3. Fejezet

Hajnali hatkor úgy gondoltam eleget kínlódtam vele, ha erre nem fogom megkapni a Kiválót akkor kénytelen leszek más szakma után kutatni, mivel eszem ágában sincsen jobban megerőltetni magam, még ennél is. Fáradt tekintettel zártam be az összes könyvet egymás után mikor pisszegésre lettem figyelme. Meglepetésemre nem a kimerültségtől hallucináltam, hanem tényleg ott állt nem messze tőlem Helen sportos ruhába felöltözve. Miközben nyújtó gyakorlatokat végzett odajött hozzám a legnagyobb csendben.

- Dahlia, te már ilyen korán fent vagy? Hánykor keltél?

- Kelni? Le sem feküdtem. Ezt a szart csináltam. – néztem rondán a pergamenre amin éktelenkedett a macska kaparásom.

- Nem vagy normális, ennyire azért nem kell túlzásba vinni. – rázta meg a fejét hitetlenül miközben lehajolt, hogy a derekát is megdolgoztassa.

- Apropó túlzás, te meg mi a fenét csinálsz? Ráadásul ilyen korán?

- Virgie. Azt ajánlotta kezdjek el sportolni valamit, szóval futni fogok. Állítólag levezeti a feszültséget.

- Az tényleg nem árt. Az idegeiddel mintha most több gond lenne, mint eddig.

- Hey! – rondám rám nézett én meg felemeltem szemöldökeimet mintha csak azt mondtam volna, hogy „látod…pont erről beszélek”. – Na jó, inkább megyek. Találkozunk reggelinél. Még visszafekszel?

- Viccelsz? Naná, hogy!

Két órát sikerült csak aludnom, nyolckor felkeltett az órám aminek egyáltalán nem örültem. Majdnem mindennek nekimentem miközben igyekeztem kifelé menni a klubhelységből, az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy emberek nyüzsögtek minden felé, még a fejem is belefájdult. Ha csak elképzeltem, hogy ma éjjel még lesz egy Asztronómiám is, legszívesebben fejbe kólintottam volna magam, de legalább annyira nehogy felkeljek napokig. Fintorral az arcomon turkáltam az ételben, nem tudtam normálisan enni és ez csak a Lumpsluckal való órám miatt volt, pedig addig még rengeteg tantárgyam van, viszont a szervezetem előre félt mi lesz ha odakerülök. A figyelmemet mindig másra tereltem hátha elfelejtem legalább csak pár órára, valahogy mégis egy idő után visszaférkőzött a gondolatomba a tanár szomorú, csalódott arca. Erről mindig apa jutott eszembe, és az mennyire hiányoznak a szüleim. Nagyon féltettem amiért a második világháborúban vannak, reménykedtem valahogy varázslat segítségével megússzák ezt az egészet, mást nem nagyon tudtam tenni innen

A Rúna ismeretek mintha teljesen kiszívta volna a maradék energiámat, pedig még csak ezután következett a pokol órája. Hevesen dobogó szívvel sétáltam egyedül a pincébe, a lányoknak megint más órájuk volt, legszívesebben bebújtam volna a föld alá, főleg mikor megpillantottam a tükörképemet az egyik páncélon. Úgy néztem ki, mint aki nem aludt egész éjjel, oh, várjunk csak. Vajon miért?

- Üdvözöllek titeket újra! – a tanár széles vigyorral invitált be minket, mint mindig. Mindenki az asztalához ment, addig én keresgéltem a táskámban a tekercset ezzel is kicsit húzva az időt, de sokáig ezt sem tehettem, mivel már háromszor legalább észrevettem hol az a nyamvadt tekercs, szóval sóhajtva elindultam én is az asztala felé. Mikor át akartam volna nyújtani a tekercset a professzor furcsán nézett rám.

- Mit csinál Wagner kisasszony? Már beadta a dolgozatát.

- Hogy én? – meglepetten néztem a tanárra aki ugyanolyan arckifejezéssel nézett rám.

- Persze, Riddle fiú adta ide nekem sajátjával együtt, nem rég. – hápogva néztem a sok dolgozatot az asztal, most mégis mit kellene tennem?!

- De én nem…

- Na, nyomás kisasszony! Üljön egy padhoz, ma elméletet tartunk, mindenki hall engem? – a tanár visszatessékelt egy középső padhoz, rajtam még mindig sokk hatás ült, bal kezemmel automatikusan szorítottam az igazi dolgozatomat, miközben a fejemben egyre csak az járt mit adhatott be Riddle. A legrosszabb rémálmom válna valóra, ha kiderül, hogy direkt megszabotálta a munkámat, azt nem élném túl, ezen a ponton pedig már túl késő, hogy szóljak, inkább megvárom a végkifejletet.

Egész órán szuggeráltam Riddle-t, de nem vált be, továbbra is irkált mintha nem is történt volna semmi, szinte magába itta a tanár szavait. A pergamenem úgy nézett ki akárcsak egy lyukas rejtvény, össze-vissza voltak szavak írva, meg firkálások, már előre láttam mennyire meg fogom bánni, hogy nem írtam le mindent, habár ha megbukok akkor úgy is mindegy. Mikor a csengő megszólalt akkor se tűnt el ez a szorongó érzés belőlem, sőt, ha lehet rosszabbodott minden egyes perccel. Szándékomban állt kérdőre vonni a fiút, hiszen ez nem normális dolog, lehet most vetett véget az Auror karrieremnek amit annyira óvatosan építgettem az évek során! Az aggódást hamar felváltotta az idegesség, mégis elég sokat kellett várjak, hogy elővegyem az évfolyamelsőt, ugyanis egész nap körbe volt véve a barátaival, előttük meg nem akartam cirkuszolni, főleg Marcorvius előtt nem.

Feltűnés mentesen kerestem barátnőimet(tehát rohangáltam a kastélyban, mint egy őrült), legalább egyiküket találjam meg, mivel beleőrülök, ha valakinek nem mondom el mi történt az órán. A végén sikerült megtalálnom Helent, azonban ekkor eszembe jutott mennyire odáig meg vissza van a fiúért, ezért próbáltam türtőztetni magam előtte, bár tudtam nem sokáig fog menni ez a hazudozás, bárhogy nézzük jelenleg ezt csinálom, ráadásul ez a második alkalom. Lassan nem ismerek magamra…beraktam a prioritásaim közé, hogy mostantól mondjak el neki őszintén a dolgokat… DE előtte, megtalálom és megölöm Tomot amiért új hivatást kell keressek.

- Minden rendben Dahlia? Kicsit…feszültnek tűnsz. Akarsz velem futni ma este? – kifejezéstelen tekintettel néztem magam elé a nagyteremben, félig figyeltem minden kis neszre, hátha meghallom végre Virgie-t.

- Uhm, most nem. Újra kell értékeljek pár dolgot.

- És nem lehet futás közben újra értékelni? Hidd el, segítene. Nekem is bevált. – szőke barátnőm mindent megtett, hogy meggyőzzön arról mennyire megváltozott egy nap leforgása alatt, csak azért mert egyszer futott hajnalban.

- Ne haragudj Helen…majd ha egy hónapig bírod és látok is valamilyen változást akkor elismerem. – böktem meg a villámmal.

- Grrrr. – összevont szemöldökkel nézett rám, ha a látása ölni tudott volna…

- Majd máskor megyek veled futni. Most van egy kis…

- Tuuudom, újraértékelésed.

És még milyen igaza volt. Alig vártam, hogy egy váratlan pillanatban elkapjam és kérdőre vonjam a fiút, viszont addig még várnom kellett, így kénytelen voltam hozzá látni a házimhoz amiket feladtak hétvégére, vacsora után pedig átismételtem még az Asztronómiát is óra előtt, szerettem ezt a tantárgyat is, csak hát ez se a legkönnyebb, szóval 100%-os figyelmet igényelt miközben a csillagokat tanulmányoztuk, meg a különféle galaxisokat. Teljesen felszerelkeztem fél tizenegykor, felkészülve az éjjeli órámra amire a legkevésbé sem vágytam, főleg mert alig két órát aludtam, és azt is reggel, szóval kissé kótyagosan vettem a vállamra táskámat amibe a távcsövet helyeztem.  Elköszöntem barátaimtól, Virgie jelentőségteljesen nézett rám, végre sikerült elkapnom vacsora után a hálóban, ezért gyorsan berángattam a mosdónkba, hogy elmeséljem mi történt. Természetesen ő nem borult ki annyira, mint én, viszont mindenképpen ő is azt akarta találjam meg a kis prefektust és beszéljek a fejével, mert ez nem normális dolog. Ridegen osztotta a tanácsokat én pedig figyeltem minden egyes szavára, mintha csak egy tanárnő lenne, magamban meg is jegyeztem milyen jól magára tudná vonni a figyelmet ha professzorasszony lenne.

A csillaglátónál vártuk a tanárnőt, ő pedig pontosan tizenegykor megérkezett a megszokott csillagos süvegjébe amitől mindig a röhögő görcs kerít hatalmába. Lassan kikezdtük venni a cuccainkat, és elkezdődött egy igencsak tömör óra, amitől az agyam kissé ködös lett, ezért nem csoda, hogy mikor tizenkettő óra lett már én magam is csillagokat láttam magam előtt. Automatikusan raktam vissza a dolgaimat a táskámba, elméletben már rég az ágyamban feküdtem és úgy durmoltam, mint egy medve, ha pedig valaki fel mer kelteni másnap délben pórul fog járni. Sóhajtva sétáltam a kihalt folyosókon, mindenki hamarabb eltűnt az óráról, mint én, ezért egyedül mentem vissza a klubhelységbe. Unottan néztem a sötét folyosókat, a kivilágítás nem volt éppenséggel a legjobb, már terveztem elővenni a pálcámat, hogy varázsoljak egy kis fényt mikor valaki megtette helyettem. Hátrahőköltem mikor megláttam a Mardekár prefektusát, arcát furcsán világította meg a pálcájából áradó fény, még kísértetiesebbnek tűnt, mintha viaszból lett volna. Sötétbarna szemei csillogtak ajkai pedig egy fél mosolyra húzódtak.

- Nem gondoltam volna, hogy pont egy Mardekárostól kell majd levonjak pontokat, mert éjjel kint kószál.

- Eh? – már rég túlléptem az ijedt fázison, és átléptem a meglepettbe. – Órán voltam.

- Igen? – kérdezte kíváncsian, legalábbis úgy tűnt, hogy az.

- Igen. – feleltem monoton hangon mikor eszembe jutott valami. A Bűbájtan dolgozatom. Sötét szemeimet összehúztam, erre a reakcióra lágyan felemelte egyik szemöldökét. – Oy…Riddle. Mit adtál be Lumpslucknak ma?

- Hmm? – kedvesen mosolyogva nézett rám. – Kénytelenek leszünk kivárni a hétfő reggelt, hogy…

- Leszünk? Itt nincs mi, csak te és én. Külön. Tönkretetted a karrierem amit normálisan még el sem kezdtem. Hajnali hatig voltam fent, hogy azt a szerencsétlen dolgozatot egy Kiválóra megírjam te meg…

- Menjünk inkább vissza a klubhelységbe, úgy is lejárt a szolgálatom, most a tanárok következnek. – mintha meg sem hallotta volna amit mondtam elkezdett sétálni lefelé a lépcsőkön. Hihetetlenül meredtem utána, egy tapodtat se mozdultam a helyemről, ezt pedig valószínűleg ő is megérezte, mivel hátrafordult és kérdően nézett rám, szája pedig újra egy félmosolyra húzódott.

- Figyelmeztetlek, ha nem jössz velem komolyan le kell vonnom öt pontot.

- Sheesh, te mindig eléred amit akarsz, mi? – kérdeztem beletörődve, hogy az életem tönkretevőjével kell menjek a hálómba.

- El sem tudod képzelni mennyire.

Bennem még mindig forrt az ideg, egész úton azt latolgattam hogyan gyilkoljam meg, de egy idő után be kellett látnom semmi értelme sincs, hogy ideges legyek, mivel ez a fiú túlságosan nyugodt, és ez a nyugodtság rám is átszállt idő közben. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, nagyon nem is lett volna mit beszéljünk, sose voltunk éppenséggel beszélő viszonyba, egyet azonban be kellett vallanom, valamiért mellette biztonságban éreztem magam miközben a kihalt folyosókat jártuk.

***

Vasárnap gondoltam elmegyek egy kis sétára, sajnos még várnunk kellett egy hónapot míg lemehetünk Roxmortsba, szóval mindenki úgy próbálta elütni az idejét ahogy csak tudta, én pedig most egy kis sétával próbáltam kiüríteni a fejemet a sok tanulástól. Megbeszéltük este a szobatársaimmal, hogy becsempészünk egy kis vajsört, az sose ártott eddig senkinek se különösebb képen, tehát szép este elé nézünk, attól függetlenül, hogy másnap mindannyiunknak van órája reggeltől. A zöld sálam egészen az orromig húztam fel, kint még mindig uralkodott  a hideg, éjjel még egy kis eső is esett, szóval jelenleg a vízben tapickoltam, de még ez sem zavart.

Örülhettem, hogy egy kicsit kiszabadultam a goromba kastélyból, és élvezhettem a természetet. Próbáltam keresni egy tökéletes helyet ahonnan látszik az ég, de nem is annyira vizes…lehetetlent kértem az egyszer biztos. Legalábbis azt hittem míg meg nem láttam az üvegházat ami a kastély mellett volt. Elgondolkodva meredtem rá, elég meleg hely, ráadásul van egy ahol igazán szép virágok szoktak nőni, sőt ha jól emlékszem az illatuk is pompás, szóval felbátorodva sétáltam az irányába. Most már csak abban reménykedtem ,hogy nyitva is lesz. Lenyomtam kezemmel a kilincset, mikor nyikorogva kinyílt mosolyogva léptem be. Rögtön megcsapott a meleg, és a rengeteg virágnak az illata amitől annyira megkönnyebbültem, mint még soha.

Volt elvétve pár tanuló, legtöbben tétlenkedtek, de volt olyan is aki ült és olvasott, a fiún akin megakadt a szemem ő is épen ezt csinálta. Óvatosan lekezdtem magamról venni a sálamat, Marcorvius komoly tekintettel olvasott egy nagyobb növény alatt ami árnyékot nyújtott neki. Úgy tűnt nagyon bele van merülve a könyvbe, észre sem vette, hogy a virágból víz csepeg a vállára, a jól fésült barna haja pedig egy kicsit kócos lett a nyirkos levegőtől, és pár hajszál a homlokához tapadt. Száját kissé széjjel nyitotta, engem pedig kirázott a hideg a látványáról. Viaskodtam magammal menjek üljek mellé vagy inkább ne…sóhajtva néztem fel a mennyezetre, tökéletesen világos volt, én meg tökéletesen szerencsétlennek éreztem magam.

Kifejezéstelen tekintettel néztem vissza rá, a gyomrom buckákat vetett, mivel felnézett és pont rajtam akadt meg a tekintete. Száját bezárta, szürkés szemei még innen is világítottak, pláne mert olyan sápadt a bőre. Nagyot nyeltem mikor rám mosolygott, ettől egy kicsit megbátorodtam, észre se vettem mikor de lábaim maguktól elkezdtek felé menni.

- Hey. – mosolyogtam rá, ő pedig elvigyorodott. – Ah, nem akarlak zavarni, láttam nagyon belemerültél.

- Szóval bámultál? – látszott rajta nagyon nehezen tartja vissza magát nehogy az arcomba nevessen, és az se segített a helyzeten, hogy az arcom pirosodott, éreztem ahogy égni kezd.

- Lehet… - urgh…ez gáz visszaszólás. Elfordította a fejét én pedig éreztem ahogy a gyomromban a lepkék egyre vadabbul kezdenek repkedni, azt hittem most tényleg ki fog nevetni, de nagy meglepetésemre arrébb csúszott a padon helyet hagyva nekem. Hálásan sóhajtottam, majd amilyen nőiesen csak tudtam leültem mellé. Eddig minden szép és jó…de most mit is kellene mondjak?

- Sokszor jársz ide? – kérdezte lágy hangon, én pedig majd elolvadtam. Igazából eléggé kába lettem ettől a melegtől  és a szeder illatától. Mégis honnan jöhet?

- Most vagyok itt először. Nem tudtam eddig, hogy ilyen szép.

- Gyakran jövök ide. – felelte felfelé nézve. Ebből a profilból látszott az állkapcsa milyen hangsúlyos, azért próbáltam inkább a szavaira figyelni, mint a kinézetére. – Segít. Elszabadulhatok a gondolataimtól, nemde?

- Uhm… - bólogattam teljesen megértve miről beszél -, én is mindig ezt csinálom. Ma is próbáltam keresni egy helyet.

- Úgy tűnik megtaláltad. – egy pillanatra rám nézett mosolyogva, utána visszanézett az égre. – Hogy leszel a Bűbájtannal? Leadod?

- Én…nem tudom. – feleltem teljesen megsemmisülten. Eddig sikeresen elfelejtettem az egészet, viszont most eszembe juttatta. – Remélem nem. Ez egy kicsit függőre van téve.

- Azt vettem észre. Hétfőn ugye minden kiderül. – motyogta kifejezéstelen tekintette.