11. Fejezet

Pénteken hulla fáradtan mozogtam egyik óráról a másikra, és bár elméletileg kibékültem Helennel, mert hallotta és látta miképpen védtem meg a vécében, ő maga is mondta, hogy ez egy elég mély seb volt amit még fel kell dolgozni, viszont ő is tudja, hogy nekem Marcorvius tetszik, ezért megpróbált teljesen megbocsájtani. Érthető okok miatt még nem beszélgettünk olyan fesztelenül, mint ez előtt, de meg vagyok győződve róla, hogy csak időre van szüksége, ahogy a Bájitaltanhoz is. Riddle teljesen kikészítette az idegeimet amióta csak elkezdtünk együtt tanulni, folyton hajnalok hajnalán kezdek el tanulni, mint egy őrült, mondjuk sikerült alig egy hét alatt elérjünk az ötödik leckéig, és az egyetlen ok amiért ma nem fogunk tanulni az a hülye parti, amihez aztán végképp semmi kedvem sincsen, de kénytelen voltam elmenni vele. Már előre féltem a reakciótól, meg az emberektől, anya pedig már így is eléggé rám vonta a figyelmet azzal, hogy reggel küldött nekem egy hatalmas csomagot benne egy gyönyörű vörös gála ruhával. Ezt csak a szobámban mertem kibontani, így is rengetegen nézték a Mardekár asztalnál mit kaptam, ezért próbáltam eltakarni a méretes ajándékot Virgie segítségével. Helen persze rögtön rájött kivel megyek, ez pedig megint nem vetett túl jó fényt az éppen kialakuló barátságunkra, magába gubózott, és hozzám se szólt egész nap, amit ugyancsak meg tudtam érteni.

Egyik hosszabb szünetben lementünk Virgie-vel a pincébe megnézni mit küldött anya, bezzeg neki a szülei előre bepakoltak két elegánsabb ruhát, nekem meg tudta az egész Mardekár asztal, hogy aznap megyek bálra valamelyik fiúval. Elmenetelbe láttam ahogy Marcorvius fintorral az arcán piszkálja az ennivalóját, ettől csak még kevesebb kedvem maradt a partira, egy teljes katasztrófa lesz, de legalább tudtam, hogy nem egyedül leszek benne,Virgie is ugyanannyira fog szenvedni, mint én, ha nem jobban.

- Ez…szép ruha. – kommentálta elismerően barátnőm miközben a kiterített ruhát néztük. – Honnan szerzett anyud ilyet neked?

- Fene meg tudja, azt is el tudom képzelni, hogy végig őrizget vagy húsz ilyet, hogy mindig elküldje a legmegfelelőbb pillanatban. Mindig is azt mondta, hogy a vörös az egyik leg…leg szem vonzóbb szín.

- Nos…annyi biztos, ha nem akartál kitűnni…

- Befellegzett nekem, mi?

- Sajnálom, de teljesen.

Szemeimet dörzsölve mentem be az aznapi utolsó Bájitaltan órámra, Lumpsluck professzor ma megkímélt minket, és inkább egy röpke felmérőt íratott velünk, amihez hála az égnek nem volt szükség gyakorlatra. Megpróbáltam visszaemlékezni mindenre amire Riddle tanított, de mivel még nem jutottunk el az idei anyaghoz nem számítottam túl nagy eredményre ezek után, inkább gyorsan ki akartam slisszolni amint befejeztem, viszont szerencsétlenségemre Riddle kint várt az ajtó előtt, ő fejezte be elsőnek, ezért gondoltam már rég visszament a klubhelységbe.

- Hogy ment? Lesz egy E? – kérdezte karba tett kézzel, úgy tűnik komolyan aggódott az eredményeim miatt, lassan jobban, mint én.

- Kétlem. Idáig még nem jutottunk el, ráadásul ott volt valamilyen kérdés a Felix-ről is. Azt hittem azon nyomban kilépek a teremből. Azt sem tudom mi az.

- Rendben akkor most tetetem, hogy nem hallottam semmit, inkább azt mond meg ráérsz-e most, hogy menjünk tanulni?

- Most? – kétségbeesetten néztem rá, arca határozottságot tükrözött, sötét szemei vadul csillogtak, mintha neki meg se ártott volna az elmúlt napokban az a pár órás alvás…vagy semmilyen alvás. – Riddle, én tényleg értékelem a buzgóságodat…

- Én nem a tiedet, azért kértél segítséget, mert nem akarsz megbukni, igazam van? – meg se várva a választ folytatta. – Ha azt akarod akkor sajnos ha tetszik ha nem jobb ha úgy csináljuk ahogy én mondom. Ha Bájitaltanból elsők között leszel egy rossz szavam sem lesz, és nem is foglak többet vinni könyvtárba. Nos?

- Rendben…menjünk. – húztam el a számat.

Ültünk pár órát a könyvtárba még, négytől körülbelül nyolcig, mivel utána kellett menjünk készülődni a partira, legalábbis nekem biztos, szóval megmondtam neki, hogy mára ennyi pont elég is volt. Végre úgy tűnik megtanultam az ötödéves anyagot, viszont ki is kellett próbálni, de az már a holnapi énemnek lesz a gondja, nem az enyémnek. A jelen énemnek az a dolga, hogy jól nézzen ma ki, és próbálkozzon az összes bájával, amivel csak tud, és közben persze mentsem meg Virgie-t ha túlságosan nagy pácba kerül, bár kétlem, hogy lenne olyan gond amit csak én tudnék megoldani. Savanyú arccal készülődtünk a tükör előtt, mindkettőnknek a mozdulatai valahogy robot szerűnek tűntek, legszívesebben csak aludni akartam volna, viszont addig még sok mindenen kell túl esnem.

- Lányok…bulizni mentek nem temetőre, egy kis életkedvet kérlek. – Cass lerakta az újságot amit éppen olvasott és sajnáló arckifelyezéssel nézett ránk. – Kikkel mentek?

- Szerintem mindkettőnk nevében beszélek, ha azt mondom, hogy nem akarod megtudni. – válaszoltam miközben a hajamat begöndörítettem legalul.

- Annyira csak nem lehet vészes.

- Sok sikert lányok. – szólalt meg hirtelen Helen szomorú mosollyal az arcán. – Tudom, hogy mennyire utáltok most erre elmenni.

- Sajnálom, hogy nem maradhatok veled. – fordultam hátra szomorú arckifejezéssel. Helen megrázta a fejét, szőke fürtjei össze-vissza mozogtak ettől.

- Semmi gond, tudom a helyzeted, csak…legközelebb szólj előre. Ne nekem kelljen…tudod.

- Dahlia, azt hiszem idő van.

- Jaj ne. – fogtam meg a fejemet, mire rám szólt Cass.

- Ssh! Fejezzétek be. Szép mosolyt akarok látni, addig ki nem mozdultok. Bárki is hívott el titeket megérdemlik, hogy a legszebb nőt lássák belőletek.

- Köszi Cass. – mosolyodtam el őszintén, majd kimentem óvatosan az ajtón felkészülve lelkileg a bámuló pillantásokra. Lentről rengeteg hang hallatszott, pedig reménykedtem hátha senki se lesz mire elkészülünk, de sajnos még csak fél tíz, ezért még kijárási tilalom se jött még érvénybe.

Virgie aggódva nézett rám, majd előrébb tolt, jelezve, hogy nekem kellene elsőnek lemenni a lépcsőn, ő pedig majd követ. Sóhajtva indultam lefelé a lépcsőn és reménykedtem, hogy most az egyszer tényleg nem lesz igaza barátnőmnek, de sajnos amint leértünk minden szem ránk szegeződött, az az igazság, hogy eléggé kitűntem piros ruhámmal a teljes zöld nappaliban, Virgie pedig a halvány lila ruhájával, tehát ennél feltűnőbbek nem is lehettünk volna. Vörös arccal indultam sietős léptekkel kifelé mikor elém állt egy fiú, először fel sem ismertem ki az, csak miután az arcára néztem, haja igényesen félre fésülve, sötét szemeiben tükröződött az olajlámpák fénye szája pedig félmosolyra húzódott mikor nekem kikerekedtek a szemeim. Kicsit hülyén éreztem magam, mert fel sem ismertem a saját társamat, sőt, majdnem elrobogtam mellette sietségemben. Makulátlan fekete talárba öltözött, fehér ing és fekete mellényt viselt, nyakában pedig egy vérvörös nyakkendőt, fogalmam sincs honnan vette, hogy nekem is piros lesz a ruhám, de most teljesen úgy néz ki, mintha összeöltöztünk volna.

Éreztem az összes ember tekintetét, azt hittem ennél megalázóbb nem lehet a helyzet, viszont ekkor Riddle kinyújtotta a kezét megkérdezve, hogy indulhatunk-e. Azt hiszem az arcom kezdte felvenni a ruhám színét, csak reménykedtem, hogy a temérdek smink el tudja takarni. Mosolyogva bólintottam majd belekaroltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, sajnos szemem összeakadt Marcorvius-éval egy pillanatra, nem tudom mi volt rosszabb, amilyen fintorogva nézett ránk, vagy ahogy karolt egy gyönyörű lányt, azt hiszem mindkettő egyaránt borzalmas. Tekintetemmel össze-vissza kerestem Virgie-t, de sehol se láttam, biztos valahol a hátunk mögött lehetett valahol, valamiért úgy éreztem magam mintha egy sereg hajtóval mennék partira, nem is egy normális diákkal.

- Felkészültél, Dahlia? – kérdezte Riddle lejjebb hajolva, hogy ne halljon senki minket. Nagyot nyelve bólintottam szemeimmel fixírozva a tanár irodáját, nem egyszer jártam már itt, ezért el sem tudtam képzelni hogyan fogunk ennyien beférni, de rögvest rájöttem, hogy nagyobbító bűbájt használt.

Minden felé beszélgető emberek, lágy zene a háttérben, miközben pincérek járkáltak fel s alá a teremben, tálcáikon ínycsiklandozó ennivaló és mintha lángnyelv whiskey-t is láttam volna

valamelyiknél. A dekorációk teljesen Halloween jellegűek, fekete és narancssárga volt többségében mindenhol, asztalokat is felállítottak, a legnagyobb négy személyes volt, viszont legtöbben a másikkal beszélgettek. A plafonon denevérek repkedtek és tök lámpások amik kivilágították az irodát, ilyen gyönyörű helyet is rég láttam, el sem tudtam képzelni miért nem szeretnek ide jönni, de aztán megláttam a tanárt hahotázva beszélgetni egy öregebb férfival, ettől kicsit összeszorult a gyomrom, észre se véve közelebb húzódtam Riddle-hez.

- Úgy látom annyira mégse állsz készen. – kommentálta hirtelen levéve két pohár valamit az egyik pincér tálcájáról. – Hűsítőt?

- Ez…mi? – összevont szemöldökkel néztem bele a pohárba, az illata fenséges, viszont nem mertem volna belekóstolni Merlinre se.

- Olasz vermut, Bianco. – válaszolta belekortyolva, míg én kerek szemekkel néztem fel rá.

- Riddle, azt ne mondd nekem, hogy a varázsitalokban is jártas vagy, mert akkor…

- Tele vagyok meglepetésekkel. – mosolyra húzta a száját, majd várakozóilag nézett rám. Egy idő után megértettem mire vár, ezért én is belekortyoltam, az ital kissé leégette a nyelőcsövemet, viszont utána boldog érzés kerített hatalmába.

- Most már mehetünk Lumpsluckhoz? Úgy vélem remekül el fogtok beszélgetni.

- És te addig? – kérdeztem megijedve, hogy magamra maradhatok a tanárral aki közel áll ahhoz, hogy megbuktasson. – És Virgie hol van?

- Azt hiszem szükséged van még egy pohárra. – alig fejezte be a mondatot levett még egy poharat, de az már teljesen másképpen nézett ki, mint ez. – Rumot?

- Riddle, ne itass le. – néztem rá szigorúan, míg ő lágyan elkuncogta magát amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Komolyan beszélek.

- Idd csak meg, utána megyünk is. Oh. – ijedten néztem rá, mivel meglepettnek hallatszott. – Úgy néz ki nem kell menjünk sehova se, mivel a személy jön hozzánk.

- Hogyan? – kérdeztem miután leöntöttem a torkomon a rumot is. – Áh, Lumpsluck professzor, micsoda meglepetés!

- Oh, hát ezt én is mondhatnám Wagner kisasszony, tán csak nem Riddle úrral érkezett? – kérdezte csillogó szemekkel a pocakos férfi, de meg se várta, hogy válaszoljak az említett diák felé fordult, majd kezet fogott vele. – Jó látni téged, fiam.

- Részemről a szerencse, hogy itt lehetek professzor. Meglátásom szerint igazán szép lett ez az iroda, most kitett magáért a professzor úr.

- Ugyan-ugyan fiam, nem kellene ennyire agyon dicsérni egy ilyen öreg embert. – csodálkozva néztem a párbeszédjüket, a háztanárunkat szinte kenni lehetett annyira elpuhult a fiú szavaitól. Pislogva néztem a tanárt, majd Riddle-t, ki rám mosolygott utána visszafordult a tanárhoz.

- Válaszolva az előző kérdésére, Wagner kisasszony egyre jobb Bájitaltanból, rengeteget segített az, hogy gyakorolhattunk a termében tanár úr, ezért mindketten nagyon hálásak vagyunk.

- Ugyan, bármit a jobb eredmények érdekében, ugye? – nevetett a tanár, majdnem kiejtve az italt a kezéből. Miközben elnevetgélt Riddle lehajolt hozzám, hogy a fülembe suttogjon, hangja csiklandozta a fülcimpámat, ezért kirázott a hideg.

- Kéresd fel magad egy táncra. – mielőtt válaszolhattam volna Riddle újra felemelkedett csillogó szemeit rá szegezve a tanárra. – Elnézést, ha most megbocsájt el kell menjek a mellékhelységbe, remélem addig vigyáz a páromra professzor.

- Oh, természetesen, menjen csak.

- Megtisztelne egy tánccal? – kérdeztem kedvesen mosolyogva a tanárra.

- Nem lenne helyénvalóbb, ha egy egykorúval táncolna, a világért sem akarnám elrabolni másoktól.

- Ugyan, a legjobban a tapasztaltaktól lehet tanulni. – nevettem fel csilingelően, amitől úgy tűnt a tanár is jobban elengedi magát. Nevetve mentünk a többi táncoló közé, mikor odaértünk keményen elkezdtem gondolkozni egy témán, „társam” nem véletlenül küldött el táncolni, ezzel is csak azt akarta elérni, hogy közelebb kerüljek a tanárhoz, de mégis hogyan? Hála az égnek feleslegesen gondolkoztam, mivel maga a tanár felhozott egy témát ami alapján kijuthatok valahova.

- Elnézést, hogy ennyire kíváncsi vagyok, sajnos tanári szokás, de meg kell kérdeznem, ön és Riddle úr…nos… - jelentőségtelen nézett rám amitől instant újra elvörösödtem.

- De-dehogy, erről szó sincs. Nagyon sokat segített nekem az elmúlt egy hétben, először azt hittem, hogy feladom, de az ő segítségével jutottam ide Bájitaltanból. Tudom, még rengeteget kell tanuljak…

- Nagyon örülök amiért így gondolkoztok, így kettőnk között szólva látszik mennyire komolyan veszi ezt a tantárgyat, gondoltam, hogy egy kis ösztönzés hiányzik, semmi más. Remélem lassan ön is rájön mennyire gyönyörű ez a tantárgy, én folytonosan beszélek Riddle úrral az eredményeiről, roppantul aggódik milyen jól teljesít, igazán örülhet, hogy egy ilyen diáktársa segít önnek.

- Oh, igazán? – most nem is kellett megjátsszam magam, teljesen váratlanul ért ez a kijelentése a tanárnak, aki most büszkén bólintott. – Ez…nagyon kedves tőle, erről még én sem tudtam. És, ha szabad kérdeznem, miről folyik a szó?

- Hát, azért sok mindent nem árulhatok el, de azt az egyet szerintem elmondhatom, hogy kezdek megelégedni az eredményeivel, még akkor is ha a hatod évet még nem vették át, hiszen önnek is be kell látnia, kisasszony, szükséges volt elölről kezdeni a tananyagot, csak úgy lehet a legjobb.

- Igen, ezt én is tudom. És köszönök, mindent.

- Felesleges nekem köszönetet mondania Wagner kisasszony, én csak leadom a leckéket és magyarázok, de akinek igazán hálával tartozik az Riddle úr… nem pedig én. – huncutul mosolyogva nézett oldalra, éppen ekkor lépett be a terembe az említett fiú, mellette Lestrange-el aki egy lány kezét fogta és hevesen magyarázott valamit. – Nocsak, hogy eltelt az idő, lejárt már két szám is, hohohoho! Remélem nem haragszik meg, de a többi vendéggel is foglalkoznom kell.

- Nem, menjen csak, köszönöm a táncot. – kihasználva a pillanatot, hogy senki sincs mellettem gyorsan elkezdtem az emberek között vegyülni, hogy megkeressem Virgie-t, jelenleg szükségem volt még egy okos emberre, ráadásul meg is kellett bizonyosodjak, hogy még nem falta fel Avery.

A vendégek között lépkedve megpillantottam hogy kifelé ráncigálja a szőke fiú barátnőmet, ettől rögvest dühbe gurultam, gyorsan utánuk eredtem, félig kivéve pálcámat a táskámból amit magammal hoztam. Elbújva egy hatalmas növény mögé, megfigyeltem merre mennek, ezért észrevétlenül utánuk kezdtem menni, de mielőtt kiléphettem volna a folyosóra valaki durván megragadta a csuklómat, én pedig csodálkozva néztem hátra. Lestrange állt előttem egy huncut félmosollyal a száján, ebből rögtön rájöttem, hogy valami nincs rendjén, sose szívleltem ezt a két fiút, ők pedig legjobb barátok, szóval semmi jót sem jelentett az, hogy most leállított.

- Egy táncot, kisasszony? – gúnyosan mosolyogva meghajolt előttem, de mielőtt még tovább rángathatott volna, egy kéz megszorította a vállát, oly annyira, hogy a fiú fel is szisszent. Még nagyobb megrökönyödésemre Riddle állt a háta mögött kedves mosollyal az arcán, ettől viszont úgy tűnt Lestrange teljesen megijed, rögtön el is eresztette a karomat. – Riddle! Én…

- Remélem nem tervezted elvenni a partneremet Lestrange, a tied is biztosan itt lehet valahol, ha jól emlékszem a büfénél láttam beszélgetni.

- Persze, megyek is. – a fiú amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Riddle kifejezéstelen tekintettel nézett utána, majd mikor felém fordult újra mosolygott.

- Gyere, menjünk mi is táncolni, eléggé kellemetlen, hogy hamarabb táncoltál a tanárral, meg majdnem a barátommal, mint velem.

- Nem…most nem lehet, el kell…Virgie! – próbáltam visszakozni, de párom megfogta a kezem, és bár nem rángatott agresszívan mégis érződött a határozottság miközben kivitt a tánc parkettre, kezét pedig a derekamra helyezte, a másikat pedig a levegőbe emelte.

- Mégis mi lehet fontosabb, mint hogy a pároddal táncolj? Dahlia, még a végén megsértesz. – az agyam csak Virgie-nél járt, ezért fel sem fogtam teljesen, hogy nem a család nevemen szólít.

- Szétverni Avery seggét. – bukott ki a számon, amit úgy takartam el hirtelen, hogy hozzányomtam a mellkasához, de ettől meg teljesen elvörösödtem, szóval egyik rosszabb dolgot csináltam a másik után.

- Mi a gond vele? – kérdezte belesuttogva a fülembe. Lassan elvettem a fejemet a mellkasától, majd határozottan néztem rá.

- Valami rossz dolgot akar csinálni Virgie-vel, egyszerűen tudom. Kérlek eressz, meg kell akadályozzam.

- Merre mentek? – komornak hallatszott a hangja, egy csepp öröm se maradt abból ami eddig benne volt.

- A véce felé láttam őket menni.

- Mindjárt jövök, maradj távol a…többiektől.

Meglepetten néztem utána, ahogy gyorsan kisiet a teremből. Összevont szemöldökkel mentem leülni az egyik üres asztalhoz figyelve nehogy egyik barátjával se találkozzak, amit még én sem értettem miért kell óvakodjak tőlük, de a fejembe megjegyeztem, hogy erről meg fogom kérdezni őt mikor visszatér. Ujjaimmal türelmetlenül kopogtattam az asztalon a szórakozó tömeget nézve, mikor megpillantottam messzebb Marcorvius-t párja társaságában, éppen beszélgettek, majd nevettek valamin miközben romantikusan táncoltak. Észre se vettem, hogy a tekintetem elhomályosult a gyülekező könnyektől, ezért hamar elnéztem mielőtt le is csorogtak volna az arcomon, ekkor lépett be Riddle kifejezéstelen tekintettel, sötét szemeivel körbe pásztázta a terepet, s mikor észrevett hozzám sietett.

- Menj a mosdóba, a barátnődnek azt hiszem szüksége van rád. – idegesen felálltam hátra tolva a széket, de leállított kezével, amit a vállamra rakott. – Jól van, elrendeztem. Utána gyere vissza, még nem puhítottuk meg elégg Lumpsluckot.

Erre csak bólintani tudtam.

Második rész

Az órán azon kaptam magam, hogy egyre csak szendergek el, ezért feljebb tartottam a könyvemet, mintha olvasnék, de valójában csak próbáltam álcázni a nagy fekete karikákat a szemeim alatt amit az éjjeli edzés okozott. Véletlenül tovább maradtam, mint kellett volna, pontosabban ébredésig, így már nem is volt értelme vissza feküdjek aludni, egyenesen mentem a tusolókhoz, nem is volt probléma egészen déli tizenkettőig amikor is kezdtem érezni ahogy rám száll a fáradtság, pedig ma eszem ágában sem volt még aludni. Ha már egyszer belekóstoltál a tiltott gyümölcsbe akkor nem állhatsz le, ma is ki akarok menni gyakorolni, biztos nem maradok reggelig, de jó lenne csak egy pár órát dobni, és úgy érezni magam, minta életemben egyszer én vagyok a sztár és azt csinálom amit akarok.

Haruno aggódva nézett rám egész nap, bár nem szólt semmit miért vagyok ennyire fáradt, mikor látszólag tegnap még semmi bajom sem volt, mégis éreztem a pillantását néha a hátamon amit nem tudtam nem észre venni. Ebédnél aztán nem bírta ki és letámadt a pálcikáival, szinte szó szerint, mert véletlenül kirepültek a kezeiből egyenesen majdnem az arcomba, ha nem vagyok elég gyors és kapom el őket út közben. Páran megálltak mellettünk, abbahagyták az evést és a beszélgetést, legalábbis akik látták ezt a jelenetet, egy pillanatig azt hittem rájöttek valamire, de nevetve leszidtam a lányt így valószínűleg azt hitték véletlenül kaptam el. Magamban áldottam az eget amiért ilyen együgyűek is tudnak lenni az emberek.

- Sajnálom Hanabii-chan! Nem akartam. – kért bocsánatot miközben átvette a pálcikáit tőlem. Nem kerülte el a figyelmemet a „chan” használat, ami a tegnap előtt még csak „san” volt. Te jó ég hova kerültem.

- Ne mondd ki a teljes nevem, elég megalázó. – suttogtam neki embereket ölő tekintettel. Ő csak bólintott vidáman, de a következő pillanatban ujjával a szemeimre bökött.

- Mitől fáradtál le ennyire? Úgy értem azok a karikák egy elefántot is el tudnának takarni.

- Az is a célom. – feleltem ironikusan, de a lánynak nem esett le, ezért csak legyintettem és tovább ettem csendben.

- Ma is segítesz az ennivalóban, ugye? A fiúknak lesz egy esti edzése…a harmad éveseknek. – folytott hangon beszélt, mintha valamilyen titkot osztott volna meg velem, de ettől legbelül sikongatni kezdtem, mint egy kislány. Ha tényleg a legjobbaknak lesz edzésük akkor első sorból nézhetem ahogy játszanak és ha szerencsém van elleshetek egy-két dolgot a híres dobótól, meg a többi játékostól is.

-Humm, persze. De megnézzük ahogy játszanak is, nem?

- Hogyne! Az volt a rejtett célom, azért is szóltam. – izgatottan bólogatott. – De…az a gond, hogy nem kellene elhagyjuk a konyhát.

- Kitalálok én valamit, ne aggódj. Te csak kövess csendben. – néztem rá jelentőségteljesen próbálva aláhúzni a csendben szót. A lány heherészve bólintott, majd lenyugodva tovább evett teljesen megfeledkezve a karikás szemeimről.

Legalább négy kávét ittam meg estig, valahogy ki kellett bírnom az órákat, utána pedig még volt nekem is tanulni valóm és mire felfigyeltem máris este lett, technikailag, mivel kint még mindig teljesen világos volt hatkor. Éppen a rizset csináltuk csendben, hallatszott ahogy kint játszanak a nagyobbak, ezt nem hagyhattam semmiképp se ki, ezért próbáltam a fejemben kitalálni valamit ami legalább egy kis ideig távol tart a konyhától. Nagyot nyelve eszembe jutott egy veszélyes, de eléggé hatásos módszer, ami még azt is megérné, hogy megbüntessenek érte. Kiszökünk, ennyire egyszerű az egész. Haruno kerek szemekkel hallgatta a tervemet, egy pillanatra meggondolta magát, de mikor mondtam neki, hogy engem az se érdekel akkor ő is elhatározta magát és velem tartott miközben kötényben kifelé siettünk a konyhából, út közben levettük őket, ne tűnjünk annyira szerencsétlenekhez. Lassítva mentem egészen a rácsokig amikbe erősen belekapaszkodtam nehogy elájuljak mikor láttam milyen ügyesen játszanak és milyen határozottak. A hideg is kirázott ahogy hallottam hogyan koppan a labda, vagy száguld el valaki mellett, teljesen ráállt a fülem erre és sose akartam itt hagyni ezt a helyet. Valahol hallottam, hogy Haruno megszólít, de rá se hederítettem, néztem ahogy a senpaiok játszanak ez által is valamennyire tanulva tőlük, alig vártam, hogy kipróbáljam azt a dobást amit az a fiú csinált…hogy is hívják?

- Nakagawa nem szólok még egyszer! – ijedten fordultam hátra mikor megláttam az edzőnőt cseppett sem vidám arckifejezését.

- Ah, igen!

- Mit igenez!? Azonnal menjen vissza a posztjára, nincs mit itt keressen.

Lehajtott fejjel sétáltam, persze, ezt hallom már amióta csak elkezdtem játszani, ezért nem csoda, hogy tőle is ezt hallom mégis valamennyire fájdalommal tölt el, ezt a fájdalmat pedig az elkövetkezendő napokban éjjeli edzésekkel nyomtam el, már azzal se törődtem mennyire nyúlik el, csak ki akartam valahogy adni magamból a feszültséget, ami nem jegek hurcipálása volt. Egy hét után már igencsak javult valamelyest a tartása az ujjaimnak, volt időm megfigyelni nem egy embert, ezért elsajátítottam hogyan kell helyesen tartani ahhoz, hogy megcsavarodjon, már csak azt kell megtanulnom hogyan tartsam a lábamat és akkor sikerülni fog végre az a csavar dobás amit vagy két hónapja próbálok tökéletesíteni. Úgy érzem már csak idő kérdése és végre el tudom úgy hajítani, hogy betaláljon a lyukba amit sikerült kijelölnöm pár napja. Persze mielőtt vissza mennék a hálóba mindig letörlöm a kréta nyomokat, és vissza teszek mindent a helyére, viszont az utóbbi időben úgy érzem kell figyeljek, mert az egyik lökött évfolyamtársam kiszabadult és mostanában éjjel is eddz méghozzá fut két bazi nagy kerékkel magához kötve. Láttam egyik éjjel, ezek után már nem kockáztathatom meg, hogy ott legyek ahol ő, ezért inkább bent leszek, ő úgyis kint van, aztán mindig óvatosan megfigyelem ki az aki még megy edzeni egy kicsit lefekvés előtt, jobb dolgom úgy sincsen.

A tanulni való a legegyszerűbb része, rajtam mindig is a technika fogott ki, sokkalta hamarabb tanultam meg az elméletet, mint a gyakorlatot, ezért is kell ennyit gyakoroljak. Fáradtan dőltem neki egy nagy üveg vízzel a kezemben a rácsnak miközben előttem kinyitva a könyv és a különböző dobásokat figyeltem. Sokkalta könnyebb volt bemagolni az egészet mintsem megcsinálni, az már egy teljesen más tészta volt, aznap is ki kell mennem gyakorolni máskülönben megőrülök.

- Ah, Hana-saaaaan, adnál egy vizet? – az az idióta első éves sétált felém energikusan integetve, a jó kis kerekek még mindig a derekához voltak kötve.

- Tessék, azért vagyok. – feleltem egy kissé keserűbben, mint ahogy akartam.

- Van valami baj? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, de miért is mondanám meg neki mikor még csak normálisan be sem mutatkozott.

- Dehogy, csak tanulok, szóval ha befejezted akkor akár el is me…

- Waaauuu, ezt mind meg kell tanuld?! Milyen király, megmutatod nekem is ezt a dobást? – nem is válaszoltam semmit, de már felkapta a földről a könyvet és közel emelte a szeméhez az egyik oldalt. – Wuuuuuu, bárcsak én is tudnám azt a csavartat eldobni. Ahogy nézem elég sok mindenre szükség van. Egyáltalán tudja ezt egy ember is megcsinálni?!

- Tudja. – feleltem automatikusan, teljes magabiztossággal.

- Mégis ki? – kérdezte meglepetten.

- Ha jól hallottam van egy idióta aki edz a 6-os bázisnál, menj oda és hátha meglátod.

Magamba kétségbeesetten beszélgettem tovább a fiúval akiről kiderült, hogy Eijun. Teljesen megfeledkeztem magamról és egy olyan ostobaságot csináltam megint, hiszen én vagyok az az idióta aki ott szokott edzeni, ma pedig, vagy egyáltalán semmikor se mehetek most már oda mert megtudta, hogy szokott edzeni ott valaki és amilyen hülye ő is biztos megnézi ki az. Tovább cseverésztünk egészen addig, míg az edző szinte le nem ordította a fejét, akkor visszament futni én pedig tovább osztogattam serényen a vizeket. Próbáltam közben tanulmányozni mindenkit, de ez nem volt olyan egyszerű mikor minden percben szüksége volt valakinek vízre, főleg mert kezd egyre melegebb lenni és akkor már az emberek is szomjasabbak.

Továbbra is ostoroztam magam, még akkor is mikor újdonsült barátnőmmel beszélgettem, legalábbis úgy néz ki ő nagyon kisajátított magának, nekem pedig mindegy volt, mert mással amúgy se nagyon beszélgettem mostanság csak vele meg Eijun-al. Aznap még felhívott anya, persze nem mondtam neki semmit se erről, mert nagyon idegesek lennének, ezért minden félét meséltem mellé, ami igazából teljesen igazság, csak éppenséggel eltitkoltam egy apró dolgot, hogy tilosan edzek éjjelente. Ma is szépen bekötöttem a hajamat, mint mindig, felöltöztem ahogy csak tudtam és elindultam a 6-os bázis felé, ahol hála az égnek nem volt senki ezért nyugodtan bemelegítettem és kezdhettem egyszerűbb dobásokkal. Mikor úgy éreztem elég belőle elkezdtem a könyvből nézett és az eddigi tapasztalatokat összevetni, aminek az lett az eredménye, hogy sikerült begörbítenem a lábamat végre olyan szögbe ahogy azt kell, viszont a dobás sungjától előre estem én is. Vigyorogva megtöröltem portól az arcomat, de tovább csináltam reménykedve hátha ma sikerül teljesen tökéletesíteni a formát, de sajnos ahogy csak teltek az órák rájöttem hiányzik valami még, amire ma biztos nem fogok rájönni.

Sóhajtva megigazítottam a sapkámat és visszafelé indultam, teljesen fáradtan dőltem be az ágyamba, épp, hogy eldugtam az edző cuccaimat, de még így is reggel ijedten vettem észre, hogy az államon egy seb jelent meg. Kétségbeesetten lealapoztam és kisminkeltem magam, sikerült eltakarni fél óra fáradozás után, Haruno pedig meglepetten nézett rám milyen csinos lettem hirtelen, pedig csak annyit tettem, hogy magamra kentem pár festéket.

- Kinek akarsz tetszeni? – kérdezte felemelgetve szemöldökeit, majd izgatottan nézett rám, mint akinek eszébe jut egy személy. – Ahh, tán csak nem?!

- Eh?

- Tán csak nem annak a fiúnak akivel tegnap is beszéltél? – kérdezte álmodozó hangon amitől hányingerem lett.

- Ne haragudj, de ő nem éppen az én típusom. – feleltem összeráncolva szemöldököm.

- Akkor ki az? Melyik a te típusod? – kérdezte teljesen belemelegedve a témába. – Nehogy már, te is láttad hány jól kinéző csávó van itt, annyi akire lehet ájuldozni.

- Ha már itt tartunk akkor neked ki az? – ha már visszakérdeztem hátha maradt egy kis esélyem, hogy kihagyjon engem, de sajnos a válasza utána visszatért rám.

- Én válaszoltam Hana-chan, te jössz!

- Urgh…magasabb mint én. Nyugodt…gondolom. – cseppet sem voltam biztos abban amit mondok, sose érdekeltek különösebb képpen a fiúk mostanáig, még csak tetszeni is alig tetszett egy vagy kettő, ezért gyorsan körbe jártattam a szemeimet, míg meg nem pillantottam egy helyesebb fiút aki a mi évfolyamunkba tetszik, majd rámutattam szolidan nehogy bárki is észre vegye. – Mondjuk, mint ő.

-Wuuaaa, komolyan?! – kerek szemekkel nézett rám szobatársam. – Tényleg ő tetszik neked?

- Igen. – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Mondjuk…összeillenétek. Mind a ketten olyan komorak vagytok.

- Mit mondtál?!

- Menjünk vissza, azt hiszem kiáltottak értem. – heherészve elrohant az ellenkező irányba, majd sikeresen meg is botlott a saját lábában. Sóhajtva beletúrtam a hajamba és elindultam segíteni neki mielőtt meg nem öli magát a nagy lelkesedésbe.

Észre se vettem mikor kezdtem mosolyogni miközben a falakra nézek üveges tekintettel. Hamar összevontam a szemöldököm mikor rájöttem magamban mosolygok, mint valami őrült, a nélkül, hogy bármi okom lenne rá. Felettem Haruno telefonon beszélgetett és a körmét csinálta közben, mivel túl unalmas volt ennyit ülni inkább kimentem tanulni a levegőre, hátha a friss szél megüt és akkor hamarabb fog az agyam. Pár óra olvasgatás után ijedten néztem a könyvet, mielőtt biztosra megyek, hogy tényleg igazam van fel kéne mondjam magamnak, vagy valaki másnak, mondjuk a szobatársnőmnek a leckéket. Hevesen dobogó szívvel böktem meg Haruno lábát, nagyokat pislogva nézett le rám a területéről, mikor megláttam a tekintetemet elköszönt a személytől akivel eddig nevetett és ijedten mászott le mellém.

- Mi a gond? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! – félve nézett végig rajtam keresve még valamilyen rendellenességet.

- Én…felmondhatom neked a könyvből a leckét? – kérdeztem félve a választól, mert nem voltam biztos benne elvállalja-e és ha igen akkor én milyen ügyes leszek.

- Ah, hát persze! Azt hittem már valami baj van! Hahaha, melyik leckétől? – nevetve elővette a saját könyvét és várta mondjam az oldalt.

- Az első leckétől, kérlek.

- Ah, rendben, csak egy pillanat. – lapozott párat mire odakerült. – Én még nem teljesen tanultam meg, azt hiszem az ötödikig sikerült, nem annyira nehéz, de onnan már eléggé bonyolulttá válik a sok szabályzattal. Ah, de kezdd csak, annyit mind tudok fecsegni.

Rámosolyogtam mielőtt el nem kezdtem mondani a leckéket egészen az elsőtől kezdve. Eleinte féltem, ezért még kellett egy kis segítség tőle is, de mire az ötödikhez értem eléggé belemelegedtem ahhoz, hogy most már folyékonyan mondjam fel neki a szabályokat, játékosok helyzetét és így tovább. A szobatársam arckifejezése eleinte nyugodt volt és mondhatni vidám, viszont ahogy egyre jobban haladtunk előre kezdett ráfagyni arcára a mosoly, majd lassan el is tűnt az arcáról és a helyébe egy remegő száj és kerek szemek került oda. Közben kellett igyak is, mert kissé kiszáradt a torkom a sok beszédtől, főképp mire a végére értünk, akkor már tudtam, hogy tényleg sikerült megtanulnom az összes 52 fejezetet majdnem tökéletesen, csak egy néhányszor kellett kisegítsen, de legtöbbször magamtól eszembe jutott mit kell mondjak. Amint az utolsó mondat elhagyta a számat egy hatalmas csend telepedett ránk, érezhető volt a levegőben a feszültség amitől inkább az ágyamat kezdtem tanulmányozni egészen addig míg nem hallottam ahogy Haruno hangosan leejti a könyvet a kezéből.

- Ha…Hana-chan! Mi a…fene? – suttogta kerek szemekkel miközben lassan felvette a földről a könyvet. – Ezt…te mikor tanultad meg?

- Azt hiszem…most. – feleltem cseppet sem magabiztosan.

- Ez…de mégis hogyan? Lehetetlen, hogy valakinek ilyen memóriája legyen, ne mondd nekem, hogy azért volt karikás a szemed mert éjjel is fent maradtál tanulni?! – habogva néztem rá egy darabig, mire leesett miről beszél. Az nem is baj, ha azt hiszi e miatt vagyok folyton fáradt nappal, legalább van egy kifogásom, de ezek után mégis mit a fenét kezdjek?

- Igen…szeretek tanulni.

- Ennyire? – kérdezte szinte vérben forgó szemekkel.

- Úgy tűnik. – feleltem nevetve, mire kétségbeesetten és depressziós aurával körülötte bemászott az ágyába.

- Azt hiszem most alszok. Jó éjt. – motyogta a párnájába.

Elhúzva a számat én is visszafeküdtem a saját ágyamba megvárva míg ténylegesen elaludt, mikor már biztos voltam abban, hogy normálisan veszi a levegőt átöltöztem és halkan kisurrantam az éjszakába. Összeszorított fogakkal kezdtem rohanni a pályák körül, mint valamilyen őrült, egyre csak azon járt az eszem, hogy mennyire kiborulhatott Haruno, bár titkolni próbálta a párnájával így is hallatszott ahogy szaggatottan veszi a levegőt és fulladozik a visszatartott könnyeitől. Nem akartam ezt hallgatni, ezért inkább tetettem hogy halkan horkolok, hátha akkor ő is hamarabb elalszik. Be is vált a tervem, rá nem sokkal ő is elszendergett, mielőtt pedig kimentem volna az ajtón láttam ahogy szorítva az egyik plüss állatát amit magával hozott. Volt egy érzésem, hogy azért borult ki ennyire, mert ennyit haladtam csak két hét alatt, neki amúgy is elég sok problémája van e nélkül is, ezért megértem ha érzékenyen érinti, ha egy másik első éves ilyen gyorsan halad a tennivalókkal. Holnap biztos elmegyek az edzőnőhöz, hogy megkérdezzem mit csináljak, mert már befejeztem ezt a könyvet, biztos van még valami amivel elfoglalhatom a mindennapjaimat.

Ökölbe szorítottam ujjaimat, hiába próbáltam rohanással elűzni a rossz érzést a gyomromból, muszáj, hogy dobjak ahhoz, hogy legalább egy kicsit is lenyugodjak.  Lihegve mentem be a 6-os fedett bázisra, elkezdtem bemelegíteni a vállamat és a többi testrészemet, annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt, hogy legalább egy fél órája csinálom ezt. Ciccentve megfogtam az egyik labdát kifejezéstelen tekintettel nézve azt.

- Francba is. – kiáltottam fel ideges, majd beálltam a pozíciómba nem is gondolkozva hogyan dobog a szívem, egy egyszerű gyors labda sikeredett belőle. – Fene, hogy enné meg.

Egy újabb labdát vettem ki a dobozból, míg le nem nyugszok nem tudom kipróbálni a csavarosat, ezért dobáltam a labdákat, utána pedig felvettem az ütőt és azzal kezdtem gyakorolni. Vártam mikor nyugszok le, csak utána nyúltam újra labdához mikor már úgy éreztem kiment belőlem az összes idegesség, de miközben próbáltam dobni egy csavarosat rengetegszer elestem előre a lökettől, ezért a végén csak szitkozódtam egész gyakorlásom alatt, mint valamilyen kocsis.

10. Fejezet

Aznap este még mindig eszembe jutott, hogy miket mondott anya a rivallóban, borzalmas volt, láttam ahogy páran megnéznek a folyosón, csak reménykedni tudtam, hogy 1-2 napon belül elfeledkeznek erről és inkább arról kezdenek pletykálni, hogy kit visznek el pénteken a Halloween-i buliba a fiúk a „Lump klubból”. Majdnem egész nap vörös arccal írtam a leckéket, csináltam a varázslatokat próbálva megszabadulni az aznapi emlékektől, még azt is megpróbáltam, hogy felmondjam magamban a Bájital leckéket meg főzeteket amiket tegnap tanultam meg, attól egy kicsit lenyugodtam, viszont az is alig tartott egy-két órán át. Egyenesen megnyugvás volt vacsora után találkozni Riddle-el a könyvtárban, alig léptünk be máris lerakott elém újabb két könyvet, meg sem kellett mondania mi az, amint kinyitottam rájöttem, hogy a harmadik és a negyedik évi bájitalokat kell megtanulnom. Évfolyamtársam csendben leült velem szemben, majd mielőtt hozzá látott volna saját házijához rám pillantott ezzel jelezve, hogy kezdhetem, ezért hozzá is láttam megtanulni az összesen kilenc bájitalt, persze várható módon ez nem ment olyan egyszerűen, mert egy idő után kijött rajtam a tegnapi reggelig való tanulás és majdnem elaludtam a könyveken. Szemeimet hevesen dörzsölgetve olvastam a lapokat, viszont úgy tűnt egybeolvadnak a mondatok, ezt gondolom Riddle is észrevette, mivel csettintett egyet az orrom előtt.

Megrázva a fejemet folytattam az olvasást éjjel tizenkettőig, onnantól szótlanul sétáltunk lefelé a pincébe, összevont szemöldökkel néztem a fiúra, nem gondoltam volna, két napra kéri ki a termet, habár őt ismerve azt is el tudom képzelni, hogy a vizsgáig kiveszi. Fáradtan lerogytam az egyik székre amint beléptem a sötét helységbe, Riddle előszedte az üstöt, de ennyi, innen már nekem kellett csinálni, ő pedig, mint a sólyom, állt mellettem és minden egyes kézmozdulatomat figyelte. Egy idő után átléptem a holtpontomon, ezért már energikusabban csináltam az italokat egymás után, reménykedve, nem kell újra elkészítenem, viszont túl szép lett volna, párat akkor is újra kellet csináljak, de azt be kellett ismernem, hogy így sokkal egyszerűbben ment a tanulás, ha a főzeteket tanultam meg, és nem csak a hozzávalókat. A Felövező bájitalt legalább háromszor csináltam újra, olyan büdös lett a teremben, hogy lassan úgy éreztem elhányom magam, ezért Riddle kinyitotta az ajtót áradjon ki a bűz.

- Úgy tűnik a negyedik évnél teljesen lemaradtál. – kommentálta eltüntetve a bájitalt. – Ez megy a legnehezebben, szóval erre fogunk építeni holnap is, még meg akarod próbálni? Lassan négy óra van.

- Igen, még egyszer ezt. Valahogy nem megy. – motyogtam előkapva a szárnyakat amiket rögtön bele is raktam az üstbe. Minden remekül ment, míg kékre nem változott a folyadék, onnan háztársam közelebb állt és kisegített, közben magyarázva mit miért kell tenni, és meddig. Figyelmesen néztem a kezét meg a folyadékot ahogy egyre változtatja a színét ahányszor csak rakott valamit bele és feljebb vitte a lángját, hihetetlen, hogy valaki ennyire ügyes legyen bájitaltanban.

- Ezt a hármat még hozzárakjuk, utána addig kell hagyni főni míg zöld nem lesz. És kész, ennyi az egész. Holnap megpróbáljuk újra negyedik éves tanagyagot.

- Hmmm. – bólintottam eltüntetve pálcámmal a főzetet.

- Elég kellemetlen incidensbe keveredtél reggel. Úgy tűnik anyukád igazán komolyan veszi ezt a házasságot. – lefagytam menet közben mikor meghallottam ezt a mondatot. Arcom megint elvörösödött, úgy pakoltam el a hozzávalókat, hogy fel sem néztem.

- Ez…nos nem csak anya veszi komolyan, ha körbe nézel akkor a legtöbb szülő ezt csinálja.

- És megvan a kiválasztott? – engedtem hajamat, hogy hulljon az arcom elé ahogy a fiolákat raktam a lenti polcba.

- Dehogy, ma írtam neki, hogy hagyjon még gondolkozni, mert vannak vizsgáim, most máson jár az eszem. Szinte rögtön vissza is írt, hogy megérti.

- Akkor gondolom nem haragudna meg egy férj jelölted sem hogyha elhívnálak Lumpsluck pénteki partijára. – az egyik fiola kiesett a kezemből mikor ezt meghallottam. Ijedten néztem hátra a nyugodtan mosolygó fiúra, aki most elővette a pálcáját, hogy megjavítsa a fiolát, majd visszarakja a helyére. – Miért csodálkozol ennyire Wagner? Meglepetésként ért?

- A meglepetés…még igazán szép kifejezés arra amit most érzek. – ráztam meg a fejemet hitetlenül. Erre az egy dologra sose számítottam volna, hogy pont ő meghívjon, ez egyszerűen már nevetséges.

- Oh. – mintha eszébe jutott volna valami elkerekedtek az amúgy is hatalmas barna szemei. – Sajnálom, elfelejtettem említeni, hogy milyen okból hívlak meg. Tudod az egyesség amit kötöttünk, így egyszerűbb lesz neked is meg nekem is, gondolom ezzel te is egyet értesz.

- Feltétlenül vizsga előtt kell?

- Mindenképpen. Tehát melyik lesz? A nehezebb vagy a könnyebbik út? – huncutul mosolyogva nekidőlt a szekrénynek amiben a fiolákat tartottuk.

Kelletlenül bár, de csak elfogadtam a hívását, ennyivel tartoztam neki, viszont az biztos, hogy ezek után nehezebben tudtam elaludni még akkor is ha teljesen fáradt voltam, reggel már nem keltem olyan energikusan, mint ez előtt. Szinte zsibbadtam a fáradtságtól, úgy mentem egyik óráról a másikra szerdán, ráadásul mivel ennyit törődtem a Bájitaltannal a többit kicsit elhanyagoltam, ezért amint hosszabb szünetem lett azt is tanulással töltöttem, az egyetlen pozitív dolog ebben az, hogy barátnőim is teljesen elvoltak havazva a saját vizsgáikkal, készültek ők is a fakultatív tantárgyukra, ezért általában vagy órán beszélgettünk, vagy mikor ettünk.

Szerda éjjel is kint maradtam, Riddle természete nem változott a meghívása óta, ez jó hír, ezért én is ugyanúgy dolgoztam, ha nem jobban, mint ezelőtt. Mint ahogyan arra számítottam elkezdődtek a pletykálások a pénteki bulival kapcsolatban, ezzel nem is lett volna semmi baj, mert nem szoktam amúgy odafigyelni rá, viszont párszor megcsapta a fülem Marcorvius neve, ettől pedig pár percig teljesen lelombozódtam, legszívesebben vele mentem volna, erre összeragadtam egy másik fiúval aki nem is tetszik. A szívem mindig összeszorult mikor elképzeltem Marcorvius arcát amint meglát, bár lehet az is, hogy továbbra is ablaknak fog tekinteni, ez is a jövőre tartozik, nem rám.

Csütörtökön reggelinél majdnem megfulladtam az asztalnál mikor Helen szóba hozta a bált, persze, számíthattam volna erre is ha van egy kis eszem, de úgy tűnik az egyik teremben maradt. Nem mondtam el neki, hogy járok külön órákra Riddle-hez, azt pedig végképp titokban tartottam, hogy meghívott a bálra, akármennyire is jóban vagyunk valószínűleg elátkozott volna, ezért csak egyetlen embernek tudtam kiönteni a szívemet, Virgie-nek. Teljesen sokkoltan hallgatta kapcsolatunk kialakulását, míg a végén kijelentette, hogy ezek után inkább ne is meséljek ilyesmit, mert lassan egy titok doboznak állhatna be, ezért én is hallgattam róla.

- Mit gondoltok, kit fog meghívni? Biztos valami gyönyörű lányt, az is lehet, hogy felsőévest. Hey, mi a bajod Dahlia?

- Arghm, azt hiszem romlott a tojás. – félretoltam az ételt magam elől és inkább elkezdtem szörpöt inni amivel egy kicsit lenyugtattam a köhögési rohamomat, mígnem elkezdte fojtatni.

- Megint kint maradtál az éjjel tanulni? Most felkeltem hatkor, hogy bejöttél…komolyan meddig bírod te ezt csinálni? Én már három órától teljesen kivagyok borulva…

- Ne haragudjatok, előre megyek Átváltoztatástanra. Találkozunk a terem előtt.

Fájó szívvel rohantam el tőlük, attól tartottam ha tovább maradok akkor a végén Helen még jobban gyanút fog fogni azt pedig nem akartam. Inkább leültem az egyik padra míg tartott a reggeli és átnéztem a tananyagot, és csak utána indultam el terem irányába. Utáltam ezt csinálni, de mégis mi választásom lehetett? Inkább csendben ültem órákon egész nap, magamba feledkezve, ezért párszor fel sem tűnt, hogy eltűnt Helen párszor, egészen addig míg ő maga el nem mondta, hogy mi történt, de azt is csak később árulta el, SVK-n. Addig Virgie-vel mentünk közös órákra és hallgattuk a pletykákat, de valamiért ő sem viselkedett normálisan.

- Mi a baj Virgie, látom rajtad, hogy történt valami. – ráztam meg a fejem miközben együtt sétáltunk Bájitaltanra.

- Nem szívesen avatlak, be… - homlokán ráncok alakultak ki annyira keményen gondolkozott valamin, e miatt bíztatóilag megsimogattam a hátát.

- Kérlek…avass be, én is rengeteget elmondtam már neked.

- Huh, az egyszer biztos. Igazán abbahagyhatnád a titkolózást.

- Nem is tudom kettőnk közül ki titkolózik. – néztem rá szigorúan mire felemelte két kezét, mintha megadná magát.

- Rendben…rendben. Avery-vel van valami baj…tudod, emlékszel mi volt még akkor?

- Persze, mondtál neki valamit akkor, ahhoz van köze?

- Igen. Azt mondtam neki, hogy tudok róla valamit amit senki más rajta kívül. – bólintottam ezzel is bíztatva a folytatásra. Sóhajtva felborzolta a haját, majd folytatta. – Nos, ő egy félvér.

- Ne…komolyan?

- Igen, és most újra előkerült, hogy nem érdekli kinek mondom el, ő velem legalább egy randira el akar jönni.

- Szóval? – értetlenül néztem rá, majd mintha lassan leesett volna elkezdtem szinte ordibálni. – A bál!

- Ssssshhh, ennél hangosabban nem tudtad volna? Rendben, igen, elhívott a bálra. Két napja rajta kapott ahogy egyedül sétáltam a könyvtárba és félre húzott, hogy „kicsit beszélgessünk”. Akkor kérdezte meg, én meg igent mondtam, csináltunk egy megszeghetetlen esküt, szóval ebből nem mászhat ki.

- Virgie…komolyan? Azt hittem ennél okosabb vagy.

- Nekem ne beszélj erről mikor Riddle-el fogsz menni ugyanabba a bálba ahova én. Már csak azért is fogadtam el, mert ott leszel és akkor vigyázunk egymásra. – suttogta közelebb hajolva nehogy meghallja más, viszont így közelebbről éreztem a gonosz auráját.

- Oké, igazad van, sajnálom. Remélem is, hogy tudunk vigyázni egymásra…vagy inkább én rád.

Az órán sokkal többet jelentkeztem, mint eddig bármikor, a legfurcsább dolog pedig az volt, hogy jó válaszokat is adtam, még a tanár is meglepődött ettől, de minden bizonnyal pozitív irányba, ezért én is vidámabban másoltam a leckéket a könyvből és figyeltem a leckére. Virgie mosolyogva megdicsért óra után, mellette pedig legtöbben vidáman jöttek ki, mivel több pontot tudtam szerezni magunknak, mint a Griffendél. Legtöbben SVK irányába mentünk, volt aki lelógta inkább, mi viszont alig vártuk ezt az órát, tudtuk, hogy tudunk megint gyakorolni varázslatokat, vagy tanulunk valamilyen érdekes állatokról. Helen a terem előtt állt morcosan, karba tett kézzel, úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban ölni tudna, ezért csak természetes, hogy megkérdeztük mi a baja.

- Semmi érdekes. Dahlia, ülsz ma velem?

- Ja…persze. – bólintottam összevont szemöldökkel.

Órán a tanárnő teljesen beleélve engedett be minket a terembe, meglepetésünkre a székek és a padok félre lettek tolva, középül pedig vörös füst csillogott, csinálva a padlóra egy hatalmas téglalapot. Vigyorogva sétált be mindenki, már előre sejtettük mi lesz a vége, és igazunk is lett, a tanárnő úgy döntött eljött az ideje, hogy csináljon egy párbajkört, pluszba még kijelentette hogyha bármikor kedvünk támad jönni ide gyakorolni akkor öt után szabad este tízig. Ettől a legtöbben lázba jöttek, beleértve magamat is, alig vártam, hogy párbajozzak valakivel, de mivel ekkora nagy területet elfoglal egyszerre csak két ember tudott harcolni, addig a többiek csak álltak körülöttük és nézték. Elsőre egy Hugrabugos és egy a mi házunkból ment, mindenki félre állt legyen elég helyük, és nehogy eltaláljon minket a varázslat amiket kidobnak.

- Mikor akartad elmondani? – összevont szemöldökkel néztem rá Helenre, aki ökölbe szorított kezekkel állt mellettem, arca szinte eltorzult a dühtől miközben ezt a három szavacskát kiejtette.

- Mit?

- Ezt! – válaszoltam suttogva. Előhúzott a talárjából több összegyűrt pergament, éppen hogy nem vágta hozzám őket. – Nem te adtad be a dolgozatodat Lumpslucknak, hanem RIDDLE.

- Helen. – suttogtam kétségbeesetten, mivel akik előttünk álltak hátra fordultak. – Ha vége az órának megígérem mindent elmagyarázok, de addig…

- Franc se kíváncsi a magyarázkodásodra. Barátnőm vagy, nem kéne hozzá se szólj ahhoz aki tetszik. Mégis mi mást titkolsz? Ja várj, kitalálom, vele mész ki éjjelente, vagy mi?

- Helen. – sóhajtottam megdörzsölve a halántékomat. – Segít nekem Bájitaltanból. Csak ennyit csinál.

Mielőtt még mondhattam volna bármit is a keze felemelkedett és a következő pillanatban az arcomon csattant, amitől mindenki, még a tanárnő is ránk nézett. Meglepetten figyelt minket pár pillanatig, addig pedig Helen sírva kirohant a teremből, én meg félig vörös arccal néztem utána teljesen meglepetten, mellettem pedig Virgie ugyanolyan arckifejezéssel nézett arra a helyre ahonnan barátnőnk elrohant. A tanárnő visszatért a sokkból és ráparancsolt mindenkire, hogy figyeljék a párbajt, utána pleykáljanak, de a diákok nem bírták ki, csak suttogni kezdtek körülöttünk, én próbáltam Virgie hideg kezével lehűteni az arcomat.

- Úgy tűnik azért már nem kell aggódj, hogy megtudja.

- A bálról még mindig nem tud. – erre egy fájdalmas arckifejezéssel nézett rám.

- Azt vidd a sírodba inkább, míg ő nem lök bele.

- Miután meg is ássa.

Óra után mi tűztűnk el a leghamarabb, szerintem még porzott is utánunk a föld olyan gyorsan rohantunk le a lépcsőkön egyenesen a lány vécébe. Sóhajtva néztem az arcomat, ehhez pálca kellett az egyszer biztos, gyorsan elő is vettem eltüntetve a sebet alulról ahol megütött, viszont a kicsi dagadást már nem tudtam sehogy sem eltüntetni. Virgie csendben neki volt dőlve a kagylónak, míg a lányok össze-vissza beszélgettek körülöttünk minden féle hülyeségről, aztán a fülemet megint megütötte valami.

- Hallottad kivel fog menni Riddle? Azt hiszem az évfolyamából az egyik lánnyal.

- Ah ne mááár, pedig úgy reménykedtem, hogy engem fog hívni, vajon már meg is hívta?

- Úgy tudom igen, olyan kár, hogy nem tudjuk ki az, biztos valami gyönyörű lány. Gondolod, hogy Gillbert az? – Virgie-vel automatikusan egymásra néztünk mikor meghallottuk Helen családnevét.

- Pft, az a kis nyivákoló, buta lány? Ne viccelj Rox, nem látod mennyire próbál folyton rá mászni és sose sikerül neki? Egyszerűen hihetetlen, mit hisz magáról?

- Igaz, pedig azért szép párok lennének…

- ÉN szebben néznék ki vele, mint ő.

- Ne röhögtess. – szólaltam meg automatikusan, észre se véve magam. – Az arcom most felpuffadva jobban néz ki, mint te.

- Te meg mégis ki vagy? – a lány félredobta sűrű barna haját, világosbarna szemei világítottak a dühtől, az az igazság, hogy elég szép volt, viszont látszott rajta, hogy egy évvel kisebb, mint mi, és csak sminkkel próbál idősebbnek tűnni. Barátnője egy fejjel magasabb volt nála, két copfba volt fogva világosbarna haja, kék szemeivel pedig ijedten nézett ránk.

- Dahlia Wagner, megjegyezheted, mert most úgy elátkozlak, hogy csak a hamvaidat lehet majd felszedni utánad.

- Ne röhögtess, te vagy az a lány aki rivallót kapott. Hah, milyen ciki már, még férj jelölted sincs. – felemelte bal kezét amin egy igencsak drágának tűnő gyűrű csillogott, undorodva néztem rá, majd vissza az arcára.

- Elég baj az neked, ha el vagy jegyezve és mégis Riddle-re fáj a fogad.

- Arra se…

Befejezni már nem tudta, mert gyorsan előrántottam a pálcámat nem törődve azzal ki van körülöttem és ki nem, magamban elmondtam a Levicorpus( az áldozat fejjel lefelé fordul, mintha a bokáját összekulcsolták volna) átkot a lány pedig sikoltozva próbálta eltakarnia bugyiját a kezeivel és a szoknyájával. A legtöbb lány bent sikongatni kezdett, de ezzel semmit sem törődtem, általában nem szoktam ilyen hirtelen vérű lenni, de most nagyon felhúzott ez a lány akinek még a nevét sem tudom.

- Na ide figyelj te…te! Ha most azonnal nem eresztesz…

- Kérj bocsánatot. – mondtam teljes hidegvérrel. Éreztem Virgie kezét a vállamon, de ledobtam egy rándítással. – Most.

- M…mi? Nem! Nincs miért?

- Tudok állni egész nap.

- Dahlia…komolyan jobb lenne ha… - suttogta ijedten Virgie a hátam mögött.

- NOS? – kiáltottam fel, mire a lány szemeiből könnyek kezdtek hullani le a hajába.

- SAJNÁLOM!! Kérlek eressz…

Unottan elmondtam magamban az ellenátkot, így durván a földre esett, és ugyanebben a szent pillanatban nyitott be szigorú tekintettel az SVK tanárnőnk. Merrythought professzorasszony egy pillanat alatt felmérte a terepet, majd kihívott a mosdóból, mintha egy szőke fejet láttam volna kijönni az egyik fülkéből, de nem volt elég időm megfigyelni tényleg Helen volt az vagy csak egy másik tanuló a sok közül. A tanárnő végigvitt a folyosón egészen fel az irodájáig ahol aztán leültetett egy székre, hogy utána hosszasan kioktasson miért nem kellett volna ilyen durván bánnom azzal a lánnyal, én pedig hiába magyaráztam neki, hogy csak a barátnőm becsületét védtem, meg és ő tényleg megérdemelte, Merrythought professzorasszony nem is akart hallani többet. Kiküldött mínusz 20 házponttal, tehát amit ma elnyertem Bájitaltanon rögvest le is esett, és két tekercses büntetőmunkával a nyakamon, amit kénytelen voltam teljesíteni, hiszen még több pontot von le ha nem írom meg.

Idegesen, az igazságtalanság miatt, mentem lefelé a pincébe, mert ezek után semmi kedvem sem maradt menni vacsorára, még az étvágyam is elment, ezért gondoltam inkább tanulok holnapra, elvégzem a házikat, és majd egy Riddle féle tortúra után megcsinálom a nőnek a dolgozatot, ugyancsak holnapra. A klubhelységben nem sokan voltak, csak azok maradtak lent akik ugyancsak inkább tanultak, mint hogy vacsorázzanak, ezét nyugodtan le tudtam ülni az egyik nagyobb asztalhoz, hogy elvégezzem a munkámat. Kifejezéstelen tekintettel néztem a plafont pár perc után gondolkozva mit írjak, utána folytatni kezdtem egészen addig míg valaki meg nem bökte a vállamat. Frusztráltan tettem le a tollamat a pergamen mellé és fordultam hátra, hogy lássam ki zavarhat, meglepetésemre Virgie állt előttem és nem messze tőle Helen kifejezéstelen tekintettel.