Huszadik rész

A felismerés úgy csapott belém mint a villámcsapás, rögtön egy sikoly ki is szaladt a torkomból, viszont nem sokáig tartott ez a rekedt ordítás, mert a másik pillanatban vér volt mindenhol, először azt hittem az enyém, de utána rájöttem a szörnyé az, mivel Levi levágta a kezét. A sokk miatt nem tudtam használni a 3D Manőveremet, ezért csak zuhantam a föld felé, míg meg nem szorította a derekamat és vitt fel egy magas fára, ott pedig egy hatalmas pofont vágott le nekem amitől rögtön észhez tértem. Csodálkozva fogtam az arcomat ami hirtelen be is vörösödött az ütéstől.

- Jól vagy? – kérdezte közelebb hajolva, majd fintorogva nézett le a kezemre. – Francba. Így nem fogsz tudni harcolni tönkre ment a jobb kezed.

- De tudok! – Levi levette a selyem sálját és egy szorító kötést csinált a sebemre nehogy elvérezzek.

- Ne makacskodj és csak egyszer figyelj már rám! – ajkamba haraptam és felnéztem rá. Hátam neki volt támasztva a fa törzsének a felettesem pedig előttem guggolt ideges tekintettel. – Itt maradsz, világos? Addig megnézem mi van a többiekkel és megállítom azt az idióta lányt.

- De…

- Ez egy parancs kadét!

- Igenis. – fel akartam emelni a jobb kezem, hogy szalutáljak, de addigra elszaladt és eleve nem is tudtam volna megmozdítani mert akkora fájdalom nyilallt bele, hogy könnyek szöktek a szemembe miatta.

    Türelmetlenül vártam egy helyben és felfelé néztem a lomb koronákra, a fejem üres volt a gondolatoktól, csak az adrenalin pengett bennem, mint egy drog ami életben tartott ebben a pillanatban. Jelentéktelen kis kosz darabkának éreztem magam amiért nem tehettem semmit a társaim megmentéséért, pedig elméletileg ők sokkal jobbak, mint én..ráadásul megígérték vigyázni fognak rám meg Erenre, erre nekik lett volna szükségük rám. Még mindig, annyi év után még mindig teher vagyok másokra. Ez a második alkalom amikor meghalnak mellettem többen is a szerencsétlenségem miatt. Lehet tényleg ki kellett volna lépjek mikor Levi felszólított.

- Mikasa fent kell legyen Ria az egyik ágon keresd meg és segíts neki mert megsebesült!

- Igenis! – egy fekete haj jelent meg előttem a lány aggódó tekintetével együtt. Mikor meglátta az állapotomat szorosan magához ölelt remegő kezekkel, rá sem ismertem.

- Mikasa. Állj le. – szóltam rá sokkal agresszívebben, mint ahogy azt akartam. Rátettem a bal kezemet a vállára és felálltam, bár nagy erőfeszítésembe került, elég sok vért veszíthettem az elmúlt időben, ki tudja mióta éktelenkedik az a hatalmas vágás a kezemen… - A többiek?

- Meghaltak. Eren a heichounál ( tizedesnél ) van. – a lány összeszedte magát miután leszóltam egy kicsit és ő is felállt. – Elől megyek hogy megöljem a titánokat, gyere rögvest utánam.

- Tessék a kardjaim. Maradt még négy, én már úgy sem tudom használni őket.

- Gyertek! – kiáltott ránk Levi miközben elsuhant mellettünk a levegőben.

Utolértük a többieket és továbbra is rohantunk el a titánok mellett, Mikasa meg én Eren teste mellett ültünk az egyik szekéren, miközben többen lovakon mentek körülöttünk, a hullaszállító pedig mindenki háta mögött. Kifejezéstelen tekintettel néztem ahogy rohannak utánunk a titánok mi pedig kelletlenül kiengedtük a hullákat mivel lassítottak minket a menetelésben. A szívem összeszorult mikor megláttam Petra hulláját kiesni a szekérről, rögtön inkább Erenre emeltem a tekintetemet és megvizsgáltam van-e rajta olyan sérülés amit el tudok látni a fél kezemmel. Mikasa megkért gyógyítsam meg, mivel anya tanított nekem a gyógynövényekről és a kötésekről egy-két dolgot, ezért ebből a csoportból én értettem a legjobban ehhez, nekilátva a munkámnak legalább nem koncentráltam mi történik körülöttem. Kibontottam az ingét a mellkasánál és bekentem egy kis fűvel aminek gyógyító hatása van, aztán rögtön bekötöztem azokat a veszélyesebbnek tűnő sebeket ahonnan a vér még mindig ádázúl szivárgott kifelé. Mikasa egy újabb kötést rakott a kezemre, mivel a sál már réges rég átázott az új adag vértől, lassan szédülni kezdtem, a meleg pedig ugyancsak nem jó hatással volt rám. Eren akkor tért magához mikor visszatértünk a városba, senki se mert az emberekre nézni, mivel a cél sikertelen lett és sok halottat is szereztük mind e mellé. Még halványan emlékszem, hogy láttam anya könny áztatta arcát közöttük, majd legközelebb a kórházban keltem fel, a kezemen friss kötésekkel,

tiszta ruhában miközben Eren bámul a másik ágyból.

- Urgh…rám hozod a frászt. – kommentáltam halkan miközben felültem. Sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam.

- Jó reggelt. – mosolyodott el szomorúan. – Jobban vagy?

- Éhesen…te?

- Ott az ennivaló melletted, előre figyelmeztetlek nem sokkal jobb, mint amit a táborokban ettünk.

- Uh nem is érdekel. – megfogtam a kezeimmel a furcsa kinézetű szószt és megittam egy hörpintésre a tartalmát utána a kenyeret kezdtem rágcsálni miközben hallgattam mesélését.

- Engem holnap ki engednek, azt mondták téged is. Voltak bent a szüleid és leraktak pár ruhát neked, ha kijössz holnap. Ah, és Arminék is lejöttek meglátogatni, a jó hír az, hogy mindenki túl élte a baráti körünkből az első expedíciót.

- A te sérüléseid sokkalta rosszabbak voltak mint az enyéim, hogy hogy kimehetsz ilyen korán?

- Titán vér, hamarabb regenerálódok, mint te. – felelte undorodva végigmérve saját testét.

- Álljon meg a menet… - néztem rá elgondolkodva –, mi a rossz hír?

- Oh…igen. Kiderült ki a titán nő.

- Mióta vagyok kiütve?

- Két napja körülbelül. Sok vért vesztettél, azt próbálták restaurálni beléd míg kidőltél. – felálltam a helyemről étkezésem után és leültem az ágya mellett lévő székbe.

- Mesélj, mi történt.

- Annie…Annie a titán nő…és most el akarják kapni, hogy kikérdezzék. Már meg is van a tervük hozzá, természetesen te nem vagy benne. HÉJ ne nézz rám ilyen rondán, most is kórházban vagy, neked ki kell pihenned magad még otthon, a csont repedésed elég durva volt, meg kell várd míg teljesen begyógyul, az meg legalább egy hét. Nem én mondtam.

- Annie… - lehajtottam a fejemet. – El sem hiszem, hogy ő az. De hogy lehetséges ez? Ő is át tud változni, mint te? Lehet apukád rájött arra, hogy lehet átváltoztatni az embereket és Annie is valahogy megszerezte a formulát?

- Nem érdekel. Ő az én szememben már nem egy ember, végig az emberiség ellen harcolt és most meg fog bűnhődni érte, ha rajtam múlna ott helyben megölném.

- Eren!

- Miért te sajnálod Ria?! Az ilyen egy állat, mennyi katonát megölt míg mi menekültünk ellene? Franc hogy esne bele, nem kellett volna Levire hallgassak meg a többiekre, most nézd hol vannak. Mind holtan hever, kivéve a tizedest persze.

- Megmentette az életemet Eren…

- Mi? – elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Majdnem megevett egy titán mikor megölte. Ha jobban figyelek és megfogadom a tanácsát akkor most lehet mindannyian élnének és én megtudtam volna őket…

- Ria állj le. Nem a te hibád mert meghaltak. – Eren megfogta az államat a kezével és felemelte a fejemet, hogy egyenesen a szemébe nézzek.

***

Másnap mikor felkeltem hamar átöltöztem míg Eren háttal állt nekem már teljes pompában. Anya egy világos kék nyári ruhát készített elő nekem fehér szandállal, nem is emlékszem mikor volt rajtam utoljára normális civil ruha. Hajamat befontam miközben a nagy csokor virágra meredtem az éjjeli szekrényemen, eléggé frissnek tűnt, valószínűleg akkor kaphattam mikor az igazak álmát aludtam. Erennek se volt fogalma kitől lehet, mivel ő is horkolt mikor hozhatták, ezért sóhajtva megfogtam a táskámmal együtt és kisétáltunk az átkozott épületből. Valahogy eszembe jutott Oluo mit mondott hogyan végződött az első expedíciója, úgy tűnik jelenleg egy cipőben járunk, anyáék biztosan halálra aggódták magukat miattam, én pedig a harcolás közben egy pillanatra még fel is akartam adni. Eren mosolyogva megölelt és elköszönt tőlem, mivel neki haditervbe lépett az új feladat miszerint el kell kapják Anniet élve ahhoz, hogy ki tudják faggatni a továbbiakban. Óvatosan járkáltam az emberek között, hiszen a jobb kezem még nem volt olyan állapotban, hogy megeröltessem, éppen enni tudtam vele, és már azzal is sokat mondtam. Sóhajtva benyitottam a lakásba, de a látványtól azt hittem vissza kell menjek majd a kórházba. Anya vigyorogva fordult hátra egy nagy leveses edénnyel a kezében miközben apa szivarozott Levi mellet, akin látszott, hogy legszívesebben bárhol lenne csak nem itt. Letettem az asztalra a virágot és a földre a táskámat majd szalutáltam óvatosan a jobb kezemmel. A tizedes ciccentve hessintett, hogy fejezzem be, míg anya csillogó szemekkel nézte a jelenetet.

- Nézd drágám milyen csodás katona lányunk lett!

- Hm hmm – bólogatott apa büszkén pöfékelve –, ugyancsak gyönyörű.

- Uh, valaki megmagyarázná…ezt? – kérdeztem nagyokat pislogva körbe mutatva bekötözött jobbkezemmel a konyhában.

- Oh persze, a tizedes úr kint állt az udvarban egy ideje, ezért gondoltam beinvitálom egy levesre ha már ennyi ideje kint várt téged. Hagylak is beszélgetni, gyere drágám vigyük be a ruháit Glorianak.

- Rögtön rögtön. – megfogták a cuccaimat a virággal együtt és bevonultak a szobámba egyedül hagyva Levivel. Kellemetlenül leültem vele szemben a konyha székére, bár a saját lakásomban voltunk úgy éreztem magam mintha az irodájában lennék és valami hatalmas galibába kerültem volna. Jobban megfigyeltem az arcvonásait, valahogy fáradtabbnak tűnt, mint eddig és sokkal stresszesebbnek is, ekkor eszembe jutott mi történt társaival amitől összeszorult a szívem.

- Jobban vagy? – kérdezte unott hagján.

- Ah, igen, de csak egy hét után tudok visszaállni szolgálatba, mivel a kezemnek még pihennie kell.

- Tch, ezek után is vissza akarsz menni te baka ( idióta )?

- Határozottan. – bólintottam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Mondtam vágasd le a hajadat.

- Le fogom, ma. – suttogtam halkan, majd könnyes tekintettel felnéztem rá és kiadtam magamból ami már napok óta marcangolt – Ne haragudj! Miattam haltak meg… Petra meg Oluo. Mikor megláttam, hogy meghalt Eld és Gunther teljesen kiborultam és nem tudtam helyesen dönteni, azt hittem jól vannak a többiek, ezért inkább folytattam a munkát amit Gunther rám osztott. Eszembe se jutott, hogy akár Petraék bajban…lehetnek.

- Baka ( idióta ). – Levi szónoklatom közben nemes egyszerűséggel felállt és kifelé kezdett sétálni, de hamar elhallgatatott mikor a kezével megborzolta a hajamat. – Legalább te jól vagy.

- Nem érek annyit mint a többiek. – a hangom elcsuklott, a tizedes nekidőlt az asztal szélére és karba tette a kezeit.

- Senki sem hibás ebben a helyzetben Ria, elhiheted, hogy a franc se gondolta, hogy így fognak kisűlni a dolgok, ez is csak azt bizonyítja, hogy nem tudunk még mindig eleget a titánokról, hogy megöljük őket. A többiek pontosan tudták mire vállalkoznak, mint ahogy te is, ha valaki egyedül van a téren akkor semmit sem ér a rangja, csak az fontos, hogy milyen döntéseket hoz, te is ugyan ezt tetted, kár megbánnod. Katonailag tökéletesen döntöttél mivel megmentetted Erent a titánoktól, az hogy Oluoék nem élték túl nem a te hibád, hanem az enyém. Elszámítottam magam.

- Ez hülyeség! – hirtelen felindulásból hátralöktem a széket a lábaimmal mikor felálltam a semmibe meredő Levire. – Nem a te hibád! Senki se tudhatta, hogy mi lesz, ők pedig képzett katonák akik hibáztak. Mindenki követ el hibákat.

- Látod, milyen abszurdul hangzik? – Levi kifejezéstelen tekintettel nézett fel rám és a bal vállamra tette a kezét, ekkor csapott belém a felismerés amitől újabb könnyek szöktek a szemembe, de mielőtt megszólalhattam volna ő már félig kint volt a lakásból. – Gyógyuljon meg katona, utána várom szolgálatban.

Tizenkilencedik rész

- Eren, rúgjunk széjjel pár titán segget. – mosolyogva nyújtottam a tenyeremet amibe hálásan belecsapott, majd nevetve szólt, hogy nem is az ölés a célunk. – Igaz, akkor sikeres elkerülést!

- Riggs és Jaeger! Szálljanak fel azokra az istenverte lovakra és jöjjenek utánam. Riggs a jobbomnál Gunther a balnál, Riggs háta mögött Petra mellette Jaeger mellette Oluo utána meg Eld. Mindenkinél van rakéta?

- Igen!

- Gyerünk!

- Igenis!

Végig hevesen dobogott a szívem, még emlékszem ahogy ránéztem Arminra, aki bátorítólag bólintott, viszont látszott rajta mennyire kétségbe van esve ő is, lefordult a csapatjával, utána Mikasanak is intettem, ő is viszont intett utána ment a dolgára. Egyszerűen idegromboló minden egyes perc amit átéltem, össze-vissza tekintettem nézve hátha meglátok egy titánt, de nem tűntek elő sehonnan sem, de körülöttünk egyre többen tüzeltek el rakétákat, egy zöld is feltűnt előttünk, ezért rögtön balra fordultunk és úgy mentünk egyenesen egy jó darabig. Remegett a kezem ami a kantárt fogta, furcsa mód egészen addig míg meg nem láttam az első titánt a messzeségben, már látszott rajta ilyen távolságból is, hogy egy abnormális ezért gyorsan Oluo fellőtt egy fekete színű rakétát a levegőbe figyelmeztetve a többieket. Levi azonnal megparancsolta, hogy gyorsítsunk a tempón és nehogy véletlenül leszálljunk az állatokról, mert ki kell előzzük a titánt minden képen. Követtük utasításait és megpróbáltunk elhajtani egyre gyorsabban, ezzel nem is lett volna baj ha fel nem tűnik még két normális titán, akik ugyancsak utánunk kezdtek rohanni.

- Tch, kénytelenek vagyunk megölni őket. Eld és Petra menjetek és kaszaboljátok le őket.

- Igenis!

A továbbiakban semmi egyéb eltérést nem vettünk észre körülöttünk, ezért folytattuk az utunkat, furcsa mód csak addig izgultam míg meg nem láttam a titánokat, utána valahogy elszállt ez az érzésem és már hideg fejjel tudtam követni az utasításokat, még a kezem is abbahagyta a remegést. Időnként hátrapillantottam Erenre és rámosolyogtam, hogy tudja minden rendben van, de akkor Levi mindig rám szólt, hogy előre nézzek mert arra van az út. Kerek szemekkel néztem magam elé mikor megpillantottam  a dús növényzetet, nem vicceltek mikor azt mondták gigantikus fákkal van tele. Legalább negyven méter magas fákkal van tömítve az erdő, teljesen lesokkolt a gyönyörűsége, sose gondoltam volna, hogy ilyen szép ez a hely. A napsugarak néha bevilágítottak a levelek között, de nagy részt teljes takarásban voltunk miattuk, és hűvösebb is lett a levegő belülről, már nem égetett annyira a nap, mint ahogy eddig. Ajkamba haraptam mikor megláttam ahogy a többi csoport lefordult jobbra és balra, míg utánunk alig ketten jönnek, mégis mire gondol a parancsnok, ezzel valamivel is jobb lesz a helyzetünk? Keserűen jutott eszembe az összes barátom, nem tudtam mi van velük és nagy eséllyel egy jó ideig nem is fogom tudni meghaltak-e vagy még élnek, mivel hátra van még az expedícióból egy jó pár óra, esetleg napok is.

Váratlanul trappolás ütötte meg a fülemet hátulról, ezért automatikusan arra néztem, egy ijesztő látvány tárult a szemem elé, a női titán hatalmas sebességgel rohant utánunk miközben több katona is megtámadta, de ő mindegyiket leütötte, így vér spriccelt a levegőben mindenhova. Szótlanul fordultam előre és rábambultam Levire, tudtam, hogy ez lesz, de előre féltem mi jön még ezek után. Nem kellett sokat várni, Eren rögtön fellázadt a tizedes parancsa ellen, hiába mondott bárki bármit ő ölre akarta venni a titánt ott helyben és megmenteni azokat a katonákat akik életüket áldozták miattunk. Eren jóformán végig se hallgatott minket rögtön leugrott lováról és hátrament. Petra utána akart ugrani, de Levi leállította.

- Petra! Maradj a helyeden.

- De heichou ( tizedes ) !

- Rei, emlékszel mit mondtam az éjjel?

- Hai ( igenis ) ! – felugrottam a lovamról és Eren után iramodtam míg nem túl késő. Ameddig utolértem lejátszottam a fejemben amit Levi mondott az irodájában nekem.

„ – Még valami, Eren amekkora seggfej biztos a női titán után fog menni és ölre akarja majd venni a képességével. Mivel te vagy az egyetlen barátja innen nehogy ezt megengedd neki, amint látod, hogy hátramegy vagy arra akar készülni menj utána és egy jó nagy rúgással térítsd észhez, utána pedig hozd vissza. Ha ez nem sikerül...tch, abba inkább ne menjünk bele. Sikerülnie kell, világos?

- Ah, igen. Menni fog.

- Nem is számítottam más válaszra kadét.”

Mivel sokkal gyorsabb vagyok, mint Eren rögtön utolértem és ezzel egy időben egy hatalmas rúgással leállítottam az útját. Gyomorszájon vágtam, az ütés miatt pedig szitkozódva leállt az egyik fára, majd meglepetten nézett a szemeimbe, hálát adtam az égnek amiért a többi katona annyira el tudta vonni a titán figyelmét, hogy nem vette észre a tökkelütöttet aki több méterre áll tőle velem együtt. Megragadtam Eren zöld köpenyét és közelebb húztam magamhoz, de eltolta a kezem ezért bal öklömmel beütöttem egyet neki.

- Te idióta! Mit képzelsz mit csinálsz?!

- Ria ne mondd nekem, hogy te nem akarod megmenteni az életüket! Nem hagyhatjuk hogy ott haljanak meg egymás után miközben mi nyugodtan lovacskázunk!!!

- Barátom vagy – tettem lágyan a kezemet a vállára amitől kitágult a pupillája –, és bízok benned. Te bízol bennem?

- Persze, hogy ne bíznék?

- Akkor kérlek – néztem rá esedezve –, gyere vissza velem. Azok a katonák a dolgukat végzik és nem hiába halnak meg, mi  megbosszuljuk a halálukat és meglátod, hogy van értelme tovább menni.

- De Ria én nem…

- Eren, kérlek. Bízz a többiekben is, ahogyan Levi teszi bele feltétlen bizalmát belénk.

- Én… - megfogtam a kezét és magammal rántottam, arra számítottam, hogy visszakozni fog, de beletörődötten jött utánam egyik fáról a másikra, alig pár pillanaton belül utol is értük a többieket a sebességemnek hála. A társaink mind hálásan néztek rám és Erenre is.

***

Egyedül vagyunk már több perce, Levi eltűnt a parancsnokhoz, mivel a céljuk végig az volt, hogy elkapják a női titánt. Ez mindenkit lesokkolt, hiszen semelyikünknek sem szólt a tizedes, ezért mindannyian lelombozódva ültünk szótlanul a fákon, erre a végkifejletre senki sem számított. Eren volt az egyetlen aki idegesen toporzékolt fel s alá és elhordta minden félének a felettesét amire Petra és Oluo rögtön fellebbeztek, majdnem ölre mentek e miatt, de Eld lecsitította őket, mert pontosan tudta azt amit már én is, Levinek biztos megvolt az oka amiért így döntött, volt egy sejtésem mégis miért, de inkább megtartottam magamnak és felugrottam egy nagyobb fára ahonnan jobban beláttam a körülöttünk lévő helyet. Semerre se láttam titánt ezért nyugodtan sóhajtottam fel és figyeltem ahogy a többiek veszekednek egymással és a végén ki is békülnek ugyanolyan gyorsan. Kelletlenül néztem fel, ahonnan még pár napsugár megsimogatta az arcomat, de nem sokáig élvezhettem a nyugalmat, mivel záros határidőn belül megjelent a női titán és egyenesen hozzánk rohant, magával hozva több titánt. Ordítva közöltem velük a híreket, mire Eren meg sem várva rögtön beleharapott a kezébe és átváltozott ő is titánná.

- Francba, le kell ölnünk a többit nehogy elérjék Erent. – szólalt meg Gunther és rögtön széjjel osztott minket. – Ria Eld és én megyünk titánokat ölni, Petra, Oluo!

- Tudjuk!

- Akkor sok sikert mindenkinek! – idegesen mentem a titánoknak ügyesen kicselezve a többit hátra hagyva a társaimnak. Felhúzott a jelenlegi helyzet és ezt mind ezeken a bestiákon töltöttem ki, nem elég, hogy Levi nem szólt az eredeti tervről senkinek, de mind e mellett még balul is sült el a terv, ezért most kaptunk nem kevés fejfájást miattuk. Akárcsak az edzéseken, köröztem a levegőben kihasználva a helyzeteket, eszembe se jutott mi lehet a többiekkel, öltem a titánokat egymás után, nem is figyeltem oda a környezetemre, ami ,tudom, eléggé  helytelen.

A kábel segítségével megfogtam az egyiknek a lábát, ennek köszönhetően elesett, amilyen idióta a többi ők is ráestek, meg elestek benne, e miatt egy csomó egy kupacba került. Mivel nyertem egy kis időt magamnak felugrottam az egyik fára és kardot cseréltem, ebben a pillanatban gondoltam meg is nézem a többiek hogyan haladnak, de a látvány nem volt a legszebb. Eldnek a teste holtan hevert a földön, míg Guntheré a kábelen lebegett az egyik fáról, eltakartam az egyik kezemmel a számat, most mégis mit tegyek? Menjek Erenhez? És ha már mindannyian meghaltak és csak én élek? A könnyeim záporozni kezdtek, nem maradt elegendő időm gondolkozni hiszen a titánok egyre többen lesznek, ezért automatikusan letöröltem az arcomat a kesztyűs kezemmel és beálltam a harcoló pozíciómba amit tökéletesre fejlesztettem az év során. Elrugaszkodtam a helyemről és tovább folytattam a titánok kiirtását, hiszen ezt a feladatot bízták rám, csak reménykedni tudtam, hogy a többi hárommal minden rendben van míg én itt feltartom őket. Kelletlenül megragadtam a jelző rakétát és egy pirossal eltaláltam a titánokat akik össze-vissza egymásnak mentek ennek köszönhetően. Sóhajtva leugrottam a fáról mikor elsuhant mellettem egy alak.

- Mikasa?! – utána néztem, ő pedig határozottan fordult utánam és utat tört magának kardjaival Erenék felé.– Mi a franc folyik itt?

Pillanatnyi figyelmetlenségemért jócskán megfizettem. Az egyik abnormális megragadott hosszú hajamnál fogva és leemelt a fáról, én pedig megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült sehogy sem. A titán hatalmasra nyitotta vigyorgó száját, innen tudtam, hogy nemsokára vége életemnek, bár ott volt az az apró remény, hogy ha esetleg nem harapja le egyik végtagomat se akkor míg a torkában vagyok kiszabadulhatok a kardjaimmal és utána már egyszerű lesz megölnöm. Észre sem vettem, hogy megsebesítettek az eddigi harcolásom során, csak éreztem ahogy a vérem lassan kifolyik egyenesen a titán büdös szájába, ettől pedig a hányinger kerülgetett. Sose gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg fogok halni, de még ennél is ijesztőbb volt az, hogy felkészültem rá és még csak nem is ellenkezek ellene többet. Egyenesen vártam már azt a pillanatot, vajon fájni fog? Sose kérdeztem meg senkitől…a szüleim teljesen ki lesznek borulva mikor visszakapják a holttestemet, ha egyáltalán látnak valamit is belőlem, lehet csak az egyenruhámat adják vissza nekik…szomorú. Tizenhét évesen ilyen hamar áldozatául esni ezeknek a szörnyeknek. És hol van a tizedes? Azt mondta, hogy ne féljek míg őt látom, akkor ez azt jelenti, hogy most már retteghetek?

Tizennyolcadik rész

Hajnalodott én pedig kifejezéstelen tekintettel néztem azt a tájat, amit egyébként mindig gyönyörködve kémleltem reggelente miközben takarítottam Levi irányítása alatt, de most teljesen más volt a helyzet. Szomorúan ültem a fűben és eszembe jutott, hogy holnap ilyenkor már rég úton leszünk az első felfedező útra a csapattal, már eltelt egy hónap amióta levizsgáztam másodikként a táborból és bekerültem hivatalosan Levi csapatába Erennel együtt. Márciustól áprilisig megismerkedtem a tagokkal, Petraval, Oluoval, Guntherel és Eldel, próbáltam jól kijönni velük, hiszen ha minden jól megy akkor hosszú ideig együtt fogunk harcolni titánok ellen, feltehetőleg ha nem hal meg valamelyikünk. Valahogy sose tűnt annyira közelinek az a pillanat mikor kimegyünk majd élesbe, a bestiák saját területükre harcolni velük, bár mindig ott motoszkált valahol az agyamban, mégis sikerült takarítással, edzésekkel és Eren hülyüléseivel eltolnom a kialakulóban lévő félelmemet, de ez az elmúlt egy hétben nem sikerült olyan jól, mint terveztem. A még hűvös szél lágyan megzörgette a fáknak a leveleit és a hosszú füveket, amik között most én is ültem egyes-egyedül magam elé meredve. Észre sem vettem, hogy a kezeim remegtek a térdemen, a szemem pedig elhomályosodott míg lejátszottam a fejemben mi mehet rosszul a küldetésünk során. A bázison hallatszó járkálás térített magamhoz, ugyanis az emberek kezdtek felkelni és szöszmötölni, mindenki előkészült a holnapi napra, ezért felálltam és én is mentem segíteni nekik.

A veteránok között a hangulat ugyanolyan volt mint mindig, csipkelődtek egymással és normálisan beszélgettek, csak rajtam meg Erenen látszottak az izgalom jelei. Mi nem beszélgettünk olyan sokat senkivel, még egymással sem, mivel semmi bátorítót nem tudtunk volna mondani a másiknak, ezért szótlanul végeztük a ránk hagyott feladatokat miközben hallgattuk a többiek beszédét. Alsó ajkamat harapdálva leültem az asztalhoz enni, miután nyolcadjára megnéztem minden rendben van-e a felszerelésemmel és nem fog semmi malőr becsúszni a számításaim közé.

- Oy, minden rendben van veletek? Alig beszéltetek ma. – Oluo furcsán nézett végig rajtunk, míg a kaját két kézzel tömte a szájába.

- Szerinted hogy vannak, te idióta? Most mennek először ki felfedező útra, nem emlékszel milyen volt a tied? – kérdezte Petra leszidva a fiút, aki ezek után elgondolkodva meredt maga elé miközben az állát dörzsölte.

- Rémlik valami, bár nem sokra emlékszem csak a fehér falakra a kórházban. – a falat félrement a torkomon ezért úgy köhögtem mint a nem normális, Eren pedig bíztatólag megütögette a hátamat, majd rondán rá nézett Oluora. Petra idegesen sóhajtott és rám nézett.

- Nem kell aggódnod Ria-chan, minden rendben lesz, azért vagyunk ott, hogy vigyázzunk épségben visszajut mindenki, plusz a heichou ( tizedes ) is velünk van, mindegyikünkért felel.

- Petra, ne hagyd, hogy rám támaszkodjon a kadét, ő is pontosan tudja mire vállalkozott. – Levi unottan kortyolgatta a teáját és ette a kis levesét miközben én szív infarktust kaptam.

- Eh…elnézést, uram. Attól független, majd mi segítünk ha kell valami.

- Senki nem várja el, hogy rögtön letudj győzni egy titánt. – mosolygott kedvesen Gunther.

- De Ria már több titánt is legyőzött mikor egy éve betörték újra a falat. – állt ki értem Eren. Igen, mindenki emlékszik arra az esetre, Erenről akkor derült ki, hogy titánná tud változni, ezért van most ebben a helyzetben.

- Igen? – nézett fel meglepetten Oluo. – Akkor nem is vagy olyan kezdő, mint gondoltam.

- Hányat öltél meg? – kérdezte Petra izgatottan.

- Én nem tud…

- Nyolcat. – hangzott a monoton hang az asztal másik végéből. Mindenki meglepetten nézett a tizedesre, aki még egy ciccentés kíséretében megmagyarázta, hogy a mappájában benne van ki hányat ölt meg eddigi tevékenysége alatt.

- Wow! Az hihetetlen, főleg ilyen korán. – a lány elismerően bólintott, de valahogy ez sem derített jobb kedvre.

- Mhm. – motyogtam, majd megköszöntem az ennivalót és inkább kimentem sétálni egyet, míg le nem megy teljesen a nap.

    Bementem Tee-hez és megsimogattam a hatalmas fejét, de rögtön kitértem előle, mert láttam előre, hogy megkészül támadni a nyelvével. Az első alkalom óta ezt csinálja folyton, amennyire utáltam az elején annyira megszerettem mostanra, ezt is Levinek köszönhettem nagy részt, mint ahogy sok minden mást, bele se mertem gondolni mi lesz ha a lovamat is legyilkolják azok a szörnyek. Mosolyogva adtam neki enni, majd elvonultam a szobámba lefeküdni aludni, legalábbis ezt terveztem, csakhogy az agyam pörgött, és úgy izzadtam, mint aki maratont futott. Végső elkeseredésemben felálltam az ágyamból és elindultam a tizedes irodája felé, biztos voltam benne, hogy még fent van, mivel egy éjjeli bagoly és általában 2-3 óránál többet sose alszik. Halkan bekopogtam az ajtaján, még ilyen késői órán is határozottan csengett a hangja.

- Név és látogatás célja.

- Gloria Riggs. Bátorítás? – még kintre is hallatszott ahogy sóhajt.

- Gyere. – halkan benyitottam az irodájába és becsuktam magam mögött az ajtót. Szalutáltam, de ő homlok ráncolva legyintett és az előtte lévő székekre mutatott, hogy üljek le valamelyikre. Szakadozottan sóhajtottam majd elhelyezkedtem. – Hányszor kell mondjam, hogy nem kell ilyen későn szalutálni? Esküszöm a halaknak hosszabb a memóriája, mint neked kadét.

- Sajnálom. – mosolyodtam el szomorúan. Levi kifejezéstelen tekintettel nézett fel rám és rátért a tárgyra.

- Bátorítás?

- Én…érzett már…

- Tegezz. – szakított félbe unott hangján.

- Um, tehát éreztél már félelmet felfedezések előtt?

- Tch, miféle szerencsétlen kérdés ez? Normális, hogy az ember félelmet érezzen ilyenkor, főleg ha az első előtt áll, én is rettegtem, csak nem előtte hanem közben. Többször…lejárt a fejemben mi lesz ha a szaros társaim meghalnak.

- És a végén…mi lett? – kérdeztem félénken, de rögtön megbántam mikor megláttam ahogy elsötétedik egy pillanatra a tekintete, majd újra kifejezéstelenné válik.

- Meghaltak. Én voltam az egyetlen túlélő a csapatból.

- Sajnálom. Nem akartam rossz emlékeket felidézni.

- Ide figyelj, kadét... Azért választottam ezeket az embereket a társaimnak, mert teljesen megbízok a képességeikben, és abban, hogy nem fogják balfaszkodással ellőni az egész expedíciót, és nem mellesleg túl is élik. Több évig dolgoztak a kezem alatt szóval szedje össze magát, mint ahogy Petra is mondta itt vagyok én is, ha kell kisegítek, velük is ezt tettem. Jaeger és te is biztonságban vagytok míg engem láttok.

- Még most is félsz? – olyan halkan kérdeztem, hogy nem is voltam benne biztos meghallotta egyáltalán. Mikor nem válaszolt felnéztem az ölemből a szemébe, még sose láttam ilyen őszintén nézni rám, kékes szemei vadul csillogtak a csillagok és az olajlámpa fényében. Abban a pillanatban valóban úgy nézett ki, mint egy angyal.

- … - hátradőlt a székében és ugyanolyan csendben válaszolt –, minden alkalommal.

- Nem akarok teher lenni senki számára...

- Mi a szart vár, tanácsot? – hát újra visszatért a maszkja.

- Jó lenne. – feleltem félig nevetve.

- Tch, nem ígérem, hogy túléled és azt sem, hogy sebesülések nélkül megúszod, mert amilyen szerencsétlen vagy egy fának fogsz nekimenni és attól leszel tele sebekkel…viszont bízok benned, és ha úgy alakul a helyzet segíteni fogok.

- Tizedees úúúr… - könnyes szemekkel néztem rá mire gyorsan hátrahőkölt.

- Ne érzelmeskedjél itt nekem Ria! – a kezem megremegett mikor meghallottam a nevemet. Sose fordult eddig elő, hogy kimondja a nevemet, talán csak egyszer-kétszer, de az is olyan régen volt, hogy lassan elfelejtettem. Eddig mindig szaros voltam meg kadét, meg szerencsétlen és egyéb kedves jelzői…ettől kicsit lenyugodtam és letöröltem azt a pár könnycseppet ami kicsúszott.

- Igen. Köszönöm. – felálltam a helyemről és meghajoltam, de még mielőtt elmehettem volna utánam szólt.

- Még valami…

Reggel mindenki felszerelkezve állt a bejáratnál az összes többi csoporttal beleértve Erwin parancsnokot, és a barátaimat akiket nem láttam egy hónapig. Mindegyiket megszorongattam, hiszen látszott rajtuk mennyire félnek ők is, legalábbis egyeseken, ezért próbáltam a feszültséget oldani egy kicsit míg el nem indulunk. Mivel mindenki összegyűlt Erwin elmondta a helyzetállást, kiderült, hogy senki se lesz effektív a közelünkben, és a lényeg, hogy elmenjünk egészen az erdőhöz a gigantikus fákkal. Figyelmeztetett minket, hogy nem lesz egyszerű dolga senkinek és minden körülmények között követnünk kell az utasításokat, plusz nehogy megfeledkezzünk a jelző rakétákról, mert nélkülük ugyancsak halott emberek vagyunk. Mielőtt elindultunk volna megemlítette, hogy a célunk nem a titánok kiirtása, hanem elkerülése, automatikusan eszembe jutott erről amit Hanji mit mondott még hónapokkal ezelőtt, tehát a lényeg még mindig nem változott azóta semmi. Szalutáltunk neki és egyenként felszállt mindenki a lovára. Ránéztem Erenre aki izgatottan rám mosolygott.

Tizenhetedik rész

Végigrohantam az egész bázist, míg a végén a hallban találtam meg barátnőmet ahol éppen vacsorázott a többiekkel. Odamentem hozzájuk és kissé udvariatlanul félretoltam az utamból Connie-t, hogy a lány mellé üljek hogy aztán végre halkan beszámoljak neki a történtekről, ő végig kifejezéstelen arccal figyelt és néha bólogatott jelezvén, hogy érti mit akarok mondani. Kicsit az egész bizarr volt, nem értettem a jelentésüket a dolgoknak, ezért tanácsot kértem a lánytól, hátha ő tud valamiben segíteni nekem és megoldódik ez az egész fejfájásom. Elgondolkodva meredt maga elé majd végül azt mondta este elmondja a véleményét vacsora után, addig pedig én is egyek, mert holnap újra nehéz nap vár ránk és kell az energia a szervezetemnek. Kelletlenül ettem meg az elém rakott kaját miközben próbáltam beszélgetni az önfeledten nevető Erennel, aki velem szemben ült és mesélt idióta történeteket, meg a múltkori esetet mikor látta, hogy Jean mekkorát vágódott az egyik edzés során, mert nekiment a 3D Manőverével az egyik fának. Szerencsétlenségére ezt az említett is meghallotta és rögtön átordított az asztal másik oldaláról Ymir mellől, hogy kussoljon, mire elkezdtek mindketten veszekedni újra. Óvatosan a felettesek asztala felé néztem ahol Levi ugyancsak minket figyelt sas szemével, ezért átnyúltam az asztal felett és megütöttem Erent cseppet sem nőies mozdulattal, nem akartam, hogy a tizedes újra ide jöjjön és büntetéseket osszon ki nekik. Vigyorogva néztem ahogy Ymir is leüti Jeant, utána rám kacsintott és rögtön vissza is tért a beszélgető társához mintha semmi se történt volna.

- Azért ez hiányozni fog… - Eren kelletlenül elmosolyodott miközben kinézett az ablakon, egyik kezével a nem rég keletkezett bubit simogattam amit adtam neki. – Minden nap találkozni veletek, enni meg hülyülni. Még Jean idegesítő ló pofája is hiányozni fog, ha ennek vége lesz, ki tudja mi fog velünk történni és hova osztanak be titeket.

- Hát az biztos, hogy mi egy csapatba leszünk. – válaszoltam halkan, nehogy az is meghallja akinek nem kéne.

- Én Hanjinál leszek, te Mikasa tudod? – kérdezte Armin a lánytól, de ő csak megrázta a fejét és tovább evett csendben.

- Remélem többen kerülünk ugyanoda.

- Kétlem. Legtöbben nincsenek azon a fokon, hogy a tizedesekhez kerüljenek, csak a századosokhoz. Azon nem csodálkozom, hogy ti hozzájuk kerültetek, de hogy én mit keresek Hanjinál…

- Alul értékeled magad Armin, már sokszor mondtam. Te is nagyon tehetséges katona vagy és ha még jobban megerőlteted magad akár elérheted Eren szintjét is, bár szerintem így is jó vagy. – jegyezte meg Mikasa, mirefel Armin hálásan elmosolyodott a mondottakra.

- Megyünk ki? – állt fel hasát simogatva Eren, vele együtt pedig Armin is.

- Menjetek csak előre, majd mi is megyünk. – válaszoltam mielőtt Mikasa megszólalhatott volna, és amint egyre többen eltűntek mellőlünk felé fordultam ádáz tekintettel. – Hallgatlak, nem úszod meg. Szükségem van most rád.

- Igen, megértem. – a lány jobban belebugyolálódott a sáljába és felém fordult testével is. – Nem tudom mennyire igaz amit mondok, de szerintem valamennyire megtetszettél neki.

- Jaj ne Mikasa, már te is? Elég Ymirtől hallanom…

- Csak a véleményemet mondtam…de megfigyelem jobban az elkövetkezendő hónapokban, majd utolsó hetekben jelentkezem újra. – s ezennel fel is állt és kisétált a teremből teljesen magamba hagyva az asztalnál, legalábbis úgy gondoltam, míg meg nem éreztem egy kezet a vállamon. Jean hatalmas vigyorral az arcán átölelt és leült mellém azzal a céllal, hogy beszélgessek vele.

- Szia Jean. – sóhajtottam és levettem a kezét. Folyton ezt csinálja amióta azt a hülye játékot játszottuk, azóta lehet szorosabb lett a barátságunk egymás között a többiekkel, de az is biztos, hogy néha nem ugyanúgy nézek rájuk, mint előtte.

- Folyton ilyen rideg vagy velem amióta elcsattant az első csókunk.

- És egyben az utolsó is, ami csak a játék miatt volt. – emlékeztettem újra.

- Nem is igaz! Sose tudhatod az élet, hogy fonja a szálakat, lehet halálosan szerelmes leszel belém pár napon belül és akkor egy újabb forró csókkal ünnepeljük…

- Mióta lettél ekkora nagy poéta?

- Amióta az érzelem lángjai feloldják bennem a…

- Fejezd már be a hülyeségeidet Jean, tudom jól, hogy Mikasa tetszik neked. – a fiú arca feltűnően elvörösödött én pedig hangosan kiröhögtem. – Ez ciki.

- Sssh, ez nem igaz! Az én érzelmeim csak érted forrnak.

- Nem mented már ki magad. – mosolyogva felálltam és kimentem megkeresni a többieket, akiket megtaláltam a barakkok menedékében, ugyanis kint mínuszok tomboltak, látszott,

hogy december van. Márciusra befejezzük ezt a kiképzést és akkor már elméletileg készen is állnánk egy felfedező útra.

***

Egyik nap váratlanul bementem Hanjihoz, hogy több információt gyűjtsek a felfedezésekről, és általában hogyan szoktak lezajlani. Először meglepetten nézett rám, majd büszkén elkezdte magyarázni, hogy általában mindig más célkitűzésük van, de a szabályok egyformák. Több csoport elindul messze egymástól és mindegyiket tizedes vagy százados vezeti, valamelyik katonánál egy rakéta kilövő mindegyik csoportból, annak a segítségével tudnak üzenni egymásnak az emberek, ha látnak egy titánt akkor pirost lőnek fel, ha egy abnormális titánt akkor feketét, ha pedig megváltozik az útvonaluk zöldet. Állítása szerint az első pár felfedezés mindig a legnehezebb, hiszen a lényege nem az ki mennyi titánt tud megölni, hanem milyen jól tudják elkerülni őket, főképp azért, mert a terep ahol vannak nem megfelelő kiirtásukhoz, ott nem sok hasznát tudják venni a 3D Manővereknek, annál inkább viszont a lovaknak. Figyelmesen hallgattam míg magyarázott és gesztikulált, hiszen sok hasznát vehetem ennek az információnak a közeli jövőben. A végén megkérdeztem mennyi az elhalálozási arány az utóbbi időben, erre szomorúan nézett rám, de attól függetlenül elmondta őszintén, általában a fele oda szokott veszni, bár az elmúlt egy évben mintha javult volna az arányuk, mert sok profi kezdő érkezett közéjük, és megpróbálják megvédeni őket amennyire csak lehet. Kifejezéstelen tekintettel néztem magam elé, majd gyorsan megköszöntem és fel akartam állni, de ekkor megszólított.

- Eeeeh, Ria. Elárulnál nekem valamit?

- Igen?

- Ezt miért tőlem kérdezed? Ha jól tudom a törpe lesz a csapatvezetőd.

- Ah igen – mosolyodtam el, majd szalutáltam –, de nála nagyobb volt az esélye, hogy elküld vagy leszid amiért nem tudom ezeket.

Visszatértem a barátaimhoz és megtárgyaltam velük a nemrég szerzett infókat, hiszen ők is kíváncsiak egy bizonyos szintig mibe vágják bele a fejszéjüket. A beszélgetés nem volt a legvidámabb, rengetegen elkomorodtak mikor a halálozási arányhoz értem...

- Azért ez ijesztő, nem? Több, mint a fele. – Christa félősen nézett rám, Ymir pedig megpróbálta bátorítani.

- Hallottad mit mondott Ria, az utóbbi egy évben már kevesebb, mert vigyáznak a profi kezdőkre.

- De én nem vagyok olyan profi mint Ria meg Mikasa!

- Bárki elérheti, ha eléggé… - Hanji kinyitotta az ajtót, ami eléggé meglepett minket, mivel szinte soha nem jön be hozzánk, nem úgy, mint a szomszédainkhoz Levi, aki szinte ott tölti minden reggelét és estéjét.

- Lányok, sajnálom, de felelősségre vontak amiért nagy a rendetlenség nálatok, szóval ha megkérhetlek titeket lefekvés előtt takarítsatok ki. – Hanji kelletlenül közölte azt, ami már eddig is nyilvánvaló volt mindenki számára.

     A mi szobánk úgy nézett ki akárcsak egy disznóól, ezért motyogva kezdtünk neki a por törlésnek és a ruhák elrakásának, amik igencsak összegyűltek ez idő alatt. Undorodva mostam le a szinte szürke ablakunkat miközben a többiek a ruhákkal voltak elfoglalva, a nagy rendrakás közepette pedig eszembe jutott anyáék levele, mi szerint pár nap múlva küldenek egy kis ennivalót nekem nehogy csontos legyek mire visszajövök hozzájuk. Mosolyogva gondoltam rájuk, és néha komolyan hiányoztak nekem, nem tudom mire mennék nélkülük…Sóhajtva szedtem le a pókhálókat a helyükről és két óra fáradozás után büszkén néztem végig a szobán ami most már teljes pompában állt, mintha nem is a miénk lenne, hanem a fiúké. Mindenki furcsán nézett össze a másikkal, hiszen utoljára akkor láttuk ilyennek mikor megérkeztünk első nap, azóta folyamatosan romlott a színvonala. Hanji vigyorogva megdicsért minket és emlékeztetett valahogy próbáljuk megőrizni azt a kinézetet ahogyan a második hónapban nézett ki, mert tudja jól, hogy ilyen tisztán legközelebb utolsó nap fogja látni.

***

A napok teltek és az idő január környékén kezdett sokkalta jobb színbe lenni, mivel nem voltunk a hegyekben várható hogy e hónap végére már ugyancsak szép időnk legyen, legalább olyan jó, hogy kellemesen érezzük majd magunkat az egyenruhánkban és nem pedig halálra fagyva. Egyik reggel nyugodtan pihentem, mint minden normális ember mikor kicsapódott a szobánk ajtaja beengedve a hűvös levegőt meg a kellemetlen napfényt. Fáradtan felnyögtem mikor megéreztem a szélt a csupasz lábamon, ezért gyorsan visszacsúsztattam a paplan alá és a fejemre is húztam azt, nem telt bele fél perc se már az igazak álmát aludtam újra, de ez a vendégünknek egyáltalán nem tetszett. Lerántotta rólam a paplant én pedig rögtön nyöszörögni kezdtem elégedetlenségemben.

- Neee…hiiiideg.

- Kelljen fel kadét.

- Ah, pillanat. Még egy picit.

- Három számolok és már a másodiknál tartok szóval KELJEN FEL!

- Arrgh… - kómásan kinyitottam félig a szememet, de rögtön fel is ébredtem mikor megláttam Levi kifejezéstelen tekintetét, ami csak álca, mivel a homlokán fenyegetően kidudorodott egy ér. Ijedten néztem körül, a többiek pizsamában takarítottak és gyűlölködő pillantásokat vetettek a tizedesre, míg ő velem foglalkozott.

- Végre óhajtott minket boldogítani a jelenlétével kadét. Lásson hozzá a takarításhoz, úgy néz  ki ez a hely, mint egy moslék. Hogy tudnak így aludni benne?

- Hanji hol van? – kérdezte nyavalyogva egyik szobatársunk, de máris megbánta, hogy megszólalt mikor meglátta a tizedes pillantását.

- Megfázott a szerencsétlen négy szemű. Most pedig folytassák, addig átmegyek a másik szerencsétlenekhez.

- Kezdem tisztelni Erenéket amiért ezzel is meg kell birkózniuk minden reggel még az edzések mellett.  – suttogtam Sashanak aki fáradtan bólintott és unottan sikálta a padlót, de amint megjelent Levi feje az ajtóban rögtön erőteljesebben kezdett törölni.

Három napig tartott ez a pokol, mikor a negyedik nap Hanji vidám arcát pillantottuk meg az ajtóban, rögtön energikusan lerohamoztuk az öleléseinkkel, számunkra a hónapok alatt olyan lett mint egy barátnő, aki megvéd a csúnya törpe ellen aki kikezd velünk. Hanjinak nagyon jól esett a törődés, és az ajándékok amikkel elhalmoztuk a betegedése alatt, valamelyikünk mindig felment hozzá, hogy hozzon neki valamit amitől jobb kedvre derül. Reggeli előtt, miközben készülődtünk leült mellénk beszélgetni egy kicsit, és megkérdezni hogy érezzük magunkat, meg persze felszólítani hogy húzzunk bele a gyakorlásba ha eddig nem tettük meg, mivel hamarosan elérkezik az utolsó tesztünk is. Kedvesen beszélgettünk vele, persze nem feledkezve meg arról, hogy ő is egy tizedes és tisztelettel kell vele beszélni, valahogy neki mindig sikerült kikérnie barátságával a tiszteletet, míg a többieknek inkább megjelenésével és vas szigorával ment könnyebben. Kisétáltunk a termünkből utánunk Hanjival mikor furcsa dolgot vettünk észre, Erenék előtt nem állt senki, hanem kijöttek ők is időben a szobájukból kipihenten és vidáman beszélgetve. A szokásos jelenet elmaradt, amit mi lányok eléggé furcsálltunk, ezért megkérdeztük Hanjit miről van szó. Kiderült Levi is megvolt betegedve egy ideje, de az utóbbi pár napban olyan súlyos lett, hogy ágyban kellett maradnia.

- Szegény…ki foglalkozik vele? – kérdezte Christa szomorkásan, mire Ymir átölelte.

- Ez az én Christám, mindig aggódó mások iránt!

- Senki se vigyáz rá, azt mondta ha valaki be meri tenni a lábát akkor levágja a végtagjait. – válaszolta elgondolkodva Hanji majd hozzátette. – Viszont most már igazán bevihetne neki valaki egy kis betegeknek való ennivalót, nem eheti azt amit mi, mert nem lesz jobban tőle.

- És akkor miért nem viszed be neki? – kérdezte Mikasa.

- Fontosak a lábaim, deee RIA – próbáltam elslisszolni mellette, mert előre láttam mi lesz a sorsom –, te és Eren segíthettek neki, ha érted mire célzok.

- Ah, de…

- Ez egy parancs~. – kacsintott egyet, majd felkereste másik szerencsétlent, hogy beszámoljon neki a hírekről. Persze, világos, hogy mi kell segítsünk neki, ha már mindenképpen a csapatában leszünk az edzés tábor után, de valahogy nem fűlik hozzá a fogam, mert Levi amúgy is egy morgós ember, de ha meg van fázva akkor csak elképzelni tudtam milyen akkor.

Erennel testvériesen megosztottuk a munkát, megbeszéltük hogy aznap megyek én reggel, délben és este az ennivalóval, másnap pedig ő utána pedig imádkozunk, hogy legyen jobban, mert akkor nem kell többet pampucoljuk. Hatalmas szerencsém volt az első két találkozásnál mivel befelé fordulva aludt én pedig csendben leraktam neki a gyógyszert meg az ennivalót, viszont a vacsorát nem úsztam meg, Levi bedugult orral ült fel az ágyában mikor bejöttem a tálcával. A tekintetéből már látszott, hogy nem tetszik neki amit lát, de még mielőtt megszólalhatott volna kedvesen köszöntem neki és elindultam az asztala irányába, hogy lerakjam rá a következő adag kaját.

- Kadét, maga hozta be az előbbieket is? – hihetetlen, még ebben a pillanatban is formális…

- Igen, uram. – miután lehelyeztem szalutáltam neki és leültem mellé az ágyra. – Jobban érzi magát?

- Tch, senki nem kérte, hogy ezt tegye, menjen inkább a közelemből.

- Fiatal vagyok, nem árt nekem a nátha.

- Ezzel most öregnek nevezett kadét?

- Uh, cseppet sem uram! – válaszoltam vörös fejjel. – Szerintem igazán fresh fiatal ember.

Alig ültem két perce a szobájában már a halántékát dörzsölte, de valahogy nem tudtam komolyan venni a náthája miatt. Arca kivolt pirosodva, az orra bedugulva és a hangja is mélyebb és rekedtebb lett ennek köszönhetően. Véletlenül elmosolyodtam amitől szigorúan rám nézett, lehet hogy beteg, de a pillantása attól még mindig ölni tudna. Sóhajtva megemeltem a kezemet és a homlokára raktam, amitől meglepetten nézett rám, de én csak tovább végeztem a dolgomat, fogtam egy fehér törölközőt és hideg vizet engedtem rá amit a homlokára akartam rakni, de még mielőtt sikerülhetett volna a tizedes megragadta a csuklómat gyenge szorításával és szigorúan nézett rám.

- Nehogy. – sziszegte. – Menjen és egyen szerencsétlen barátaival, én ellátom magam.

- Meg ne haragudjon uram, de hogy akarja ellátni magát, ha még kikelni se tud az ágyból, maximum kimenni a vécéig?

- Tch. Hálátlan kölyök. – leengedte a kezét és kifejezéstelen tekintettel nézte ahogy rárakom a homlokára az említett törölközőt és felállok a szekrényéhez. – Oy, mire készül?

- Elrabolok még egy sálat. – válaszoltam szarkasztikusan miközben kitártam a szekrényt, majdnem elájultam milyen tökéletesen egymás mellé fel vannak téve vállfára az egyenruhái is meg az ingei. Oldalt szépen elhajtogatva pár darab egyszerű ruha, törölköző és pléd, mindegyik szín sorrendbe állítva.

- Nem találja a sálat, kadét? – megráztam a fejem és kivettem egy zöld plédet úgy, hogy a többi szinte meg se moccanjon mert akkor a Sátán fia megöl, mivel minden cselekedetemet közeli szemmel vizsgálta. Nem válaszoltam a kérdésére hanem beterítettem vele a kiválasztott textil darabbal és leültem újra mellé.

- Holnap Eren fog jönni az ennivalóval, de szívből reméljük, hogy addigra jobban lesz.

- Én is, nem akarom látni a pofáját mikor éppen haldoklom. – elkezdett csúnyán köhögni mintha hitelesíteni akarná az előbbi elmondottakat. – Valakinek ki kell takarítania. Érzem a szaros por cicák közeledtét.

- Hol? – kérdeztem meglepetten, mivel mindenhol rend volt, még a hülye szekrényében is!

- Mindenhol… - mielőtt befejezte volna mondandóját lassan becsukódott jég kék szeme és nemsokára szuszogni kezdett akárcsak egy kisgyerek.

     Kedvesen mosolyogva néztem rá, majd felálltam, hogy megkeressem a tisztítószereit, utolsó látogatásomkor a fürdőszobában takarított, tehát csak ott lehetnek. A kagyló alatt véleményen szerint túl sok takarító eszköz állt, egy normális embernél fele ennyi van, de inkább szó nélkül elkezdtem a fürdőszobát takarítani az ízlésének megfelelően, ha már csinálom akkor legyen normális. Mikor a szobáig értem elkezdtem halkabban mosni a földet és az ablakokat, bár ahogy elnéztem lényegtelen mennyit csörömpöltem, ő továbbra is ugyanabban a pózban aludt amikor ott hagytam. Éppen az ablakoknál tartottam mikor mocorogni kezdett és megdörzsölte a szemeit, aztán kifejezéstelen tekintettel nézett fel rám.

- Jó estét, tizedes úr!

- Mi a francot csinál kadét már megint?

- Hallom már kezd jobban lenni a hangja. Takarítok, hiszen maga mondta, hogy nagy a rendetlenség. – sóhajtva visszaesett az ágyba szótlanul, ezért tovább folytattam a munkámat, a szél néha belekapott hosszú hajamba, elmosolyodtam magam mikor éreztem a csiklandozását arcomon.

- Azt a hajat… - szólalt meg végül miután befejeztem. – le kell vágassa.

- Eh, miért? – szomorúan vizsgáltam bekötött hajamat, hiszen olyan nehezen növesztettem meg a hátam közepéig…

- Útba lesz mikor harcolni kell a titánokkal.

- Eddig nem volt.

- A baromsága lesz a halála egyszer. – frusztráltan megfogtam a tálcát és az ölébe raktam majd elköszöntem tőle jó éjszakát kívánva, természetesen ő nem mondott semmit viszont.

A night to remember

Helló mindenkinek! Gondoltam írok most valamilyen újdonságot amivel rengeteget küszködtem eddig sztorijaim során...egy oneshot-ot. Ha esetleg valaki nem tudja mi ez akkor gyorsan beavatom, egy rövid ( vagy hosszabb) egy részes történet aminek nincsen folytatása. Mindig próbáltam írni ilyet, de vagy novella lett a vége, vagy egy totál hosszú történet, szóval hadd ne mondjam siralmas lett mindig, valahogy túl sok a mondanivalóm, haha!

Ez egy történet, egy híres DJ-ről aki megtapasztalja milyen a jó floridai élet egy fárasztó koncert után. Remélem tetszik nektek, várom a kommenteket, kritikákat ( ameddig szépen van megfogalmazva, nem pedig bántásból írták)! Cuppanós puszit nektek kicsi elefántjaim <3
 Ps: ezt a részt egy hűséges olvasómnak címzem ( Jancsó János innen figyellek :> )

xoxo Málna

A végtagjaim teljesen elzsibbadtak, úgy éreztem magam mintha egy évig csak edzettem volna pihenés nélkül. Rég éreztem így magam, de a helyzetemen elég sokat javított a puha ágy amin pihentem az éjjel. Mozdulatlanul feküdtem akárcsak egy bábu, még mindig nem jött, hogy elhiggyem mi történt az éjjel…hiába, ha elhittem ha nem attól még mindig itt fekszik egy másik személy mellettem aki keményen visszarántott a való világba. Egy pici részem még mindig nem fogadta el a tényeket, ezért óvatosan megdörzsöltem zöld szemeimet, olyan volt az egész mintha egy sárkány mellett aludtam volna, az egész helyzet abszurd, pont ezért csíptem meg a bőrömet, hátha kiderül mindent álmodtam. De nem. Kerek szemekkel néztem az előttem fekvő férfinak a szétkarmolt hátára, reggelre már pár ki is sebesedett, el sem mertem képzelni én hogyan festek, de őszintén eszem ágában sem volt megvárni az eredményt. Egyetlen cél lebegett előttem, minél hamarabb elkotródni innen a vonathoz. Akárcsak egy kígyó, hátrébb csúsztattam a testem a matracon, a hűs szellő meglebegtette a takarónkat, csak imádkozni tudtam nehogy éjjel is nyitva felejtettük, mert akkor ez nagyobb bajba kerítene, mint ahogy én akarnám. Így is elég mélyen belekerültem a szarba, az csak ráadás lenne ha valaki hallotta volna mit műveltünk az éjjel.

Pucéron össze kezdtem szedni a földről a ruháimat, Istenem, valahogy mindig is azt hittem ilyen csak a filmekben létezik, meg a rossz szappan operákban amivel nagyanyám tömi a fejét, e helyett itt vagyok a való életben egy ilyen szituációban, és jelenleg csak úgy tudom kezelni, hogy megszökök, mint valami bogár. Miközben felvettem tegnapi ruhámat próbáltam visszaemlékezni pontosan hogy jutottam ide, valahogy nem volt megbeszélve ez amikor megkaptam anyáéktól nyáron a koncert jegyet.

***

Unottan ültem a kanapén a hetedik emeleten miközben vártam a halálomat, mivel ez a meleg egyszerűen kibírhatatlan. Egész nap semmit sem csináltam, mégis valahogy úgy izzadtam, mint aki egész nap dolgozott, vagy legalábbis edzett volna. Alig volt június eleje, az iskolának már vége, de nekem semmihez se volt kedvem a forróság miatt. Az ember azt hinné ha Floridában lakik valaki akkor hozzászokik ehhez az időjáráshoz, de semmi esély rá…vannak itt is nagyobb meg kisebb hullámok mint mindenhol, tény, hogy alig lát esőt ez a vidék, hóról pedig ne is beszéljünk. Viszont ez az a hét amikor a pokol sokkal hűvösebb hely lenne, mint ez a tömb ház. A hűtőszekrény előtt legjobb barátnőm, és egyben szobatársam, Ping So Hee, éppen próbálta magát lehűteni a belőle kiáradó hideggel. Ott ülhetett legalább öt perce, barna haja kontyba fogva nehogy az is melegítse, egy szál bugyiban üldögélt a hideg csempén mintha csak otthon lenne, ami igaz is, csak én nem tudtam ennyire felszabadultan viselkedni mellette. Lassan két éve lakunk együtt, de még mindig nem állt eszem ágában sem meztelenül járkálni jelenlétében, akkor is ha legszívesebben ezt tettem volna.

- Csukd be a hűtőt So Hee, még a végén minden megromlik.

- Hmprrgh. – válasz helyett fáradtan morgott egyet, ettől függetlenül a csapódás jelezte, hogy csak megtette amit kértem tőle. Kinyújtóztattam végtagjaimat, ettől mintha mégjobban melegem lett volna ezért megpróbáltam ugyan abban a pózban maradni. So Hee felemelt szemöldökkel figyelte a helyzetet, majd elkuncogta magát. – Ez nagyon gáz hallod. Meg leszel te egyedül mire megyek koncertre?

- Én inkább miattad aggódok. – barna szemei cinikusan meredtek rám. – Ne már! Most komolyan. Egyedül mész, senki nem lesz ott veled, lehet elrabolnak.

- Tudom~! Senki nem jött velem, ez van. Majd felszedek valakit és el leszek, hidd el.

- Ha csak a felszedés miatt mész inkább add ide a jegyet nekem.

- Ne kurváskodj már.

- Inkább te ne kurváskodj. – nevettem el magam hitetlenül. Ez a beszélgetés kezd teljesen más felé menni, valahogy sose kötünk ki ott ahol kéne.

-  Sara kuss.

Szinte megevett a féltékenység amiért So Hee meg tudta venni magának a kedvenc előadómra a koncert jegyet, bár ő nem is volt annyira odáig érte, mint én. Mondhatni, ő

inkább a csendes rajongó, én pedig az ugráló, mindenkit szétverő, aki képes bármire csak azért, hogy az első sorba kerüljön szíve szerelméhez típus. Rengetegszer kaptam már meg tőle mennyire gyerekes tudok lenni, és mennyire jó dolog, hogy legalább az egyikünk felnőttes, mert ha nem lenne így, akkor totálisan el lennénk veszve. Tizenhat évesek voltunk mikor megkaptuk a szüleinktől ezt a kis lakást amibe azóta élünk, összedobták valahogy mindkettőnknek, még mindig beleadnak pénzt ha arról van szó, mivel csak idén fejeztük be a főiskolát, iratkoztunk be az egyetemekre. Továbbra is itt akartunk maradni befejezni a tanulmányainkat, kinek lenne baja Panama városával? Ráadásul „alig” egy nap míg Anna odaér ahol a fesztivált tartják, annyira irigyelem, hogy az hihetetlen. A szüleim nem engedhették meg a napi jegyet arra a fesztiválra, ezért otthon fogom nézni a tévéből hogyan bulizik mindenki a kedvenc előadóimra, akár egy gyökér. Sírhatnékom lett ha csak eszembe jutott mégis milyen bulik lesznek ott, eddigi életem során összesen két fesztiválon voltam, de a lényeg akkor se jött el. Mekkora szívás, most mikor meg jön pont nincs rá keretünk.

- Figyelj Sara – ült le mellém barátnőm, kicsit eltávolodtam tőle, mert csak félmeztelen... -, ha csak lehetőségem lesz akkor kérek autogramot vagy valamit. Sok képet csinálok majd.

- Ne juttasd eszembe, mert a szívem csak sírni fog, és nem csak… - sóhajtva sétáltam a közös szobánkba, mivel a laptopomon bejött anyáék vidám arca, úgy tűnik Skypeolni támadt kedvük ezen a gyönyörű délutánon. – Yo.

- Sara nem a barátaiddal beszélsz. – szólt meg rögtön anya, miközben egy pici legyezővel hűtötte az arcát.

- Hogy vagytok?

- Pokoli ez az idő. – rázta meg a fejét apa. Bár egy városban lakunk, olyan távokat kéne megtenni ahhoz, hogy lássuk egymást, hogy az nem emberi, ezért rászoktunk a Skypera, mint minden normális ember.

- Érzem miről beszéltek. Ti legalább házban laktok, az csak jobb valamennyivel.

- Ma csináltam finom sütit! Ha van kedved átjöhettek, és itt is aludhattok.

- Nem hinném, hogy ma megyünk. Döglünk meg mindketten. – az egyik füzetemmel kezdtem legyezni magam, kint még hét ágra sütött a nap.

- Hallgass anyádra Sara, valami meglepetés is vár rád.

Fintorral az arcomon indultam el hozzájuk, barátnőm is velem tartott, mivel amint meghallotta a „süti” szavacskát bedugta a képét a szobánkba, akkor már felsővel, és nadrággal magán. Vonaton ültünk a hűvösben, lehet mégiscsak jó ötlet volt lejönni szüleimhez a külvárosba, hiszen az út lehet hosszú, de legalább van légkondi arrafelé. A busz este nyolckor húzott be a megállóba, mi pedig két hátizsákkal indultunk a szüleim felé. Próbáltunk időjáráshoz öltözni, de meztelenül csak nem hagyhattuk el a lakást, ezért inkább vékony ruhában sétáltunk gyors léptekkel hozzájuk. Meleg öleléssel köszöntöttek minket, és finom vacsorával, amit hálásan el is fogadtunk, nincs is jobb mikor a szüleidnél eszel több heti kimaradás után. Semmiségekről beszélgettünk, de engem inkább jobban érdekelt a kis meglepetés amivel apa meggyőzött jöjjek le. Igazából ha nem szólt volna róla szerintem el sem jövök, ezért az evés végeztével megemlítettem nekik az ígéretet. Anya rosszallóan megrázta a fejét, de apa bekocogott a szobájukba, kijövetben pedig egy kis ajándék zacskóval a kezében. Mindketten boldog szülinapot kívántak nekem ami eléggé meglepő, mivel nekem ősszel van a szülinapom, kiderült, hogy kissé hamarabbra hozzák, mert annyit nyavalyogtam ezért, hogy egyszerűen meg kellett vegyék. Összevont szemöldökkel, és heves szívveréssel nyúltam bele a zacskóba, kezem először egy nyakláncot érintett meg, ezért előhúztam lássam jobban. Aranyozott színe volt, a végén pedig egy nagyobb kártya villogott ugyancsak olyan színben, rajta feketén tudatta tulajdonosával, V.I.P BACKSTAGE FLORIDA FESTIVAL. Egy hatalmas o-ra nyitottam az ajkaimat, utána sokkalta gyorsabban visszanyúltam, pont az volt benne amire számítottam, egy boríték. Úgy téptem széjjel, mint egy éhes kutya a hús cafatot amit a gazdájától kap, egy téglalap alakú jegy volt benne arra a fesztiválra ahova So Hee is megy, ugyanarra a napra.

Mondanom sem kell rögvest a szüleim nyakába ugrottam, mint egy nyuszi. Barátnőm szakadt a nevetéstől, én meg majdnem leütöttem mikor kiderült ő is benne volt ebben az egészben. Végig tudta, mégis hagyott a depresszióban egészen mostanáig! Innentől kezdve sokkal jobban teltek a napjaim, meg a heteim, egészen addig míg el nem érkezett július 28-a, amikor is el kellett indulnunk ahhoz, hogy odaérjünk 29-re. Izgatottan pakoltam össze  a cuccaimat, csak egy felsőből, meg egy bugyiból állt ruha szempontból, mivel amúgy abban leszek ott amiben érkezem. Nagyon nem vittük túlzásba, beraktunk pár szendvicset, viszont annál több alkoholt, azt senkinek sem kell megtudni honnan szereztük…Vigyorogva öltöztünk fel fesztiválosan, összecsillámoztam zöld szemeimet, ékszerekkel meg karkötőkkel aggattam tele a kezemet, hajamat felkötöttem az útra, így is nagyon kitűntem a tömegben, mivel So Hee egy egyszerű rövidnadrágban, majóban, meg biztonság kedvéért magával hozott egy bőrdzsekit is hátha estére hidegebb lesz. Szálláshelyünk nincs, csak két vonatjegyünk, oda meg vissza. Hosszú út vár ránk, ezért lesz elég időnk ott aludni a tömegközlekedésen, mivel összesen vagy 10 helyen áll meg.

Cseppet sem kipihenve érkeztünk a fesztivál színhelyére, csillogó szemekkel néztem a díszítést, nyakamban már a VIP nyaklánccal, kezemen a felváltott karkötővel. So Hee is izgatottan vizsgálta a körülöttünk lévő embereket, vagyis a pasikat.

- Azt a kurva. Sose gondoltam volna, hogy képesek eljönni olyan messziről. Nézd, azok tuti Angliából vannak, hallgasd csak az akcentust!

- Komolyan pasizni jöttél?

- Remélem most szarkasztikus voltál.

- Sajnos nem.

- Gyere, közelítsük meg őket abszolút nem feltűnően. – nos, kiderült, hogy nála az abszolút nem feltűnő az az mikor egyenesen odasétál hozzájuk, mintha rég nem látott haverokkal találkozna. A fejemet fogtam a viselkedésétől, de abban igaza volt, tényleg jól néznek ki, és egyenesen Glasgowből jöttek el idáig megnézni kedvenc előadóikat. Szerencsémre So Hee nem az a fajta lány aki leakad egy csoportnál, miután kellő képen meguntuk egymás társaságát továbbálltunk körbenézni a helyiségen.

- Nézd! – mutattam vigyorogva az egyik hőlégballon felé. Minden felé más volt elrendezve, az egész helyet bejártuk kis battyúnkkal, amit le is adtunk az egyik helyiségben, csak egyetlen dolog maradt nálunk, telefonunk meg a pia ami felszívódott szervezetünkben.

- Megyünk első sorba? – kérdezte merészen barátnőm miközben mindketten a bejáratot vizsgáltuk, ami még üres volt ebben az órában.

- Uhh…nem is tudom.

- Nehogy most szégyenlősködj, ha Rudimental koncerten leütötted azt a szőke bimbót mert eléd állt akkor itt is elől kell legyél!

- Tudom, de …félek.

- Inkább ők kéne féljenek, ha bevadulsz. Gyere, még senki sincs bent.

- Hova mész? – kérdeztem rosszat sejtve, ami rögtön be is vállt.

Barátnőm úgy képzelte becsempész minket, ami egyszerűen őrültség, de ha valaki vele van több éven keresztül akkor hozzászokik ehhez a viselkedéshez. Hátsó bejáraton beosont, mint valami profi betörő, én pedig utána mentem kerek szemekkel hallgatva, mi lesz ha elkapnak minket? Akor lőtt a VIP jegyemnek, meg amúgy a kedvenc koncertemnek... Az adrenalin annyira az egekbe szökött, hogy elfelejtettem lélegezni, erre csak akkor jöttem rá mikor már az első sorban kifújtam a levegőt. Szerencsénkre mire odakerültünk már kinyitották a kapukat, ezért úgy tűnt mintha túlságosan megszállott rajongók lettünk volna, akik mindenkit megelőztek. Hevesen dobogó szívvel néztem hogyan rohannak az emberek lefelé minden lépcsőről. Félve haraptam az ajkamba, mégis senkinek se engedtem át a helyet bármilyen szépen vagy durván kérte, nem azért fizettek a szüleim annyit ezért, hogy valahol leghátul üljek, mint valami idióta. Úgy kapálóztam maradjon helyem a nagyobb előadókig is, plusz a kedvencemig.

- Ez őrület! – vigyorgott rám So Hee miközben próbálta túlordítani az embereket. Alig pár perc maradt Avicii koncertjéig, az emberek teljesen begőzöltek mikor kijelentették a következő előadót, azóta is folyton ordibálják egyszerre a nevét.

- Nekem mondod! Leszakad a lábam!

- Az legyen a legkisebb baj! Első sorból nézheted, ráadásul utána még backstageben is megvizsgálhatod közelebbről.

- Istenem, ne is mondd mert még a végén elájulok.

- Odass!! – sikoltoztam akár egy idióta amint megláttam Tim Berglinget felsétálni a DJ pultjához, onnan pedig vigyorogva integetett le a közönségre, amire többen, köztük én is, energikusan viszonozták köszönését.

- Florida! – még több sikoly hallatszott a közönségből. – Minden rendben? Indulhat a buli? Remélem élvezni fogjátok.

- Én inkább téged élveznélek. – szaladt ki a számon amin So Hee hangosan elnevette magát, de semmi nem hallatszott belőle, mivel a tömeg hangosan őrjöngeni kezdett amint elkezdődött az első szám.

- Végre te is bevadultál kisanyám!

Vigyorogva buliztuk végig azt a két órát amíg tartott az előadás. Ha akkor nem fogytam le két kilót akkor semmikor, annyira intenzív volt az egész, hogy egyszerűen el sem lehet magyarázni. A tömeg egyszerre ugrott, ujjongott, énekelt, mintha csak egy család lettünk volna. Sose fogom megunni ezt a fajta érzést, mindig egyre többet akarok ebből, mert ekkor aztán tényleg úgy érzem magam, mint egy szabad ember, Avicii dalai pedig szinte beférkőznek a vénáimba akárcsak valamilyen drog amit nem tudok kiszedni magamból. Hevesen lélegezve énekeltem én is a közönséggel együtt, több képet meg videót készítettem So Heevel, magunkról is, nem csak a híres DJ-ről természetesen. Füst borított el minket, nem beszélve a rengeteg csillámporról ami úgy zúdult ránk, mint az eső, tűzijátékban sem volt hiányunk, mivel a közepén, meg a végén nem spóroltak vele a szervezők. A fények majdnem megvakítottak, de azt kell mondanom teljesen megérte, annyira élveztem az egészet, csak azt az egyet bántam, hogy nem bérletünk van, így sajnos ezen a napon maradhattunk csak, de nem is baj. Végül is csak érte jöttem el olyan messziről, kiélvezem minden pillanatát ennek a helyzetnek.

 Sajnos minden jónak egyszer vége lesz, koncertje után lesétált So Hee pedig izgatottan fordult felém, tekintetéből rögtön ki tudtam olvasni most pontosan mire is gondol. Elérkezett az idő, hogy találkozzak magával az emberrel. A tömeg mocorogni kezdett, és kifelé menni, ugyanis ő volt az utolsó előadó aznap ennél az arénánál, odafordultam én is egyik security-s férfihoz megkérdezni merre mehetek ki, hogy találkozzak Aviciivel, ő válasz helyett megragadta a derekamat, és egyetlen határozott mozdulattal kivett a tömegből maga mellé. So Hee csak nevetni tudott kétségbeesett tekintetemen.

- Ne legyél sokáig, holnap délután ötkör indul a vonat, ne felejtsd el! Hívj…amint…kiééérsz. – mivel a lányt magával sodorta a tömeg úgy próbált ordibálva beszélni hozzám. Határozottan bólintottam, mindent sikerült kivegyek abból amit mondott, bár nem értettem mégis mi tarthat nekünk annyi ideig. Állítólag ez a találkozó is csak pár órára szól, tehát simán vehetett volna jegyet reggelre, vagy akár hajnalra is, na mindegy.

Vigyorogva, mint a vadalma, sétáltam a security-s után, hátrafelé mentünk ahol még egy pár tinédzser álldogált türelmetlenül. Azt teljesen elfelejtettem, hogy nem én leszek az egyetlen aki együtt lehet a hírességgel, éppen ezért kissé csalódottan néztem a szebbnél szebb lányokra, meg a helyes fiúkra, So Hee most biztos örülne ha látná milyen szép számmal gyülekeztek ide az emberek. Összesen vagy heten voltunk, de közülük úgy tűnt csak hárman voltunk első sor közelében, ezt fesztiválokon onnan lehetett megállapítani ha tele van szórva csillámporral, jelenleg én tűntem ki közülük a legjobban, szóval próbáltam magamról leszedni egy párat sikertelenül. Két szőke lány nem szép szemmel nézett rám, már elképzeltem milyen élmény lesz majd nézni ahogy rámásznak Timre, a gyomrom idegesen rándult görcsbe, viszont eszem ágában sem volt lealacsonyodni arra a szintre. Nem azért jöttem ide, hogy a gatyájába kerüljek, hanem hogy jól szórakozzak, mint barát a baráttal, még akkor is ha egy híresség, észben kell tartanom, hogy ő is ugyanolyan ember, mint én. Néha ideges, utálja a nyivákoló embereket, és lerészegedik.

Megálltunk mindannyian egy ajtó előtt, majd tanácstalanul figyeltük egymást, senki se mondta mégis mit kellene tennünk.

- Most bemegyünk, vagy mi? – kérdezte az egyik fiú.

- Kéne kopogni, mi van ha öltözik?

- Kyaah, akkor nyissunk csak be.

- Dugulj el Clara. Csak kopogjon valaki.

Sóhajtva emeltem fel a kezem, hogy kopogjak. Ekkor az ajtó kitárult előttem feltárva mindenki kedvencét, Tim Berglinget, nyakában egy törülközővel, kezében pohár vízzel ( vagy vodkával, ki tudja ), szokásos sapkája a fején. A szívem azt hiszem megállt egy pillanatra mire felfogtam ki van előttem, kék szemei végigmértek mindenkit, utána megállapodott rajtam. Elvigyorodott, és barátságosan beinvitált minket a szobájába ahol együtt tölt majd velünk két órát. Kissé szégyenlősen ültem le az egyik kanapéra, csak még jobban összehúzódtam mikor mellém huppant le. Egy securitys szekrény álldogált unott tekintettel a sarokban ahonnan nézte miket csinálunk, meg beszélünk, gondolom azért nehogy valaki megölje Timet. Igazából mindig is arra vágytam végre kommunikáljak vele, de most hogy belekerültem ebbe a helyzetben egyszerűen nem tudtam kezelni, akkor most mégis mit kellene mondanom? Hát csinálnom? Mielőtt válaszolhattam volna saját kérdéseimre, a két lány máris bevetette magát, effektív eltolva a sztár mellől. Fájó szívvel mentem a bárhoz, már az elején kijelentette nyugodtan vehetünk bármiből, ezért ruganyos léptekkel kivettem onnan egy kólát, felbontottam, majd leültem távolabb a társaságtól. Kissé bambának éreztem magam, mert mindenki remekül elcsevegett a másikkal kihasználva a pillanatot,míg én a távolból figyeltem őket, cseppett se vallott rám ez a viselkedés, de valahogy mikor egy olyan emberrel találkozol akire felnézel teljesen megváltozik a személyiséged...gondolom. Sokkal visszahúzódóbb lettem, lábaimmal játszadoztam, nevettem mikor a többiek is, azonkívül meg kíváncsian figyeltem őket. Látszott Tim nem rég koncertezett, még mindig izzadt, a ruhája pedig itt-ott foltos volt. Hirtelen páran felálltak képeket csinálni vele, meg aláíratni egy csomó dolgot, ki felsőt, ki papírt, ki képet, míg én szégyenkezve ültem továbbra is a helyemen. Ez gáz…nagyon gáz. A szüleim nem azért fizettek backstage jegyet, hogy ilyen esetlenül figyeljem ahogy mások szórakoznak. Tim mindenkivel beszélgetett körülbelül ugyanannyit, majd mintha észrevett volna vigyorogva sétált hozzám is. Újra leült mellém elindítva egy beszélgetést.

- Hogy hívnak?

- Sara, nem mintha emlékeznél rá később. – kellemetlenül kezdett ficánkolni a helyén, remek végre idejön erre rögtön elüldözöm.

- Megfogom. – válaszolta határozottan megigazítva sapkáját. – Autogramot? Képet?

- Az nem annyira lényeges, inkább beszélgetnék, ha nem gond. – meglepetten figyelt rám, de mosolyogva bólintott.

- Megkérdezhetem miért?

- Mert inkább élőben gyűjtök emlékeket, mint digitálisan…ha érted mire gondolok.

- Persze, csak na, ritka. Eddig hozzászoktam, hogy mindenki csak képet akar, tovább meg leszar.

- Lehet mert nincs annyi idejük veled, mint amennyit akarnának?

- Próbálok mindenkire ugyanannyi időt szakítani, a rajongók fontosak, hiszen ők jutattak ide…csak…

- Néha sok. – fejeztem be a mondatát. Megtámasztotta a fejét kezével, elgondolkodva meredt a semmibe, majd újra elvigyorodott, csak most vettem észre nem ér el a szeméig.

- Valahogy úgy. Néha magamra se tudok elég időt szánni, vagy a családomra.

- És barátaid?

- Nincs sok. Ami van az azt hiszem a szakmában marad. A legtöbben elhagytak, de ne is beszéljünk ilyesmiről. Végül is azért jöttél, hogy jól érezd magad, nem azért, hogy hallgasd miket pofázok.

- Hát ha úgy vesszük a pofázásodért is jöttem. – nevettem el magam. – Engem nem zavar bármit mondasz. A lényeg, hogy te is szórakozz.

- Én? – kerek szemekkel nézett az én zöld szemeimbe.

- Hát…nem az a lényeg, hogy te is szórakozz? Úgy értem, nem csak mi kéne örüljünk neked, hanem te is nekünk. Vagy, valami ilyesmi. – kezdtem felbátorodni minél többet beszélgettem vele, viszont mennyei pillanatunknak végett vetett az egyik szőke démon. Tim mielőtt odament volna hozzájuk suttogott valamit felügyelőjének, utána szokásos jókedvével visszasétált a többiekhez. Én már a harmadik kólámnál tartottam aznap éjjel.

A vége felé kezdtem én is jobban belemerülni a beszélgetésekbe, de hamar lejárt a két óránk, egy rendező kopogott be, és szólt, hogy most már mennünk kell, "mert Mr Berglingnek sok még a tennivalója". Csalódottan jutott eszembe, hogy a végén csak nem kértem tőle autogramot, pedig megígértem még otthon So Heenak, hogy szerzek neki nem csak magamnak, erre még nekem sincs. A többiek előre mentek, ezért én maradtam utoljára, gondoltam még hátranézek egy utolsót erre a gyönyörűségre, de meglepetésemre kezével hátrébb húzott még mielőtt kimehettem volna a szobájából. Először azt hittem ott felejtettem valamit, de a telefonom a zsebemben, több dolog pedig nem volt velem, ezért összevont szemöldökkel néztem a fiatal fiút, aki lazán levágódott az egyik kanapéra megveregetve maga mellett a helyet. Furcsán ültem le mellé miközben meggyújtott egy szál cigarettát.

- Um… - körömágyamat piszkáltam másik ujjammal próbálva elterelni az idegességemet. – Most, mi?

- Remélem nem ijesztettelek meg nagyon. – heherészett szomorúan.

- Nem…dehogynem. Igazából totál rám jött a frász, mi történik most?

- Sajnálom. Szükségem van valakire akivel beszélgetek normálisan. Úgy tűnik te vagy az egyetlen aki képes erre ezen a nyomorúságos világon.

- Szóval lelkizünk? – fintorogva nézte a cigijét.

- Mondhatjuk úgy is. – fejével az őrzője felé bólintott. – Jim elmehetsz, ha akarod átkutathatod.

- Egy pillanat lesz az egész. – a férfi félrehívott egy kicsit, áttapogatta a cuccaimat, de mivel nem volt nálam sem szúrós tárgy, sem lehallgató készülék visszaengedett Tim mellé, ő maga pedig köszönés után kisétált a helyiségből.

- Ez durva azért. – kommentáltam teljesen lenyugodva most már. – Látszik híresség vagy. Attól félnek, hogy leadom valakinek a drótot?

- Mhhm. – bólintott kifejezéstelen tekintettel.
- Ez hülyeség...akár így is elmondhatod, de úgy se hinne nekem senk..
-Mikor láttál át rajtam?

- Egy ideje. Jó megfigyelő vagyok azt hiszem…nem direkt volt.

- Miért vagy ilyen nyugodt?

- A nyugodtság távol áll tőlem, ha sokat maradok még itt akkor megtudod miről beszélek.

***

De még mennyire hogy megtudta. Egyik szó követte a másikat, utána a hotel szobájában kötöttünk ki az ágyában, egy heves szex után pedig szótlanul közel húzott magához. Mindketten próbáltunk normálisan lélegezni az aktus után, először  volt egy éjszakás kalandom, ráadásul egy sztárral…örökké az emlékezetembe fog maradni ez az éjszaka. A tükörben figyeltem a nyakamon a szívásokat, már ha csak visszagondoltam rá kirázott a hideg. Szám kicsit duzzadt maradt a sok harapás miatt, hajam borzos, ezért felkötöttem nehogy bárkinek is leessen mi történt...na nem mintha a nyakamon hagyott nyomok nem árulnák el.

„ – Rég csináltam ilyet… - szólalt meg egy idő után. Szemeit lehunyta, egyik kezével a derekamat szorította, míg a másikkal a hajammal játszadozott akárcsak a kisgyerekek.

- Mit? Szexelni?

- Nem…így ölelni valakit”

Szomorúan néztem vissza Timre, a szívem kihagyott egy dobbanást mikor megláttam, hogy már fent van, és jelenleg álmos tekintettel néz rám összekuszált piszkosszőke hajjal. Lassan pislogott szemeivel, egyik kezével megdörzsölte őket, utána nyújtózkodott egyet, de szisszentve előregörnyedt. Ijedten sétáltam oda hozzá, kiderült a hátán a karmolások kissé fájdalmasra sikeredtek. Megsimogattam a vállát hátha ettől jobb lesz neki, a gesztusom után viszont berántott az ágyba egyenesen magára, ennyit erről, hogy lelépek még mielőtt felkel.

- Hova mész? – kérdezte teljesen berekedve reggeli ébredése végett, a gyomromban a pillangók boldogan ugrándoztak, én viszont annál kétségbeesettebb lettem.

- Haza. So Hee már biztos sokat keresett, és a vonatom is délután indul.

- Még csak reggel van Sara. – válaszolta beletemetve fejét vállamba.

- Emlékszel a nevemre. – motyogtam összevont szemöldökkel.

- Még egy ideig fogok is. – bökött ujjával a háta felé.

- Kérlek eressz el.

Nehéz volt ezt kimondani, de valahogy el kellett szabaduljak tőle még mielőtt nem keveredek még nagyobb szarba. Így is eléggé belemélyedtem, ráadásul ha továbbra is így haladok megtetszik, nem csak mint előadó, hanem mint ember is. Elég legyen az számomra, hogy tartsam meg ezt a titkot mások előtt, az egyetlen ember aki sejt valamit az a szobatársnőm, de ő se tudhat semmit biztosra, az is lehet annyira lerészegedett, hogy azt se tudja melyik világon van, és még fel sem ébredt. Azt hiszem elmondhatom, ez egy felejthetetlen fesztivál volt. Zöld szemeimmel végignéztem a szobában, az egyik asztalon két aláírt fénykép, úgy tűnik még éjjel megtette amire megkértem, ez teljesen kiment a fejemből a szex miatt. Kicsit könnybe is lábadt a szemem mikor leengedte a kezeit derekamról, felálltam az ágyból megindulva az aláírások irányába. Hatalmas csend borult ránk, nem éppen a legjobb fajta. Mivel ilyen helyzetbe még nem kerültem fogalmam sincs hogyan kezeljem, ezért megpróbáltam az ösztöneim után menni, de még mielőtt megszólalhattam volna Tim megelőzött.

- Hazaviszlek titeket a magán gépemmel, csak maradj még. – hevesen dobogó szívvel fordultam hátra, kezeimben már szorongattam a róla készült fényképeket. Tim már felvette a nadrágját, de még mindig félmeztelenül nekidőlt az ágyának széléhez, szemeivel erősen figyelte a mozdulataimat.

- Nem tehetem. Híres vagy, mit szólnának az emberek ha megtudnák? Inkább kiosonok észrevétlenül az lesz a legjobb.

- Szóval a szakállas férfiak jönnek be? – hátrahőköltem a hirtelen témaváltás után.

- Igen…sötét hajú, és sötét szeműek.

- Megmondanád akkor hogyan kerültél velem egy ágyba? – kérdezte nevetve, de nem engedte, hogy válaszoljak. – Inkább ne mondd el. Megmarad az emlékezetemben ez a szép este, mindegy mi hozta ki.

- Neked is a szőkék tetszenek.

- Touché Sara. Akkor biztos nem maradsz velem?

- Igen…biztos.

Az elköszönés keserves volt, ami viszont azután jött egyenesen szív törésnek számított.

***

Egy év telt el a heves találkozásunk óta, tizenkét hónap, ilyen sok, és valahogy mégsem voltam képes teljesen túltennem magam rajta. Azt se mondhatom, hogy jártunk, ezért habarodtam bele ennyire, egyszerűen lefeküdtünk, ami nem is kellene ennyire mély nyomot hagyjon bennem, mégis ez történt. So Heenek rögtön leesett mi történt, de jó barátnőhöz híven tartotta a száját, nem is kérdezett semmit, amiért különösen hálás vagyok, mert egyáltalán nem akartam beszélni róla. Sajnos mivel Avicii egy eléggé felkapott előadó lépten nyomon lehet róla hallani, hírekben, rádióban, elég ha csak a közös szobánkig elmegyek, de a helyzet addig súlyosbodott, hogy levettem a posztereket a falamról, a CD-ket pedig mélyen elrejtettem az egyik fiókomban egészen addig míg nem állok készen újra elővenni őket. Bármit tettem nem volt elég az elfelejtéséhez, mindenhol őt láttam, ez pedig megpecsételte a mindennapjaimat. Senkinek sem beszéltem erről, eleve ki hinné el?

Június 10-én újra döglöttünk a nappaliban a tévé előtt, most már viszont egy ventilátor is boldogított minket, szóval nem volt annyira vészes a helyzet, mint tavaly. Palacsintát ettünk miközben a tévében hírek mentek, azután következik a kedvenc filmünk amin annyit lehet bőgni, mint a fene, bár barátnőm egy könnycseppet se ejtett semmi miatt. Majdnem félrenyeltem az ennivalómat mikor megpillantottam a kivetítőn Timet, egy év alatt teljesen megváltozott, egy tetoválás lett a kezén, arcán pedig szakállat kezdett növeszteni. Agyam rögtön összeesküvés elméleteket kezdett szőni, hogy leállítsam betömtem magamba az utolsó falat palacsintát, ezzel viszont csak azt értem el, hogy majdnem megfulladtam.

- Itt vagyunk élőben Aviciivel, jelenleg a legfelkapottabb DJ-vel a világon. Hogy érzed magad ma? – egy kedves nő tartotta a mikrofont a férfi felé, aki mosolyogva bólintott.

- Minden rendben, nem rég érkeztem Los Angelesbe.

- Várod már a nyári fesztiválokat?

- Igen, ott mindig történik valami. – nevette el magát, amitől a riporternő is elmosolyodott.

- Megkérdezhetem mégis mi történt ezzel a nagy változással? A rajongók tudni szeretnék minek köszönhető ez az új tetoválás, meg az imádzs váltás.

- A tetoválásnak is van jelentése, mint minden másnak. Elég legyen annyi, hogy egy felejthetetlen éjszakámra emlékeztet, ami Floridában történt.

~ Vége ~