Hatodik fejezet

Fogalmam sincs hogyan jutottam haza, mivel teljesen kiesett annyira a felöltözés, mint a kocsis út is. Azon kaptam magam, hogy a lakásom előtt állok, arcomon pedig folynak a könnyek megállíthatatlanul, nekem meg olyan rossz érzésem volt, hogy összegörnyedve guggoltam le, kezeimmel eltakarva az arcomat. Eleinte csak halkan sírtam, viszont utána elkezdtem hangosan bőgni, az sem érdekel ki látott vagy ki nem, egyszerűen kiengedtem magamból azt ami eddig bent kellett tartanom, az egész testem remegett bele. A fejemben más se játszódott le csak a jelenetek amik történtek velem az elmúlt egy órában, nem tudom mit kellett volna másképp csinálnom, egy idő után magamat is hibáztattam amiért belekeveredtem ebbe. Ültem a hidegben, míg az egyik szomszédunk meg nem látott, a nő kedvesen megkérdezte minden rendben van-e velem, és felsegített a földről, ezért sok köszönet utána bementem a lakásba teljesen kisírt szemekkel, de hála az égnek senki nem volt otthon szóval levetkőztem, majd úgy döntöttem bemászok a fürdőkádba egy egész életre…ha lehetne. Telefonomat leraktam magam mellé a szennyes kosárra, hajamat feltűztem, és rögtön bele is másztam a meleg vízbe mosolyogva, mivel már úgy éreztem sokkal jobban érzem magam.

Behunytam a szemem, de rögtön ki is nyitottam mikor hallottam, hogy kapok egy üzenetet. Megtöröltem az egyik kezemet utána megnéztem kinek hiányzom, de majdnem bele is ejtettem a vízbe a készüléket mikor megláttam Kanato nevét. Remegő ujjakkal nyitottam meg az üzenetét.

„ Hazaértél épségben?”

***

Lassan elérkezett a szilveszter is, bár próbáltam elfelejteni mi történt köztem és Kanato között, de több okból kifolyólag nem sikerült, az első mivel minden nap küldött üzeneteket, mondjuk nem annyira sokat, inkább mintha ellenőrizné minden rendben van-e velem, de akkor is elég furcsa volt. Ugyanolyan kedvesen viselkedett velem, mint az iskolában szokott, nem tudom miért tetette, hogy nem történt semmi, mikor a csuklómon látszottak az ujjai ahol megszorított. Ez pedig a második ok amiért nem tudtam elfelejteni, ráadásul mikor találkoztam a szüleimmel, vagy a barátaimmal mindig hosszú ujjú felsőt kellett felvegyek ami el tudta takarni a vörös nyomokat. Próbáltam normálisan viselkedni a többiekkel, viszont az álmaimban folytonosan visszatért Kanato és általában meghaltam, vagy kiszívta a véremet. Az egyetlen nap mikor nem gondoltam semmire az szilveszter napja volt, mivel takarítanom kellett otthon, utána elmentem Anekoval meg Naomival vásárolni, nevettem rajtuk mivel szinte minden második ruhát meg akartak venni, míg én inkább spóroltam az amúgy is kevés pénzemen.

Mikor elérkezett az este a többiekkel együtt elindultunk a személy házához, automatikusan közelebb húzódtam hozzájuk miközben bementünk a nagyobb helyiségbe, hiszen senkit se ismertem közülük, az emberek pedig egymás mellett tolongva mentek át egyik szobából a másikba, miközben a zene hangosan dübögött. A lány vigyorogva eresztett be minket, ordítva közölte a szabályokat, kint lehet csak cigizni, cipőket hagyjuk az ajtó előtt, a cuccainkat egyaránt, azon kívül ne törjünk össze semmit. Az ember azt hinné, hogy senki se tartja be ezeket, de meglepetésemre kint tényleg álltak az emberek és cigiztek, midenki odafigyelt a rendre még akkor is ha közben táncolt, vagy beszélgetett. Eddig csak filmekben láttam ehhez hasonlót szóval kicsit félve mentem a barátaim utána bármerre mentek, a végén pedig nekimentem párszor vagy Naominak vagy Anekonak, mindenki úgy tűnt nagyon jól szórakozik kivéve engem meg Daichit. A fiú szkeptikusan nézett rám én pedig kétségbeesetten néztem vissza, a végén azon kaptuk magunkat, hogy kettesben maradtunk, a félhomályban láttam ahogy Aneko elkezdett beszélgetni több emberrel, Naomi és Eiji pedig elmentek a konyhába enni vagy inni, még én sem tudom.

- Jössz ki? Rá akarok gyújtani. – meg sem várva a válaszomat elindult felvenni a cipőjét meg a kabátját, ezért kétségbeesetten mentem én is utána mielőtt még eltűnik előlem.

- Hmpf, nem is tudom minek jöttem ide. – morogta miközben rágyújtott egy szálra, én csak szótlanul figyeltem ahogy kifújja a füstöt, majd felém néz. – Egyetértesz?

- Persze. – motyogtam szégyenlősen. – Kicsit nagy a tömeg.

- Bármikor hazamehetünk, észre se vennék, le merem fogadni.

- Azt azért nem hinném…Aneko-channak még a hátán is szeme van a biztonság kedvéért.

- Igaz, az a nőszemély néha az agyamra megy… - unottan kifújta a füstöt, viszont miután elgondolkozott egy halvány mosoly jelent meg a száján -, rég óta ismerem, rendes lány.

- O-oh, Daichi-kun tetszik neked? – kérdeztem én is mosolyogva. Daichi köhögni kezdett füstöt mikor meghallotta a kérdésemet, kétségbeesetten próbáltam ütögetni a hátát hátha ettől egyeszerűbben tud majd lélegezni. Összevont szemöldökkel néztem ahogy eltakarja az arcát a kabátjával, ebből rögtön leesett, hogy tetszik neki, de ő mégis tagadta.

- Dehogy. – rázta meg a fejét. – Az egy idióta, sose tetszenek egy olyan lány. Nekem…más izlésem van.

- Hm? Milyen?

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de rögtön becsukta, majd a közelben lévő bokrok felé fordult ahol mozgott valami. Kétségbeesetten fogtam meg a karját, kezdtem paranoiás lenni újból, nem egy horror filmet láttam ami ugyan így kezdődött, az agyam pedig rögtön kombinált. Daichi ijedten nézett rám, kék szemei elkerekedtek mikor meglátta hogyan szorítom a kezét, egy kis sóhajtás után megsimogatta a fejemet és lenyugtatott, hogy valószínűleg ez csak egy állat. Megfogta a csuklómat, gondolom, hogy lehámazzon magáról, de erre semmi szükség se volt, amint hozzáért a keze rögtön elkaptam onnan a sajátomat ijedt tekintettel. Daichi összevont szemöldökkel nézett rám, majd a csuklómra.

- Történt valami vele?

- D-dehogy, csak megijesztettél ennyi az egész. – már abból sejthettem volna, hogy nem hisz nekem mikor elnéztem jobbra az arcom pedig mégjobban kivörösödött. Daichi óvatosan megfogta a kezemet, míg a másik kezével leszedte rólam a kesztyűt, annyit azért én is bevallottam magamnak, hogy kár lenne tiltakozni, már így is tudja, hogy hazudtam akkor ezek után már mindegy. Lassan feljebb húzta a kabátom ujját én pedig felkészültem a legroszabbra, de még így is borzasztó volt látni ahogy ajkai szétnyílnak szemei pedig elkerekednek az ujjlenyomatok láttán. Most már sokkal halványabbak, mint pár nappal ezelőtt, épphogy látszott, viszont így is elég könnyen észrevehető, hogy valaki megragadta őket elég durván.

- Sako-chan. – szólalt meg alig hallhatóan. – Ki tette ezt veled?

- Senki. – feleltem határozottnak szánt hangon. – Egyszerűen majdnem elestem és valaki segített. Ennyi az egész.

- Biztos, hogy…

- Menjünk vissza ha elszívtad a cigarettádat. Lassan fázok. – összébb húztam magamon a kabátomat, ezzel le is zártam a témát, bár láttam rajta még eröltetné ha lehetne. Szótlanul elszívta a cigit utána mindketten visszamentünk a lakásba ahol már javában ment a buli.

Tizenkettőkor kimentünk a többiekkel megünnepelni az új év kezdetét, egy dombról figyeltük a tűzijátékot rengeteg emberrel együtt, kicsit közelebb húzódtam Anekohoz, ő pedig mosolyogva ölelt meg. Igen, ez az új év teljesen más lesz, mint a többi, legalábbis én úgy terveztem, persze nem én vagyok az egyetlen aki másképp tervezi az elkövetkezendő 12 hónapot, ezért amint vége volt a tűzijátéknak visszamentünk a lakásba ahol mindenki írt lapokra kívánságokat, amiket aztán kint el is égettünk. Mosolyogva firkantottam a széttépett lapokra miket akartam elérni ebben az évben, igaz szerelmet, jobb jegyeket, nyugalmat…mindegyiket leírtam, kint pedig nevetve figyeltem ahogy a többiek is elengedik a szélbe a kívánságokat, vagy elégetik őket, mint ahogy én is tettem. Aneko energikusan vigyorgott rám, én is ugyanígy tettem, egészen addig míg meg nem hallottam valakit énekelni a közelben. Sose hallottam még ilyen gyönyörű hangot, ámulva néztem körbe hátha meglátom ki az, de meglepetésemre a többiek is ugyanezt csinálták. Mintha simogatott volna ez a dallam, egyszerre volt ijesztő, szomorú meg csodaszép…

Az összes vendég csendben hallgatta a dallamot egészen addig míg vége nem lett. Utána csendben beszélgetve mentünk vissza a lakásba tovább folytatni a bulizást, meg az evést, legalábbis én, mivel alig ettem valamit amióta itt voltam. Egészen hajnali ötig maradtunk itt, utána már mi is hazamentünk megbeszélve az est történéseit, ami végülis elég jóra sikeredett, a végére kezdtem én is élvezni, bár senki újat nem ismertem meg félve a beszélgetéstől, mint általában. Nagy részt Naomival voltam meg Eijivel, néha feltűnt Daichi is, viszont annyira eltűnt egy idő után, hogy meg kellett keressük, de kiderült, hogy csak elment aludni az egyik szobába…

Mivel sok időnk nem maradt az iskola kezdésig, újra, ezért gyorsan be kellett hozzam a lemaradásomat a leckékkel kapcsolatban. Fáradtan leültem az íróasztalomhoz, körülöttem mindenhol könyveket láttam meg füzeteket, egyszerűen azt sem tudtam mihez kezdjek hozzá elsőnek, mivel a mateket utálom a legjobban azt akartam hagyni utoljára, ezért hozzáláttam a kémiához, japánhoz meg fizikához. Eltelt pár óra mire végre sikerült befejeznem az összeset, de a matekhez még mindig nem jött meg a kedvem a változatosság kedvéért, telefonon beszélgettem barátnőmmel mikor berezgett a készülékem. Kíváncsian néztem meg ki írt, a szívverésem rögtön felgyorsult mikor megláttam Kanato nevét újra. Szilveszterkor nem is köszönt, ezért gondoltam most akarja, de csak beszélgetni akart velem ezért miközben telefonoztam írtam vissza neki.

„ Mikor jössz le megint?”

„ Majd ha megkezdődött az iskola…”

Erre az üzenetemre már nem válaszolt, ezért visszaraktam a helyére a készüléket felkészülve egy fürdés utáni hatalmas alvásra…legalábbis készültem volna, ha Naominak nem jut eszébe, hogy ma lesz egy fesztivál amivel szilvesztert ünnepelik az embereket, nekem nem sok kedvem volt rengeteg ember között tolongani miközben yukatában szendergek és arra figyelek nehogy orra essek. Pont ezért sóhajtottam fáradtan mikor felhívott ezzel a hírrel, míg én készültem volna lefeküdni aludni.

- Sako-chan, téged is várunk akkor ma délután! – még telefonon keresztül is hallatszott a lelkesedése, sajnos nekem nem tudott átsugározni egy keveset.

- Hányan megyünk? – kérdeztem reménykedve, hátha még a fiúk is ott lesznek, és akkor legalább lesz legalább egy ember aki nem szívesen jött el rajtam kívül, Daichi.

- Csak mi hárman, Aneko-channal. Eiji szívesen jött volna, csak kell otthon segítsen, Daichit meg ugye ismerjük milyen fajta ember….kár, pedig jobb lett volna ha többen vagyunk.

- Oh, szóval csak mi. – reméltem nem hallatszik ki a hangomból a hatalmas csalódás, viszont Naomi reagálása alapján ha hallható is volt nem vette észre az elváltozást benne.

- Na akkor jössz vagy sem?

- Úgy tűnik annyira nincs választásom.

- Remeek! Akkor találkozunk az ABC-nél, tudod ami hozzám van közel.

„Ja, és gyere yukatában!”, ez volt az utolsó mondata mielőtt szétkapcsolta a vonalat, én pedig fájdalmas arccal sétáltam át anyához, hogy segítsen a készülődésben, ha lesz ideje délután. Ő rögtön felpattant, és már tizenkettőkor (!) elkezdte rendezgetni a ruháimat, és még varrt is rá pár mintát, mert azt akarta, hogy én legyek ott a legszebb, amit annyira nem értettem, de nem vitatkoztam vele, inkább szomorúan feküdtem le az ágyamba azzal a plüssel amit Daichitól kaptam ajándékba. Melankóliámból anya rángatott ki mikor berontott a szobámba a ruhámmal arcán pedig hatalmas vigyor, ebből sejtettem, hogy el kell kezdjek készülődni, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy végig mellettem legyen mikor kisminkelem magam, sőt, a hajamat ő akarta felfogni, ezért türelmesen ültem a széken miközben hibernáltam. Mikor újra kinyitottam a szemeimet majdnem hátra is estem székkel együtt, mivel tökéletes kontyba állította,  két hosszabb tincset pedig szabadon hagyta, valamikor még egy virágot is keresett, és azt is odatűzte a kontyomhoz. Csak habogni tudtam, anya viszont büszkén kiegyenesítette a hátát, majd kijelentette, hogy most már menjek mert el fogok késni a találkáról.

Mint a zombi, úgy sétáltam az abchez, ahol már mind a ketten vártak rám, látszott rajtuk, hogy már türelmetlenek, de mikor észrevettek csodálkozva figyeltek egészen addig míg oda nem értem. Akkor rögtön letámadtak milyen csinosan nézek ki és biztos mindenki engem fog figyelni a fesztiválon, de én csak vörösödve legyintettem, eszem ágában sem volt felkelteni magamra a figyelmet. Naomin egy zöld színű yukata volt, haját pedig kiengedve hagyta, annyit változtatott rajta, hogy kivasalta, míg Aneko egy halvány rózsaszínűt vett fel, ő viszont két kontyba fogta fel. Így együtt indultunk el a nagyvilágba, a vásárhoz érve pedig hálásan néztünk fel a fedett helyre amit lampionokkal díszítettek, hogy az emberek lássanak is valamit miközben a helyiségben sétálnak, viszont mind e mellett, hogy még hangulatosabb legyen a járkálás különböző virágokat, és cserepes fákat hoztak be, így olyan volt az érzésem mintha kint lennék tavasszal. A különböző standok teljesen kivilágítva álltak egymás mellett, gyerekek rohangáltak körülöttünk, de voltak minden féle életkorúak amiért hálát is adtam. Akkor estem egy kicsit kétségbe mikor Aneko kijelentette, hogy ő akar menni az óriás kerékhez amit viszont már kint helyeztek el, ezért sokat kellett állni a hidegben, mire sorra kerül valaki.

Mielőtt oda mentünk volna szét néztünk belül, ettünk tradicionális ételeket, meg ittunk meleg teát ami után teljesen jól éreztük magunkat, ugyanis melegen tartott minket. Aneko talált egy játék standot ahol elköltötte majdnem az összes pénzét, ezért mire elindultunk a kerék felé alig maradt valami apró pénze, félő volt, hogy még azt az utat se tudja kifizetni, de Naomi annyira el akart menni, hogy felajánlotta akár ő is megveszi helyette csak minden körülmények között menjünk el. Mosolyogva kortyoltam bele a forró csokimba mikor megpillantottam a hatalmas gépet, ami különböző színekben pompázott. Nagyobb kabinokkal rendelkezett ahol ülőhelyeket raktak oda, így nem volt szükséges felállni ahhoz, hogy az embernek szép rálátása legyen a városunkra.

 - Nézd csak Sako-chan, az nem Kanato-san? – Aneko megbökte az oldalamat, míg én hirtelen megálltam. Ijedten néztem körbe-körbe, míg barátnőm meg nem ragadta a fejemet és abba az irányba tolta ahol az említett fiú volt. Kerek szemekkel néztem ahogy tényleg, Kanato macival a kezében unott tekintettel nézelődik, majd nemsokára megjelenik a háta mögött Ayato nevetve…és szerencsétlenségemre Laito is. Már előre sejtettem ha meglátja Aneko akkor teljesen kikel magából, ezért kétségbeesetten néztem Naomira, ő viszont teljesen el volt ragadtatva az óriás keréktől, tehát nem észlelte a helyzet súlyosságát.

- Heeey! Kanato-saaan! – majdnem elájultam mikor megláttam, hogy barátnőm rohanni kezd a lila hajú fiú irányába felkeltve magára a figyelmet. Tudtam csak azért szólítja meg, mert ott van vele testvére akiért odáig meg vissza volt, normális körülmények között még csak nem is köszönt volna neki. Próbáltam elbújni a kis forrócsokim mögött, viszont Naomi magával rántott könyökömnél fogva hozzájuk, ezért kelletlenül követtem őket.

- Aneko-san? – Kanato felemelte mindkét szemöldökét, majd felém fordult. Lágyan elmosolyodott, én viszont szégyenlősen elnéztem tőle a másik irányba.

- Neee~ neee~, ti nem mentek az óriás kerékbe? Mi most jöttünk ide.

- Ooh~, ő az a lány aki nálunk szokott lenni, Kanato-kun? – Laito kíváncsian mért végig, míg én inkább elbújtam Naomi mögött, tartottam attól mi lesz ha érdeklődik majd irántam és akkor Aneko hisztizni kezd ettől, meglepetésemre viszont Kanato megszólalt igencsak idegesen.

- Úgy vélem semmi közöd hozzá, inkább foglalkozz a saját dolgoddal!

- Szerintem menjetek fel rá! – Aneko csillogó szemekkel lökött neki Kanatonak, majd mindkettőnket el kezdett tolni a várakozókhoz, akik már el is indultak beszállni a kerékbe, mivel lassacskán kiürült az összes.

- H-hey! Aneko-chan! – vörös fejjel fordultam hátra, de már késő volt. Teljesen benyomott a kabinba, Kanato pedig kifejezéstelen arccal nézett rám, úgy ült le velem szembe. Barátnőm elrohant a többiekhez, míg én eltakartam az arcomat kétségbeesésemben, nem akartam ebbe a helyzetbe kerülni, mivel innen nem is menekülhetek el, mi lesz akkor ha történik valami ciki dolog? Ahh…

       Reménykedtem benne nem látszik mennyire remegek attól, hogy egy ilyen kicsi zárt helyiségbe kerültem vele, inkább megittam az utolsó cseppig finom italomat, de miután elfogyasztottam ki kellett dobjam, így idegességemet azzal vezettem le, hogy kezeimmel játszadoztam. Vártam azt a pillanatot mikor végre kiszállhatok, de még alig tettük meg a negyed utat, ezért sóhajtva néztem a szép kilátást megtámasztva a fejemet.