Második rész

Az órán azon kaptam magam, hogy egyre csak szendergek el, ezért feljebb tartottam a könyvemet, mintha olvasnék, de valójában csak próbáltam álcázni a nagy fekete karikákat a szemeim alatt amit az éjjeli edzés okozott. Véletlenül tovább maradtam, mint kellett volna, pontosabban ébredésig, így már nem is volt értelme vissza feküdjek aludni, egyenesen mentem a tusolókhoz, nem is volt probléma egészen déli tizenkettőig amikor is kezdtem érezni ahogy rám száll a fáradtság, pedig ma eszem ágában sem volt még aludni. Ha már egyszer belekóstoltál a tiltott gyümölcsbe akkor nem állhatsz le, ma is ki akarok menni gyakorolni, biztos nem maradok reggelig, de jó lenne csak egy pár órát dobni, és úgy érezni magam, minta életemben egyszer én vagyok a sztár és azt csinálom amit akarok.

Haruno aggódva nézett rám egész nap, bár nem szólt semmit miért vagyok ennyire fáradt, mikor látszólag tegnap még semmi bajom sem volt, mégis éreztem a pillantását néha a hátamon amit nem tudtam nem észre venni. Ebédnél aztán nem bírta ki és letámadt a pálcikáival, szinte szó szerint, mert véletlenül kirepültek a kezeiből egyenesen majdnem az arcomba, ha nem vagyok elég gyors és kapom el őket út közben. Páran megálltak mellettünk, abbahagyták az evést és a beszélgetést, legalábbis akik látták ezt a jelenetet, egy pillanatig azt hittem rájöttek valamire, de nevetve leszidtam a lányt így valószínűleg azt hitték véletlenül kaptam el. Magamban áldottam az eget amiért ilyen együgyűek is tudnak lenni az emberek.

- Sajnálom Hanabii-chan! Nem akartam. – kért bocsánatot miközben átvette a pálcikáit tőlem. Nem kerülte el a figyelmemet a „chan” használat, ami a tegnap előtt még csak „san” volt. Te jó ég hova kerültem.

- Ne mondd ki a teljes nevem, elég megalázó. – suttogtam neki embereket ölő tekintettel. Ő csak bólintott vidáman, de a következő pillanatban ujjával a szemeimre bökött.

- Mitől fáradtál le ennyire? Úgy értem azok a karikák egy elefántot is el tudnának takarni.

- Az is a célom. – feleltem ironikusan, de a lánynak nem esett le, ezért csak legyintettem és tovább ettem csendben.

- Ma is segítesz az ennivalóban, ugye? A fiúknak lesz egy esti edzése…a harmad éveseknek. – folytott hangon beszélt, mintha valamilyen titkot osztott volna meg velem, de ettől legbelül sikongatni kezdtem, mint egy kislány. Ha tényleg a legjobbaknak lesz edzésük akkor első sorból nézhetem ahogy játszanak és ha szerencsém van elleshetek egy-két dolgot a híres dobótól, meg a többi játékostól is.

-Humm, persze. De megnézzük ahogy játszanak is, nem?

- Hogyne! Az volt a rejtett célom, azért is szóltam. – izgatottan bólogatott. – De…az a gond, hogy nem kellene elhagyjuk a konyhát.

- Kitalálok én valamit, ne aggódj. Te csak kövess csendben. – néztem rá jelentőségteljesen próbálva aláhúzni a csendben szót. A lány heherészve bólintott, majd lenyugodva tovább evett teljesen megfeledkezve a karikás szemeimről.

Legalább négy kávét ittam meg estig, valahogy ki kellett bírnom az órákat, utána pedig még volt nekem is tanulni valóm és mire felfigyeltem máris este lett, technikailag, mivel kint még mindig teljesen világos volt hatkor. Éppen a rizset csináltuk csendben, hallatszott ahogy kint játszanak a nagyobbak, ezt nem hagyhattam semmiképp se ki, ezért próbáltam a fejemben kitalálni valamit ami legalább egy kis ideig távol tart a konyhától. Nagyot nyelve eszembe jutott egy veszélyes, de eléggé hatásos módszer, ami még azt is megérné, hogy megbüntessenek érte. Kiszökünk, ennyire egyszerű az egész. Haruno kerek szemekkel hallgatta a tervemet, egy pillanatra meggondolta magát, de mikor mondtam neki, hogy engem az se érdekel akkor ő is elhatározta magát és velem tartott miközben kötényben kifelé siettünk a konyhából, út közben levettük őket, ne tűnjünk annyira szerencsétlenekhez. Lassítva mentem egészen a rácsokig amikbe erősen belekapaszkodtam nehogy elájuljak mikor láttam milyen ügyesen játszanak és milyen határozottak. A hideg is kirázott ahogy hallottam hogyan koppan a labda, vagy száguld el valaki mellett, teljesen ráállt a fülem erre és sose akartam itt hagyni ezt a helyet. Valahol hallottam, hogy Haruno megszólít, de rá se hederítettem, néztem ahogy a senpaiok játszanak ez által is valamennyire tanulva tőlük, alig vártam, hogy kipróbáljam azt a dobást amit az a fiú csinált…hogy is hívják?

- Nakagawa nem szólok még egyszer! – ijedten fordultam hátra mikor megláttam az edzőnőt cseppett sem vidám arckifejezését.

- Ah, igen!

- Mit igenez!? Azonnal menjen vissza a posztjára, nincs mit itt keressen.

Lehajtott fejjel sétáltam, persze, ezt hallom már amióta csak elkezdtem játszani, ezért nem csoda, hogy tőle is ezt hallom mégis valamennyire fájdalommal tölt el, ezt a fájdalmat pedig az elkövetkezendő napokban éjjeli edzésekkel nyomtam el, már azzal se törődtem mennyire nyúlik el, csak ki akartam valahogy adni magamból a feszültséget, ami nem jegek hurcipálása volt. Egy hét után már igencsak javult valamelyest a tartása az ujjaimnak, volt időm megfigyelni nem egy embert, ezért elsajátítottam hogyan kell helyesen tartani ahhoz, hogy megcsavarodjon, már csak azt kell megtanulnom hogyan tartsam a lábamat és akkor sikerülni fog végre az a csavar dobás amit vagy két hónapja próbálok tökéletesíteni. Úgy érzem már csak idő kérdése és végre el tudom úgy hajítani, hogy betaláljon a lyukba amit sikerült kijelölnöm pár napja. Persze mielőtt vissza mennék a hálóba mindig letörlöm a kréta nyomokat, és vissza teszek mindent a helyére, viszont az utóbbi időben úgy érzem kell figyeljek, mert az egyik lökött évfolyamtársam kiszabadult és mostanában éjjel is eddz méghozzá fut két bazi nagy kerékkel magához kötve. Láttam egyik éjjel, ezek után már nem kockáztathatom meg, hogy ott legyek ahol ő, ezért inkább bent leszek, ő úgyis kint van, aztán mindig óvatosan megfigyelem ki az aki még megy edzeni egy kicsit lefekvés előtt, jobb dolgom úgy sincsen.

A tanulni való a legegyszerűbb része, rajtam mindig is a technika fogott ki, sokkalta hamarabb tanultam meg az elméletet, mint a gyakorlatot, ezért is kell ennyit gyakoroljak. Fáradtan dőltem neki egy nagy üveg vízzel a kezemben a rácsnak miközben előttem kinyitva a könyv és a különböző dobásokat figyeltem. Sokkalta könnyebb volt bemagolni az egészet mintsem megcsinálni, az már egy teljesen más tészta volt, aznap is ki kell mennem gyakorolni máskülönben megőrülök.

- Ah, Hana-saaaaan, adnál egy vizet? – az az idióta első éves sétált felém energikusan integetve, a jó kis kerekek még mindig a derekához voltak kötve.

- Tessék, azért vagyok. – feleltem egy kissé keserűbben, mint ahogy akartam.

- Van valami baj? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, de miért is mondanám meg neki mikor még csak normálisan be sem mutatkozott.

- Dehogy, csak tanulok, szóval ha befejezted akkor akár el is me…

- Waaauuu, ezt mind meg kell tanuld?! Milyen király, megmutatod nekem is ezt a dobást? – nem is válaszoltam semmit, de már felkapta a földről a könyvet és közel emelte a szeméhez az egyik oldalt. – Wuuuuuu, bárcsak én is tudnám azt a csavartat eldobni. Ahogy nézem elég sok mindenre szükség van. Egyáltalán tudja ezt egy ember is megcsinálni?!

- Tudja. – feleltem automatikusan, teljes magabiztossággal.

- Mégis ki? – kérdezte meglepetten.

- Ha jól hallottam van egy idióta aki edz a 6-os bázisnál, menj oda és hátha meglátod.

Magamba kétségbeesetten beszélgettem tovább a fiúval akiről kiderült, hogy Eijun. Teljesen megfeledkeztem magamról és egy olyan ostobaságot csináltam megint, hiszen én vagyok az az idióta aki ott szokott edzeni, ma pedig, vagy egyáltalán semmikor se mehetek most már oda mert megtudta, hogy szokott edzeni ott valaki és amilyen hülye ő is biztos megnézi ki az. Tovább cseverésztünk egészen addig, míg az edző szinte le nem ordította a fejét, akkor visszament futni én pedig tovább osztogattam serényen a vizeket. Próbáltam közben tanulmányozni mindenkit, de ez nem volt olyan egyszerű mikor minden percben szüksége volt valakinek vízre, főleg mert kezd egyre melegebb lenni és akkor már az emberek is szomjasabbak.

Továbbra is ostoroztam magam, még akkor is mikor újdonsült barátnőmmel beszélgettem, legalábbis úgy néz ki ő nagyon kisajátított magának, nekem pedig mindegy volt, mert mással amúgy se nagyon beszélgettem mostanság csak vele meg Eijun-al. Aznap még felhívott anya, persze nem mondtam neki semmit se erről, mert nagyon idegesek lennének, ezért minden félét meséltem mellé, ami igazából teljesen igazság, csak éppenséggel eltitkoltam egy apró dolgot, hogy tilosan edzek éjjelente. Ma is szépen bekötöttem a hajamat, mint mindig, felöltöztem ahogy csak tudtam és elindultam a 6-os bázis felé, ahol hála az égnek nem volt senki ezért nyugodtan bemelegítettem és kezdhettem egyszerűbb dobásokkal. Mikor úgy éreztem elég belőle elkezdtem a könyvből nézett és az eddigi tapasztalatokat összevetni, aminek az lett az eredménye, hogy sikerült begörbítenem a lábamat végre olyan szögbe ahogy azt kell, viszont a dobás sungjától előre estem én is. Vigyorogva megtöröltem portól az arcomat, de tovább csináltam reménykedve hátha ma sikerül teljesen tökéletesíteni a formát, de sajnos ahogy csak teltek az órák rájöttem hiányzik valami még, amire ma biztos nem fogok rájönni.

Sóhajtva megigazítottam a sapkámat és visszafelé indultam, teljesen fáradtan dőltem be az ágyamba, épp, hogy eldugtam az edző cuccaimat, de még így is reggel ijedten vettem észre, hogy az államon egy seb jelent meg. Kétségbeesetten lealapoztam és kisminkeltem magam, sikerült eltakarni fél óra fáradozás után, Haruno pedig meglepetten nézett rám milyen csinos lettem hirtelen, pedig csak annyit tettem, hogy magamra kentem pár festéket.

- Kinek akarsz tetszeni? – kérdezte felemelgetve szemöldökeit, majd izgatottan nézett rám, mint akinek eszébe jut egy személy. – Ahh, tán csak nem?!

- Eh?

- Tán csak nem annak a fiúnak akivel tegnap is beszéltél? – kérdezte álmodozó hangon amitől hányingerem lett.

- Ne haragudj, de ő nem éppen az én típusom. – feleltem összeráncolva szemöldököm.

- Akkor ki az? Melyik a te típusod? – kérdezte teljesen belemelegedve a témába. – Nehogy már, te is láttad hány jól kinéző csávó van itt, annyi akire lehet ájuldozni.

- Ha már itt tartunk akkor neked ki az? – ha már visszakérdeztem hátha maradt egy kis esélyem, hogy kihagyjon engem, de sajnos a válasza utána visszatért rám.

- Én válaszoltam Hana-chan, te jössz!

- Urgh…magasabb mint én. Nyugodt…gondolom. – cseppet sem voltam biztos abban amit mondok, sose érdekeltek különösebb képpen a fiúk mostanáig, még csak tetszeni is alig tetszett egy vagy kettő, ezért gyorsan körbe jártattam a szemeimet, míg meg nem pillantottam egy helyesebb fiút aki a mi évfolyamunkba tetszik, majd rámutattam szolidan nehogy bárki is észre vegye. – Mondjuk, mint ő.

-Wuuaaa, komolyan?! – kerek szemekkel nézett rám szobatársam. – Tényleg ő tetszik neked?

- Igen. – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Mondjuk…összeillenétek. Mind a ketten olyan komorak vagytok.

- Mit mondtál?!

- Menjünk vissza, azt hiszem kiáltottak értem. – heherészve elrohant az ellenkező irányba, majd sikeresen meg is botlott a saját lábában. Sóhajtva beletúrtam a hajamba és elindultam segíteni neki mielőtt meg nem öli magát a nagy lelkesedésbe.

Észre se vettem mikor kezdtem mosolyogni miközben a falakra nézek üveges tekintettel. Hamar összevontam a szemöldököm mikor rájöttem magamban mosolygok, mint valami őrült, a nélkül, hogy bármi okom lenne rá. Felettem Haruno telefonon beszélgetett és a körmét csinálta közben, mivel túl unalmas volt ennyit ülni inkább kimentem tanulni a levegőre, hátha a friss szél megüt és akkor hamarabb fog az agyam. Pár óra olvasgatás után ijedten néztem a könyvet, mielőtt biztosra megyek, hogy tényleg igazam van fel kéne mondjam magamnak, vagy valaki másnak, mondjuk a szobatársnőmnek a leckéket. Hevesen dobogó szívvel böktem meg Haruno lábát, nagyokat pislogva nézett le rám a területéről, mikor megláttam a tekintetemet elköszönt a személytől akivel eddig nevetett és ijedten mászott le mellém.

- Mi a gond? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! – félve nézett végig rajtam keresve még valamilyen rendellenességet.

- Én…felmondhatom neked a könyvből a leckét? – kérdeztem félve a választól, mert nem voltam biztos benne elvállalja-e és ha igen akkor én milyen ügyes leszek.

- Ah, hát persze! Azt hittem már valami baj van! Hahaha, melyik leckétől? – nevetve elővette a saját könyvét és várta mondjam az oldalt.

- Az első leckétől, kérlek.

- Ah, rendben, csak egy pillanat. – lapozott párat mire odakerült. – Én még nem teljesen tanultam meg, azt hiszem az ötödikig sikerült, nem annyira nehéz, de onnan már eléggé bonyolulttá válik a sok szabályzattal. Ah, de kezdd csak, annyit mind tudok fecsegni.

Rámosolyogtam mielőtt el nem kezdtem mondani a leckéket egészen az elsőtől kezdve. Eleinte féltem, ezért még kellett egy kis segítség tőle is, de mire az ötödikhez értem eléggé belemelegedtem ahhoz, hogy most már folyékonyan mondjam fel neki a szabályokat, játékosok helyzetét és így tovább. A szobatársam arckifejezése eleinte nyugodt volt és mondhatni vidám, viszont ahogy egyre jobban haladtunk előre kezdett ráfagyni arcára a mosoly, majd lassan el is tűnt az arcáról és a helyébe egy remegő száj és kerek szemek került oda. Közben kellett igyak is, mert kissé kiszáradt a torkom a sok beszédtől, főképp mire a végére értünk, akkor már tudtam, hogy tényleg sikerült megtanulnom az összes 52 fejezetet majdnem tökéletesen, csak egy néhányszor kellett kisegítsen, de legtöbbször magamtól eszembe jutott mit kell mondjak. Amint az utolsó mondat elhagyta a számat egy hatalmas csend telepedett ránk, érezhető volt a levegőben a feszültség amitől inkább az ágyamat kezdtem tanulmányozni egészen addig míg nem hallottam ahogy Haruno hangosan leejti a könyvet a kezéből.

- Ha…Hana-chan! Mi a…fene? – suttogta kerek szemekkel miközben lassan felvette a földről a könyvet. – Ezt…te mikor tanultad meg?

- Azt hiszem…most. – feleltem cseppet sem magabiztosan.

- Ez…de mégis hogyan? Lehetetlen, hogy valakinek ilyen memóriája legyen, ne mondd nekem, hogy azért volt karikás a szemed mert éjjel is fent maradtál tanulni?! – habogva néztem rá egy darabig, mire leesett miről beszél. Az nem is baj, ha azt hiszi e miatt vagyok folyton fáradt nappal, legalább van egy kifogásom, de ezek után mégis mit a fenét kezdjek?

- Igen…szeretek tanulni.

- Ennyire? – kérdezte szinte vérben forgó szemekkel.

- Úgy tűnik. – feleltem nevetve, mire kétségbeesetten és depressziós aurával körülötte bemászott az ágyába.

- Azt hiszem most alszok. Jó éjt. – motyogta a párnájába.

Elhúzva a számat én is visszafeküdtem a saját ágyamba megvárva míg ténylegesen elaludt, mikor már biztos voltam abban, hogy normálisan veszi a levegőt átöltöztem és halkan kisurrantam az éjszakába. Összeszorított fogakkal kezdtem rohanni a pályák körül, mint valamilyen őrült, egyre csak azon járt az eszem, hogy mennyire kiborulhatott Haruno, bár titkolni próbálta a párnájával így is hallatszott ahogy szaggatottan veszi a levegőt és fulladozik a visszatartott könnyeitől. Nem akartam ezt hallgatni, ezért inkább tetettem hogy halkan horkolok, hátha akkor ő is hamarabb elalszik. Be is vált a tervem, rá nem sokkal ő is elszendergett, mielőtt pedig kimentem volna az ajtón láttam ahogy szorítva az egyik plüss állatát amit magával hozott. Volt egy érzésem, hogy azért borult ki ennyire, mert ennyit haladtam csak két hét alatt, neki amúgy is elég sok problémája van e nélkül is, ezért megértem ha érzékenyen érinti, ha egy másik első éves ilyen gyorsan halad a tennivalókkal. Holnap biztos elmegyek az edzőnőhöz, hogy megkérdezzem mit csináljak, mert már befejeztem ezt a könyvet, biztos van még valami amivel elfoglalhatom a mindennapjaimat.

Ökölbe szorítottam ujjaimat, hiába próbáltam rohanással elűzni a rossz érzést a gyomromból, muszáj, hogy dobjak ahhoz, hogy legalább egy kicsit is lenyugodjak.  Lihegve mentem be a 6-os fedett bázisra, elkezdtem bemelegíteni a vállamat és a többi testrészemet, annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt, hogy legalább egy fél órája csinálom ezt. Ciccentve megfogtam az egyik labdát kifejezéstelen tekintettel nézve azt.

- Francba is. – kiáltottam fel ideges, majd beálltam a pozíciómba nem is gondolkozva hogyan dobog a szívem, egy egyszerű gyors labda sikeredett belőle. – Fene, hogy enné meg.

Egy újabb labdát vettem ki a dobozból, míg le nem nyugszok nem tudom kipróbálni a csavarosat, ezért dobáltam a labdákat, utána pedig felvettem az ütőt és azzal kezdtem gyakorolni. Vártam mikor nyugszok le, csak utána nyúltam újra labdához mikor már úgy éreztem kiment belőlem az összes idegesség, de miközben próbáltam dobni egy csavarosat rengetegszer elestem előre a lökettől, ezért a végén csak szitkozódtam egész gyakorlásom alatt, mint valamilyen kocsis.

10. Fejezet

Aznap este még mindig eszembe jutott, hogy miket mondott anya a rivallóban, borzalmas volt, láttam ahogy páran megnéznek a folyosón, csak reménykedni tudtam, hogy 1-2 napon belül elfeledkeznek erről és inkább arról kezdenek pletykálni, hogy kit visznek el pénteken a Halloween-i buliba a fiúk a „Lump klubból”. Majdnem egész nap vörös arccal írtam a leckéket, csináltam a varázslatokat próbálva megszabadulni az aznapi emlékektől, még azt is megpróbáltam, hogy felmondjam magamban a Bájital leckéket meg főzeteket amiket tegnap tanultam meg, attól egy kicsit lenyugodtam, viszont az is alig tartott egy-két órán át. Egyenesen megnyugvás volt vacsora után találkozni Riddle-el a könyvtárban, alig léptünk be máris lerakott elém újabb két könyvet, meg sem kellett mondania mi az, amint kinyitottam rájöttem, hogy a harmadik és a negyedik évi bájitalokat kell megtanulnom. Évfolyamtársam csendben leült velem szemben, majd mielőtt hozzá látott volna saját házijához rám pillantott ezzel jelezve, hogy kezdhetem, ezért hozzá is láttam megtanulni az összesen kilenc bájitalt, persze várható módon ez nem ment olyan egyszerűen, mert egy idő után kijött rajtam a tegnapi reggelig való tanulás és majdnem elaludtam a könyveken. Szemeimet hevesen dörzsölgetve olvastam a lapokat, viszont úgy tűnt egybeolvadnak a mondatok, ezt gondolom Riddle is észrevette, mivel csettintett egyet az orrom előtt.

Megrázva a fejemet folytattam az olvasást éjjel tizenkettőig, onnantól szótlanul sétáltunk lefelé a pincébe, összevont szemöldökkel néztem a fiúra, nem gondoltam volna, két napra kéri ki a termet, habár őt ismerve azt is el tudom képzelni, hogy a vizsgáig kiveszi. Fáradtan lerogytam az egyik székre amint beléptem a sötét helységbe, Riddle előszedte az üstöt, de ennyi, innen már nekem kellett csinálni, ő pedig, mint a sólyom, állt mellettem és minden egyes kézmozdulatomat figyelte. Egy idő után átléptem a holtpontomon, ezért már energikusabban csináltam az italokat egymás után, reménykedve, nem kell újra elkészítenem, viszont túl szép lett volna, párat akkor is újra kellet csináljak, de azt be kellett ismernem, hogy így sokkal egyszerűbben ment a tanulás, ha a főzeteket tanultam meg, és nem csak a hozzávalókat. A Felövező bájitalt legalább háromszor csináltam újra, olyan büdös lett a teremben, hogy lassan úgy éreztem elhányom magam, ezért Riddle kinyitotta az ajtót áradjon ki a bűz.

- Úgy tűnik a negyedik évnél teljesen lemaradtál. – kommentálta eltüntetve a bájitalt. – Ez megy a legnehezebben, szóval erre fogunk építeni holnap is, még meg akarod próbálni? Lassan négy óra van.

- Igen, még egyszer ezt. Valahogy nem megy. – motyogtam előkapva a szárnyakat amiket rögtön bele is raktam az üstbe. Minden remekül ment, míg kékre nem változott a folyadék, onnan háztársam közelebb állt és kisegített, közben magyarázva mit miért kell tenni, és meddig. Figyelmesen néztem a kezét meg a folyadékot ahogy egyre változtatja a színét ahányszor csak rakott valamit bele és feljebb vitte a lángját, hihetetlen, hogy valaki ennyire ügyes legyen bájitaltanban.

- Ezt a hármat még hozzárakjuk, utána addig kell hagyni főni míg zöld nem lesz. És kész, ennyi az egész. Holnap megpróbáljuk újra negyedik éves tanagyagot.

- Hmmm. – bólintottam eltüntetve pálcámmal a főzetet.

- Elég kellemetlen incidensbe keveredtél reggel. Úgy tűnik anyukád igazán komolyan veszi ezt a házasságot. – lefagytam menet közben mikor meghallottam ezt a mondatot. Arcom megint elvörösödött, úgy pakoltam el a hozzávalókat, hogy fel sem néztem.

- Ez…nos nem csak anya veszi komolyan, ha körbe nézel akkor a legtöbb szülő ezt csinálja.

- És megvan a kiválasztott? – engedtem hajamat, hogy hulljon az arcom elé ahogy a fiolákat raktam a lenti polcba.

- Dehogy, ma írtam neki, hogy hagyjon még gondolkozni, mert vannak vizsgáim, most máson jár az eszem. Szinte rögtön vissza is írt, hogy megérti.

- Akkor gondolom nem haragudna meg egy férj jelölted sem hogyha elhívnálak Lumpsluck pénteki partijára. – az egyik fiola kiesett a kezemből mikor ezt meghallottam. Ijedten néztem hátra a nyugodtan mosolygó fiúra, aki most elővette a pálcáját, hogy megjavítsa a fiolát, majd visszarakja a helyére. – Miért csodálkozol ennyire Wagner? Meglepetésként ért?

- A meglepetés…még igazán szép kifejezés arra amit most érzek. – ráztam meg a fejemet hitetlenül. Erre az egy dologra sose számítottam volna, hogy pont ő meghívjon, ez egyszerűen már nevetséges.

- Oh. – mintha eszébe jutott volna valami elkerekedtek az amúgy is hatalmas barna szemei. – Sajnálom, elfelejtettem említeni, hogy milyen okból hívlak meg. Tudod az egyesség amit kötöttünk, így egyszerűbb lesz neked is meg nekem is, gondolom ezzel te is egyet értesz.

- Feltétlenül vizsga előtt kell?

- Mindenképpen. Tehát melyik lesz? A nehezebb vagy a könnyebbik út? – huncutul mosolyogva nekidőlt a szekrénynek amiben a fiolákat tartottuk.

Kelletlenül bár, de csak elfogadtam a hívását, ennyivel tartoztam neki, viszont az biztos, hogy ezek után nehezebben tudtam elaludni még akkor is ha teljesen fáradt voltam, reggel már nem keltem olyan energikusan, mint ez előtt. Szinte zsibbadtam a fáradtságtól, úgy mentem egyik óráról a másikra szerdán, ráadásul mivel ennyit törődtem a Bájitaltannal a többit kicsit elhanyagoltam, ezért amint hosszabb szünetem lett azt is tanulással töltöttem, az egyetlen pozitív dolog ebben az, hogy barátnőim is teljesen elvoltak havazva a saját vizsgáikkal, készültek ők is a fakultatív tantárgyukra, ezért általában vagy órán beszélgettünk, vagy mikor ettünk.

Szerda éjjel is kint maradtam, Riddle természete nem változott a meghívása óta, ez jó hír, ezért én is ugyanúgy dolgoztam, ha nem jobban, mint ezelőtt. Mint ahogyan arra számítottam elkezdődtek a pletykálások a pénteki bulival kapcsolatban, ezzel nem is lett volna semmi baj, mert nem szoktam amúgy odafigyelni rá, viszont párszor megcsapta a fülem Marcorvius neve, ettől pedig pár percig teljesen lelombozódtam, legszívesebben vele mentem volna, erre összeragadtam egy másik fiúval aki nem is tetszik. A szívem mindig összeszorult mikor elképzeltem Marcorvius arcát amint meglát, bár lehet az is, hogy továbbra is ablaknak fog tekinteni, ez is a jövőre tartozik, nem rám.

Csütörtökön reggelinél majdnem megfulladtam az asztalnál mikor Helen szóba hozta a bált, persze, számíthattam volna erre is ha van egy kis eszem, de úgy tűnik az egyik teremben maradt. Nem mondtam el neki, hogy járok külön órákra Riddle-hez, azt pedig végképp titokban tartottam, hogy meghívott a bálra, akármennyire is jóban vagyunk valószínűleg elátkozott volna, ezért csak egyetlen embernek tudtam kiönteni a szívemet, Virgie-nek. Teljesen sokkoltan hallgatta kapcsolatunk kialakulását, míg a végén kijelentette, hogy ezek után inkább ne is meséljek ilyesmit, mert lassan egy titok doboznak állhatna be, ezért én is hallgattam róla.

- Mit gondoltok, kit fog meghívni? Biztos valami gyönyörű lányt, az is lehet, hogy felsőévest. Hey, mi a bajod Dahlia?

- Arghm, azt hiszem romlott a tojás. – félretoltam az ételt magam elől és inkább elkezdtem szörpöt inni amivel egy kicsit lenyugtattam a köhögési rohamomat, mígnem elkezdte fojtatni.

- Megint kint maradtál az éjjel tanulni? Most felkeltem hatkor, hogy bejöttél…komolyan meddig bírod te ezt csinálni? Én már három órától teljesen kivagyok borulva…

- Ne haragudjatok, előre megyek Átváltoztatástanra. Találkozunk a terem előtt.

Fájó szívvel rohantam el tőlük, attól tartottam ha tovább maradok akkor a végén Helen még jobban gyanút fog fogni azt pedig nem akartam. Inkább leültem az egyik padra míg tartott a reggeli és átnéztem a tananyagot, és csak utána indultam el terem irányába. Utáltam ezt csinálni, de mégis mi választásom lehetett? Inkább csendben ültem órákon egész nap, magamba feledkezve, ezért párszor fel sem tűnt, hogy eltűnt Helen párszor, egészen addig míg ő maga el nem mondta, hogy mi történt, de azt is csak később árulta el, SVK-n. Addig Virgie-vel mentünk közös órákra és hallgattuk a pletykákat, de valamiért ő sem viselkedett normálisan.

- Mi a baj Virgie, látom rajtad, hogy történt valami. – ráztam meg a fejem miközben együtt sétáltunk Bájitaltanra.

- Nem szívesen avatlak, be… - homlokán ráncok alakultak ki annyira keményen gondolkozott valamin, e miatt bíztatóilag megsimogattam a hátát.

- Kérlek…avass be, én is rengeteget elmondtam már neked.

- Huh, az egyszer biztos. Igazán abbahagyhatnád a titkolózást.

- Nem is tudom kettőnk közül ki titkolózik. – néztem rá szigorúan mire felemelte két kezét, mintha megadná magát.

- Rendben…rendben. Avery-vel van valami baj…tudod, emlékszel mi volt még akkor?

- Persze, mondtál neki valamit akkor, ahhoz van köze?

- Igen. Azt mondtam neki, hogy tudok róla valamit amit senki más rajta kívül. – bólintottam ezzel is bíztatva a folytatásra. Sóhajtva felborzolta a haját, majd folytatta. – Nos, ő egy félvér.

- Ne…komolyan?

- Igen, és most újra előkerült, hogy nem érdekli kinek mondom el, ő velem legalább egy randira el akar jönni.

- Szóval? – értetlenül néztem rá, majd mintha lassan leesett volna elkezdtem szinte ordibálni. – A bál!

- Ssssshhh, ennél hangosabban nem tudtad volna? Rendben, igen, elhívott a bálra. Két napja rajta kapott ahogy egyedül sétáltam a könyvtárba és félre húzott, hogy „kicsit beszélgessünk”. Akkor kérdezte meg, én meg igent mondtam, csináltunk egy megszeghetetlen esküt, szóval ebből nem mászhat ki.

- Virgie…komolyan? Azt hittem ennél okosabb vagy.

- Nekem ne beszélj erről mikor Riddle-el fogsz menni ugyanabba a bálba ahova én. Már csak azért is fogadtam el, mert ott leszel és akkor vigyázunk egymásra. – suttogta közelebb hajolva nehogy meghallja más, viszont így közelebbről éreztem a gonosz auráját.

- Oké, igazad van, sajnálom. Remélem is, hogy tudunk vigyázni egymásra…vagy inkább én rád.

Az órán sokkal többet jelentkeztem, mint eddig bármikor, a legfurcsább dolog pedig az volt, hogy jó válaszokat is adtam, még a tanár is meglepődött ettől, de minden bizonnyal pozitív irányba, ezért én is vidámabban másoltam a leckéket a könyvből és figyeltem a leckére. Virgie mosolyogva megdicsért óra után, mellette pedig legtöbben vidáman jöttek ki, mivel több pontot tudtam szerezni magunknak, mint a Griffendél. Legtöbben SVK irányába mentünk, volt aki lelógta inkább, mi viszont alig vártuk ezt az órát, tudtuk, hogy tudunk megint gyakorolni varázslatokat, vagy tanulunk valamilyen érdekes állatokról. Helen a terem előtt állt morcosan, karba tett kézzel, úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban ölni tudna, ezért csak természetes, hogy megkérdeztük mi a baja.

- Semmi érdekes. Dahlia, ülsz ma velem?

- Ja…persze. – bólintottam összevont szemöldökkel.

Órán a tanárnő teljesen beleélve engedett be minket a terembe, meglepetésünkre a székek és a padok félre lettek tolva, középül pedig vörös füst csillogott, csinálva a padlóra egy hatalmas téglalapot. Vigyorogva sétált be mindenki, már előre sejtettük mi lesz a vége, és igazunk is lett, a tanárnő úgy döntött eljött az ideje, hogy csináljon egy párbajkört, pluszba még kijelentette hogyha bármikor kedvünk támad jönni ide gyakorolni akkor öt után szabad este tízig. Ettől a legtöbben lázba jöttek, beleértve magamat is, alig vártam, hogy párbajozzak valakivel, de mivel ekkora nagy területet elfoglal egyszerre csak két ember tudott harcolni, addig a többiek csak álltak körülöttük és nézték. Elsőre egy Hugrabugos és egy a mi házunkból ment, mindenki félre állt legyen elég helyük, és nehogy eltaláljon minket a varázslat amiket kidobnak.

- Mikor akartad elmondani? – összevont szemöldökkel néztem rá Helenre, aki ökölbe szorított kezekkel állt mellettem, arca szinte eltorzult a dühtől miközben ezt a három szavacskát kiejtette.

- Mit?

- Ezt! – válaszoltam suttogva. Előhúzott a talárjából több összegyűrt pergament, éppen hogy nem vágta hozzám őket. – Nem te adtad be a dolgozatodat Lumpslucknak, hanem RIDDLE.

- Helen. – suttogtam kétségbeesetten, mivel akik előttünk álltak hátra fordultak. – Ha vége az órának megígérem mindent elmagyarázok, de addig…

- Franc se kíváncsi a magyarázkodásodra. Barátnőm vagy, nem kéne hozzá se szólj ahhoz aki tetszik. Mégis mi mást titkolsz? Ja várj, kitalálom, vele mész ki éjjelente, vagy mi?

- Helen. – sóhajtottam megdörzsölve a halántékomat. – Segít nekem Bájitaltanból. Csak ennyit csinál.

Mielőtt még mondhattam volna bármit is a keze felemelkedett és a következő pillanatban az arcomon csattant, amitől mindenki, még a tanárnő is ránk nézett. Meglepetten figyelt minket pár pillanatig, addig pedig Helen sírva kirohant a teremből, én meg félig vörös arccal néztem utána teljesen meglepetten, mellettem pedig Virgie ugyanolyan arckifejezéssel nézett arra a helyre ahonnan barátnőnk elrohant. A tanárnő visszatért a sokkból és ráparancsolt mindenkire, hogy figyeljék a párbajt, utána pleykáljanak, de a diákok nem bírták ki, csak suttogni kezdtek körülöttünk, én próbáltam Virgie hideg kezével lehűteni az arcomat.

- Úgy tűnik azért már nem kell aggódj, hogy megtudja.

- A bálról még mindig nem tud. – erre egy fájdalmas arckifejezéssel nézett rám.

- Azt vidd a sírodba inkább, míg ő nem lök bele.

- Miután meg is ássa.

Óra után mi tűztűnk el a leghamarabb, szerintem még porzott is utánunk a föld olyan gyorsan rohantunk le a lépcsőkön egyenesen a lány vécébe. Sóhajtva néztem az arcomat, ehhez pálca kellett az egyszer biztos, gyorsan elő is vettem eltüntetve a sebet alulról ahol megütött, viszont a kicsi dagadást már nem tudtam sehogy sem eltüntetni. Virgie csendben neki volt dőlve a kagylónak, míg a lányok össze-vissza beszélgettek körülöttünk minden féle hülyeségről, aztán a fülemet megint megütötte valami.

- Hallottad kivel fog menni Riddle? Azt hiszem az évfolyamából az egyik lánnyal.

- Ah ne mááár, pedig úgy reménykedtem, hogy engem fog hívni, vajon már meg is hívta?

- Úgy tudom igen, olyan kár, hogy nem tudjuk ki az, biztos valami gyönyörű lány. Gondolod, hogy Gillbert az? – Virgie-vel automatikusan egymásra néztünk mikor meghallottuk Helen családnevét.

- Pft, az a kis nyivákoló, buta lány? Ne viccelj Rox, nem látod mennyire próbál folyton rá mászni és sose sikerül neki? Egyszerűen hihetetlen, mit hisz magáról?

- Igaz, pedig azért szép párok lennének…

- ÉN szebben néznék ki vele, mint ő.

- Ne röhögtess. – szólaltam meg automatikusan, észre se véve magam. – Az arcom most felpuffadva jobban néz ki, mint te.

- Te meg mégis ki vagy? – a lány félredobta sűrű barna haját, világosbarna szemei világítottak a dühtől, az az igazság, hogy elég szép volt, viszont látszott rajta, hogy egy évvel kisebb, mint mi, és csak sminkkel próbál idősebbnek tűnni. Barátnője egy fejjel magasabb volt nála, két copfba volt fogva világosbarna haja, kék szemeivel pedig ijedten nézett ránk.

- Dahlia Wagner, megjegyezheted, mert most úgy elátkozlak, hogy csak a hamvaidat lehet majd felszedni utánad.

- Ne röhögtess, te vagy az a lány aki rivallót kapott. Hah, milyen ciki már, még férj jelölted sincs. – felemelte bal kezét amin egy igencsak drágának tűnő gyűrű csillogott, undorodva néztem rá, majd vissza az arcára.

- Elég baj az neked, ha el vagy jegyezve és mégis Riddle-re fáj a fogad.

- Arra se…

Befejezni már nem tudta, mert gyorsan előrántottam a pálcámat nem törődve azzal ki van körülöttem és ki nem, magamban elmondtam a Levicorpus( az áldozat fejjel lefelé fordul, mintha a bokáját összekulcsolták volna) átkot a lány pedig sikoltozva próbálta eltakarnia bugyiját a kezeivel és a szoknyájával. A legtöbb lány bent sikongatni kezdett, de ezzel semmit sem törődtem, általában nem szoktam ilyen hirtelen vérű lenni, de most nagyon felhúzott ez a lány akinek még a nevét sem tudom.

- Na ide figyelj te…te! Ha most azonnal nem eresztesz…

- Kérj bocsánatot. – mondtam teljes hidegvérrel. Éreztem Virgie kezét a vállamon, de ledobtam egy rándítással. – Most.

- M…mi? Nem! Nincs miért?

- Tudok állni egész nap.

- Dahlia…komolyan jobb lenne ha… - suttogta ijedten Virgie a hátam mögött.

- NOS? – kiáltottam fel, mire a lány szemeiből könnyek kezdtek hullani le a hajába.

- SAJNÁLOM!! Kérlek eressz…

Unottan elmondtam magamban az ellenátkot, így durván a földre esett, és ugyanebben a szent pillanatban nyitott be szigorú tekintettel az SVK tanárnőnk. Merrythought professzorasszony egy pillanat alatt felmérte a terepet, majd kihívott a mosdóból, mintha egy szőke fejet láttam volna kijönni az egyik fülkéből, de nem volt elég időm megfigyelni tényleg Helen volt az vagy csak egy másik tanuló a sok közül. A tanárnő végigvitt a folyosón egészen fel az irodájáig ahol aztán leültetett egy székre, hogy utána hosszasan kioktasson miért nem kellett volna ilyen durván bánnom azzal a lánnyal, én pedig hiába magyaráztam neki, hogy csak a barátnőm becsületét védtem, meg és ő tényleg megérdemelte, Merrythought professzorasszony nem is akart hallani többet. Kiküldött mínusz 20 házponttal, tehát amit ma elnyertem Bájitaltanon rögvest le is esett, és két tekercses büntetőmunkával a nyakamon, amit kénytelen voltam teljesíteni, hiszen még több pontot von le ha nem írom meg.

Idegesen, az igazságtalanság miatt, mentem lefelé a pincébe, mert ezek után semmi kedvem sem maradt menni vacsorára, még az étvágyam is elment, ezért gondoltam inkább tanulok holnapra, elvégzem a házikat, és majd egy Riddle féle tortúra után megcsinálom a nőnek a dolgozatot, ugyancsak holnapra. A klubhelységben nem sokan voltak, csak azok maradtak lent akik ugyancsak inkább tanultak, mint hogy vacsorázzanak, ezét nyugodtan le tudtam ülni az egyik nagyobb asztalhoz, hogy elvégezzem a munkámat. Kifejezéstelen tekintettel néztem a plafont pár perc után gondolkozva mit írjak, utána folytatni kezdtem egészen addig míg valaki meg nem bökte a vállamat. Frusztráltan tettem le a tollamat a pergamen mellé és fordultam hátra, hogy lássam ki zavarhat, meglepetésemre Virgie állt előttem és nem messze tőle Helen kifejezéstelen tekintettel.

9. Fejezet

Hétfőn teljesen kipihenve kezdtem neki az új napnak, teljesen megfeledkeztem arról, hogy pár nap és Halloween lesz, ekkor az iskola mindig lázba jön, az emberek mintha energikusabbak, az ennivalók még finomabbak,azt hallottam, hogy bulit is szokott szervezni Lumpsluck, de csak azoknak akik a klub tagjai, és csak ők hívhatnak magukkal embereket. Micsoda presztízs hely, ettől el is ment egy kicsit a kedvem az aznapi óráimtól, ez pedig egyre csak lefelé kezdett romlani. Mivel hétfőn egy kemény Bájitaltannal kezdem automatikusan eszembe jutott Riddle, és a találkozás időpontja, aznap este fel fogunk menni a könyvtárba és együtt tanulunk, vagyis jobban mondva segít hamarabb megjegyezni a hozzávalók listáját, legalábbis én csak erre tudtam gondolni, mást mégis mit csinálhat? Három keserves Bájitaltan óra után teljes csődtömegként mentem ebédelni a többiekkel, ez az óra úgy tűnt nem csak engem fárasztott teljesen le, hanem az évfolyam nagy részét, már messziről lehetett látni az arcunkról milyen óráról jövünk, főképp talárunk és hajunk állapotáról, mivel úgy néztünk ki mint akiket megtéptek. Hétfőnként a tanár mindig kihasználja ezt a három órát, hogy nehéz főzetet készítsünk el, meg van az elegendő időnk rá, ezért a legnehezebbet szokta adni, ami a mostani tananyagból nem más, mint a Szerelmi bájital, amit elméletileg csak jövőre kellene felvegyünk tudomásom szerint.

Farkas éhesen ültem le az első szabad székre, cseppet se nőiesen elkezdtem tömni magam az ínycsiklandozó étellel, de még a feléig se jutottam el, mert már rohannunk kellett SVK-ra, rögtön utána pedig Gyógynövénytanra. Nos, az az óra volt a napom csúcspontja, az egyszer biztos, teljesen szutykosan indultam a lányokkal a tusolók irányába, mikor pedig kiléptem mintha egy új ember lettem volna. Hajamat törölgetve ültem le az ágyamra, Helen és Virgie mellém csatlakozott, hogy beszélgessünk egy kicsit vacsora előtt.

- Merlinre, csak nekem tűnik úgy, hogy az órák egyre nehezebbek? – kérdezte Helen kétségbeesett tekintettel.

- Nem, sajnos, a tananyag nehezebb, és mindent amit felveszünk még most is kell a vizsgára. Véleményem szerint eljött az ideje, hogy tanulj.

- Virgiiie, nekem nem fog ez menni. Lusta vagyok.

- Akkor szedd össze magad! Mi is azt csináljuk, ugye Dahlia?

- Hmpf. – értettem vele egyet.

- Apropó Dahlia, mit írt anyud?

- Anyum? – kérdeztem bambán nézve barátnőimre. Egymásra néztek, majd Virgie szigorú tekintettel fordult vissza felém.

- NE viccelj, előttünk kaptad meg a leveledet, azóta nem olvastad el?

- Ah, hogy az a levél. Benne van az Átváltoztatástan köny… - elővettem a ládámból a könyvemet fellapozva, kétségbeesésemre viszont semerre se volt látható a levél. Újra és újra lapozgattam, most már az egész bőröndömet, ládámat fiókokat, szennyest, mindent átnéztem, míg Helen nevetve figyelte a reakcióimat Virgie idegesen ütötte lábával a padlót.

- Komolyan Dahlia, azóta ott van nálad, most meg el is veszítetted. Anyukád nagyon ideges lesz, nézd csak meg.

- Semmi gond, írok neki, hogy elvesztettem levelet és probléma megoldva!

- És miért csak most írtál neki, mikor már lassan egy hete kaptad? – kérdezte kuncogva Helen.

- Kifújta a kezemből a szél.

- Akkor meg nem elvesztetted, hanem egyszerűen szerencsétlen vagy.

- Um…elvesztettem mert kifújta a szél a kezemből?

- Hagyd, ebből nem mászol ki. – rázta meg a fejét Virgie én pedig szomorúan visszaültem az ágyamra. Elhatároztam, hogy másnap első dolgom az lesz, hogy írok neki egy levelet, de előtte ma még lemegyek rögtön vacsora után a találkozómra Marcorcvius-szal.

A nagyterem pont úgy nézett ki, mint tavaly mégis teljesen mágikus volt az élmény belépni, úgy nézett ki idén hamarabb díszítették ki, egy kicsit sem csalódtam most sem, teljes fényben és narancssárgában pompázott, tökök repkedtek mindenhol bennük gyertya, a szellemek is mintha boldogabbak és élettel telibbek lettek volna, minden bizonnyal mert végül is halottak napja lesz nemsokára. Dippet igazgató vidáman nevetgélt a többi tanárral, a süvege most narancssárgán virított, mellette Dumledore-t kínálta valami narancssárga gumis édességgel amit ő szívesen elfogadott. Vigyorogva mentem én is leülni a Mardekárosok asztalához, Virgie, szokásához híven leült velünk szembe, Helen pedig mellém vágta le magát. Töklevesből mertem egy kicsit, már az első kanál után beleszerettem, együttesen hatott az édeskés és a savanyú, ráadásul aranyos díszekkel volt tele minden tányér és tál. Nevetve beszélgettünk az édességekről, mert egyik felrobbant valamelyik elsősnek a kezében, ekkor láttam, hogy Marcorvius feláll a helyéről és sietős léptekkel elindul kifelé. Bocsánatot kértem én is rá pár percre, majd hangosan kijelentettem, hogy még el kell menjek a klubhelységbe, mert ott felejtettem pár könyvet. Barátnőim bólogattak, már rég megbeszéltük, hogy mikor találkám van vele akkor hangosabban kezdünk beszélni nehogy a többiek gyanút fogjanak.

Magam köré csavarva a sálamat léptem ki a kastélyból, kint már réges rég sötét volt, ráadásul úgy nézett ki nemsokára esni is fog, ezért sietni kezdtem, mert így is alig egy-két óránk van a csevegésre, utána lassan zárni kezdik az üvegházakat. Halkan benyitottam a növények közé, mint mindig most is megcsapott a virágok és a szeder illata, amitől már mosolyogva mentem tovább, Marcorvius a szokásos helyünknél ült, több növény között, nehogy valaki meglásson minket, de a helységben csak pár Hugrabugos lézengett, a többség még bent volt vacsoránál.

- Dahlia. – szólított meg suttogva, amint észrevette jelenlétemet. Vigyorogva leültem mellé miközben levetkőztem, mert itt igencsak meleg volt a kinti időjáráshoz képest, a pára már most elkezdte begöndöríteni a hajamat.

- Szia! Rég beszéltünk, miért akartál ilyen váratlanul találkozni? Azt mondtad sürgős…

- Igen. – bólintott komolyan. – Azt hallottam, hogy Tom Riddle segítségét kérted Bájitaltanból, ez igaz?

- Ah…nem tudom ki ilyen szemfüles, de igen. Az övét, miért? – összevont szemöldökkel néztem az előttem ülő fiúra akin szinte látszott ahogy fokozatosan egyre sápadtabb lesz.

- Értem…ez…ahm. Miért nem kérted egyik barátnőded? Ők is jók ebből a tantárgyból.

- Nem annyira, mint Riddle. Biztosra akarok menni. – feleltem komolyan lezártnak tekintve a témát.

- Világos, nem akarsz erről beszélni, akkor nem is erőltetem tovább. Csak egy kicsit meglepett ennyi az egész.

- Annyira meglepett, hogy ide hívattál? Azt hittem valamilyen gondban vagy és neked kell segítség. Legalább legközelebb ne ijessz meg ennyire… - sóhajtva dőltem neki az egyik méretesebb fának, ez mégis mióta van itt?

- Sajnálom. – angyalian elmosolyodott amitől a szívverésem újra az egekbe szökött. – Nem állt szándékomban megijeszteni. Egyébként hogy mennek a tanulmányaid?

- Őszinte leszek, szarul. De most nem is ez a legnagyobb problémám…elvesztettem egy fontos levelet és most kell írjak egy újat. Remélem nem haragszik meg az illető.

- Nem tudod esetleg hol vesztetted el?

- Van egy erős tippem, hogy Átváltoztatástankor, még multhéten…az a gond, hogy nagyon sötét volt, biztos nem vettem észre, és valaki felvehette kilökhette, vagy el is olvashatta akár. – most már tényleg komolyan kezdtem aggódni a levelem eltűnése miatt, anya valóban ideges szokott lenni mikor nem válaszolok neki rögtön. Marcorvius kedvesen összehúzta szürke szemeit, kezével pedig megsimogatta a vállamat amitől kirázott a hideg.

- Minden rendben lesz Dahlia, nézd csak meg. – már ettől a mondattól teljesen lenyugodtam, mintha nem is lettem volna feszült az elmúlt pár percben.

- És…te? Mész Lumpsluck bulijára ugye? Minden évben csinál vagy hármat legalább.

- Ne viccelj kedvesem, van az négy is. – nevetett fel, én pedig követtem, miközben arcom kivörösödött drága becézésétől. – Komolyra fordítva a szót, nem sok kedvem van menni, de kénytelen vagyok. A professzor mindig erőltet minket erre, pedig legtöbben ki nem állhatjuk a bulijait.

- És kit hívsz magaddal? – nem akartam, de mégis egy csepp remény csengett a hangomban, ettől erős késztetés jött, hogy homlokon csapjam magam és gyorsan bújjak a föld alá, főképp mikor megláttam szomorú mosolyát, és éreztem ahogy kezét leveszi vállamról.

- Szívesen hívnálak téged Dahlia, de tudod…

- Nem kell viszakozz…megértem.

Nem teljesen értettem meg, bár azt mondtam, hogy igen. Miután bezárták az üvegházat még mindig ezen járt az eszem miközben összevont szemöldökkel sétáltam lefelé a klubhelységbe, egyszerűen úgy éreztem tehetetlen vagyok ebben a helyzetben, és most kénytelen vagyok a buli után hallgatni napokig ahogy a lányok pletykálnak ki kivel ment el, mikor ÉN kellene legyek Marcorvius-szal, nem más. Sőt, ennél rosszabb már csak az lesz mikor hallgatom körülbelül mostantól kit fognak meghívni arra hülye bálra. Depressziós aurával álltam a fal elé, hogy elmondjam a jelszót mikor meglepetésemre Riddle lépett ki rajta, majd mikor meglátott csodálkozva emelte fel a szemöldökeit. Na most inkább hivogatóbbnak tűnt egy tűzsárkány minthogy vele beszélgessek, és menjek tanulni, teljesen kiment a fejemből a vele való találka vacsora után, annyira belemerültem abba, hogy Marcorvius akar látni engem.

- Wagner kisasszony, merre járt?

- Um, téged kerestelek.

- Micsoda meglepetés, én is. – félmosolyra húzta a száját majd a kijárat felé mutatott. – Remélem készen állsz.

- Amennyire csak lehet.

Csendben sétáltunk egymás mellett felfelé a könyvtárba, már előre tartottam attól milyen kínszenvedés lesz az elkövetkezendő két óra, és nem csak nekem, mivel ha megtudja a tanulási folyamatomat, és hogy jelenleg pontosan milyen szinten is vagyok, szinte biztos, hogy meggondolja magát és inkább kiszáll. Leültünk az egyik ablak mellé, ahol középül egy olajlámpa állt, még mielőtt bármilyen könyvet elővett volna leült velem szembe beszélgetni.

- Kérlek mondd el nekem pontosan milyen szinten állsz. És pontosan tedd ezt, tudnom kell mivel állok szemben. – előrébb hajolt, ujjait összekulcsolta az arca előtt, így csak igéző barna szemeit láthattam amik úgy néztek rám, mintha egyenesen a lelkembe hatolnának.

- Én…most fejeztem be a negyedikes hozzávalók megjegyzését azt hiszem. – egy perc szünet után se mondtam semmit, ekkor Riddle becsukta a szemét és hátradőlt a székében, úgy nézett ki erősen gondolkozik valamin.

- Rendben, úgy tűnik nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam. November tizedikén van a vizsga, addig durván van két hetünk, tehát két hét alatt első tanulóra kell felvigyelek ebből a tantárgyból, nehéz, de nem lehetetlen. – kerek szemekkel néztem monológját, szinte beittam minden szavát. – Figyelj rám, nem fogom ismételni magam, tehát jobban teszed, ha minden egyes szavamat megjegyzed vagy leírod, ahogy neked jobban tetszik. Rengeteget fogsz tanulni ebből velem, ha kell lemondom az elkövetkezendő prefektusi munkáimat, Fox kisasszony el fogja tudni rendezni magától is, ügyes lány.

- Minden bizonnyal. – habogtam teljesen letaglózva. Riddle hirtelen felállt én pedig majdnem szívinfarktust kaptam. Szó nélkül elindul a polcsorok között elvéve két könyvet amit lerakott az orrom elé.

- A legegyszerűbb módja az alapanyagok memorálásának, ha közben megtanulsz pár bájitalt is, tehát rajta, van két órát, hogy megtanuld az első éves bájitalokat. Az összeset.

- Pardon? – kérdeztem berekedve.

- Két óra, kezdj hozzá, mert még ma sok a dolgod.

Remegő kezekkel nyúltam a két könyvhöz, nem jött, hogy elhiggyem, két óra alatt egy főzetet se tudok megtanulni, nem hogy két évnyi(!) főzetet. Első évben hét bájitalt vettünk fel, míg másodikban csak ötöt, ezért megállás nélkül elkezdtem őket olvasni, nézni a képeket amiken illusztrációk voltak, de így is úgy nézett ki, hogy egy óra alatt csak hármat tudtam megjegyezni, és abban sem voltam biztos, hogy azt a hármat egyáltalán tökéletesre tudom. Tanulásom közben Riddle maga is házikat végzett és olvasott, mikor megjelent a könyvtárosnő szigorú arca kétségbeesetten néztem az előttem ülő évfolyamtársamra, aki félrehívta a könyvtárosnőt. Meglepetten néztem ahogy beszélgetnek, de inkább kihasználtam ezt az időt, hogy legalább még egyet tanuljak meg a főzetek közül, mivel még hátravan öt amiket még mindig nem tudok. Észre sem vettem az idő múlását, csak akkor álltam fel a székből mikor már az összeset tudtam, legalábbis szerintem, Riddle felemelte egyik szemöldökét mikor hangosan hátratoltam a székemet.

- Kész az első két év?

- Azt hiszem. – feleltem cseppet sem meggyőzően. A fiú bólintott, majd visszarakta az összes könyvet, dolgozatait hóna alá csapta és kifelé menet odaszólt a könyvtáros nőnek aki még mindig a helyén ült.

- Köszönöm amiért még maradhattunk, hálás vagyok e miatt.

- Ugyan fiacskám, bármikor.

- Hány óra van? – kérdeztem meglepetten, és egy kissé fáradtan is.

- Tizenkettő. – felelte nyugodtan miközben lefelé mentünk a mozgó lépcsőkön, a pince irányába. – Több idő kellett neked, hát megadtam. Cserébe most le kell gyere velem a pincébe és elkészítsd az összes főzetet amit megtanultál. Addig fogunk ott maradni míg el nem készíted őket tökéletesen, oh, és ne aggódj amiatt, ha rajtakap minket egy tanár.

Riddle előhúzott talára alól egy masnival átkötött pergament, meglóbálta a szemem előtt kijelentve, hogy kikérte a termet éjjeli használatra maga a tanárunktól, így ha véletlenül be is jön valaki nem büntethet meg, bár kétlem, hogy őt bárki is megakarná büntetni, mikor prefektus. Még egy utolsó mondatot szólt ezzel kapcsolatban, annyit, hogy reméli nem terveztem az elkövetkezendő hetekben aludni. Kétségbeesetten néztem rá, de többet nem szólt erről, most már csak megfigyelte hogyan rakom a hozzávalókat az üstbe, és miképpen csinálom meg a bájitalokat. Úgy nézett ki az első négyet probléma nélkül megoldottam, az igazi gond a sárkányvérnél kezdődött, akkor egymás után háromszor hibáztam el, ezért Riddle megcsinálta nekem bemutatva pontosan hogyan kell. Miközben a bájitalokat készítettem mindig magyarázta mire figyeljek oda, egy idő után viszont úgy nézett ki teljesen kifáradok, ezért leültem miután elhibáztam másodjára az Alvó orvosságot. A fiú pislogva nézett engem egy darabig, majd miután kitisztította az üstöt elővett új hozzávalókat és összekotyvasztott valami főzetet, állaga alapján rögtön rájöttem, hogy ez az Értelem-erősítő bájital, amit még nem is tanítottak nekünk, csak a tanár mutatott róla képeket, még első órán idén, hogy tudjuk heted évben mikről fogunk még tanulni, de több szó nem is esett erről.

- Riddle, ez…

- Idd meg. Keveset csináltam, ez még elég lesz pár órára, utána mehetsz aludni.

- És te? – kérdeztem kótyagosan, miközben beleittam a fiolába.

- Én már nem megyek, hajnali három óra, mire visszaaludnék kelhetnék fel.

A sötétnarancssárga folyadék hamar lement a torkomon, rögtön éreztem a hatását, a homály és a fáradtság ami eddig az agyamat takarta mintha elszállt volna, és ettől rögvest tisztán tudtam gondolkodni, ebből kifolyólag az elkövetkezendő főzeteket szinte tökéletesen csináltam meg, persze ez Riddle-nek nem volt elég, ő egyszerűen tökéleteset akart, ezért újra meg kellett csináljam őket. Hajnali öt volt, akkor járt le pontosan a főzet hatása, a fáradtság pedig rosszabb volt, mint eddig, alig tudtam elkecmeregni a klubhelységbe, ami elég nagy szó, hiszen csak pár saroknyira volt a teremtől. Ahogy befeküdtem az ágyba el is aludtam, hajam össze-vissza állt, kiizzadtam a sok főzetkészítés miatt, de nem is érdekelt, csak aludni akartam már, és ez rögtön be is következett amint a párnához ért az arcom. Reggel úgy ébredtem, mint aki teljesen kipihente magát, energikusan kikeltem az ágyamból, Helennek annyi dolga volt, hogy megszólítson. Mindenki csodálkozva nézte ahogy rohanok tusolni, majd alig húsz perc után visszajöttem teljesen tisztán, hajam megfésülve, tiszta üdének festettem, mintha én lennék a legkipihentebb ember a földön. Reggeli felé menet a barátnőimnek feltűnt, hogy valami nem lehet rendjén velem, mivel általában engem a legnehezebb kikelteni az ágyból, nemhogy még én készüljek el a leghamarabb és rájuk kelljen várjak.

- Dahlia, ez mi volt? Hogy vagy ilyen energikus?

- Valószínűleg a kevés alvás teszi. – legyintettem vigyorogva.

- Tényleg, mikor jöttél be? Vacsora után egyenesen ide jöttünk, de nem láttunk, és nemsokára el is aludtunk, olyan tizenegy körül.

- Ezaz! – helyeselt Virgie komolyan. – Merre jártál? Te is tudod, hogy 10-től már kijárási tilalom van.

- Tanultam, nyugalom. Lumpsluck megengedte, hogy gyakoroljak a teremben, ott voltam ötig, utána jöttem fel.

- Hogy mi? – kérdezte sokkolva Helen. – Te komolyan addig tanultál? Ez beteg Dahlia, teljesen ki fogsz készülni mire elérkezik az a vizsgád, az a szerencséd, hogy ma nincsen óránk vele. Te jó ég.

- Csak egyet tudok érteni Helennel. NE tedd tönkre magad, semelyik tantárgy sem érdemel ilyen nagy erőfeszítést.

- Ha Auror akarok lenni akkor megérdemli. – mosolyogva leültem a helyemre elővéve a Mágiatörténetet, hogy megcsináljam a házimat amit még tegnap akartam, csak akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fogok egy teremben kuksolni.

- Oh, baglyok. – kiáltott fel vidáman Helen, mikor megpillantotta az övét is egy nagyobb csomaggal. Pislogva néztem én is fel, ekkor jutott eszembe az én levelemet, amit ma akartam küldeni anyának, ezért elő is kaptam egy pergament, mikor megrökönyödésemre leszállt előttem a saját családi baglyunk. Ijedten vettem észre, hogy csőrében egy piros levelet tart.

- Én megmondta, hogy válaszolj neki, de neked csak makacskodni kellett, erre tessék! – Virgie felemelte az újságát az arca elé, meg sem szólalva többet.

- Kibontod most? – kérdezte Helen valószínűleg ugyanolyan tekintettel, mint amilyen nekem volt.

- Essünk túl rajta, úgy is mindenki hallani fogja, még akkor is ha kimegyek. – ráztam meg a fejemet kétségbeesetten, majd amilyen messzire csak a karom engedte eltartottam magamtól a rivallót, úgy nyitottan ki.

- DAHLIA MARDELLA WAGNER! – ijedten csúsztam lejjebb a székemen, az arcom egyre csak vörösödött a szégyentől, már csak azért is, mert a második nevemet is használta. A hang majdnem megsüketített, ráadásul mindenki erre nézett, még a tanárok is. – MÉGIS, HOGY KÉPZELTED, HOGY NEM VÁLASZOLSZ, MAJDNEM EGY HÉT TELTE EL AMIÓTA KÜLDTEM AZT A LEVELET.

- Jaj ne. – nézett rám Helen. Én is pont erre gondoltam.

- EDDIG TELJESSÉGGEL ÉRDEKELT, HOGY KIT AKARSZ VÁLASZTANI FÉRJEDNEK MIUTÁN BEFEJEZTED A TANULMÁNYAIDAT, DE MOST MÁR ÉN FOGOM KIVÁLASZTANI, HA TOVÁBBRA SE KÜLDESZ VÁLASZT VELEM GYŰLIK MEG A BAJOD!

Mikor meghallottam a férj szót annyira leereszkedtem, hogy éppen csak az orromtól látszottam ki, az egész arcom lángokba gyúlt az üzenet miatt, sose éreztem még ennyire megszégyenítve magam, és mintha ez nem lenne elég szóba került a házasság című téma is amit annyira akartam halogatni amennyire csak akartam. Hetedik év után legtöbben már házasodnak, és ezt az én drága anyukám se akarta volna másképpen, egy helyes, gazdag, aranyvérű fiúhoz aki lehetőleg olyan szociális körökben forog aminek hasznát is vehetem, az lényegtelen, hogy én mit érzek, legalábbis így gondoltam egészen mostanáig. Tehát ez állt anya levelében amit elvesztettem. Amint meghallottam, hogy susmutolni kezdenek a diákok, és fokozatosan újra hangzavar lett a teremben gyorsan kisiettem, de még így is éreztem nem egy asztaltól mások pillantását.