Nyolcadik fejezet

Lehet azt mondtam neki, hogy adok csokoládét, de ez sokkalta nehezebb feladatnak tűnt, mint gondoltam volna, hiszen ahogy az esték egyre gyorsabban teltek annál jobban kezdtem kétségbe esni, és egy számomra már szokásos érzés kerített hatalmába, a félelem. Kétségbeesetten álltam a tűzhely előtt csütörtök délután, pár órám maradt este kilencig, és ha így haladok akkor az is lehet, hogy még a végén elkések, akkor aztán nagyon megalázó helyzetbe kerülnék. Már a fejemben el is képzeltem a jelenetet ahogy fuldokolva rohanok be az osztályba, táskám mélyén elrejtve egy ajándék csomagolásba a kicsi ajándék amit Kanatonak tartogatok, majd vérvörös fejjel becsámborgok a helyemre, miközben a többiek rólam beszélnek. Tudtam nagyon kevés ennek az esélye, hiszen engem nem vesz észre senki, ezért mégis ki beszélne ki? Mégis ilyeneken gondolkoztam mikor hozzáláttam az ínyencség elkészítéséhez anya pedig izgatottan figyelte az igyekezetemet, már tudta miért csinálok édességet, hiszen ez a szokás a felnőttek körében is divat, ezért a háttérből szurkolt nekem ne égessem oda. A végeredmény szépre sikeredett, viszont anya már réges rég dolgozott mire befejeztem, az óra pedig nyolcat mutatott, úgy tűnt a rémálmom egyre valóságosabbnak tűnik. Kapkodva vettem fel az egyenruhámat, óvatosan belecsomagoltam egy vérvörös színű csomagolásba a még mindig forró süteményt miközben belepakoltam az uzsonnámat  a táskámba a füzetekkel meg könyvekkel együtt. Már vagy fél kilenc lehetett mire elindultam a villamos megálló felé, háromnegyedkor már küldött nekem üzenetet Aneko merre járok, mert nem vártam szokásomhoz híven a kapunál a kávémmal a kezemben. Gyorsan visszaírtam neki, hogy ma úgy tűnik kések, ő viszont nem haragudott rám mikor meglátta, hogy miért kések…

Szinte hörögve ugrottam be a kapun, a portás fel írt a füzetébe, arcán egy elégedetlen fintor, csalódottan írtam alá, ez volt az első eset két év alatt, hogy elkéstem, eddig mindig időben ott voltam, és majdnem fel is háborodtam, hogy ő erre nem emlékszik. Őszintén szólva nem volt időm még idegeskedni, mivel be kellett kopogjak az osztályba, miközben pedig kinyitottam az ajtót megcsapott egy szél, nyitva hagyták az első ablakot ami a legközelebb van hozzám. Kirázott a hideg a hirtelen széltől, megéreztem a süti illatot rajtam amitől csak még vörösebb lett az arcom, bocsánat kérően meghajoltam a tanár előtt, úgy tűnt nem ideges rám, lehet azért mert ez az első alkalom, hogy kések, ezért gyorsan a helyemre sétáltam lehajtott fejjel. Szaggatottan sóhajtva vettem le a kabátomat amit majd hátra kell vigyek szünetbe, táskámat pedig a szokásos helyére akasztottam miközben imádkoztam, hogy ne érződjön rajtam a főzés illata.

Szünetben Aneko letámadt mi történt, majd belekukkantott abszolút feltűnés mentesen a táskámba, majd ujjongva ugrált egy helyen míg én sóhajtva figyeltem a reakcióját. Nagy szünetben volt szokás odaadni ezeket az édességeket, én meg egyre jobban vártam az órákat reménykedve, hogy hosszabbak lesznek és akkor minél később jön el a fél órás szünet. Lebiggyesztettem az ajkamat amint tizenkettőkor megszólalt a harang jelezve a vacsora szünetet, eltemettem az arcomat a padomra, kezeimet pedig a fejemre emeltem. Hallottam ahogy a lányok sikongatva átmennek más osztályokba, köztük barátnőm is, osztálytársaim pedig kihívtak más fiúkat még tőlünk is, míg én vörös fejemet takartam. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Kanatohoz is rengeteg lány jött, óvatosan hátra néztem egyszer, láttam vagy nyolc csokit az asztalán, akkor is éppen kifejezéstelen tekintettel fogadt el egy rózsaszín papírba bevont sütit. Gyorsan a tábla felé fordultam, latolgattam mégis mennyi az esélye annak, hogy tőlem is így fogadja el? Lehet, hogy csak kedvességből mondta csináljak neki most meg legszívesebben idegesen kidobná az ablakon?

- Sako-chan. – majdnem felugrottan ijedtemben mikor meghallottam mellettem a hangját. Kissé félre fordítottam az arcomat, így jobb szememmel rá tudtam nézni, kedvesen mosolyogva állt előttem macijával a kezében. – Mit csinálsz?

„Ez a megfelelő pillanat”, gondoltam bátran, bár a testhelyzetem nem éppen ezt árulta el, ezért megpróbáltam magabiztosan kihúzni a hátamat, majd rápillantani.

- Ah, Kanato-kun! Hoztam neked csokit ahogy kérted. – legszívesebben megütöttem volna magam ahogy átadtam neki a csomagolást. Sértetten nézett rám miközben elvette tőlem.

- Sako-chan ez nagyon gonosz volt, a tiedet vártam a legjobban te meg csak azért csináltál mert megkértelek rá? Jobban örültem volna, ha inkább nem is adsz semmit. – az arcomra

fagyott a mosoly mikor ezt meghallottam, gyorsan megpróbáltam kivágni magam ebből a kellemetlen helyzetből.

- De-dehogy is! – ráztam meg a fejem indulatosan. – Azért csináltam mert…én akartam!

- Ez biztos? – ártatlan tekintettel nézett rám az ajándékom mögül. Mintha könnyektől csillogott volna a szeme.

- Persze, ha nem szerettem volna akkor nem adok…ezért…kérlek fogadd el.

- Mondtam…a tiedet vártam a legjobban, magától értetődő, hogy elfogadom. – mosolyogva fogta a kicsiny szív alakú csomagolást amibe beleraktam az összes sütit amit még ma csináltam. Azóta már kihűltek, de úgy tűnt ezt őt egyáltalán nem érdekli, ezért megnyugodva néztem ahogy visszamegy a helyére a csokijaimmal.

***

A napok tovább haladtak változás mentesen, már hozzászoktam mindenhez újra, barátaimmal kissé kevesebbet mentem ki a tanulás, meg házik miatt, viszont Kanatoval most már legalább háromszor találkoztam iskola után, vagy dél után, volt mikor háziztunk, de az is előfordult, hogy csak beszélgettünk, ami egyáltalán nem zavart. Szerettem vele csevegni, annyira kedvesnek és ártatlannak tűnt, már azt is lassan elfelejtettem mit művelt karácsonykor, hiszen betartotta az ígéretét és kedvesen bánt velem végig bármilyen körülményekről volt szó. Pont ezért mikor szombaton este küldött egy üzenetet, hogy másnap meg akar nekem mutatni egy különleges helyet nem gondoltam semmi érdekesre, hiszen sok helyre vitt már el engem, gondoltam ez is csak egy a sok közül, annyi különbséggel, hogy ez fontos neki. 
Éjjel lefeküdtem aludni teljesen kimerülve, mivel szüleimnek segítettem főzni meg takarítani, dél után meg Naomival beszélgettem mikor kellene még találkozzunk mert a suliban sem látott már egy hete. Behunytam a szemeimet, mikor meghallottam egy dalt kintről, ijesztően ismerősen csengett a melódia. Eltartott pár percig mire felismertem a zenét, utoljára december 31-én hallottam miközben a házibuliban voltam a barátaimmal, most újra megszólalt, mintha egyenesen a balkonunkról jött volna…de nem húztam ki a függönyöket, még arra is fáradt voltam, hogy forduljak meg az ágyamban, ezért erre a hangra aludtam el, másnap reggel pedig ugyanabban a pózban keltem fel anya dörömbölésére. Álmosan a fejemre húztam a takarót anya viszont komoly hangon szólt, hogy vegyek fel magamra valamit, mert rendőrök várnak rám egy eltűnt fiú ügyében. Ijedten kapkodtam magamra az első göncöket amik rám estek a szekrényből, félve léptem ki a nappaliba ahol csakugyan két férfi ült a kanapén komor tekintettel az arcukon. Már ettől könny gyűlt a szemeimbe pedig még nem is mondtak semmit.

Elmondták miért jöttek le, én viszont elhagytam a fonalat rögtön miután meghallottam, hogy Daichit eltűnt személynek nyilvánították tegnap, mivel lassan két napja nem látta senki. Arcomat kezeimbe temettem miközben elkezdtem zokogni, igaz, nem beszéltem vele nagyon rég óta, viszont az fel sem merült bennem, hogy eltűnhet. Ismerve a természetét az is lehet, hogy pár napra elment valahova magában, viszont ettől függetlenül nagyon izgultam miatta, anyának pedig le kellett nyugtatnia mielőtt a rendőrök normálisan ki tudtak volna kérdezni, ami eltartott egy darabig. Miután válaszoltam minden kérdésükre összetörten feküdtem a kanapén, anya tényleg mindent megpróbált, hogy jobb kedvem legyen, de ez a hír még őt is meg apát is lesújtotta, ezért semmi jót nem mondhattak nekem, tudtam úgy is csak hazugság lenne…

Már semmi kedvem sem volt menni Kanatoval  ki este, de ha megígértem neki akkor biztos be is fogom tartani, ezért türelmesen vártam ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Még csak meg sem próbáltam megváltoztatni az arckifejezésemet, hiszen úgy sem ment volna, a legtöbb ami kitelt tőlem az az volt, hogy eltakartam a felét az arcomnak a sálammal és csak reménykedtem, hogy Kanato nem veszi észre a változást. Mivel szótlanul nézett végig rajtam mikor meglátott azt hittem sikeresen tussoltam el a fájdalmas arckifejezésemet, de tévednem kellett amint beszélgetni kezdtünk.

- Merre viszel? – kérdeztem kíváncsian, legalábbis én annak szántam, de inkább motyogásként jött ki.

- Meg-le-pe-téés~. – mosolyogva nézett rám, majd kivette a nyakából a vastag sálat. – Beköthetem a szemeidet?

- Ah…persze. – igazából nem mertem volna nemet mondani, tudtam milyen rosszul viseli ha véletlenül valaki ellenkezni mer ellene, ezért inkább én is beleegyeztem. Dúdolva kötötte meg hátul a masnit, a melódia nagyon ismerősen csengett, de nem tudtam rájönni hol hallottam már, végig ezen gondolkoztam miközben tolni kezdett egy bizonyos irányba én pedig mint a vak mentem óvatosan előre.

- Hah, ez így nem jó. – motyogta irritáltan. Mielőtt megkérdezhettem volna mi a baj éreztem ahogy megfogja a bal kezemet, ujjait pedig összekulcsolja a sajátommal. Habogva néztem egyenesen előre, mivel a kesztyűimet újra otthon felejtettem érezhettem milyen jéghideg a tapintása az én felmelegedett kezemen. – Így ni, most már nem foglak elveszteni. Amúgy nagyon finom volt a csokid. Rögtön megettem otthon.

- És a többi? – kérdeztem felé fordulva, majd eszembe jutott, hogy úgy sem látom az arckifejezését ezért visszafordultam előre. Vártam egy pillanatot hátha válaszol, de nem szólt semmit szóval én is csendben sétáltam tovább mellette arra fordulva amerre ő vitt. Már kicsit kezdtem izgulni merre visz, a fejemben elképzeltem undorítóan romantikus jeleneteket amiket eddig csak a filmekben láttam, viszont valahogy sehogy se tudtam elképzelni Kanatot, mint a főszereplő fiút akibe beleszeret a lány. Ő nem az a tipikus szőke herceg aki megment a gonosztól, hanem inkább egy sötét herceg aki a gonoszba visz, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt.

- Megérkeztünk! – óvatosan levettem a szemeimről a sálját, de legszívesebben rögtön vissza is raktam volna a helyére mikor megpillantottam hova hozott.

 Ez a hely minden volt csak romantikus nem, ugyanis neki a különleges helye úgy tűnt a temető az. Nagyokat pislogva néztem körbe a félig kivilágított parkban ahol különböző helyeken sírok voltak találhatóak, a sötétség miatt kissé félhomályba burkolózott a temető én pedig egyre jobban féltem. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Kanato excentrikus, de sose gondoltam volna, hogy ennyire. Sálját szorongattam a kezeimben, még én sem tudtam tetszik-e ez a hely vagy sem, mivel pont úgy nézett ki, mintha egy horror filmbe csöppentem volna bele, azokat meg szeretem, de azt nem tudom mennyire akarom át élni amik ott történnek… Fél szememmel rá néztem Kanatora, aki felvillanyozottan nézett körbe, majd vissza rám várva a reakciómra, én viszont még mindig gondolkodtam ez pedig úgy tűnt nem tetszik neki.

- Nem tetszik, Sako-chan? Direkt elhoztalak ide, mert egy fontos személy vagy az életemben…neked meg nem tetszik? – érződött a hangján ahogy lassan elveszti a türelmét, ezért gyorsan kellett reagáljak. Mosolyogva megráztam a fejemet.

- Ne-nem. Csak…még én sem tudom eldönteni örülök-e neki.

- Oh. – kifejezéstelen tekintettél nézett rám, majd körbe a parkban. – Azt hittem szereted a horrort.

- Persze… - motyogtam nézve a még mindig összekulcsolt kezeinket. – Még sose voltam éjjel temetőben.

- Akkor ez egy első a mai estére. Lesz még párja, higgy nekem. – egy félmosollyal a száján elkezdett rángatni egy sírkő felé én pedig botladozva követtem, mivel a föld még mindig csúszós volt a rengeteg fagytól. Ajkamba haraptam miközben sétáltam kissé a háta mögött, a gondolataim elszárnyaltak vajon normális dolog az, hogy így fogja még mindig a kezemet. Sose járkáltam kézen fogva még senkivel, ezért szokatlan érzésnek tűnt, a keze hideg volt, mégis biztonságban éreztem magam mellette, mintha meg tudna védeni bármitől és bárkitől. Kedvesen magyarázott miközben tovább rángatott én viszont nem hallottam semmit annyira elfoglaltak a saját gondolataim. Csak akkor eszméltem fel mikor véletlenül nekimentem, mivel megállt a sírkő előtt.

- Oh, gomen ( bocsi ).

- Cordelia. – motyogta alig hallhatóan. – Itt vagyok.

- Oh, ő kicsoda volt?

- Édesanyám. – elrettenve néztem a kőre utána a mellettem álló fiúra aki kerek szemekkel nézte ugyanazt a helyet.

 Kezével megszorította az enyémet, lehet nem vagyok egy Einstein ha ilyenekről van szó, de arra hamar rájövök ha valakinek szüksége van rám, ezért komolyan fordultam felé. Mivel még sose csináltam ilyet gondoltam két lehetőség van, vagy teljesen kiborul vagy meglepődik a legjobb értelemben, nos én megragadtam az alkalmat reménykedve, hogy inkább az utolsó változat lesz, ezért gyorsan megöleltem míg meg nem gondoltam magam. Éreztem ahogy megfeszülnek az izmai és lassan elengedi a kezemet, kihasználva a megszeppent állapotát szorosabban öleltem amitől úgy tűnt kilépett a sokk hatásból és most már ő is lassan felemelte a két kezét amit aztán a hátam közepére rakott. Hallottam ahogy lélegzett a nyakamnál amitől kirázott a hideg és egy rossz érzés kerített hatalmába, ezért eltoltam magamtól, majd hátráltam pár lépést így megtudtam figyelni az arcát. Szemeit behunyva tartott miközben orrát kissé felemelte a levegőbe, mintha szagolna valamit, erről jutott eszembe hányszor mondta milyen édes illata van a véremnek, én meg erről teljesen megfeledkezve közelebb húzódtam hozzá. Riadtan néztem ahogy hátrál pár lépést, viszont szemeit továbbra is lecsukva tartotta.

- Sako-chan. – szólalt meg suttogva. – Menj.

- Nem. – ráztam meg a fejem, bár a lábaim nem értettek egyet ezzel a kijelentéssel,mivel remegtek annyira féltem mi fog történni. – Ne-nem hagylak magadra.

- Baka ( idióta ). – újra kinyitotta szemeit amik most mintha elsötétültek volna a vágytól. 

       Észre se vettem, de automatikusan hátráltam pár lépést, míg ő elkuncogta magát rajtam. Megrázta a fejét, mintha fel akarná borzolni lila haját, utána elindult felém, míg én újra hátráltam, az egyetlen dolog ami megállíthatott volna az egy fa vagy kerítés, én meg képes voltam elesni egy nagyobb faágba. Fájdalmasan felszisszentettem mikor megéreztem a földet oldalamon, biztos voltam benne, hogy holnapra tele lesz az a részem lila foltokkal. Szakadozottan lélegeztem teljesen megfeledkezve Kanatoról aki már előttem állt és kíváncsian nézett le rám félrebillentve a fejét. Kerek szemekkel néztem fel rá, nem tudtam most mégis mit fog csinálni, ezért megtámaszkodtam a tenyeremen, hogy felálljak, de annyira fájt, hogy újra felszisszentettem.

- Nee~ Sako-chan…megsebesült a kezed. – hevesen dobogó szívvel néztem ahogy leguggol elém, egyik kezével pedig megragadja a csuklómat amire próbáltam támaszkodni. Beleharaptam alsó ajkamba mikor észrevettem a maciját lerakta a sírkőre, ezért most mind a két keze szabad. – Fáj?

- Eh? – félve néztem le a tenyeremre amit ő is figyelt csillogó szemekkel. Helyenként a bőr feljött az esés következtéből, így pedig piciny foltokban vér látszott, pont a dolog amit el akartam kerülni megtörtént, így is tudtam mennyire nehéz neki ellenállnia az állítólagos illatomnak, viszont így olyan mintha tálcán kínálnám fel neki magam. Gyorsan el akartam húzni a kezemet a szorításából, viszont ezzel csak azt értem el, hogy még erősebben fogta, aztán mintha egyenesen a gondolataimba látott volna megkérdezte…

- Nee~…te most direkt azt akarod, hogy kiszívjam a véred? – mivel nem válaszoltam felnézett rám hatalmas vigyorral az arcán, ugyanazzal amitől decemberben elrettentem. – Akkor igen? Ha nem válaszolsz akkor azt hiszem azt akarod, hogy megharapjam…hmm?