Hetedik rész

- Elég legyen, most meghallgatjuk a Felderítő egység véleményét.

- Igenis, tisztelt bíró úr, a tizenharmadik parancsnokként a Felderítő egységnél, én, Erwin Smith, a következőt ajánlom: mi a Felderítő egységnél szívesen elfogadjuk Erent, mint hivatalos tagot, és használnánk erejét, hogy visszaszerezzük a Mária Falat. Ennyi az egész.

- Ennyi? És hogyan akarják ezt megtenni?

- Elindulnánk a Calanes kerülettől egészen Shiganshináig, és onnan kitaláljuk a következőket.

Ezekre a szavakra elkezdett az egyik fél a Rendőrségről ordibálni mennyivel egyszerűbb lenne ha az összes falat bezárnánk örökre, de nem tudta befejezni gondolatmenetét mivel Levi tizedes megszólalt szarkasztikusan flegma hangján.

- Jó nagy szád van te szarházi. – kezdett bele nyugodt hangon, de mégis érezni lehetett az élt benne. – Ki mondta, hogy a titánok nyugodtan ülnek majd míg mi bezárjuk a falakat? A barátok akikről az előbb beszéltél, az a zsír amit növesztettél magadra, ugye? Azt akarod mondani, hogy amilyen szarházi vagy észre sem vetted ahogy az emberek éheznek az étel hiánya miatt?

Ez persze egy még nagyobb ordítozást váltott ki, mivel az idióta pap újra elkezdte mondani az idióta felfogásait, mi szerint a fal az Isten ajándéka számunkra, és nekünk nem kellene játszadoznunk vele. Hogy lehet valaki ekkora egy nagy…Beleharaptam a nyelvembe nehogy véletlenül olyat ordítsak amit még én is megbánok. A bíró rögtön rendet teremtett, majd egy újabb sokkoló információval jött elő, amiért imádkoztam nehogy belekerüljön a papírba. Eren átváltozása után nekitámadt Mikasara, és nem kevés időbe került míg észhez tért és újra normálisan tudta irányítania testét. Idegesen néztünk mindhárman a mellettünk lévő magasabb rangúra, aki ezt beleírta, mivel velünk volt egy csapatban.

- Hazudnom kellett volna? Nem tett volna jót senkinek sem. – motyogta válaszul a ronda nézésünkre. A bíró elővette Mikasat a történtek miatt, és miután őszintén válaszolt az emberek újra pusmogni kezdtek egymás között. Fene enné meg őket, lehet nem volt a leghelyesebb döntés igazat mondani.

- Ennek ellenére Eren kétszer is megmentette az életemet – emelte fel újra a hangját Mikasa –, először mikor kifogyott a tartályom. Lezuhantam ő meg harcolt egy másik titánnal megmentve. Másodjára pedig engem, és Armint egy ágyúgolyó ellen, kérem ezeket a tényezőket is vegye számításba.

Mikasa hiába mondta el a tapasztalatait, rögtön ellene támadt a Rendőrség egyik csapat tagja. A végére annyira elfajultak a dolgok, hogy felhoztak egy évekkel ezelőtti eseményt amikor elrabolták Mikasat, Eren meg ő pedig megölték az elrablóit, ezzel pedig azt akarták alátámasztani, hogy semmi emberség nem maradt bennük. Idegesen rácsaptam a korlátra indulatomban, de még mindig nem szóltam semmit. Armin megszorította a vállam. Mikor ránéztem ugyanazt a düht olvastam le a tekintetéről ami most bennem is forrt. Mindenki ordibálni kezdett a másikkal, a végén pedig Eren lett az aki véget vetett az egésznek.

- Eddig csak spekulációkat dobigáltatok össze-vissza.

- Mit mondasz?!

- Kezdjük azzal, hogy még soha nem is láttál egy titánt sem, szóval mitől félsz? Hogy tarthatjátok vissza azokat akiknek van erejük szembeszállni velük? Ha félsz kimenni harcolni akkor legalább az erődet add ide! Ti kibaszott…gyávák.

- Hogy mi?

- Csak kussoljatok, és bízzatok mindent rám!!!

- Célozz! – ordította el magát egy perc csend után a Rendőrség fő parancsnoka. Még mielőtt történhetett volna bármi is Levi tizedes egy akkorát vágott Eren arcába a lábával, hogy kihullott egy foga, és itt még nem hagyta abba. Tovább kezdte rúgni, öklével vágni, ott ahol csak érte, mindenki csak száj tátva nézte mit csinál beleértve engem is, mire megéreztem, hogy Mikasa nekiakar indulni. Arminnal lefogtuk mindkét kezét még mielőtt őrültséget csinál ő is.

- Ez csak az én véleményem. Ha állatokat akarsz nevelni, – szólalt meg egy jó nagy verés után a jég szobor maga –, szerintem a fájdalom, és a tanulás kéz a kézben jár. Amire most

szükséged van az nem egy kioktatás, hanem egy tréning. És ráadásul olyan jó helyzetben vagy, hogy egyszerűen meg tudlak rúgni.

Fáradtan sétáltunk ki a teremből, az izmaim remegtek annyira ideges voltam. A végén csak sikerült meggyőznünk a bírót aki mindegyik őrség felett áll, hogy Eren a szokásos egy éves Felderítő egység tréningje után Levi tizedes csapatával menjen felfedező útra, ahol betanítják még jobban ha kell. Istenem, sose gondoltam volna hogy eddig fog elfajulni ez az egész. Mikasa még mindig teljesen kiborult amiért elverték Erent, amit nem is csodálok, én is szívesen beütöttem volna annak a tökmagnak, de mindenki tudja, hogy semmi esélyünk se lett volna ellene. Az egy dolog, mi is erősek vagyunk, de utol se érjük őt, hiszen egy veteránnal szemben kinek lenne esélye? Pontosan, csak egy másik veteránnak. Eren csak egy jó pár hónap múlva fog menni a csapatával, addig normális kadét lesz akárcsak mi. Az okát nem tudjuk még mi sem, és mivel nem találkozhattunk vele a tárgyalás után továbbra se vagyunk okosabbak.

Miután leállt az egész kalamajka minden visszaállt a normális kerékvágásba, és elérkezett az idő mikor be kellett iratkozzunk arra az őrségre ahol akarunk dolgozni a következő éveinkben. Rengeteg ember a 104-es csapatból elgondolkozott mégis mit akar csinálni, biztonságban élni vagy feláldozni az életét az emberiségért. Mikasa meg én elég biztosak voltunk a dolgunkban, ő Eren miatt én pedig a céljaim miatt. Mivel mi már találkoztunk titánokkal pontosan tudtuk milyen ellenük harcolni, és mennyire ijesztőek tudnak lenni. Erwin Smith parancsnok kijelentette egyik este, aki a Felderítp egységhez akar menni az jöjjön az ő színpadjukhoz, mert beszédet fog tartani. Armin remegve nézett maga elé, szinte látni lehetett ahogy az erő lassan kiszáll belőle, annyira kétségbeesett a döntés képtelenség miatt. Eren átkarolta a vállát, és próbálta megnyugtatni, de nem sokat segített neki.

- Armin, oda mész ahova akarsz. Ne engedd, hogy mások válasszanak helyetted. – segítettem én is a döntésében.

- Uh, nem lesz ez így jóóó… - Connie körmét rágva ült le mellénk, nem csodálom, körülbelül fél órájuk maradt kitalálni hova mennek.

- Te se tudod? – nézett rá Armin, gondolom örült, hogy talált végre valakit akinek ugyanannyira fogalma sincs mit csináljon.

- Fiúk, ennek nem kéne örülni. – szólalt meg Christa is.

- Hagyd Christa drágám, ha balfaszok haljanak is meg úgy. – Ymir vigyorogva átkarolta barátnője vállát, mire Connie idegesen felállt.

- Elhatároztam, a Felderítőkhöz megyek!

-  Ez az Connie! Így kell ezt, tudtam én, hogy bízhatok a képességeidben! – veregettem meg a vállát, mire újra leült.

- Vagy mégsem…

- CONNIE!

- Hagyjátok. – Annie kifejezéstelen tekintettel nézett le Arminra és Conniera. – Oda mennek ahova akarnak. Nem dönthetitek el helyettük, hogy hova mennek. Ha akarnak, és lehetőségük van rá akkor a Katonai Rendőrséghez mennek, vagy inkább a Feldertőkhöz.

- Te hova mész? – kérdezte kíváncsian Christa.

- A Katonai Rendőrséghez.

- EEH? Annie azt hittem te is a Felderítőkhöz fogsz jönni. – Eren csalódottan nézett rá, amit nem is csodálok. Mindenki arra számított volna, hiszen olyan képességei vannak amit bárki irigyelhet tőle, de ahogy ő mondta…a döntés nem a mi kezünkben áll.

Megszólalt a harang, ami jelezte, hogy mindenki elindulhat az alakulathoz ahova csatlakozni akar. Erenékkel elindultunk Erwin csapatához, akik kifejezéstelen tekintettel várták a jelentkezőket. Meglepetésemre elég sok ember gyűlt össze, azt hittem jobban meg fognak ijedni a feladatok komolysága miatt, de akkor persze még nem tudtam Erwin mit fog mondani a beszédjében. Szétnéztem ki van még mellettünk, a szívem pedig boldogan dobogott mikor megláttam, hogy Sasha, Connie, Armin, Ymir, Christa, Reiner, Bertholdt és nagy meglepetésemre Jean is itt áll. Vigyorogva néztem fel Erwinre, de rögtön elkomolyodtam amint megláttam tekintetét. Előreállt a pódiumhoz majd felállt rá, hogy mindenki jobban lássa.

- Kadétok! Örülök annak amiért ennyien akarnak jelentkezni ehhez az alakulathoz, de még mielőtt felírunk titeket tudnotok kell valamiről, amit egyszerűen nem hagyhatok ki. Mint legtöbben tudjátok vissza akarjuk szerezni Shiganshinát, de előtte mindenki el kell végezze a szokásos egy éves tréninget ahol még jobban felkészítjük a katonákat a feladatra. Hogy ne húzzuk tovább az időt azután rögtön elmegyünk egy expedícióra, a tréningig pedig van még 3 hét…és most térjünk a lényegre. Előre mondom rengetegen közületek meg fogtok halni az expedíciók során, ez nem egy játék, és ezt tudnotok kell. Mi nem ülünk egész nap hanem harcolunk. Mindig mindenki feláldozza az életét a másikért. Rajtunk múlik az emberiség sorsa, és csak olyanokat fogadunk be akik képesek bármikor meghalni hazájukért. Nem ítélem el azt aki most megfordul, aki viszont marad szeretettel várom. Ennyi.

Óvatosan oldalra néztem, alig álltak már körülöttem. Csak azt hallottam ahogyan egyesével, majd tizessével a katonák hátat fordítanak és lassú léptekkel elsétálnak. Azok közül akik maradtak a legtöbbjükön ijedt arckifejezést vettem észre, még többen pedig eltűntek olyan gyorsan ahogyan jöttek. Az én volt csapat társaim egytől egyig maradtak, bár látszott rajtuk mennyire félnek, beleértve magamat is. Belegondoltam mégis milyen lehet egy ilyen felfedező út és…a lábam kicsit beleremegett. Erwin mikor látta mennyien maradtunk újra megszólalt. Nem akarok sokat mondani, de maximum 30-an maradtunk…a 100-ból.

- Kadétok! – mindenki rögtön vigyázzba vágta magát. – Akik előttem állnak, mind bátor katonák, ennél nem is lehetnék büszkébb rátok. Egyenként gyertek előre, mondjátok a neveteket, és hanyadikként végeztetek a tréningen.

- Eren, elhiszed hogy elértünk idáig? – kérdeztem kétségbeesetten miközben barátainkkal egy hatalmas körbe álltunk.

- Francokat. Azt hiszem megőrültem. – vakarta meg a fejét Jean, majd sóhajtott.

- Tényleg, te hogy-hogy itt vagy? Annyira vártad már, hogy a Katonai Rendőrséghez kerülj…akkor most mi történt?

- Marco miatt. – válaszolt kurtán, mire mindenki csak bólintott.

- Wáááááá, nem hiszem el, hogy sikerüüüült. – Ymir magához ölelte Christát, Christa pedig Erent, és így ölelkeztünk össze, míg hozzám nem értünk. Én is megöleltem a mellettem álló Reinert. Tekintetemet büszkén emeltem fel a csillagokra.

- Na, kadétok…sok sikert mindenkinek, és rúgjunk széjjel pár titán segget! – a kör közepébe raktuk a kezünket, és egy „ hajrá” ordítás kíséretével elengedtük egymást.

- Szarosok! – Levi tizedes fülsüketítő ordítása valahogy elhallgattatott minket. – Ne ordibáljatok, mint az állatok! Azonnal jöjjetek ide iratkozzatok fel, mielőtt én nem öllek meg titeket.

- Érdekes egy évünk lesz, ha vele leszünk összezárva. – suttogtam Mikasanak aki sötéten bámult rá.

- Egyszer visszaadom amit Erennel tett.

- És én fogom lefogni.

Unottan vártam a sorban, nézelődtem jobbra-balra. Teljesen kiment a fejemből, hogy még egy évet kell tréningezzünk. A többi alakulatnál nincsen ilyen csak a Felderítősöknél, de érthető, hiszen itt sokkalta nagyobb a kockázat, egy rossz mozdulat és meghalsz…bezzeg a rendőrségnél egész nap csak lazsálnak. Kezdem kicsit irigyelni őket…

- Következőőő~! – Hanji Zoe vigyorogva nézett fel rám, te jó ég, el sem hiszem, hogy vele állok szemben.

- Igenis. Ummm…Gloria Riggs. Harmadikként végeztem. – Hanji szemüvegén megcsillant a hold amint kimondtam hanyadikként végeztem – Ah, mi a baj?

- Ohh, hahaha, semmi én is harmadikként végeztem!

- Oh, hah. – mosolyodtam el majd továbbálltam, hogy elvegyem Erwintől az egyenruhát.

- Kadét, gratulálok. – szalutáltam és elvettem az egyenruhát, viszont mikor odaakartam menni Erenhez a kezét a vállamra helyezte. – Jönnél egy pillanatra?

- Ah, igenis! – ijedten követtem amerre ment, csak arra tudtam gondolni, hogy már most rossz fát tettem a tűzre. De hiszen még nem is csináltam semmit, vagy az a baj, hogy túlságosan energikus voltam az elején? Várjunk csak, akkor a többieket miért nem hívta félre? O-ó akkor valami rosszat kellett tegyek, ha csak engem hív el.

- Gloria kadét!

- Ria, kérem! – kicsúszott a számon, még mielőtt megállíthattam volna. A francba, egy felettessel nem szabad így beszélni…a szívverésem lenyugodott mikor láttam, hogy mosolyog. Huh…

- Ria. Be szeretnélek mutatni egy tizedesnek.

- És mi okból, uram?

- Átnéztük az összes jelentkezőt, és már most megvan, hogy kicsoda kinek a csapatába fog kerülni. – wow…ez gyors volt. – Viszont három emberben nagyobb ambíciót találtunk, mint a többiben, még csiszolni valót. Tippek?

- Hát gondolom én… - Erwin parancsnok a véleményemre kíváncsi, ezt még fel kell dolgozzam. – Eren is biztos és…Armin?

- Így van. Tehát a te csapatod meg van, szóval megnyugodhatsz, Erennel leszel együtt. – hátraküldött felém egy bátorító mosolyt, ebből rögtön leesett kivel leszek. Levi tizedessel, az ember, és titán gyilkolóval…

- Oh…micsoda remek hírek.

- Igen, én is el vagyok kápráztatva kadét. – Levi meghallotta mit mondtam, és nem örült neki. Egyáltalán nem. Unottan nézett végig rajtam miközben karba tett kézzel támaszkodott neki egy fának. Messzebbre kerültünk a többiektől, de így is lehetett látni ahogy egyre több a zöld köpenyes fiatal.

- Uram! – gyorsan szalutáltam még mielőtt rám nem szól, de így sem zárt szívébe.

- Pihenjen már kadét. – legyintett Levi. – Remélem felkészült élete legnehezebb egy hónapjára.

- Uh? Pardon?

- Tch. Erwin nem mondtad el neki a lényeget?

- Meghagytam neked. És most ünnepélyesen is sok sikert kívánok kadét Ria a megpróbáltatásokhoz, remélem élve hozod vissza Levi.

- Tch.

- Kellemes estét!

5

Sho sensei a világ legaranyosabb tanára! Az órán végig odafigyelt mindenkire, mint ahogy én is rájöttem, pontosan a szervezésekről szól ez a helyiség, méghozzá elég fontos a mi szerepünk, mivel mi szoktuk megcsinálni a sulis programokat ami minden évben más, így fenntartjuk a jó kapcsolatot a többi osztállyal meg a külsősökkel. Idén három komolyabb ünnep lesz, az első júliusban, mielőtt vége lenne az első félévnek tartunk egy nyári fesztivált a dísztermünkben ahova lehet másokat is hívni, a második decemberben egy karácsonyi, ugyancsak a díszteremben, végül az utolsó márciusban év vége előtt, ami az udvaron lesz tartva ahova külsősök fognak jönni mi pedig programokkal vendégeljük őket, hogy lássák milyen jó ez az iskola, így hátha többen jelentkeznek legközelebb. Mivel három hónapunk van kidolgozni az elsőt már most nekiláttunk a témának a kitalálására, de ezzel az egész időnk elment, ennek ellenére nagyon élveztem az ismerkedést meg persze az osztályfőnököm jelenlétét. Végig zakatolt a szívem, már-már attól féltem ki fog robbanni a testemből, végképp akárhányszor rám pillantott a tanárunk, úgy éreztem magam mint egy kisgyerek amiért ennyire elgyengülök már csak a pillantásától. Sóhajtva pakoltam össze a dolgaimat miközben a legtöbben már kifelé mentek.

- Handa, maradj még egy kicsit kérlek. – megnyaltam a számat, és mosolyogva fordultam vissza hozzá.

- Igen sensei?

- Meg szeretnélek kérni egy fontos feladatra, elfogadom ha nem akarod bevállalni, de szerintem te birkóznál meg vele a legjobban, főképp mivel Haruka-san idén fog végezni valakinek pedig át kell vennie. Tehát igazából… - heherészve átnyújtott nekem egy lapot –, azt szeretném ha te lennél a fő szervező, persze rajtam kívül. Őt most inkább kímélném a nehezebb munkától.

- Oh… - átvettem tőle a lapot, magamban gyorsan megdicsértem a kezeimet amiért nem remegtek –, persze, így is rengeteg időm van.

- Nem kötelező, kereshetek mást is, csak annyi, hogy te vagy a legrátermettebb. De ha a tanulás, barátaid vagy…a kapcsolatod megakadályoz azt is megértem. – nagyokat pislogva néztem ahogy a tanár mosolyogva figyel, testét nekitámasztotta az ablak keretéhez, kezeit pedig keresztbe rakta a mellkasánál, így a nap gyönyörűen megvilágította a szőke tincseit. El kellett fojtanom egy sóhajt amiért ilyen közel van…

- Minden rendben, barátom meg amúgy sincsen.

- Oh~ ez érdekes, miért nincsen, ha nem haragszol meg amiért ennyire privát helyen tapogatózok… - barna szemei csillogtak én pedig éreztem ahogy az egyenruhám kezd kényelmetlenül meleg lenni. Nagyot nyeltem, és válaszra nyitottam a számat mikor kopogást hallottam az ajtóból, bár az teljesen nyitva állt. Akise egy félmosollyal az ajkán nekidőlt a kijáratnak majd befelé kezdett sétálni.

- Ah, Akise-san! Handa-sanra várakoztál? Ne haragudj amiért miattam kellett többet álldogálj! – a tanár mosolyogva beinvitálta osztálytársamat, és megkínálta egy pohár üdítővel, de ő kedvesen megrázta a fejét. Mégis mi történik itt? Menekülnöm kell.

- Ah, Akise-kun, menjünk mert még este megyek a családdal vacsorázni étterembe. Köszönöm a kinevezést sensei, kellemes délutánt a továbbiakban! – vigyorogva megragadtam Akise kezét még mielőtt ennél is cikisebbé válna a helyzet, bár a mérce szerintem így is eléggé fel ment. Sóhajtva eleresztettem a lépcsőn a kezét mikor úgy éreztem elég távol vagyunk most már az osztályfőnökünktől, valamiért ez az egész helyzet teljesen megalázó lett, nem tudom megérteni mi lehetett az oka…

- Atsuko-chan miért engedted el a kezem? Olyan puha a tapintásod…

- Akiiiseee néha tényleg fura dolgokat motyogsz. – ráztam meg a fejem miközben hazafelé kezdtünk sétálni, de az agyam egyáltalán nem arra járt, hanem azon hallotta-e amit beszélgettem Sho senseiel vagy sem. Mármint, semmi furcsáról nem esett szó, normális mikor egy tanár aggódik a saját diákja miatt, de az is lehet ha valaki meghallaná akkor félreértené, főleg ha az a valaki a túlkomplikált agyú Akise.

- Shinpaishina ide kudasai ( kérlek ne aggódj ). Látszik rajtad mire gondolsz. – wuuah tényleg ennyire könnyen leolvasható vagyok… - Megértem ha teljesen felzavart sensei jelenléte, nálam is így volt Yukiteru-kunnál.

- Oh hát ige…volt? – csodálkozva kerestem tekintetemmel a szemeit megfeledkezve a saját szégyenemről.

- Pontosan. Úgy érzem már nem vagyok belé szerelmes.

- Oooh Akise ez…

- Aru. Szólíthatsz nyugodtan Arunak. – pislogva néztem ahogy továbbra is egyenesen előre tekint, kezeit pedig a zsebeiben pihenteti szokásához híven.

- Rendben, Aru…kun. Akkor ez jó hír, nem? Hiszen te is csak szenvedtél miatta akárcsak én sensei miatt! El kéne legyél ragadtatva.

- Iia ( nem ), azt hiszem most fordult rosszabbra a helyzet.

- Azt ne mondd, hogy Ouji tetszett meg… - elfintorogtam a gondolattól, valahogy nem tudtam elképzelni mellette azt a csökönyös fiút.

- Dehogy, az igazsághoz hozzájárul megford… - mielőtt befejezhette volna a mondatát megfordultam bal felé mivel megérkeztünk a lakásomhoz. Próbálta bemenni, de az ajtó zárva volt, ezért elővettem a kulcsaimat, és beengedtem magunkat. Aru kíváncsian nézelődött, míg én gyorsan levettem a cipőm felrohanva az emeletre a kabátjáért, ha lehet nem akartam tovább húzni az időt, mert bár az egyik barátom, pontosan tudtam a családom milyen tud lenni a fiúkkal kapcsolatban. Anya folyton kérdezgette mikor hozok haza már egy kedves, és aranyos lovagot, egyenesen ki lenne borulva ha megtudná szerintem milyen a helyes lovag…

Sóhajtva emeltem le a kabátot a fogasról, de majdnem elsikoltottam magam mikor megláttam Arut bejönni a szobámba kíváncsi tekintettel mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Vörös fejjel ugrottam elé eltakarva a kilátást, ez az első alkalom mikor bejön az ilyen privát területemre egy fiú, még akkor is ha csak a barátom. Ez rettentően megalázó, az íróasztalomon a füzetek kicsit elcsúsztak én meg lusta voltam helyre rakni őket, az ágyam mellett temérdek mennyiségű manga állt hegyén hátán plusz még a polcokon is volt nem egy-kettő. A szőnyegem elmozdult mikor hozzá rohantam, ezért a CD-im is kissé szét szóródtak az 5.1-esem mellett, nem beszélve a félig nyitott szekrényemről ahova be lehetett látni.

- A-a-akise-kun!!! Mit keresel itt? Azt hittem lent vársz!

- Gondoltam beinvitálom magam. Mondtam hívhatsz Arunak, Atsuko-chan. – egyszerűen félrelökte a kezemet és tovább szemlélte a szobám, de én úgy éreztem mintha a lelkembe látna bele.

- Kérlek Akise menj ki… - kellemetlenül játszadozni kezdtem egyik tincsemmel, de ő leült a megvetett ágyamra, és leemelte az egyik mangámat.

- Hmmm…az összes szerelmes.

- Bármennyire is örülök amiért van egy meleg barátom attól független kérlek távozz! – csodálkozva nézett fel rám majd szívből elkezdett nevetni. Mosolyogva vártam míg abbahagyja, ez a helyzet tényleg teljesen abszurd.

- Wakarimasta ( értettem ). Akkor…holnap. – átvette a kabátot, és egy lágy puszit nyomott a homlokomra kikerülve.

***

Úgy hullottam az ágyamra mint egy babzsák, teljesen kifárasztott az elmúlt egy hónap, úgy éreztem nem nekem találták ki ezt a sok programot meg a tanulást. Nem vicceltek mikor azt mondták ez egy erős iskola, mivel a délutánjaimat szervezéssel vagy a barátaimmal töltöttem, este folyton tanultam, és nem egyszer előfordult, hogy át kellett menjek Yoshihoz segítsen egy-két leckében, mert én se tudtam megbirkózni vele. Ő megoldotta vagy elmagyarázta alig pár perc alatt, a nehezebb az elmagyarázása volt, a miatt fél órákat gubbasztottam néha a félhomályában amit ő szobának mer nevezni. Úgy tűnt legtöbben elég jól bírják az iramot amin nem is csodálkozok, hiszen ők már ezelőtt 3 évvel elkezdtek beiratkozni programokba, amit akkor teljesen elhanyagoltam, e miatt rengeteg időre tettem szert, de abba még sose gondoltam bele mi lesz ha felsőbb iskolában nekem is kell majd

jelentkeznem…most megtudtam milyen az ha nagyobb rangúnak vagyok beszervezve. Feleltem a rendezkedésért, a díszítés alakulásáért, az elemekért, meghívókért…egy szóval majdnem mindenért, mert azért a nagyobb részét még mindig az osztályfőnökünk intézte el, én csak ellenőriztem amiket kellett. Az egészben viszont az a legrosszabb, hogy nem is tudom olvasni a szeretett mangáimat, mivel az időmet teljesen felemészti a többi tevékenységem. Nemsokára elkezdődnek a vizsgák is amikre feltétlenül elő kell készítenem az agyamat, de úgy döntöttem eleget tanultam, még többet is mint általában szoktam ezért felhagytam vele, és inkább kimentem vásárolni Joval, aki velem van a szervezésben. Az üzletben sétáltunk keresve különböző díszítő elemeket amiket felhasználhattunk a továbbiakban, és ha lehet akkor a következő programoknál is, ne kelljen annyira költeni az iskola pénzét zagyvaságokra.

- Nézd, Atsuko-san, ez milyen? Tökéletesen illik a témánkhoz! – felemelt egy hatalmas medúzát ami papírból volt kifaragva.

- Ha lehet akkor vegyük meg az összeset. – bólintottam mosolyogva mikor hirtelen valaki megfogta a vállam. Ijedten fordultam hátra, de a pulzusom normálisra váltott mikor megláttam Maot, Oujit, Hinatat és Akiset.

- Atsuko-chaan~, jó is hogy beléd futottunk! Hétvégére tervezünk egy ilyen kisebb összejövetelt Ouji-kunnál.

- Whaa? Nálam?! És akkor én miért nem tudok róla?!

- Most tudod baaka ( buta ). – vigyorgott Hinata – Ugye te is jössz? Csinálok ennivalót, játszunk meg ilyenek.

- Persze-persze. – bólogattam, de közben nem igazán fogtam fel a dolgokat, mivel nézelődtem elemekért.

- Majd mi megvesszük az ennivalóhoz szükséges dolgokat Atsuko-channal. – Akise felajánlkozott a többiek meg beleegyeztek, és én is rábólintottam még egyet, majd továbbmentem megszeppent társamhoz elköszönve tőlük.

- Én mondom neked Yuno, nagyon jó lesz amit szervezünk, remélem ti is eljösztök. – miután befejeztem a vásárlást hazamentem rögvest beletemetkezni egy kis manga olvasásba, viszont a sors más dolgokat tartogatott számomra, mivel barátnőm felhívott unalmában én pedig meg akartam győzni jöjjön el majd a kis dísztermi bulinkra. Eleinte eléggé szkeptikusan állt hozzá, de minnél jobban belementem részletekbe annál jobban tetszett neki az ötlet, hiszen végső soron elmondtam neki párosával is jöhetnek az emberek, ezért tökéletes alkalom lenne közelebb kerülni Yukiteruhoz.

- Nem is hangzik olyan rosszul. – kuncogta el magát. – Rendben, teljesen meggyőztél, hogy is tudnék nemet mondani neked?

- Egyszerűen, mondjuk jobban örülnék ha igent mondanál. – kinyitottam az ablakokat hátha egy kis hűvös levegő jön be, de helyette mégtöbb meleg áramlat bújt a szobámba. – Ah, ez a meleg a halálom.

- Ne is mondd, ez a két ventilátor se elég…

- Apropó Yuno-chan, hogy-hogy felhívtál? Általában üzenetekkel bombázol.

- Eh? Ez nem is igaz! – nem hát, tegnap csak huszat küldött mivel nem tudtam rögtön válaszolni... – Annyit írok amennyi szükséges, hogy észrevegyél…nagyon unatkozok, Yukki elment a szüleivel valamilyen programra, és én lekéstem.

- Sajnálom, ha akarod este kimehetnénk sétálni egyet a városban. Akkor a levegő is kellemesebb.

- Ah~ Atsuko-chan te annyira kedves vagy! Alig várom már.

- Igen én is. – szomorúan elmosolyodtam, ennyit az olvasásról. Összevontam a szemöldököm mikor megéreztem a fülemnél telefonom rezgését, megfordítottam és meglepetésemre Akise képe jelent meg a képernyőn, gyorsan elköszöntem a lánytól, aki nem igazán viselte jól a lerázást, de fel kellett vegyem… - Moshi-moshi ( halló )?

- Atsuko-chan, mielőtt mennénk szombaton Ouji-kunhoz lemegyünk vásárolni? Bentó lesz szóval kell egy-két dolog~.

- Uh? Hogyan? Milyen vásárlás és mi lesz Ouji-kunnál? – nekidőltem a meleg ablaknak miközben próbáltam visszaemlékezni mit felejthettem el. Rémlett valami ezzel kapcsolatban, de pontosan azt se tudtam mikor beszéltem ilyesmiről és kivel, valahogy az egész nap összeolvadt a fejemben. Mindig a listámra koncentráltam meg hogyan osszam be a pénzt amit az oszitól kaptam, plusz ki nem felejtsek semmit se mert legközelebb egyedül kellene elmennem megint.

- Ah már megfeledkeztél rólam Atsuko-chan? Ez nem valami szép tőled…szombaton délutántól megyünk Ouji-kunhoz enni meg játszani és mi felvállaltuk, hogy megyünk megvenni az ennivalóhoz a hozzávalókat. – amit mondott leszidáshoz hasonlított, de a hangján hallatszott, mosolyog. Megráztam a fejem, mégis mikor egyeztem én ebbe bele?

- Nem bánom, ha már felvállaltuk. Mikor találkozunk?

Ez az egész furcsa. A helyzet maga is eléggé érdekes, a szememben eddig is különcnek tűnt Akise, viszont az elmúlt egy hónapban kezdtem erősen elgondolkodni mégis mi járhat abban a fejében, hiszen…teljesen másképp kezdett viselkedni velem és ezt nem csak én vettem észre, ezért a helyzet maga még kétségbeejtőbb. Yuno volt az első aki megszólított mégis mi történt vele, mert már nincsen annyit Yukiteru közelében, mint eddig én meg egyszerűen elmagyaráztam amit ő is mondott nekem. A lány szemei rögtön összeszűkültek rosszat sejtve, szólni viszont nem szólt semmit ezért elkönyveltem lezártnak az egész témát, legalábbis ma éjjelig míg ki nem mentem vele újból. Látszott rajta valami nagyon emészti belülről, ezért kedvesen megkérdeztem mi a gond, de a válasza eléggé meglepett.

- Akise…vigyázz vele.

Hatodik rész

Dot Pixis az egyik legnagyobb rangú parancsnok az Álló Őrségnél, ő vigyáz a Déli féltek védelmére, amibe bele tartozik Trost kerület is, a védelem területén nála nincsen senki nagyobb rangú. Isten küldhette felénk ezt az excentrikus embert, mivel ha valaki más talál rájuk nem biztos, hogy túlélhették volna. Felvitt minket a fal tetejére, de egész addig egy szót sem szólt, csak sétált csendben előttünk miközben itta a kis kulacsból a…vizet. Bár ez a férfi egyáltalán nem volt olyan gonosz aurájú, mint a százados, mégis tekintélyével sokkal jobban parancsolt másoknak. Elég a jelenléte ahhoz, hogy ráhozza a frászt bárkire, nemhiába lett ilyen felsőbbrendű. Remegő lábakkal álltam meg, mikor ő is ezt tette. Lenézett az összegyűlt titánokra, és elkuncogta magát, utána mosolyogva fordult újra felénk, még az is megfordult a fejemben, hogy totál megfeledkezett a létezésünkről annyira belemerült a munkájába.

- Ha halljuk kadétok, mire jöttetek rá. – ezaz, erre  én is kíváncsi vagyok, ugyanis egy csomó mindenről lemaradtam. Azt se tudtam, hogy ki akarják őket végezni, míg meg nem láttam a hatalmas füstöt. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet azt mondani én is tudom amit ők, pont ezért hallgattam mit mond Eren meg Armin.

- Apám pincéjében, Shiganshinanál van a válasz mindenre. Emlékszem, hogy rám hagyta ezt a kulcsot – emelte fel a kezével a nyakláncát amin az említett tárgy lógott –, és még mielőtt eltűnt volna belémnyomott egy tűvel egy adag folyadékot. Azt mondta, hogy a válaszokat majd megkapom a pincénkben, és minden áron védjem meg ezt a kulcsot, mert még hasznát fogom venni, így segíthetek az emberiségen.

- Minden bizonnyal olyan anyagot nyomott beléd amitől átváltozhatsz. – filozofált közbe Armin. – Valószínüleg memóriahiányod lett tőle, ezért jutott csak most eszedbe.

- Igen.

- Értem. – bólintott Pixis, majd visszafordult a város felé – Tehát a pincében van a sok kérdésre a megfejtés.

- Így van…hisz nekem? – kérdezte Eren elhaló hangon. Biztos kikészítette a sok átváltozás és esemény, hiszen majdnem megölték…újra.

- Ameddig te sem vagy biztos a dolgodban, addig inkább azt mondom, hogy megjegyeztem amit mondtál. Mégis úgy gondolom, hogy mindig átlátok az igazságon, ezért biztonságban leszel. – mindenki felszabadulva fújta ki a levegőt. – Arlert kadét, igaz?

- Igenis! – tisztelgett Armin.

- Imént azt mondtad, hogy ha használjuk a titán erejét akkor visszaszerezhetjük ezt a várost. Valójában így gondolod, vagy csak kétségbeesett ötlet volt?

- Ez…mindkettő. Amit akartam mondani az az, hogy Eren elviheti azt a nagy szikladarabot amivel betömheti a lyukat. Ez egy ötlet volt amit ott helyben találtam ki… - halkult el a hangja.

- Hm… - Pixis újra megfordult a város felé majd belekortyolt a kulacsába, utána mintha döntött volna megfordult felénk, és elindult Erenhez aki a földön ült. Leguggolt elé.– Be tudod szigetelni a falat?

- Eh…én…nos…nem tudom. Ugyanannyira tudatlan vagyok, mint az itt lévők. Szóval…nem tudok teljes szívemből válaszolni.

- Oh az igaz, hahaha, rosszul kérdeztem. Megteszed vagy nem? Melyik az?

- Meg! Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, de…megteszem! – Eren hangja most már sokkalta határozottabban csengett, mint pár perccel ezelőtt. Büszkén mosolyogva néztem le rá, de ebből ő semmit se látott, mivel a parancsnok szemébe tekintett.

Pixis összehívta a többi segédjét, hogy megbeszéljék a következő tervet amivel visszaszerezhetjük a várost amit elvesztettünk, Trost kerületét. Míg a parancsnok szónokolt a többi katonának addig mi Mikasaval Arminhoz mentünk, aki épp egy haditervet magyarázott a feletteseinek. A terv szerint a fal legtávolabbi részéhez csalják majd a titánokat, de nem kell feltétlenül megölniük, mivel elég lenne ha csak ott állnának messze a másik alakulattól. A titánok csak akkor támadnak ha nagyobb csoportokat látnak, pont ezért, míg oda vannak csalvam addig egy kisebb elit csoport elmenne a kőhöz, és védelmezné Erent az esetleges támadóktól, míg ő visszaviszi a követ a lyukhoz. Fentig hallatszott ahogy tiltakoznak lent az emberek, veszekedés tört ki közöttük, de  a parancsnok rögtön hozzálátott a csitítgatásukhoz, ami ahhoz eredményezett, hogy mindenki maradta a helyén, és senki se szökött el semerre. Gombóccal a torkomban fordultam a többiek felé, miközben a főnök beosztotta az embereket.

- Riggs!

- Igenis! – álltam rögtön pozícióba.

- Te velem jössz az elitek közé, remekül bánsz a Manőverekkel szóval szükségünk lesz rád. Egyet kérek…nehogy forrófejűségből megölesd magad.

- Nem, uram!

- Ackerman! Te is jössz. – Mikasa határozottan bólintott majd mosolyogva nézett Erenre aki inkább egy halhoz hasonlított azzal a tekintettel amivel viszonozta a lány boldogságát.

A feladat sikeres volt, de milyen áron? 847 katona megsebesült, 123-an eltűntek vagy meghaltak…hiába sikerült elérnünk a célunk nem maradtunk okunk az ünneplésre ennyi veszteség mellett. Két nap telt el amióta a titánokat megöltük, bár az is eleve egy teljes napot vett el, de most… a halottak között járkálunk, és összeszedjük őket, számoljuk hányan vannak, és azonosítunk akit csak lehet. Sállal az arcom előtt sétáltam könnybe lábadt szemekkel, a füst még mindig nem múlt el, a sok tetemnek a szaga pedig teljesen felkavarta a gyomromat. Imádkoztam hátha sikerül valahogy megtudjam mi történt a szüleimmel, de senki nem mondott semmit, épp ezért csak reménykedni tudtam mikor befordulok egy sarkon nem látom meg apa vagy anya félig megevett testét ahogy élettelenül fekszik a földön rászáradt vérrel. Remegő lábakkal segítettem pakolni fel egy szekérre őket miközben minden egyes pillanatban próbáltam visszafolytani a hányingeremet, hisz így is a járványt akarjuk elkerülni, ha pedig idehánynék nem igazán segítene a helyzetünkön, az is lehet, hogy súlyosbítaná.

Taligán vittük el az embereket egy nagy udvarra ahol elégettük őket nehogy kialakuljon egy fertőzés. Leültem a földre, és az égre néztem…hát hova jutott az emberiség? Ez…megbotránkoztató. Éreztem ahogy belesajog a szívem ebbe a gondolatba, ezért eltemettem az arcomat a térdeim közé miközben szorosan megfogtam őket. Remegtem a visszafolytott indulattól, az aggódás miatt, plusz a csalódottságom is mérhetetlen…teljesen elvesztem az ottani látványtól, és most senki sem segíthet ki.

- Ria… - arra eszméltem fel, hogy valaki suttogja a nevemet ezért körbenéztem ki az, Sashan állapodott meg a tekintetem.

- Igen? – kérdeztem vissza rekedten, a sírás szélén álltam.

- Jeannak szüksége van ránk… - mutatott messzebb, ahol a fiú kétségbeesetten ült kifejezéstelen arccal nézte a testeket ahogy égnek.

- Mi a baja? – felálltam, és most először néztem Sasha szemébe. Bár úgy állította Jeannak van szüksége ránk, ő is úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Az arcából teljesen eltűnt a szín, szinte rá sem ismertem annyira halottinak tűnt a jelenléte. Megszorítottam a kezét, úgy sétáltunk egészen a fiúhoz.

- Jean mi…

- Marco…Marco meghalt. És mi nem is tudtunk róla. Nem mindegyik katona…hal meg hősiesen miközben mindenki figyel…rá. – az utolsó szónál elakadt a lélegzete, kezével eltakarta az arcát. Elsírta magát, és ezzel nem ő volt az egyetlen. Sasha mellettem teljesen kiborult ő is, még Anni is megdörzsölte a szemét. A tudat, hogy a csapattársunk, akivel három éven keresztül mindennap beszélgettünk meg össze voltunk zárva…akivel harcoltunk az emberiségért, hogy végre valahára győzzünk a titánok ellen, és ne tűnjünk el teljesen a föld felszínéről…meghaljon a tudtunk nélkül teljesen egyedül…nem kicsit kiborította mindegyikünk idegrendszerét. Tehát így lesz továbbra is? Egyre többen fognak meghalni közülünk, hullunk majd mint a legyek? Nem…ezt nem fogathatom el.

- Hősies halála volt attól még.

- Nem tudott senki róla! – üvöltött fel Jean aki a legközelebb állt hozzá. – Senkije se volt ott! RIA, KIBASZOTT EGYEDÜL HALT MEG!

- Erezd el Jean, nem ő tehetett róla! – szólt rá Reiner, mivel felemelt a galléromnál fogva. Kifejezéstelen tekintettel néztem rá egy pillanatig, majd erősen belerúgtam a lábába. Feljajdult,de rögtön elengedett, mire én továbbra sem kímélve a hasába rúgtam még egyet. Ettől idegesen felállt egyenesen nekem iramodva jobb öklével. Gyorsan kivédtem a támadását, ebből egy heves verekedés lett mindenki előtt, a többiek csak sokkolva nézték ahogy majdnem péppé verjük egymást, de a végén kigáncsoltam, és hátraszorítottam a kezét, leterítettem egy határozott mozdulattal a földre.

- Te idióta! – ordítottam rá olyan hangosan amennyire csak tudtam. – Azt hiszed a nyavalygásod segít is valamiben?! Nem fogja visszahozni az élők közé…de azért remélem most már jobban vagy, egy kis baráti verekedés után.

Kerek szemekkel nézett fel rám, én meg felálltam a hátáról  kinyújtva neki a kezem, vigyorogva. Elmosolyodott elfogadta a segítséget. A következő pillanatban egy katona ugrott le közénk nevemen szólítva. Rögtön tisztelegtem neki, hiszen látszott rajta, hogy nagyobb rangon van, mint én…habár ebben az esetben mindenki nagyobb rangon van, mint én. A sok stressz, és mozgalom miatt senki se iratkozhatott még be oda ahova akart, az én esetemben az Áttekintő Alakulathoz. A nő szigorúan rám nézett, és szólt, hogy jöjjek vele. Hátrafordultam a többiekhez, utána követtem amerre csak ő ugrált. Meglepetésemre egy civilekkel teli helyhez értünk oda, ahol ételt osztogattak nekik.

- Katona! Ha jól hallottam az anyja meg az apja eltűnt.

- Igen, hölgyem!

- Megtaláltuk őket, vegyen tőlük szentimentális búcsút, mert holnap tárgyalásra kell jönnie.

- Tárgyalás…hölgyem?

- Eren Jaeger esetében, Armin Arlertel és Mikasa Ackermannal. Van egy napja, ha késik akkor kizárjuk, szóval használja ki. Kettőkor kezdődik.

- Igenis!

- Elbocsájtva.

Levettem a sálat ami az arcomon volt, majd elkezdtem keresni a szüleimet a sok ember között, mígnem megtaláltam őket. Mintha több évet öregedtek volna, pedig csak pár nap telt el ameddig nem láttam arcukat. Anya búsan ette az ételt amit kapott, míg apa a hátát simogatta, és mintha bátorító szavakat suttogott volna neki. Odarohantam hozzájuk megölelve apát először. Hirtelen azt se tudták mi történt, csak miután felismerték a hajamat vették észre, hogy én vagyok az. Rögtön halálra ölelgetettek és puszilgattak, végig kérdezgették mégis mi történt, hogy állnak a dolgok a katonákkal. A részletektől inkább megkíméltem őket, szerintem senki se akarja hallani milyen ha társát látja holtan, égnek a testek, és a titánok…igen. Leültem melléjük kikerülve a kérdésüket, inkább visszakérdeztem ők most merre vannak. és mi történt velük. Kiderült a lakás egyben van, még mindig ugyanott vannak, szóval nem kell aggódni, egyszerűen kimenekítettek mindenkit Trost negyed közeléből, mert ki tudja mi lesz, ha jön a következő csapás. Nyugodtan fújtam ki a levegőt, akkor azt jelenti végig biztonságban voltak, és a lakás is egyben, ezért ugyanott élnek.

-  Holnap mennem kell egy tárgyalásra, addig veletek maradok, mára nem kértek vissza Trosthoz.

- Milyen tárgyalás? – kérdezte anya csodálkozva miközben mindhárman visszasétáltunk a lakáshoz.

- Erenről lesz szó…ott lesz Mikasa, és Armin is. Tudjátok akikről beszéltem.

- Gloria igaz amiket pletykálnak? Tényleg egy titán van mellettünk, és vissza akarják szerezni a Mária Falat?

- Erről…még én sem mondhatok semmi biztosat. Nem vagyok abban a rangban ahol beszámolnának ilyesmikről.

- Tehát még nem csatlakoztál az Áttekintőkhöz.

- Nem igazán volt mikor csatlakozzak. Elnézve a…történteket.

- Kérdezem utoljára…biztos ezt akarod, lányom? – apa leállított az udvarunkon komolyan néz a barna szemeimbe.

- Olyat láttam, és csináltam amiket nem sokan. Legyilkoltam több titánt mikor harcoltunk velük, az elitekhez soroltak engem. Bízom a képességeimben meg abban, hogy sikerül egy sikeres jövőt biztosítanom nektek…meg magamnak is.

- Gloria…ez nem azt jelenti, hogy mindig túléled. Az emberek meghalnak minden nap a titánok miatt, nem akarom, hogy egyszer azzal jöjjenek haza, hogy… - leállítottam anyát még mielőtt mégjobban belemerült volna a szövegelésébe.

- Mint mondtam biztos vagyok a képességeimben. Erről ne is beszéljünk többet, mert úgy is oda megyek ahova akarok.

- Rendben. Akkor menjünk be és együnk. Biztos rég ettél valami finomat, kint elég rossz kaját adnak.

- Azért…minden rendben ugye? – miközben ettünk nem sokat beszélgettünk épp ezért fura, hogy olyan hirtelen szólalt meg apa.

- Hát…próbálom elviselni. Kicsit még furcsa ez az egész…de valahogy ezt is túl fogom vészelni.

- Csak szólj, ha van valami baj, és segítünk ha tudunk. – ezen el kellett nevetnem magam.

- Ez vicces, elnézést. – mosolyodtam el, erre ők is elnevették magukat.

Estéig beszélgettünk, majd reggel mikor elérkezett az indulásomnak ideje elköszöntem tőlük, és megígértettem velük, hogy vigyáznak magukra, mert én sem akarok egyszer kapni egy üzenetet, hogy ők haltak meg. Megsimogatták a hajamat, megpuszilták az arcomat, én pedig elindultam az új egyenruhámmal, az előzőek borzalmasan néztek ki, büdösek voltak, véresek…de most sokkal jobban éreztem magam a családommal töltött nap után, bár nem aludtam éjjel olyan jól. Ez is csak a munkával jár amit választottam magamnak. Istenem, miért kell erre a tárgyalásra menjek? Meg sem kérdeztem pontosan miről is szól, csak annyit mondtak, hogy Eren sorsáról döntenek, ami szerintem nem igazság. Ő is csak egy ember…félig. De a lényeg benne van, az emberség továbbra is ott van a szívében pont ezért minek kell ennyire össze-vissza dobigálni…mint valami hús darabot.

Mikasa és Armin az ebédlő előtt álltak míg meg nem érkeztem én is. Hármasban elindultunk, kiderült, hogy szemtanúk vagyunk, és effektív arról lesz szó, hogy Eren meghal-e, mert fenyegetést jelent az emberiség számára, vagy él és segít az emberiségnek. Egyik változat undorítóbb, mint a másik, de mit tehetnénk ez ellen? Valahogy meg kell mentenünk, és ha szemtanúk vagyunk hát úgy fogunk tanúskodni, hogy megmentsük a szerencsétlen életét. Csendben vártunk míg Erent behozták, egy acél oszlophoz kötözték nehogy megtudjon mozdulni. Sose voltam tárgyalóteremben ezért kíváncsian néztem körbe, míg végül meg nem állapodott a szemem újra Erenen. Bíztatólag rámosolyodtam majd komor tekintettel figyeltem vissza a bíróra. A bíró elmondta miért gyűltünk itt össze, élni fog-e vagy meghalni a végén, és ha él akkor hova kerül a Katonai Rendőrséghez vagy az Áttekintő alakulathoz. A Rendőrségből egy alak rögtön elkezdte visszautasítani barátunkat amint hozzá került a szó, olyasmiről magyarázott, hogy bár segített az utolsó feladatnál, attól még kikéne írtani mivel veszélyes az emberekre nézve, és az a hülye pap is hozzálátott közbepofázni. Na most tartsd meg a türelmedet Ria…

4

Mikor leértünk riasztó látvány tárult a szemünk elé. Yuno egy maszkos férfival harcolt miközben Hinata, és Ouji is verekedett pár emberrel, Mao meg Yukiteru viszont menekültek egy másik férfi elől aki utánuk iramodott egy vassal a kezében. A lábaim feladták a szolgálatot mikor megláttam pár vér foltot a padlón, leestem a földre aznap este harmadjára, a bőröm nem örült az érintkezésnek mivel a térdemnél lévő seb újra elkezdett sajogni. Teljes volt a hangzavar, ordítások, puffogások hallatszottak mindenhonnan én pedig tehetetlenül ültem a földön, és néztem ahogy a barátaim verekednek, hősiesen életükért küzdenek…Potyogni kezdtek a könnyeim, ezért inkább elfordítottam a fejemet Akise irányába, aki a telefonjába beszélt miközben felvett a földről egy fa darabot. Jól irányzott célzással hozzávágta Yukiteruék üldözője felé megmentve Mao életet. Mielőtt felénk rohanhatott volna a vaskapuk kinyíltak utat engedve fegyveres embereknek, berontottak letartóztatva az ott lévő férfiakat. Éreztem ahogy felemelnek a földről, és elvonszolnak kifelé, megfordult a fejemben, hogy a kabát még mindig rajtam van a táskám pedig a vállamon, de ez nem sokat számított mert valahogy olyan sokkhatásba kerültem amiből csak akkor tértem észhez mikor Yuno egy jól irányzott pofonnal hozott vissza.

- Ah, Gasai-san, ennyire azért nem kellett volna durváskodni. – az egyik rendőr megrázta a fejét, és felállt térdeplő pozíciójából.

- Legalább felkelt. Nee~ Atsuko-chan minden rendben? Kicsit sápadt vagy.

- Tessék egy kis víz. – Yukiteru átnyújtott egy flakont én meg automatikusan inni kezdtem belőle miközben még mindig nagyokat pislogtam, az arcom picit csípett az ütéstől, a lábaim is sajogtak, de egyébként minden rendben volt.

- Mi…történt? – kérdeztem rekedt hangon.

- Akise-san ezen az ügyön dolgozott, és minket használt fel csalinak. – Yuno vidáman mesélt miközben elre dőlt, hogy jobban lásson. – De nyugodj meg Atsuko-chan, míg nem figyelt bevertem neki egyet!

- Igazán nem kellett volna Yuno. – sóhajtott Yukiteru. Kissé tátott szájjal néztem a hátuk mögé ahol ült Akise  arcára jeget tartva, de ettől függetlenül nem tűnt különösebben szomorúnak az események miatt. Felálltam még akkor is mikor a többiek próbáltak megállítani, odasétáltam hozzá ő pedig rögtön felkapta a tekintetét telefonjáról amint meglátta a közeledésemet, de nem engedett megszólalni.

- Ha te is meg akarsz ütni nem fogok ellenkezni, nyugodtan pofozz meg vagy rúgj belém olyan erővel amennyire csak tudsz. – komoly tekintettel nézett fel rám ezért az egyik kezemmel elindultam felé ő meg amekkora hős behunyta a szemeit, és várta a fájdalmat. Ütés helyett a feje búbjára raktam a tenyeremet, szomorúan néztem le rá amitől teljesen meglepődött.

- Tudod…nem is az esett rosszul, hogy kihasználtál minket, hanem a tudat, hogy nem bíztál meg bennünk annyira, hogy beavass az ügyedbe. Ha mindenkinek elmondtad volna biztos beleegyezünk. – behunytam a szemem szabad utat engedve a könnyeimnek, ő viszont rögtön felállt, és megragadta a vállamat.

- Ne sírj kérlek, csak…nem akartalak megbántani téged…meg senkit sem.

- Lover booy~ tartozol egy bocsánat kéréssel úgy vélem. Meg egy bő magyarázattal is ha lehet. – Hinata komoran nézett rá miközben egyik kezét a csípőjén pihentette másikat pedig ökölbe szorította készen állva az újabb verekedésre.

A végén kiderült mit miért tett egy órás fecsegés után. Egy hónapja dolgozott ezen az ügyön a rendőrséggel együtt, több férfi azzal szórakozott már pár hete, hogy elterjesztett egy szellemes történetet, mi szerint éjfélkor mindig előtűnik pár kísértet, és megöli az embereket, e miatt elég sokan lejöttek megnézni tényleg igazak-e a pletykák. Pár ember szerencsétlenségére azok voltak, legalábbis félig-meddig. Azok a férfiak akik ezt kitalálták pszichopata gyilkosok voltak abban lelve örömüket ha mások sikoltoztak, és halálra rémülnek, de hamarosan rájöttek ez nekik nem elég ezért elkezdték ölni az ide látogatókat, mígnem a rendőrség fülébe nem jutott ez a történet. Akkor találták ki jöjjünk mi is ide, így tökéletes csalik lehetnénk míg a rendőrök lesben állnának a megfelelő pillanatig, azután letartóztatnák a bűnözőket. Minden terv szerint ment csak éppen azt nem vette számításba a barátunk mennyire ki fogunk borulni, meg milyen veszélybe is kerülünk hála az ő kis ötletének. Rengetegszer bocsánatot kért, de őszintén szólva annyira senki se maradt ideges rá, mivel mindegyikünk szeret benne lenni ilyen izgalmas történésekbe, meg is ígértettük vele legközelebb szóljon előre mert készséggel segítünk főleg ha verekedésről van szó. Én inkább megtartottam magamnak a sértődésemet a csókkal kapcsolatban, de pár nap múlva szóba került ez is, tehát nem úsztam meg teljesen szárazon a témát.
Az események után Hinataval meg Maoval aludtam, bár rengeteg minden történt velünk mégsem tudtunk normálisan lefeküdni inkább fent maradtunk egész éjjel, és beszélgettünk az eseményekről, na meg jövőhétről, mivel hivatalosan is elkezdődnek a programok amikre beiratkoztunk, ettől a pulzusom az egekbe szökött. Eszembe jutott Sho sensei meg a tanáriban történtek, mégis hogyan tudnám elfelejteni mikor annyira kedvesen néz rám meg olyan szépen mosolyog? A szomorú az egészben, hogy tudtam nem nekem szól, ő egy tanár, az a normális ha így viselkedik mindenkivel, viszont az agyam makacsul kitartott a meggyőződése mellett, rám valahogy mindig másképp néz és hosszabban, valahogy sokkalta kedvesebben szólít meg…

Hétfőn a koncentrálás nehezen ment, mivel az osztályfőnök kiosztotta nekünk az iskola utáni programokat én meg kerek szemekkel kerestem a sajátomat. A tenyerem izzadni kezdett mikor megláttam a Programszervezőket, hétfőn kettőtől és csütörtökön lesz egytől, ezért hálásan mosolyogtam, mivel csütörtökön amúgy kettőig lennék, legalább sikerül lelógnom hivatalosan is egy óráról az oszi segítségével. Egy ceruza fúródott a hátamba ezért előre rosszat sejtve hátra fordultam.

- Láttad, hogy mindkettőnké a harmadikon lesz ma kettőtől? Mehetnénk együtt. – Akise kedvesen mosolyogva nézett rám én pedig beletörődötten sóhajtottam, majd bólintottam. Nem tehettem ez ellen semmit, visszafordultam, és a tábláról kezdtem másolni a felírt szöveget. Szombat óta elkezdte keresni a társaságomat ami eddig sose fordult elő, ezért még szokatlan számomra a hirtelen barátságos természete. Próbáltam legjobb lehetőségem szerint megérteni mégis mi válthatta ki ezt a reakciót nála, de úgy döntöttem ez nem az én pozícióm, inkább hagyom az egészet, sokkal jobb ha programommal törődik, mivel azt se tudom miről is szól. Persze a programoknak a szervezésről lehet szó, de mégis mifélékről? Nem szólt senki lenne-e idén valamiféle program amit meg kellene szervezni…

Váratlanul az óra végénél beugrott a fejembe a jelenet amikor Akise letepert a földre utána meg megcsókolt, eltakartam a vörösödő fejemet a kezeimmel, mindig a legrosszabbkor jut eszembe ráadásul a személy pont a hátam mögött ül, ha nem akarok hamarosan agy károsodást szenvedni el kell ülnöm innen. Ezelőtt pár órával jutott ki tudja hanyadjára eszembe miközben a többiekkel ettem, elég megalázó volt ahogy az arcomnak a színe kezdett átütni rózsaszínbe utána egy piros aranyosabb árnyalatába a barátaim meg rögtön kérdezgetni kezdték mégis mi történt. Yuno repdesni kezdett az örömtől, és elkezdett magyarázni az osztályfőnökünkről, mire Ouji és Yukiteru felnevetett én meg inkább félrepillantottam, de ez se tűnt helyes döntésnek, mivel a barna szemem találkozott Akise átható pillantásával amitől még rosszabb lett a helyzet. Hirtelen felálltam kisietve az étkezdéből a tetőre elfogyasztani a maradék ennivalómat, hálásan amiért kezdett a fejem normális kinézetűvé válni. Elraktam a tükröt, és sóhajtva néztem fel a kék égre, a kabátját még mindig nem adtam vissza neki ő pedig meg sem említette ahogy a csókunkat sem. Dzsekije szépen felakasztva egy vállfára pihent a szekrényemen, Yoshi mikor meglátta nem szólt semmit, de látszott a tekintetén már megvannak a saját elméletei, nem hülye az a fiú, pontosan tudja hogyan néz ki egy férfi kabát…

Elköszöntem barátaimtól utána meg kisétáltam a folyosóra, elszontyolodva vettem tudomásul, hogy Akise még mindig ott vár szótlanul pötyögtetve telefonjába, viszont mikor kiléptem felpillantott és kedvesen elmosolyodott. Csendben indultunk el a lépcső felé kikerülve a kimenő diákokat, kezdett nevetségessé válni a helyzet én pedig muszáj volt megszakítsam valamivel.

- A kabátodat elfelejtettem ma elhozni, de holnap mindenképpen megkapod. Tudom a kedvenced. – igazából ez egy hatalmas hazugság, mivel ahogy bemegyek a szobámba az első dolog amit meglátok, valamiért viszont nem füllött a fogam vissza adni. Talán féltem mégis mi lesz a reakciója, hiszen ez a kis textil darab az egyetlen kézzel fogható dolog ami emlékeztet a szombati eseményekre, mivel a térdemen lévő seb már meggyógyult.

- Hmm – rázta meg a fejét miközben előre nézett –, maradhat nálad őszig, most úgyis jó idő fog következni.

- Ragaszkodok hozzá.

- Akkor lemegyek érte. – csibész mosollyal fordult felém amitől éreztem ahogy a pír újra kezd előjönni, de nehézségek árán megakadályoztam.

- Se-semmi szükség rá!

- Nem gondolod hogy félreérthetik az osztálytársaink?

- Ehh..um…hát az lehet…de…uurgh. – beletörődve sóhajtottam. – Rendben. Ma lejöhetsz, de miután odaadtam elmész, ugye?

- Persze, csak nem vagyok valamilyen fura elmebeteg aki követ téged. Megvárlak a suli előtt. – elkuncogta magát, ezzel együtt pedig újra beállt közénk a csend. Egyre furcsább ez a fiú…egyre furcsább…

Ötödik rész

Hevesen dobogó szívvel ültem…jobban mondva dobtam le magam a földre a tartályok mellé, és leszereltem a sajátomat, hogy teletöltsem. Szakadozottan kifújtam a levegőt miközben remegő kezekkel próbáltam megtartani a tárgyakat, de két kedves kéz kisegített. Hálásan néztem fel a megmentőmre, Arminra. Nem mindig bántam jól a stresszel, ez most is meglátszott rajtam, gondolom ezért sétált hozzám a fiú észrevétlenül.

- Köszönöm…

- Én köszönöm. Megmentettél minket.

- Ne túlozz, a te terved mentett meg minket, ha nem lennél ilyen jó stratégista akkor már rég halottak lennénk. Hallottam Connietól, hogy te segítetted ki őket mikor rátaláltatok arra az Abnormális titánra, szóval az érdem csak a tiéd.

- Ne mondj ilyeneket. – nevette el magát egyre vörösödő arccal.

- Ez csak az igazság. Látod…én előre láttam, hogy el jön az az idő mikor hasznos leszel az emberiségnek.

- Gloria…

- EZT meg sem hallottam. – feleltem kifejezéstelen tekintettel, mire Armi átölelte a derekam és belezokogott a vállamba. – GYÁÁ! Armin! Fejezd be, ez nem a megfelelő pillanat a sírásra!

- Ennél megfelelőbb pillanat úgy sem lesz. – váratlanul Mikasa ült le mellénk, és tisztította a fegyvereit.

- Uh… - motyogtam miközben hagytam, hogy a fiú kisírja magát rajtam – Lehet igazad van.

- Ria. – unott tekintettel néztem Mikasara – Még sose mondtam, de…örülök, hogy megismerhettelek. Komolyan.

- Mikasa… - suttogtam most már én is meghatódottan és elkezdtem sírni Armin hátán. Mikasa sóhajtott majd megsimogatta mindkettőnk fejét, ebben a megnyilvánulásban körülbelül benne volt az egész évi szeretete. Egy idő után abbahagytuk a bömbölést, és letöröltük könnyeinket, hiszen valahogy át kell másszunk a falakon is.

A legtöbben előre mentek, de páran hátul maradtunk az egyik tetőn, onnan néztük ahogy az eddigi Abnormális titánt épp megeszik a társai. Sose láttam még ilyet, ezért kíváncsian összeszűkítettem a szemeimet memorálva minden egyes mozdulatát ennek az eseménynek. Kirázott a hideg e láttán, még arra se maradt ideje, hogy regenerálódjon, mint ahogy szoktak. Szokatlan esemény az egyszer biztos, egyben rettentően ijesztő is, mindig is ahhoz kellett hozzászoknunk ahogy az embereket fogyasztják el, viszont valamiért rosszabb volt nézni miként eszik meg saját társukat.

- Meg kell mentenünk. – kommentálta Mikasa. – Muszáj. Még nagy segítségünkre lehet.

- Egyetértek, el kell távolítanunk róla a többit. – értett vele egyet Reiner.

- Pontosan, még a végén a szövetségesünk is lehet.

- Annie! Hallod magad? Szövetséges egy titán?! – kérdezte kétsgébeesetten Jean.

- Jobb lenne mint bármelyik ágyú, nem gondolod?

- Nézzétek! – Armin újjal mutatott a következő változásra. A titánunk akiről vitatkoztunk kiszabadult a többiektől és nekiiramodott egy kiszemelt áldozatának belevésve a fogait a nyakának hátsó részébe.

- Ezt a vadállatot akarjátok megmenteni?! Nem vagytok normálisak, egy titán egy titán marad, sose lehet belőle szövets…mi van már megint? – Jean idegesen nézett ránk, mivel mi továbbra is mozdulatlanul bámultuk ahogy a titán lassan leesik a földre élettelenül – Úgy tűnik kifogyott a gázból.

- Az…mi? – jobb kérdés nem hagyta el a számat. Szemem elé emeltem a tenyeremet, hogy eltakarjam a naptól így jobban láthattam ahogy egy fiúnak a teste kiemelkedik a titánnak a hátából. Magam sem értettem mégis mi a fene történik, de mielőtt még több kérdést feltehettem volna Mikasa fogta magát, és leugrott a háztetőről a titánnak az elégetett testéhez. Magához ölelte a fiúnak a tetemét, ezzel még kíváncsibbá tett mégis ki a fene lehet az. A többiekkel leugrottunk mi is hozzá, de mikor közelebb léptem a földbe gyökerezett a lábam…nem. Ez lehetetlen. Mégis mit keresne egy titán testében…Eren.

Felvittük egy biztonságos területre, és mindannyian köré gyűltünk, úgy figyeltük ahogy Mikasa zokog a nyakánál, miközben szorosan fogja a testét. Megráztam a fejem és lezuhantam a földre, továbbra is Eren becsukott szemét nézve. Él…ezt nem…hiszem el. Ma már sokadjára kezdtem el zokogni, de oly annyira, hogy azt hittem az összes víz nem lenne elég, hogy pótolja. Ütöttem az öklömmel a földet rendületlenül, egészen addig míg valaki meg nem ragadta. Bertolt erősen szorítottam a kezemet, majd elengedte mikor úgy látta, hogy biztonságos mert nem vágom tönkre tovább. Tekintete azt sugalta ő sem tudja mi folyik itt, viszont nem segítek senkinek sem ha idegrohamot kapok mindenki előtt. Beleharaptam alsó ajkamba, és újabb darabokat téptem le az ingemből amikkel bekötöztem nem rég szerzett sérüléseimet. Óvatosan Eren mellé csúsztam, és megfogtam a vállát. Ez tényleg ő. Még több könnycsepp hullott le a földre miközben Jean meglepetten fordult hátra az összes égett titánhoz.

- Akkor ezt mind…Eren művelte.

- Nagyon…úgy néz ki. – szipogtam miközben felálltam most már újult erővel.

Jeannal, Reinerrel, Bertoltal és Annieval egymás mellett álltunk hátratett kezekkel miközben a hadnagy kiakarta szedni belőlünk mi is történt pontosan a feladatunk során, főképp Erenre volt kíváncsi, de erről semmilyen új információval nem tudtunk szolgálni, hiszen ugyanannyi mindenről tudtunk amennyiről ő. Távcsövön nézték, hogy mi történik velünk, ezért mindent láttak az esetből. A hadnagy kezdett ideges lenni, öklével rácsapott az asztalra amitől az megremegett. Mi továbbra is kifejezéstelen tekintettel néztünk a szemébe, belül viszont rengeteg kérdésre akartam választ, a gond csak az, hogy a többségére a hadnagy is ugyanannyira kíváncsi volt.

- A fenébe is, kadétok! Ne kelljen még egyszer elismételnem amit kérdeztem, mert akkor cella lesz a vége!

- Uram, több információval mi sem tudunk szolgálni. – szólalt meg mellettem Annie.

- Ne hazudjon kadét! Ott voltak, látták mi történt! Mit jelentsen ez?! Az a fiú egy titán vagy egy ember?!

- Uram, ön is pont ugyanúgy látta, mint mi! – hirtelen jött bátorságból jobban megemeltem a hangom, mint kellett volna.

- Igen hölgyecske?! Mi a neve? – fordult a mellett álló őrmesterhez.

- Igenis! Gloria Riggs, 104-ik tréning csoportból, a harmadikként végzett, uram. – a végére lehalkult a hangja a férfinak, és megszeppenve nézett rám, majd a felettébb valójára.

- Riggs, hm? Ha harmadikként végzett akkor nem engedhetjük, hogy cellában végezze.

- Uram…ők mind…szinte tökéletes átlaggal fejezték be a tanoncok táborát…

- Fene, hogy enné…Rendben! Mindannyian el vannak bocsátva, csak egy dolgot jegyezzenek meg. Amit ott láttak bizalmas, nehogy tovább merészeljék mondani bárkinek is, és most húzzanak innen míg meg nem gondolom magam!

- HAI ( IGENIS) ! – a szívünkhöz ütöttük a jobb kezünket majd kimasíroztunk az irodájából. Szótlanul sétáltunk lefelé a lépcsőkön, mikor leértünk elkezdtük keresni a megmaradt csapattársainkat egészen addig míg ki nem robbantam.

- MI A FRANC VOLT AZ?!?!?! – Reiner ijedten a számra rakta a tenyerét, és tovább ráncigált a többiekhez.

- Ennyit arról, hogy kussba maradunk mi, Ria? – kérdezte Jean ijesztő tekintettel.

- Hmsjgfmndb amnadsbfrg.

- Engedd el. – parancsolt rá kifejezéstelen tekintettel Annie Reinerre, aki rögtön elengedte a a kezét, de attól függetlenül gyanakvóan nézett végig rajtam.

- Sajnálom. – fújtam ki a levegőt – Kicsit felrobbantam.

- Kicsit? – ismételte Bertolt megrázva a fejét.

- Már bocsánatot kértem…a lényeg, hogy mi a franc…ezek nem tudják, hogy úgy is ki fog derülni?

- Nem azt jelenti, hogy most rögtön kell megtudnia mindenkinek.

- Az se biztos, hogy megéljük azt, hogy kiderüljön.

- Woah, Kirstein ezzel a nagy pozitív auráddal teljesen megvakítasz.

- Gloria, ne ideg… - amint meghallottam teljes nevemet rögtön megragadtam a nyakánál a gallérját, és leemeltem a szintemre.

- Hogy mi?

- Na, na, elég legyen. – Bertolt szétválasztott minket még mielőtt elfajultak volna a dolgok.

- Heeeey, skacok! – mindannyian oldalra fordultunk, Connie rohant hozzánk és beszámolt, miként találkozott Ymirrel meg Christaval, ezért minket is oda hívott.

     Csendben hallgattuk ahogy beszélgetnek, kiderült ők nem rég érkeztek meg, mivel náluk is kifogyott a tartály. Társaink úgy beszélgettek, mintha semmi se történt volna, persze nekik nincs honnan tudniuk, hogy mi történt velünk, meg Erennel. Végig ezen agyaltam egészen addig míg bele nem remegett a föld egy hatalmas ágyú dörrenés kíséretében. Gyorsan felálltam a helyemről, és felugrottam az egyik háztetőre, míg a többiek lesokkoltan álltak a földön, szemüket az ég felé emelték ahonnan a füst egyre jobban szétterjeszkedett. Még fentről is hallottam a kétségbeesett kiáltásaikat, "Ez egy titán?" "Biztos leejtettek valamit…" "Miért csak egy ágyú dörrenés?" "Bejutott még egy titán?" "De hiszen ez a legerősebb része a falnak." Idegesen néztem hátra rájuk, majd vissza a füst irányába hátha jobban látom mi okozta ezt a nagy kavarodást. Elkezdtem rohanni a forráshoz, és meglepetten vettem észre, hogy nem én vagyok az egyetlen. Velem együtt Annie, Jean, Reiner és Bertolt is ugyanúgy rohantak, majd egyszerre megálltunk az egyik háztetőn ami a legközelebb volt a füsthöz. Ijesztő látvány tárult a szemünk elé. Egy fél titán test emelkedett ki a szürkeségből, csont és hús, semmi más. A füst meg a hő szinte mindent eltakart, ezért nem tudtuk annyira jól kivenni mi lehet lent, viszont egy dologban biztos voltam, Eren kellett ezt csinálja, ő az egyetlen aki ilyenre képes.

- A százados megőrült. – kommentáltam halkan. – Nem tudja mit kezdjen ezzel a helyzettel és a többiek sem. Teljesen elvakította őket a félelem, pedig…ha normálisan átlátnák a helyzetet, akkor leesne nekik, hogy Eren nem ellenség, hanem szövetséges, barát.

- Barátodnak nevezed ezek után is? Ria, te idiótább vagy, mint én.

- Nem érdek…figyeld. – böktem a fejemmel a füst felé.

Armin kirohant a füstből felemelve két kezét. Automatikusan a fegyvereimhez emeltem én is készen állva a támadásra, ha arról van szó megölöm a századost, és mindenki aki ott van, nem végezhetik ki a barátaimat, úgy, hogy elfelejtettek gondolkozni, mert annyira félnek. A százados végighallgatta Armin szövegét, ami effektív ugyanaz amire én is gondoltam, csak sokkalta logikusabb összefoglalásban. A terve abból állt, hogy használhatjuk Erent a kő elmozdításához ami mindig ott van a Mária Falnál, és bezárhatjuk vele a lyukat, így nem jöhet több titán be a területünkbe. Mindhiába, a százados nem tudott logikusan gondolkodni , és már emelte a kezét, hogy lelője őket, ezzel egy időben én is készültem az ugrásra, mikor megragadta a kezét Pixis parancsnok. Gondolkodás nélkül leugrottam a háztetőről, meg sem hallottam a többiek kiáltását utánam, én is a felettébb valókhoz mentem, és amint odaérekztem elengedtem a fegyvereimet a szívemhez emelve a kezemet.

- URAM! Ne haragudjon, hogy közbeavatkozom, de én is ott voltam mikor ez az esett lezajlott, és szerintem megéri kipróbálni, hogy beválik-e Jaeger, mivel az nagy előrelépés lenne az emberis… - egyszerre akartam elhadarni mindent egy lélegzettel, de a parancsnok mosolyogva leintett ezért leeresztettem a kezem, megkövülten vártam a válaszát.

- Akkor jössz te is, kíváncsi vagyok az egész történetre.