Ötödik fejezet

Unottan álltunk mindannyian várva, hogy végre vége legyen a félévnek, mivel utolsó 1-2 napban hamarabb hazaengednek, már tizenkettőkor kifelé sétáltunk az osztályból, mindenki a városba véve az irányt, hiszen még túl korán van ahhoz, hogy hazamenjenek. Ebben a hidegben legszívesebben otthon lettem volna a szobámba, de Aneko el akart ráncigálni forrócsokizni Naomival meg a két új barátommal, ezért követtem barátnőmet a kijárat felé mikor megláttam nem messze tőlem Kanatot. Éppen veszekedett Ayatoval, ezért nem mertem megszólítani, inkább kikerültem őket kimenve a suliból, ahol már várt Daichi meg Eiji. Mindannyian elindultunk az egyik törzshelyünk felé ahol általában elég sok iskolás szokott lógni, mivel maga a hely nem olyan drága az ott dolgozók pedig kedvesen fogadnak mindenkit. Felmentünk az emeletre, ugyanis csak ott volt pár hely, leültem az ablak mellé levetkőzve, utána rávetettem magam a menüre amit elém rakott le a pincérnő. Csokis karamellát választottam, közben figyelve a többiek mit beszélnek, legalábbis addig tartott, míg ki nem néztem az ablakon és megláttam Kanato lila haját a tömegben, együtt két testvérével akiket nem ismertem. Kíváncsian néztem merre tartanak, mikor osztálytársam mintha megérezte volna, hogy valaki nézi, hátra fordult szemeit rám szegezve. Ettől mintha lélegezni is elfelejtettem volna, ő lágyan elmosolyodott, majd tovább ment testvérei után.

- És te elutazol valamerre Sako-chan? – kérdezte Eiji felém fordulva. Hirtelen visszatértem a többiek közé, meglepetten fordult feléjük.

- Ah, nem, most nem. Maradunk otthon, családdal ünneplünk, ilyenek.

- Majd el kell menjünk mi is valamerre, nem? – Aneko volt aki felhozta ezt az ötletet, persze a többiek nem is akartak tovább gondolni erre az őrült tervére.

- Szó se lehet róla, túl rég óta ismerlek ahhoz, hogy tudjam nem szabad veled városon kívülre menni.

- Daichi-kun olyan gonosz vagy. Pedig biztos jól szórakoznánk, ha kivennénk egy kis lakást valahol a hegyekben…

- Persze, mint egy horror filmben. – kommentálta Naomi amitől felállt a szőr Aneko hátán.

- Ah, lehet akkor csak egyszerűen el kéne menjünk egy közeli városba szét nézni, meg ilyenek…

- Én azt javaslom inkább ülj a seggeden. – Daichi ezzel totálisan lezártnak tekintette a témát elmerülve a gondolataiba, míg mi barátnőnkön röhögtünk, és azon hogyan reagálja le a helyzetet.

Délután kifejezéstelen tekintettel néztem a sütéshez való eszközöket, anya kíváncsian figyelt a háttérből mégis mit csinálok, de még én sem voltam benne, ezért kénytelen voltam segítséget kérni tőle, mert ő sokkal jobban ért hozzá, mint én. Legalább két óránkba került mire befejeztük az aranyos kis süteményeket, amik elég jól néztek ki, legalábbis szerintem. Megkóstoltam az egyiket, de távolabb is raktam utána magunktól, nehogy felegye a család az egészet. Mivel karácsony van egész nap mást se csináltunk anyával csak főztünk, sütöttünk, apa felállította a fát, oda helyezte az ajándékokat, a nagyszüleim este hétkor érkeztek, mi meg addig elrendeztünk szépen mindent. Az éhhalál kergetett, ezért leültünk az asztalhoz, áldást adtunk, utána végre hozzá láthattunk az evéshez. Elég unalmasan telt velük az idő, de ritkán voltunk így együtt, szóval minden pillanatot kihasználtunk, ameddig csak lehetett. Nagyszüleim a város végén laknak, egy hónapban egyszer legalább lementünk hozzájuk, csak az utóbbi időben teljesen felemésztette a szüleimet a munka, én meg egyedül nem mentem le hozzájuk.

Csak este későn mentek el tőlünk, utána még nem feküdhettem le, mivel el kellett mindent takarítani, viszont ahogy befejeztük rögtön az ágyba feküdtem pihenni másnapig. Azt még nem tudtam mikor adom oda az ajándékokat, valamikor az iskolában kell, vagy szünetben, de a legtöbben el voltak a családjukkal, nekem meg nem volt mit csinálnom szóval feküdtem még egy kicsit mielőtt kikeltem az ágyból, a telefonom viszont rezegni kezdett, mint az őrült. Anekonak már annyira hiányoztam, hogy az elkövetkezendő napokban akar velem találkozni, plusz ő már megszervezte mit csinálok (!) szilveszterkor, és mivel idén szerinte nyitottabb vagyok az új emberek felé el akar vinni egy buliba ahol ott lesz csomó ismerős. Most nem tudom pontosan milyen ismerősökről beszél, mikor nekem kevés van, de őt ismerve sóhajtva belementem a játékába, nem akartam én veszekedni senkivel sem. Az egyetlen pozitívum, hogy jönnek a barátaim is, legalább oda tudom adni nekik az ajándékokat, viszont Kanatoval még mindig nem tudtam mit akarok csinálni, az egyetlen normális ötletem az ha kihívom, de az meg nagyon rosszul jönne ki…Összeszűkült szemekkel figyeltem az édességet a konyhában, majd egy hirtelen elhatározástól írtam neki egy üzenetet.

„ Kanato-san, lemehetnék ma matekezni egy kicsit? De ha zavarok karácsony miatt akkor máskor is jöhetek csak van pár feladat amit nem tudok megoldani…”

„ Gyere most akkor”

Ajkamba harapva elraktam a készüléket a zsebembe, gyorsan mentem átöltözni, felvettem a vastag cuccaimat elindulva a nagy világba, mivel most nem tudott apa elvinni gondoltam eltalálok magamtól a lakásához, de ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam. Egyetlen busz ment ki a közelbe, de az is a szupermarketnél rakott le, onnan pedig el kellett még sétálnom a területükig. Táskámban az ajándékkal megindultam a bejárati ajtóhoz, egy másodperc töredékéig viszont vissza akartam fordulni, valamiért nagyon rossz ötletnek tűnt hirtelen, hogy lejöttem ide, ráadásul apa dolgozik szóval értem se tud jönni. Hevesen dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót, meglepetésemre a lépcsőn Kanato üldögélt és játszott a macijával, még azért sem fáradozott, hogy felnézzen úgy szólított meg.

- Mégis mennyit akartad nézni az ajtót hmm?

- Ah, de-dehogy, nem álltam sokat kint. – levettem a kabátomat, sálamat meg sapkámat és a fogasra helyeztem őket.

- Hazudsz. – felelte határozott hangon. – Mit keresel itt Sako-chan?

- Mit hát matekezni

jöttem, mi másért? – Kanato kifejezéstelen tekintettel mért végig, majd állt fel a helyéről.

- Akkor gyere.

Szótlanul követtem a fiút, a gyomrom remegett, legalábbis én úgy éreztem. Hiba volt ide jönnöm, gyorsan meg kéne fordulnom és akkor eltűnnék innen vissza haza ahol sokkal jobb a közérzetem, tényleg ezt lenne a helyes döntés, mégis a lábam tovább vitt Kanato után, mintha nem is én irányítottam volna hanem ő vezetne. Nem tudom miért vonzódtam ennyire utána, nem is azért mert helyes, vagy „cuki” ahogy mindenki mondja, valami azt súgta maradjak távol, de egy másik hang sürgetett haladjak csak tovább előre, mégis mi baj történhet? Semmi. Egyszerűen excentrikus az osztálytársam, és ezzel nincs is semmi baj. Legalábbis ezzel a gondolattal áltattam magam egészen addig míg le nem ültem a szokásos helyemre, Kanato pedig oda húzott egy másik széket, de valamiért messzebbre, mint ezelőtt. Összevont szemöldökkel figyeltem a cselekedeteit, viszont mielőtt felnézett volna a táskámban kezdtem keresni a matematika füzetemet meg könyvemet…ami nem volt benne. Vörös arccal néztem át minden zsebet, cipzárt, a tárgyak csak nem kerültek elő én meg minden egyes perccel egyre vörösebb lettem a szégyentől.

- Mi a gond? – kérdezte közelebb hajolva hozzám. Óvatosan megfordultam kerülve a tekintetét, az asztal alatt elkezdtem játszadozni a kezeimmel, most már tényleg rossz ötletnek tűnt lejönni ide.

- Otthon felejtettem őket. – feleltem amilyen halkan csak tudtam. Mivel a mellettem ülő fiú túlságosan csendben volt rá pillantottam, szemeit lehunyta a maciját pedig magához ölelte mintha védelmet várna tőle. – Sajnálom…

- Sako-chan... – lassan kinyitotta a szemeit, most sokkal komolyabbnak tűnt, mint eddig, mondhatni sötétebbek lettek. – Menj el innen.

- Ho-hogyan? – kérdeztem vissza, mert azt hittem rosszúl értettem.

- Tűnj. El. – szűrte ki fogai között. Nem értettem mitől lett hirtelen ideges, tényleg azért mert otthon felejtettem a cuccaimat, vagy valamilyen illetlenséget csináltam amit nem vettem észre? Kérdően néztem ahogy feláll a székből, de olyan hévvel, hogy majdnem hátra is esett a tárgy, hátrált pár lépést mélyen lélegezve.

- Tettem valamit Kanato-san? – felálltam én is a helyemről szomorú tekintettel nézve a fiúra, aki komoran bámult rám. – Válaszolj…kérlek.

- Mi ez…az új illat rajtad? – kissé görnyedtebb lett a testtartása, azt hittem bármelyik pillanatban széttépi a maciját annyira erősen ölelte. – Édes.

- Nem is…raktam…parfümöt. – feleltem megszeppenten. – Szerintem…a sütit érzed.

- Süti? – hirtelen elkerekedett a szeme, kihasználva a pillanatnyi zavarát kikerestem a táskámból az ajándékot lerakva az asztalra, mert úgy tűnt most nem akar a közelembe lenni, még jobban mint általában.

- Neked csináltam köszönetképp. Szerintem ezt érzed.

- He…hehe. – beletúrt a hajába, egy vigyor terült széjjel az arcán amitől kirázott a hideg. Ijedten léptem egyet hátrébb, de alig fogtam fel mi történt. A fiú elfordult tőlem. – Menj, komolyan mondom Sako-chan, most menj el.

- De én nem értem mégis mit tettem… - feleltem habozva, próbáltam úgy megválogatni a szavaimat nehogy megsértsem, mert akkor komoly bajba kerülök.

- SEMMIT! – ordított rám. – Itt nem veled van a baj, hanem velem! Tch, te idióta ember nem látsz a szemeidtől?

- Miről besz… - könny szökött a szemembe a hirtelen kiindulása miatt, de mielőtt bármerre is mehettem volna hirtelen előttem termett.

Nem is láttam mikor lépett ide, viszont amit következőleg tett annál jobban is lesokkolt. Durván megragadta a csuklóimat, majd egy emberfeletti erővel taszított a földre, az ábrázata komor volt, azt is csak egy pillanatra láthattam, mivel lehajolt hozzám és beleszippantott a hajamba. Ettől elmosolyodott, pupillái teljesen kitágultak, még jobban lenyomott a földre mikor rám ült, én nem tudtam mit reagálni annyira megijedtem tőle. Sose voltam még ilyen helyzetben, úgy viselkedett ez a fiú, mint egy őrült, miért nem hallgattam a megérzésemre mikor azt mondta húzzak innen? Még ő is szólt, most meg újra pácba kerültem, Kanato nem magaként viselkedett, mintha elpattant volna valami az agyában, kirázott a hideg az érintésétől, bár bent voltunk a meleg szobában mégis teljesen fagyottnak tűnt a keze, arcán egy hatalmas vigyor terült széjjel, szemeit behunyta miközben nagyot szippantott a levegőből.

- Sako-chaaan~, olyan jó illatod van. – újra rám nézett, éreztem ahogy kezei kicsit megremegnek. – Megmondjam mi a baj velem? Hm? Kíváncsi vagy?

Nem tudtam válaszolni, kinyitottam a számat, de egy hang se jött ki a torkomon, csak sokkoltan figyeltem, minden porcikám lezsibbadt a súly alatt, és a helyzetem se sokat segített. Most már óvatosabban lehajolt a fülemhez, amint megcsapott meleg lehelete kirázott a hideg, habogni kezdtem, akárcsak egy hal.

- Egy vámpír vagyok, Sako-chan. – suttogta csábító hangon amitől újra kirázott a hideg. Egy vonalba emelte a fejét enyémmel, a tekintetem lejjebb csúszott a szemeiről a szájáig ami félig nyitva volt, látszott ahogy két hegyes foga van, eddig sose vettem észre, bár azt is el tudom képzelni, hogy valahogy eltakarta mások elől. – Tetszik hmm? Félsz? El akarsz rohanni? Nee~ Sako-chaaan SZÓLALJ MEG!

Az utolsó két szónál rám ordított amitől ökölbe szorítottam a kezeimet, hiába is próbáltam volna kiszabadulni, hiába gondoltam azt ez csak egy rossz álom, ez a valóság, a fájdalom amit a csuklóimnál érzek és a súly ami lenyom elég bizonyíték erre. Tudtam nem oldok meg semmit ha most kétségbe esek, de sokkal egyszerűbb volt mondani, mint csinálni, mikor felettem ólálkodott egy vámpír, aki ráadásul az osztálytársam is. Végig be volt hunyva a szemem, mivel rá sem mertem nézni, féltem attól a látványtól ami már az agyamba beleívelődött, ahogy vigyorgott, még mindig a szemeim előtt láttam, a fülemben pedig az elmebeteg nevetése csengett. Éreztem ahogy közelebb hajol újra a nyakamhoz, a lehelete miatt újra kirázott a hideg, ki tudja már hanyadjára az elmúlt pár percben.

- Ha nem válaszolsz, hehe, akkor megharaplak. – a szemeim rögtön kipattantak, mély lélegzetet vettem a számon keresztül. Kanato egy tenyérnyire volt az arcomtól, kíváncsian figyelt le rám, szemei mintha kerekebbek letten volna, és ebben a fényben kicsit világítottak is, bár lehet ez csak egy hallucináció volt.

- K-Kanato-san. – nyögtem ki egy perc hallgatás után. A fiú behunyta a szemeit amint kimondtam a nevét, a vigyor visszatért az arcára, viszont most teljesen másképpen, mint ezelőtt, inkább úgy nézett ki megnyugodott hangom hallatán, ami egyszerűen őrület.

- Végre megszólaltál, Sako-chan. Azt hittem elvette a cica a nyelvedet.

- Ne-nem. – alig tudtam beszélni annyira fájt ahogy lenyom a testével. Osztálytársam kíváncsian elfordította a fejét, majd aranyosan elmosolyodott, még az arcán is megjelent két rózsaszín folt, de a mostani viselkedése utána nem tudott ilyen könnyen átverni. Felkészültem lelkileg, hogy bármelyik pillanatban kitörthet.

- Nee~, Sako-chaan~. Nem válaszoltál a kérdésemre. – bár mosolygott kezeivel megint szorosabban fogta le a csuklóimat, alsó ajkamba kellett harapjak nehogy felnyögjek fájdalmamban.

- Miért nem szóltál hamarabb? – egy pici hallgatás után nyugodtabb hangon szólaltam meg, bár az agyam gyorsabban járt, mint bármikor. Ki kellett gondolnom valamilyen ötletet amivel kienged a szorításából, és nem érzem magam fenyegetve, egyetlen ötletem támadt az pedig… - Azt hittem barátok vagyunk.

- Barátok? – kérdezte meglepetten, gyors hálát mondtam mikor levette rólam a kezeit, most már egyszerűen rajtam ült teljesen sokk hatásba. – Mi barátok?

- Persze, én azt hittem mindig is barátok vagyunk. – elkezdtem dörzsölni a csuklóimat hátha kimaszírazhatom belőle a fájdalmat, de csak rosszabb lett tőle, szóval inkább abbahagytam és a könyökömre támaszkodtam.

- Érdekes, én azt hittem a barátok mindig keresik egymást nem csak ha segítséget akarnak. Vagy tévedek? – szemei idegesen megvillantak a sötétségben, csak akkor vettem észre, hogy az áramot elvették az egész lakásban. Kintről beszűrődött még egy kis fény, bár félig a sötétítő azt is eltakarta, ettől pedig csak még jobban féltem.

- Sajnálom ha…ha te ezt gondoltad.

A lila hajú fiú elgondolkodva meredt rám, majd a másik pillanatban köddé vált. Elég sokáig tartott míg felfogtam mi történt, valószínűleg elteleportált, vagy olyan gyorsan szállt le rólam, hogy az én emberi szemem nem tudta követni, de most már észrevettem ahogy felveszi a földről a mackóját, óvatosan leporolja, utána megölelgeti kedves mosollyal a száján. Egy ideig feküdtem még így a földön latolgatva vajon felállhatok vagy rám ordít maradjak még ott, viszont mikor láttam, hogy leült az íróasztalához enni a sütimből úgy döntöttem ideje felkelnem. A lábaim remegtek, ezért meg kellett fogózkodnom az asztal szélébe, Kanato viszont nem sok figyelmet szentelt nekem, el volt foglalva az ennivalóval miközben a macijával kommunikált. Megszorítottam a fa felületét próbálva visszanyerni az egyensúlyomat, ez eltartott egy darabig, a végén azon kaptam magam, hogy Kanato nagyokat pislogva néz rám, utána feláll a székből, és elém áll. Megrezzentem amint megfogta mindkét kezemet, viszont szivverésem kicsit lenyugodott mikor éreztem ahogy lágyan elkezdi simogatni a csuklóimat amik már most vörösödni kezdtek erős szorítása miatt. Aggódva nézte őket, majd rám emelte tekintetét.

- Nagyon fáj? – kellett nyelnem egy nagyot mielőtt válaszoltam neki, mivel a sírás kerülgetett.

- Kicsit. – feleltem őszintén…félig őszintén, mivel sajgott, és égett a bőröm, de ezt nem mertem volna neki bevallani. Összevonta a szemöldökét, majd az ajkaihoz emelte bal csuklómat óvatosan megpuszilva, mintha ezzel mindent elrendezett volna.

- A kocsi kint vár. – szólalt meg alig hallhatóan.