Harmadik rész

     Amikor azt mondta ki szeretne menni velem Roxmortsba nem épp erre gondoltam. A fejemet fogtam, úgy próbáltam feldolgozni a tényt, hogy ez a bamba nem csak engem hívott meg a Három Seprűbe, hanem még pár barátját is. Mikor megláttam őket a gyomrom nagyot esett, vele együtt pedig a tervem, hogy bosszút állok Dracon, fene, legalább nincs itt, így nem láthatja mi zajlik körülöttem. A vajsörömet tologattam a kezemmel, majd kiittam a tartalmát, így hamarabb szabadulhatok legalább, az egész helyzet túl ciki. Hozzánk közel lévő asztalnál több ismerős is ült, de a legrosszabb az volt mikor megláttam Dracot bejönni Crackal és Mondstroval. Elmentem mellettük rezzenéstelen arccal, de mint mindig most se tudta megállni, hogy be nem szóljon valami frappánsat. A levegő megakadt a torkomnál amint szólt nekem.

- Hey Wright, ott a pasid, nem mész hozzá? – a levegő rögtön megfagyott kettőnk között. Lenézően várta a reakciómat miközben a barátai otthagyták, ugyanis elküldte őket.

     Nekidőltem az egyik faoszlopnak karbatett kézzel, a szemeimmel próbáltam meggyilkolni, de magamban nagyon rosszul esett amit mondott. Mintha direkt tudta volna mit nem akarok hallani, hogy lehet valaki ennyire idegesítő?! Csak szeretnék végre boldog lenni megint valakivel, erre kiderül nem is tetszek neki, csak barátkozik, az ember pedig aki bejön a képbe az Draco, mint mindig. Valahogy rosszkor van rossz helyen, az élet vele próbál büntetni az elcseszett döntéseimért, vagy mi? Elég rossz humorérzéke van a karmának akkor, ha jól emlékszem utoljára nem csináltam semmit, csak Dracot megátkoztam, meg varázsoltam az ágyába csigákat, teleraktam az üstjét béka szemekkel így az arcába robbant és… egy borzalmas ember vagyok nem is csodálom, hogy a karma büntet, Merlin szakállára! De a neki tervezett bosszúknak mindnek van jó oka, úgy értem ő is elátkozott nem egyszer csak a folyosón azért mert épp úgy jött neki, vagy felszakította a táskámat és az összes cuccom leesett a földre, kigáncsolt folyosókon és folytonosan beszólt minden miatt.  Ilyenkor nem tudom megállni, nekem is vissza kell adni, csak nem hagyhatom annyiban, mert akkor mégjobban belelohalja magát és azt hiszi megfutamodtam.

     Ha jobban belegondolok, bár szétmentünk, az utóbbi pár hónapban minden róla szólt, elméletileg semmi se változott annyira. Mondjuk mikor jártunk nem voltunk ilyen gonoszak egymással…

- Csak…hagyj békén. – sóhajtottam visszatartva a könnyeimet, elegem lett ebből az egészből, távol akartam lenni tőle minnél hamarabb, és ha lehet soha többé nem akarom látni. Első dolgom ezután az lesz, hogy felkeresem Pitont beszélni a jövőévi óráimról, nehogy véletlenül is ugyanott legyek ahol ő.

- Oh, tán csak nem besértődött a kemény csaj? Szánalom, többet vártam tőled mikor visszaszólsz. Elvesztetted az érzékedet, vagy mi történt?

- Draco, mit nem értesz abból, hogy hagyj békén? A hagyj vagy a békén tett be neked? – az arca ellágyult, ajkai pedig egy kis pillanatra megremegtek.

- Cas…

- Ne nevezz így.

- Na ne beszélj! Ilyen erővel akkor te se nevezhetsz a saját keresztnevemen! Hogy kinyílt a szád!

- Te idióta… - sziszegtem idegesen – nem megmondtam hagyj békén?

- Te tartasz fel engem!

- Igen? Nem is tudom ki állította le a másikat!

- Malfoy úrfi, Wright kisasszony! Abbahagynák a veszekedést? Egyesek próbálnának lazítani, most hogy nem kell tanítanunk. Kérem ha így viselkednek inkább fáradjanak ki innen. – az Asztronómia tanárnő kitessékelt minket a fogadóból, így kint maradtunk a meleg napsütésben. Idegesen rápillantottam a mellettem álló idiótára akinek ezt az egészet köszönhettem.

     Mielőtt még megszólalhatott volna továbbmentem megkeresni a barátaimat, hátha megtalálom őket valahol a közelben, de úgy tűnt elhagyták már Roxmortsot, ezért az egész iskolát végigkajtattam, közben beleütközve pár újabb kellemetlen ismerősökbe. Idegességemben fellöktem egy Hollóhátast, aki szitkozódva fordul felém, de mikor meglátta melyik házhoz tartozom elhallgatott és gorombán tovább ment. Ez a másik pozitívuma a Mardekárnak, mindig kikerülnek és nem mernem még csak hozzád se szólni, már ha vehetjük ezt pozitívnak. Jelenleg az, mivel ha tovább beszélt volna nevemre esküszöm megátkoztam volna. Ez a nap már nem kezdődött jól, így a dolgok csak jöttek egymás után sikeresen kiborítva engem. Kiderült barátnőim a nagyteremben beszélgettek nagy hangosan, még nem volt vacsora idő, de pár diák mindig lézengett ezen a helyen is, kellemes felnézni az elvarázsolt mennyezetre, olyan mintha kint lennél. Mondjuk mikor jó idő van akár ki is sétálhatsz, csak vannak olyan lusták, mint az én barátnőim, ők általában bent ülnek.

     Fújtatva ültem le Emily mellé, aki mikor meglátott várta a magyarázatomat. Mindegyikük leállt a beszélgetéssel, ezért elmeséltem nekik mi történt a Három Seprűben Hansal és azzal az idóta exemmel, aki mást se tud csak az agyamra menni.

- Tudod… - Jasmine aggódva nézett barátaira majd összeszedve bátorságát folytatta – szerintem még mindig össze illetek.

- Remélem félrehallottam.

- Nehogy azt  mondd, hogy sose gondoltál arra mi lenne ha újra együtt lennétek!

- Szívem, mindannyian tudjuk mi a helyzet, az utálat egy hajszálnyira van a szeretettől. Akkor hinném el, hogy túltetted magad rajta ha semleges lenne számodra.

- És neked nem az! – vette át a szót újra Jas – Celestina számára se vagy semleges, szóval még lenne esély.

- Pontosan. – helyeselt buzgón Carola  -Csak meg kéne beszéljétek.

- Ti megőrültetek ha azt hiszitek, hogy bármi is lesz köztünk ezek után egy falon kívül.

- Valld be, hogy szereted, drágám.

- Minek? Úgyis tudjátok. – üveges tekintettel néztem a mozgó felhőket a mennyezeten, eléggé rossz volt ezt beismerni, de a barátaim előtt nem tudok titkolózni. Ijedten néztem rájuk mikor egyikük beverte a térdét az asztalba, Car barna szemei hatalmasra kerekedtek úgy figyelt a hátam mögé. Én is megfordultam lássam miről van szó, az arcom le merem fogadni falfehér lett amint megláttam ki állt a hátam mögött, Draco. Ő is legalább olyan sokkos állapotban volt, mint én, ha nem jobban. Az érzés ami akkor kialakult bennem leírhatatlan, szomorúság keveredett keserűséggel, talán még egy kis kétségbeesés is vegyült velük. Lehetőséget se adtam neki, hogy lereagálja a dolgokat, bele se mertem gondolni mi lenne az első szó amit kimond, valószínűleg valami gorombaság, mint mindig. Felálltam a helyemről és elsiettem mellette hátra se nézve, egyenesen  a klubhelységbe vettem az irányt kikerülve az összes diákot. Senki se kiáltott utánam, szerintem túlságosan ledermedtek ahhoz, hogy észrevegyék eltűnésemet, de így jobb is. Egyedül akartam maradni, de ez nem vált be, mindenki leszólított barátságosan a házamból, semmi kedvem se volt trécselni velük, ezért aranyosan lekoppintottam őket, még mielőtt le nem ordítottam a fejüket. Befeküdtem az ágyamba és sóhajtottam, könny csípte a szemem, de nem engedtem utat nekik, túl megalázó lett volna, annak ellenére, hogy senki se volt velem a szobában. A gyomrom hangosan korgott, de semmiért se mentem volna vissza, inkább reggel hamarabb felkelnek, hogy a többiek előtt odaérjek. Biztos már az egész ház rajtam röhögött, mert Draco mindenkinek elmondta, és gúnyosan rajtam szórakoznak mivel jobb dolguk nincs. Fantasztikus, pont ez hiányzott az én életemből.

     Az elkövetkezendő napokban ott kerültem őt ahol csak lehetett, bár a barátnőim próbáltak rábeszélni beszéljem meg vele a dolgokat, eszem ágában se volt odamenni hozzá, nem vagyok én hülye! Ez így tökéletes, összesen három nap alatt kétszer láttam, mármint többször, de kétszer majdnem egymásba ütköztünk, semelyikünk se nézett a másik szemébe, az egész helyzet elég cikin jött ki, hogy úgy mondjuk.

- Figyelj, az egészet eltúlzod, nem akkora nagy dolog az egész, mint ahogy azt te látod. Neki nincs semmi baja veled. – Emily épp belső információval tömte az agyamat a szobánkban, csak ketten ültünk az ő ágyán és írtuk az Átváltozástan leckét, mivel nem értett belőle semmit. Az egész egy beszélgetésbe ment át elég rövid idő alatt, így ittunk egy kis hideg vizet miközben tárgyaltuk az élet nehéz dolgait.

- Ne hazudj Em! Ismerem, biztos mindenkinek elmondta és most is röhögnek rajtam Zambinivel…

- Nem vagy normális, senkinek se szólt róla, sőt, a barátaival se láttam olyan sokat, mintha arra várna odamész hozzá…

- Ha most a lelket akarod tartani bennem nem szükséges. Remekül megvagyok!

- Láttalak egyszer mikor SVK-n üres tekintettel nézted amint beszélget Trevoral, drágám én se vagyok vak. Csak menj oda és beszélj vele, nem olyan nagy dolog.

- Tehát…azért, hogy átalakítsunk egy kis tűt szükségünk van erre a kéz mozdulatra, pontosan feltartva a vállad. – monoton hangnemben magyaráztam tovább neki a leckét, szkeptikusan figyelt engem, de nem szólt többet semmit ezzel kapcsolatban.

     Kár lett volna erre fecsérelnünk a szót, már megbeszéltem vele a dolgokat, mármint a barátnőmmel, nem is Dracoval… Igaza van Emilynek, lehet beszélnem kéne vele, de az az igazság, hogy nincs annyi bátorságom, hogy is mehetnék, mikor a szemébe se merek nézni? Az egész rossz úgy ahogy van, ezért inkább a tanulásba fojtom a bánatomat, alig mozdulok ki a könyvtárból és a szobából. A legrosszabb mikor enni megyünk, olyankor nem igazán tudom elkerülni, de úgy tűnt a mai nap se túl szerencsés. Lebaktattam tanulás után a szokásos ablak mellé olvasni egy kicsit a reggeli Prófétát, a halóterem lassan ürült ki. Mindenki izgatottan várta a jövőheti vizsgákat, jobban mondva félt, én pedig lassan leszartam az egészet, majd csak lesz valahogy. Inkább pihenek az elkövetkezendő napokban, mint ahogy most is teszem, míg a többiek össze-vissza rohangálnak izgatottan, felolvasnak pár varázsigét és elájulnak az idegességtől. Páran komolyan elhányták magukat egy héttel ezelőtt, ennyire azért sose tudnék félni egy hülye vizsga miatt.

     A nevetések és a beszélgetések lassan elhalkultak, majd teljesen elcsendesedtek. Bezártam az újságot és kinéztem az ablakon ami egyenesen a tó alatti életet mutatta be a lakóknak, a gyertyák amik megvilágították az ablakot óvatosan kezdtek elaludni, de olyan rég ültem ekkora csendben, ezért kiélveztem minden pillanatát. A tűz kellemesen pattogott a háttérben, körbe nézelődtem az üres teremben beszippantva a gyertyák illatát. Nyújtózkodva kezdtem felállni, lassan eljött az ideje lefeküdnöm nekem is, a szemeim leragadtak.

- Hey… - a szívem gyorsan elkezdett dobogni, pont azzal az emberrel találkozok akivel nem kéne. A kezeimet tördelve intettem neki egy gyorsat majd megpróbáltam kikerülni, de elém lépett, persze, túl egyszerű lett volna hogyha elenged.

- Igen? – kérdeztem tettetett csodálkozással. Lenézett és megrázta a fejét, ez életem egyik legnehezebb beszélgetésem lesz.

- Hogy vagy?

- Istenem Draco, csak röhögj ki, sokkal egyszerűbb lenne, mintha húznád itt az időt.

- Már megint kezded, idiotikus nőszemély, előre befejezi a gondolatom még mielőtt elkezdtem volna.

- Ne idegesíts!

- Te ne idegesíts engem! Összekevered a gondolataimat.

- Olyanod is van?

- Wright, komolyan, még nem késő, hogy kiröhögjelek!

- Csak mondd mit akarsz. – Draco sápadt arca lassan elvörösödött, szemeivel gyorsan pislogott. Kezeit beletörölte a nadrágjába majd közelebb lépett, ijedten néztem rá, mégis mi a fenét akar csinálni? Szürke szemeivel végigmért, azt hiszem elfelejtettem lélegezni pár másodpercig, egészen addig míg közelebb nem lépett hozzám és megcsókolt. Olyan hirtelen ért ez az egész, hogy nem volt elég időm feldolgozni a dolgokat, automatikusan visszacsókoltam, hiszen erre vártam már egy ideje. Sose vallottam be magamnak, de nem tudtam teljesen elfelejteni, és a tény, hogy most ő jött ide megcsókolni teljesen felcsigázta az érzékszerveimet. Megragadtam a kezét és közelebb húztam magamhoz, így a testünk öszeért egy forró ölelésben. Éreztem ahogy felgyorsul a szivverése, kezeivel megszorította a derekamat, ezért beleharaptam az ajkába. Teljesen megfeledkeztünk a külvilágról, csak egymásra koncentráltunk, legjobb érzés a világon.

- Csak…ennyit akartam mondani. – suttogta pár centire tőlem, miután elszakadtunk egymástól, több perces csókcsatánk után.

- Te görény.

- Még mindig nem túl késő, hogy kiröhögjelek. – kedvesen elmosolyodott, amitől úgy nézett ki, mint egy aranyos fiú, nem úgy, mint egy idegbeteg, goromba gyerek.

- Már rég késő Draco, ne makacskodj.

- Bedurvult a kiscica.

- Megkarmol, ha így folytatod. – megharapta a nyakamat, amitől kirázott a hideg. Elkuncogtam magam, kezdett hasonlítani arra az időre amikor még együtt jártunk, úgy tűnt csak kialakul ez az egész, annak ellenére, hogy sokáig tartott.

     Vigyorogva fogtuk meg egymás kezét, szóval ha úgy vehetjük járunk. Sőt…valószínüleg járunk mivel azután az este után mindenhova együtt sétáltunk kézen fogva, sokkal vidámabban teltek a napok, a barátnőim meg nagyon kedvesen kezdtek felvágni, hogy ők megmondták, meg milyen jó, hogy ő odajött hozzám, mert én túl makacs vagyok ehhez. Fantasztikus, a saját barátaim járatnak le, nem is számítottam másra mondjuk, ha már ők a barátaim. Emily mindig félmosollyal nézett ránk mikor ültünk egymás mellett szünetekben, vagy ebédekkor, ilyenkor kicsit elpirultam, Draco pedig direkt tovább ette az idegeimet. Mindenki előtt felemelt az ölébe vagy megcsókolt, tipikus, most mintha még jobban akarta volna megmutatni a világnak, hogy hozzá tartozom. De nem baj, egyáltalán nem zavart, sőt, örültem neki mikor az emberek csodálkoztak körülöttünk, de a legtöbben ijedten félreálltak, a fiúk még csak rám se mertek nézni, Draco mindig beszólt nekik, vagy csak egyszerűen rondán rájuk nézett és elfordultak. Ez így volt szép, ő nem úgy mutatta ki a szeretetét, mint a legtöbb fiú, nem vett nekem drága dolgokat, ahogy azt az emberek gondolták, nem hozott nekem virágokat vagy nyálas fiú módjára rám másszon mások előtt. Nem. Draco óvatosan bókolt, ritkán, de akkor őszintén, ha kettesben voltunk a kezeiben tartott, puszit nyomott a homlokomra és beszélgettünk órákon keresztül. Sose koptatta a „szeretlek” szót, azt még ritkábban mondta, inkább kimutatta az érzéseit, de akkor se nyilvánosság előtt. Azért nem azt jelentette, hogy sose mutatta meg mások előtt mennyire szeret, mint mondtam kézen fogva sétáltunk ha együtt jelentünk meg valahol, meg néha ráütött a szeretethiány és akkor telepuszilta az arcomat levegőhöz se hagyva. Nem mintha zavart volna, sőt igazán tetszett, nagyon hiányzott.

9

     Összébb húztam magamon a köntöst és elküldtem a levelet kérdőre vonva anyát. Ha Malfoy tényleg komolyan beszélt csak normális, hogy megkérdezem mégis mi van. Nem volt mit tenni, csak leültem este a kandalló elé felmelegedni egy nagy bögre forró csokoládéval. Egyedül pihentem végre, sokkal jobban éreztem magam, így szabad utat engedtem a gondolataimnak. Nem is jutott eszembe az elmúlt időbe az a fenyegetés amit küldtek annyira lefoglalt minden más, de most elmélkedhettem mindenen amit eddig elnyomtam.

     Az első jelenleg inkább a saját kapcsolatom, tényleg ennyire önző lennék azért mert a barátaim jobban érdekelnek mint a saját fiúm? Úgy vettem észre mind a kettővel törődök eleget, de Ross szerint az egyikkel túl sokat is. Először ők voltak ott, nem pedig ő, akkor most pontosan mit vár el tőlem? Nem lehetek vele mindig, másoknak is szüksége van rám, és az elmúlt időben Hermione volt az aki nagyobb szarban van. Őt is eleget látom minden nap, beszélgetünk és hétvégeként elég sok időt töltünk együtt. Ettől inkább ideges lettem ezért leraktam a csészét. Mi a fene? Nem is én vagyok az önző hanem Ross! Ő is ugyanannyi időt tölt a saját ismerőseivel mint én Harryékkal, akkor hol itt az igazságtalanság? Eddig észre se vettem mennyire féltékeny tud lenni...jaj ne. Azt hiszem elmúlik az a bizonyos rózsaszín felhő! Ez hamarabb ment, és rosszabb mint gondoltam. Te jó Merlin, inkább nem is elmélkedek ezen többet, még a végén teljes depresszióba sodorom magam...

     A hülye Malfoy pedig csak rá tesz egy lapáttal az egészre, mégis minek kellett vissza jönnie a képbe? Azt is elfelejtettem, hogy él, erre elkapott óra után. Erről automatikusan eszembe jutott anya ezért még idegesebben kezdtem szürcsölni az innivalómat. Szegény csészén próbáltam a dühömet kiadni, mikor leraktam újra az asztalra olyan erővel sikerült, hogy kilötykölődött belőle egy nem kis adag. Sóhajtva néztem ki a torony ablakán a sötétségbe, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki lefelé sétál a lépcsőn egyenesen felém. Hunyorítva próbáltam kivenni ki is az mikor megcsillant a szemüvege.

- Harry?

- Mit keresel itt? – kérdezte kómásan lepattanva mellém.

- Csak gondolkoztam. Te nem alszol? Most kipihenheted magad, szombat van. – suttogva beszélgettünk nehogy véletlenül meghalljon minket valaki.

- Néztem a Tekergők Térképét, Malfoy még mindig kiszökik éjjelente, és még mindig nem tudom miért, de azt se merre megy. – rágcsálni  kezdte a körmét miközben a parazsakat kémlelte keresve bennük a választ.

- Szerintem hagyd, lehet alva jár.

- Nem tudnád megtudakolni Key?

- Ezt te se gondolhatod komolyan. – hitetlenül néztem rá, ő még mindig a tűz maradékait figyelte.

- Kérlek, legalább… csak próbáld meg, oké? Ha nem megy akkor hagyd, de legalább csak próbálkozz.

- Hülye vagyok, hogy bele megyek ebbe. – mosolyodtam el mikor megláttam a felvillanyozott arcát – Ne éld bele magad, kérlek.

- Dehogy.

- Késő, mi?

     Szombaton egész végig lazsáltam Rossal, így nem köthetett belém, hogy nem vagyok vele eleget. Egy kicsit azért idegesített ez, de inkább a szőnyeg alá sepertem, ki akarna direkt problémákat? Malfoyal kapcsolatban nem tudtam mégis hogyan kellene „barátkoznom”, de megtettem az első lépést, ami abból állt, hogy írtam neki egy levelet, találkozzunk valamikor mert beszélni akartam vele arról a ficujkáról. Nem számítottam válaszra, ezért unottan álltam a hideg folyosón lejjebb húzva a sapkámat. Eléggé meglepett mikor megláttam  a hall végén lehajtott fejjel sétálva felém, kezeit a zsebében pihentetve.

- Taylor? – suttogta összevont szemöldökkel mikor meglátott – Mit keresel itt?

- Én hívtalak ide! Ennyire idiót… - lenyugtattam magam és újra rá néztem – szóval, szerinted ki az?

 - Ki akarod hogy derítsem? – szürkés szemeiben mintha egy láng gyúlt volna meg a kalandtól, nem hittem el, hogy lehet valaki ekkora egy idióta? Néha mintha egy idegbeteggel lennék, persze ha verekedésről van szó akkor rögtön benne van mindenben.

- Persze, verjük meg. –adtam meg az utolsó löketet ravaszul. Egy félmosolyra húzta a száját, most már sokkal jobban hasonlított régi énjére, mostanság komorabb és szomorúbb, ezért fura érzés betekintést nyerni újra a múltba.

- Szép beszéd. Akkor megkeresem, nem lesz olyan hosszú, maximum egy hét alatt kész leszek. – mintha egy detektívvel beszélnék este nyolckor a folyosó közepén a sötétben. Így hogy elindítottam a beszélgetést már nem volt nehéz fenntartani, közösen elkezdtük szidni a még számunkra is ismeretlen személyt. Egy idő után beállt a csend amire nem számítottam, elég kínos helyzetbe kerültem, ilyen még nem történt velem, főleg a kis hülye közelében nem. Oldalra néztem, mintha annyira érdekes lenne a kőfal, meg a szobrok a hallban, igyekeztem kigondolni valami témát amivel folytathatnám a beszélgetést, nem jött, hogy elhiggyem mit meg nem teszek a barátaimért. Ez alatt a pár hónap alatt bepótoltam az összes évet amit eddig Malfoy elkerülésével töltöttem. Harry komolyan nagy szívességgel tartozik nekem ezek után. Csak akkor néztem rá beszélgető partneremre mikor megköszörülte a torkát.

- Karácsonykor velünk leszel? – minek ez a fafejű kérdés? Minden egyes évben velük töltöttem együtt a Karácsonyt, ritkán fordult elő mikor a saját családommal maradtam, habár egyszer harmadik évben maradtam Harryvel az iskolában mert nagyon ki volt borulva Sirius miatt, akkor még nem tudott rokonságukról. Ennek a kérdésnek semmi értelme. Lehet ő is próbál beszélgetni velem valamiről? Az viszont lehetetlen hogy őt is megbízza az egyik barátja kémkedéssel.

- Gondolom, mint mindig, bár lehet idén inkább nem mennék.

- Miért? Gondolom inkább a kis barátaiddal maradsz.

- Ne tetesd már, hogy bánod. Te is ugyan annyira utálod ezeket az összejöveteleket, mint én. – kifejezéstelen arccal nézett rám, majd beszívva a hideg levegőt beletúrt a hajába és megigazította.

- Mindegy, megyek most már. – meg se várva míg én is elköszönök máris továbbállt hátra se nézve. Összevont szemöldökkel néztem távolodó alakját míg el nem tűnt a sarkon, ez a fiú komolyan fel tud idegesíteni alig 0,5 másodperc alatt.

     Harry a kezeit tördelve várt fent a toronyban barátai társaságában, amint beléptem rögtön letámadott, legalább annyit várt volna míg leülök, de nem, hirtelen kérdésekkel kezdett bombázni, Hermione meg Ron pedig ugyan olyan kíváncsi arckifejezéssel figyelte mondandómat. Nem haladtam előre, de végül is várható, egy beszélgetéstől nem fog összeomlani a világ. Hiába, Harry hajthatatlan maradt, bár barátaink nem egyszer mondták neki hagyja abba a reménykedést és tervezgetést még sem lett vége.

     A borzalmas idő ránehezedett a kedvünkre is, csak az éltetett minket milyen jó lesz a vakáció, ami körülbelül két hét múlva várható. Addig is olyan gyorsan húztunk bele a tanulásba, mint még soha. Egymás után jöttek-mentek a felmérők, gyakorlatok, írásbelik. Csak ez az utolsó hajrá maradt a hatod éveseknek és a hetediknek is. A könyvek halmozódtak és a stressz is, pont ezért jó volt végre pénteken délután kicsit pihenni a nagyteremben. Ross ölében ültem, kettesben a Griffendél asztal legvégében, ott beszélgettünk, és tervezgettük az ünnepeket. Mosolyogva magyarázott.

- Akár le is jöhetnél hozzánk. Anya teljesen el lesz alélva, biztos szívesen fogadna az egész család.

- Nem lenne egy picit fura?

- Dehogy. Jössz és kész, vicces lesz, hidd el. – a kezeink összekulcsolódtak a combomnál mikor megláttam Malfoyt közeledni. A mosolyom lehervadt, mindig a tökéletes alkalmakat szokta a legjobban elrontani. Sóhajtva felálltam a kényelmes helyemről a fiúm öléből és elindultam felé még mielőtt teljesen hozzánk nem ért.

- Key! – ordított utánam Ross. Szomorúan hátra fordultam felmutatva mutató ujjamat jelezvén, hogy várjon egy kicsit. Beértem cinkosomat és csípőre tett kézzel vártam mondandóját.

- Van egy kis gond. – kezdte monoton hangon – Nem hiszem el, hogy tőlem kell ezt hallanod.

- Csak mondd mi van, Ross vár rám.

- Azt hiszem még kibír pár percet. Meg van ki küldte a levelet. – kerek szemekkel néztem rá, a gyomromban egy kisebb űrt éreztem – Egy lány, de nem vészes, csak jóakaró.

- Oh – kezdett nyugalom ereszkedni rám, tehát vége ennek is – szóval nem lesz verekedés?

- Szerintem lesz, ne reménykedj. Tovább kutattam egy kicsit ennél, és érdekes dologra bukkantam rá. Nem tudom, hogy fogod fogadni, és komolyan sajnálom, hogy pont tőlem kell megtudd, de a csávód megcsalt téged. Még kapcsolatotok elején.

- Ne legyél nevetséges Malfoy, ezt meg mégis honnan veszed?

- Tessék. – nyújtott át egy levelet nekem. Rögtön felismertem Ross kézírását, ekkor már rosszat sejtve vettem át remegő kezekkel a lapot. A szívem több darabokra is tört miközben olvastam szerelmem írását, nem volt mit tenni sajnos, ezt komolyan ő küldhette el valakinek. Nem csak a kezeim az egyetlenek amik feladták a szolgálatot, hanem a lelkem is. Éreztem ahogy lassan elhomályosul a tekintetem, az arcomon lefolytak a meleg könnyek én pedig nem is próbáltam megállítani őket, semmi értelme sem volt. Megalázott, méghozzá az elején, és még úgy tesz mintha semmi se történt volna, sőt, lehív a szüleihez, vidáman. Összegyömöszöltem a markomba a lapot és a talárom zsebébe vágtam a bizonyítékot, erőm se volt, hogy odamenjek hozzá és kérdőre vonjam. Nem is akartam látni, egy teára lett volna szükségem, pihenésre és meleg ágyra. Miért gondoltam, hogy én más vagyok mint a többi? Ugyan úgy engem is átbaszott, mint a többit, kihasznált.

     Malfoy megragadta a kezemet és kifelé kezdett vonszolni, fogalmam sem volt merre visz, csak mentem utána, hátra se nézve. Nem maradt egy fikarcnyi energiám sem. Igaza lett ennek az idiótának is, pont tőle kellett megtudjam ezt a borzalmas hírt? Az ég ennyire összefogott ellenem? Ez annyira szánalmas...most pedig ő van velem és jelenleg az egyetlen támaszom, mert a többiek még nem is tudnak semmiről. Te jó ég! A többiek...vajon hány ember hallotta ezt meg és mit gondolhatnak? Éreztem ahogy az arcom lassan felforrósodik, ezért eltakartam az egyik kezemmel nehogy meglássák a diákok ahogy kiborulok előttük.

- Rendben Taylor, állj le. Istenem hol vannak Potterék mikor szükség lenne rájuk?! – Malfoy idegesen fel-alá járkált kétségbeesett pillantással az arcán. Hirtelen megállt előttem és beleharapott az ajkába.

- Malfoy nem… - a fiú két keze lassan a derekamra fonódott és közel húzott magához. Még jobban sírni kezdtem, nem is érdekelt ki ölel, csak erősen visszaöleltem és megpróbáltam gyors szívverésére koncentrálni. A vállam is remegett bele, éreztem ahogy simogatni kezdi a hátamat és halkan susog a fülembe, mint egy babának aki nem tud lenyugodni. Úgy is éreztem magam, még soha senki se tört ilyen formán össze. Mikor azt hittem kissé lenyugszom csak egy újabb sírógörcs következett, biztos élvezetes látványt nyújthattunk azoknak akik elmentek mellettünk, ugyanis hallottam páran összesúgnak vagy nevetni kezdenek.

- Sajnálom… - suttogtam elhaló hangon.

- Mit? – ha lehet az ő hangja még halkabb volt mint a sajátom.

- A reputációdat, nem elég, hogy ölelni láttak, de egy Griffendélest ráadásként.

- Nem érdekel Keysha.

Második rész

     Minden reggel egyre fáradtabban keltem fel, nem tudtam hogyan kellene fent maradjak, többet tanuljak, katasztrofális amit  csinálok, ha könyvtárba megyek elalszok, a hálóban meg akkora a zsivaj, hogy a melletted lévőt is alig hallod, hát akkor teljesen kizárva, hogy megtanuld a leckéidet. Még a szoba oké lenne, de ott is általában ül valaki, meg nevetnek, így marad az osztály…sehogy se állapot az egész, minden  a feje tetejére fordult, az emberek megőrültek, mindenki kapkod mert semmire se nagyon maradt idejük, pár hét és elkezdődnek az utolsó vizsgaszessziók, már várom azt a pillanatot amikor az összes Mardekáros a könyvek felett görnyedve fog tanulni, mert annyira lejjebb mentek a jegyeik.  Nekem így is eléggé súrolják a padlót, de attól még próbálom összeszedni magam, nem úgy mint egyes osztálytársaim.

     Bűbájtanon félig aludtam a padomban mikor egy papírgalacsint dobtak a fejemhez. Idegesen tekintettem körbe a teremben, de mindenki mással volt elfoglalva, pedig le mertem volna fogadni valaki direkt tetette, persze Malfoyt szemeltem ki magamnak, hiszen ő utál a legjobban az összes ember közül, ezért megfogtam a pálcámat és a pad alatt rászabadítottam egy nagyobb szelet mitől hátraesett a székével együtt. Mindenki nevetni kezdett rajta, a tanár meg rászólt ne butáskodjon hanem olvassa a könyvet és oldja meg a kérdéseket a szöveggel kapcsolatban. Ettől az osztály hahotázni kezdett, ránéztem a mellettem ülő h
Hugbrabugos fiúra akinek kiderült, hogy a neve Hans, és vele ültem eddig az összes órán ami közös mivel nem volt egy jófej barátom se mellettem. Ő is csatlakozott a többiek nevetéséhez utána rám kacsintott cinkosan amitől egy kicsit elvörösödtem, nem nagyon, csak kicsit. Nem feltűnően, csak úgy szolidan.

- Tanár úr, nem én voltam hanem Wright! – Draco paprikavörös arccal mutatott rám amint sikerült feltápászkodnia a földről. A professzor megrázta a fejét, de ő továbbra is folytatta – Nem is csináltam semmit! Ezt még megkeserülöd…

- Engem ne fenyegess!

- Azt fenyegetek akit akarok! Ha az apám meghallja…

- Akkor mit csinál, mi? Megöl?!

- Elég legyen, kérem szépen! – a tanár megszólalt sipákoló hangján, de eléggé elveszett veszekedésünk közepette, ezért egy idő után gondolom megunta, hogy senki se figyel rá és erélyesebben szólt ránk – Malfoy és Wright kérem fáradjanak ki és ha úgy gondolják, hogy lenyugodtak visszajöhetnek.

     Idegesen hátracsaptuk a székünket és kifelé mentünk, mikor a közelembe ért nekem jött a könyökével ezért én is meglöktem mielőtt ki nem értünk teljesen a teremből. Az ajtó automatikusan bezárult mögöttünk, ezért folytattuk elölről amit elkezdtünk az osztályban. Egymást szidtuk agyba-főbe az ajtó előtt, mire a tanár kiküldött egy diákot és szólt, inkább ne is fáradjunk visszajönni akár elmehetünk a következő óránkra, csak ne zavarjuk kintről a tanítását. Fújtatva mentem vissza a hálónk felé, totál megfeledkezve arról, hogy oda ő is tud követni, ezért még így sem szabadultam meg tőle és az undorító beszólásaitól. Lassan a fejem is elkezdett fájni, mert csak mondta a magáét az ignorálás meg nem igazán ment, ezért felsétáltam a szobámba, ahova a fiúknak tilos a bejövetel. Fáradtan befeküdtem a puha baldachinos ágyamba megengedve, hogy az álmosság ránehezedjen a testemre és az agyamra. Teljesen megfeledkeztem arról mennyi órám maradt még másokkal, hiszen még csak három óra, még hátravolt két órám, de úgy terveztem lelógom és inkább alszok egy kicsit helyette, de legalábbis óra kezdete előtt, maximum elkések egy kicsit, senki se venné észre, főleg nem az a szerencsétlen Binns professzor. Oldalamra fordultam, a lélegzetem egyenletessé vált, de a lenti kiabálás és csörömpölés felkeltett még mielőtt teljesen elaludtam volna. Tettem az egészre, attól még aludni akartam és senki se állíthatott meg csak…nos Carolán kívül.

- Te mit csinálsz itt? – kérdezte meglepetten miközben ledobta táskáját a földre és ő is beszállt a saját ágyába – Nincs neked még két órád?

- De… - motyogtam a párnámba – de Flitwick prof kiküldött órájáról és gondoltam alszok egyet előtte.

- Flitwick? Pont ő? Mi a csudát csináltál nála? Azt a tanárt semmivel se lehet felbosszantani.

- De, ha veszekedsz az exeddel az óráján.

- Istenem Celestina, nőjetek már fel. – nevetett fel bágyadtan.

- Hmpf. – még kómásabban, mint ahogy eleve voltam felvettem magam mellől a táskámat és köszönés nélkül lefelé baktattam a rövid lépcsősoron mikor megpillantottam az idegesítő tejfölszőke hajat. Unottan játszadozott egy tollal egyedül egy karosszékben, de mikor megpillantott felállt – Azt ne mondd, hogy engem vártál hátha tovább szivathatsz mert esküszöm felrepítelek a Holdra és megtudod milyen az oxigén nélküli élet.

- Megyünk együtt Mágiatörténetre?

- Hogy mi? – a szemöldököm szerintem a hajamig emelkedett meglepetésemben. Nem hittem el, tényleg megkérdezte vagy csak én hallottam nagyot? Mégis minek akarna velem együtt menni oda, egyáltalán mellettem sétálni hacsak nem kieszelt valami tervet, azért, hogy megszivasson és így aztán nagyot röhöghet rajtam később a haverjaival mint ahogy hónapok óta teszi szinte mindennap.

- Nem kérdezem még egyszer.

- Én meg nem megyek veled. – válaszoltam összeszűkült szemekkel. Draco elvigyorodott, pont ugyanúgy, mint… elkergettem a gondolatomból a képet és gyorsan elmentem mellette, a fenébe utálom az emlékeket mindig megpróbálnak visszavinni abba az időbe mikor még szerettem és minden rendben volt közöttünk, de legalábbis nem utáltuk egymást. A piócától sajnos most se sikerült megszabadulnom, a nyomomban volt, a hátam mögött kopogott a cipő talpa körülbelül egy méterrel mögöttem. Az agyamra ment a tudat, hogy mögöttem jön és nem hagy békén még így se, bár meg se szólalt végig. Megálltam az osztály előtt és kiakartam nyitni az ajtót, de megragadta a kezemet. Ijedten néztem fel rá, arca kifejezéstelen, de szemei vadul csillogtak a félhomályban.

- Emlékszel?

- Nem és nem is akarok. – kirántottam kezem szorításából, már sejtettem mibe szeretne belemenni, de nem akartam beszélni róla, főleg nem egy óra előtt, főleg nem vele. Mást se csináltam az előző pár hónapban csak elfelejteni próbáltam ami köztünk volt, mondhatom sikerült, de akkor nagyot hazudnék. Még mindig előfordul, hogy elkap a sírógörcs, de leküzdöm magamban, mert ilyenkor eszembe jut mekkora egy görény és Hans mennyivel aranyosabb nála. Mintha a gondolataimban olvasott volna elfintorodott és felhorkantott megforgatva a szemeit. Ismertem már ezt a gesztust, általában akkor csinál így, ha valaki nem tetszik neki, vagy nem alakulnak úgy a dolgai ahogy eltervezte.

- Az a kis szarrágó?

- Most magadról beszélsz?

- Csípős nyelvű, mint mindig.

- Nem voltam soha az.

- Igaz, én tanítottalak meg rá, mint sok minden másra. – félhold alakú mosoly jelent meg az arcán, az a beképzelt pöcs, hát persze, miért nem csodálkozok? Elvan szállva magától, azt hiszi a világ legjobb embere? Pft, ez fel se merül kérdésnek, naná, hogy azt hiszi.

- Igen, mellette arra is, hogy többet ne bízzak benned. – idegesen faképnél hagytam majd besétáltam a terembe és leültem az első sorba. Általában mindenhol az utolsó sorba ülök, de ma nem volt kedvem hátra ülni, mert tudtam ő is odaül csak azért is. Kinéztem az ablakon ahol a madarak szabadon repkedtek össze-vissza, a nap pedig vidáman csillogott még az égen, az én szemeim meg egyre nehezebbek lettek amint meghallottam mit beszél a szellem tanár. Az osztály elég nagy, mindenhova elhallatszik a szava, a gond csak az, hogy senki se figyel rá, mivel varázslatos képességekkel bír az órája, valahogy mindig minden diák elalszik körülbelül öt perc után. A dátumok egymás után hagyták el a száját, a végére már el is felejtettem hol vagyok és mit keresek itt. A hangja monoton, úgy cseng, mint egy altatódal, a fejemet leeresztettem a padra és éreztem ahogy elalszok, végre egy édes álomba.

     A csengő hangjára keltem fel, szitkozódva vettem észre, hogy a többség már összepakolt és kiment, remek, egyes egyedül maradtam, minek is strapálom magam ezzel a hülye tantárggyal? Úgyse fontos az életemben, mondjuk még nem tudom mi szeretnék lenni, de az egyszer biztos, hogy nem ezzel a tantárggyal lesz kapcsolatos. Megnyugtatás képp, a legtöbb évfolyamtársamnak semmi ötlete sincs, szóval még nekem is van időm, körülbelül három hét. Szuper. Magamhoz öleltem az egyik könyvemet és tovább mentem a negyedik emeletre a következő órámra, hála az égnek ott Em is jelen volt, így elmarhultuk az órának többségét, úgy se fontos, inkább töltőtantárgy. Mondjuk szóba került miket fogjuk megválasztani következő évi órákat ugyanis fennáll a lehetősége, hogy leadjunk párat, így újak jönnek a helyükre. Azt hiszem leadom a Mágiatörténetet és Legendás Lények Gondozását, így felvehetek a helyükre egyet-kettőt ha akarok, attól függően milyen állásban szeretnék elhelyezkedni. Legszívesebben otthon ülnék egész nap és nem dolgoznék, de ha választani lehet inkább lennék Átváltozástan tanárnő, mert imádom azt az órát és magát a tantárgyat, ebben vagyok a legjobb, bár ez a legbonyolultabb és legveszedelmesebb az össze óra közül.

     Az óra után elindultunk enni végre, péntek lévén, ezért úgy gondoltuk holnap sokáig alszunk utána meg lemegyünk Roxmortsba ellőni pár órát tanulások előtt ( a tanulásból nem sok lesz, előre látom ). Vacsora után visszaindultunk az alagsorba, de megragadta a kezemet egy fiú, mint kiderült Hans volt az.

- Cel! Minden oké? Nem beszéltünk Bűbájtan óta…hahahah.

- Nagyon vicces. –forgattam meg a szemeimet mosolyogva – Elmentem volna aludni, csak felkeltettek még mielőtt sikerült volna.

- Hétvégén… - az arcán egy kis pír jelent meg, ettől még aranyosabb lett az egész megjelenése – nincs kedved esetleg…velem tartani egy vajsörre?

- De, persze!

- Remek! – arca sugárzott az örömtől és egy gyors puszit nyomott az arcomra. Mosolyogva fordultam meg miután elköszöntünk, szemeim megakadtak Dracon aki magából kikelve az idegességtől nézett engem. Felemelt fővel sétáltam el mellette, nyertem, és ezt ő is tudta nagyon jól. Amióta szakítottunk őt nem láttam egyszer sem úgy lánnyal, mintha randira menne, de ÉN jelenleg szereztem egyet végre, így láthatta milyen társat veszített mikor elváltunk! Most meg főhet a levében, míg én a szerelemben fogok megfőni, haha!

8

     Október elérkezett gyors sebességgel, észre se vettem csak akkor mikor már mindenki a téli talárját öltötte magára, lassan felkerültek a sálak a nyakak köré. Ezzel a hónappal pedig együtt jár a Kviddics is, ezért mindenki feszültebb kezdett lenni a kelleténél. Jelenleg Ron és Harry is idegbeteg állapotba kerültek, folytonos edzések követték egymást, a gond ezzel az, hogy szegény vöröskénk nem igazán volt a toppon, valami oknál kifolyólag annyira izgult, hogy mindig vagy elejtette a kvaffot, vagy majdnem leesett a seprűről, vagy csak egyszerűen nem tudta kivédeni a dobásokat amivel Ginny bombázta. Eléggé siralmas látványt nyújtott mikor ott balettezett a levegőben, de Hermionéval megpróbáltuk tartani benne a lelket, nos, ez egészen addig ment míg nem jött el az ideje az első meccsnek, méghozzá a Mardekáral. Mindenki kicsúfolta szerencsétlent amint belépett a nagy terembe, Ross is elkezdett nevetni mellettem, ezért megütöttem az újsággal, rögtön abbahagyta. Az volt az egyetlen szerencséje, a teremben nem tolongtak az emberek, többségük már rég megreggelizett mire ő levánszorgott tökéletes sárga arccal. Többiekkel meg voltunk győződve, hogy addig halogatta a lejövést amennyire csak tudta.

     Amint besétált csomóan köré gyűltek, ő pedig zöld arccal kerülte ki a társait. Komoly erőfeszítésembe került nehogy én is elröhögjem magam, kicsit tényleg vicces ez az egész, de eszembe jutott ő is a barátom, ezért támogatnom kell még akkor is ha ilyen banális dologról van szó. Ross somolyogva a nyakamhoz nyomta a fejét, úgy próbálta elrejteni kuncogását, de még így is látszott mennyire szórakozik a helyzeten, mivel a válla folyton remegett. Mosolyogva simogattam a kezemmel a vállát nyugodjon csak le, mert közelít hozzánk a vörös herceg.

- Minden oké? – kérdeztem kissé aggódva, Ron nem is tudott válaszolni – Figyelj, nem lesz semmi baj, jó leszel, ne figyelj másokra.

- Ezaz! Rád fogadtam, tuti nyersz. – vigyorgott mellettem a fiúm szenvtelenül. Sóhajtva megigazítottam a hajamat és újra megcsaptam az említett újsággal. – Csak vicceltem.

- Bízunk benned. – próbált segíteni a helyzeten Hermione. Nem segített rajta semmi, csak akkor amikor Harry beleöntött egy kis Felixet a töklevébe. Ron eléggé bedurvult ezután én meg csak nevettem rajta, nem hittem el, hogy komolyan beleöntötte, Harry nem normális.

     Mondanom sem kell megnyertük a meccset, letaroltuk az ellenfelet ahogy azt kell, mindenki ünnepelt ahogy csak tudott, zengett tőlünk az egész hálókörzet, mindenki Ront ünnepelte, persze később kiderült, Harry nem öntött bele semmit, az egész placebo hatás volt, de a lényeg sikerült, szóval elnéztük neki. Ron nem tudta meg miért nyert olyan egyszerűen valójában, mindannyian titokba tartottuk előle. A bulinak viszont hamar véget vetettek, legalábbis Hermione számára, ugyanis Ron össze szűrte a levet a lehető legrosszabb lánnyal, Lavender Brownal. A hányinger kerülgetett ettől a lánytól, kívül mondjuk nyoma sem volt ennek az érzelemnek, de attól még sose bírtam igazán, most meg végképp megutáltam, miatta sírt a legjobb barátnőm! Sajnos későn vettem észre eltűnését, Harry már vele ült a lépcsőn, szótlanul, pont azzal a fiúval aki semmit se tud segíteni, ha a másik szenved. Sóhajtva leültem vele szembe és sokat mondóan néztem barátomra. Ő vette a lapot, ezért hamar le lépett, ahogy láttam még igen boldogan tette, nem is csodálom, tényleg nem ért a női dolgokhoz.

- Herm. – simogattam meg a kezét – Ne aggódj, minden jobb lesz.

- Nem lesz! Csak azért mondod, mert nem veled történik. – szemei vörösek voltak a sírástól és kissé duzzadtak. Még mindig potyogtak a könnyei amiket olyan gyorsan törölt le amennyire csak tudott. – Tudtam, hogy ez lesz.

- Hey, neki is tetszel. – mosolyogtam szomorkásan – Csak egy fiú, és ők nem zsenik, főleg nem Ron. A macskád okosabb nála.

- Hagyjuk, ennek így kellett történnie. Biztos okkal, lemerem fogadni, hogy már rég óta tetszik neki.

- Most csak abszurd vagy. – sóhajtottam – Szerintem egész eddig a pontig azt te tudta ki az a perszóna.

- Inkább mennék aludni.

- És a Lump Klub? Karácsonyi buli lesz nem? És azt a kvaffot akartad meghívni, most akkor mi lesz?

- Majd kiforralom. – törölte még egyszer utoljára a barna szemeit és felsietett a hálónkba. Beletörődve mentem én is utána, ezek után már nem igen maradt kedvem az ünneplésre, és Harrynek se.

     A napok teltek és semmivel sem lett jobb a helyzet, sőt ha lehet eléggé rosszabbodott, mert Ron egyre több időt töltött Lavenderel, így a csapatunk három felé szakadt, mikor hármunkkal lógott, Hermionet messze elkerülve, bár nem csodálom, a helyében én is azt tettem volna, a lány teljesen ideges volt rá, akár a pillantásával is meg tudta volna ölni. Kezdtem belefáradni ebbe a szakadozásba, mert nekem még Rossal is kellett lennem, tanulást se hanyagolhattam el, és még bevettek a Halloweeni szervezők közé is. Az agyam kezdett felfúvódni, mint egy ballon, ki az az idióta aki kitalálta a hatodik évet?! Mintha mind ez nem lett volna elég még a szüleim is bombáztak a hülyeségükkel, alig várják, hogy haza jöjjek Karácsonykor, de őszintén szólva semmi kedvem vissza menni, biztos Malfoyékkal ünnepeljük, mint minden évben, meg talán még pár másik családdal. Még be kell adagoljam nekik, lassan de biztosan ezt, de majd később, jelenleg túl sok van az agyamon.

- Key. – Ross behúzott az ölébe, az arcát pedig a vállamba fúrta és szippantott egyet a hajamba mire elkuncogtam magam – Nyugodj le, kicsit feszült vagy.

- És ezen miért is kell csodálkozni? – fújtam ki fáradtan a levegőt közelebb evickélve hozzá.

- Semmi baj, majd segítek. – vigyorogva megcsókolt, abban a pillanatban átjárt a meleg, mintha megittam volna egy forralt bort.

- Egyenlőre jól megy. – hatalmas puszit nyomtam az arcára mikor egy alak elsuhant mellettünk majdnem elgázolva. Utána kaptam a tekintetemet, de már rég be fordult a sarkon, így nem láttam ki az.

- Minek öltözöl Halloweenkor?

- Eszembe se jutott, hogy fel kell öltözzek.

- Én leszek Dracula.

- Akkor lehetek egy denevér?

- Az én denevérem. – csibész mosollyal az ajkán nézett fel rám – Szeretlek.

     Kis románcunknak Ron vetett véget, kétségbeesve futott hozzánk, mintha egy banshee üldözte volna. Ross felnyögött, mind a ketten tudtuk mi következik, és sikerült is kitalálnunk. Barátom félrekért egy pillanatra amiből persze több fél óra lett, előre tudva jeleztem kis draculamnak menjen csak, mert ez egy hosszú menet lesz. Ron karon ragadott és felfelé kezdett vonszolni nagy meglepetésemre a könyvtárba. Azt se tudtam Ron egyáltalán tisztában van merre kell keresse, vagy tud-e a létezéséről, de úgy tűnt valamikor már járt erre. Harry várt minket unottan ülve az egyik széken egyedül lapozva egy újságot, ezek komolyan, mikor szoktak tanulni?

- Oké, gáz van.

- Kérlek avass be. – ültünk le egyszerre az asztalhoz, kíváncsian méregettem közben a könyveket. Jött volna, hogy leemeljek párat a polcokról.

- Lavender, megfojt. Folyamatosan csókolózni akar, végem van tőle. Nem tudom mit tegyek, egyfolytában utánam jön és…

- Mondjuk mert a barátnőd? – tette fel a logikus kérdést Harry.

- Mi a baj Won-Won?  Azt hittem dúl a love. – vigyorogva néztem össze Harryvel, majdnem elnevettük magunkat, de Ron durcás arca visszarántott minket a valóságba és mi is elkomorodtunk. – Sajnálom.

- Komolyan! Mit tegyek?

- Csak…nyugodj le és gond… - mondandómat félbe szakította egy személy, méghozzá maga Lumpsluck professzor. Ijedten csúsztam le a széken egyenesen az asztal alá, a tanárt már egy ideje kerülöm, ugyanis meg akart hívni az idióta klubjába, nekem meg semmi kedvem sem volt menni.

- Tudod, nem kerülheted örökké. Hidd el én megpróbáltam. – hallottam ahogy barátom tovább lapozza az újságot.

- Semmi gond, menni fog. – válaszoltam az asztal alól – Ha nem gond én itt maradok egy ideig.

- Key! Így nem tudok beszélni veled! – sziszegte kétsgébeesetten Ron.

- Ne haragudj!

- Jön!

- Von Taylor kisasszony? Mit keres az asztal alatt? – fájdalmas arcot vágtam, majd kimásztam rejtekhelyemről ami nem nyújtott nagy védelmet a tanár ellen.

- Elejtettem a fülbevalómat tanár úr. – válaszoltam csuklóból a hazugságot.

- Örülök, hogy végre elkaptalak, már egy ideje meg szerettem volna kérdezni, nincs-e kedved csatlakozni a klubomhoz? Egy ilyen fontos személy nem maradhat ki belőle ho-ho-ho. – mikor nevetett a hatalmas sör hasa ijesztően mozgott, megpróbáltam az arcára koncentrálni.

- Persze, amilyen gyorsan csak lehet.

- Pompás, kedves lányom! Várlak a következő alkalomra!

     Most már a hosszú listámhoz a Lump Klubot is csatlakoztatnom kellett, így kénytelen voltam meghívni Rosst a Karácsonyi bulira. Pénteken vannak a találkozások a szobájában, legtöbbször viccesek voltak, nem olyan unalmas, mint ahogy Harry mesélte Ronnak, biztos inkább nyugtatta, hogy nem marad le semmiről, ezért én is így tettem. Legalábbis amikor találkoztam vele, ugyanis Lavender kisasszony komolyan rá szállt barátunkra, most már velünk is igen keveset lógott. Sőt ha jobban meggondolom még én is keveset lehettem a saját barátaimmal a sok tennivalóm miatt. Inkább könyvtárban és a szobámban ültem kieszelve a terveimet és gondolkozva mi legyen a következő amiből tanulnom kellene.

     Ross elég sokat segített nekem a díszítésben, már két nappal előtte elkezdtük dekorálni az iskolát, elég durva az egész helyet megszépíteni, vagy inkább félelmetessé tenni. Határozottan nem volt elegendő szervező ehhez az egész kastélyhoz. Csak reménykedni tudtam abban, hogy minden oké lesz a bulin ami 31-én lesz, mi komolyan mindent megtettünk érte, az egyszer biztos. Sok felmérőn és gyakorlaton kellett átrágjuk magunkat mire oda értünk, hogy bulizhassunk egy nagyot, a tanárok is sokkalta lazábbra vették a figurát, e miatt mi is jobb kedvre derültünk. A kosztümök tökéletesek lettek, a dekoráció is meg lett időben.

- My lady. – Ross vigyorogva vezetett befelé a terembe ahol rengeteg múmia, boszorkány, énekes, és egyéb személyek járkáltak poharakkal és ennivalóval a kezükben. Nehezen tudtuk megtalálni az ismerősöket, de mikor sikerült összetömörültünk egy helyre beszélgetni. Kellemesen cseverésztünk egész végig míg a veszély antennám meg nem szólalt. Körül tekintettem a helyiségen mikor a szemem megállapodott Hermionen. A lány épp, ha jól láttam, Ronal veszekedett a terem másik végében. Elnézést kérve utánuk mentem még mielőtt le nem rendeznek egy csete-patét.

- Nem érdekel a mondandód Ronald. – épp akkor értem oda mikor barátnőm sziszegve fejezte ki idegességét az előtte álló fiúnak. Megragadtam mindkettő karját és ügyesen kiráncigáltam őket a a folyosóra.

- Fejezzétek be! – rivalltam rájuk miután bezárult a mahagóni kapu magunk mögött – Mire ez a fesztivál? Azt hittem nem beszéltek.

- Így is volt, míg…

- Felkerestem én marha, hogy bocsánatot kérjek olyan dologért amiért nem is én vagyok a hibás! Hiba volt. – fintorogva Ron továbbállt ott hagyva engem meg Hermionet. Odasétáltam hozzá és átöleltem a vállát, mire szipogni kezdett. Próbáltam felvidítani azzal, hogy visszavittem a terembe és megígértem vele maradok végig. Hálásan mosolygott rám, én pedig szomorúan sétáltam vele végig beszélgetve. Sejtettem, hogy nem fog ennek örülni Ross, így is megjegyezte egyszer-kétszer, túl sokat vagyok a barátaimmal és néha úgy érzi teljesen elhanyagolom. Igazam is lett, másnap idegesen elcsörtetett mellettem, hozzám se szólt, míg oda nem mentem hozzá.

- Ross, kérlek. – számat rágcsálva próbáltam beszédre bírni, de ő úgy tett mintha nem is ismerne. Ez fájt a legjobban, legalább ordított volna velem mint minden normális ember ilyenkor, de nem, ő inkább ignorált. – Szüksége volt Hermionenak rám, teljesen össze van törve, te is tudod jól.

- Épp ez az Key! – csattant fel végül lecsapva a tollát az asztalra, fekete szemei mintha még jobban elsötétültek volna a haragtól – Nekem is szükségem lett volna rád, csak te éppenséggel leléptél, megint!

- Többet nem fordul elő. – sütöttem le a szemeimet megsértve. Bennem is volt legalább annyi frusztráció, mint benne, csak én nem adtam hangot neki. Inkább hallgattam ahogy kioktat és tűrtem, ez egyszer lehet tényleg jogos.

     Kedden már kibékülve mentünk együtt az órákra, de neki mivel nem volt Mágia Története elment Számmisztikára. Óra után sietve mentem volna a következőre mikor valaki elkapta a kezemet és visszarántott. Meglepetten néztem egy jeges szempárba, méghozzá Malfoyéba. Összevont szemöldökkel vártam mégis mit akarhat mondani nekem, hiszen nem beszéltünk már nagyon rég óta.

- Miért nem szóltál, hogy van valami baj? – kérdezte idegesen megszorítva a kezemet miután beráncigált egy üres osztályba.

- Miről beszélsz? – sziszegtem kikapva a markából a karomat. Szótlanul átnyújtott nekem egy összegyűrt galacsint. Kisimítottam az egyik asztalon, a levél az amit kaptam még sokkal régebben októberben. – Erről.

- Semmi közöd hozzá, szerintem.

- Ez egy fenyegetés Taylor, remélem felfogtad az apró agyaddal.

- Fel, de tudok vigyázni magamra, nem vagyok már kislány!

- Nem érted. Anyád rád állított figyeljek rád, erre te meg eltussolsz ilyeneket.

- Amúgy se mondtam volna el. – nevettem fel keserűen – Most pedig kopj le.

- Rendben. – idegesen eltrappolt becsapva maga mögött az ajtót. Nem jött, hogy elhiggyem, anya rám állított valakit a tudtom nélkül, és pont őt, akit a legjobban utálok. Visszaraktam talárom zsebébe, meg kellett bizonyosodjak róla nem jut rossz ember kezébe ez a vacak.