Tizenegyedik rész

Újra a habok közé merültem a fejemmel és elkezdtem mosdani, legalább így nem alszok el közben. Mikor már éreztem a víz hőmérsékletének a csökkenését kimásztam a kádból és felvettem a hálóingemet, hajamat pedig szabadon hagytam, gondolva, hogy majd megszárad éjjel míg alszok. Mielőtt kimentem volna kinyitottam a fürdőszoba ablakát szellőzzön jól ki, utána megfésülködtem. Amint kinyitottam az ajtót megcsapott a finom leves illat amit tanítom csinálhatott míg én relaxáltam a fürdőben. Az orromtól vezetve indultam el a konyhánk felé mikor hirtelen megtorpantam előtte és nagy szemekkel néztem a jelenetet ami bármilyen 16 éves lányt az őrületbe kergetne. Levi megszabadult a piszkos ingétől, amit már ki is mosott, látszott kiterítette száradni, ő maga pedig félmeztelenül kavargatta az ennivalónkat míg én próbálta nem a testét bámulni csakhogy ez nem igazán jött össze. Nem tehetek róla, tinédzser vagyok, ilyenkor a hormonok eléggé mozgásban vannak, ezért minden porcikáját végigmértem, a szépen kidolgozott hátát és a hegeket amiket biztos az évek során szerzett. A tizedes kifejezéstelen tekintettel nézett rám, nagyon nem kellett volna megfordulnia…minden erőmmel próbáltam állni a tekintetét, de a szemeim úgy döntöttek kissé lejjebb tekintenek a csodás kockáira és a mellkasára ami…

- Kadét! Mi a francot néz?

- Levest. – szaladt ki rögtön a számon az első logikus magyarázat, hiszen ő pont előtte állt, ezért csak normális hogy a finom levest nézem nem a finom testét…te jó ég, át kell gondolnom a prioritásaimat ezentúl.

- Tch, inkább ülj le és tegyünk úgy, hogy nem vettem észre semmit.

- De…

- A leves nem a hasfalamon van kadét, vagy a fenekemen.

- De én azt nem is…

- Egyél. Most. Idáig hallottam a gyomrod a fürdőből.

- Ah…köszönöm. – kipirult arccal vettem át a tálat és abszolút nőiesen elkezdtem bekebelezni az ennivalót, mintha csak vizet innék. Alig öt perc után mentem újratölteni a tálamat, miután leültem vettem észre, hogy Levi furcsa tekintettel bámul engem. – Umm…

- Így már jobb? – nagyokat pislogva vettem észre, hogy felvett egy zöld tréning felsőt míg én valószínűleg a levessel voltam elfoglalva, így már nem sok látszott a testéből. Erre a gondolatra elvörösödtem és inkább elkezdtem megint enni, de úgy tűnt a tizedes nem engedi, hogy ilyen hamar kiszabaduljak a kellemetlen helyzetből. – Most már nem kell aggódnod miattam. Tch, milyen perverzzel vagyok összezárva.

Beleköhögtem a levesembe, majd óvatosan felnéztem a szemébe ügyesen elkerülve a szemkontaktust a még kint lévő izmaival. Ez az utolsó mondat inkább felhúzott és sajnos a szám hamarabb mozgott, mint ahogy én azt akartam volna.

- Senki nem kérte, hogy vállalj el!

- Hoo…érdekes. – unott tekintettel megette a leves maradékát, majd visszament csinálni teát. Nagyot nyeltem izgalmamban, erre a reakcióra nem számítottam volna, azt hittem rögtön elküld minden féle szarnak, ahogy általában szokta utána meg rám önti a maradék ennivalót.

- Uhm…amúgy miért csatlakoztál az Áttekintőkhöz?

- Hmpf…meg vannak az okaim amiket nem kell tudnia egy kadétnak. – puffogva elnéztem a kitárt ajtó felé egyenesen a sötét erdőbe. – Inkább arra vagyok kíváncsi te minek jöttél ide, mikor nyilvánvaló, hogy túl szerencsétlen vagy hozzá.

-  He… - már épp ordítani akartam volna mikor megláttam, hogy kinyújtja unottan a kezét amiben egy teáscsészét szorongatott. Megköszönve elfogadtam és elgondolkozva néztem a sárgás folyadékot ami liliom és citrom illattal beárasztotta az egész lakást. – Én…

- Még ma, kadét! – szólított fel parancsoló hangon.

- Nos…öt éve…lassan hat. Hat éve mikor először bejöttek a titánok Shiganshinába életveszélybe kerültem, az egyik titán már épp megenni készült mikor egy Áttekintős megmentette az életemet és elvitt kórházba, ezt csak később tudtam meg, mert elájultam még mielőtt láthattam volna ki volt az. Azért jöttem ide, hogy…megtaláljam és köszönetet mondjak neki, mert ha ő nem mentett volna akkor meg…már rég alulról szagolnám az ibolyát.

- Tch, micsoda szánalmas indok. Kadét, az az ember már rég meghalt, hat év alatt kevés az esélye, hogy éljen.

- Ez csak az egyik ok. – mosolyodtam el szomorúan. –Én is nagyon jól tudom, hogy lehet halott, de…ott van az a kicsi remény, és ha él és én meg sem köszöntem…

- Túléli. – felelte flegmán majd felállt helyéről és eltünt egy kis darabig. Azt hittem ezzel be is fejeztük a beszélgetést, de meglepetésemre mikor visszatért egy nagy törölközőt rakott a vizes fejemre és folytatta. – Mi a másik?

- Az…titok. – mosolyogva megfogtam a törölközőt és dörzsölni kezdtem vele a fejemet, hogy száradjon hamarabb a hajam. Levi egy „tch” kíséretében visszavonult a fürdőszobába magára csapva az ajtót ezzel jelezve, hogy egy fél életet ott fog tölteni a tisztálkodással.

Alig pár napunk maradt, az után vissza kell majd menjünk a táborba, eleve oda érkezünk, szóval nem kell akkora kerülőt tennünk. Így is körülbelül hat óra odáig az út innen, de inkább nem is gondolok bele, mivel jelenleg az a fontos, hogy legyilkoljam Levit, mivel váratlanul rám támadt egy fa mögül előreszólás nélkül. Mostanság eléggé rászokott arra, hogy a legfurcsább helyzetekben rám támad, kérdez valamit stratégiával kapcsolatban, aminek egyáltalán nem örültem, mert így mindig résen kellett legyek, már aludni se mertem attól félve, hogy beugrik a szobába és beüt egyet. Mindezek ellenére örömmel tudatosult benne, hogy mennyit sikerült változnom az elmúlt egy hónapban, sokkalta kevesebb sérülés volt a testemen, hozzá se fogható ahhoz mikor először szétvert. Reméltem a többiek is ennyire el lesznek ragadtatva a változástól, mert én nagyon büszke voltam magamra, még akkor is ha a tizedes nem, mert neki semmi se volt elég tökéletes, folytonosan változtatni akart hol itt, hol ott, de nem is bántam. Kimondhatatlan boldogsággal töltött el amiért ő tanított ki és nem más, bár eleinte sajnáltam, hogy nem Hanjival leszek a végén jóra fordult a dolog, és megismerhettem a felettesem olyan oldalát amiről szerintem nem sokan tudnak.

- Már megint ábrándozol kadét? – mikor feleszméltem egy hatalmas vízsugár jött egyenesen az arcomnak, ha nem ugrok el előle az egyik fa tetejére. – Tch. Legalább ennyit megtanultál, kutya.

- EEEH?! KUTYA?!

- Szájalni mersz a feletteseddel?

- Ah..nem. – csuktam be a számat rögtön.

- Gyerünk, 20 kör futás!

- Miért?

- Legyen akkor 30, most!

Este dúdolgatva pakoltam be a ruháimat, hiszen két nap múlva indulunk. Ma még egyszer utoljára kimentem éjjel edzeni magamban egy keveset, de a végén túlságosan elfoglalt az ég ahhoz hogy folytassam. Egy idő után megálltam és kiterültem a fűre, így jobb rálátásom lett a csillagokra és a félholdra. Még fáradtan szuszogtam a kemény futás és fekvőtámaszok után, de egy idő után az is lecsitult és csak én maradtam meg ez a gyönyörű ég meg Levi…LEVI?!

- Nem bírsz a seggeden ülni egy éjjelt sem, mi? – a tizedes fáradtan nézett a küszöbről, miközben neki támaszkodott a falnak.

- Én csak egy esti sétára mentem.

- Felesleges hazudni, már az első nap óta tudom.

- Eh…már az első nap óta. – motyogtam csüggedten majd felálltam, hogy bemenjek mielőtt ki nem zár.

- Holnaptól uram vagyok és a szalutálást se felejtse ki, világos?

- Igenis uram!

- Te idióta, mondom HOLNAP.

- Elnézést…

- Csak menj be. – frusztráltan dörzsölte a fejét majd bejött utánam.

***

A tábort ugyancsak egy erdő mellé helyezték ahol gyakorolhattuk a titánok megölését, a mellett pedig egy elkerített hatalmas terület ahol a harcolást tanulhattuk és futunk, a barakkok messzebb voltak ezektől, volt négy darab, kettő a fiuknak kettő pedig a lányoknak, persze a felsőbbrangúak egy elegánsabb lakásban laktak ami sokkal tisztábbnak és szofisztikáltabbnak tűnt. Mikor megérkeztünk a tizedessel pont akkor osztotta ki az új Áttekintősöket Erwin parancsnok, mindegyikük egyenesen állt hátratett kezekkel és figyeltek minden egyes mondatára. Bevittük a lovakat a helyükre, majd Levi kiosztotta, hogy menjek a többiek közé és figyeljek én is, már amennyi mondanivalója maradt még Erwinnek. Gyorsan odarohantam barátaim mellé akik meglepetten konstatálták jelenlétemet, de nem kérdeztek semmit, mivel még nem volt ott az alkalom.

- A fiuk barakkja jobb oldalt van, a lányoké balon, és meg ne halljam hogy átjárkálnak egymáshoz, mert akit rajtakapok én, vagy a többi tizedes súlyosan meg lesznek büntetve. Senki ne késsen le egyik edzésről, reggeliről, ebédről vagy akár vacsoráról, nem pólyásokkal van dolgom, hanem már komoly katonákkal, szóval elvárom mindenki viselkedjen is úgy. Pakoljanak ki, utána jöjjenek vacsorázni, mindenki el van bocsájtva.

- Igenis! – egyszerre a szívünkhöz emeltük a kezünket majd a csomagjainkhoz siettünk, közben letámadtak a többiek aggódó tekintettel.

- Ria minden rendben ment? Mik ezek a kötések a kezeden? Súlyosak?

- Ha az a kis törpe csinálta akkor megölöm…

- Ugye nem volt olyan veszélyes?

- Heej, minden rendben, nem kell aggódjatok. – néztem mosolyogva mindegyikükre. – Olyan kiképzést kaptam amire szükségem volt. Ezek a kötések meg elmúlnak, ideiglenesek csak…utánuk rögtön kesztyűt fogok használni, mert nem akarom felsérteni a kezemet a sok harcolással.

- Azért örülök, hogy túlélted. – vigyorgott rám Eren, erre csak egy szemforgatás volt a válaszom.

- Oy, Ria, miért késtél? És miért nem büntettek meg érte?? – Jean irigykedve, de egyben kíváncsian is nézett végig rajtam miközben saját csomagjait cipelte.

- Azt hiszem ez nem tartozik rád. – majdnem elárultam magam, Erwin még az elején az orromra kötötte nehogy elmondjam bárkinek is, mert ez egy bizalmas dolog, csak három ember tud róla rajtam kívül.

- Oh naaaa!!

- Mikasa, alszunk együtt? – néztem hirtelen a mellettem sétáló lányra, aki csak kifejezéstelenül bólintott. – Lehetne velünk Sasha, Christa és Ymir is.

- Még kell öt ember. – rázta a fejét új alvó társam.

- Majd jön aki jön, a lényeg, hogy mi együtt leszünk. Oh tényleg, lemaradtam valami fontosról?

- Reggeli 8tól 9ig, utána rögtön stratégiai megbeszélés és tanulás 12ig, ebéd pedig 1től 2ig, 3D Manőver kezelés ugyancsak 2től 6ig, 7től 8ig pedig vacsora. 10kor van a lámpa oltás.

- És a kézi harcolás?

- Az váltakozik. Egyik nap tanulás és 3D kezelés, másik nap harcolás és 3D kezelés.

- Ez elég kemény…

- Annyira nem…amikor újoncok voltunk 9 óra edzés volt, nem beszélve a korán kelésről.

- Urgh…azt ne is juttasd eszembe. Csak remélni tudom, hogy itt a kaja sokkal finomabb lesz, mint amilyen ott volt.

- Valaki kaját mondott? – Sasha vigyorogva ugrott be mellém, Christa és Ymir pedig Mikasa mellett sétált figyelve miket beszélünk.

- Vacsoráig még van idő...

- Ha-ha-ha, pont olyan éhenkórász picsa vagy mint mikor először megismertünk.

- Na de Ymir!

- Csak viccelek Christa drágám!

Hangoskodva mentünk végig a területeken míg be nem értünk a barakkunkba. Gyorsan elfoglaltam az emeletes ágynak a tetejét és elkezdtem kipakolni a ruhákat meg egyébb személyes tárgyakat a nekik való ládába. Kinyitottam az ablakot és berendezkedtem az ágyamba, majd hirtelen felugrottam, rá hozva a frászt a lábamnál pihenő Christára. Gyorsan lemásztam a kuckómból megkérdezve szőke barátnőmtől merre van Armin, mert akarok vele beszélni valami fontos dologról, Mikasanak rögtön leesett miről akarok igazából vele csevegni ezért szólt, hogy rögtön a mellettünk lévőbe van.

- Köszönööm! – rohantam ki miközben egy lány utánam kiáltott, de már nem igazán hallottam mit mond, csak annyi ragadt meg a fejemben, hogy nem szabad.

9 ( End )

Figyelmesen hallgattam végig a következő ügyét a detektív barátunknak mikor mindenki összegyűlt a suli háta mögött. Részletesen elmagyarázta a  jelenlegi állapotot amit nyomoz, két terrorista férfi fel akar robbantani egy ABC-t, meg van a leírásuk, nekünk annyi lenne a dolgunk, hogy észrevétlenül az embereket kivisszük onnan míg oda nem ér a rendőrség. Ez elsőre elég könnyűnek hallatszik, viszont megcsinálni annál nehezebb, az idegeim alighogy lenyugodtak máris újra elkezdett károsodni, főképp mikor besétáltam az üzletbe ahol temérdek ember járkált össze-vissza. Hinataval és Maoval sétáltam a sorok között megszólítva pár idősebb embert, akik először nem is hittek nekünk, egészen addig míg meg nem jelent Akise egy jelvénnyel. Csodálkozva figyeltem ahogy rögtön kifelé kezdenek kocogni, majd visszafordultam a fiúhoz aki kifejezéstelen tekintettel tovább állt még mielőtt lebombázhattam volna a kérdéseimmel. Sóhajtva mentem tovább ügyelve nehogy felkeltsem magamra a figyelmet, közben egy kosárba raktam hegyes eszközöket, bár nem lenne annyi bátorság bennem, hogy használjam is őket, de megnyugtatott a jelenlétük, ha szükségem lesz rájuk akkor a közelemben lesznek.

Teljesen izzadtan jöttem ki az üzletből, a végén sikerült elkapni őket, ráadásul senki se sérült meg komolyabban a terroristákat kivéve, akiket a rendőrség nem kímélt a támadással. Megtöröltem a kezeimmel a homlokomat, mivel ez a kis stressz teljesen helyben hagyta az agyamat és a testemet, fáradtan néztem körbe tekintetemmel Akiset keresve, de sehol se találtam, ezért gondoltam egy merészet, határozott léptekkel ott hagytam a barátaimat megindulva a lakása felé. Pontosan még magam sem tudtam miért lettem annyira ideges mikor megláttam a jelvényét, lehet azért mert semelyikünknek sem szólt erről? Az egész egy nagy maszlag, joga van tartani titkokat magának, viszont ha komolyan kapott egy jelvényt akkor miért titkolja előlünk, a barátai vagyunk, természetesen örülünk ha ő is örül...sóhajtva próbáltam megérteni magamat is, úgy tűnt még nekem is nehezemre esik megmagyarázni a reakcióimat, visszafordulni viszont már nem fogok mivel a lakása előtt álltam zavarodott tekintettel. Összesen egyszer jártam eddig nála, akkor is azért, hogy odaadjam neki a leckéket amikről lemaradt, eltelt vagy egy év azóta a lakás pedig még mindig ugyan úgy néz ki. Nagybátyja minden bizonnyal még kint dolgozik ilyenkor, ezért megindultam és kopogtattam párszor. Csendben vártam mikor nyitnak ajtót, a türelmem viszont véges lett miután tíz perc eltelt és még mindig teljesen ignorált. Lenyomtam a kilincset csodálkozva konstatálva, hogy ki van nyitva a bejárati ajtajuk.

- Akise-kun! – beordítottam ne tűnjek annyira parasztnak miközben bezártam magam mögött az ajtót. Belülről se változott semmit – Aaaaaakise-kuuuun~!

Kíváncsi tekintettel benyitottam a szobájába, a redőnyöket elhúzta ezért eléggé fél homály volt a szobájában akárcsak a testvéremében…ijesztően hasonlítottak egymásra. Megráztam a fejem a gondolatára, hogy valaha is találkozik ez a két idegbeteg zseni mikor oldalról kulcs zörgésére lettem figyelmes, majd rögtön utána egy ajtó nyikorgására.

- Akis… - már készültem leszidni mikor olyat láttam amit nem kellett volna. Félmeztelenül jött ki a fürdőszobájából, egy törölközővel takarva a lényegesebb testrészét miközben a vizes haja az arcához tapadt, egyik kezével a haját hátrébb simította nagyokat pislogva. Felsikoltottam és gyorsan eltakartam a szemeimet a kezeimmel, lehet így nem láttam többet, viszont az agyamban attól még megmaradt a kép amitől teljesen elvörösödtem akárcsak egy paradicsom.

- Atuko-chan. Szia. – szólalt meg eltussolva kuncogását.

- GOMENASAI ( bocsánat )! Ne-nem akartam betolakodni csak nyitva volt az ajtó és gondoltam a szobádban vagy, csak itt se aztán...urgh.

- Semmi gond, nyugodtam elveheted a kezeidet. – vizes tenyerével megragadta a kézfejemet elhúzva a látószerveim elől. Résnyire kinyitottam a szememet, mosolyogva figyelt mint aki nagyon jól szórakozik ezen a látványon. – Mint mondtad, másfelé hajlok, ezért nem kell aggódj, nem?

- Ah…d-de. – kényelmetlenül elpillantottam ő pedig elindult a szekrénye felé felöltözni addig megfordultam megadva neki a privát szférát, már amennyire lehet.

- Tudtam, hogy jönni fogsz. – szólalt meg nyugodt, mély hangján. – Az mondjuk meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen hamar, ráadásul ilyen könnyen betörsz a szobámba.

- Nyitva volt az ajtó. – puffogva játszadoztam a kezeimmel keresve a kifogásokat.

- Ha nyitva van egy ajtó bárhova bemész akkor mert az nem számít törvénybe ütközőnek?

- Honnan tudtad, hogy ide jövök?

- Hmmm… - elgondolkodva hümmögött –, a jelvény miatt vagy itt ha nem tévedek, ugye?

- Igen…miért nem szóltál nekünk róla?

- Azért…mert nem igazi. – meglepetten fordultam hátra, Akise zsebébe dugott kezekkel dőlt neki a szoba ajtajának elzárva az egyetlen kijáratot. Kifejezéstelen tekintettel figyelt, de a szeme teljesen mást árult el, szomorúságot.

- Mi? – kérdeztem rekedt hangon.

- Érdekes, senki se gondolkozott azon kineveztek-e teljességgel detektívnek, csak te vagy az egyetlen aki ezen aggodalmaskodott, ugyancsak te jöttél le hozzám betörve, hiába mondod, hogy nem, a szobámba megkérdőjelezni. Egyedül…te lettél ideges amiért nem szóltam nektek. Csak. Te. – lepillantott a földre, utána vissza rám. – Miért? Miért van az bármerre megyek az agyamban vagy, mint valami vírus amitől nem tudok megszabadulni? Ha mellettem vagy úgy érzem mindenre képes vagyok és egyben elgyengülök, kicsit szánalmas, nem? Mint egy drogosnak a gyógyszere.

- Akise… - suttogtam alig hallhatóan, ő viszont tovább folytatta.

- Mondd Atsuko, miért is vagy itt pontosan? Semmi köze a jelvényhez, ugye? Tudom, elég ha csak rád nézek, a kezeiddel játszadozol mert izgatott vagy, mitől félsz? Nem csinálok semmit sem, direkt maradok az ajtónál tisztes távolságban, csak válaszolj a kérdésemre. – leeresztettem a kezeimet, de a szemébe még mindig nem mertem nézni.

- Most – nagyot nyeltem –, melyikre válaszoljak?

- Tipikus te féle kérdés. – elmosolyodott a reakciómon. – Elég ha csak arra mit keresel itt igazából.

- Ez elég…komplex.

- Komplex? – meglepetten emelte fel a szemöldökeit. – Nem is tudtam, hogy ismered ezt a szót.

- H-héj! Yoshitól tanultam… - kipirult arccal ránéztem megfeledkezve a félelmemtől. Még mindig ugyan ott állt szokásos testtartásában türelmesen várva a válaszomat. – Én…a jelvény miatt jöttem, mert ideges lettem a titkolózásod miatt.

- Hmm és utána?

- Utána? – vontam össze a szemöldököm elgondolkodva. – Nem tudom Akise, vannak olyan dolgok amiket az ember egyszerűen nem tud megmagyarázni. Jöttem mert úgy éreztem szükséged van rám.

- Fogalmad sincs mennyire. – sóhajtott. – Ez viszont eléggé egy oldalú ahogy elnézem.

- Ah, Akise? Kérdezhetek én is most valamit?

- Hmm?

- Most nem rég, így izé, szerelmet vallottál? – az arcomra újra visszatért a megszokott vörös árnyalat, ezzel együtt pedig a kezeim dörzsölgetése is. Pislogott párat utána elnevette magát, én pedig nem tehettem mást csak csodálkozni tudtam milyen csilingelően vidám a nevetése. Eddig sose hallottam, folyton kuncogott vagy mosolygott, azok se tűntek annyira igazinak, viszont ez határozottan nem erőltetett, egyenesen a szívéből jött. Nos, ha eddig kellemetlenül éreztem magam akkor ezek után egyenesen el akartam süllyedni a föld legmélyebb bugyraiba, szakadozottan sóhajtottam, nem tehettem mást csak vártam míg abbahagyja. Eltakarta egyik kezével a száját és mosolyogva nézett felém, de még mindig nem mozdult a helyéről, láttam rajta elég nagy erőfeszítésébe kerül, hiszen eddig bármikor találkoztunk vagy egy helyen voltunk folyton a közelemben állt vagy ült…most meg olyan mintha türtőztetné magát.

- Mindig meg tudsz lepni az ártatlanságoddal. – beletúrt a hajába miközben kedvesen mosolygott. – Visszatérve a kérdésedre, igen, az lett volna az én fura megfogalmazásomban.

- Nem volt fura, igazán szépen jött ki. Még…sose mondtak nekem ilyet. – csodálkozva figyelte minden mozdulatomat, de mivel nem szólalt meg folytattam. – Te tényleg nagyon kedvelsz engem Aru.

- Hmm szeretem mikor a nevemen szólítasz. – fejét hátratámasztotta az ajtóhoz. – Azt ajánlom ha nem akarod, hogy most odamenjek és megcsókoljalak inkább fáradj ki, sose akarnék olyat tenni amivel megbántanálak vagy szégyenbe hoználak…bár mikor vörösödsz mindig aranyosabb vagy.

Félreállt az utamból megtámaszkodva a szekrényében, míg a másik kezével kinyitotta az ajtót. Tudtam elérkezet az a pillanat mikor döntenem kell, ha már eljutottam idáig akkor kénytelen vagyok elhatározni megmaradok a múltnál és megpróbálom túl tenni magam ahogy csak bírom, vagy elkezdek járni ezzel a fiúval, aki annyira törődik velem, mint még más senki. Az agyamban felvillant Sho sensei, napok óta először jutott eszembe szőke haja, gyengéd pillantása, a lágy ölelése és a heves csókja ami azóta is az agyamba forrt… Lassú léptekkel elindultam az ajtó felé, Akise elnézett a másik irányba, mindketten hallgattunk egészen addig míg el nem értem az ajtóig. Megfogtam a szélét utána halkan becsuktam, Akise meglepve fordult felém én pedig elvigyorodtam.

- Ki mondta itt akarlak hagyni? – a vörös szemei vadul elkezdtek csillogni és közelebb lépett hozzám.

- Akkor most már engedéllyel is megcsókolhatlak?

- Kérlek ne juttasd eszembe a tetős esetet. – kezemmel eltakartam a vörös arcomat, ő viszont kuncogva eltolta azt.

- Nem juttatom, most fogom helyettesíteni egy jobb emlékkel.

Izgatottan vártam mi lesz a következő lépése, torkomban dobogó szívvel lehunytam a szemem mikor láttam lehajolt a számhoz. Egyik kezét az arcomhoz emelte míg a másikkal a derekamat tartotta, eleinte furcsa volt az egész, hiszen első alkalommal egyáltalán nem így csókolóztunk, persze magától értetődő kéne legyen, hogy ez alkalommal érzelmeket is vitt bele, ahogy én is. Lassan ízlelte az ajkaimat, pedig pontosan tudtam mennyire várta már ezt a pillanatot, annyiszor próbálkozott eddigi hónapok során…én meg mindig eltoltam magamtól, mint egy naiv kislány, buta volt részemről azt eltolni aki a legjobban félt és szeret. Hálából amiért mellettem maradt közelebb húzódtam hozzá körbe fonva a kezeimet a nyakánál, reménykedtem eljut hozzá minden érzésem, még akkor is ha szavakba nem egészen sikerült foglalnom. Arra számítottam nemsokára szenvedélyesen válaszol, de meglepetésemre elhúzódott és önelégülten elmosolyodott.

- Most már mondhatjuk mindenkinek, hogy járunk? - kérdeztem ártalmatlanul, ő csak bólintott, és válasz helyett inkább mosolyogva simogatta a hátamat, így teljes biztonságban érezhettem magamat.

~ End ~

Na ez aztán hosszúra sikeredett ahhoz képest, hogy novella kellett volna legyen, eehe. Eredetileg négy részre terveztem, mint ahogy látjátok szolidan elhúzódott...Remélem azért élveztétek minden egyes fejezetet, köszönöm amiért elolvastátok, sokat jelent nekem! Ha van olyan anime karakter akiről szívesen olvastok történetet írjátok meg kommentbe, és ha én is ismerem akkor írok róla egy sztorit/novellát/oneshot-ot, ugyan ez érvényes pár sztárra is, mert félek a végén kifogyok az írnivalóból :(! Puszilok mindenkit <3

xoxo Málna

Tizedik rész

- Gyááá!!

- Nekem ne siránkozzon kadét ha még egy ilyen egyszerű logikai feladatot sem tud megoldani! Ne támaszkodjon mindig másra, mert így szoktak meghalni a legtöbben. – ennél a mondatnál a szeme mintha egy kicsit elsötétült volna engem pedig kirázott a hideg. Mennyi fájdalmon mehetett keresztül egy profi, míg végignézte, hogy a barátai meg társai meghalnak…vajon ő hány embert hagyott ott, mert látta már semmi esélyük?

- Igenis. – határozottan néztem a szemébe amitől kicsit felemelte a szemöldökét. Újabb adag feladatokat oldottam meg addig míg le nem zsibbadt az agyam, de a tizedes akkor se engedte, hogy abbahagyjam. Tovább tolt a cél felé, ami miatt nagyon hálás vagyok neki. Ha ő nem idegesítene folyton akkor ki tenné meg helyette?

- Kadét már megint mi a szarért mosolyog?! – felbátorodva néztem ideges szemébe majd meghajoltam előtte, ettől hátrébb lépett, szerintem most már teljesen azt gondolja, hogy elmentek nálam otthonról.

- Köszönöm amiért megteszi ezt, uram. Én nagyon hálás vagyok ezért.

- Tch nehogy már elbőgje magát kadét…MIT MONDTAM AZ URAMRÓL?!     

   

Az első hét után mintha hozzá szoktam volna ehhez a bánásmódhoz, és magához az emberhez is, ugyanis azt vettem észre, hogy már nem tudott olyan könnyen megfélemlíteni, mint eleinte. Egyre jobban megismertem a bogarait és ettől valahogy emberibben tudtam rá nézni. Eddig ha hallottam róla mindig egy érzéketlen robot jutott eszembe, aki semmi másra sem jó csak arra, hogy eltávolítsa a titánokat az emberek útjából. Mindenki úgy állította be mintha egyszerűen fel tudna áldozni bárkit a céljai elérésének érdekében, de erről szó sincs. Míg a kiképzés tartott nem egyszer hozta szóba a társait és a rangban kisebbeket nála, még akkor is ha általában szitkozódva, de előttem nem tudta palástolni a szemeivel pontosan mire is gondolt. Felnézett rájuk, és bármikor megmentené őket ha arról lenne szó. Ilyenkor a szívem mindig boldogan kezdett dobogni…aztán hirtelen hozzám vágott egy fa darabot amit sikeresen kikerültem a Manőverek segítségével. Igazi kardok helyett ágakat használtunk, így spóroltuk a valódi fegyvereken, ha már a gázzal nem tudtunk. Az elkövetkezendő hetekben inkább erre koncentráltunk, és arra hogyan alkalmazzam a megtanult elemeket miközben harcolok.

- Hogy állsz?! – meglepetten néztem le rá, mivel a talajról figyelt fel rám. Éppen felvettem a pozíciómat mielőtt támadni akartam, de ez úgy tűnik nem tetszett annyira neki, nem mellesleg majdnem el is estem mivel nem magázott, mint ahogy eddig tette. – Gyere már le!

- Jövök! – leugrottam mellé a földre, és pislogva néztem most milyen büntetést kapok.

- Állj be ahogy fent is tetted. – ugyanúgy beálltam, majd meglepetten sikoltottam mikor a hátam mögé lépett, és a lábával arrébb rúgta a sajátomat. – Ne ordibálj úgy mint egy sakál, megsüketülök idő előtt! Na ide figyelj, megmutatom hogy kell normálisan beállni úgy, hogy ne vágd el a kicseszett vénáidat miközben a kardokat tartod.

- Eeeh?! De hát a múltkor még te is pont ugyanígy…

- Te hígagyú! Nem azt mondtam, hogy rossz ahogy csinálod, bár Erwinnek biztos nem tetszene amilyen precíz…azt mondtam, hogy megmutatom hogy kell úgy fogni nehogy megöld magad.

- Oh, igen. – beleharaptam alsó ajkamba, és engedtem végezze a dolgát, de minden egyes érintésénél megfeszültek az izmaim.

- Lábadat tedd hátrébb, a súlyodat pedig helyezd a talpadra ami előrébb van, mert ha rohansz úgy nagyobbat tudsz dobbantani és messzebbre szállsz, világos?

- Mhm…

- ÉRTHETŐBBEN!

- Igeeen. – sikoltottam fel megint ijedtemben, ha így folytatja komolyan szív infarktust kapok hamarosan.

- Rendben, akkor a kéznél – megfogta a hátsó és az előrébb lévő kezemet, ettől pedig megint megfeszültek az izmaim –, engedd el a botokat hátrébb, így távolabb vannak a vénáidtól, és nem kell öngyilkos merényletet csinálj. Értve vagyok?

- Igen… - nyeltem egyet kétségbeesetten.

- Tch, lássam mennyire. Menjünk előre.

Újra megrohamoztuk az erdőt gyakorolva a precíz landolást meg az elindulást, amikbe beleesik a támadások ismétlése is. Megtanított arra hogyan kerüljem ki egyszerűbben a fákat, és miként tudnám megölni a titánokat miközben forgok. Ez elsőre elég könnyűnek tűnt csak azt elfelejtettem számításba venni, hogy mielőtt forgolódok nézzek körbe pontosan hol is van a közelemben fa... Sikeresen nekimentem az egyiknek, ettől pedig lejjebb estem három fa ágnyit, majd megkapaszkodtam a Manőver segítségével. Mikor megfordultam egy cseppet sem nyugodt Levivel találtam szemben magam, aki épp a halántékát dörzsöli frusztrációjában, aztán mellém jön az egyik fához, hogy onnan ordibálja le a fejemet. Ügyesen felmásztam mellé és vártam mutassa meg újra, de e helyett kikezdett oktatni min kellene változtassak, és ne is számítsak arra, hogy újra megpördül a levegőben, mivel már elsőre meg kellett volna tanuljam. Kényszeredetten utánoztam ott a mozdulatait ahol csak tudtam, de alig tanultam meg egyet már rögtön jött a következővel, ennek mégis mennyi trükkje van?

- Egyszer…azt mondták nekem régebben, hogy túl sok fölösleges mozdulatom van, és ezzel elhasználom hamar a gáz tartalékomat. Leszartam. – valahogy sejtettem, gondoltam magamban. – Ennek ellenére tovább fejlesztettem, és most is ugyanúgy mozgok mint évekkel ezelőtt annyi különbséggel, hogy ugyanazzal a mozdulattal három titánt ölök meg egyszerre, míg régebben csak egyet.

- Oh… - a szemeim csillogtak az izgalomtól, azt se tudtam pontosan miért mondja el ezt nekem, míg rá nem világított, mintha a gondolataimban olvasott volna.

- A te feladatod is a következő, kitalálni hogyan fejleszd tovább a mozdulatokat. Hiába tanulsz el mindenkitől pár lépést ha nem fejleszted tovább a szarnak se lesz jó, szóval bent fogok várni. Ez a mai nap a tiéd, mire este visszajövök remélem már meg lesz az új támadásod.

- Hai (igenis) .

Egyedül ültem a földön, és keményen gondolkoztam azon hogyan is tudnám eredetivé tenni az, úgymond, ellopott lépéseket, de a végére megfájdult a fejem ezért inkább úgy döntöttem nem gondolkozok csak egyszerűen megrohamozom a fákat, és úgy fogok támadni ahogyan éppen jön, ha meg véletlenül túlságosan ragaszkodok egyik támadási formához gyorsan átalakítom ott helyben. Jobb ötletem nem támadt. 
Össze-vissza ugráltam a fákon, majd mikor úgy gondoltam támadok rögtön végrehajtottam a bemagolt tanításokat. Ezzel csak az volt a baj, hogy annyira megtanultam, hogy mostanra nehéz már átalakítanom őket. A nap égette a fáknak a lombjait én pedig elkeseredetten néztem felfelé. Néha egy-egy napsugár kiköszönt a levelek mögül, és megvilágította izzadt arcomat. Behunytam a szemeimet hátha úgy könnyebben jön az ihlet. Még egyszer átgondoltam a döntéseimet, estére mindenképp ki kellett találnom valamit ami hasznos és egyedi, de oly annyira, hogy még a tizedes se tudjon semmit se bele kötni.

Az ég olyan vörös lett akár a vér. Még pár óra és jön Levi ellenőrizni, de nem engedtem meg neki, mivel megelőztem még mielőtt kijöhetett volna. Kitártam a kunyhó ajtaját beengedve a világosságot. Levi épp unottan lapozgatott egy vastag kötetet tele kézzel írott papírokkal, majd unottan felnézett mikor rájött nem a szél miatt nyílt ki ilyen hirtelen az ajtó. Nem szóltam semmit csak visszafelé sétáltam az erdőhöz ő pedig kifejezéstelen tekintettel jött utánam, még csak nem is kíváncsi mire jutottam? Ez eléggé lelombozó. Elindította a 3D Manőverjét és felugrott az egyik fára majd utánam ordított mire várok, mert neki még azt a dokumentumot el kell olvasnia. Idegesen követtem példáját, de alig értem fel a vaskos ágra ő rögtön ott hagyott, hogy beljebb menjen a sötétedő területre, mikor egy határozott mozdulattal hirtelen megfordult és egy jó nagyot ütött az arcomba a botjával.

- Tch, ezért kellett annyit várnom, hogy még egy alapfok… - még mielőtt tovább mondhatta volna a szitkozódásait ember feletti sebességgel megtámadtam hátulról és visszaadtam az ütést amit ő okozott nekem. Reméltem így rájön, hogy nem vagyok már akkora amatőr hozzá képest mint amikor először megérkeztünk. Akkor még a lóra se mertem felülni, most már  viszont komolyan próbára tettem én is és ezt örömmel vettem észre. Legalább meglátszott a sok edzés amivel kisegített, plusz még az éjjeli ráadás amit magam miatt tettem. Hiába, a rossz szokásokat nehezen adja fel az ember.

Fáradtan mentünk vissza a kunyhóhoz. A lábam remegett a kimerüléstől, ezért úgy döntöttem aznap éjjel biztos nem fogok kimenni, mert most már számomra is emberileg lehetetlen megoldanom. Valamikor ki kell pihenjem magam, mivel az edzés ahogy a végére közeledik annál nehezebb kezd lenni, én meg már lassan az erőm végénél tartok. Ez abból is látszott mikor a ház előtt hirtelen a lábaim úgy döntöttek feladják a szolgálatot és megpihennek a jó koszos földön. Idegesen dörmögtem miközben megpróbálta felállni, de csak nem ment. Levi kifejezéstelen tekintettel hátra fordult majd megállt és az ajtóból nézte szerencsétlenkedésemet, mígnem megkérdezte szépen „ mi a szart csinálok”.

- Uh, menj csak be…mindjárt jövök csak előtte pihenek picit.

- Tch, csak a gondom van veled amióta a nyakamra sóztak és most még jobban összepiszkolódom miattad, kadét, szóval légy hálás.

- Huh? – megdermedten figyeltem ahogy mellém sétált és megragadta a vállamat a kezével, így vonszolt el egészen a fürdőszobáig. Mikor láttam hogy be akar rakni a kádba rögtön megtaláltam az addig elvesztett hangom. – Aaah, arigatou (köszönöm), de ennyi elég is lesz. Most már menni fog.

- Mire kijössz tiszta legyél, ha nem akkor rád zárom az ajtót! – és ezzel be is csapta.

Frusztráltan merültem bele a habok közé. Azt hittem le fog nyugtatni ahogy a meleg víz hozzásimul a bőrömhöz és megtisztít az esetleges vértől meg sártól, de ennek az ellenkezője történt. Iszonyatosan fájt mikor a nyers sebhez ért a forró víz, fájdalmamban fel is szisszentettem, majd gyorsan lemerültem, hogy legalább hamar túl legyek rajta.
Idő közben az arcom eltorzult a frusztrációtól, milyen dolog az már, hogy megfenyegetnek tisztálkodjak meg jól? Ha nem mondja akkor is azt tettem volna, ki akarna szutykosan lefeküdni aludni? Grruumpbl…a gyomrom nem tetszését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy nem kapott ételt már lassan 6 órája. Őszintén szólva el is felejtettem, annyira belemerültem a csatázásba és gyakorlásba. Igazából nem is mertem volna Levi arca elé menni amilyen szinten voltam délután, még a végén kiküldött volna vagy egyenesen haza.

Visszatértem!

Nos, mint ahogy a cím is mondja élek, visszajöttem külföldről, és máris elkezdtem dolgozni a részeken, és mivel annyira szeretlek titeket rögtön két részt fogok feltenni <3 Nekem nagyon hiányoztatok, és miközben a tengerparton süttettem a hasamat eszembe jutott párszor a blog! Jó olvasást, este rakom a részeket.

xoxo Málna

Kilencedik rész

   

   Erősen dörzsöltem az ablakokat, a földet, a falat…az atya Úr Istent is csakhogy ne tudjon semmibe se belekötni. Edzeni jöttem ide, nem pedig takarítani. Idegesen vittem ki az egyik vödröt tele piszkos vízzel, észre sem vettem, hogy ő is neki látott takarítani, épp ezért csodálkozva néztem ahogy térdepel a földön, és egy undorral az arcán sikálja a padlót, mintha az élete múlna rajta. Pislogva figyeltem milyen könnyen el tudja tüntetni a piszkot, tehát nem csak a világ legerősebb katonája, hanem a legügyesebb takarítója is. Eltakartam a kezemmel a számat mielőtt elröhögtem volna magam a gondolataim miatt, ekkor nézett fel, és vett észre a tizedes. Letörölte egyik kezével az izzadtságot a homlokáról majd felállt.

- Kész?

- Um még nem.

- … - behunyta a szemét, szerintem elszámolt tízig. – Akkor meg mi a fenét néz?! Gyerünk, folytassa, mert ahogy halad nem kap ebédet!

- Eeeh?! Igenis!

Mint a hulla úgy terültem el a most már patyolat tiszta földön, és néztem fel a plafonra. A kezeim teljesen felmondták a szolgálatot. Fogalmam sincs hány óra lehetett, de éreztem, hogy késő van, mivel a gyomrom furcsa, embertelen hangokat adott ki magából. Megnyaltam a számat, teljesen száraz volt a víz hiánya miatt. Kifújtam a levegőt, és megpróbáltam feltápászkodni a földről, bár elég nagy energiámba került, ha Levi így akar kikészíteni remekül halad vele. Kinéztem az ablakon miközben levettem az egyenruha kabátomat, és az öveket, hiszen most nem kell még rajtam legyenek. A napsugarak vidáman sütöttek be a hálószobába, ettől pedig egy kicsit jobb lett a kedvem. Amint felemeltem a kezemet a egész elzsibbadt, úr isten, itt a vég.

Pont abban a pillanatban vágódott ki a szoba ajtaja, és lépett be rajta kopogás nélkül a tizedes. Komor ábrázatával végignézett minden egyes sarkon, üvegen, igazából mindenen, majd bólintott, és szólt, hogy jöjjek „ vájúhoz” mert készen van az ebéddel. Rá sem ismertem a házra annyival szebb lett most, tisztán, még a kedvem is megjött az ittléthez, míg le nem esett pontosan miért is jöttem ide. Milyen jó már a többieknek, nekik még van egy hónapjuk hátra az eredeti tréningig, addig én és Armin teljesen ki leszünk nyírva, bár szerintem én jobban, mint ő. Ez eléggé önzőn hangzott, de elég közel áll az igazsághoz, ha egy titán gyilkoló tanít akkor elméletileg sokkal erősebben fogok visszatérni. Óvatosan megragadtam a villát amivel a krumplit ettem, és elgondolkozva meredtem magam elé.

- Ha befejezte mehetünk edzeni. – kíváncsian felkaptam a tekintetemet, és csillogó szemekkel néztem az ő unott pillantásába.

- Hova megyünk?

- A lovakhoz. – felelte egyszerűen majd tovább kortyolta a teáját. A villa kiesett a kezemből, az arcomból pedig szerintem jócskán kiment a szín, ezt ugye nem gondolhatja komolyan? Lehet megint át akar verni, és így akarja megbosszulni amiért velem lett összezárva. – Kadét! Mi a fenétől fél ennyire? Ez csak egy szaros ló akit ki kell használni az expedíciók során! Az eszébe eljutott, hogy ott végig lovakon kell majd utazzunk, mert máshogy végünk van?

- Ah de…csak…gondoltam majd az egy év során betanulom kezelni őket.

- Most fogja betanulni. Felfelé, indulunk, ez az első tréningje.

Fél méterre álltam a lovamtól ő pedig rendületlenül bámult mintha bármelyik pillanatban fel akarna falni, Levi pedig nekidőlt a sajátjához, és onnan nézett, de ő határozottan úgy, hogy bármelyik pillanatban elvágja a torkomat a késeivel. Remegő lábakkal mentem még egy lépést közelebb, utána még egyet…kezdtem egy kicsit felbátorodni, az elmúlt egy órában már ilyen sokat haladtam. Behunytam a szemeimet megpróbálva kizárni Levi ciccentéseit. Eszembe jutott a célom, miért is vagyok itt. Helen kiröhögne, ha látná mennyit szerencsétlenkedek egy ilyen állattal, mikor már több titánt is megöltem, hát ez az! Ha azokat a bestiákat le tudom küzdeni akkor ezzel is menni fog, nincs mitől rettegnem, azért jöttem a Felderítőkhöz, hogy bebizonyítsam magamnak nem az én hibám amiért a barátaim meghaltak a szemem láttára, és nem utolsó sorban megkeresni a férfit aki megmentette az életemet. Határozottan néztem a ló szemébe majd egy hirtelen gondolattól vezérelve elindultam felé, és felmásztam…volna a hátára, de sikeresen leestem. Nos ötletnek nem volt rossz, viszont teljesíteni valahogy nehezebben ment, mint ahogy én azt elképzeltem. A tizedes unottan nézett le rám, miközben én felfordulva néztem ahogy sóhajt egyet, és rám ordít újra.

Hevesen dobogó szívvel sikerült felmásznom másodjára a lóra, de a kezeim így is remegtek. Az állat hátra fordította a fejét, és beleszimatolt a kezembe amitől úgy éreztem rögtön elájulok róla, de Levi erősen megcsípte az oldalamat amitől felkeltem még mielőtt balesetek történhettek volna. Mély lélegzeteket véve elkezdtem irányítani a lovat, és sétálni vele, a „kedves” segítőm pedig mellettem jött a saját lovával. Látszott rajta legszívesebben mást csinálna. Megráztam a fejem inkább koncentrálva a saját dolgomra, ma nem akartam csak ezekkel a szerencsétlenekkel lenni, még akartam harcolni, a fákon gyakorolni, és futni pár kört…csak arra nem számítottam, hogy estig elfog tartani a lovakkal való foglalkozás. Úgy tűnik Levi csak tudja beosztani az időt, ő már előre látta, hogy nem lesz nekem olyan egyszerű ezt megtanulnom, ezért szánt rá egy teljes napot. Legalább estére sikerült már galoppoznom vele, és közben előszednem a kardjaimat, ami nem kis teljesítmény, ha úgy nézzük, hogy eddig a közelükbe se mertem menni.

Kilenckor lefeküdtünk aludni, legalábbis ő, én meg megvártam míg ő teljesen elalszik, akkor kiosontam a közelünkben lévő erdőhöz, és elkezdtem futni 20 kört, utána meg a 3D Manőver segítségével gyakoroltam a fákon ugrándozva, próbálva kidolgozni új mozdulatokat amik segíthetnének abban, hogy jobban teljesítsek az expedíciók során. Izzadtan ugrottam le a földre, és néztem fel az égre. A Hold már kezdett lefelé menni, ezért úgy döntöttem ideje visszamennem aludni még pár órát mielőtt fel nem kelt a tizedes, hogy együnk utána edzedjünk estig.

A reggeli után úgy döntött vár még egy órát míg leülepedik bennünk az ételt, mivel ezután megyünk, és harcolunk egymással. Ettől rögtön feszültebb lettem, ez megy a leggyengébben a három közül, csak nemrégiben sikerült annyira felemelkednem, hogy túlszárnyaljam Jeant, ami annyira nem nagy dolog, hiszen ő valahol a 25-ik volt a listán. Izgatottan beleharaptam a nyelvembe, és felálltam mikor láttam, hogy ő is ezt teszi. Csendben kimentünk az egyik fa árnyéka alá. Amint oda értünk elkezdett vetkőzni, amitől az arcom szerintem paprika vörös lett, de hála az egének az inget magán hagyta, csak az öveket, a 3D Manővert, és a selyem sálját vette le. Szépen a zsebébe süllyesztette majd unottan nézett rám. Volt egy olyan rossz érzésem, hogy tudnom kellene ilyenkor mit kell tenni, és ez később be is bizonyosodott mikor rám ordított 20 másodperc után.

- Kadét! Direkt játszik a türelmemmel?! Vegye már le azt a sok szarságot, és rakja a fához, itt várom már egy fél éve! – puffogva raktam én is oda a cuccaimat ahova ő, majd megálltam előtte, és kérdően néztem rá, mire felsóhajtott. – Azt mondja meg nekem inkább hányadikként vizsgázott kéz a kéznél küzdelemben.

- 22. – böktem ki elhaló hangon, már előre sejtettem mi lesz ennek a vége.

- 22. – ismételte halkan, de annál fenyegetőbb hangon. – Jól figyeljem rám kadét, mire eltelik öt nap már első lesz, akárcsak én mikor megérkeztem. Világosan beszéltem?!

- Igenis!

- Két fontos szabály létezik mikor emberi ellenféllel harcol, az első, hogy nincsenek szabályok! Értve vagyok?

- Igen…

- Akkor most támadjon meg olyan erővel ahogy csak tud!

Ökölbe szorítottam a kezemet, és elkezdtem teketória nélkül rohanni felé. Jobb öklömmel támadtam, de előre sejtettem, hogy ki fogja védeni, ezért felkészültem a jobb lábammal, ha földre kerülök akkor tudjam valahogy megsebesíteni, viszont ez a tervem rögvest meghiúsult amint megláttam, hogy enged az ütésemnek. Meglepetten néztem rá, de nem tartott sokáig, ugyanis megragadta a jobb kezemet, és a térdével egy jót bevágott a gyomromba, amitől földre kerültem. Egy "tch" kíséretében meg sem várta míg felállok rögtön egy új ütéssel jutalmazott, aztán még eggyel. A harmadiknál már olyan ideges voltam, hogy megragadtam a bokáját, és magam felé húztam amitől kicsit megingott a teste. Ezt kihasználva bal lábammal megint eltaláltam az arcát, jutalmam még vagy hét rúgás, és ütés lett. Éreztem ahogy sajog minden egyes porcikám, és kezd vér folyni a számból, amit gyorsan ki is köptem. Remek, most már tudom miken ment keresztül Eren mikor halálra ütötte őt is a tárgyaláson, urgh. Remegő kezekkel próbáltam felállni, de a lábát rátette a hátamra így egyszerűen lenyomott a földre. Szóval nincsenek szabályok, mi? Rendben akkor, tizedes, ideje egy kis bosszúra. Kezemmel megragadtam egy nagy adag port a földről, és egyenesen az arcába dobtam amitől hátrált tőlem pár lépést. Gyorsan felálltam, és elkezdtem ütni a lábammal ahol csak értem, sajnos nem tartott sokáig a diadal érzetem, mert miután magához tért rögtön kivédte a támadásokat, és újra a földre terített.

- Aaargh. – idegesen felordítottam kiköpve az újra összegyűlt vért.

- Biztos, hogy 22-ik volt? Mert a mostani szinten alig súrolod a 30-at. – rögtön feltápászkodtam a földről, és letöröltem a kis vért ami a szám szélén maradt.

- Megmutatom én ki 30-as… - morogtam inkább magamnak mintsem neki. Felemeltem a két öklömet és vártam, hogy most ő jöjjön. Egy unott tekintet kíséretében megindult felém újra elkezdve a harcolást az elejétől.

Délutánra kezdett beütni a fáradtságom, mivel Levi három óra alatt egyszer engedte, hogy pihenjek, akkor is csak 10 percig, és már legalább 4 órája verekedtünk, mint az őrültek. Egy újabb szünet után elhatároztam, hogy a földre fogom teperni ma, ha törik ha szakad, mert ez így nem mehet tovább. Teljesen megalázva éreztem magam miatta, tényleg ekkora a különbség van egy veterán, és egy újonc között? Nem jött, hogy elhiggyem…vajon ha Mikasa küzdene ellene akkor is ez lenne az eredmény, vagy ő már rég megölte volna?

Mikasa emlékére elmosolyodtam, huh, pont nemrég beszéltük, hogy megakarjuk verni erre én itt szerencsétlenkedek. Ne félj Mikasa…meg verem helyetted meg Eren helyett is.

Kerek szemekkel néztem le a kifejezéstelen tekintetbe. Több órányi gyakorlás után naplementekor végre sikerült letepernem a földre, ráadásul vér is szivárgott a szája szélénél. Kezeimmel lefogtam a karját, míg a lábammal a derekát, így nem tudott olyan könnyen mozogni, legalábbis naiv agyam gondolta így, ugyanis körülbelül fél percig tartott az örömöm. A másik pillanatban már ő szorította le végtagjaimat a sajátjaival, és kifejezéstelen tekintettel nézett le rám.

- Azt hiszem ennyi elég is lesz mára. – kommentálta monoton hangon én meg vártam, hogy leszálljon rólam, de ez nem történt meg. Továbbra is rám nehezedett súlyával, ami elég nehéz volt ahhoz képest milyen alacsony…

- Akkor most már leszáll? – kérdeztem visszafojtott levegővel.

- Nem. Második szabály, ha valaki velem harcol ki kell szabadítsa magát, szóval kadét felőlem itt ülhetünk reggelig, hacsak ki nem sikerül jönnie.

- Eh! – fújtam ki a levegőt fájdalmasan mikor jobban megszorította az amúgy is sajgó kezeimet. – Eresszen el!

- Mentse ki magát. – válaszolta érzelmek nélkül.

- Ez nem igazságos!

- Micsoda meglepetés, kadét! Tanulja már meg maga szarházi, hogy az élet nem igazságos! Ha nem segít magán senki se fog. Azt hiszi, hogy majd a titánok szépen várnak míg maga feláll, és folytatja az öldöklésüket? Hát nem, szóval szedje össze magát, és ne balfasz…

Nem engedtem, hogy befejezze a mondatát mivel felemeltem a jobb lábamat amit sikerült kiszabadítanom a szónoklata során, és nemes egyszerűséggel gyomorszájon vágtam vele. E miatt összeesett mellém a földre én meg gyorsan felálltam még mielőtt le nem teper még egyszer. Lihegve dőltem neki a közelünkben lévő fához, és vártam a reakcióját. Hátrafésülte haját az ujjai segítségével, és önelégülten elmosolyodott, de épp csak egy pillanatra, utána rögtön újra kifejezéstelen lett az arca, és felvette a földről a cuccait, ezért én is követtem példáját. A konyhában elkezdtem fertőtleníteni a nyílt sebeimet, és lekötözni őket nehogy elfertőződjenek. A tizedes addig fejét támasztva nézte mit csinálok, ami egy kicsit zavart, szóval próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

- Tényleg…olyan rossz vagyok? – kérdeztem félénken fel sem nézve a kötszerekből.

- Tch. Nem. Azok ott akik kitanították az újoncokat tudják a dolgukat. – ajkamba haraptam, majd fájdalmasan felszisszentettem. Elfelejtettem, hogy ott is sikerült összeszednem egy kisebb sebet, Levi csak fáradtan sóhajtott. – Holnap megtanítom pár mozdulatra, bár egy részét ma már lelopta kadét. Nincs szükség öt napra.

- Igenis… - miután kiitta a teája tartalmát szó nélkül bement a szobájába, ezért úgy döntöttem én is megyek, de éjjel szokásomhoz híven kisurrantam két órára még gyakorolni egy kicsit, utána gyorsan vissza is mentem pihenni, mert holnap nagy nap lesz.

***

Az első hét telt el a legnehezebben, úgy éreztem magam mintha a normális emberek közül a pokol tornácára kerültem volna, és maga a Sátán fia tanított volna meg harcolni. Annyira kikészítő programot talált ki, hogy mikor meghallottam sürgősen elkezdtem kifelé sétálni, de nem tudtam megszökni, a végén csak elkapott, akkor aztán még nagyobb büntetésben részesültem. Az ötvenedik körnél viszont már annyira kimerültek a lábaim, hogy fel sem tűnt a hátralevő ötven, egyenesen egyszerű volt, de csak akkor jöttem rá mennyire ki vagyok fáradva mikor leültem a földre, és azon nyomban elöntött az álmosság. Kezdjük inkább az elején, hm?

Ugyebár az első nap a lovakkal telt el, míg a második már harcolással. Megígérte, szerintem magának, hogy öt nap alatt egy első fokozatú harcost farag ki belőlem, de a végén valamilyen őrült oknál kifolyólag meggondolta magát, és leredukálta kevesebbre a napoknak a számát, ami csak annyit jelentett…még nehezebb dolgom lett. Harmadnap elhatározta tanít nekem pár mozdulatot, és bár ő mikor csinálta nagyon egyszerűnek tűnt én mikor megpróbáltam elestem a saját lábamban. Erre kidolgozott egy jó módszert amivel megbüntethet úgy, hogy nem ér hozzám. Vesz egy üveg vizet, és leönt vele, akárcsak egy kutyát. Idegesen néztem rá mikor ezt először megcsinálta, ő pedig undorodva mivel a port felváltotta a sár, és annyira sikerült már rájönnöm mennyire utálja a piszkot, szóval el tudtam képzelni mi járhatott a fejében miközben nézte a sáros ruhám. Ezt addig játszottuk el míg be nem tanultam a mozdulatokat kívülről, és bár eléggé sokat szenvedtem vele mégis valahol legbelül büszke voltam. Nem mindenki tanulhat magától a veterántól olyan lépéseket amiket ő fejlesztett ki, szerintem eddig senkinek se mutatta be ezeket, hogy pontosan hogyan kell, ezért még vidámabb lettem…díjam egy jó adag víz a fejembe, mivel „ nem kéne röhögjek magamban, mint egy fél őrült, mert a végén megöl, mivel veszélyes vagyok mások elméjének épségére”.

    Negyedik, és ötödik nap meg újra harcoltunk egymás ellen a most már betanult lépésekkel. Sokkal egyszerűbbnek éreztem a vele való verekedést, de persze lehetetlen lett volna győznöm, csak annyit mondhattam el magamról, hogy rajta kívül más nem tudná mit kezdjen vele egy ilyen helyzetben, mivel ők nem tudják a titkot a lépések mögött. Hétvégén azt hittem végre elkezdünk a 3D Manővereken gyakorolni, de súlyosan tévednem kellett. A testi sebesülések után úgy döntött el jött az ideje az agyamat is tönkre vágni, ezért stratégiát tanított volna nekem, ha nem alszok el minden egyes alkalommal. Hétfőre szerintem már eléggé megunta az egészet, ezért visszatért a vizes módszerhez, csak most nem öntötte, hanem egyenesen hozzám vágta, ettől pedig kisebb púpok jelentek meg a fejemen. Remek edzés, ugye?