki hall engem? – a tanár visszatessékelt egy középső padhoz, rajtam még mindig sokk hatás ült, bal kezemmel automatikusan szorítottam az igazi dolgozatomat, miközben a fejemben egyre csak az járt mit adhatott be Riddle. A legrosszabb rémálmom válna valóra, ha kiderül, hogy direkt megszabotálta a munkámat, azt nem élném túl, ezen a ponton pedig már túl késő, hogy szóljak, inkább megvárom a végkifejletet.

Egész órán szuggeráltam Riddle-t, de nem vált be, továbbra is irkált mintha nem is történt volna semmi, szinte magába itta a tanár szavait. A pergamenem úgy nézett ki akárcsak egy lyukas rejtvény, össze-vissza voltak szavak írva, meg firkálások, már előre láttam mennyire meg fogom bánni, hogy nem írtam le mindent, habár ha megbukok akkor úgy is mindegy. Mikor a csengő megszólalt akkor se tűnt el ez a szorongó érzés belőlem, sőt, ha lehet rosszabbodott minden egyes perccel. Szándékomban állt kérdőre vonni a fiút, hiszen ez nem normális dolog, lehet most vetett véget az Auror karrieremnek amit annyira óvatosan építgettem az évek során! Az aggódást hamar felváltotta az idegesség, mégis elég sokat kellett várjak, hogy elővegyem az évfolyamelsőt, ugyanis egész nap körbe volt véve a barátaival, előttük meg nem akartam cirkuszolni, főleg Marcorvius előtt nem.

Feltűnés mentesen kerestem barátnőimet(tehát rohangáltam a kastélyban, mint egy őrült), legalább egyiküket találjam meg, mivel beleőrülök, ha valakinek nem mondom el mi történt az órán. A végén sikerült megtalálnom Helent, azonban ekkor eszembe jutott mennyire odáig meg vissza van a fiúért, ezért próbáltam türtőztetni magam előtte, bár tudtam nem sokáig fog menni ez a hazudozás, bárhogy nézzük jelenleg ezt csinálom, ráadásul ez a második alkalom. Lassan nem ismerek magamra…beraktam a prioritásaim közé, hogy mostantól mondjak el neki őszintén a dolgokat… DE előtte, megtalálom és megölöm Tomot amiért új hivatást kell keressek.

- Minden rendben Dahlia? Kicsit…feszültnek tűnsz. Akarsz velem futni ma este? – kifejezéstelen tekintettel néztem magam elé a nagyteremben, félig figyeltem minden kis neszre, hátha meghallom végre Virgie-t.

- Uhm, most nem. Újra kell értékeljek pár dolgot.

- És nem lehet futás közben újra értékelni? Hidd el, segítene. Nekem is bevált. – szőke barátnőm mindent megtett, hogy meggyőzzön arról mennyire megváltozott egy nap leforgása alatt, csak azért mert egyszer futott hajnalban.

- Ne haragudj Helen…majd ha egy hónapig bírod és látok is valamilyen változást akkor elismerem. – böktem meg a villámmal.

- Grrrr. – összevont szemöldökkel nézett rám, ha a látása ölni tudott volna…

- Majd máskor megyek veled futni. Most van egy kis…

- Tuuudom, újraértékelésed.

És még milyen igaza volt. Alig vártam, hogy egy váratlan pillanatban elkapjam és kérdőre vonjam a fiút, viszont addig még várnom kellett, így kénytelen voltam hozzá látni a házimhoz amiket feladtak hétvégére, vacsora után pedig átismételtem még az Asztronómiát is óra előtt, szerettem ezt a tantárgyat is, csak hát ez se a legkönnyebb, szóval 100%-os figyelmet igényelt miközben a csillagokat tanulmányoztuk, meg a különféle galaxisokat. Teljesen felszerelkeztem fél tizenegykor, felkészülve az éjjeli órámra amire a legkevésbé sem vágytam, főleg mert alig két órát aludtam, és azt is reggel, szóval kissé kótyagosan vettem a vállamra táskámat amibe a távcsövet helyeztem.  Elköszöntem barátaimtól, Virgie jelentőségteljesen nézett rám, végre sikerült elkapnom vacsora után a hálóban, ezért gyorsan berángattam a mosdónkba, hogy elmeséljem mi történt. Természetesen ő nem borult ki annyira, mint én, viszont mindenképpen ő is azt akarta találjam meg a kis prefektust és beszéljek a fejével, mert ez nem normális dolog. Ridegen osztotta a tanácsokat én pedig figyeltem minden egyes szavára, mintha csak egy tanárnő lenne, magamban meg is jegyeztem milyen jól magára tudná vonni a figyelmet ha professzorasszony lenne.

A csillaglátónál vártuk a tanárnőt, ő pedig pontosan tizenegykor megérkezett a megszokott csillagos süvegjébe amitől mindig a röhögő görcs kerít hatalmába. Lassan kikezdtük venni a cuccainkat, és elkezdődött egy igencsak tömör óra, amitől az agyam kissé ködös lett, ezért nem csoda, hogy mikor tizenkettő óra lett már én magam is csillagokat láttam magam előtt. Automatikusan raktam vissza a dolgaimat a táskámba, elméletben már rég az ágyamban feküdtem és úgy durmoltam, mint egy medve, ha pedig valaki fel mer kelteni másnap délben pórul fog járni. Sóhajtva sétáltam a kihalt folyosókon, mindenki hamarabb eltűnt az óráról, mint én, ezért egyedül mentem vissza a klubhelységbe. Unottan néztem a sötét folyosókat, a kivilágítás nem volt éppenséggel a legjobb, már terveztem elővenni a pálcámat, hogy varázsoljak egy kis fényt mikor valaki megtette helyettem. Hátrahőköltem mikor megláttam a Mardekár prefektusát, arcát furcsán világította meg a pálcájából áradó fény, még kísértetiesebbnek tűnt, mintha viaszból lett volna. Sötétbarna szemei csillogtak ajkai pedig egy fél mosolyra húzódtak.

- Nem gondoltam volna, hogy pont egy Mardekárostól kell majd levonjak pontokat, mert éjjel kint kószál.

- Eh? – már rég túlléptem az ijedt fázison, és átléptem a meglepettbe. – Órán voltam.

- Igen? – kérdezte kíváncsian, legalábbis úgy tűnt, hogy az.

- Igen. – feleltem monoton hangon mikor eszembe jutott valami. A Bűbájtan dolgozatom. Sötét szemeimet összehúztam, erre a reakcióra lágyan felemelte egyik szemöldökét. – Oy…Riddle. Mit adtál be Lumpslucknak ma?

- Hmm? – kedvesen mosolyogva nézett rám. – Kénytelenek leszünk kivárni a hétfő reggelt, hogy…

- Leszünk? Itt nincs mi, csak te és én. Külön. Tönkretetted a karrierem amit normálisan még el sem kezdtem. Hajnali hatig voltam fent, hogy azt a szerencsétlen dolgozatot egy Kiválóra megírjam te meg…

- Menjünk inkább vissza a klubhelységbe, úgy is lejárt a szolgálatom, most a tanárok következnek. – mintha meg sem hallotta volna amit mondtam elkezdett sétálni lefelé a lépcsőkön. Hihetetlenül meredtem utána, egy tapodtat se mozdultam a helyemről, ezt pedig valószínűleg ő is megérezte, mivel hátrafordult és kérdően nézett rám, szája pedig újra egy félmosolyra húzódott.

- Figyelmeztetlek, ha nem jössz velem komolyan le kell vonnom öt pontot.

- Sheesh, te mindig eléred amit akarsz, mi? – kérdeztem beletörődve, hogy az életem tönkretevőjével kell menjek a hálómba.

- El sem tudod képzelni mennyire.

Bennem még mindig forrt az ideg, egész úton azt latolgattam hogyan gyilkoljam meg, de egy idő után be kellett látnom semmi értelme sincs, hogy ideges legyek, mivel ez a fiú túlságosan nyugodt, és ez a nyugodtság rám is átszállt idő közben. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, nagyon nem is lett volna mit beszéljünk, sose voltunk éppenséggel beszélő viszonyba, egyet azonban be kellett vallanom, valamiért mellette biztonságban éreztem magam miközben a kihalt folyosókat jártuk.

***

Vasárnap gondoltam elmegyek egy kis sétára, sajnos még várnunk kellett egy hónapot míg lemehetünk Roxmortsba, szóval mindenki úgy próbálta elütni az idejét ahogy csak tudta, én pedig most egy kis sétával próbáltam kiüríteni a fejemet a sok tanulástól. Megbeszéltük este a szobatársaimmal, hogy becsempészünk egy kis vajsört, az sose ártott eddig senkinek se különösebb képen, tehát szép este elé nézünk, attól függetlenül, hogy másnap mindannyiunknak van órája reggeltől. A zöld sálam egészen az orromig húztam fel, kint még mindig uralkodott  a hideg, éjjel még egy kis eső is esett, szóval jelenleg a vízben tapickoltam, de még ez sem zavart.

Örülhettem, hogy egy kicsit kiszabadultam a goromba kastélyból, és élvezhettem a természetet. Próbáltam keresni egy tökéletes helyet ahonnan látszik az ég, de nem is annyira vizes…lehetetlent kértem az egyszer biztos. Legalábbis azt hittem míg meg nem láttam az üvegházat ami a kastély mellett volt. Elgondolkodva meredtem rá, elég meleg hely, ráadásul van egy ahol igazán szép virágok szoktak nőni, sőt ha jól emlékszem az illatuk is pompás, szóval felbátorodva sétáltam az irányába. Most már csak abban reménykedtem ,hogy nyitva is lesz. Lenyomtam kezemmel a kilincset, mikor nyikorogva kinyílt mosolyogva léptem be. Rögtön megcsapott a meleg, és a rengeteg virágnak az illata amitől annyira megkönnyebbültem, mint még soha.

Volt elvétve pár tanuló, legtöbben tétlenkedtek, de volt olyan is aki ült és olvasott, a fiún akin megakadt a szemem ő is épen ezt csinálta. Óvatosan lekezdtem magamról venni a sálamat, Marcorvius komoly tekintettel olvasott egy nagyobb növény alatt ami árnyékot nyújtott neki. Úgy tűnt nagyon bele van merülve a könyvbe, észre sem vette, hogy a virágból víz csepeg a vállára, a jól fésült barna haja pedig egy kicsit kócos lett a nyirkos levegőtől, és pár hajszál a homlokához tapadt. Száját kissé széjjel nyitotta, engem pedig kirázott a hideg a látványáról. Viaskodtam magammal menjek üljek mellé vagy inkább ne…sóhajtva néztem fel a mennyezetre, tökéletesen világos volt, én meg tökéletesen szerencsétlennek éreztem magam.

Kifejezéstelen tekintettel néztem vissza rá, a gyomrom buckákat vetett, mivel felnézett és pont rajtam akadt meg a tekintete. Száját bezárta, szürkés szemei még innen is világítottak, pláne mert olyan sápadt a bőre. Nagyot nyeltem mikor rám mosolygott, ettől egy kicsit megbátorodtam, észre se vettem mikor de lábaim maguktól elkezdtek felé menni.

- Hey. – mosolyogtam rá, ő pedig elvigyorodott. – Ah, nem akarlak zavarni, láttam nagyon belemerültél.

- Szóval bámultál? – látszott rajta nagyon nehezen tartja vissza magát nehogy az arcomba nevessen, és az se segített a helyzeten, hogy az arcom pirosodott, éreztem ahogy égni kezd.

- Lehet… - urgh…ez gáz visszaszólás. Elfordította a fejét én pedig éreztem ahogy a gyomromban a lepkék egyre vadabbul kezdenek repkedni, azt hittem most tényleg ki fog nevetni, de nagy meglepetésemre arrébb csúszott a padon helyet hagyva nekem. Hálásan sóhajtottam, majd amilyen nőiesen csak tudtam leültem mellé. Eddig minden szép és jó…de most mit is kellene mondjak?

- Sokszor jársz ide? – kérdezte lágy hangon, én pedig majd elolvadtam. Igazából eléggé kába lettem ettől a melegtől  és a szeder illatától. Mégis honnan jöhet?

- Most vagyok itt először. Nem tudtam eddig, hogy ilyen szép.

- Gyakran jövök ide. – felelte felfelé nézve. Ebből a profilból látszott az állkapcsa milyen hangsúlyos, azért próbáltam inkább a szavaira figyelni, mint a kinézetére. – Segít. Elszabadulhatok a gondolataimtól, nemde?

- Uhm… - bólogattam teljesen megértve miről beszél -, én is mindig ezt csinálom. Ma is próbáltam keresni egy helyet.

- Úgy tűnik megtaláltad. – egy pillanatra rám nézett mosolyogva, utána visszanézett az égre. – Hogy leszel a Bűbájtannal? Leadod?

- Én…nem tudom. – feleltem teljesen megsemmisülten. Eddig sikeresen elfelejtettem az egészet, viszont most eszembe juttatta. – Remélem nem. Ez egy kicsit függőre van téve.

- Azt vettem észre. Hétfőn ugye minden kiderül. – motyogta kifejezéstelen tekintette.

2. Fejezet

Valahogy amint elkezdődött a tanítás egyre telis telibb lettem házikkal és feladatokkal, lassan nem tudtam hova rakjam a fejemet, szerdán majdnem el is késtem Számmisztikáról, mert elaludtam a reggeliről is, tehát rohantam ahogy csak a lábam bírta, ezért nem csoda, hogy Átváltoztatástanon mikor félre hívott óra után a tanár, hogy beszélgetni akar velem rögtön lejátszottam a fejemben az összes lehetőséget amiért hivat magához. Azt hittem minden rendben ebből a tantárgyból, tavaly egy kicsit rosszul álltam a vége felé, de sikerült feljebb másznom most már egy közepes tanulóra, szóval el sem tudtam képzelni mi lehet a probléma velem. Nagyokat pislogva néztem Helenre, aki ugyanolyan furán nézett rám, majd megrázta a vállát és mondta, hogy siet következő fakultatív órájára, de feltétlenül mondjam el neki mi történt.

      Összevont szemöldökkel kerültem ki a Griffendéleseket rájuk se hederítve, Dumbledore mosolyogva várt az íróasztala mellett, de csak akkor szólított meg mikor már az utolsó tanuló is kisétált a fényes teremből.

- Ha megérzésem nem csal, most arra gondolsz miért hívattalak ide.

- Igen, tanár úr. Sietnem kéne Rúna ismeretekre.

- Semmi gond, meg is értem, csak egy röpke pillanatig akarom rabolni becses idődet. Szeretnék kérni tőled egy szívességet, természetesen ugyan olyan bőkezűen meg is ajándékozlak ha elvállalod.

- Miről lenne szó?

- Holnap szükségem lenne egy kis segítségre, meg kell szerveznem egy roppant fontos felmérőt, és táblázatot a kisebb éveseknek, de ezt egyedül most nem tudom megcsinálni, mert még rengeteg dolgom van mellette. Persze, tudom ez nem kifogás, és nem is kérnék segítséget ha nem lenne arról szó, hogy komolyan szükségem van rá. Egész nap itt kellene legyen táblázatokkal, ez az órák úgymond „lelógását” is jelentené, amit tudom mennyire sajnálja.

- Oh igen, abszolút. – majdnem elnevette magam, rájöttem a tanár is viccelődik részben. Átgondoltam milyen óráim vannak mikor eszembe jutott, hogy Lumpsluck-kal is van egy óra bájitalom, ettől az arcom kicsit el sápadt. –Ah, szívesen segítek, de…Bájitaltanra muszáj bemennem, tanár úr. Az az igazság, hogy annál a tantárgynál…nos…nem az erősségem.

- Csak nyugodtan, várom akkor az irodámban reggeli után, amikor csak éhes, kell menjen erre az órára, nyugodtan, csak tessék. – már majdnem megfordult a tanár, mikor hirtelen úgy tűnt még eszébe jut valami. – Míg el nem felejtem. Ezért a szívélyes segítségért nem kérek a következő két alkalommal házit öntől, Wagner kisasszony.

- Oh, köszönöm.

- Nem, én köszönöm. Most már mehet.

Vigyorogva mentem Rúna ismeretre, ahonnan persze elkéstem, megmondtam, hogy professzorral voltam, a tanárnő pedig vártnál jobban fogadta a híreket, csak legyintett és szólt, hogy üljek le, mert ma egy igen nehéz anyagot veszünk fel. Nem is hazudott. Óra végére tele volt az agyam információkkal, a hátamat pedig megint húzta a táska a túlsúlyos könyvektől. Kómásan mentem a klubhelységbe, nem is érdekelt az étel, egyszerűen aludni akartam egy kicsit mielőtt belemerülök a tanulásba. Nagy figyelmességemben észre se vettem, hogy miközben befelé sétáltam nekimentem valakinek, csak mikor már megtörtént az ütközés. Összevont szemöldökkel, mintha most keltem volna fel, néztem az illetőre, a szívem pedig rögvest gyorsabban kezdett verni amint észrevettem, hogy Marcorvius az.

- Ah, b-bocs, nem nagyon figyeltem. – nevetgéltem miközben arrébb léptem tudjon kimenni.

- Semmi gond. – mosolyodott el angyalian. – Te nem jössz?

- Hova? – kérdeztem meglepetten.

- Ja, te nem vagy tagja a Lump Klubnak, ugye?

- Nem volt elég bizonyíték az hogy égett lett a kezem egyik órán, arra, hogy milyen balfasz vagyok ebből?

- Ah, arra emlékszem. Egy hétig volt bekötve a kezed. - látszott, hogy folytatta volna a beszélgetést, de a szemével ránézett az órára, és gyorsan elköszönt. Gondolom sietett a klubhoz,  de nem is gond, mert én már ennyitől is örültem, szóval tovább vigyorogva sétáltam, tele energiával, olyan volt mintha nem is lettem volna fáradt, mondjuk a hátam még mindig fájt a táskától.

Nyújtózkodva mentem be a szobámba, azzal a lendülettel pedig levágódtam az ágyamba, a táskámat ledobtam a földre, de azt hittem, hogy be is töri a padlót annyira nagyot koppant. Magam sem tudom hogyan sikerült, valahogy reggel keltem fel, biztos fáradtabb voltam, mint gondoltam, mert arra ébredtem, hogy nekimegy egy hal az ablakunknak. Kómásban megtöröltem a szemeimet, ugyan abban a pózban keltem fel amiben elaludtam, ez félelmetes. Az óra hat órát mutatott, szóval még volt két órám reggeliig, legalább addig le tudtam tusolni, átöltöztem és beraktam a Bájitaltanra való felszerelésemet a táskámba, mivel csak arra van szükség mai napra. Annyira eltelt az idő a szöszmötölésemmel, hogy fél nyolc fele el is indultam a nagyterem irányába, legtöbben még most készülődtek szóval nem sok lélekkel találkoztam út közben, jobban mondva csak pár felső évessel. Végigmentem a kissé borús ég alatt az asztalhoz megvárni barátaimat, akik nem sokkal később odajöttek mellém és szépen ki is faggattak mi történt a tegnap a tanár úrral. Unottan elmondtam a részleteket és inkább rátértem az izgisebb részre, vagyis Marcorviusra, ezt a részt nem hagyhattam ki a beszámolómból az egyszer biztos! Mind a ketten meglepetten néztek rám, Virgie megrázta a fejét ami nekem nem tetszett ezért gyorsa kérdőre is vontam.

- Csak…áh, hagyjuk. Én sem tudom miért, de van egy rossz érzésem.

- Na ne. – Helen kerek szemekkel fordult göndör hajú barátnőnk irányába hátha többet el tud árulni erről.

- Hagyd, hátha most nem válik be. – legyintettem kiemelve egy kolbászt a nagy edényből.

- Remélem neked lesz igazad, de ha van valami baj, akkor azonnal mondd el. – nézett rám komolyan hatalmas zöld szemeivel. Habozva bólintottam erre, természetesen eszem ágában sincs elmondani, mégis miért tennem? Persze, hogy barátok vagyunk, de a gondokat magam szeretem elintézni, ez most sincs másképp…akárcsak régebben.

Reggeli után kissé lehangolva mentem tovább Dumbledore dolgozó szobája felé, napok óta most először nem késtem el. A rossz hangulatom attól még tart, és ez kicsit látszott is az arcomon, viszont mikor megláttam a tanár mosolygós arcát és szemeinek huncut csillogását valamiért rögtön eltűnt rossz kedvem és én is mosolyogva ültem le a felajánlott székre. Az iroda vörösen pompázott arannyal, úgy éreztem magam mintha a Griffendél klubhelységbe kerültem volna, nem is egy dolgozó szobába, de mégis melegséggel árasztott el ez a látvány, legalábbis eleinte, ugyanis több órányi munka után igencsak elment a kedvem az egésztől. Próbáltam keresni valami jó motiválást, mondjuk azt, hogy nem kell házit csináljak két alkalommal, de ilyenkor eszembe jutott, hogy nemsokára kell menjek Bájitaltanra, ami egy borzalom lesz. A tanár ebédkor kiengedett, ezért akkor legalább a barátaimmal lehettem, gyorsan meg is ittam egy jó nagy pohár fekete teát amitől egy kicsit helyre jöttem, készen állva egy újabb adag feladatra. Röviden elmagyaráztam milyen unalmas, mert nem is beszélünk, plusz az utolsó egy órát egyedül kellett töltsem, mert elment tanítani, szóval egyedül végezhettem a munkát. Egy kis felfrissülés után, és amolyan fél kettő környékén, a tanár a semmiből megszólalt rám hozva a frászt, aminek az lett az eredménye, hogy sikeresen ráborítottam a tintát a már elvégzett munkámra. Magamban szitkozódtam egy hosszú sort, viszont az Átváltoztatástan tanár egy egyszerű pálca suhintással eltüntette a mocskot ami a papíron volt.

- Elnézést, nem állt szándékomban ennyire megijeszteni.

- Semmi gond…ez a varázslat. Megtanulhatom én is? – kérdeztem csillogó szemekkel egyre csak az lebegve a szemem előtt mennyire megkönnyítené a házi csinálást.

- Természetesen, ha akarod beszélhetek is a Bűbájtan tanárral.

- Ah…de nekem már nincs olyan órám. – húztam el a számat. Igazság szerint leadtam azért mert már elsajátítottam egy évvel hamarabb az idei anyagot, szóval inkább hetedik évben akartam volna újra felvenni reménykedve,hogy még nem jövök ki a gyakorlatból.

- Semmi gond Wagner kisasszony, egyszerűen meg lehet ezt is oldani. Tanítások után, szólok Mr. Figelusnak segítsen önnek.

- Ah, köszönöm tan…

- Úgy vélem eljött az ideje, hogy menjen Mr. Lumpsluck professzor órájára, nemde?

- Oh…de. – elhúztam a számat felkapva a táskámat a földről. Gyorsan elköszöntem elindulva a pince felé, előre tartva mi vár rám ha leérek.

      Éreztem ahogy egyre csak csökken a hőmérséklet ahogy egyre lejjebb haladok a lépcsőkön, a leheletem is látszik a levegőben minden egyes lélegzetemnél. Közelebb húzom magamhoz a taláromat hátha véd valamivel, de úgy tűnik eljött az ideje elővenni a sálamat, meg a téli ruhámat, az őszt lassan megelőzi a tél, pedig még csak az első tanítási hétben vagyunk. El nem tudtam képzelni hogy hűlhetett le ennyire a levegő, ilyen kevés idő alatt, igazság szerint már megszoktam, mert a klubhelységben is hidegebb van a kelleténél amiért a tó alatt helyeztek el minket, de ettől függetlenül nem örülök neki mikor megérkezik. 
      Láttam már egy nagyobb csoportot a terem előtt(igazából alig voltunk 10-en), amint egyesek beszélgetnek, mások hallgatnak és várják legyen már vége ennek a napnak. Kitaláljátok én melyikhez tartozom? Naná, hogy az utóbbihoz. Szemeimmel kerestem Virgie-t vagy legalább Helent, de egyik sem volt a láthatáron, tehát teljesen magamra vagyok utalva, mint a kisujjam. Ha órai tevékenységről van szó legalább egyikük ki szokott segíteni, most viszont kétségbeejtőn egyedül vagyok, én és az üst meg a könyv amit még mindig nem teljesen értek.

      A tanár vidáman sétált oda hozzánk, külön köszönve Riddle-nek meg még pár évfolyamtársamnak, ez annyira megalázó, ha így megy tovább a saját házam tanárja fog megbuktatni, bezzeg a legtöbb tanár segíti a saját házát ő meg... Na mindegy, ne is menjünk bele. Puffogva mentem a sötét terembe amit kivilágított egy pálca suhintással, szemünk elé tárva három nagy üstöt, már ebből sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Az összes le volt fedve, én pedig csak imádkozni tudtam hátha egy elméleti óra lesz és nem gyakorlati, abba valamivel jobb vagyok, mint a bemutatásban.

- Jöjjön mindenki közelebb, igen, csak tessék! Tudom, hogy korai, de úgy vélem jobb félni, mint megijedni, ugye mindenki egyet ért velem ebben? Ha-ha-ha. Nos, elkészítettem ezt a három bájitalt nektek, és kíváncsi vagyok tudjátok-e melyik micsoda. – leemelte az egyikről a fedelet, én pedig nagyon merészen felemeltem a kezemet mindenki meglepetésére. Még a tanár is hátrahőkölt, gondolom eszébe jutott a tavalyi balesetem ami miatt beutaltak pár napra a gyengélkedőre… - Ohm, igen Wagner kisasszony? Jöjjön csak.

Magabiztos léptekkel mentem oda az üsthöz, de olyan magabiztosan, hogy sikerült ezzel lenyugtatnom a tanárt is, hátam mögül egy mukkanás sem hallatszott, mindenki készen állt a show-ra, de én ma nem akartam bemutatni nekik semmit, mivel rögvest felismertem melyik ez a bájital. Hogy ne ismertem fel volna mikor nemrégiben pont erről olvastam? Sötét lila folyadék volt a kopott üstben, a füst spirálosan jött felfelé, az illata pedig fenomenális volt. Új ruha illat, drága parfüm és kissé szeder illat? Olyan ismerős volt az utolsó mégsem tudtam rájönni pontosan hol éreztem ilyet utoljára…mintha tegnap éjjel mikor bementem volna a klubhelységbe valakin ez a szeder illat lett volna…?

- Nos, rájött, hogy mi ez? – kérdezte egy kicsit félénken a tanár, én viszont lágyan elmosolyodtam ezzel véglegesen megijesztve.

- Ez…szerelmi bájital. – a tanár egy ideig hápogott majd ujjongva tapsolni kezdett. – Ez az, tökéletes! Honnan tudta?

- A színe, a jellegzetes spirálos füst…meg az illata. Mindenki olyannak érzi amihez vonzódik.

- Mondja csak milyen illatot érez? – Lumpsluck mosolyogva kérdezte, én pedig ettől egy kicsit elvörösödtem.

- Urgh..izé…parfüm meg…uhm. – kicsit köhintettem nyerve kemény két másodpercet a gondolkozásra. – Új ruha és szeder. Finom szeder.

Szinte éreztem a hátam mögött mindenki pillantását, pedig igazán halkan mondtam, reménykedve, hogy csak a tanár hallja meg, de mintha ez nem lett volna elég…

- Hah, Merlin szakállára, SZEDER. 5 pont Mardekárnak, ilyen is rég volt Wagner kisasszony!

Majdnem elnevettem magam mikor megláttam milyen megkönnyebbült lett a tanár ettől, szerintem azt hitte, hogy rá robbantom a főzetet, de még mielőtt véletlenül is ez megtörtént volna gyorsan visszaléptem a helyemre. Figyeltem minden egyes szavára Riddle-nek, ugyanis ő volt a következő aki a másik kettőnek tökéletes leírását osztotta meg velünk, a nélkül hogy elég közel ment volna hozzá, elég volt látnia füstjét amit egyszerűen nem tudtam elhinni. Ha csak fele annyira értenék ehhez, mint ő akkor lenne egy átmenőm, de így végképp kétségbe estem mikor a tanár kijelentette, hogy ha Csuklás szollúciót fogunk csinálni, minden leírás a 23-ik oldalon van, de ez cseppet sem nyugtatott meg. Sőt. Félénken mentem a helyemhez, senki se mert a közelembe jönni, ezért egy teljes nagy asztalt tudhattam magamnak, ezzel is magamra terelve a teljes figyelmet.

Megnyaltam a számat miközben fellapoztam a könyvet, rögvest fájdalmas arcot vágtam amint megláttam mik kellene bele, ugyanis azt sem tudtam hogyan néznek ki ezek a hozzávalók. Fél szemmel sikerült megnéznem a többiek miket vesznek ki a szekrényből, ezért én is ezt tettem, viszont ez még mindig nem elég ahhoz, hogy ne robbantsak fel valamit véletlenül. Próbáltam követni az utasításokat, ez sajnos nem nagyon ment, egyre kétségbeesettebb kezdtem lenni miközben néztem a többiek hogyan haladnak, legtöbben már az utolsó simításokat csinálták mintha ez az egész egy gyerekjáték lenne. Szemem megakadt Marcorviuson aki elgondolkodva kavarta a folyadékot, majd mintha megérezte volna, hogy nézem felém fordult és óvatosan rám mosolygott amitől kicsi pillangók kezdtek repkedni a gyomromban és sikeresen több mandragóra gyökeret raktam a főzetbe amitől a keverő megállt benne. Mint egy beton. Ijedten néztem a művemet gyorsan gondolkozva hogyan tudnám kijavítani a hibámat, sajnos erre sehogy se maradt elég idő mivel a tanár mellém is elért és arcán megjelent egy mélységesen csalódott kifejezés amitől legszívesebben idegesen sikoltozni akartam volna. Idegesen megmarkoltam a pálcámat és eltüntettem a betonná keményedett főzetet, legalább ezt megtanultam hogyan kell, már első éves koromban elég sokat kellett használnom, viszont ahogy egyre nagyobb vagyok lassan még többször kell alkalmaznom. A csengetés egyszerűen megváltás volt, egy nagy kő esett le a szívemről, egészen addig míg meg nem szólalt a tanár.

- Holnapra egy negyvenöt oldalas esszét a Százfülé főzetről, itt várom őket óra elején az asztalomon, mindenki elmehet és kellemes napot. Oh, Wagner kisasszony, ön maradjon még egy kicsit ha megkérhetem. – ijedten néztem az irányába, szomorú tekintettel nézett rám, akárcsak egy apa. Akárcsak apám…Ettől csak mégroszabb volt odamennem hozzá lehajtott fejjel, kikerülve társaimat akik éppen szedelőzködtek.

- Igen…tanár úr?

- Van egy nem is olyan kicsi probléma Dahlia. Ne haragudj, de ha a holnapi dolgozatra nem kapsz egy Kiválót nem engedhetlek vizsgázni. Azt hittem legalább a nyáron összeszeded magad és egy kicsit kikupálódsz.

 - De én…- éreztem ahogy az arcom elpirul a szégyentől, semmi normális nem jutott eszembe, az pedig cseppet sem segített a helyzetemen, hogy Riddle idegesítően lassan pakol elég közel hozzánk.

- Meg kell értened, Dahlia. Én mindent megtettem…most rajtad a sor. Bizonyítsd be, hogy jó Auror lennél. Várom holnapra a dolgozatot, kérlek. Lepjél meg. – megszorította a vállamat, én erre csak bólintani tudtam és se szó se beszéd kisiettem a teremből.

Szinte már fullasztó lett az ottani levegő, minél hamarabb ki akartam szabadulni, menni a hidegbe ébredjek fel egy kicsit. Amint az arcomat megcsapta a friss levegő máris mintha jobban éreztem volna magam. Mélyen szívtam a levegőből, észre se vettem, hogy az ujjaim belefehéredtek a könyv szorítása miatt, csak egy dolgot éreztem, idegességet. Persze, hogy meg akartam mutatni mire vagyok képes, pontosan tudtam mire vállalkozok mikor elmondtam, hogy Auror akarok lenni, ezzel az egésszel csak az az egy probléma, hogy egyszerűbb mondani, mint csinálni. Bármit is teszek ebből a tantárgyból valahogy sose sül ki úgy ahogyan én akarom, és ez egyre jobban felidegesít. Nem vagyok gyenge, oh nem, ha kell egész éjjel fent maradok, hogy megmutassam mire vagyok képes, inkább, mint hogy kudarcot valljak…van egy célom amit el fogok érni, és SENKI se állíthat meg.

Dumbledore már várt irodájában, gondolom tapintatból nem kérdezte milyen volt az óra, nagy valószínűséggel minden az arcomra volt írva, ezért inkább megkínált egy kis pattogó cukorkával ami bár nem hozott annyira helyre, mégis egy kis erőt adott a folytatáshoz. Úgy körmöltem, mint egy gép, viszont olyan vacsora tájt a tanár kiküldött menjek most már, megköszönte a munkámat és emlékeztetett rá, hogy nem kell házit csináljak, szóval eltölthetem más tanulni valóval az időmet ha akarom. Lehet ez a férfi a fejembe látott, nem tudom, de ebben igaza volt. A fene se ment le a enni, egyenesen a könyvtárba mentem, bár a gyomrom erősen tiltakozott, nem fecsérelhettem az időt, szükségem volt arra, hogy befejezzem holnapra az esszét úgy, hogy másra is kellett tanuljak, nem maradhattam le SVK-ból sem és akármit is mond Átváltoztatástanból sem. Először kezdtem ezzel a kettővel ami jócskán elvett három órat az időmből, tehát már amolyan kilenckor kezdtem csak neki csinálni a dolgozatot, viszont tízkor zárt a könyvtár, szóval ki kellett vegyem újra azokat a könyveket amik kellettek ehhez.

      Teljesen felpakolva érkeztem a klubhelységbe ahol vadul zajlott az éjjel még ilyenkor is, sőt most már zenét is raktak szóval nem láttam mégis hol tudnék tanulni. Eszembe se jutott megkeresni a lányokat, viszont ők letámadtak amint észrevettek engem. Elzavartak egy elsőst az asztal közeléből és leültettek, Helen elővett a táskájából pár sütit, míg Virgie húst és krumplit. Hálásan ettem a becsempészett ételt miközben teli szájjal meséltem mi volt, ők meg eléggé a szívükre fogták, mert azt hitték ha ott vannak akkor megmenekültem volna ettől a kötelességtől.

- Nyugi. – legyintettem, már most karikás szemekkel. – Előbb vagy utóbb úgy is ez lett volna. Megcsinálom, meg lesz a Kiváló, meglátjátok.

- Akkor hagyunk is, ha kell segítség kelts fel minket, csak szólj, mi mindjárt befejezzük. – megöleltek, majd gyorsan felmentek a szobánkba én pedig magam maradtam hat könyvvel és egy alvatlan éjszakával magam előtt.

Néha kellett tartsak egy kis szünetet, de elég kellemetlen volt nézni ahogy egyre csak kiürül a helység, többség elmegy aludni, Riddle és Swayney felveszik a prefektus jelvényüket és kifelé mennek ellenőrizni a folyosókat, még pár heted éves bújja a könyveket, de éjjel egy táján ők is felmentek, míg én még mindig a könyvek felett görnyedtem próbálva összeszedni a gondolataimat egy tökéletes dolgozathoz. Még most is néha elkalandoztam, akkor is ez történt mikor kinyílt a klubhelység bejárata, ekkora csendben simán lehetett hallani mindent.  A két prefektus tért vissza, ezért gyorsan megdörzsöltem a szememet és tovább írtam a dolgozatot, a szomorú ebben az, hogy ennyi óra alatt is csak 58 sort tudtam összekaparni, és még ebben sem voltam biztos mennyire jó. Fél szememmel ránéztem Helen élete nagy szerelmére, éppen elrendezett még pár dolgot a helységben, Swayney kedvesen elköszönt tőle és elindult ő is lefeküdni, itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy megkérjem a segítségét. Nyitottam a szám, hogy szólítsam meg, már a nyelvem hegyén volt a kérés mikor kiegyenesedett és kezdett megfordulni. Mint a villám, úgy néztem vissza a dolgozatomra, a tenyerem is izzadni kezdett bele, sajnos ennél makacsabb vagyok, szóval tovább lapozgattam a könyveket míg meg nem hallottam, hogy ő is felfelé kezd sétálni szó nélkül. Mikor biztos voltam benne, hogy elég távol van idegesen káromkodtam egyet.