Old Friend

    Dícséretet kapni egy olyan embertől akire felnézel a legjobb ajándék amit valaha kaphatsz, szerintem mindenki már átélte ezt, pont ezért nem kell magyarázzam mennyivel jobb lett a közérzetem miután láttam, Ryuzaki nem bánta meg a döntését. A kezemen megmaradt a heg ami miatt ide kerülhettem, előfordult, hogy képes voltam perceken át dörzsölgetni úgy, hogy észre sem vettem mit csinálok, csak akkor miután "társam" rám szólt, jobban mondva megkérdezte mi a bajom. Néha szerettem azt gondolni  aggódik mi van velem, de valószínüleg semmi köze sem volt ahhoz amit kérdezett. L érzéketlen ember, amit nem csodálok, így nőtt fel, az lett volna a furcsa hogyha nevetni látom, ami még sose történt meg. Watari mégis megjegyezte, hogy sokat számítok L-nek, apró dolgokkal mutatja ki a törődését, már ha annak lehetne nevezni azt amit ő csinál. Minden esetre nem hinném, hogy annyit számítanék neki, hisz semmi más kapcsolat nincs köztünk leszámítva a detektív társakat, amit szintén kétlek.

    Nem kicsit néztem ki a fejemből, még a hotelben is ahol megszálltunk landolásunk után. Észre sem vettem, hogy automatikusan gyújtom meg egymás után a szál cigiket, teljesen beleolvadtam a belső világomba ahonnan csak nagy nehezen lehetett kirángatni. Próbáltam elraktározni a következő helyszín látogatását egy olyan állományba a fejembe ahol könnyű szerrel újra kivehettem. Jelenleg viszont csak Ryuzaki-n járt az agyam, nem tudtam sehogy sem másra öszpontosítani bármennyire is akartam, így hát inkább hagytam magam a gondolat áradatnak és vele sodródtam olyan helyekre amikről még csak nem is tudtam, hogy léteznek. Szerettem volna közelebb kerülni hozzá, hisz semmi kétség sem fért hozzá, annyira húzott magához, mint a mágnes a vasat. Mindent tudni szerettem volna róla amennyit csak lehetett, de semmi esélyem se volt, ha racionálisan néztem a dolgokat. Ez a férfi teljesen elzárja magát a külvilágtól, félve az attól való fájdalmaktól és eseményektől, inkább a háttérből irányít, ahonnan nem eshet bántódása. Az, hogy megengedte, jobban mondva tolerálta az itt létemet annak köszönhető, hogy azt hitte én is olyan vagyok akárcsak ő, pedig ez nem teljesen igaz. Vegyük úgy, ha ő 100%-ban intelligens én csak 80%-ban, ha ő 100%-ban visszatartja az érzelmeit akkor én csak 50%-ban. Ez az arány hatalmas, főleg ha az érzelmi arányokat nézzük. Bár úgy tűnik elég jó vagyok a megjátszásban, ez egyáltalán nincs így. Rengetegszer török meg akkor amikor nem kéne, legtöbbször a sok gondolkodásnak köszönhetem az egészet.

- Anna-san.  - feleszméltem elmélkedésemből mikor meghallottam Ryuzaki hangját. Előttem két méterre állt, zsebre dugott kezekkel nézett kifelé a hatalmas ablakon a szépen kivilágított városba. A szobában lévő félhomály félig sötétbe burkolta testét, arcát nem láthattam, de még így is sejtettem, hogy ugyan azzal a kifejezéstelen arccal figyeli a körülötte lévő világot - egy ideje magadba vagy fordulva. Megtudhatnám miért?

   Halványan elmosolyodtam, de semmi őszinteség sem volt benne. Inkább szenvedés. Rögtön két helyzet pattant ki a fejemből, hazudjak, vagy ne? Mit érnék vele ha elmondanám az igazat, és ha inkább hazudnék, mint a legtöbb ember, mint ahogy ő is tette, és még mindig teszi? Ha magamban tartanám az érzéseimet sokkal egyszerűbb lenne az egész, nem terhelném még ezzel is az amúgy is nehéz életét. Pont az én hülye elméleteimre nincs szüksége.

- Kérlek Anna-san, oszd meg velem a gondolkodás módodat őszintén, hiszen nem másért vagy itt. Ha a privát tevékenységeidről van szó, ha nem. Engem érdekel. - a szívem megállt egy pillanatra, visszafolytottam a lélegzetemet. Úgy nyilatkozta ki a véleményét mintha egyenesen a fejembe látott volna, meg kéne lepődnöm? Nem hinném.

- Ryuzaki... - minden igyekezetem ellenére egy kis meghatódottság érződött ki a hangomból - köszönöm.

    L kissé megfordította a borzos fejét, így rám tudott nézni. Nem szólt semmit csak várt. Mély levegőt vettem, az agyam kitisztult ennek hatására, így neki láttam a magyarázkodásnak. Egész végig hallgatott, én pedig reménykedni tudtam, hogy figyel, bár ő mindig azt csinálta. Végig háttal állt nekem, lehet azért volt egyszerűbb kiöntenem minden kétkedésem és vágyam neki. Véleményen szerint ezzel ő is egy véleményen van, pont azért maradt úgy ahogy és nem ült le velem szembe. Néha sokkal egyszerűbb úgy beszélni valakivel, hogy nem néz rád, így nem jössz annyira zavarba, ezzel én is így vagyok. Ezért van az, mikor beszélgetek valakivel mindig rágyújtok, becsukom a szemem és beszívom a mérgező nikotint, ezzel is gátolva a szem kontaktust.

    Miután befejeztem a mondandómat rágyújtottam, újra, és vártam a választ, vagy legalábbis a reakciót. Teljesen elszívtam a cigarettám mire megláttam, hogy Watari egy újat tesz le elém az asztalra. Ezek az apró gesztusok mutatták mennyire figyelmes, pont ezért egy halvány mosolyt eresztettem meg neki, hisz megérdemelte azért amennyi mindent tett. L ugyan úgy maradt a görnyedt test tartásában ahogy eddig is volt.

- Értem mit szeretnél. De attól tartok ez nem megoldható. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem úgy viselkedek veled ahogy megérdemelnéd, mondhatni a magatartásom nem méltó hozzád. Ne is próbáld tagadni, hiába tennéd, te is ugyan úgy tudod mire gondolok. Ennél gálánsabb is lehetnék, de az az gazság, hogy nem tudok, még ha akarnám se. Magától értetődő az, hogy többet szeretnél rólam tudni, hisz én mindennel tisztában vagyok ami veled kapcsolatos, te meg szinte...nem...egyáltalán nem is ismersz. Bár a gondolkodás módom megegyezik a sajátoddal, mégis hatalmas eltérések vannak, ezt te is figyelemre méltóan észre vetted, bár nem is vártam volna mást tőled. Mégis... - felemelte bal kezét és a szájához emelte mutató ujját - elcsúsztál egy nagyon fontos tény mellett.

- Amit nem fogsz elmondani. - L óvatosan megfordult felém egész testével és egyenesen a szemembe nézett. Éreztem ahogy a pulzusom gyorsabb ütemre vált, kezeimet ökölbe szorítottam hátha megakadályozhatom, hogy az izgalom eljusson az agyamba. Ryuzaki nézett egy darabig, majd újra megszólalt halkan, őszinteséget sugározva mondatából.

- Igen, gomennasai. ( bocsánat )  - elindult az édességek felé - Inkább aludj, holnap nehéz nap vár rád.

     Másnap reggel végre kipihenten kelhettem fel. Felvettem a vörös hajú parókát ami ki volt készítve az asztalomra, a többi ruhával együtt. Egy fekete nadrág, és egy sima fehér ing, plusz egy bézs kabát amibe elrejthettem két fegyvert, a hamis rendőr igazolványomat, és a telefont amivel értekezhetek L-el. Sietősen elmentem a hotelből egyenesen a címzett helyre. Út közbe megjegyeztem magamban milyen jó lett volna, ha még körbe nézhetek eme gyönyörű városban, de semmi esély sem volt rá. Nem azért érkeztünk ide, hogy szórakozzunk.

- Itt vagyunk. - a taxis flegmán elordította magát, a hányinger kerülgetett a viselkedésétől, viszont kívül elvigyorodtam és odaadtam neki a pénzt.

- Doumo! ( köszönöm)

     Összehúzott szemmel vettem észre, hogy elkéstem. A gyilkosság megtörtént. A szemem előtt vitték el a holttestet, szerencsétlen embernek pedig a keze még ki is lógott a fehér takaró alól. Figyelmesen végig mértem a végtagját amiből meg tudtam állapítani, hogy egy férfi volt az áldozat. Rengeteg ember vette körül a lakást, a rendőrök pedig minden erejükkel megpróbálták visszatolni őket. Odamentem hozzájuk és átléptem a sárga szalagot. Az egyik férfi idegesen jött felém, de én mosolyogva átadtam neki az igazolványomat. Csodálkozva nézett végig rajtam majd elképedve adta vissza a tárgyat. Érthető, hisz FBI igazolványt csináltatott nekem Watari. Visszasüllyesztettem a zsebembe és elindultam a bejárat felé. Pár rendőr fényképezett, kerestek nyomokat amiből kiderül ki lehetett a tettes.

- Anna Chino, FBI. - mutattam meg mindenkinek a papírt - Innen átveszem az ügyet, visszamehetnek a helyükre, de előtte megkérném önöket, hogy adják át az összes információt amiről csak tudnak.

- FBI egy ilyen primitív ügyhöz? - kérdezte az egyik magas, kopaszodó férfi lenézően - Ennyire unatkoznak ott?

- George! - pirított rá egy egy alacsony társa - Ne beszélj így vele. Tessék, itt van minden amiről csak tudunk, de még csak mi is most érkeztünk, szóval nem igaz...

- Semmi gond! - mosolyodtam el - Majd én mindent elsimítok, köszönöm a közreműködést.

- Hallj oda...közreműködés.

- George, inkább menj előre. - egy szemüveges férfi előre terelte a többi rendőrt, így egyedül hagytak a helyszínen. Átnéztem a mappát amit a kezembe nyomott az alacsony, kedves arcú hapsi és átkezdtem lapozgatni. Férfi, 44 éves, neve Belive Bridesmaid, a saját szobájában találták meg, halál oka megfojtás, testén különböző késsel okozott karcolások és sebek, úgy tűnt a felsőjét levették , utána visszahelyezték véresen. Egy határozott mozdulattal összecsuktam és a kabátom zsebébe mélyesztettem az aktát, ennyire még én is rá jöttem volna.

   Körbenéztem a szobában, minden tökéletesre volt pucolva, a könyvek egymás mellett szimmetrikusan álltak, semmi jele sem volt annak, hogy a férfi akár valamennyire is hanyag lett volna. Érdekes. Körbesétáltam a helyet, mikor megakadt a szemem a falon. Négy darab voodoo babát szegeztek oda, valósznínüleg szalma szálakból készíthette az illető. Felvettem a kesztyűmet nehogy ujjlenyomatot hagyjak és alaposabban szem ügyre kezdtem venni a szobában lévő tárgyakat. Több órát ott lehettem, de nem jutottam semmi érdekesre, a gyilkos egyszerűen túl precíz volt, nem hagyott semmi nyomot se maga után a szobában. Gondoltam tartok egy pár perces szünetet még mielőtt körbe néztem volna a ház többi szobájában ezért kimentem a hátsó kertbe és rágyújtottam egy cigarettára. Pont abban a pillanatban rezegni kezdett a telefon a zsebemben ezért felvettem.

- Hai? ( Igen )

- Anna-san, most indult el Misora Naomi a helyszínre, rá tudtál jönni valamire?

- Azon kívül, hogy a gyilkos pontos mint egy óra és a halott férfi annyira szimmetria mániákus volt, hogy az már kétségbe ejtő nem sokra. Viszont van egy dolog ami eléggé megragadta a figyelmemet.

- Mármint?

- Négy voodoo baba van odaszegezve a falra. Csináltam pár képet amit most kéne megkapj, mindent tisztán láthatsz belőle.

- Köszönöm, szólok, ha megkaptam a rendőrség laborjából az analízisek eredményeit, eltarthat egy kis időbe.

- Rendben. Szia. - a cipőm talpával eloltottam a cigi csikket és visszaindultam a lakásba. Egy nő állt előtte, gyönyörű volt. Fekete haja teljesen egyenesre fésülve egészen a válláig ért, olyan magassággal rendelkezett mint én, bőre hófehéren világított. Kezdtem kissé irigykedni kinézete miatt, bár én lehettem ennyire szép, de nekem nem adatott meg az ilyen alkat.

- Misora Naomi? - szólítottam meg mire ijedten elnézett a háztól rám. Mosolyogva kezet nyújtottam neki amit kedvesen elfogadott - Anna Chino, örvendek.

- Én is. Szóval te is...

- Igen. Ryuzaki küldött. - vidáman megveregettem a vállát - Menjünk be és elmondok mindent amire eddig rá jöttem, kíváncsi vagyok a véleményedre.

   Besétáltunk újra a házba, miközben elmagyaráztam neki a megfigyeléseimet az ügyel kapcsolatban, beengedtem a szobába én viszont inkább a konyha felé vettem az irányt. Hagytam hadd nézzen körbe ő is ahogy csak tud, hátha talál valamit amit én nem vettem észre. Bár kételkedtem benne, de ha ez a nő tényleg olyan ügyes, mint ahogy L beszélt róla, akkor meglehet talál valamit amivel engem is meglephet. Őszintén szólva reménykedtem benne hátha ő is rájön valamire amitől hamarabb rájöhetünk a tettes kilétére.

   Miközben a konyhát vizsgálgattam át kénytelen voltam belátni, hogy ez az ügy valamiért megijeszt. A vér megfagyott bennem, és volt egy olyan rossz érzésem amit nem vakarhattam le magamról sehogy sem. Eleve az a tény, hogy Ryuzaki úgy vélte szükség van még egy személyre ahhoz, hogy megoldjuk nem töltött el kellemes tudattal. Azt jelentheti, hogy rákényszerít minket a gyilkos, hogy egy másik embert is beavassunk ebbe. Ilyen még nem fordult elő soha. Úgy tűnt ez az ügy nehezebb lesz mint gondoltuk. Mindig kellemes bizsergés járt át mikor egy új feladat várt rám, de most féltem, sőt egyenesen rettegtem ettől a kihívástól. Lehetetlen megmagyarázni mitől.

   Összehúzott szemekkel néztem a hűtő tartalmára. Az egész üresen állt, csak egy kis üveg dzsem volt bele téve, félig megették, ha tippelnem kellett volna akkor epert mondtam volna. Hátrébb léptem egyet, kettőt, a felismerés úgy csapott belém, mint egy villám. Nekiestem az asztalnak, amitől az nyikorogva arrébb mozdult pár centit. A lábaim remegni kezdtek. Megráztam a fejem, nem, lehetetlen volt, hogy neki köze legyen ehhez, hiszen még nem jöhetett el onnan. Még egy hosszú ideig legalábbis biztos, hogy nem. Eleve szinte nulla esélye van annak, hogy beleavatkozzon egy ilyen típusú ügybe, miért tenné? Főleg olyan messziről?  Főleg ő? Nem. Ez egyszerűen nem történhetett meg. Nem és nem. Éreztem ahogy az agyamat kezdi befedni a kétségbeesés leple, ezért behunytam a szemem és megpróbáltam semmire se gondolni. Mikor úgy véltem eléggé lenyugodtam újra a hűtőre néztem. Kétség sem fért hozzá a dzsem makacsul ott állt még mindig, nem a képzeletem játszott velem.

   Gondolkodásomból Misora sikolya ébresztett fel. Csodálkozva néztem a hang irányába, rögtön előhúztam a fegyveremet és a szoba felé mentem. Egy férfi mászott ki az ágy alól, mikor én voltam itt biztos, hogy nem lehetett még ott, hiszen észrevettem volna. Valószínüleg akkor mászott be alá mikor kimentem a kertbe cigizni. A fenébe! Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen tudnak majd bemenni. A fegyveremet rá szegeztem miközben vártam, hogy leporolja magát. Komótosan leseperte a fehér felsőjéről a piszkot, aztán a farmerjéről kezdte leszedegetni a porcicákat, olyan lassan csinálta mindezt, hogy azt hittem hülyére vesz ez a személy. A szemeim lassan elkerekedtek mikor megfordult. Pont úgy nézett ki, mint Ryuzaki. De az lehetetlen volt. Mégis mit keresne itt? Biztos, hogy nem ő volt, ennek a férfinak teljesen más volt az aurája, sokkal...furcsább. Sose láttam még valakit aki ennyire hasonlított volna másra. A szakasztott mása, mégis észre tudtam venni a különbséget a két férfi között. Lehet azért mert annyi időt töltöttem a detektívvel, vagy csak azért mert ez a fake ( hamis ) L behatoló volt a gyilkosságba, de hozzá se fogható a másikhoz.

     Felém fordult, ajkához emelte a nagy ujját akárcsak L szokta és elgondolkodva nézett rám. Semelyikünk sem szólalt meg, vártam hátha mond valamit, de továbbra is hallgatott. Kifejezéstelen arcal nézett, azt hittem teljesen elbambult. A sötét szemei intelligensen csillogtak, mintha egy szikra veszélyt is látni lehetett benne.

- Ki maga? -  a hangom határozottan csengett, bár egyáltalán nem voltam az. Teljesen hatalmába kerített a rettegés, főleg amikor elmosolyodott. Semmi emberit nem láttam abban az arckifejezésben, sőt inkább egy állatéra hasonlított. Éreztem ahogy kiráz a hideg, legszívesebben elszaladtam volna a világból.

- A-chan, rég találkoztunk, már fel sem ismersz? - a szemeim ötszörösükre tágultak, a fegyverem pedig lassan leesett a földre. Nem jött, hogy higgyek a fülemnek, ez a hang...nem hallottam már több, mint egy éve, most pedig újra itt áll előttem az az ember akit régebben legjobb barátomnak nevezhettem.

Blank

     Óvatosan a számba helyeztem a szál cigimet amit nem rég halásztam elő a dobozából. Bár az arcomon nem látszott az izgalom jele a kezem mégis teljesen elárult, csak remegve tudtam meggyújtani a szálat. Watari mellettem jött felfelé a félig kivilágított lépcsőházban, még a leheletünk is látszott annyira hideg lett az elmúlt időben. A falak teljesen kopottak voltak, úgy nézett ki mintha egy csapat munkás nagy hévvel elkezdte lebomlasztani, de valamilyen oknál kifolyólag abbahagyta fél úton. Hadd ne mondjam az ablakok sem voltak éppenséggel a legjobb állapotban, teljesen össze mázgáltan épphogy egy-két fény csóvát engedtek át az épület belsejébe. Már kívülről is látszott, nem ez a legjobb helyiség arra, hogy valaki itt lakjon. Gondolom L-nek ez is pont megfelelt, folytonosan bujkált és egy ilyen helyen kevesebb az esélye, hogy rátaláljanak.

    A Wammy-ben rengeteget meséltek nekünk erről a híres detektívről akit majd helyettesítenünk kell, de személyesen még sose volt alkalmam találkozni vele. Egyikünknek sem. Ez életem legjobb pillanata, végre valahára szembe nézhetek azzal az emberrel akiről annyi jót hallottam, és aki megkeserítette az életemet tudta nélkül.

- Ai-chan, biztos jó ötlet ilyen fiatalon cigarettázni? Teljesen tönkreteszi a tüdődet. - Watari jóságos apa tekintettel nézett le rám.

- Semmi gond Watari-san, mindenki rá van szokva egy dologra ami tönkreteszi a szervezetét. - vidáman néztem rá, tökéletesen leplezve a gondolataimat. Egymás után jutottak eszembe az újabb és újabb elméletek mi fog velem történni. Volt egy jó kis elképzelésem mire kellek L-nek.

     Watari megállt egy hatalmas vas ajtó előtt, ezért én is ezt tettem. A rozsdás ajtó mellett egy kisebb egyszerűnek tűnő  zárat kellett kinyitni ahhoz, hogy belépjen az ember. Biztos érdekesebb módon kell használni, mint a többit. A mellettem lévő idős férfi közölte velem, most meg kell fordulnom, mert meg van tiltva számomra a kód. Ügy tűnt L semmit se bíz a véletlenre. Megforgatva a szemeimet háttal álltam a szerkezetnek, de még így is egyszerűen meg tudtam fejteni milyen számokból áll a kód a pittyegése alapján. Csalódottan dobtam el a cigi csikket ami szinte teljesen elégett a számban. Azt hittem ennél azért nehezebben lehet be jutni. 

    Összehúzott szemöldökkel füleltem hátha megtudok még valamit, de síri csend volt, egy hangot sem adott ki a gép. Már csak az ajtó nyílására lettem figyelmes.

- Mehetünk. - a férfi hangja vízhangzott a csendes folyosón. Még egy utolsót néztem a trükkös zárra majd beléptem a sötét helyiségbe. Csak egy laptop világított az egész szobában, korom sötétség uralkodott, e miatta pulzusom gyorsan az egekbe szökött. Egy kattanással világos lett a hideg teremben. Megvártam míg a szemem megszokja a fényt, akkor jobban körbe tudtam nézni hol voltam.

- Anna-san, örülök, hogy épségben ide jutottál. L vagyok. - egy fiatal férfi hangja ütötte meg a fülem tőlem nem olyan messze. Oldalra fordultam, azt hittem a szívem feladja a szolgálatot mikor szembe néztem vele. Görnyedten állt zsebre tett kézzel, arc kifejezése ugyan olyan kifejezéstelen volt mint a hangja. A bőre még az enyémnél is sápadtabb volt, egyesek azt hinnék meg van fázva azért ilyen. Szemei sötétek és titokzatosak, alatta nagy karikák éktelenkedtek gondolom az alvás hiányától. Fekete haja össze-vissza meredezett, le mertem volna fogadni, hogy sose fésülködött még az élete során.

- Konbanwa * jó estét * - a hangom remegett. Az agyam hirtelen leállt, évek óta, végre egy pillanat mikor alváson kívül nem gondolkoztam. Egy hatalmas nyugodtság ereszkedett rám, mintha hirtelen minden gondom elszállt volna.

- Gondolom sejted miért vagy itt. - elsétált az egyik kényelmetlennek tűnő kanapéhoz és egy érdekes testtartásban leült rá.

- Van egy-két tippem. - akaratom ellenére elhúztam a számat.

- Úgy látom nem örülsz ennek, oka?

- Segítek majd neked ügyeket megoldani, igaz? - automatikusan téma elterelést választottam, nem L volt az a személy akivel a személyes problémáimat akartam meg tárgyalni.

- Pontosan, majd kiderül akkor mennyire vagy kompatibilis velem. - elgondolkodva nézett egy darab kocka cukrot majd minden teketória nélkül bekapta.

*        *       *

    A találkozásunk óta eltelt egy év, de még mindig nem mondhatom el, hogy teljesen sikerült kiismernem úgymond a társamat. Az idő alatt amit együtt töltöttünk nem sokat tudtam meg róla, sőt jó formán semmit sem, persze ő minden egyes apró részlettel tisztában volt az életemről és egyáltalán nem szégyenkezett az arcomba mondani az olyan kényes ügyeket is amikről nem szerettem volna beszélni. Annyira nekem is sikerült rá jönnöm, hogy roppant gyerekes és utál veszíteni, képes egy csomó ember életét kockáztatni vagy akár fel is áldozni ahhoz hogy győzzön. Úgy kezeli az életet mintha egy nagy játék lenne és minnél hamarabb kellene oldani a rejtélyeit. Ezzel egyáltalán nem értettem egyet, de vele maradtam, igazság szerint választhattam volna a mellett is, hogy elmegyek, de nem akartam. Élveztem az izgalmat ami ezzel járt, e miatt érezhettem magam embernek, és nem csak érzéketlen lénynek akit csak dobigál az élet össze-vissza. 

    Keddi nap volt mikor L kapott egy újabb megbízást. Kíváncsian nézegette az aktát a laptopján mikor hirtelen megszólalt hangosabban a kelleténél. Én összegubózva feküdtem az egyik régi kanapén félig aludva, mikor majdnem szív infarktust kaptam.

- Ai-san, gyere kérlek ide. - félig hátra fordította a fejét, de mikor meglátta, hogy épp nagyot ásítok újra megszólalt - Hagyd, inkább pihenj. Még nem késő odamenned a hotelhez ahol direkt neked foglaltam helyet.

- Eszem ágában sincs enni a pénzed én ezt már megmondtam a telefonba is mikor Watari elakart vinni oda. Ha ott lennék csomó mindenről lemaradnék.

- Biztosíthatlak, hogy ez nem lenne így, de ez a te döntésed. - szórakozottan megnyalta a fagyiját és rábökött a képernyőre - Holnap után sürgősen el kell menj megvizsgálni ezt a helyet Misora Naomi-val. Ő egy tehetséges FBI ügynök aki még a segítségünkre lesz ebben az ügyben, jelenleg Los Angeles-ben tartózkodik. 

- Los Angeles? L... repülni fogunk?

- Határozottan, még hozzá... - rá pillantott a gépére ami csipogni kezdett - most. Watari készen állunk a felszállásra?

- Igen. - Watari mosolyogva nekiállt, hogy elrendezze az előkészületeket. Nem volt elég egy év, hogy megszokjam L spontaneitását, le mertem volna fogadni, hogy már pár napja tervezi az utazást, és már rég tud erről az ügyről is. Mindig érnek meglepetések ha a közelében vagyok. Jelenleg egy tíz órás utat szeretne meg tenni Los Angelesbe, az orromra kötötte, nézzem át az anyagot a gépen, lesz elég időm gondolkozni rajta. A részleteket is ott kezdte el nekem ecsetelni, az egész elég egyszerű. A lényege az, hogy egy titkos ügynök leszek akit megbízott az egyik halottnak a családja, hogy nyomozzak külön a rendőrségtől, fogok kapni fegyvert, amit már megtanított használni Watari, és egy hamis igazolványt.

- Nem szívesen adom neked ezt. - két ujjával fogta a halált okozó tárgyat és óvatosan át nyújtotta - Úgy vélem nincs elég tapasztalatod vele.

- Szerintem meg van. - hebrencsen utána nyúltam és egy kéz mozdulattal kinyitottam, hogy lássam van-e benne töltény. Miután megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben elraktam és kinyitottam a mappát amiben az információkat találtam az üggyel kapcsolatban. Üres volt az egész.

- L. Ez mi? - éreztem ahogy az arcom elvörösödik miközben kíváncsian néz rám - Azt mondtad, hogy itt minden le lesz írva.

- Azt mondtam volna?

- Határozottan... 

- Tudod miért holnap kell elmenj ebbe a házba? - egy képet mutatott fel amin egy aranyos kis kerti lakás volt látható, messziről fotózva. Körmeimet rágva gondolkoztam a megoldáson, nincs semmi se a mappába, ez csak arra utalhat, hogy még egyetlen gyilkosságot se követett el a tettes, viszont ez ellenkezik azzal a gondolatommal, hogy L napok óta tervezte az utazást. 

     Elhesegettem az agyamból azt,hogy társam mióta dolgozta ki ezt a repülést és inkább a feladatra koncentráltam. Az ügy mappája üres, egyetlen okom lehet rá miért kell le látogassak ahhoz a lakáshoz, éspedig az, hogy nagy való színűséggel ott lesz az első gyilkosság. De ez az egész még mindig nem vág össze. Mégis honnan tudná Ryuzaki, hogy egy embert meg fognak ölni? Ennyire még ő sem lehet egy géniusz. Ez csak egy pontra vezethető ami 70%-al az, hogy valaki szólt neki, nagy eséllyel maga a gyilkos. Kerek szemekkel néztem ki az ablakon rágódva a gondolataimon. Lehetséges lenne?

- Kérlek oszd meg velem az ész járásodat. - a velem szemben ülő detektív izgatottan ficánkolódott miközben lassan de biztosan lecsúszott az egyik süti darab a kanaláról. Annyira el volt foglalva azzal, hogy engem tanulmányozzon, hogy észre sem vette.

- Ryuzaki... van valami esély arra, hogy a gyilkos értesített téged? - egy kisebb mosoly jelent meg a száján, ez volt az első mióta vele dolgozom.

- Bámulatos. Mindig meg tudsz lepni valamivel Anna-san. Sejtettem, hogy te leszel a legjobb örökösöm. - motyogta inkább magába mintsem nekem. 

Prológus

    Még mindig emlékszem az első napra amikor behoztak a Wammy-be. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy szépen mondva egy kiborgot akarnak belőlem faragni aki tökéletes utánzata lesz a világ legjobb detektívének, L-nek, ugyanis ha meghal valakinek örökölnie kell a posztját, de egy olyan személynek aki van legalább annyira okos mint ő maga. Ijesztőnek hangzik, nemde? Egy ártatlan kilenc éves voltam akinek nagyobb volt az IQ-ja az átlagnál, épp ezért hoztak be ebbe a zárkába, amit árva háznak neveztek. Ha egyedül lettem volna akkor valószínüleg összeroppantot volna az a teher ami a vállamon hevert, de valami oknál kifolyólag nem sokkal utánam hoztak még egy gyereket, egy fiút. Négy évvel idősebb révén sokkalta okosabb nálam, gondolták az ott dolgozók. Nos...nem teljesen így volt. Az összes felmérésnél én teljesítettem a legjobban, ő mindig másodikként jött ki, de mind ezek ellenére mikor már én is nagyobb lettem tökéletes összhangba kerültünk egymással. Folyton együtt voltunk, őszintén szólva nem is lehetett mással lenni, hiszen mi ketten voltunk az egyetlen lakói annak a nagy úgymond árvaháznak. B volt az egyetlen igaz barátom, de most már ő sincs. Mind ez L-nek köszönhető.

- A... - B-vel az egyik hatalmas fán ültünk kiélvezve minden percét annak, hogy nem kell semmit se csinálnunk. Akkor tizenhat évet töltöttem, ő meg tizenkilencet. Kétségbe esetten kapaszkodtam a kezébe félve attól, hogy lezuhanhatok. Évek óta nem aludtam ki magam normálisan és ez meg is látszott rajtam. az arcom teljesen sápadt lett a sok bent üléstől, barna szemeim fáradtan néztek a világra, mintha kihalt volna belőlük a fény. - Nem bírom tovább...

- Ki kell bírnod. - válaszoltam suttogva, éreztem ahogy a szemeim lassan lecsukódnak, egyenesen csípte őket a fáradtság. - Tudom, hogy képes vagy rá.

- Nem tudom mit tennék, ha te nem lennél itt. - fekete szemei csodálattal néztek le rám, barna hajába néha belekapott a szél, így a szemébe hullottak. Szótlanul közelebb bújtam hozzá, nem volt szívem el mondani neki ami aznap éjjel kellett megtörténjen.

    Mikor már mindenki aludt kikeltem az ágyamból. Óvatos léptekkel eltettem a legfontosabb dolgokat a szobámból, vagyis a fényképemet amit akkor készítettek rólam mikor bekerültem, és a cigit ami életben tartott. Leültem az író asztalom elé és elkezdtem írni az utolsó levelemet B-nek. Nehéz dolog olyasmit írni ami egyáltalán nem igaz, de megpróbáltam összeszedni a maradék energiámat és rá koncentráltam a feladatomra. Írás közben néha rá tévedt a szemem a csuklómon lévő fekete gyöngy karkötőre amit tőle kaptam tavaly szülinapomra ajándékba.

" Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak, de én már nem bírom tovább. Legyél erős helyettem is, tudom, te képes vagy rá. Ne keresd a holttestemet."

    Az asztalon hagytam a cetlit, mellette a füzettel, majd odasétáltam az ágyamhoz és a matrac alól előhúztam egy nagyobb kést. Egy hete fekszik ott a szerencsétlen vágó eszköz arra várva, hogy használják, még az egyik vacsoránál sikerült ellopnom észrevétlenül. Mély lélegzetet vettem, muszáj meg tennem, nem volt más választásom. A szívem összeszorult a tudatra mi lesz mikor megtalálják másnap reggel a vért és a cetlit, hogy fog reagálni kedves barátom... A kés gyorsan végigsiklott a kezemen, becsuktam a szememet, hogy ne lássam a kiáramló vért ami a vágásból szivárgott egyenesen az ágyra és rám. Olyan erősen nyomtam egy vonallá a számat, hogy szinte elzsibbadt, nem volt szabad egy hangot se kiadnom. Mikor úgy véltem elég DNS-t hagytam magam után gyorsan összekötöztem a kezemet nehogy elájuljak. Kábán néztem ki az ablakomon ahol egy kocsi lassan megállt, lámpáit lekapcsolva.

    A farmerem zsebében lévő kesztyűket felhúztam nehogy hagyjak ujjlenyomatokat mikor lefelé megyek a fő bejárathoz. Türelmesen vártam előtte, pedig legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, a kezem mintha leszakadni készült volna a vállamtól. Megváltás volt hallani amint pár kattanással kinyílik az ajtó és egy idős férfi áll velem szembe mosolyogva.

- Wammy-san. - suttogtam megnyugodva, hála öntötte el az egész testem, végre jó kezekben voltam.

- Watari, Ai-chan, ne felejtsd el. - suttogva komunikáltunk míg a kocsijához nem értünk. Kinyitotta nekem az ajtót én pedig fáradtan beültem a hátsó ülésre. Szomorúan néztem végig addigi otthonomon, mintha a kés nem is a kezembe hanem a szívembe fúródott volna. B...viszlát örökre.

- Hova megyünk?

- Londonba a Royal Horseguards hotelbe, L már vár.

7/7

Beginning

     Amint megjelent Zack sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Megszorítottam újdonsült barátom karját, jelezvén hogy ne csináljon semmi baromságot. Mosolyogva lenézett rám, de mikor hozzánk ért az exem komoly arccal kezdte méregetni. Nem akartam verekedést, csak pihenni szerettem volna egy utolsót az ágyban még mielőtt haza nem mentünk volna másnap reggel, persze ez nem volt meg.

- Beszélhetnénk Val?

- Nem hinném, hogy van mit megbeszéljünk.

- Szerintem lenne mit.

- Szerintem meg ha nem kotródsz el a csajomtól orrba talállak vágni. - Jonathan fenyegetően nézett Zack-re, amitől valószinüleg rájött arra, hogy nem lenne túl jó ötlet kikezdeni vele. Mindannyian visszasomfordáltunk a fekvő helyünkhöz nem törődve a többiek furcsa és megilletődött pillantásaikkal. Máskor idegesen néztem volna mindenkire, de most annyira ki voltam merülve, hogy a szememet alig bírtam mozgatni. Hatalmas csattanással az ágyra estem, az utolsó dolog amire emlékszem az Jonathan-nak az érintése, amint átkarolja a derekamat és közel hajol a nyakamhoz. Mosolyogva aludtam el.

     Aznap egész végig pakolásztunk, mert vasárnap korán, hajnalban indultunk volna vissza a városunkba. Senkinek sem volt nagy kedve ehhez, de meg kellett tenni. Bár csak itt maradtam volna még egy kicsit, de be kell vallanom, hogy nagyon hiányzott már a saját ágyam, eleve a saját szobám, a zuhanyzó és a normális kaja... a vízről ne is beszéljünk. Napok óta csak sörön élek, szerintem eljött az ideje a víz ivásnak is, de itt nem volt lehetőség rá.

     A visszaút volt a legrosszabb, együtt utazni egy nyűgös társasággal nem volt vicces, szóval hamar le szerettük volna tudni a dolgokat. A fiúm, még mindig furcsa volt kimondani ezt a varázslatos szót, mellettem akart ülni, de valahogy meggyőztem, hogy nem fog, mert mikor jöttünk Ian-el ült én meg Blair-el, szóval most is úgy lesz. Csak nagy nehezen sikerült beleegyeznie, vagy inkább belenyugodnia, hogy ha nem csinálja úgy ahogy mondom akkor szétrúgom a formás fenekét.

- Bízol benne? - kérdezte tőlem totál váratlanul Blair az út közepén. Egy lopott chipszet majszolt miközben én egy lopott üdítőt ittam.

- Mármint Jonathan-ban? Fogalmam sincs, még nem teljesen.

- Ne is - rázta meg a fejét határozottan - figyelj oda rá, lehet, hogy most a tökéletes pasinak állítja be magát, de az Isten csapása...

- Blair, örülnék ha nem hoznád rám a frászt a negativizmusoddal!

- Aggódok a testi épséged miatt!

- Mi? - röhögtem fel, de abbahagytam mikor megláttam, hogy komolyan gondolja.

- Aggódok érted, na! Minden pasi csak a dugásra megy.

- Amen! - szólt meg a hátunk mögül Ive.

- Hey, azért nem mindegyik! - Ana naivan nézett ránk, mire mi csak ráemeltük a tipikus " ez most komoly" arcunkat.

- Most egy kicsit naivan hangzottál. - dobtam meg egy papír galacsinnal.

- Eeeeh? Ez nem igaz! Szerintem igenis nem minden...

- Szóval te úgy ismered Dave-et aki nem menne szexre, ugye? - Ana elpirult és inkább elfordult minthogy válaszoljon nekünk.

     Az út további felében inkább aludtunk. Furcsa volt mikor visszatértünk megszokott környezetünkhöz, bár semmi sem változott. Még mindig tiszta volt, az utak rosszak, az emberek pedig még rosszabbak, de mégis hiányzott egy kissé a városi illat, az üzletek, kávézók, klubok, meg persze a saját lakásom. Szüleim rögtön lerohantak amint beléptem a házba, szinte megöltek a szeretetükkel. Feltették a kérdéseiket és segítettek a szobámba vinni a cuccaimat. Rögtön kibújtam a szadizásukból azzal a kifogással, hogy "fáradt vagyok megyek aludni, de majd holnap beszélünk, vagy később", gyorsan be is spuriztam a szobámba, még mielőtt lereagálhatták volna a mondandóm. Az ágyam kényelmesebb volt mint valaha, én pedig már majdnem álom világban voltam amikor hirtelen berezgett a telefonom. Káromkodva megnéztem az üzenetet, Jonathan-tól jött. Sóhajtva megnyitottam és végig olvastam.

" Hogy van a kedvenc csajom ? <3"

" A kedvenc csajod próbál aludni...."

" Zavarlak? :( Pedig itt vagyok az ablakodnál..."

     Összehúzott szemekkel olvastam az üzenetet, kellett vagy két perc míg felfogtam teljesen mit irt. Amint 100%-os lett a töltődés kipattantam az ágyamból és az ablakhoz siettem. Igen, ez az idióta tényleg az ablakomnál volt egy szál virággal a kezében úgy vigyorogva mintha Isten megáldotta volna. 

- Mit keresel itt? - kérdeztem egy kissé durvábban, de ő ugyanúgy vigyorgott semmibe véve a ronda stílusomat.

- Hiányoztál, gondoltam meglátogatlak.

- Joe, nem rég váltunk el...

- És neked nem is hiányoztam? - fél mosolyra húzta a száját és közelebb jött az ablakhoz - Jössz ki?

- Megmozdulni sem birok, de... - a pillantásom a virágra esett majd ártatlan arcára. Sóhajtva kimásztam, ő pedig megfogott nehogy elessek.

- Virágot a virágnak. - meg sem várta míg válaszolok rögtön megcsókolt amitől kirázott a hideg. Ha a közelemben volt valahogy furábban viselkedtem, mondjuk a legjobb jelző erre az idióta lenne. Szerettem a közelében lenni, de féltem attól, hogy ő is így érez-e, nos a legegyszerűbb az ha megkérdezem.

- Hmmmpf. - eltoltam magamtól amitől furcsán nézett rám. Gondolom ez eddig nem gyakran történt meg vele - Szeretnék kérdezni valamit.

- Mondd. - megpuszilta a homlokom amitől a gyomrom egy szaltót vetett.

- Mit érzel ha a közelemben vagy? - egy ideig kifejezéstelen arccal nézett majd elnevette magát. Persze én rögtön megütöttem a kezét vörös arccal ami miatt még hangosabban kezdett el nevetni - Köcsög fasz.

- Ezen mennyit gondolkoztál? - kérdezte még mindig nevetve.

- Úr Isten te ma meg fogsz halni. - ütöttem egyet a hátára.

- AUCS! Jól van naaa... csak...még sose kérdeztek tőlem ilyet.

- Akkor eljött az ideje válaszolni életed első ilyen kérdésére Casanova.

- Mit éreznék? Amit minden normális ember érez ha szeret valakit. Jön hogy hányjak, gyorsan dobog a szívem és parázok...attól, hogy elveszítelek. Megint.

- Ez volt életem leg unromantikusabb szerelmi vallomása.

- Jól van már nem akarsz egy kicsit sokat?! - vörös arccal csiklandozni kezdett mire mindketten nevetőgörcsel a fűre estünk. Bambán forgattam a kezeim között a szál virágot amit tőle kaptam, míg ő végigpuszilta az arcomat.

- Nem. Nem akarok sokat, csak annyit, hogy ne hagyj el.

- Val, azt hiszed vagyok annyira hülye?

- Most egy őszinte választ vársz? - elröhögtem magam mikor megláttam az ideges arcát. Újra csiklandozni kezdett amitől lassan már nem kaptam levegőt.

- Hülye vagy! Sose vetted észre ami az orrod előtt volt.

- Nana, ezt lehetne mondani neked is Casanova!

- Mi lenne ha nem neveznél így? Idegesítő.... - morcosan oldalra nézett. Mosolyogva egy puszit adtam a szájára.

- Miért ne? Illik rád.

- Pont azért, mert már nem illik. Most már csak a tied vagyok. - heves csókolózásba kezdtünk, de a felénél kicsúszott a nevetésem. Kifejezéstelen arccal nézte ahogy halálra röhögöm magam mire sikerült kipréselnem magamból egy értelmes mondatot.

- Reménykedtem is , hogy nincs még egy nőd mellettem, mondjuk Mrs Schulz. - Jonathan merengve tekintett végig rajtam majd megütötte a fejemet.

- Te idióta! Próbálok itt romantikus lenni te meg elrontod az egészet!!

 Azt hiszem életemben először úgy éreztem, hogy boldog vagyok, és nem törődtem a jövővel, csak a jelennel.


---------------------------------------------------------------------------------------------

Köszönöm minden kedves olvasónak aki végig kísérte velem Valentine és barátai élményét egy kiránduláson, egy igazi mennyei út volt, köszönöm a kommenteket is sokat jelentett nekem! Puszi! <3

6/7

Dating?

- Jonathan ülj a seggeden. - pirítottam rá mikor lehajolt az arcomhoz.

- Én beszééélni akarok veled! Hát nem érted asszony? - orromat megcsapta az alkohol szag amitől egy grimasz ült ki az arcomra. Felálltam a plédről és megragadtam a kezét.

- Rendben gyere beszélgessünk, úgy sem hagysz békén míg nem pofázod ki magad. - Ive jót nevetett a beszólásomon miközben ki vettem egy sört a zacskóból. Jonathan vidáman rángatott, hogy sétáljunk az úton ki tudja merre, ezért normálisan el sem tudtam köszönni a többiektől, vagy legalább megmondjam meddig leszek távol. Az utolsó arc akiét láttam az Ana kifejezése volt amint kétségbeesetten nézett rám míg Dave el nem fordította a fejét, hogy lesmárolja. Röhögve mentem az idióta párom után.

    Egy idő után elengedtem a kezét, e miatt csalódottan nézett rám, de ettől egyáltalán nem lágyult meg a szívem. A tökéletes tervemet már órákkal ezelőtt elkészítettem mikor már majdnem sírtam miatta újra, egyszerűen ha vége ennek az egész kirándulásnak kitörlöm az életemből, nem fogok többet vele beszélni, ezt másképp  nem lehet ép ésszel kezelni. Fáradtan néztem a tökéletes vonásaira a sötét éjszaka alatt és éreztem ahogy újra elfog a bőgés, persze ez is csak egy újabb csávó aki a kurvákra hajt, akárcsak Zack, ő sem jobb nála. Egyik sem jobb a másiknál igazából, kár lenne időt pocsékolni rájuk, de mégis tetszik még ennyi idő után is ez az idióta. Totálisan igaza van, még lenne esélye nálam, de én nem akarok adni neki, mert már többször is eljátszotta.

- Mondd már! - úgy éreztem, hogy elég gondolkodási időt hagytam neki, már meg is untam ezt a csendben sétálást, eléggé filmbe illően megalázó volt.

- Én szeretlek Val. - bökte ki egy idő után. A szívem örvendezve kezdett repkedni bennem, de az agyam hamar lelombozta.

- Maximum a testemet szereted, mint ahogy a többi lányét. Most épp kire nyomulsz? Gertrud? Vagy őt is átbaszod ahogy engem? 

- Nem...-rázta meg a fejét, megragadta a kezem és szembe állított magával - Figyelj rám!

- Nem te figyelj rám! Miért nem tudsz békén hagyni, hogy túl tegyem magam rajtad? - az arcom kipirult az idegességtől, de hamar átváltott szégyenbe. Nem hittem el, hogy ezt hangosan kimondtam, de most már mindegy volt, ezek után nem volt vissza út - Hagyj csináljam a dolgom, tetszedjen meg valaki más, törje ő össze a szívemet.

- Te idióta lány! És inkább Zack mint én? Ő mennyivel jobb?

- Ki beszélt róla?? - próbáltam kitörni a szorítása alól, de nem nagyon ment. Látszott, hogy jár edző terembe egy ideje, idegességemben be is szóltam neki - Te mióta vagy Chuck Norris?

    A kis vitánknak rögtön vége is lett, mindketten elkezdtünk nevetni. Ez a jókedv sem tartott annyira sokáig, mert Jonathan megrázta a fejét és komoran beletúrt a hajába. Én csak a cipőmet néztem, az ajkaimat harapdálva, eltervezve különböző ötleteket hogy is koptathatnám le, szökhetnék meg, üthetném agyon vagy smárolnám le. Istenem, egyszerűen utálom az agyamat az az igazság.

- Megcsókolhatlak? - olyan halkan kérdezte hogy alig hallottam a tücsök ciripelésektől.

- Ha így megkérdezted akkor biztos nem. - nevettem el magam kínosan. Most őszintén...mejk fiú kérdezi meg hogy megcsókolhat-e? Az csak magától jön, szerintem...gondolom...

- Szóval a lányok azt szeretik ha a fiúk váratlanok és kiszámíthatatlanok?

- Mondd csak te mégis mennyit ittál? - összehúzott szemöldökkel néztem rá mire megint hangosan felnevetett. Kínomban felnyitottam a sörömet amit a lányokkal hoztunk és beleittam. Még a sötétben is látszott a szemének a csillogása ezért kissé hátrébb mentem az italommal - Szó sem lehet róla. Nem szemezel az ÉN sörömmel.

- Ha már veled nem szemezhetek...

- Ne kötekedj, mert hozzád vágok egy követ.

- Fel sem bírnád emelni!

    Amilyen gyorsan csak tudtam kiittam az alkohol tartalmát a dobozból és egy jól irányzott ütéssel hozzá vágtam a fejéhez. Azonnal abba hagyta a nevetést, cseréltünk, most én röhögtem ki szégyen nélkül. Ijedten vettem észre, hogy rohan felém és a földre teper. A kezeit a derekamhoz vitte, már akkora sejtettem hogy itt nagy bajok lesznek. Konkrétan az életet is kicsikolta volna belőlem ha nem állítom meg, ami végül is nem sikerült, szóval ha úgy vesszük belehaltam ebbe a csatába. Próbáltam eltolni, karmolni, harapni, rugdosni, esküszöm mindent bevetettem amit csak tudtam, de ő csak rajtam feküdt és csiklandozott.

     Hirtelen leállt, ezért próbáltam levegőért kapkodni. A legrosszabb amit ebben az esetben tehettem volna az az , hogy ránézek, persze én ezt csináltam. Ráemeltem barna szemeimet aminek az lett az eredménye, hogy brutálisan elvörösödtem. A kezeimet az arcomhoz tettem takarás kép, de ő elvette onnan őket.

- Ne takard el... - suttogta mosolyogva. A száját az enyémhez tapasztotta. Eleinte megfordult az agyamban, hogy ezt nem kellene hagyni, ezzel csak magamnak ártok, de a végén hagytam az egész gondolkodásdit a fenébe. Inkább élveztem édes csókunk amitől a gyomrom és a szívem annyira örvendezett. Kezeimet szorosan a nyaka köré fontam miközben ő közelebb ereszkedett  hozzám, így nem csak a testének melegét éreztem hanem lágy parfümjét is. Ez a két párosítás émelyítő hatású volt, lehet a sör is hozzá tett, de volt egy olyan érzésem, hogy inkább az érzelmeim hozzák felszínre ezt az érzést. A gyomrom mintha lezuhant volna a kezének érintésétől, olyan lágy volt, hogy nem tudtam visszatartani a nyögésem. Elsőre szégyenkeztem a reakciómtól, de mivel nem röhögött ki, sőt még közelebb húzódott megkönnyebbültem.

    Az agyam akkor kapcsolt újra be mikor már a felsőmbe nyúlt be és e miatt kirázott a hideg. Kissé eltoltam magamtól, így látható lett a mámoros arca. Halkan vette a levegőt, mint aki elfáradt egy kicsit.

- Menjünk vissza. - motyogtam elgyengülten. Kicsusszantam alóla és elkezdtem felállni az útról.

- Val, sose fogjuk ezt megbeszélni?

- Nem tudom Jonathan, nem akarok megbeszélni semmit, én mondtam neked. Szerintem hagyjuk az egészet, az lesz a legjobb. Szerinted komolyan lenne értelme most ezen a kiránduláson összejönni hogy aztán a városban minden széthulljon?

- Nem fog semmi rossz történni, teszünk érte Val, csak egy esélyt kérek...könyörgök.

- Ne könyörögj nekem már! - megráztam a fejem és beletúrtam kék hajamba - Lelki furdalást akarsz csinálni?

    Rengeteget beszélgettünk, veszekedtünk ezen, de amilyen idióta vagyok, persze belementem, hogy próbáljuk ki. Nagy megkönnyebülés volt, de mégis volt egy rossz érzésem is ezzel kapcsolatban. A kérdések csak úgy pattogtak a fejemben, mint a petárdák, de próbáltam magamat azzal nyugtatni, hogy bár Jonathan tud egy nagy köcsög is lenni, sőt a legnagyobb segg a világon, de mégse adta fel annyi hónapon keresztül. Hitegettem magamat ehhez hasonló ötletekkel, reménykedve, hogy jó vége lesz, de mindenki tudja, hogy egy kapcsolatból vagy házasság lesz, vagy szakítás.

   Kéz a kézben sétáltunk vissza a plédünkhöz ahol semmi sem változott. Minden pont ugyan úgy volt ahogyan hagytuk. Ana próbálta visszafogni Dave-et, Ive iszogatott, nézte a csillagokat és röhögött Ian-en, Blair pedig fenyegette szerencsétlen testvérét. Fogalmunk sem volt meddig lehettünk távol, de ahogy rájuk néztem nem tűnt annyira sok időnek.

- Jártok? - kérdezte Dave vigyorogva mikor meglátta összekulcsolt kezünket. A lányok csodálkozva fordultak hátra, én mosolyogni, majd vigyorogni kezdtem. Jonathan lepacsizott mindkét fiúval, addig behelyezkedtem barátnőim közé.

- Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. -  Ive rosszallóan nézett rám, meg is értettem miért. Még én is egy kicsit rosszallva néztem magamra, lehet ez volt életem legrosszabb döntése...de lehet hogy nem.

- Én sem...de most ez van. Szokd meg!

- Én örülök nektek!! - Ana mosolyogva megölelt. Vigyorogva viszonoztam közeledését.

- Hey én is örülök! - csattant fel Ive és Blair egyszerre.

- Mindenki örül, de most mi lenne ha néznénk az eget és innánk? - szólalt meg valahonnan oldalról Dave. Hatalmas nevetésben törtünk ki.

- Szívem...szerintem eleget ittál már. - rázta meg a fejét mellőlem Ana.

    Hajnalig ott ültünk az út közepén, de az emberek lassan felkeltek, így az autók is előtűntek. Visszavándoroltunk a szállásunkra ahol a többiek is kezdtek ébredezni. Jonathan mosolyogva közelebb húzott mikor a kabannák közelébe értünk, amitől a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Fáradtan, de vigyorogva néztünk egymásra és beszélgettünk, de a jókedvem rögtön lelohadt amint megláttam Zack-et amint idegesen jön felénk.