Hetedik fejezet

- Sako-chan. – Kanato halkan szólalt meg. – Sajnálom a múltkorit. Komolyan nem állt szándékomban úgy rád támadni…nem volt igazságos a részemről. Remélem nem ijesztettelek meg annyira.

- Nos… - ebben a helyzetben nem tudtam mennyire érdemes igazat mondani vagy sem… -, talán egy kicsit…

- Semmi szükség, hogy hazudj nekem. – komolyan nézett rám a másik oldalról, szemeiből most inkább tudtam elszántságot kiolvasni, valami amit eddig sose láttam rajta. – Tudom mennyire rettegtél, és meg is értem…egyszerűen…nem tudtam magam visszafogni, így is nagyon kellett odafigyeljek.

- És, most is? – kérdeztem picit félősen, ő elnevette magát, de ez a nevetés hozzá se volt fogható az utolsóhoz amit hallottam.

- Igen, Sako-chan. Mi vámpírok megérezzük az emberi vért bárhonnan, és a tiéd nekem különösen édesnek tűnik. Minél közelebb vagy annál nehezebb türtőztetni magam.

- Ez ijesztően hangzik.

- Nem azért mondtam el, csak akartam szólni tudd mire készülj. – mosolyogva fogta meg a kezeimet amitől elpirultam. – Sose bántanálak önszántamból, ezt jegyezd meg.

Nem tudtam hogyan reagáljak erre a viselkedésére, mintha egy teljesen másik ember ült volna előttem, nem is az a Kanato aki még nemrégiben majdnem kiszívta a vérem. Még most is nehezemre esett elhinni, hogy egy vámpír, ha nem látom a saját szemeimmel akkor el sem hiszem, azok a fogak viszont most nem voltak ott, helyette lágyan mosolygott, szemei pedig vadul csillogtak, de a lehető legjobb értelemben. Hüvelyk ujjaival simogatta a kezem, ezt a fiút valahogy kicserélték ez alatt a pár nap alatt, sose gondoltam volna, hogy a következő találkozásunk ilyen lesz. Abban reménykedtem a suliban fogunk a leghamarabb összefutni, viszont ellenkezőleg történt minden, hirtelen nem tudtam örüljek vagy inkább ijedjek meg még jobban a hirtelen karakterfejlődéstől. Vártam már azt a pillanatot mikor pattan el az agyában valami és letámad, vagy akár leordítja a fejemet, e helyett továbbra is kedvesen viselkedett velem. Kicsit még bizalmatlanul figyeltem minden egyes szavát, érintését.

Egy pillanatnyi csendben mind a ketten kitekintettünk az ablakon, az ég pont abban a fázisban volt mikor félig már sötét eltt és a csillagok előjöttek a másik fele viszont bíborvörös. A világítást bentről lejjebb állították, így sokkal egyszerűbben láthattuk a kinti fényeket, viszont ez által Kanatonak a színe is más lett, haja sötétebb lett pár árnyalattal, bőre még halványabb. Fél szememet rajta tartottam, valamiért vonzódtam hozzá, még én sem tudtam, hogy miért, de ezt semmi pénzért sem vallanám be neki. Volt valami a nézésében, főleg ebben a romantikus tájképben amit barátnőmnek köszönhetek. Ha ő nem avatkozik bele az életembe akkor most nem kellene ilyesmiken gondolkodnom.

Sóhajtva néztem vissza a városra mikor megpillantottam egy ismerős figurát, ahogy pedig egyre lassabban haladtunk lefelé annál jobban ismertem rá ki az. Sötét haját most félre tűzte pár csattal, kék szemei viszont így is világítottak ahogy felnézett ránk, viszont a másik pillanatban elnézett tőlünk és beszélgetni kezdett barátaimmal. Oldalra tekintettem Kanatora aki összeszűkítette a szemeit, de mikor észrevette, hogy figyelem behunyta őket, majd mosolyogva fordult irányomba.

- Akkor mikorra várhatlak?

- Ah, igen. Jövök suli kezdés hétvégéjén. Ráér még ugye?

- Ha úgy gondolod, hogy elég jó vagy belőle akkor igen.

- Ah, ha Kanato-san így mondod még a végén lelkifurdalásom lesz.

- Hehe, pedig nem azt akartam. Csak szeretek veled beszélni, meg találkozni.

- Osztálytársak vagyunk, minden nap látsz. – hirtelen a tekintete szomorú lett amitől azt hittem, hogy valami rosszat mondtam, automatikusan odaemeltem a jobb kezem a csuklómhoz ahonnan végre elmúltak a lila ujjnyomok. Nem kerülte el a figyelmét Kanatonak ahogyan odanyúlok, ezért vörösödve néztem el, kicsit szégyelltem magam amiért rögtön így reagáltam, egyszerűen belém égett az az este, hiába akartam volna elfelejteni nem ment.

- Nem kell semmit se szégyellj Sako-chan. Az én hibám, és ki fogom javítani, meglásd.

- Én…

Mielőtt válaszolhattam volna leérkeztünk teljesen, az ott dolgozó unottan kinyitotta az ajtót Kanato meg kilépett szó nélkül, utána meg ott hagyott minket testvéreivel együtt. Szomorúan néztem utána, ha így viselkedik akkor akartam volna vele még beszélni, de olyan gyorsan elsietett, hogy még normálisan el sem tudtam tőle köszönni. Visszafordultam a barátaimhoz, viszont nagy meglepetésemre nem találtam Daichit se sehol, csak a depresszióba esett Anekot meg a túl izgága Naomit aki most próbálta megnyugtatni barátnőnket. Odamentem hozzájuk hallgassam meg mi történt, viszont majdnem el is nevettem magam mikor Naomi beszámolt róla, hogy Aneko próbált nyomulni Laitora őt viszont nem érdekelte egyáltalán, csak testvérüket várták szálljon már le. Cserébe, hogy ne legyen olyan szomorú Aneko Naomi állta a jegyét, úgy mentek fel kettesben míg én félre vonultam az egyik sátor felé gondolataimmal együtt.

Megvártuk a második tűzijátékot is, viszont utána hazamentünk taxival, ugyanis halálra fagytunk volna ebben az időjárásban. Megkérdeztem tőlük hova tűnt Daichi, mert észrevettem őt fentről, a válasz csak az volt, hogy mondta még a többi barátaival is akar lenni ezért elment. Ezt a magyarázatot nem jött, hogy elhiggyem, viszont felhívni sem akartam egy ilyen kicsi dolog miatt, szóval a végén hagytam az egészet és inkább lefeküdtem aludni.

***

Két nap múlva iskola, ezért összeszedtem magam és megcsináltam az összes lehető házi feladatot, amit pedig nem tudtam egyszerűen lemásoltam mástól, szóval hétfőn mikor elindultam a mínusz öt fokban határozottan kezdtem neki az új félévnek egészen addig míg be nem raktam a lábamat az épületbe. Akkor mintha megcsapott volna újra a depresszió, mivel eszembe jutott mennyit kell tanuljak tovább, milyen fáradt leszek mikor hazaérek, ráadásul eddig a szervezetem átállt, szóval most vissza kellett állítsam erre a kelésre meg lefekvésre. Szokásomhoz híven leraktam a táskámat, utána egy forró kávét szürcsölgetve vártam a kapuban Anekot, aki fel is tűnt a testvérek érkezése utána alig egy-két perccel. Már azt is elképzeltem, hogy egy bokor mögül lesi mikor érkeznek és csak akkor jön be, de inkább nem mélyültem bele ezekbe a gondolatokba, mert még a végén megkérdőjelezem az épelméjűségét.

Már az első nap kikaptunk pár dolgozatot, feszültem vártam hátha a matek is kiossza, de a tanárnő még hozzájuk sem ért, ezt pedig Aneko szerint meg kellett ünnepelni, szóval kedden vagy szerdán eltervezte, hogy újra találkozunk a többiekkel. Nem értettem ennek az értelmét, minek olyan későn, ha egyszer ma nem osztotta ki, és lehet másnap ki fogja, de inkább nem szóltam bele a túlbuzgóságába, hagytam érvényesüljön a szervezkedésbe, meg már én is vártam hogy újra összeüljünk közösen egy kávéra, vagy teára, viszont csalódnom kellett részben, mivel mikor elérkezett a szerda délután Daichi nem jött ki velünk, mert rosszul érezte magát. El tudtam képzelni, hogy megfázott mikor kint voltunk a fesztiválon, ezért elsőre nem gyanítottam semmit, viszont mikor csütörtökön és pénteken sem jött kezdtem kicsit aggódni. Barátaim se értették mi lehet vele, még Eiji se aki már évek óta ismeri. Pont ezért kicsit szomorúan indultam el szombaton a külön órámra, kezdtem azt érezni, hogy Daichi direkt kerül most már minket és fogalmam sincs miért, hiszen eddig nagyon jól kijöttünk egymással, csak reménykedni tudtam, hogy mostantól legalább magyarázatot ad rá, mivel fel akartam hívni miután kijöttem az óráról.

Hiába jártam már többször Kanatonál, még mindig nem tanultam meg merre van a szobája, ezért kellett egy kis segítség tőle. Nem voltam annyira elájulva a matekezéstől, viszont ő sokkal kellemesebbé tette azt a két órát míg vele voltam, ha ilyen iramban haladunk akkor nemsokára egy matek zseni leszek és még a tanárnő se fog rám ismerni.

- Sako-chan, megint elkalandoztál? – Kanato megbökött a macijával miközben én üres tekintettel néztem ki az ablakon, viszont ahogy megéreztem a bökést mintha visszatértem volna az élők sorába.

- Ah, csak gondolkodtam. – reménykedtem ez a hazugság elég hihetően hallatszott, de az arcom elpirult, ő pedig szkeptikusan figyelt, szóval kerültem a tekintetét amennyire csak tudtam.

- Megint hazudsz…utálom ha valaki hazudik. – látszott rajta, hogy kicsit elönti az ideg, ettől pedig fészkelődni kezdtem a helyemben. Óvatosan megérintette a vállamat, viszont én még így is felugrottam ijedtemben amitől még morcosabb lett az arckifejezése. – Mi a baj? Még mindig félsz tőlem.

- Sajnálom Kanato-san, de az én emlékezetembe nagyon beleforrt mikor rám támadtál…nekem…nem megy olyan egyszerűen a felejtés. – próbáltam minél szebben fogalmazni, de nehézkesen ment, ezért félig úgy hangzott mintha kiborultam volna. A mellettem ülő fiú csendben nézett egy darabig, majd megszólalt halkan.

- Nem ez az egyetlen bajod, ugye? – meglepetten kaptam fel a fejemet és néztem rá.

- Honnan tudod?

- Könnyen le tudom olvasni rólad. Mi bánt még? Velem megoszthatod bármikor. – hogy nyomatékot adjon a szavainak megfogta lágyan a kézfejemet és a macija felé húzta, majd mosolyogva hozzáérintette… - És Teddy is segíteni akar neked. Ő is megszeretett.

- Ő is… - habogtam egyre jobban vörösödve, Kanato viszont továbbra is mosolyogva figyelt várva a válaszomra. Lenéztem az ölében pihenő medvére amit aztán megsimogattam, úgy vallottam be végül neki mi a bajom. – Van egy jó barátom akivel…még tavaly lettem jóba Aneko-chanon keresztűl, és most azt hiszem kerül. Mondd Kanato-san…ilyen utálatos ember vagyok? Ennyire nem bírnak az emberek mellettem lenni?

- Mmm… - osztálytársam megrázta a fejét miközben megsimogatta az arcomat kézfejével amitől csak még jobban elvörösödtem. Kerültem a tekintetét, de közben minden egyes szavára figyeltem. – Dehogy, szerintem nagyon kedves lány vagy, és azok akik ezt nem veszik észre csak hülyék. Semmi szükséged olyan barátokra akik ezt nem veszik észre, ugye Sako-chan? Tényleg egy olyan emberen fogsz aggódni aki ennyire semmibe vesz?

- De eddig sose volt így. – motyogtam. – Nagyon hasonlítunk egymásra, azt hittem van közös témánk.

- Úgy tűnik ő nem tud annyira értékelni, mint én. Higgy nekem, ő csak a rosszba vitt volna.

Próbáltam elhinni azt amit Kanato mondott, mivel nekem úgy tűnt tényleg segíteni akar, látszott rajta mennyire próbálkozik, mégis volt bennem valami ami azt suttogta nem kell feltétlenül mindent elhiggyek neki, hiszen már egyszer pórul jártam, viszont mindezek ellenére én hittem abban, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Fogalmam sem volt róla hogyan működnek a vámpírok, ezért se tudtam a helyzetét, hogy jobban átérezzem milyen lehet neki kérdezgettem tőle egy csomó mindent, ő pedig szívélyesen válaszolt minden kérdésemre, bármennyire is fura volt az. Kiderült egyáltalán nem olyanok, mint ahogyan azt a könyvek leírják, semmi bajuk sincsen a naptól, a keresztektől, vagy a hagymáktól, vér nélkül is képesek élni, viszont egészségesebb ha azt isszák, mert a szervezetüknek olyan, mint az embereknek a vitamin. Most, hogy ezeket megtudtam mikor a közelében voltam cseppet sem éreztem biztonságban magam, még akkor is ha megígérte, hogy többet nem ugrik rám. Volt már rá eset, hogy arrébb húzódott tőlem, mert ahogy ő mondta „erős a véremnek az illata”, már azt is megtanultam mikor nehéz neki ellenállnia nekem, akkor mindig közelebb húzta magához a maciját, vagy előfordult már, hogy bele is mart. Ilyenkor mindig megpróbáltam eltávolodni én is tőle, viszont folyton visszaszólt, hogy maradjak nyugodtan.

Valahogy sose gondoltam volna, hogy ide fogok kijutni, már egyszerűen nem tudtam mit kellene csináljak, akkor most bízzak meg benne, vagy sem? Elmondani senkinek sem akartam pontosan mi is történt kettőnk között, viszont egyszerűen muszáj valakitől tanácsok kérjek, szóval megpróbáltam összeszedni a gondolataimat mielőtt kimentem volna Anekoval a kedvenc kávézónkba ami a főutcán helyezkedett el. Kívülről egy ütött-kopott helynek tűnt, viszont ahogy az ember beteszi a lábát rögtön meglátja milyen modernül van berendezve az egész, van pár olyan ülés ami még kényelmesebb, mint az ágyam. Valahol az ablak mellé ültünk le, rendeltem egy egyszerű kávét, míg ő valamilyen sztracsatellás shake-et, amint pedig kijött a rendelésünk rögtön letámadt miért volt olyan sürgős ez a gyülekező, ami igazából két emberből állt, de nem kötöttem bele.

- Igazából…csak…ah, nem is tudom hogy mondjam el.

- Mondjuk vágj bele!

- Rendben. – sóhajtottam nézve az innivalómat. – Van egy kis gondom az egyik…barátommal.

- Eeeh? Barátoddal? De Sako-chan én egy kezemen össze tudom számolni rajtam kívül ki még a barátod…vagy – elgondolkodva meredt rám, majd mikor rájött kiről van szó kerek szemekkel mutatott rám magunkra vonva teljesen a figyelmet -, te Kanato-sanról beszélsz, ugye? Vele lettél jóba?!

- Nem tudom. – haraptam alsó ajkamba, de rögtön el is engedtem mikor eszembe jutott a jelenet a szobájából. – Én nem merek benne megbízni.

- Meg tudom érteni miért, de most mi a probléma benne?

- Történt valami, egy kis kirohanása volt, és megsértett, most meg nem tudom bízzak meg benne vagy sem, mert eddig normálisan viselkedett. – elég nagyot kanyarítottam, de csak nem mondhattam el neki az igazságot…

- Pontosan mi neked a normális?

- Nos… - hoztam fel neki pár példát amitől eltátotta a száját én meg ettől szégyenkezve meredtem le magam elé. – Mi az? Valami rossz van abban amit csinál?

- Rossz?! Normális vagy te lány? Beléd van esve, mint vak ló a gödörbe.

- Ehh? – eltakartam a kezeimmel az arcomat, mivel valószínűleg kilóméterekről látszana mennyire vörös lettem. – Ne mondj ilyet Aneko-chan.

- Pedig így van. Mármint, te jó ég Sako-chan, ha nekem ilyeneket mondana Laito-sama akkor már a karjaiban lennék! Miért nem nyomulsz te is rá kicsit? – teljesen lesokkoltam, már csak azért is mert nem tudom mióta lett Laito-sanból sama, a másik meg, hogy én és a nyomulás két különböző kategória, így is csoda, hogy nem vagyok folytonosan vörös.

- Ez…ezt nem hallottam meg.

- Rendben, de én a helyedben adnék neki esélyt. Nem tudom mit tett, de mindenki szokott hibázni, szóval nyugodtan barátkozhattok, vagy akár több is…jó csak viccelek na nem kell így nézni rám! Tehát, mint már említettem ahm! Bízz benne.

Szemeimet dörzsölve mentem hazafelé a találka után, már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez a tanács kérés, mivel már előre tudtam, hogy az elkövetkezendő évtizedekben csak ezt hallgathatom, meg persze azt is mikor fogok összejönni vele. Ő az első fiú barátom, legalábbis ha nem nézzük Daichit meg Eijit, az emo fiúról mivel semmi hír ezért őt kihúzhatjuk a listáról, bár titokban sokat szoktam szorongatni a kiskutyát amit tőle kaptam, és néha tényleg szomorú vagyok attól mert direkt ignorál, de a barátságot nem lehet erőltetni, erre sajnos csak most jöttem rá. Anekoval pedig igazam volt, alig váltunk el pár perce már kaptam is az üzeneteket amik arra buzdítottak adjak neki csokit valentinnapra, de eszem ágában sem volt még egyszer édességet adni neki, még túlságosan élénken rémlett az emlékeimben mi történt a múltkor mikor odaadtam neki a tortát. Nem akartam még egy olyan jelenetet. A többieknek viszont már én sem tudtam kontrollálni, ugyanis a nagy nap előtt egy héttel másról sem folyt a szó a lányok körében, és egy idő után már a fiúk is folyton erről beszéltek, amitől lassan, de biztos megőrültem, mivel sose voltam jó az ilyen romantikus dolgokban. Uzsonna szünetben Aneko is kijelentette, hogy megajándékozza az ő sama-ját egy finom csokival, Naomi pedig egy felsős fiút, majd mind a ketten várakazólag néztek rám, én csak megráztam a fejemet rájuk, és otthagytam őket azzal a kifogással, hogy el kell menjek vécére.

Kinézve a fejemből mentem végig a folyosón mikor véletlenül nekimentem valakinek, kétségbeesetten néztem a személyre akiről kiderült, hogy nem más, mint Kanato. A fiú idegesen fordult hátra, én pedig ijedten hátráltam két lépést, az arckifejezése viszont rögtön megváltozott, mintha nem is lett volna egy pillanattal ezelőtt ideges. Gyorsan bocsánatot kértem, de ő csak megrázta a fejét megkérdezve miért nem figyeltem arra merre megyek. Én csak elnéztem tőle, csak nem vallhattam be, hogy megszöktem a valentin napi kérdezgetések elől, viszont keserűségemre pont ő is erre kérdezett rá.

- Adsz valakinek csokit? – kérdezte csillogó szemekkel, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy csillognak, aztán lehet csak úgy tűnt a világítás miatt, a vámpíroknál nem lehet tudni.

- Urgh. – beletúrtam hosszú barna hajamba miközben próbáltam időt nyerni. – Én nem hisz...

- Ha nincs kinek adj nekem adhatsz, csak mint barátok, ha úgy jó neked. – lehajtotta a fejét így nem láttam teljesen az arckifejezését, de nem is tudtam volna oda figyelni rá, mivel eszembe jutott mit mondott barátnőm mikor beültünk a kávézóba, ettől pedig teljesen elvörösödött az arcom. Hümmögve néztem el tőle gondolkodva az ajánlatán.

- Kanato-san, nem tudom mennyire lenne jó…

- Miért hívsz sannak? – motyogta az előttem álló fiú. Hangjától kirázott a hideg, szinte át éreztem a csalódottságát.

- Ah, nos….ezen nem igazán gondolkoztam el még…csak…

- Nyugodtan használhatod a kunt is. – óvatosan felpillantott lila szemeivel, most már biztos voltam, hogy csillogtak.

- Rendben. – mosolyogtam hálásan, legalább megszabadultam a valentin napi ajánlatától, legalábbis azt hittem.

- Daichi-sannak nem csinálsz?

- Nem…neki nem. – további magyarázat nélkül kinéztem a mellettem lévő ablakon, újra elkezdett hullani a hó.

- Még gondolsz rá, látom rajtad. – meglepetten pillantottam osztálytársamra, fintorogva ölelte magához közelebb a kis maciját, ujjait erősen belenyomta a szőrébe. Szomorúan gondolkodtam el vajon hogyan érezheti most magát. Ha igaz amit Aneko mondott és tényleg tetszem neki akkor biztos rosszul eshet neki ha más fiúkról beszélek, emlékszem mikor nekem tetszett régebben egy osztály társam és hallottam ahogy a barátainak mesél egy bizonyos lányról mindig a szívem fájdalmasan összehúzódott, vajon ő is így érzi most magát? Vagy az is lehet, hogy éppen a véremet érzi és próbál ellenállni a kísértésnek? Nem tudtam, de valahogy úgy éreztem nem lenne illendő ha megkérdezném, ezért inkább felemeltem a tenyeremet, mintha nem is én irányítottam volna a testemet, magától mozgott. Óvatosan a fejének a búbjára helyeztem, lassú mozdulatokkal simogatni kezdtem ő pedig csodálkozva nézett fel rám, arcán megjelent két kis rózsaszín folt, de amilyen gyorsan vevődött észre olyan gyorsan is tűntek el.

- Kanato-kun, szívesen adok neked csokit valentin napkor. – mosolyogva néztem a fiút aki megfogta a kezemet leemelve a fejéről. Szótlanul bólintott ettől pedig újra szégyenkezve pillantottam körbe, ha nem beszél fogalmam sincs mire gondol, de amúgy se tudtam volna megállapítani, hiszen az ő agya számomra olyan volt, mint egy út vesztő.