9. Fejezet

Hétfőn teljesen kipihenve kezdtem neki az új napnak, teljesen megfeledkeztem arról, hogy pár nap és Halloween lesz, ekkor az iskola mindig lázba jön, az emberek mintha energikusabbak, az ennivalók még finomabbak,azt hallottam, hogy bulit is szokott szervezni Lumpsluck, de csak azoknak akik a klub tagjai, és csak ők hívhatnak magukkal embereket. Micsoda presztízs hely, ettől el is ment egy kicsit a kedvem az aznapi óráimtól, ez pedig egyre csak lefelé kezdett romlani. Mivel hétfőn egy kemény Bájitaltannal kezdem automatikusan eszembe jutott Riddle, és a találkozás időpontja, aznap este fel fogunk menni a könyvtárba és együtt tanulunk, vagyis jobban mondva segít hamarabb megjegyezni a hozzávalók listáját, legalábbis én csak erre tudtam gondolni, mást mégis mit csinálhat? Három keserves Bájitaltan óra után teljes csődtömegként mentem ebédelni a többiekkel, ez az óra úgy tűnt nem csak engem fárasztott teljesen le, hanem az évfolyam nagy részét, már messziről lehetett látni az arcunkról milyen óráról jövünk, főképp talárunk és hajunk állapotáról, mivel úgy néztünk ki mint akiket megtéptek. Hétfőnként a tanár mindig kihasználja ezt a három órát, hogy nehéz főzetet készítsünk el, meg van az elegendő időnk rá, ezért a legnehezebbet szokta adni, ami a mostani tananyagból nem más, mint a Szerelmi bájital, amit elméletileg csak jövőre kellene felvegyünk tudomásom szerint.

Farkas éhesen ültem le az első szabad székre, cseppet se nőiesen elkezdtem tömni magam az ínycsiklandozó étellel, de még a feléig se jutottam el, mert már rohannunk kellett SVK-ra, rögtön utána pedig Gyógynövénytanra. Nos, az az óra volt a napom csúcspontja, az egyszer biztos, teljesen szutykosan indultam a lányokkal a tusolók irányába, mikor pedig kiléptem mintha egy új ember lettem volna. Hajamat törölgetve ültem le az ágyamra, Helen és Virgie mellém csatlakozott, hogy beszélgessünk egy kicsit vacsora előtt.

- Merlinre, csak nekem tűnik úgy, hogy az órák egyre nehezebbek? – kérdezte Helen kétségbeesett tekintettel.

- Nem, sajnos, a tananyag nehezebb, és mindent amit felveszünk még most is kell a vizsgára. Véleményem szerint eljött az ideje, hogy tanulj.

- Virgiiie, nekem nem fog ez menni. Lusta vagyok.

- Akkor szedd össze magad! Mi is azt csináljuk, ugye Dahlia?

- Hmpf. – értettem vele egyet.

- Apropó Dahlia, mit írt anyud?

- Anyum? – kérdeztem bambán nézve barátnőimre. Egymásra néztek, majd Virgie szigorú tekintettel fordult vissza felém.

- NE viccelj, előttünk kaptad meg a leveledet, azóta nem olvastad el?

- Ah, hogy az a levél. Benne van az Átváltoztatástan köny… - elővettem a ládámból a könyvemet fellapozva, kétségbeesésemre viszont semerre se volt látható a levél. Újra és újra lapozgattam, most már az egész bőröndömet, ládámat fiókokat, szennyest, mindent átnéztem, míg Helen nevetve figyelte a reakcióimat Virgie idegesen ütötte lábával a padlót.

- Komolyan Dahlia, azóta ott van nálad, most meg el is veszítetted. Anyukád nagyon ideges lesz, nézd csak meg.

- Semmi gond, írok neki, hogy elvesztettem levelet és probléma megoldva!

- És miért csak most írtál neki, mikor már lassan egy hete kaptad? – kérdezte kuncogva Helen.

- Kifújta a kezemből a szél.

- Akkor meg nem elvesztetted, hanem egyszerűen szerencsétlen vagy.

- Um…elvesztettem mert kifújta a szél a kezemből?

- Hagyd, ebből nem mászol ki. – rázta meg a fejét Virgie én pedig szomorúan visszaültem az ágyamra. Elhatároztam, hogy másnap első dolgom az lesz, hogy írok neki egy levelet, de előtte ma még lemegyek rögtön vacsora után a találkozómra Marcorcvius-szal.

A nagyterem pont úgy nézett ki, mint tavaly mégis teljesen mágikus volt az élmény belépni, úgy nézett ki idén hamarabb díszítették ki, egy kicsit sem csalódtam most sem, teljes fényben és narancssárgában pompázott, tökök repkedtek mindenhol bennük gyertya, a szellemek is mintha boldogabbak és élettel telibbek lettek volna, minden bizonnyal mert végül is halottak napja lesz nemsokára. Dippet igazgató vidáman nevetgélt a többi tanárral, a süvege most narancssárgán virított, mellette Dumledore-t kínálta valami narancssárga gumis édességgel amit ő szívesen elfogadott. Vigyorogva mentem én is leülni a Mardekárosok asztalához, Virgie, szokásához híven leült velünk szembe, Helen pedig mellém vágta le magát. Töklevesből mertem egy kicsit, már az első kanál után beleszerettem, együttesen hatott az édeskés és a savanyú, ráadásul aranyos díszekkel volt tele minden tányér és tál. Nevetve beszélgettünk az édességekről, mert egyik felrobbant valamelyik elsősnek a kezében, ekkor láttam, hogy Marcorvius feláll a helyéről és sietős léptekkel elindul kifelé. Bocsánatot kértem én is rá pár percre, majd hangosan kijelentettem, hogy még el kell menjek a klubhelységbe, mert ott felejtettem pár könyvet. Barátnőim bólogattak, már rég megbeszéltük, hogy mikor találkám van vele akkor hangosabban kezdünk beszélni nehogy a többiek gyanút fogjanak.

Magam köré csavarva a sálamat léptem ki a kastélyból, kint már réges rég sötét volt, ráadásul úgy nézett ki nemsokára esni is fog, ezért sietni kezdtem, mert így is alig egy-két óránk van a csevegésre, utána lassan zárni kezdik az üvegházakat. Halkan benyitottam a növények közé, mint mindig most is megcsapott a virágok és a szeder illata, amitől már mosolyogva mentem tovább, Marcorvius a szokásos helyünknél ült, több növény között, nehogy valaki meglásson minket, de a helységben csak pár Hugrabugos lézengett, a többség még bent volt vacsoránál.

- Dahlia. – szólított meg suttogva, amint észrevette jelenlétemet. Vigyorogva leültem mellé miközben levetkőztem, mert itt igencsak meleg volt a kinti időjáráshoz képest, a pára már most elkezdte begöndöríteni a hajamat.

- Szia! Rég beszéltünk, miért akartál ilyen váratlanul találkozni? Azt mondtad sürgős…

- Igen. – bólintott komolyan. – Azt hallottam, hogy Tom Riddle segítségét kérted Bájitaltanból, ez igaz?

- Ah…nem tudom ki ilyen szemfüles, de igen. Az övét, miért? – összevont szemöldökkel néztem az előttem ülő fiúra akin szinte látszott ahogy fokozatosan egyre sápadtabb lesz.

- Értem…ez…ahm. Miért nem kérted egyik barátnőded? Ők is jók ebből a tantárgyból.

- Nem annyira, mint Riddle. Biztosra akarok menni. – feleltem komolyan lezártnak tekintve a témát.

- Világos, nem akarsz erről beszélni, akkor nem is erőltetem tovább. Csak egy kicsit meglepett ennyi az egész.

- Annyira meglepett, hogy ide hívattál? Azt hittem valamilyen gondban vagy és neked kell segítség. Legalább legközelebb ne ijessz meg ennyire… - sóhajtva dőltem neki az egyik méretesebb fának, ez mégis mióta van itt?

- Sajnálom. – angyalian elmosolyodott amitől a szívverésem újra az egekbe szökött. – Nem állt szándékomban megijeszteni. Egyébként hogy mennek a tanulmányaid?

- Őszinte leszek, szarul. De most nem is ez a legnagyobb problémám…elvesztettem egy fontos levelet és most kell írjak egy újat. Remélem nem haragszik meg az illető.

- Nem tudod esetleg hol vesztetted el?

- Van egy erős tippem, hogy Átváltoztatástankor, még multhéten…az a gond, hogy nagyon sötét volt, biztos nem vettem észre, és valaki felvehette kilökhette, vagy el is olvashatta akár. – most már tényleg komolyan kezdtem aggódni a levelem eltűnése miatt, anya valóban ideges szokott lenni mikor nem válaszolok neki rögtön. Marcorvius kedvesen összehúzta szürke szemeit, kezével pedig megsimogatta a vállamat amitől kirázott a hideg.

- Minden rendben lesz Dahlia, nézd csak meg. – már ettől a mondattól teljesen lenyugodtam, mintha nem is lettem volna feszült az elmúlt pár percben.

- És…te? Mész Lumpsluck bulijára ugye? Minden évben csinál vagy hármat legalább.

- Ne viccelj kedvesem, van az négy is. – nevetett fel, én pedig követtem, miközben arcom kivörösödött drága becézésétől. – Komolyra fordítva a szót, nem sok kedvem van menni, de kénytelen vagyok. A professzor mindig erőltet minket erre, pedig legtöbben ki nem állhatjuk a bulijait.

- És kit hívsz magaddal? – nem akartam, de mégis egy csepp remény csengett a hangomban, ettől erős késztetés jött, hogy homlokon csapjam magam és gyorsan bújjak a föld alá, főképp mikor megláttam szomorú mosolyát, és éreztem ahogy kezét leveszi vállamról.

- Szívesen hívnálak téged Dahlia, de tudod…

- Nem kell viszakozz…megértem.

Nem teljesen értettem meg, bár azt mondtam, hogy igen. Miután bezárták az üvegházat még mindig ezen járt az eszem miközben összevont szemöldökkel sétáltam lefelé a klubhelységbe, egyszerűen úgy éreztem tehetetlen vagyok ebben a helyzetben, és most kénytelen vagyok a buli után hallgatni napokig ahogy a lányok pletykálnak ki kivel ment el, mikor ÉN kellene legyek Marcorvius-szal, nem más. Sőt, ennél rosszabb már csak az lesz mikor hallgatom körülbelül mostantól kit fognak meghívni arra hülye bálra. Depressziós aurával álltam a fal elé, hogy elmondjam a jelszót mikor meglepetésemre Riddle lépett ki rajta, majd mikor meglátott csodálkozva emelte fel a szemöldökeit. Na most inkább hivogatóbbnak tűnt egy tűzsárkány minthogy vele beszélgessek, és menjek tanulni, teljesen kiment a fejemből a vele való találka vacsora után, annyira belemerültem abba, hogy Marcorvius akar látni engem.

- Wagner kisasszony, merre járt?

- Um, téged kerestelek.

- Micsoda meglepetés, én is. – félmosolyra húzta a száját majd a kijárat felé mutatott. – Remélem készen állsz.

- Amennyire csak lehet.

Csendben sétáltunk egymás mellett felfelé a könyvtárba, már előre tartottam attól milyen kínszenvedés lesz az elkövetkezendő két óra, és nem csak nekem, mivel ha megtudja a tanulási folyamatomat, és hogy jelenleg pontosan milyen szinten is vagyok, szinte biztos, hogy meggondolja magát és inkább kiszáll. Leültünk az egyik ablak mellé, ahol középül egy olajlámpa állt, még mielőtt bármilyen könyvet elővett volna leült velem szembe beszélgetni.

- Kérlek mondd el nekem pontosan milyen szinten állsz. És pontosan tedd ezt, tudnom kell mivel állok szemben. – előrébb hajolt, ujjait összekulcsolta az arca előtt, így csak igéző barna szemeit láthattam amik úgy néztek rám, mintha egyenesen a lelkembe hatolnának.

- Én…most fejeztem be a negyedikes hozzávalók megjegyzését azt hiszem. – egy perc szünet után se mondtam semmit, ekkor Riddle becsukta a szemét és hátradőlt a székében, úgy nézett ki erősen gondolkozik valamin.

- Rendben, úgy tűnik nehezebb dolgom lesz, mint gondoltam. November tizedikén van a vizsga, addig durván van két hetünk, tehát két hét alatt első tanulóra kell felvigyelek ebből a tantárgyból, nehéz, de nem lehetetlen. – kerek szemekkel néztem monológját, szinte beittam minden szavát. – Figyelj rám, nem fogom ismételni magam, tehát jobban teszed, ha minden egyes szavamat megjegyzed vagy leírod, ahogy neked jobban tetszik. Rengeteget fogsz tanulni ebből velem, ha kell lemondom az elkövetkezendő prefektusi munkáimat, Fox kisasszony el fogja tudni rendezni magától is, ügyes lány.

- Minden bizonnyal. – habogtam teljesen letaglózva. Riddle hirtelen felállt én pedig majdnem szívinfarktust kaptam. Szó nélkül elindul a polcsorok között elvéve két könyvet amit lerakott az orrom elé.

- A legegyszerűbb módja az alapanyagok memorálásának, ha közben megtanulsz pár bájitalt is, tehát rajta, van két órát, hogy megtanuld az első éves bájitalokat. Az összeset.

- Pardon? – kérdeztem berekedve.

- Két óra, kezdj hozzá, mert még ma sok a dolgod.

Remegő kezekkel nyúltam a két könyvhöz, nem jött, hogy elhiggyem, két óra alatt egy főzetet se tudok megtanulni, nem hogy két évnyi(!) főzetet. Első évben hét bájitalt vettünk fel, míg másodikban csak ötöt, ezért megállás nélkül elkezdtem őket olvasni, nézni a képeket amiken illusztrációk voltak, de így is úgy nézett ki, hogy egy óra alatt csak hármat tudtam megjegyezni, és abban sem voltam biztos, hogy azt a hármat egyáltalán tökéletesre tudom. Tanulásom közben Riddle maga is házikat végzett és olvasott, mikor megjelent a könyvtárosnő szigorú arca kétségbeesetten néztem az előttem ülő évfolyamtársamra, aki félrehívta a könyvtárosnőt. Meglepetten néztem ahogy beszélgetnek, de inkább kihasználtam ezt az időt, hogy legalább még egyet tanuljak meg a főzetek közül, mivel még hátravan öt amiket még mindig nem tudok. Észre sem vettem az idő múlását, csak akkor álltam fel a székből mikor már az összeset tudtam, legalábbis szerintem, Riddle felemelte egyik szemöldökét mikor hangosan hátratoltam a székemet.

- Kész az első két év?

- Azt hiszem. – feleltem cseppet sem meggyőzően. A fiú bólintott, majd visszarakta az összes könyvet, dolgozatait hóna alá csapta és kifelé menet odaszólt a könyvtáros nőnek aki még mindig a helyén ült.

- Köszönöm amiért még maradhattunk, hálás vagyok e miatt.

- Ugyan fiacskám, bármikor.

- Hány óra van? – kérdeztem meglepetten, és egy kissé fáradtan is.

- Tizenkettő. – felelte nyugodtan miközben lefelé mentünk a mozgó lépcsőkön, a pince irányába. – Több idő kellett neked, hát megadtam. Cserébe most le kell gyere velem a pincébe és elkészítsd az összes főzetet amit megtanultál. Addig fogunk ott maradni míg el nem készíted őket tökéletesen, oh, és ne aggódj amiatt, ha rajtakap minket egy tanár.

Riddle előhúzott talára alól egy masnival átkötött pergament, meglóbálta a szemem előtt kijelentve, hogy kikérte a termet éjjeli használatra maga a tanárunktól, így ha véletlenül be is jön valaki nem büntethet meg, bár kétlem, hogy őt bárki is megakarná büntetni, mikor prefektus. Még egy utolsó mondatot szólt ezzel kapcsolatban, annyit, hogy reméli nem terveztem az elkövetkezendő hetekben aludni. Kétségbeesetten néztem rá, de többet nem szólt erről, most már csak megfigyelte hogyan rakom a hozzávalókat az üstbe, és miképpen csinálom meg a bájitalokat. Úgy nézett ki az első négyet probléma nélkül megoldottam, az igazi gond a sárkányvérnél kezdődött, akkor egymás után háromszor hibáztam el, ezért Riddle megcsinálta nekem bemutatva pontosan hogyan kell. Miközben a bájitalokat készítettem mindig magyarázta mire figyeljek oda, egy idő után viszont úgy nézett ki teljesen kifáradok, ezért leültem miután elhibáztam másodjára az Alvó orvosságot. A fiú pislogva nézett engem egy darabig, majd miután kitisztította az üstöt elővett új hozzávalókat és összekotyvasztott valami főzetet, állaga alapján rögtön rájöttem, hogy ez az Értelem-erősítő bájital, amit még nem is tanítottak nekünk, csak a tanár mutatott róla képeket, még első órán idén, hogy tudjuk heted évben mikről fogunk még tanulni, de több szó nem is esett erről.

- Riddle, ez…

- Idd meg. Keveset csináltam, ez még elég lesz pár órára, utána mehetsz aludni.

- És te? – kérdeztem kótyagosan, miközben beleittam a fiolába.

- Én már nem megyek, hajnali három óra, mire visszaaludnék kelhetnék fel.

A sötétnarancssárga folyadék hamar lement a torkomon, rögtön éreztem a hatását, a homály és a fáradtság ami eddig az agyamat takarta mintha elszállt volna, és ettől rögvest tisztán tudtam gondolkodni, ebből kifolyólag az elkövetkezendő főzeteket szinte tökéletesen csináltam meg, persze ez Riddle-nek nem volt elég, ő egyszerűen tökéleteset akart, ezért újra meg kellett csináljam őket. Hajnali öt volt, akkor járt le pontosan a főzet hatása, a fáradtság pedig rosszabb volt, mint eddig, alig tudtam elkecmeregni a klubhelységbe, ami elég nagy szó, hiszen csak pár saroknyira volt a teremtől. Ahogy befeküdtem az ágyba el is aludtam, hajam össze-vissza állt, kiizzadtam a sok főzetkészítés miatt, de nem is érdekelt, csak aludni akartam már, és ez rögtön be is következett amint a párnához ért az arcom. Reggel úgy ébredtem, mint aki teljesen kipihente magát, energikusan kikeltem az ágyamból, Helennek annyi dolga volt, hogy megszólítson. Mindenki csodálkozva nézte ahogy rohanok tusolni, majd alig húsz perc után visszajöttem teljesen tisztán, hajam megfésülve, tiszta üdének festettem, mintha én lennék a legkipihentebb ember a földön. Reggeli felé menet a barátnőimnek feltűnt, hogy valami nem lehet rendjén velem, mivel általában engem a legnehezebb kikelteni az ágyból, nemhogy még én készüljek el a leghamarabb és rájuk kelljen várjak.

- Dahlia, ez mi volt? Hogy vagy ilyen energikus?

- Valószínűleg a kevés alvás teszi. – legyintettem vigyorogva.

- Tényleg, mikor jöttél be? Vacsora után egyenesen ide jöttünk, de nem láttunk, és nemsokára el is aludtunk, olyan tizenegy körül.

- Ezaz! – helyeselt Virgie komolyan. – Merre jártál? Te is tudod, hogy 10-től már kijárási tilalom van.

- Tanultam, nyugalom. Lumpsluck megengedte, hogy gyakoroljak a teremben, ott voltam ötig, utána jöttem fel.

- Hogy mi? – kérdezte sokkolva Helen. – Te komolyan addig tanultál? Ez beteg Dahlia, teljesen ki fogsz készülni mire elérkezik az a vizsgád, az a szerencséd, hogy ma nincsen óránk vele. Te jó ég.

- Csak egyet tudok érteni Helennel. NE tedd tönkre magad, semelyik tantárgy sem érdemel ilyen nagy erőfeszítést.

- Ha Auror akarok lenni akkor megérdemli. – mosolyogva leültem a helyemre elővéve a Mágiatörténetet, hogy megcsináljam a házimat amit még tegnap akartam, csak akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fogok egy teremben kuksolni.

- Oh, baglyok. – kiáltott fel vidáman Helen, mikor megpillantotta az övét is egy nagyobb csomaggal. Pislogva néztem én is fel, ekkor jutott eszembe az én levelemet, amit ma akartam küldeni anyának, ezért elő is kaptam egy pergament, mikor megrökönyödésemre leszállt előttem a saját családi baglyunk. Ijedten vettem észre, hogy csőrében egy piros levelet tart.

- Én megmondta, hogy válaszolj neki, de neked csak makacskodni kellett, erre tessék! – Virgie felemelte az újságát az arca elé, meg sem szólalva többet.

- Kibontod most? – kérdezte Helen valószínűleg ugyanolyan tekintettel, mint amilyen nekem volt.

- Essünk túl rajta, úgy is mindenki hallani fogja, még akkor is ha kimegyek. – ráztam meg a fejemet kétségbeesetten, majd amilyen messzire csak a karom engedte eltartottam magamtól a rivallót, úgy nyitottan ki.

- DAHLIA MARDELLA WAGNER! – ijedten csúsztam lejjebb a székemen, az arcom egyre csak vörösödött a szégyentől, már csak azért is, mert a második nevemet is használta. A hang majdnem megsüketített, ráadásul mindenki erre nézett, még a tanárok is. – MÉGIS, HOGY KÉPZELTED, HOGY NEM VÁLASZOLSZ, MAJDNEM EGY HÉT TELTE EL AMIÓTA KÜLDTEM AZT A LEVELET.

- Jaj ne. – nézett rám Helen. Én is pont erre gondoltam.

- EDDIG TELJESSÉGGEL ÉRDEKELT, HOGY KIT AKARSZ VÁLASZTANI FÉRJEDNEK MIUTÁN BEFEJEZTED A TANULMÁNYAIDAT, DE MOST MÁR ÉN FOGOM KIVÁLASZTANI, HA TOVÁBBRA SE KÜLDESZ VÁLASZT VELEM GYŰLIK MEG A BAJOD!

Mikor meghallottam a férj szót annyira leereszkedtem, hogy éppen csak az orromtól látszottam ki, az egész arcom lángokba gyúlt az üzenet miatt, sose éreztem még ennyire megszégyenítve magam, és mintha ez nem lenne elég szóba került a házasság című téma is amit annyira akartam halogatni amennyire csak akartam. Hetedik év után legtöbben már házasodnak, és ezt az én drága anyukám se akarta volna másképpen, egy helyes, gazdag, aranyvérű fiúhoz aki lehetőleg olyan szociális körökben forog aminek hasznát is vehetem, az lényegtelen, hogy én mit érzek, legalábbis így gondoltam egészen mostanáig. Tehát ez állt anya levelében amit elvesztettem. Amint meghallottam, hogy susmutolni kezdenek a diákok, és fokozatosan újra hangzavar lett a teremben gyorsan kisiettem, de még így is éreztem nem egy asztaltól mások pillantását.

8. Fejezet

Csendben ültünk egymás mellett, ujjaimmal az egyik könyvnek a lapjait babráltam csak hogy csináljak valamit, mert úgy éreztem ha most nem játszadozok valamivel ami elüti a negatív gondolataimat akkor tényleg mélyre fogok süllyedni. Fogalmam sem volt mit keres pont most itt Marcorvius és mit akar tőlem mikor a kastélyban, meg az órákon teljesen láthatatlannak nézzük egymást, miért lenne akkor másképpen itt? Ezt tőle is megakartam volna kérdezni, csak valamilyen oknál kifolyólag nem bírtam rá se nézni nemhogy megkérdezzek ilyen megalázó dolgot, ezért inkább csendben figyeltem a virágokat, meg amúgy minden mást csak éppen őt nem.

- Sajnálom. – a hangja nagyon halk volt, szinte alig hallottam meg, óvatosan felé fordítottam a fejemet, valahogy nem tudtam elnyomni a bennem lakozó Mardekárost, csak kikívánkozott.

- Nem hallottam, elmondanád még egyszer? – kérdeztem gúnyos mosollyal a számon tökéletesen tudva, hogy most a fiú türelmével játszadozom. Arra viszont nem számítottam, hogy kedvesen mosolyogva fordul irányomba, kezét pedig ráhelyezi a még mindig babráló kezemre, majd megismétli amit mondott ugyanolyan mézédes hangon. Nem akartam, mégis éreztem ahogy az arcom fokozatosan pirulni kezd, utáni pedig egyenesen égni, szemeimet gyorsan le is vettem az arcáról, mert még a végén olyat mondok amit megbánok.

- Most már gondolom hallottad.

- Épp hogy. – motyogtam lassan arrébb csúszva a padon, teljesen megfeledkezve róla, hogy így is alig ültem a szélén, így egy cseppet sem kecses mozdulattal leültem a földre összeporolva a szoknyámat meg a taláromat. Magamba szitkozódva próbáltam hamar feltápászkodni a földről, miközben Marcorvius összevont szemöldökkel nézte a szerencsétlenkedésemet.

- Ha gondolod segíthetek…

- Nem, nem, megoldom. – miután felálltam előhúztam a pálcámat és egy varázslattal eltüntettem a port mindenemről.

- Ah…rendben. – rázta meg a fejét mosolyogva. Nekidőlt az ablaknak fél oldalával, úgy nézte ahogy megint visszaülök, most már kicsit közelebb hozzá nehogy megismétlődjön ez a kellemetlen pillanat.

- Tehát…ahm. – próbáltam újra komolyabb témára terelni a szót, mielőtt teljesen elvész a varázsa. – Csak ennyit akartál, ugye? Most már akarnék tovább tanulni, tudod van aki nem olyan jó Bájitaltanból.

- Dahlia, megértem amiért ilyen ideges vagy rám, én is az lennék hidd el…Igazából nem hozhatok fel magam ellen egy normális kifogást sem, tehát, csak rajta. Átkozz el. Nem fogok az utadba állni.

- Ne legyél már ekkora idióta. – motyogtam felhúzva szemöldökeimet. – Láthat valaki minket, inkább menj el, még a végén valaki ránk szól és bajba kerülsz.

- Rendben, ezt is megérdemeltem. Most már meghallgatsz? – türelmesen összekulcsolta az ujjait a combján, szürke szemeivel fürkészően tekintett rám.

- Nem úgy volt nincs mit felhozz magad ellen? – csendben nézett egy ideig, mikor nem szólalt meg sóhajtva legyintettem. – Jó, hallgatlak.

- Sajnálom, ezt már mondtam, de…hol is kezdjem? – összevont szemöldökkel nézett fel a mennyezetre. – Pontosan én sem magyarázhatom meg mit miért tettem, egyszerűen bíznod kell bennem, hogy jó okkal tettem, te is tudod mennyire jól elbeszélgettünk mi, mindig. Csak nem hiszed, hogy direkt, semmi indok nélkül...

- Félre lehet ismerni az embereket.

- Az is biztos, azt azonban elmondom, ha eljön az ideje mindenre fény derül…és akkor te is megérted, hogy miért küldtelek el. De…őszintén remélem nem fajul odáig a dolog. Remélem… - tovább motyogott valamit, viszont azt már tényleg nem értettem, ezért közelebb hajoltam, ekkor majdnem újra hátra estem, mivel hirtelen felkapta a fejét ami majdnem rám hozta a szív infarktust. – Ugye megértesz?

- Meg, meg, eddig is csak kíváncsi voltam meddig bírod. – heherésztem fogva a mellkasomat, hátha így hamarabb lenyugszik a szívverésem.

- Találkozunk azért itt, nem? Amikor csak tudunk?

- Álljunk meg egy pillanatra. – az elfeledett idegességem automatikusan visszatért, mintha el sem tűnt volna soha. Felálltam a helyemről, szemeimmel szinte pusztítani tudtam volna. – Azt akarod mondani, hogy kint, mások előtt továbbra is egy ablak leszek? Meg te is nekem? Tessék?!

- Pontosan ezt mondom. – bólintott elhúzva íves ajkait. – Megértem ha nem akarsz velem itt se találkozni, végül is jogod van…

- Ráadásul úgy, hogy meg sem magyarázod miért kell távol maradjak tőled?

- Idővel…megmagyarázom.

- Ezt már hallottam, nem egyszer. – frusztráltan felborzoltam a hajamat, majd észre se véve elkezdtem lelapítani. – Nem tudom…ez…

- Nem tudná meg senki…ez lenne a mi…titkos helyünk . – mosolyodott el huncutul, amitől a szívem lassan olvadni kezdett. Ki tudott volna nemet mondani?

Mintha semmi se történt volna, úgy beszélgettünk apró semmiségekről, újra elrepült az idő mellettünk, mi pedig már záráskor vettük észre magunkat, a Gyógynövénytan tanárnő pedig huncutul mosolyogva zárta be mögöttünk az ajtót. Megpróbáltam nem észrevenni ezt, és inkább előre elindulni a hálóba, Marcorvius csak sokkal később jött be utána, mintha sose beszéltünk volna, nekem viszont nagyon nehezemre esett ezt csinálni, erre akkor jöttem rá mikor leült barátai mellé rám se hederítve. Megértem, hogy megbeszéltük ezt az egészet, mégis valahogy nehéz volt magamba tartani ezt, persze, hogy meg kellett osszam Virgie-vel meg Helen-nel, akik szinte szájtátva hallgatták végig a történteket. Sajnos ők sem tudtak semmi okosat se mondani, egyszerűen annyit, hogy csak addig játszodjam ezt, míg nekem is jó, mert ha tényleg egy idő után kikészít inkább ne beszéljek vele egyáltalán, úgy lesz a legjobb. Legjobb belátásom szerint cselekedtem, vagyis úgy ahogy eddig is, megpróbáltam láthatatlannak nézni, nos, ez többé kevésbé bevált, órákon viszont mikor hátul ültem ő pedig előrébb muszáj volt néznem, csak nem vette volna észre senki, ugye? Ugye. Na akkor meg!

Inkább a tanulásra koncentráltam teljes erőbedobással, csakhogy a Bájitaltannal eléggé lemaradtam, és nem ez volt az egyetlen tantárgy amiből a bukás fenyegetett, ugyanis elég kevés figyelmet szenteltem a Mágiatörténetre meg a Gyógynövénytanra is, ezért kétségbeesetten kapkodtam le a könyveket egymás után a polcokról, míg a végén a könyvtárosnő megtiltotta, hogy kivegyek több könyvet, ameddig vissza nem hozom azt a 20-at(!) ami összegyűlt. Fájdalmas arckifejezéssel sétáltam a nagyterembe egyik reggel, mellettem Helen-nel, aki még mindig nem kezdett el tanulni a vizsgákra, pedig lassan de biztosan közeledett október vége, viszont ebből ő csak annyit látott, hogy mindjárt Halloween.

- Alig várom! Remélem idén is csinálnak a manók finom tökös derelyét, te jó ég, az múlt évben olyan finom volt! Ha csak rá gondolok összegyűlik a nyál a számba…

- Inkább egyél mielőtt el fogy a reggeli. – kommentáltam mosolyogva.

- Ma milyen óráink is vannak?

- Komolyan Helen, ha ennél szőkébb lennél akkor már albínónak mehetnél el. – Virgie kifejezéstelen tekintettel ült le hozzánk rögtön el is véve négy szelet kenyeret. – Lassan két hónapja járunk te pedig még mindig nem tudod az órarended?

- Úgy, hogy közös óráink vannak 80%-ban. – értettem egyet barátnőmmel. Helen csak vigyorogva megvonta a vállát.

- Mit is tehetnék? Elfoglalt ember vagyok. Szóval? – kérdezte újból.

- Most Átváltoztatástan, utána ami neked van fakultatív. Kettőtől pedig…urgh.

- Gondolom innen már sejted. Éjjel meg Asztronómia. – fejezte be Virgie helyettem miután aprólékosan megrágta a reggelijét.

- Nem vészes. – legyintett nemtörődöm módon, míg én unottan néztem fel a mennyezetre ahonnan most száz számra repültek be a baglyok magukkal hozva a különféle leveleket, ajándékokat, meg az újságot.

- O-ó. Anya válaszolt. – húztam el a számat mikor megláttam házi baglyunkat. Nyakán egy fekete selyemsál díszelgett, aminek a masniján egy zöld M betű volt látható, Mardekár jelétől. Sóhajtva elvettem tőle a levelet, a madár csőre elé pedig toltam pár magot amit az asztalon találtam.

- Nem olvasod el? – kérdezte kíváncsian Helen.

- Isten ments, majd később. Kicsit még halogatom, ráér, nem? – megvonva a vállamat beleraktam az Átváltoztatástan könyvembe. Virgie váratlanul felnyögött, a körülöttünk lévőek pedig rögtön kíváncsian néztek ránk.

- Mi az? – suttogtam riadtam, közelebb hajolva hozzá.

- Muglik. Csomó embert meggyilkoltak. Csak folytatódik tovább a háború.

- Remélem a szülőknek nem esik semmi bajuk. – ráztam meg a fejem, miközben eszembe jutottak a sajátjaim.

- Kit érdekel? A varázslók megvédik magukat, a muglik meg hallhatnak nyugodtan. Menjünk, mindjárt elkésünk óráról.

Átváltoztatántanon a tanár a szokásosnál még energikusabban lépett be a terembe, kecses léptekkel letéve az asztalra a könyveket és a dolgozatokat, amiket egy pálca intéssel rögvest ki is osztott. Nyugodtan fújtam ki a levegőt, mikor megláttam, hogy az enyém Kiváló lett majdnem kiugrottam a bőrömből, ha ilyen eredményt értem el itt akkor semmiség lesz a vizsga, legalábbis ebben reménykedtem. Meglepetésünkre a tanár bezárta az ablakokat, és elhúzta a sötétítőt, majd vidáman behozott a terembe egy kalitkát ami teljesen le volt fedve. Kíváncsian hajoltam előrébb a padon mikor mellettem ment el, el sem tudtam képzelni miféle feladatokat fogunk ma végezni, már alig fértem a bőrömbe. A tanár mosolyogva belekezdett az aznapi óra anyagába, ami úgy tűnt az utolsó előtti lesz ebben a félévben, ugyanis ezentúl gyakorlati óránk lesz csak a vizsgáig, meg persze arra is fel fogunk készülni. Vigyorogva néztem ahogy egy világító kék színű valami volt a kalitkában, az állatka ugyanolyan kíváncsian nézett ránk, mint mi rá.

- A ti feladatotok ma az lesz, hogy átváltoztassátok az előttetek lévő patkányokat egy ilyen teremtménnyé. Amilyen információra van szükségetek azt az 55-ik oldalon találjátok, és vigyázzatok, mert ez kissé fejlettebb mágia tudást igényel, aki nem biztos magában inkább szóljon nekem, ha segítségre szorul.

Izgatottan kutattam a könyvben a megoldást, megpróbálva újból, meg újból a varázslatot, már az is elég nagy eredménynek bizonyult, hogy legalább egy pici kék fény lett a patkányból, mivel a többieknek alig sikerült a varázslat, kivéve Riddle-t, ki elsőből teljesítette a feladatot, elérve ezzel a házunknak plusz 10 pontot. Boldogan sétáltunk ki a teremből óra után, teljesen feldob ez a tantárgy, ráadásul most két fakultatív tárgyam jött amiket ugyancsak szeretek, ezért vidáman mentem egyik óráról a másik, egészen addig míg el nem érkezett a Bájitaltan. A tanár több hét óta most újra magához hivatott, de már meg sem lepődtem, a mostani előtesztre egy Borzalmast kaptam, mivel majdnem leégettem a taláromat, nem is számítottam másra. Elnyúlt arccal jöttem ki a teremből, azt mondta most már igazán újra összeszedhetném magam, mert amilyen jól indítottam a dolgozattal olyan hamar fogok megbukni a vizsgámon is. Ez a fenyegetés pedig annyira bevált, hogy vacsora helyett felmentem a könyvtárba, újra belebújva a kötetekbe, tovább tanulva a negyedikes anyagot, ahova már sikeresen eljutottam, de úgy tűnt még mindig eléggé kevés az esélye annak, hogy sikerül behoznom a lemaradásomat.

Szombaton teljesen letörve mentem újra találkozni Marcorvius-szal az üvegházba, míg ő teljesen kedvesen viselkedett, én eléggé szomorúan beszélgettem még mindig vele, annyira megrázott a pénteki óra.

- Minden rendben lesz Dahlia, ügyes lány vagy, biztos vagyok benne, hogy sikerül átmenned ebből is. Auror akarsz lenni, ahhoz ezt meg kell tenned. – bíztatóan megszorította a kezemet, míg én vörös arccal elnéztem, erre mégis mit mondhattam volna? – Bízz magadba.

- Hiába bízok, valahogy ez a tantárgy nem megy nekem. Régebben olyan könnyűnek tűnt.

- Főleg mikor felrobbantottad a tanár kalapját. Az vicces volt, két hétig emlegettük a többiekkel.

- Tudod, most nem nyugtattál meg.

- Ah…, elnézést, igazad van. Ahm, nos…ha gondolod kérj segítséget valakitől. Biztos szívesen vannak olyanok akik kisegítenek a gondodból.

- Hát…lenne aki segítene. – az agyamban Riddle arca tűnt fel, félmosollyal a száján, csillogó barna szemeivel. – Ahhoz inkább utolsó pillanatban folyamodnék.

- Nem akarok beleszólni a dolgodba, de nekem eléggé úgy tűnik már az utolsó pillanatokat súrolod. Jövőhéten már Halloween van, utána pedig mindenki ráhajt a tanulásra, senkinek se lesz ideje segíteni, mert mindenki saját magát próbálja majd menteni.

- Igaz… - hagytam rá. Riddle az egyetlen akinek nincs semmi félni valója, mivel jóval előttünk jár, sőt ha jobban belegondolok akkor valószínűleg már RAVASZ szinten van, szóval kénytelen vagyok segítséget kérni tőle, ha már olyan kedvesen felajánlotta.

Tervem szerint félre akartam volna hívni egyik este, vagy rajtakapni egyedül, viszont valahogy mindig körbe volt véve a barátaival, ezért szinte lehetetlennek láttam, hogy valamikor is rajtakapjam ahogy egyedül ücsörög. Reménykedtem hátha a könyvtárba lesz, de szombaton még ő sem volt ott, ezért úgy döntöttem inkább hagyom másnapra az akciót, lehet akkor nagyobb szerencsém lesz. Beültem a jó kis klubhelységbe, hogy sakkozzak Virgie-vel, miközben Helen az újságot böngészte mellettünk és felolvasta az újabb rossz híreket. A végén inkább leállítottuk, mert ennyi hír elég lenne, hogy egy sereget is szomorúvá tegyen, ezért így kénytelen volt koncentrálni arra mit csinálunk. Nem értett semmit belőle, de nem baj, így is nagyon jól szórakoztunk hármasban, olyan este hat fele lehetett mikor visszamentünk a szobába és akkor vettem észre, hogy teljesen kifogytam a pennákból és a tintákból is. Egyszerűen az utolsó Roxmorts utunk óta teljesen elfogyasztottam őket.

- Ilyen nincs. – motyogtam ingerülten, miközben kétségbeesetten kutakodtam a cuccaim között keresve legalább egy pennát még. – Ez nem lehet igaz.

- Mi a gond? – kérdezte Cass az asztaltól, úgy tűnt éppen tanulni akart, csak én nem engedtem neki.

- Nincs több pennám és tintám se. – sóhajtottam kétségbeesetten.

- Csak menj el Roxmortsba. Még nyitva vannak egy órát, biztos befogadnak. – kommentálta le se véve szemeit a pergamenekről amikből másolt.

Megfogadva jó tanácsát amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz vettem egy kis aprót, és sietve indultam neki a cseppet sem rövid útnak. Majdnem minden másodpercben figyeltem a karórámat, egyre csak fogyott az idő, mintha kicsúszott volna a homok a kezeim közül, az egyszer biztos, ha hiába jöttem le este hat 30-kor a faluba akkor nagyon ideges leszek. Közelebb emeltem a sálamat a számhoz, mert lassan kezdett fájni a torkom a hideg levegőtől, fel sem öltöztem normálisan annyira siettem, hogy elkapjam az árust az utolsó pillanatban. Úgy tűnt a szerencse most az egyszer mellém pártolt, a férfi akkor lépett ki az üzletből mikor lihegve odaértem, és egy kis kérleléssel meg is lett oldva a dolog, beengedett, vettem egy rahedli pennát és tintát, utána fújtatva ültem kicsit le az üzlet szélére.

- Kisasszony, tudom, hogy nem az én dolgom, de biztos jó ötlet ilyenkor kint lófrálnia? Inkább siessen vissza Roxfortba. – rázta meg a fejét az öreg. Ebben igazat kellett adjak neki, de ameddig a varázspálca nálam van nem féltettem magamat egy pillanatra sem. Legalábbis azt hittem.

Visszafelé már eszem ágában sem volt annyira igyekezni, teljesen kimerültem míg idáig értem, és én nem vagyok a legjobb sportember, szóval érthető, ha a kastély fele már egy sokkalta normálisabb tempóban mentem. Még volt egy pár óra mire bezárják a kapukat, e miatt nem is aggódtam. Zavartalanul kerülgettem a kisutcákat, mikor hirtelen megtorpantam, ugyanis alig pár méterre tőlem két fekete árnyék úgy tűnt, hogy beszélgetett, és hevesen gesztikulált, míg egy harmadik a földön hevert. Bal kezemet a pálcámhoz emeltem, úgy kezdtem hátrálni az utcából, szinte a fülemben éreztem a szívdobogásomat, nem vall rám, de eléggé megijedtem ettől a látványtól, eddig még sose fordult elő, hogy ilyennek legyek a szemtanúja, szóval érthető, ha egy kicsit megrendített. Pontosan

ezért sikkantottam fel mikor megfordultam és egyenesen neki mentem valakinek, akiről később kiderült, hogy Riddle. Nagyokat pislogva eresztettem le a pálcámat, és raktam vissza a helyére, a fiú kíváncsian emelte fel az egyik szemöldökét úgy mért végig.

- Wagner, te mit keresel itt ilyenkor?

- Kellett vá…álljunk csak meg, te is itt vagy.

- Gyere, nem biztonságos neked egyedül.

- Ez már a második alkalom, hogy ezt mondják nekem csak a mai nap. Nem vagyok gyenge. – pirultam el idegességemben, Riddle-nek az agya viszont úgy tűnt más helyeken jár, szeme kifejezéstelenül meredt a semmibe.

- Akkor sem kellene ilyenkor itt lenned. Szerencséd van, hogy nincs még nyolc óra. – válaszolt pár perc gondolkodás után.

- Miért mi van nyolckor?

- Kijárási tilalom. Gyere mellettem.

- Nem is tudtam, hogy paranoiás vagy.

Erre viszont már ő sem válaszolt, e helyett csendben sétált mellettem, ettől egy kicsit zavarba jöttem, rég voltam vele kettesben, ráadásul nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, szóval eléggé unalmasan is telt. Annyira nem lett volna mit mondjak neki, míg eszembe nem jutott a nagy kapunál mit akartam ma egész nap csinálni, csak egyszerűen sose kaptam el egyedül. Félve néztem jobb oldalamra, Riddle kicsit megelőzött, már felfelé ment a lépcsőn kinyitni az ajtót, én pedig addig próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy megkérdezzem akar-e segíteni a Bájitaltanban, mert siralmas helyzetben vagyok. Éppen kinyitotta a kaput mikor utána kaptam megfogva a talárjának a szélét. A fiú csodálkozva fordult hátra, hirtelen belém fagyott a szó, de leküzdve csak sikerült kiböknöm mit akarok.

- Riddle…te vagy a legjobb Bájitaltanból. – legszívesebben megütöttem volna magam, ha nem égettem le volna magam még jobban, e helyett összeszorítottam ökölbe az ujjaimat. Háztársam lassan bezárta az ajtót és lejjebb lépett a lépcsőn, viszont még így is úgy nézett ki, mintha felém tornyosulna, eleve majdnem egy fejjel magasabb, viszont így lassan a kettőt is elérte.

- Helyes megállapítás, és?

- Szükségem lenne a segítségedre.

- Wagner, ha valaki szívességet akar kérni azt nem pont ebben a formában teszi, ezzel gondolom te is tisztában vagy, nem vagy buta lány. – ajkai megremegtek, úgy tűnt helyben elneveti magát.

- Rendben. – sóhajtottam, mintha én segítenék neki, és nem fordítva. – Kérlek segíts, te vagy az egyetlen aki most tud rajtam segíteni.

- Nagyon helytálló észrevételeid vannak ma. Nem bánom, szívesen segítek neked egy dologért cserébe. – hogy nyomatékosítsa szavait felemelte mutatóujját, csak akkor vettem észre mennyire hosszú és sovány ujjai vannak.

- Hallgatlak, mi az?

Visszafelé már külön mentünk, mert én a klubhelységbe mentem ő pedig az emeletre, nagyon nem figyeltem merre megyek, úgy tűnt a lábaim automatikusan visznek le a pincébe, elmentem pár évfolyamtársam mellett, de még csak nem is intettem nekik annyira el voltam foglalva a gondolataimmal. El sem tudtam képzelni mitől lenne neki jó ez az ajánlat, egyelőre nekem úgy tűnik, hogy csak én jöttem ki jól ebből az ígéretből, már csak azért is volt gyanús a kérése, mert roppant egyszerű. Elhesegetve az összes negatív gondolataimat beléptem a helységbe, de majdnem le is ájultam a kőpadlóra, mivel egy kisebb füst volt a hatalmas nappaliban, különböző illatok terjengtek minden felé, úgy éreztem hirtelen magam, mintha belecsöppentem volna Lumplsluck egyik órájára. Elhesegetve körülöttem a füstöt észre vettem ahogy egy szőke hajú lány össze-vissza rohangál pálcával a kezében, homlokon csaptam magam, pedig legszívesebben őt ütöttem volna meg, mikor rájöttem, hogy Helen járkál és gyújtogat valami lámpásokat. Köhögve fogtam meg a vállát leállítva egy perce a túl buzgó lányt.

-Bloody hell. Fel akarod gyújtani a nappalinkat?

- Ugye milyen jó illat lett? – még a temérdek füstön keresztül is láttam mennyire csillognak kék szemeit. – Annyira uncsi volt az egész hely, valamivel fel kellett dobjam, szóval gondoltam beillatosítok.

- Még van itt valaki? Esküszöm nem látok semmit. – körbe néztem összehúzva a szemeit hátha észreveszek még valakit.

- Nem kell túlozni… - végig sem hagytam, hogy mondja a mondatot, elővettem a pálcámat elmondva egy varázsigét magamban ami egy kisebb szélt kavart, ekkor lett látható, hogy még rajtunk kívül nem is kevesen ülnek még a kanapékon és császkálnak, az egyik kisebb éves neki is ment az oszlopnak. Szerencsétlen.

- Ah, kapok levegőt. – sóhajtott fel egy heted éves fiú.

- Helen, könyörgöm, legközelebb elég lesz ha csak kettőt gyújtasz meg. – ráztam meg a fejem fáradtan, azt hittem itt pihenhetek egy kicsit, de úgy tűnik esélyem sincs rá.

- Gonosz!

Első rész

Kifejezéstelen tekintettel néztem egymás után a megállókat, csak egy dologra vártam, befeküdni egy ágyba és végig aludni a maradék pár órát ami még maradt. Semmi kedvem se volt ennyit utazni, ráadásul csak este tudtam szerezni vonat jegyet Naraból, szóval tudtam, hogy valamikor éjjel kell érkezzek, felajánlották, hogy értem jönnek, de kedvesen visszautasítottam, eddig is mindig egyedül oldottam meg mindent, szóval ezt se fogom másképpen csinálni. Beültem egy taxiba ami elvitt egészen az iskoláig ahol ezentúl tanulni fogok, azon belül pedig a szobákig amikben közösen fogok aludni még pár lánnyal. Meghajolva megköszöntem amiért kisegítette az összes csomagot, majd magam mögött gurítva elvittem a szobákig, amik a terület másik részén voltak. Egy egyszerű kisebb hely volt, nem is számítottam egyébre, hiszen nem sok lány jelentkezik ebbe az iskolába, ezért alig pár másodperc alatt jobban szemügyre tudtam venni a kicsiny épületet amibe beletuszkoltak minket. Összesen négy szobából állt az egész, de csak kettőnél voltak kirakva név táblák, az enyém mellett még egy szerepelt, Haruno Yoshikawa, alatta pedig egy egyszerű egyes volt húzva, tehát ő is ugyanolyan első éves volt, mint én. Sóhajtva néztem az ajtót egy darabig, nehéz három évem lesz itt az egyszer biztos, megpróbálom nem megnehezíteni magamnak, ezért mosolyogva kinyitottam lassan az ajtót, hogy adjak egy kis időt felkészülni az érkezésemre a bent lévő lánynak. Valamiért azt elfelejtettem, hogy már rég nem lehet ébren, mivel éjjel egykor érkeztem, ezért halkan bezártam kulccsal magam mögött az ajtót és mivel nem akartam felkapcsolni a villanyt a telefonommal kezdtem megvilágítani az utamat, egészen addig míg fel nem kapcsolódott a villany magától. Ijedten néztem fel mikor megláttam a teljesen éber tekintetű lányt amint kezét most húzta el a kapcsolótól, mivel az emeleten feküdt egyszerűen elérhette.

-          Uh…konbanwa(jó estét). – habogtam még mindig meglepetten. A lány izgatottan lerántotta magáról a takarót és leugrott elém szépen meghajolva.

-          Haruno Yoshikawa vagyok, örülök, hogy megismerhetlek!

-          Hanabi Nakagawa. Részemről is szerencse. – feleltem én is egy gyors meghajlással. Kicsit megijesztett a lány energiája.

-          Eeeh , Hanabi? Mint a tűzijáték? – kérdezte miközben barna szemei izgatottan csillogtak.

-          A szüleim azt hitték vicces lesz ezt a nevet adni, gondolom. – feleltem miközben lassan ki kezdtem pakolni a szekrénybe. – Hogy-hogy még fent vagy?

-          Ah, egyszerűen nem tudtam aludni, már holnap lesz a sorakozás, annyira izgatott vagyok!

-          Észrevettem. – válaszoltam mosolyogva. – Honnan jöttél?

-          Ah, messzebbről, az egyik kisebb városból. – felelte félénken lefelé nézve.

Még egy ideig beszélgettünk, de nem sokáig, mert engem nem csak az út fárasztott le, hanem az új szobatársam fecsegése is, ezért hamar kiütöttem magamat, mármint ahhoz képest, nem túl hamar, de…valamikor éjjel három lehetett. Reggel telefon csengésre keltünk, az óra megállíthatatlan csengett és mivel hozzám volt a legközelebb én vágtam leghamarabb a földhöz, de még így is tovább szólt. Így kénytelen voltam kikászálódni az ágyamból és leállítani az idegesítően hangos rezgését. Felkaptam kótyagosan magamra az egyenruhámat, Haruno még csak akkor kászált ki az ágyból mikor én már felvettem az egyenruhát és fogat mosni indultam. Állítólag pontosan nyolckor kell jelentkezzünk, ezért sietnünk kellett mind a ketten a felettesünkhöz, aki már türelmetlenül várt ránk. Bár időben voltunk mégis szigorúan nézett ránk szemüvege mögül, mint egy sas, úgy mért végig minket ahogy megérkeztünk. Elhúzva a számat megálltam a felsőbb évesek mellett várva mégis mi lesz a következő lépés. Az edzőnő összeszűkűlt szemekkel nézett végig rajtunk, majd hirtelen mosolyogva bólintott és bemutatkozott, mint Takashima Rei. Röviden elmondta mi fog várni ránk, milyen nehéz lesz megtanulni az összes szabályt és pár fontosabb dolgot is kiemelt mi kell ahhoz, hogy tehetséges menedzserek legyünk. A legfontosabb, hogy kívülről fújjuk az összes szabályt, összebarátkozzunk a játékosokkal és elvégezzünk minden feladatot amit ránk bíznak a felsőbb évesek. Türelmesen végighallgattam mindent amit mondott, de valahogy nem tudtam elűzni a gyomromból ezt a rossz érzést, és ez csak akkor tudatosult bennem véglegesen mikor megláttam ahogy az összes játékos egy szigorú kinézetű férfi előtt áll felsorakozva. Nagyot nyelve sétáltam el onnan a többiekkel máris elkezdve a tanulást és a feladatokat amiket ránk bíznak. Vissza se néztem a pályára, mert tudtam volna megfájdul a szívem és az is lehet, hogy elsírom magam e láttán.

Belemerülve gondolataimba lapozgattam a vastag kötetet amit meg kell tanulnunk ha lehet minél hamarabb, a vállamig érő barna hajamba lágyan néha belekapott a szél, de mind ebből semmit se fogtam fel, mert a különböző ábrákat figyeltem, taktikákat és cseleket amikről már réges régen tudok. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a fél könyvet én már kívülről fújom, ezért nem vár rám olyan sok feladat, mint például a másik első évesre aki kétségbeesetten kapkodta a tekintetét a lapokon miközben felém is mutatott pár írást meg ábrát amitől leszakadt az álla. Nem mondom, tényleg volt egy pár ami még nekem is fejfájást fog okozni, de ez legyen a legkevesebb bajom most.

Becsukva egy kezemmel a kötetet vissza vittem a szobámba ledobva az ágyamra, hogy utána unalmas feladatokat végezzek végig, jeget fagyasszak a játékosoknak, gumit cipeljek az egyik pályára, hogy felkészítsek mindent a fontosabb személyeknek. Mindezt végig csendben csináltam, csak akkor nevettem fel mikor láttam ahogy Haruno nem is egyszer elesik vagy elejt valamit a kezéből, így még több problémát csinálva magának és nekem, mert ugye én vagyok a másik első éves, így mindent velem csináltatnak leghamarabb. Sóhajtva csináltam az ennivalót amit a fiúk vacsorára kapnak, keserű ízzel a számban figyeltem ahogy fáradtan bebotorkálnak a terembe, ezért inkább az ételre koncentráltam.

-          Nee…Hanabi-san, te miért akartál ide jönni? – hirtelen felnéztem a rízstömeg mögül, nem emlékszem mikor engedtem meg a lánynak, hogy keresztnevemen szólítson, de úgy tűnik ő magának megengedte. Merengve néztem vissza az ennivalóra, hajamat félre fogtam csatokkal miközben próbáltam kitalálni egy hazugságot ami könnyen hihető.

-          Szeretem ezt a sportot, bármit megtennék, hogy egy jó csapat mellett legyek. – még csak kimondani ezt rosszul esett, reméltem nem vevődik észre ahogy erősebben megszorítom a fa kanalat, de úgy tűnik Haruno el volt a saját kis álmodozásában, hogy ezt észrevegye.

-          Ah, tudom milyen érzés, én is nagy részt ezért jöttem ide. Mégis mi lehetne jobb,mint velük szurkolni és vezetni egy ilyen hatalmas és remek csapatot?

-          Semmi. – feleltem monoton hangon. Unottan kiraktam tányérokba az ennivalót a közeledő fiúknak, fel sem néztem inkább rájuk.

Még beszélgettem vele pár órát este, szépen megvártam míg elalszik teljesen, csak akkor mozdultam ki a szobámból, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Egyáltalán nem fárasztott le testileg ez az egész, inkább lelkileg, és ez sokkalta rosszabb volt, inkább futottam volna végig mint az az idióta fiú aki elkésett ma. Idegesen megütöttem a korlátot, amivel nem értem mást el minthogy belefájdult a kezem, de továbbra is ütlegeltem reménykedve a hasamból elszáll ez a rossz érzés, a szívem valamelyest megenyhül, a fejem pedig kitisztul, de az eredmény csak az lett, hogy egyre jobban bevörösödött a kezem. Nagyot nyelve néztem fel a teljesen borús égre, szemeimből csak úgy csorogtak a könnyek, tehetetlennek és gyengének éreztem magam, inkább elindultam egy körútra, az hátha egy kicsit lenyugtatja az idegrendszeremet. Szaggatottan lélegezve megálltam a nagy pálya előtt, óvatosan körbe néztem elképzelve a játékosokat, nem is gondolkoztam miközben kinyitottam a kaput és elindultam a dobó helye felé, ahol aztán lehajtott fejjel megálltam. Rengeteg emlék jutott eszembe, mindet ki akartam a fejemből zárni, ezért gyorsan megráztam a fejemet és megtöröltem a szemeimet. Automatikusan eszembe jutottak a szüleim szavai, leguggoltam a füleimre szorítva a fájós kezemet és a még épet, a könnyek újra megindultak, és ez ellen nem tehettem semmit se. Csak engedtem fejeződjön be, reménykedtem hátha bele tudok szokni ebbe az egész helyzetbe, de a végén csak rosszabb lett, mert a raktár előtt találtam magam. Kifejezéstelen tekintettel és égő szemekkel figyeltem a lakatot amit még csak le sem zártak, tehát van aki este vagy éjjel is kijön gyakorolni, végülis érthető, ha már egyszer sportosok. Kinyújtottam a kezemet, hogy kinyissam a vas ajtót, de út közben megállítottam magam, ha ezt megteszem akkor nincs vissza út, újra beleesek a saját csapdámba…

A végén inkább visszafordultam a szobámba, ettől csak még rosszabbul lettem, ezért próbáltam az egészet kialudni, hátha attól jobban leszek. Reggel szobatársam keltett kedves mosollyal a száján, kezemmel magamra akartam húzni a takarót mikor hirtelen felsikkantott rám hozva a frászt. Ijedten néztem körbe mi történt, követtem a szemeit amik egyenesen a kezemre tekintettek, mára úgy tűnik egy hatalmas kékes lila folt alakult ki ott ahol tegnap agyon ütöttem. Szórakozottam kerestem egy fáslit amivel bekötöttem, volt nálam legalább egy tucattal, velük együtt pedig több sebtapasz is…sose lehet tudni mikor kerülök vissza a rossz irányba, mintha direkt készültem volna erre.

Elmagyaráztam neki mennyire beütöttem tegnap miközben cipeltem a nagyobb kerekeket mire megértően bólogatotta és felmutatta a lábait amin karcolások és különböző foltok voltak. Valamiért nem lepődtem meg ezen, inkább adtam neki is pár sebtapaszt amit hálásan el is fogadott. Felcipzározva a felsőmet elindultam újra tanulni és elkezdeni a gyakorlatokat, másnap már óráink is voltak amire kötelezően be kellett menni, ezért úgy terveztem előre csinálok mindent, tudtam már akkor, hogy mit miért csinálok, de inkább az önszorgalomhoz próbáltam odaírni nem pedig valami máshoz. Haruno teljesen felnézett rám amiért ilyen ügyesen végzem a rám szabott munkát, pedig nem volt annyira nehéz, igazából eléggé untam az egészet, ezért kicsit elszöktem egy feladatról mikor megéreztem ahogy rezeg a telefonom. Összeráncolt szemöldökkel néztem apa nevét a készüléken, majd felvettem vidáman.

-          Szia kincsem! Hogy telik?

-          Nagyon jól apa, örülök, hogy ide jöttem a végén!

-          Látod, látod…megmondtuk mi hogy élvezni fogod, ráadásul pont neked találták ki, szinte mindent tudsz a baseballról.

-          Persze, normális akkor, hogy ide jövök. – feleltem mosolyogva.

-          De azért túlságosan ne strapáld túl magad, pihenni is kell néha. Most nincs tevékenységed?

-          Ah, most nincs. Holnap még be kell mennem pár órára is, bár kétlem, hogy annyira unalmasak lesznek, mint ahogy a felsőbb évesektől hallottam.

-          Ez a mi lányunk! Csak ügyesen, ne felejtsd el miért mentél oda, rendben Hana?

-          Igen, köszi mindent apa. Üdvözlöm anyát is.

-          Átadom neki, még hívni fogunk, de nem túl sokat, nem akarjuk zavarni a tanulmányaidat.

-          Ti soha!

A mosoly lassan eltűnt az arcomról amikor leraktam, erősen szorongattam a készüléket amitől már fehérré váltak az ujjbegyeim. Magamba szitkozódva visszaraktam a telefont a nadrágom zsebébe, majd visszasiettem a feladatomhoz, mielőtt valaki elkapott volna a lógáson. Sajnálatos módon észrevette az egyik felsőbb éves, és büntetésül vizet kellett vigyek az összes játékosnak aki kért, így unottan ültem a padon…jobban mondva álltam a pad közelében, mivel túl sokat nem ülhettem, valaki folyton szomjas volt, így rohangálnom kellett össze-vissza. Ettől egy akkora bűntudatom lett, mint a kerekek amiket folyton cipelek, jól esett végre megmozgatni a végtagjaimat, bár próbáltam álcázni a tekintetemet miközben egy másik első éves felé vittem a kulacsot. A fiú teljesen ki volt borulva, a földön lihegett hátán, lassan attól tartottam nehogy pont előttem haljon meg, mert akkor még engem is kikérdeznek mi történt. Sóhajtva öntöttem egy kis vizet a kezembe és lelocsoltam vele amitől hálásan elmosolyodott, így addig folytattam míg fel nem tudott ülni. Akkor a kezébe nyomtam az innivalót és már készültem is volna tovább állni, de megragadta a kezemet, így továbbra is a guggoló pozíciómban maradtam.

-          Köszönöm, komolyan. Most mentetted meg az életemet, hahahahah!

-          Annyira nem, ha még tudsz nevetni. – feleltem felemelve mindkét szemöldökömet. A fiú vigyorogva nézett rám, majd bólintott.

-          Jól esik a víz, köszönöm a sok munkát.

-          Amit én csinálok az semmi hozzád képest. – feleltem automatikusan, de ezzel hibát követtel el, mert most kíváncsian nézett rám. – Lényegtelen, most vissza kell mennem, még biztos sok mindenkinek kell víz.

-          Örvendek, hogy megismerhettelek…

-          Hanabi. – feleltem mosolyogva, majd tovább is álltam.

Miközben továbbra is osztottam a vizeket, csak akkor jutott eszembe, hogy nem is kérdeztem meg a nevét, de mindegy is, kétlem, hogy valaha is jóban leszünk. Túlságosan idiótának tűnik, ráadásul még nem is játszodhat, mert tiszteletlenül beszélt az edzővel, még azt sem értem miért méltattam egyáltalán segíteni neki, lehet jobb lett volna ha ott hal meg ahol van.

Sóhajtva próbáltam segíteni elsőéves társamnak aki egymás utána bakizott hol itt, hol ott, ezzel teljesen magára hozva a felsőbb évesek haragját, és mivel én vagyok az egyetlen lány az ő évfolyamában csak kellett segítsek neki. Ezt mindig hálásan fogadta, ezért folyton próbálta viszonozni a segítségemet, de belőle csak még nagyobb baj lett, így inkább megakadályoztam bármi féle háláját. Vacsora után mindenki visszavonult aludni, legalábbis azt terveztem én is…viszont amint lehajtottam a fejemet és elaludtam egy borzasztó álom gyötört…újra a kezemben fogtam a labdát és újra dobtam, mint ahogy régebben is a csapatomban. Egy élmény volt játszani a többiekkel, még akkor is ha nem jutottunk annyira tovább, mint ahogy terveztük, ez pedig jobban belém égett, mint kellett volna, ezért is jutottam most idáig. Az álomban túlságosan valóságos volt az érzése, oly annyira, hogy kipattantak a szemeim rögvest és azon kaptam magam, hogy a nagy bőröndöm legalján kotorászok, míg meg nem találtam amit eddig kerestem. Egy sapkát és edző ruhákat amikkel ki tudok vonulni. Bár sötét volt, de tükör előtt bekötöttem a hajamat, már ekkor az adrenalin teljesen a vérembe szökött megőrjítve vele, szinte éreztem már ahogy rohanok, dobok és edzek magamban a kellemes tavaszi levegőn. Beleharaptam keményen ajkamban miközben a többi részét a hajamnak félre toltam egy csattal, átöltöztem és felvettem a sapkámat, teljesen úgy néztem ki, mint egy fiú, szóval ha rajta is kapnak nem lenne probléma.

Úgy éreztem magam, mint egy kém ahogy kislisszoltam az ajtón halkan bezárva magam mögött, lábujjhegyem mentem végig a pályán, pedig egy lélek se volt kint. Nagyot nyelve fogtam meg az ajtót amit még tegnap nem mertem attól tartva elkövetek egy hibát…amit végül is csak egy nappal tudtam eltolni, mert ma már nem bírtam ellenállni, főképp nem az álmom után. Mélyen beszívtam a benti levegőt mikor megcsapta az orrom a halvány por illat és a bőr keveréke. Remegő kezekkel fogtam meg az egyik baseball labdát, majdnem könnyek tőrtek ki a szemeimből ahogy az ujjaimat körbe fontam a piciny lasztit. Tudtam még nincs itt az ideje, hogy ezzel gyakoroljak, de nem hagyhattam ki, hogy ne érintsem meg mielőtt kimegyek futni és nyújtani.

Mosolyogva kezdtem rohanni a pálya körül, először lassan majd fokozatosan egyre csak gyorsítottam a tempón egészen addig míg úgy nem éreztem, hogy lassan összeesek. Akkor elkezdtem a kezeimet nyújtani  a karommal együtt, mielőtt dobok egyet fel kell készítenem az izmait. Türelmetlenül fogtam újra kezembe egy labdát, felvettem a pályán a pozíciót, behunyva a szemeimet elképzeltem ahogy el kell dobjam a labdát akárcsak egy golyó, de valahogy fordulni is kell, mondjuk jobbra. Félmosollyal a számon hátravetettem félig a testemet, majd előre dobtam hihetetlen gyorsasággal a labdát, az pedig nagy csattanással landolt messzebb a földön. Idegesen ökölbe szorítottam a kezeimet, megfeledkeztem a lábam tartásáról és a hajlításról amit még az edzőmtől tanultam, a nélkül nem lehet gyorsabb a labdám, az ujjaimat pedig nem tartottam teljesen jól, így nem lett csavar sem. Nem gond…még úgy is sok van reggelig, addig gyakorlok míg ki nem fáradok teljesen, és ha úgy érzem, hogy elesek akkor még edzek egy kicsit.