12. Fejezet

Virgie keservesen sírt mikor rátaláltam az egyik fülkében, karján látszott, hogy erősen megszorították, mivel teljesen belilult a nyoma. Haja, amit szépen beállított, teljesen tönkrement, össze-vissza tapadt az arcához, amit könnyek áztattak és szétkent szempilla spirál. Frusztráltan léptem be mellé előhúzva a pálcámat amivel egy kötést varázsoltam a kezére, legalább a többiek ne lássák hogyan néz ki, nem kell tudjon erről senki se rajtunk kívül. Haját óvatosan félretoltam az arcából, majd megpróbáltam előkeresni egy zsebkendőt a táskámból, amit rögtön át is nyújtottam neki. Vártam pár percig míg egy kicsit lenyugszik, csak utána kérdeztem meg mi történt, ő pedig szóról szóra mindent elmondott.

„ Kirángatott, még a pálcámat sem tudtam használni, azt is elvette tőlem, mikor egyszer nem figyeltem, úgy nézett ki, hogy előre felkészült erre, nem pedig csak egy égből pattant ötlet volt. Mikor behozott ide ránk csukta az ajtót engem pedig lelökött a piszkos földre, és hiába ellenkezdtem rám mászott, és azzal fenyegetőzött ha nem engedelmeskedek akkor el tudja rendezni, hogy a családomnak baja essen, utána kénytelen voltam tűrni míg megcsókol…undorító volt…Azt hittem sose fejezem be a sírást, még meg is ütött mikor nem akartam engedni, hogy a ruhámat lehúzza, azt hiszem akkor törte be azt ajtót Riddle. Nagyon ideges volt, hálás kéne legyek, hogy jött, de…megijedtem tőle. Sose láttam embert ilyen idegesnek, az arca eltorzult, a szemei pedig mintha vörössé váltak volna barnáról, de…biztos csak a fény miatt láttam úgy, vagy mert csúnyán bevertem a fejem mikor a földre estem. Még most is érzem a sebet. Nem tudom mit mondhatott neki, mert nem hallottam, de utána nagyon gyorsan elrohant…akkor Riddle kiment, azután jöttél te…Istenem…te küldted ugye? Ugye?”

Kerek szemekkel hallgattam a történetét, annyira koncentráltam, hogy észre se vettem, visszatartom a lélegzetem egyes részeknél. A gyomrom fel alá liftezett, szemeimből pedig úgy éreztem mindjárt kitörik a könnyzápor amit ezelőtt próbáltam visszatartani, kezemmel automatikusan elkezdtem simogatni a lány vállát amelyik nem volt bekötözve, majd magamhoz húztam amilyen lágyan csak tudtam. Virgie magához szorított és újra elkezdett bőgni, szótlanul simogattam a haját, tűrve, hogy a ruhámra sírjon, vártam addig míg teljesen meg nem nyugodott, csak akkor mentünk ki a kagylókhoz. Szemem az ajtón ragadt meg, látszott, hogy a fele le volt szakadva, eddig észre se vettem mikor bejöttem, mert annyira siettem barátnőmhöz.

- Figyelj Virgie, menj most a szobánkba, pihenj le. Nekem még van egy kis elintézni valóm, ezért itt kell maradjak.

- Ugye nem akarod megátkozni? – kérdezte ijedten.

- Egy átok kevés lenne ehhez, egyenesen megölném ha lehetne, de úgy tűnik Riddle helyettem elrendezte a dolgokat. Pihenj le, beszélünk holnap, és tartsd elöl a pálcádat, bár kétlem, hogy ezek után hozzád merne még jönni.

- Ho-honnan veszed? – kérdezte miközben elcsuklott a hangja. Komoran rá néztem a tükörből, miközben én magam is próbáltam magam összeszedni.

- Azért, mert rájöttem valamire. Felnéznek a barátai Riddle-re, az ő szava szent, és ha tényleg minden úgy történt ahogy te mondtad akkor nem kell félj.

- Te küldted, ugye?

- Én.

Csak valamikor éjjeli kettőkor érkeztünk vissza a klubhelységbe, Riddle-el kettesben sétáltunk, most a barátai nem tartottak velünk, de lehet jobb is, úgy éreztem ha meglátom bármelyiket is akkor úgy elátkozom, hogy bekerülök az Azkabanba. Egymás mellett sétáltunk, a fiú arról beszélt mennyire ügyesen viselkedtem Lumpsluckal, sőt, meg is dicsért milyen hamar a kisujjam köré tudtam csavarni, ezt inkább anyának köszönhetem, ő tanított meg arra hogyan kell hamar elvarázsolni a férfiakat anélkül, hogy bármit is tennél. Ráadásul a vörös ruha is dobhatott valamit a hatáson. Csak mosolyogni tudtam ezen, valahogy nem volt kedvem beszélni, mert az az igazság, hogy nagyon féltettem Virgie-t, bár a mosdóban nagyon határozottan beszéltem vele, mégis legbelül legalább annyira, mint ő, én is aggódtam, hogy mi lesz ebből. Riddle-től még nem mertem megkérdezni semmit, de úgy véltem valamikor csak fel kell hoznom a témát, ezért váratlanul szóba hoztam. Arca nem változott meg, csak annyit tett, hogy sóhajtott és égnek emelte sötétbarna szemeit, majd vissza rám.

- Felesleges aggódnia a barátnődnek miatta, vagy te féljél. Beszéltem vele, belátta a hibáját és megígérte többet hozzá se szól, ha a szavát adta akkor úgy is lesz.

- Virgie-nek is a szavát adtak, erre a következő pillanatban meg akarta erőszakolni.

- Nem akarok fellengzősnek hangzani, de neked is be kell vallanod, hogy van némi különbség az én szavam és az ő szava között. – „nem tudom mit mondhatott neki…”, jutott eszembe Virgie hangja a fejemben.

- Ahm, rendben.

- Nem kérek sokat Dahlia, csak annyit, hogy bízz bennem.

Egy szó sem esett erről többet köztünk a továbbiakban. Virgie csak lassan tudott visszatérni a mindennapjaihoz, ez egy akkora traumaként érte, hogy szerintem nem is tud normális lenni ezek után egy jó darabig, néha megfigyeltem a viselkedését órákon, meg mikor beszélgettünk, elég átlagosan viselkedett a történtekhez képest, viszont ha megjelent Avery kicsit összerezzent, pedig a fiú még csak rá sem pillantott. Úgy tűnt Riddle-nek igaza volt, tényleg távol tartotta magát barátnőmtől, ezért én is megnyugodtam, az egyetlen aki ideges volt több nap után is az Helen volt. Amint megtudta mi történt a bulin rögtön fel akarta ő is keresni, de megmagyaráztuk neki mi történt, és ha lehet úgy tűnik még jobban beleszeretett Riddle-be, neki elkerülte Virgie történetéből az a részlet mennyire ijesztően nézett ki mikor belépett, és hogy robbantotta ki az ajtót. Ő ezt inkább lovagiasnak tartotta, ezért egyikünk sem szólt bele, így is eleget szenvedett miattam, szóval én még annyira se szóltam közbe mikor felhozta ezt a témát, inkább hallgattam és addig is foglalatoskodtam valami mással. Mondjuk a tanulással, mivel kevesebb, mint öt napom maradt az első vizsgámig, ami nem más, mint a Bájitaltan. Egy teljes napig nem aludtam, csak úgy tudtunk elérni a hatod éves anyaghoz, és azóta is a főzeteket csinálom és gyakorlom, írom a házikat szorgosan és amikor csak tudom a választ közbeszólok, hogy szerezzek jó pontokat a tanárnál.

Megígértem Riddle-nek, hogy be fogok kerülni a klubjába a tanárnak, ez volt az egyességünk, ezért én is meg kellett tegyem a megfelelő lépéseket, néha még undorodtam magamtól, mert annyira tenyérbemászóan viselkedtem. Legalább úgy tűnt kezd beválni, mert óra után volt, hogy magához hívott és megdicsért, de ez még mindig nem elég, egy meghívást akarok az egyik összejövetelükre, egyszerűen nem tudtam mit kellene tegyek, hogy ezt elérjem. Én úgy gondoltam mindent megteszek ami csak az erőmből kitelik, és bár Riddle nem mondott semmit ezzel kapcsolatban én valahol éreztem, hogy nincs megelégedve, ezért kénytelen voltam drasztikus lépésekhez folyamodni.

Szerdán óra után megajándékoztam a kedvenc italával, amitől egyszerűen el volt ragadtatva, de azért mégis tetette, hogy nem kellett volna semmit se tegyek, viszont én meg ragaszkodtam, hogy valamivel megajándékozzam amiért ennyire próbál segíteni nekünk az órán. Ez félig igaz is volt, tényleg nagyon sokat segített ő is, csak néha nem mindent értettem, mert nem kerültem teljesen fel arra a szintre.

Nyújtózkodva ültem le vacsorázni, mikor meglepetésemre egy bagoly szállt le elém, nem ismertem fel, ennek ellenére mégis elvettem tőle a levelet, de mielőtt a madárnak adhattam volna egy kis ennivalót máris tovább szállt. Barátnőim kíváncsian hajoltak közelebb hozzám miközben kibontottam a levelet.

- Na, na! Kitől van? Mondd már. – Helen bedugta az arcát az enyém mellé. – Hííí…

- Ki az? – kérdezte most már Virgie is miután mind a ketten végig olvatuk a levelet legalább háromszor.

- Tessék. – adtam át neki, miután körbe néztem lát-e minket a személy aki küldte.

- „Kedves Dahlia, várlak a szokásos helyünknél fél óra múlva. Siess”. Ez csak Marcorvius lehet, nem?

- Pontosan, nem beszéltem vele nagyon rég...

- Biztosan rosszul esett neki amiért mással mentél arra a hülye partira. – rázta meg a fejét Helen.

- Erről nem én tehetek, az egyesség miatt mentem csak. ÉS ő is remekül elszórakozott egy lánnyal, tehát most kvittek vagyunk.

- Egyesség? – kérdezte Virgie belekortyolva a kakaójába. Helen is felemelt szemöldökkel nézett rám várva a folytatást. Halántékomat dörzsölve elmeséltem nekik.

- Remélem nem gondoltátok komolyan, hogy Riddle csak úgy elkezdene nekem tanítani, mit gondoltok miért próbálok annyira kedves lenni a tanárral? Az egyességünkben az állt, hogy szívesen tanít, de csak akkor ha bekerülök az öreg klubjába.

- Hangnem. – szólalt meg automatikusan Virgie. – Elnézést, folytasd.

- Semmi, ennyi az egész. Várom a levelét, remélem még a vizsga előtt elhív, mert még se híre se hamva…

- És mi történik, ha nem hív meg? – kérdezte Helen kerek szemekkel. – És neki ez miért jó egyáltalán?

- Fogalmam sincs…mindkét kérdésre a válasz. – legyintettem.

Hamar megvacsoráztam, hogy érjek oda időben az üvegházba, nem akartam megvárattatni Marcorvius-t, pedig legszívesebben ezt tettem volna, mert még mindig elég élesen élt bennem az emlék a lányról akivel a bulin volt, és ha ez nem lenne elég még most is szoktam őket látni együtt a folyosókon amitől a szívem szinte megszakad. Ezen gondolkodva sétáltam végig a kastély szélén egészen a találkáig, odaérve kinyitottam az ajtót és beléptem a kertbe, csak most nem vártam annyira a találkozásunkat, mint az előbbit. Féltem. Az az igazság, hogy féltem, el sem tudtam képzelni miért akar pont most találkozni velem, és volt egy olyan sanda érzésem, hogy ő sem örült a páromnak pénteken, ezért egy érdekes beszélgetés elé néztünk, az egyszer biztos.

Beérve rögtön észrevettem helyes arcát, kezét felrakta a padnak a hát támlájára, szemei szinte üresek voltak, úgy nézett ki, hogy teljesen elbambult, ezért csak félve mentem oda hozzá és elkezdtem integetni az arca előtt, hogy vegyen észre. A semmiből felkapta a fejét, majd szemével lenézett a mellett lévő üres helyre, jelezve, hogy üljek én is oda.

- Tom…Riddle…eh? – mintha magában beszélt volna olyan halkan motyogott. – Sose gondoltam volna, hogy képes ilyen végletekig elmenni.

- Miről beszélsz? – kérdeztem most már egy kicsit frusztráltan, mert nem értettem semmit sem abból amit mondott. – Te is elmentél valakivel, hát én is. Miért gond ez?

- Az a gond, hogy kivel mentél… - nézett rám őszintén.

- Nem értelek…én komolyan megpróbáltalak megérteni, de most már egyszerűen feladom.

- Lumpsluck meghívott a klubba, pénteken lesz a találkozó héttől, az irodájában. A meghívó is valószínűleg már az ágyadon van.

- Miért mondod el te nekem, és honnan…

- Tessék… - előhúzott a talárjából egy levelet. Összevont szemöldökkel néztem rá, majd a fiúra aki elém tartotta. – Vedd csak el, téged illet.

- Engem… - motyogtam miközben elvettem tőle, hogy aztán elkezdjem magamban elolvasni.

„ Dahlia, kincsem!

Roppantul büszke vagyok az eredményeidre, eljutott ide a madárka, és azt csicseregte, hogy nagyon ügyes vagy, csak így tovább, ne felejtsd el a céljaidat! Apukád remekül van, rengeteget dolgozik, mint mindig, de hát megérted ugye…Örülök, hogy írtál már én is gondolkoztam azon, hogy kéne küldjek egy baglyot, csak valahogy sose vitt rá a lélek, inkább megvártam szólj te amikor van időd.

Nem akarom erőltetni, vagy siettetni, de lassan gondolkozhatsz azon kivel akarsz megházasodni hetedik éved után, valami helyes férfira gondolj, olyasvalakire aki méltó. Ezzel kapcsolatban is várom válaszodat, természetesen. Kitartást.

Üdvözlettel Anya”

Idegességemben összegyűrtem a levelet, éreztem ahogy legszívesebben ezzel együtt megütöttem volna Marcorvius-t, viszont mikor ránéztem azt olvastam le róla, hogy teljesen készen áll arra, hogy elátkozzam, ezért inkább kisimítottam a levelet, kettébe hajtottam, majd beraktam a belső zsebembe.

- Magyarázatot.

- Szeretlek. Ezen nincs mit többet magyarázzak, de ha ragaszkodsz hozzá akkor… - nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, ajkaimat az övére tapasztottam, karjaimat pedig körbe fontam a tarkójánál.

Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó ebben az életemben, a szeder illat émelyítően erős volt, azonban ebben a pillanatban semmi más sem érdekelt, csak az amit Marcorvius mondott. Lehetett hazugság, vagy igazság, becsapás vagy sem, nem érdekelt. Ezt a mondatot akartam tőle hallani év eleje óta, azóta epekedek ezért, és most eszem ágában sem volt kihagyni egy ilyen alkalmat. Szenvedélyesen csókoltam, óvatosan beleharapva alsó ajkába, s miután ő is lenyugodott a karjaim között ugyanolyan erőteljesen visszacsókolt, egyik kezével hajam húzva, míg a másikkal közelebb húzva magához. Tökéletesek voltunk együtt, tökéletesek. Ez sajnos nem tartott olyan sokáig, mivel kissé eltolt magától, én pedig félig nyitott szemekkel néztem az arcát. Általában fehér bőre most kissé kipirosodott, mélyen szívta be a levegőt, haja összeborzolva meredt össze-vissza.

- Ezt…ezt nem kellett volna. – rázta meg a fejét kétségbeesetten, majd gyorsan körbe nézett. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki se látott minket elkezdte igazgatni a haját.

- Miért? Miért ne szabadna, áruld el nekem!

- Nem, megmondtam nem lehet. – rázta meg a fejét. – Legszívesebben én vennélek el feleségül, de…

- Akkor tedd azt. Vegyél el. Anya biztos boldog lesz. – könnyes szemekkel néztem rá, már úgy éreztem komolyan képes lennék bármire csak, hogy az enyém legyen.

- Nem lehet, kérlek, nagyon nagy bajba kerülhetek, már attól is, ha csak…

- Szülők. – fejeztem be helyette. Elgondolkodva nézett rám, majd lassan bólintani kezdett. – Már kiválasztották neked, hogy kit vegyél el, ugye?

- K-ki. Sajnálom. – lehajtotta a fejét szégyenében én pedig teljesen összetörtem. Amennyi erő még maradt bennem azt arra használtam fel, hogy felálltam ültömből és elindultam kifelé.

- Dahlia. – kiáltott utánam, amitől csak nehezebb volt kifelé mennem. – Ha jól sejtem többet nem akarsz beszélni velem, meg látni se…ezért…csak azt ígérd meg nekem, hogy odafigyelj Riddle-re.

- Ha ez téged boldoggá tesz. – feleltem szárazon.

Lassan sétálva mentem visszafelé a kastélyba, pont velem szembe jött Riddle kifelé, ettől csak savanyú mosolyra húztam a számat, eszembe jutott Marcovius kérése. Észre se vettem Riddle mennyire feszültnek tűnik, ezért ugyanolyan fásult tekintettel mentem tovább a hálótermek irányába, mára semmi erőm nem maradt tanulni, pedig tudtam, hogy ha Riddle visszajön akkor nemsokára azt akarja, hogy menjünk fel a könyvtárba tanulni. Szemeimet dörzsölve léptem be a szobába ahol a lányok már vidáman vártak, Helen Lumpsluck levelét energikusan előttem lóbálta, míg meg nem látta az arckifejezésemet, akkor aggódva odalépett hozzám Virgie is letéve az ágyára a könyvet amit olvasott. Zokogva törtem ki nekik, ők pedig jó barátnő módjára megölelgettek és elhordták minden féle vadállatnak azt akit szerettem, de ekkor még ez is jól esett. Én nem voltam képes meg sem

szólalni legalább fél órán át, annyira sírtam Helen vállán, csak akkor hagytam abba mikor egy kopogást hallottunk a szobánk ajtaján. Gyorsan elbújtam az ágyamba nehogy valaki meglásson ilyen állapotban, míg Virgie kinyitotta az ajtót és beszélgetett egy lánnyal. Megtörölve könnyeimet kikászálódtam a matracról.

- Üzenet, hogy menj a könyvtárba. Sajnálom. – húzta el a száját.

- Urgh, Riddle nem igazságos, igazán megérezhetné ha egy lánynak összetörik a szíve!

- Helen. – szólaltam meg félig nevetve. – Ha így folytatod még a végén megutálod.

- Lehet az a célom. – motyogta idegesen levágódva a saját ágyába.

Mintha mi sem történt volna, mentem tanulni újra Riddle-el, már untam a könyvtárat, de szerinte már csak nagyon kevés van, csak a Szerelmi bájitalt kell teljesen megtanuljam, mert az valamilyen oknál kifolyólag sosem sikerül úgy ahogy kéne, ezért is ülünk újra a sok könyvespolc között. Igazából egész végig egymáshoz sem szóltunk, még mikor lefelé mentünk a pincébe akkor sem szólaltunk meg, csak akkor mikor elhibáztam a bájitalt, kisegített, magyarázott, de azon kívül mást nem beszéltünk, mint ahogy eddig, a meglepetés inkább az volt, hogy még Lumpsluck meghívójáról sem szólt semmit, e helyett inkább hallgatott és tanítgatott tovább, ezzel pedig én tökéletesen meg voltam elégedve. Túlságosan szsomorú voltam, és az sem érdekelt mennyire látszik az arckifejezésemen vagy sem, én úgy éreztem, hogy végig kifejezéstelen tekintettel csinálom a dolgaimat, viszont párszor Riddle sötét szemei elidőztek rajtam, ilyenkor erőltetetten rámosolyogtam azt kívánva bárcsak békén hagyna.

Pénteken még mindig teljesen magamba fordulva sétáltam le a lépcsőkön, hogy elinduljak a tanár irodájába, mikor szerencsétlenségemre a klubtagok kint vártak a nappalinál, beleértve tehát Marcorvius-t is, viszont úgy tűnt, hogy ő most nem fog jönni, mivel sehol sem találtam. Úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen ahogy leértem, ugyanis a többi fiú olyan büszkén állt a kanapék körül, én meg annyira erőtlennek és védtelennek éreztem magam, legszívesebben lefeküdtem volna aludni, ha lett volna rá lehetőségem.

- Indulunk akkor? – kérdezte Riddle kihúzva a hátát, miközben barna szemeivel kereste a tekintetem, én viszont kifelé néztem az ablakokon a tó mélyébe.

- Nem kötelező megvárni. Eltalálok odáig.

- Mi mindig megvárjuk a klubtagokat. – szólalt meg Lestrange, felemelt szemöldökökkel néztem rá, Riddle pedig helyeslően bólintott.

- Pontosan, tehát úgy vélem akkor mehetünk is, nemde?

Megvonva a vállaimat elindultam közöttük a tanárhoz, de már akkor teljesen úgy éreztem magam, mintha kívülálló lennék, ráadásul valamiért úgy nézett ki, hogy a többiek nem igazán mernek hozzám szólni, ezt pedig végképp nem tudtam hova tenni. Egymás között remekül elbeszélgettek én pedig csendben sétáltam, majd csodálkozva vettem észre, hogy Riddle mellé kerültem, pedig emlékeim szerint ő hátrébb volt, mint én. Összevont szemöldökkel néztem fel rá, ő viszont csillogó szemekkel mosolygott le rám, majd visszafordult Avery-hez, aki nagyon magyarázott neki valamit. Ökölbe szorítottam a kezemet mikor ránéztem a szőke hajú fiúra, még mindig nem békéltem meg teljesen azzal, hogy majdnem megerőszakolta a barátnőmet, és most e miatt továbbra is kissé sokk hatás alatt van.

Észre se vettem mikor érkeztünk meg az öreg szobájába, csak azt tűnt fel, hogy már mosolyogva köszönök neki meg a többi diáknak, úgy tűnt a tanár még két Hugrabugost választott ki, egy Griffendéles lányt és három Hollóhátast akik közül meglepetésemre csak egy volt lány, a másik kettő fiú közül pedig rögtön megismertem az egyiket. Iwitirius Ewras csillogó szőke haja oldalra fésülve, jégkék szemeivel pedig most a tanárt méregette, ezért volt alkalmam gyorsan beleolvadni a többi Mardekáros közé.

- Ülj mellém. – suttogta fülembe Riddle, amitől éreztem, hogy libabőrös lesz a hátam és nem éppen a legjobb értelemben. Akaratlanul is eszembe jutott Marcorvius utolsó szavai mielőtt kiszaladtam volna a titkos helyünkről. Óvatosan leültem mellé a székre, szemeimmel inkább a tanárt néztem, de így is éreztem, hogy bámulnak.

- Örülök, hogy mindenki el tudott ma jönni, oh…várjunk csak, hát hol van Reus?

- Ma nem tudott jönni. Megbetegedett. – szólalt meg valahonnan hátulról Lestrange.

- Ezt sajnálattal hallom, jobbulást kívánok neki. – bólintott a tanár, úgy tűnt tényleg komolyan gondolja amit mondott, viszont a másik pillanatban újra vidáman fordult felém. – Most pedig, bemutatnám nektek Dahlia Wagnert, aki most jött először ide a mi kis találkánkra. Mindenki üdvözölje szeretettel.

Esetlenül integettem nekik, majd vörös arccal leeresztettem a kezemet mikor megláttam, hogy minden szem rám szegeződik, bár a lányok mintha egy kicsit megörültek volna, hogy végre nem egy fiú jött, amit meg is tudok érteni. A tanár ezután a rövid bemutatás után, rögtön szóba hozott pár témát amiről aztán elkezdtünk beszélgetni, legalábbis a többiek, én nem szívesen szóltam közbe, főleg mikor szóba jött a Legendás Lények Gondozása óra, mert annál aztán tényleg nem volt túl sok tapasztalatom, inkább figyeltem a többiek véleményét, aztán hamar rá is jöttem, hogy a legtöbbet Riddle beszél, és akárhányszor megszólal a többiek mind csodával tekintettek rá. Nem tartottam magam a legjobb ember ismerőnek, de azért ilyen dolgokat én is észrevettem, még a tanár is teljesen el volt ájulva tőle, ezért normális, hogy meglepetten kapkodtam a fejemet. Hirtelen felálltam a helyemről, valamiért úgy éreztem szükségem van egy kis levegőre, ezért bocsánatot kértem, és kivonultam a mellékhelységbe ahol meg is mostam az arcomat. Sóhajtva néztem az arcomat a homályos tükörben, az arcom vörös volt, szemeim pedig fáradtak, ha már az arcom ilyen szerencsétlenül nézett ki, akkor legalább a hajamat próbáltam helyre rakni, ekkor lépett be a Griffendéles lány. Unottan nézett végig rajtam.

- Üdv. – szólalt meg végül nekitámaszkodva a falnak. – Lumpi kért meg, hogy jöjjek utánad, mert sápadt voltál.

- Minden rendben…és kösz. – bólintottam miután lelapítottam kezeimmel a hajamat. Már indult volna vissza mikor hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam. – Bocsánat! Kérdezhetnék valamit?

- Fogd rövidre. – felelte sóhajtva.

- Mindig ilyen ez a…klub?

- Mármint? – kérdezte összevonva a szemöldökét.

- Mármint, nekem úgy tűnik, mintha Riddle vezetne, és mindenki felnézne rá.

- Hmpf. – a lány karba tette kezeit, elgondolva meredt a földre. – Igen, általában ilyen. Én nem igazán vagyok oda érte. Helyesnek helyes, az biztos, csak valahogy az aurája…vonz. Mindenkit.

- Mindenkit. – motyogtam magamban.

- Hogyha pedig elér hozzád…nincs menekvés.

Harmadik rész

Reggel vörös szemekkel ébredt szobatársnőm, nem jött, hogy elhiggyem komolyan miattam lehetett ennyire kiborulva, kellett legyen valamilyen normális oka is amiért ennyit sírhatott. Segítség kép kisminkeltem, ő maga nem tudta mennyire borzalmasan is néz ki mikor rám nézett félig kómásan az ágyából, de én tudtam, hogy valószínűleg furán fognak tekinteni rá, rosszabb esetben akár meg is kérdezhetik mi a baja. Ezért letámadtam egy ecsettel és alapozóval még mielőtt normálisan fel tudott volna kelni, utána kentem magamra is egy keveset, rájöttem így sokkalta több az esélye annak, hogy ne vegyék észre az én fáradtságomat sem, ezért kértem anyától pár smink cuccot, pontosabban egy alapozót kértem és ecsetet, de anya amilyen túlbuzgó ilyen csajos ügyekben képes volt küldeni egy teljes dobozt tele különféle dolgokkal amiket azt se tudtam pontosan mire és hova kell használni, ezért amikor reggel kinyitottam fél kómás tekintetemmel majdnem ki is hajítottam a többségét az ablakon. Haruno volt az egyetlen aki ebben megállított és ügyesen elmagyarázta mit hogy kell alkalmazni, még akkor is erről ecsetelt mikor mentünk reggelizni utána végezni a feladatunkat. Bólogattam minden egyes szavára reménykedve hátha hamarabb befejezi, viszont ettől csak még jobban lázba jött, így sóhajtva beletörődtem ez el fog tartani egész napig.

Továbbra is szállítottam ki a cuccokat, utána átvettük a csapat új ütőit amiket az iskola szerzett, mivel a régiek kissé már ütött-kopottak voltak, ezért jó hogy most már le lettek cserélve. Csillogó szemekkel fogtam kezembe az első új ütőt, szinte perverzül kezdtem fogdosni, de erre csak akkor jöttem rá mikor észrevettem, hogy a lányok elég furcsa tekintettel néznek rám, de kimagyaráztam, hogy ez csak az elkötelezettségem miatt volt. Eközben nem felejtettem el, hogy aznap még kell beszéljek az edzőnővel, ugyanis befejeztem az első kötetet amit nekünk adott, innentől pedig nem tudom mégis mi várhat rám, valószínűleg rám sóz még vagy húszat, hogy véletlenül se unatkozzak.

Valamikor délután tájt elsunnyogtam a munkámról és elmentem a B pályához ahol az első évesek edzettek, ott volt a három edző is, ezért óvatosan és tisztelettudóan megközelítettem a nőt oldalról. Meglepetten nézett rám, mikor félre hívtam, hogy tudjak vele beszélni valamilyen sürgős üggyel kapcsolatban.

- Hallgatlak Nakagawa. Mi a probléma?

- Befejeztem a kötetet amit kaptam öntől. – feleltem kicsit összehúzva szemeimet várva egy reakcióra. Nemsokára meg is érkezett, feljebb tolta a szemüvegét és elhívott messzebb a pályától egy épület felé, úgy tűnt az irodája irányába megyünk. Kivett a zsebéből egy kulcsot amivel kinyitotta az ajtaját, besétált előre és leült a forgó székébe, jó formán nem is volt időm normálisan körbe nézni mivel a nő rögvest felém fordult összekulcsolva kezeit  a szék karfáján.

- Megtudhatnám mégis hogy tudtad elolvasni alig két hét alatt?

- Szorgalmas diák vagyok. – feleltem vigyorogva, egy pillanatig elfelejtettem kivel is beszélek, ezért komolyabb lettem. – Elnézést. Uhm, szeretem a játékot, mégis mi mást mondhatnék? Ez az egyetlen kifogásom.

- Rendben. Akkor most szépen írsz egy tesztet. – sóhajtva az íróasztala felé fordult vissza ahol kinyitotta az egyik fiókját és egy temérdek papírt vett elő. – Hat oldalas teszt kérdés, egy és fél órád lesz összesen erre, minden kérdésre körülbelül egy perced lesz válaszolni. Készen állsz most vagy esetleg hívjalak vissza mikor magabiztosabb vagy?

- Most. – feleltem szinte rögtön. Tudtam mire megy ki ez a játék és nem fogok veszíteni, pontosan ezért elfogadtam az ajánlatát, felesleges tovább húznom az időt.

Bólintva kezével egy másik üres szék felé intett ahova leültem. Négy óra tíz perc volt, ezért tizenötkor elkezdhettem a felmérését, elég nagy csend volt ahhoz, hogy tudjak koncentrálni, mivel az ajtó és az ablakok be voltak zárva még kintről se szivárgott be semmilyen kiáltozás vagy egyebek, csak a tesztre figyeltem teljes erőbedobásommal. Volt olyan kérdés amire több kellett, mint egy perc, de a továbbiak valahogy kárpótolták ezt, egymás után ixeltem a táblázatba, még csak fel sem néztem a papírból, mert tudtam, hogy azzal is csak becses időt veszítek, a helyett, hogy tökéletes eredményt érjek el. Amint a ceruzámnak a hegye elfogyott az írástól és az ixeléstől váltottam gyorsan, egy kicsit a lámpaláz így is a hatalmába kerített, nem tudtam mennyit kell elérjek ahhoz, hogy átmenjek vagy mi történik ha át sem megyek. Egyszerűen nem maradt időm ilyesmikre gondolni miközben sebesen írtam.

A nő türelmesen nézte át a tesztemet, kint még változatlanul világos volt mikor kopogás hallatszott az ajtón, rögtön utána pedig szégyenlősen benyitott valaki. Megfordítottam a fejemet, hogy lássam ki jött be, majdnem hátraestem a széken mikor megláttam Eijun fáradt tekintetét, de amint felismert vigyorogva intett nekem. Én is próbáltam köszönés kép vissza mosolyogni rá, de lekötött a saját tesztem miközben vártam az eredményemet. Eijun meg akart szólalni, de Takashima sensei egy tenyér felnyújtással elhallgatatta mielőtt megszólalt volna, ezt nevezem határozottságnak.

- Nakagawa. – szólalt meg hosszan töprengés és átnézés után. – Ez tökéletes.

- Wuaaa!! – Eijun kikapta a kezemből mikor az edzőnő felém nyújtotta, ezért nem is gondolkodva kapott a nyakára egy nagyobb taslit amit jajgatva kezdett simogatni, ezt a pillanatot pedig kihasználtam arra, hogy kivegyem a kezéből a papíromat. Egy hatalmas 100-as volt rá írva, tehát felesleges lett volna újra nézzem én is, csak meg akartam bizonyosodni tényleg jól hallok.

- Köszönöm. – szólaltam meg mosolyogva.

- Ezt csak magadnak köszönheted. Nem tudom hogyan csináltad, de nem is érdekel. Továbbra is ilyen eredményeket várok. – szigorúan bólintott, majd felállt székéből és a nagyobb könyvespolc felé indult ahonnan levett két vaskosabb kötetet. Hát elkezdődött. – Ezek elméletileg május közepei tanulmányok amiket az utolsó hétig meg kell tanulni. Menedzserkedés kezdőknek és A dobók kezelése, mindkettő Tanaka Daichi tanulmányai, kemény kötetek, de ezeket, meg amit már megtanultál kellenek első szemeszterben. Sok sikert.

- Köszönöm. – feleltem miközben átvettem a két kötetet megszemlélve egyiket a másik után, mikor hirtelen eszembe jutott valami. – Takashima sensei…nekem miért kell csak a dobóról?

- Mindenkinek azt fogom adni amihez a legjobban ért, úgy tűnik te ehhez értesz, bár még az ütőhöz is úgy néz ki van egy kevés hajlamod.

- Akkor ha minden jól megy te fogsz vele menedzserkedni mire befutok? – Eijunk izgatottan fordult felém.

- Ne viccelj, sose menedzserkednék egy ilyen szerencsétlen mellett. – feleltem automatikusan mire puffogva kezdett biztosítani róla, hogy ő igenis ügyes.

- Akkor, ha nincs is több kérdése elmehet, mint látod nagyobb problémám is van ennél. – mind a ketten jelentőségteljesen néztünk a fiúra aki felháborodottan magyarázta, hogy ő nem egy teher, de a végét már nem hallottam, mivel elköszöntem mindkettőjüktől és kimentem az irodából.

Sóhajtva néztem a temérdek anyagot, úgy éreztem a legnehezebb a menedzserkedés lesz, mivel a dobást hamar meg fogom tanulni. Leraktam a könyveket az ágyamra, majd visszamentem a feladataim végzéséhez. Gyorsan bocsánatot kértem a többiektől amiért egyedül hagytam őket, mivel nem akartak elengedni bűntetlenül megint kiküldtek a felsőbb évesek a vizek kiosztásához, ezért újra rohangáltam össze-vissza a játékosok között. Annyira nem volt rossz ez a munka, mert legalább volt elég időm ahhoz, hogy megfigyeljem őket játszani, annyira izgatott arckifejezésem lehetett, hogy rossz elképzelni. Lihegve vetődött le este mellém Eijun újra megáldva a társaságával. A többiek már rég vacsoráztak, de ő még mindig rohant kint, ezért meglocsoltam az arcát vízzel és odaadtam rögtön neki kettőt. Rám bízták ezt a feladatot, pontosabban addig míg az utolsó diák le nem lép a terepről, és mivel ő volt az utolsó reménykedtem most már befejezi az öngyilkos merényletet.

- Nem akarsz pihenni egy kicsit? Szerintem mindenki felfigyel a motivációdra meg határozottságodra, de ez semmibe megy ha meghalsz itt.
- Nem halok. – lihegte fáradtan.
- Az állapotod mást árul el. – feleltem megborzolva a haját. – Tudod, egyszerűbb lenne ha az orrodon vennél levegőt és a szádon kifújnád…meg ha nem beszélnél miközben futsz.
- Honnan veszed? – kérdezte kíváncsian. Laposakat pislogva néztem rá, erre a kérdésre nem számítottam.
- Erről olvastam abban a könyvben amiből 100-at kaptam. – feleltem szemrebbenés nélkül a hazugságot. Bár nem volt akkora nagy, hiszen ha úgy vesszük az edzőm mondta csináljam ezt, ő pedig ért a szabályokhoz, a könyv pedig a szabályokról szól, tehát…
- Wow, még mindig nem hiszem el, hogy sikerült.
- Ha szereted normális, hogy sikerül.

Elbeszélgethettük ott vagy egy órát, mire rájöttem annyira nem is rossz ember, mint ahogy elsőnek látszik. Mosolyogva tárgyaltuk a baseballt, mégis mi másról beszélgethettünk, mikor mind a ketten ezt szeretjük a legjobban? Közben persze figyeltem nehogy elszóljam magam, hogy olyasmiket is tudok amiket csak egy játékos kellene tudjon. Kilenckor kétségbeesetten kezdett újra futni, mert eszébe jutott, hogy még nincs vége az edzésének, én pedig arról feledkeztem meg, hogy nem ettem egész nap csak reggelit, most meg éhezem, mint egy kutya. Korgó hassal mentem vissza a szobámba, ahol barátnőm vigyorogva letámadott egy csomag chipsel, aminek a felét rögtön meg is ettem. Beszélgettünk egy darabig, egy szó sem hangzott el a tesztről, vagy az egyéb könyvekről amiket minden bizonnyal rögtön észrevett az ágyamon, e helyett a fiúkról kezdett beszélni és a fiúról aki milyen aranyos az osztályunkban. Türelmesen hallgattam beszédét az ágyamból, tizenegykor viszont már csak szuszogást hallottam, ezért gonosz mosollyal az arcomon elindultam átöltözni és kimenni edzeni kicsit. Körülbelül fél kettőkor jutottam oda, hogy egy csomó bemelegítés után elkezdtem az ütést gyakorolni, mert ha az edző felfigyelt erre, akkor azt jelenti kell még gyakoroljak. A gondolatok teljesen kiszálltak az agyamból ahogy egyre többet edzettem és amint a dobáshoz érkeztem csak arra tudtam figyelni mit csinálok rosszul, mert úgy nézett ki bármennyire is próbálom azt a dobást elérni valahogy nem sikerült sehogy sem. Legalább két óra fárasztó szerencsétlenkedés után feladva leestem sokadjára a földre, de ez úttal ott is maradtam a porban beszívva a koszos levegőt. Kezeim teljesen elzsibbadtak a folytonos megeröltetéstől, ezért most fel sem tudtam volna állni ha magamtól kellett volna…azonban egy segítő kéz felemelt a földről. Ijedten fordultam meg, hogy lássam ki volt az. Miyuki Kazuya félmosollyal a száján felemelt a fél kezével mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Egyre csak egy dolog járt az agyamban, mégis hogy a fenébe fogom ezt kimagyarázni? Lány létemre, ráadásul éjjel itt játszok, miközben menedzserkedni jöttem ide. Nagyot nyelve néztem a kezét amivel elengedett mikor már két lábra tudtam állni normálisan, bár a lábaim így is remegtek.

- Mi lenne ha megfognám neked a labdát?

Annyira lesokkoltam, hogy köpni nyelni sem tudtam, mégis mi a fene történik itt? Lehet jó fej, legalábbis ahogy hallottam lányoktól, de azért senki se reagálna így a legtöbb helyzetben, ráadásul mégis honnan került ide? Biztos nem a semmiből…nagyot nyelve néztem ahogy meg sem várva a válaszomat elindul a másik oldalra és felveszi a védőfelszereléseit, én pedig még mindig kerek szemekkel nézem őt a sapkám mögül, amit a biztonság kedvéért még most is hordtam. Teljesen megkövülten figyeltem ahogy leguggol és egy önelégült vigyorral az arcán vár rám, hogy kikerüljek a transzból.

- Én ráérek, nem kell sietni. – csak ez után a mondata után jöttem rá, hogy tényleg komolyan kérdezi és nem érdekli, hogy lány vagyok.

Határozottan bólintottam és felvettem az állásomat amit eddig annyit gyakoroltam, és most valamiért mintha sokkalta egyszerűbb lett volna, mint az ezelőtti alkalmakkor. Mélyen beszívtam a levegőt és lassan hátra húztam a jobb kezemet, lábamat behajlítottam, testemet pedig kicsavartam valamennyire, majd hirtelen erővel dobtam el a labdát, de csak nem sikerült teljesen jól dobnom, mivel a lábamat nem tudtam újra behajlítani ahogy előre dobtam, a másikat meg teljesen hátra húzni, így a labdám sokkalta balrábbra ment, viszont így is elkapta Miyuki. Hatalmasat szólt ebben a csendben. Lihegve leraktam a lábaimat, teljesen elvörösödött az arcom, megalázva éreztem magam amiért egy ilyen tehetséges fiú el akarta kapni normálisan a labdámat, de én olyan szerencsétlenül dobtam, hogy teljesen balra fordult. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, kezeimmel pedig megtámaszkodtam a térdem segítségével, legszívesebben a falba ütöttem volna idegességemben.

- Dobtál valaha bal kézzel? – meglepetten néztem fel Miyuki senpaira, aki vigyorogva állt most már előttem. – Szóval nem. Próbáld csak ki, bátran.

Határozottan bólintottam, bár a fejemet még nem emeltem fel, mert még mindig attól féltem felismerhet, mert az már eleve biztos, hogy rájött lánnyal van dolga. Nem volt sok időm rájönni mégis mi jár az eszében, ezért kifejezéstelen tekintettel átvettem a bal kezembe a labdát, eleinte nem voltam biztos benne miért jobb ötlet bal kézzel próbálkozni, de amint megszorítottam a labdát és elkezdtem újra beállni a pozíciómba már sokkalta kényelmesebben tudtam mozogni, és ami a legfontosabb, hajlékonyabban. Nem tudtam…és nem is akartam jelenleg rájönni, csak egy dologra figyeltem, arra, hogy jól dobjam a labdát. Észre se vettem mikor repült ki a kezemből a labda, csak azt vettem észre hogy nem estem el, a lábam be van hajlítva míg a másik hátra ment a sunggal együtt, a labda pedig csattanással landolt a kesztyűjében pontosan olyan ívvel ahogy akartam. Meglepetten néztem rá, egészen addig míg valaki erősen hátba nem vágott. Aznap éjjel már másodjára néztem hátra és még nagyobb kétségbeesésemre Eijun állt ott hatalmas vigyorral az arcán.

- Ez nagyon király volt!! – dicsért meg. – Hogy a fenébe sikerül ilyen tökéletes labda kontrollod legyen? Annyit szenved…

- Eijun, hagdy békén még csak most dobta be elsőször. – Miyuki nevetve csatlakozott hozzánk, én pedig megtettem az első logikus lépést, legalábbis ami abban a pillanatban annak tűnt.

- Köszönöm a segítséget. – rekedtebb és mélyebben jött ki a hangom amire rájátszottam nem is kicsit, ennek köszönhetően rögvest úgy tűnt, hogy egy fiú vagyok, nem mintha a kinézetem bármennyire is lányos lett volna. A hajamat bedugtam a sapka alá, bekötöttem valahogy és csatokkal félre toltam a szemeimből, a ruhám tele volt poros foltokkal minden hol és kellemetlenül izzadtság szagom volt.

- Még jó, hogy segítettünk! – Eijun nevetve paskolta tovább a hátamat, míg mi összevont szemöldökkel néztünk rá, akárcsak egy idiótára.

- Hogy hívnak? – kérdezte Miyuki a végén miután befejezte Eijun a nevetését.

- Takeshi Mamoru. - feleltem át se gondolva mit mondok. Úgy éreztem magam, mint aki lassan, de biztosan megírja a végzetét itt és most.

- Mamoru-kun! Még sose láttalak az edzéseken.

- Talán mert nem is veszel részt az edzéseken. – Miyuki lazán lealázta Eijunt amit még én is viccesnek találtam ezért majdnem elnevettem magam ezen. Annak ellenére, hogy több percet beszélgettem velük és egyre jobban belemásztam a hazudozásba, ami szerint Naraból jöttem, mint diák, de perszonális okok miatt nem rég érkeztem meg, ezért nem láttak még az edzéseken. Úgy éreztem egyre jobban belemászok a szarba.

11. Fejezet

Pénteken hulla fáradtan mozogtam egyik óráról a másikra, és bár elméletileg kibékültem Helennel, mert hallotta és látta miképpen védtem meg a vécében, ő maga is mondta, hogy ez egy elég mély seb volt amit még fel kell dolgozni, viszont ő is tudja, hogy nekem Marcorvius tetszik, ezért megpróbált teljesen megbocsájtani. Érthető okok miatt még nem beszélgettünk olyan fesztelenül, mint ez előtt, de meg vagyok győződve róla, hogy csak időre van szüksége, ahogy a Bájitaltanhoz is. Riddle teljesen kikészítette az idegeimet amióta csak elkezdtünk együtt tanulni, folyton hajnalok hajnalán kezdek el tanulni, mint egy őrült, mondjuk sikerült alig egy hét alatt elérjünk az ötödik leckéig, és az egyetlen ok amiért ma nem fogunk tanulni az a hülye parti, amihez aztán végképp semmi kedvem sincsen, de kénytelen voltam elmenni vele. Már előre féltem a reakciótól, meg az emberektől, anya pedig már így is eléggé rám vonta a figyelmet azzal, hogy reggel küldött nekem egy hatalmas csomagot benne egy gyönyörű vörös gála ruhával. Ezt csak a szobámban mertem kibontani, így is rengetegen nézték a Mardekár asztalnál mit kaptam, ezért próbáltam eltakarni a méretes ajándékot Virgie segítségével. Helen persze rögtön rájött kivel megyek, ez pedig megint nem vetett túl jó fényt az éppen kialakuló barátságunkra, magába gubózott, és hozzám se szólt egész nap, amit ugyancsak meg tudtam érteni.

Egyik hosszabb szünetben lementünk Virgie-vel a pincébe megnézni mit küldött anya, bezzeg neki a szülei előre bepakoltak két elegánsabb ruhát, nekem meg tudta az egész Mardekár asztal, hogy aznap megyek bálra valamelyik fiúval. Elmenetelbe láttam ahogy Marcorvius fintorral az arcán piszkálja az ennivalóját, ettől csak még kevesebb kedvem maradt a partira, egy teljes katasztrófa lesz, de legalább tudtam, hogy nem egyedül leszek benne,Virgie is ugyanannyira fog szenvedni, mint én, ha nem jobban.

- Ez…szép ruha. – kommentálta elismerően barátnőm miközben a kiterített ruhát néztük. – Honnan szerzett anyud ilyet neked?

- Fene meg tudja, azt is el tudom képzelni, hogy végig őrizget vagy húsz ilyet, hogy mindig elküldje a legmegfelelőbb pillanatban. Mindig is azt mondta, hogy a vörös az egyik leg…leg szem vonzóbb szín.

- Nos…annyi biztos, ha nem akartál kitűnni…

- Befellegzett nekem, mi?

- Sajnálom, de teljesen.

Szemeimet dörzsölve mentem be az aznapi utolsó Bájitaltan órámra, Lumpsluck professzor ma megkímélt minket, és inkább egy röpke felmérőt íratott velünk, amihez hála az égnek nem volt szükség gyakorlatra. Megpróbáltam visszaemlékezni mindenre amire Riddle tanított, de mivel még nem jutottunk el az idei anyaghoz nem számítottam túl nagy eredményre ezek után, inkább gyorsan ki akartam slisszolni amint befejeztem, viszont szerencsétlenségemre Riddle kint várt az ajtó előtt, ő fejezte be elsőnek, ezért gondoltam már rég visszament a klubhelységbe.

- Hogy ment? Lesz egy E? – kérdezte karba tett kézzel, úgy tűnik komolyan aggódott az eredményeim miatt, lassan jobban, mint én.

- Kétlem. Idáig még nem jutottunk el, ráadásul ott volt valamilyen kérdés a Felix-ről is. Azt hittem azon nyomban kilépek a teremből. Azt sem tudom mi az.

- Rendben akkor most tetetem, hogy nem hallottam semmit, inkább azt mond meg ráérsz-e most, hogy menjünk tanulni?

- Most? – kétségbeesetten néztem rá, arca határozottságot tükrözött, sötét szemei vadul csillogtak, mintha neki meg se ártott volna az elmúlt napokban az a pár órás alvás…vagy semmilyen alvás. – Riddle, én tényleg értékelem a buzgóságodat…

- Én nem a tiedet, azért kértél segítséget, mert nem akarsz megbukni, igazam van? – meg se várva a választ folytatta. – Ha azt akarod akkor sajnos ha tetszik ha nem jobb ha úgy csináljuk ahogy én mondom. Ha Bájitaltanból elsők között leszel egy rossz szavam sem lesz, és nem is foglak többet vinni könyvtárba. Nos?

- Rendben…menjünk. – húztam el a számat.

Ültünk pár órát a könyvtárba még, négytől körülbelül nyolcig, mivel utána kellett menjünk készülődni a partira, legalábbis nekem biztos, szóval megmondtam neki, hogy mára ennyi pont elég is volt. Végre úgy tűnik megtanultam az ötödéves anyagot, viszont ki is kellett próbálni, de az már a holnapi énemnek lesz a gondja, nem az enyémnek. A jelen énemnek az a dolga, hogy jól nézzen ma ki, és próbálkozzon az összes bájával, amivel csak tud, és közben persze mentsem meg Virgie-t ha túlságosan nagy pácba kerül, bár kétlem, hogy lenne olyan gond amit csak én tudnék megoldani. Savanyú arccal készülődtünk a tükör előtt, mindkettőnknek a mozdulatai valahogy robot szerűnek tűntek, legszívesebben csak aludni akartam volna, viszont addig még sok mindenen kell túl esnem.

- Lányok…bulizni mentek nem temetőre, egy kis életkedvet kérlek. – Cass lerakta az újságot amit éppen olvasott és sajnáló arckifelyezéssel nézett ránk. – Kikkel mentek?

- Szerintem mindkettőnk nevében beszélek, ha azt mondom, hogy nem akarod megtudni. – válaszoltam miközben a hajamat begöndörítettem legalul.

- Annyira csak nem lehet vészes.

- Sok sikert lányok. – szólalt meg hirtelen Helen szomorú mosollyal az arcán. – Tudom, hogy mennyire utáltok most erre elmenni.

- Sajnálom, hogy nem maradhatok veled. – fordultam hátra szomorú arckifejezéssel. Helen megrázta a fejét, szőke fürtjei össze-vissza mozogtak ettől.

- Semmi gond, tudom a helyzeted, csak…legközelebb szólj előre. Ne nekem kelljen…tudod.

- Dahlia, azt hiszem idő van.

- Jaj ne. – fogtam meg a fejemet, mire rám szólt Cass.

- Ssh! Fejezzétek be. Szép mosolyt akarok látni, addig ki nem mozdultok. Bárki is hívott el titeket megérdemlik, hogy a legszebb nőt lássák belőletek.

- Köszi Cass. – mosolyodtam el őszintén, majd kimentem óvatosan az ajtón felkészülve lelkileg a bámuló pillantásokra. Lentről rengeteg hang hallatszott, pedig reménykedtem hátha senki se lesz mire elkészülünk, de sajnos még csak fél tíz, ezért még kijárási tilalom se jött még érvénybe.

Virgie aggódva nézett rám, majd előrébb tolt, jelezve, hogy nekem kellene elsőnek lemenni a lépcsőn, ő pedig majd követ. Sóhajtva indultam lefelé a lépcsőn és reménykedtem, hogy most az egyszer tényleg nem lesz igaza barátnőmnek, de sajnos amint leértünk minden szem ránk szegeződött, az az igazság, hogy eléggé kitűntem piros ruhámmal a teljes zöld nappaliban, Virgie pedig a halvány lila ruhájával, tehát ennél feltűnőbbek nem is lehettünk volna. Vörös arccal indultam sietős léptekkel kifelé mikor elém állt egy fiú, először fel sem ismertem ki az, csak miután az arcára néztem, haja igényesen félre fésülve, sötét szemeiben tükröződött az olajlámpák fénye szája pedig félmosolyra húzódott mikor nekem kikerekedtek a szemeim. Kicsit hülyén éreztem magam, mert fel sem ismertem a saját társamat, sőt, majdnem elrobogtam mellette sietségemben. Makulátlan fekete talárba öltözött, fehér ing és fekete mellényt viselt, nyakában pedig egy vérvörös nyakkendőt, fogalmam sincs honnan vette, hogy nekem is piros lesz a ruhám, de most teljesen úgy néz ki, mintha összeöltöztünk volna.

Éreztem az összes ember tekintetét, azt hittem ennél megalázóbb nem lehet a helyzet, viszont ekkor Riddle kinyújtotta a kezét megkérdezve, hogy indulhatunk-e. Azt hiszem az arcom kezdte felvenni a ruhám színét, csak reménykedtem, hogy a temérdek smink el tudja takarni. Mosolyogva bólintottam majd belekaroltam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, sajnos szemem összeakadt Marcorvius-éval egy pillanatra, nem tudom mi volt rosszabb, amilyen fintorogva nézett ránk, vagy ahogy karolt egy gyönyörű lányt, azt hiszem mindkettő egyaránt borzalmas. Tekintetemmel össze-vissza kerestem Virgie-t, de sehol se láttam, biztos valahol a hátunk mögött lehetett valahol, valamiért úgy éreztem magam mintha egy sereg hajtóval mennék partira, nem is egy normális diákkal.

- Felkészültél, Dahlia? – kérdezte Riddle lejjebb hajolva, hogy ne halljon senki minket. Nagyot nyelve bólintottam szemeimmel fixírozva a tanár irodáját, nem egyszer jártam már itt, ezért el sem tudtam képzelni hogyan fogunk ennyien beférni, de rögvest rájöttem, hogy nagyobbító bűbájt használt.

Minden felé beszélgető emberek, lágy zene a háttérben, miközben pincérek járkáltak fel s alá a teremben, tálcáikon ínycsiklandozó ennivaló és mintha lángnyelv whiskey-t is láttam volna

valamelyiknél. A dekorációk teljesen Halloween jellegűek, fekete és narancssárga volt többségében mindenhol, asztalokat is felállítottak, a legnagyobb négy személyes volt, viszont legtöbben a másikkal beszélgettek. A plafonon denevérek repkedtek és tök lámpások amik kivilágították az irodát, ilyen gyönyörű helyet is rég láttam, el sem tudtam képzelni miért nem szeretnek ide jönni, de aztán megláttam a tanárt hahotázva beszélgetni egy öregebb férfival, ettől kicsit összeszorult a gyomrom, észre se véve közelebb húzódtam Riddle-hez.

- Úgy látom annyira mégse állsz készen. – kommentálta hirtelen levéve két pohár valamit az egyik pincér tálcájáról. – Hűsítőt?

- Ez…mi? – összevont szemöldökkel néztem bele a pohárba, az illata fenséges, viszont nem mertem volna belekóstolni Merlinre se.

- Olasz vermut, Bianco. – válaszolta belekortyolva, míg én kerek szemekkel néztem fel rá.

- Riddle, azt ne mondd nekem, hogy a varázsitalokban is jártas vagy, mert akkor…

- Tele vagyok meglepetésekkel. – mosolyra húzta a száját, majd várakozóilag nézett rám. Egy idő után megértettem mire vár, ezért én is belekortyoltam, az ital kissé leégette a nyelőcsövemet, viszont utána boldog érzés kerített hatalmába.

- Most már mehetünk Lumpsluckhoz? Úgy vélem remekül el fogtok beszélgetni.

- És te addig? – kérdeztem megijedve, hogy magamra maradhatok a tanárral aki közel áll ahhoz, hogy megbuktasson. – És Virgie hol van?

- Azt hiszem szükséged van még egy pohárra. – alig fejezte be a mondatot levett még egy poharat, de az már teljesen másképpen nézett ki, mint ez. – Rumot?

- Riddle, ne itass le. – néztem rá szigorúan, míg ő lágyan elkuncogta magát amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Komolyan beszélek.

- Idd csak meg, utána megyünk is. Oh. – ijedten néztem rá, mivel meglepettnek hallatszott. – Úgy néz ki nem kell menjünk sehova se, mivel a személy jön hozzánk.

- Hogyan? – kérdeztem miután leöntöttem a torkomon a rumot is. – Áh, Lumpsluck professzor, micsoda meglepetés!

- Oh, hát ezt én is mondhatnám Wagner kisasszony, tán csak nem Riddle úrral érkezett? – kérdezte csillogó szemekkel a pocakos férfi, de meg se várta, hogy válaszoljak az említett diák felé fordult, majd kezet fogott vele. – Jó látni téged, fiam.

- Részemről a szerencse, hogy itt lehetek professzor. Meglátásom szerint igazán szép lett ez az iroda, most kitett magáért a professzor úr.

- Ugyan-ugyan fiam, nem kellene ennyire agyon dicsérni egy ilyen öreg embert. – csodálkozva néztem a párbeszédjüket, a háztanárunkat szinte kenni lehetett annyira elpuhult a fiú szavaitól. Pislogva néztem a tanárt, majd Riddle-t, ki rám mosolygott utána visszafordult a tanárhoz.

- Válaszolva az előző kérdésére, Wagner kisasszony egyre jobb Bájitaltanból, rengeteget segített az, hogy gyakorolhattunk a termében tanár úr, ezért mindketten nagyon hálásak vagyunk.

- Ugyan, bármit a jobb eredmények érdekében, ugye? – nevetett a tanár, majdnem kiejtve az italt a kezéből. Miközben elnevetgélt Riddle lehajolt hozzám, hogy a fülembe suttogjon, hangja csiklandozta a fülcimpámat, ezért kirázott a hideg.

- Kéresd fel magad egy táncra. – mielőtt válaszolhattam volna Riddle újra felemelkedett csillogó szemeit rá szegezve a tanárra. – Elnézést, ha most megbocsájt el kell menjek a mellékhelységbe, remélem addig vigyáz a páromra professzor.

- Oh, természetesen, menjen csak.

- Megtisztelne egy tánccal? – kérdeztem kedvesen mosolyogva a tanárra.

- Nem lenne helyénvalóbb, ha egy egykorúval táncolna, a világért sem akarnám elrabolni másoktól.

- Ugyan, a legjobban a tapasztaltaktól lehet tanulni. – nevettem fel csilingelően, amitől úgy tűnt a tanár is jobban elengedi magát. Nevetve mentünk a többi táncoló közé, mikor odaértünk keményen elkezdtem gondolkozni egy témán, „társam” nem véletlenül küldött el táncolni, ezzel is csak azt akarta elérni, hogy közelebb kerüljek a tanárhoz, de mégis hogyan? Hála az égnek feleslegesen gondolkoztam, mivel maga a tanár felhozott egy témát ami alapján kijuthatok valahova.

- Elnézést, hogy ennyire kíváncsi vagyok, sajnos tanári szokás, de meg kell kérdeznem, ön és Riddle úr…nos… - jelentőségtelen nézett rám amitől instant újra elvörösödtem.

- De-dehogy, erről szó sincs. Nagyon sokat segített nekem az elmúlt egy hétben, először azt hittem, hogy feladom, de az ő segítségével jutottam ide Bájitaltanból. Tudom, még rengeteget kell tanuljak…

- Nagyon örülök amiért így gondolkoztok, így kettőnk között szólva látszik mennyire komolyan veszi ezt a tantárgyat, gondoltam, hogy egy kis ösztönzés hiányzik, semmi más. Remélem lassan ön is rájön mennyire gyönyörű ez a tantárgy, én folytonosan beszélek Riddle úrral az eredményeiről, roppantul aggódik milyen jól teljesít, igazán örülhet, hogy egy ilyen diáktársa segít önnek.

- Oh, igazán? – most nem is kellett megjátsszam magam, teljesen váratlanul ért ez a kijelentése a tanárnak, aki most büszkén bólintott. – Ez…nagyon kedves tőle, erről még én sem tudtam. És, ha szabad kérdeznem, miről folyik a szó?

- Hát, azért sok mindent nem árulhatok el, de azt az egyet szerintem elmondhatom, hogy kezdek megelégedni az eredményeivel, még akkor is ha a hatod évet még nem vették át, hiszen önnek is be kell látnia, kisasszony, szükséges volt elölről kezdeni a tananyagot, csak úgy lehet a legjobb.

- Igen, ezt én is tudom. És köszönök, mindent.

- Felesleges nekem köszönetet mondania Wagner kisasszony, én csak leadom a leckéket és magyarázok, de akinek igazán hálával tartozik az Riddle úr… nem pedig én. – huncutul mosolyogva nézett oldalra, éppen ekkor lépett be a terembe az említett fiú, mellette Lestrange-el aki egy lány kezét fogta és hevesen magyarázott valamit. – Nocsak, hogy eltelt az idő, lejárt már két szám is, hohohoho! Remélem nem haragszik meg, de a többi vendéggel is foglalkoznom kell.

- Nem, menjen csak, köszönöm a táncot. – kihasználva a pillanatot, hogy senki sincs mellettem gyorsan elkezdtem az emberek között vegyülni, hogy megkeressem Virgie-t, jelenleg szükségem volt még egy okos emberre, ráadásul meg is kellett bizonyosodjak, hogy még nem falta fel Avery.

A vendégek között lépkedve megpillantottam hogy kifelé ráncigálja a szőke fiú barátnőmet, ettől rögvest dühbe gurultam, gyorsan utánuk eredtem, félig kivéve pálcámat a táskámból amit magammal hoztam. Elbújva egy hatalmas növény mögé, megfigyeltem merre mennek, ezért észrevétlenül utánuk kezdtem menni, de mielőtt kiléphettem volna a folyosóra valaki durván megragadta a csuklómat, én pedig csodálkozva néztem hátra. Lestrange állt előttem egy huncut félmosollyal a száján, ebből rögtön rájöttem, hogy valami nincs rendjén, sose szívleltem ezt a két fiút, ők pedig legjobb barátok, szóval semmi jót sem jelentett az, hogy most leállított.

- Egy táncot, kisasszony? – gúnyosan mosolyogva meghajolt előttem, de mielőtt még tovább rángathatott volna, egy kéz megszorította a vállát, oly annyira, hogy a fiú fel is szisszent. Még nagyobb megrökönyödésemre Riddle állt a háta mögött kedves mosollyal az arcán, ettől viszont úgy tűnt Lestrange teljesen megijed, rögtön el is eresztette a karomat. – Riddle! Én…

- Remélem nem tervezted elvenni a partneremet Lestrange, a tied is biztosan itt lehet valahol, ha jól emlékszem a büfénél láttam beszélgetni.

- Persze, megyek is. – a fiú amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Riddle kifejezéstelen tekintettel nézett utána, majd mikor felém fordult újra mosolygott.

- Gyere, menjünk mi is táncolni, eléggé kellemetlen, hogy hamarabb táncoltál a tanárral, meg majdnem a barátommal, mint velem.

- Nem…most nem lehet, el kell…Virgie! – próbáltam visszakozni, de párom megfogta a kezem, és bár nem rángatott agresszívan mégis érződött a határozottság miközben kivitt a tánc parkettre, kezét pedig a derekamra helyezte, a másikat pedig a levegőbe emelte.

- Mégis mi lehet fontosabb, mint hogy a pároddal táncolj? Dahlia, még a végén megsértesz. – az agyam csak Virgie-nél járt, ezért fel sem fogtam teljesen, hogy nem a család nevemen szólít.

- Szétverni Avery seggét. – bukott ki a számon, amit úgy takartam el hirtelen, hogy hozzányomtam a mellkasához, de ettől meg teljesen elvörösödtem, szóval egyik rosszabb dolgot csináltam a másik után.

- Mi a gond vele? – kérdezte belesuttogva a fülembe. Lassan elvettem a fejemet a mellkasától, majd határozottan néztem rá.

- Valami rossz dolgot akar csinálni Virgie-vel, egyszerűen tudom. Kérlek eressz, meg kell akadályozzam.

- Merre mentek? – komornak hallatszott a hangja, egy csepp öröm se maradt abból ami eddig benne volt.

- A véce felé láttam őket menni.

- Mindjárt jövök, maradj távol a…többiektől.

Meglepetten néztem utána, ahogy gyorsan kisiet a teremből. Összevont szemöldökkel mentem leülni az egyik üres asztalhoz figyelve nehogy egyik barátjával se találkozzak, amit még én sem értettem miért kell óvakodjak tőlük, de a fejembe megjegyeztem, hogy erről meg fogom kérdezni őt mikor visszatér. Ujjaimmal türelmetlenül kopogtattam az asztalon a szórakozó tömeget nézve, mikor megpillantottam messzebb Marcorvius-t párja társaságában, éppen beszélgettek, majd nevettek valamin miközben romantikusan táncoltak. Észre se vettem, hogy a tekintetem elhomályosult a gyülekező könnyektől, ezért hamar elnéztem mielőtt le is csorogtak volna az arcomon, ekkor lépett be Riddle kifejezéstelen tekintettel, sötét szemeivel körbe pásztázta a terepet, s mikor észrevett hozzám sietett.

- Menj a mosdóba, a barátnődnek azt hiszem szüksége van rád. – idegesen felálltam hátra tolva a széket, de leállított kezével, amit a vállamra rakott. – Jól van, elrendeztem. Utána gyere vissza, még nem puhítottuk meg elégg Lumpsluckot.

Erre csak bólintani tudtam.