Kerek szemekkel
álltunk az üvegháznál, mind a hárman elbujtunk a saroknál, vártunk a megfelelő
pillanatra mikor feltűnik Avery és a terv szerint akkor Helennel belökjük a
növények közé, remélhetőleg minden jól fog alakulni, mert semmi kedvünk sem volt
büntetésre, mivel ez a “kis” tréfa nem egy pontlevonással járna. Éreztem ahogy
a tenyerem is izzadni kezd a visszatartott türelmetlenségem miatt, nem tudtam
uralkodni magamon, folyton az járt a fejemben hány féle képpen bukhatunk le, és
milyen rosszul jöhetünk ki mi is ebből. Feljebb néztem, a fejem felett pont
Virgie volt, nem láttam az arckifejezését, viszont mindent elárult mennyire
erősen szórítja a falat maga mellett, általában nyugodt személy, azonban nagy a
valószínűsége, hogy most az ő idegeit is erősen próbára teszi ez az akció.
Helenre nem is kellett lenézzek, már sejtettem milyen vidám lehetett, minden
féle hülyeségben benne volt, már mikor először barátkoztunk, akkor tudtam
mennyire csintalan tud lenni, ezért ez maga lehet a mennyország neki.
Kitaláltuk, hogy
Virgie küld egy levelet Avery-nek, hogy találkozzanak itt, mert el kell
mondania neki valamit, amit nem részletezhet levélben. Amilyen tökkelütött az a
szerencsétlen rögtön miután elolvassa eljön, és nem is tévedtünk, hiszen alig
várhattunk öt percet máris feltűnt a másik sarokról egy félmosollyal az arcán.
Virgie kiegyenesedett a helyéből, várt még pár percet, inkább késett minthogy
rajta kapja a fiú, csak három perc után sétált magabiztos léptekkel az
évfolyamtársa felé.
- Készen állsz? – motyogta
izgatotta Helen, én erre bólintottam, mire leesett, hogy nem lát.
- Menjünk. – a hátsó
bejáraton. Előre engedett, én pedig bal kezemmel előhúztam a pálcámat magamban
elmondva az alohamora(feltörő
varázslat) varázsigét amitől egy kattanással arrébb húzódott az ajtó helyet
hagyva nekünk. Kicsit beljebb léptem magasabbra emelve a pálcámat, lumos(varázspálca hegyén fény gyullad)
amitől lett éppen annyi világosság amennyire szükségünk volt, hogy jelezzünk
Virgie-nek jöhetnek.
Kisétáltunk a
helységből, a következő pillanatban pedig egy sikolyt hallottunk, majd egy
pukkanást. Odafutottunk Virgiehez, aki remegő kezével tartotta a pálcát maga
előtt, szemei pedig kerekek voltak. Avery nekinyomódott az üvegajtónak, majd
dörömbölni kezdett rajta, mikor ez sem vált be előhúzta a pálcáját, de én
gyorsabb voltam nála. Határozott mozdulattal elmondtam magamban egy varázsigét
amitől beragadt egy kis ideig. Idegesen szitkozódni kezdett, ami épp, hogy
áthallatszott az üvegajtókon meg ablakokon keresztül.
- Meg akart csókolni. –
motyogta még mindig sokk hatás alatt barátnőnk. Helen undorodva megrázta a
fejét, majd ádáz tekintettel nézett Avery-re.
- Te ott! – kiáltotta. – Ha
még egyszer meg mered fenyegetni Virgie-t pórul jársz.
Avery erre elkezdett
nevetni ami át is hallatszott hozzánk, nos, nem sokáig tudott nevetni, mivel
háta mögül majdnem leharapta a fejét az egyik növény hatalmas szájával.
Vicsorogva nézett a fiúra, aki egy varázsigével elkábította, de alig aludt el a
növény, rögtön fel is kelt megrázva a fejét. Avery fél kezével újra dörömbölni
kezdett, Helen már majdnem megint rá kiáltott, viszont meglepetésünkre Virgie
határozott tekintettel nézett szembe Averyével.
- Avery. – szólalt meg ijesztően
komoly hangon, bár mi alig hallottuk, mivel az ajtóhoz sétált és oda beszélt. –
Ha jót akarsz magadnak komolyan távol maradsz tőlem. Még van egy dolog amit
csak én tudok, de…
A továbbiakat nem
hallottuk, mivel pár oktávval lejjebb beszélt, ezért egymásra néztünk jelentőségteljesen,
majd vissza a párra. Meg sem lepődtünk mikor kiengedte az üvegházból, Avery
vörös fejjel szinte elrohant mellettünk, Virgie pedig bezárta maga mögött az
ajtót egy önelégült tekintettel. Egyikünk se kérdezte mégis mit mondhatott
neki, és ezt a témát békén is hagytuk. Lassan visszaálltunk a normális
kerékvágásba, én pedig kezdtem egy kicsit félni, mivel alig 5 hetem maradt A
vizsgáig Lumplsluck professzorral, ráadásul egyre több tanár kezdte
bejelenteni, hogy felmérni akarja mennyit tudunk a felvett anyagokból, ezért
kelletlenül készítettem egy táblázatot amire felírtam a téli vizsgáimnak az
időpontját.
Bájitaltan
|
November 10(hétfő)
|
SVK
|
December 4(szerda)
|
Gyógynövénytan
|
December 10(kedd)
|
Átváltozástan
|
November 23(szombat)
|
Mágiatörténet
|
November 30(szombat)
|
Számmisztika
|
December 5(csütörtök)
|
Rúna Ismeretek
|
November 16(szombat)
|
Asztronómia
|
November 28(csütörtök)
|
Elszörnyedve néztem a
kis táblácskát amire felirtam az összes vizsgámat, nyilvánvaló melyik a
legnehezebb, és melyik a legkönnyebb. Először mindenképpen Bájitaltanra kellett
felkészüljek amihez hozzá is láttam újabb tanulási módszerrel amit még régebben
Marvorvius ajánlott. A könyvtárba magoltam az összes
hozzávalók listáját amit még első évben is meg kellett volna tanuljak, így
nyilvánvalóan nagyon lemaradtam a többiekhez képest, főképp miután
gyengélkedőbe kerültem szerdai órám után. Addig sikerült valahogy megtanulnom
az első éves anyagot, de azt is úgy, hogy lemaradtam a Számmisztikával és a
Mágiatörténettel, szóval teljesen kétségbeesetten indultam el barátnőimmel a
szerdai napnak. Már előre féltem az estétől, tudtam megint a könyvtárba fogok
gubbasztani, mert ott van a legnagyobb csend, a házunk nappalijában folyton
nagy a nyüzsgés, ezért az időm nagy részét a poros könyvek társaságával
töltöttem.
Szerdán reggeli után
elindultam Számmisztikára, próbáltam figyelni órán, de annyira lemaradtam két
leckével, hogy nem értettem egy kukkot sem, az egész óra szinte azzal telt,
hogy kétségbeesetten keresgéltem a könyvemben hol tartunk és miket mond, de
ezzel nem értem el semmit, csak azt, hogy szomorúan mentem ki óráról, és
cseppet sem vidított fel a tény, hogy a következő tantárgyam Bájitaltan. A
lányok már lent vártak, Helennek lyukas órája volt, Virgie-nek pedig fakultatívja,
ő valamelyest át tudta érezni a helyzetet. A tanár, mint mindig most is kedves
mosollyal a száján engedett be a sötétségbe, majd egy pálca suhintással
világosságot teremtett a hatalmas pincében. A hátsó részén, ahol az asztal volt,
egy üst állt benne pedig gőzölgő bájital. Rég volt olyan órán, hogy kérdezte
milyen bájitalt csinált nekünk, ezért kissé félve indultam el a többiekkel az
üst irányába, viszont amint odaértem elbújtam barátnőim mögött még mielőtt
katasztrofális hülyeséget nem csinálok.
Kiderült ezen az órán
egy kissé veszélyesebb főzetet fogunk alkotni, ezért a hozzávalókkal vigyáznunk
kellett. Összevont szemöldökkel néztem a hozzávalók listáját, óvatosan nyúltam
az összes után, amik szerintem bele kellettek. Beleöntöttem a levelek levét,
utána elkezdtem felvágni egy fekete alakú, kemény dolgot, fogalmam sem volt
pontosan melyik is az, ezért erőlködve vagdostam fel egymás után.
- Aucs. – motyogtam
miközben a hosszú vágás nyomot néztem a tenyeremen. Varázspálcámmal gyorsan egy
kötés bűbájjal rögzítettem, utána hozzá láttam volna tovább csinálni a főzetet
mikor azt vettem észre, hogy csípni kezd a sebem. A tanár mosolyogva sétált oda
hozzám míg meg nem látta miképpen fogom nem rég bekötözött sebemet, ami már át
is ázott a vértől. Lumpsluck professzor először rám nézett utána a hozzávalókra,
majd szája egy o formára húzódott.
- Wagner kisasszony, menjen
fel a gyengélkedőre, most. – pálcájával rögvest lecserélte a kötésemet egy
újra. Szemem sarkából láttam ahogy mindenki abbahagyta a munkát és minket
figyelt amitől elvörösödtem.
- De tanár út, semmi bajom
sincs, csak egy kicsi vágás.
- Ez a kicsi vágás mérgező
kisasszony, nem hiába mondtam vigyázzanak a hozzávalókkal, remélem most már
mindenki hall engem! – kiáltott most már körbe kissé kétségbeesett tekintettel.
- Rendben… - motyogtam
továbbra is fogva a csuklómat.
Szomorúan sétáltam a
gyengélkedő irányába, már úgy is eltelt legalább három hét, hogy nem jártam
errefelé, már biztos hiányzok Miss Francois-nak. Sóhajtva sétáltam tovább a
kihalt folyosókon, mivel nagyrészt senki se járt erre, valószínűleg az órák
miatt, éppen ezért emeltem fel a szemöldökömet mikor meghallottam hátulról
léptek zaját. Kíváncsian fordultam hátra, akkor vettem észre ahogy Riddle
neutrális tekintettel sétál felém, összevont szemöldökkel néztem ahogy megáll
mellettem, majd kérdően felemeli egyik szemöldökét.
- Mit keresel itt? –
kérdeztem kicsit hátrébb téve egy lépést.
- Pont téged, Wagner
kisasszony. Lumpslck professzor utánad küldött, szerény véleményem szerint majdnem
szív infarktust kapott mikor eszébe jutott lehet el sem jutsz egyedül a
gyengélkedőre. – a végén kedvesen elmosolyodott, míg én csak hitetlenül
megráztam a fejem.
- Ezerszer voltam már a
gyengélkedőn, valójában lassan egy törzsvendég vagyok ott, Miss Francois lassan
megszeret.
- Az lehet, annyi a
különbség, hogy a többi alkalommal nem volt méreg a szervezetedben. Sietnünk
kell még mielőtt széjjel nem terjed, veszélyes is lehet.
- Riddle, komolyan, nincs
szükség…
- Lehet nem tűnt fel eddig,
de én értek a bájitalokhoz, és az ami most a véredbe került veszélyes. – nem voltam biztos benne,
hogy aggódik, vagy egyszerűen kissé irritált mert nem akarok rá hallgatni, az
viszont biztos, hogy valami fura dolgot éreztem a kezemnél amit megvágtam.
- Wagner…fogd meg a kezem.
Ez volt az utolsó
dolog amit hallottam tőle, ugyanis a következő pillanatban már nem hallottam
mit mondott, csak a száját láttam mozogni, meg éreztem ahogy csorog le a vér a
kezemen. Teátrálisan sikerült elájulnom, mivel mikor legközelebb felkeltem már
a gyengélkedő egyik ágyán feküdtem, sajgott a tenyerem és a fejem is zúgott,
mintha rengeteg kalapács egyszerre a fejemben elkezdett volna zakatolni.
Sóhajtva megfogtam a fejemet, annyira nem aggódtam, mivel sikerült valahogy
eljutnom az ágyba, és még csak most vettem észre mennyire jobban érzem magam.
Eddig nem volt semmi nagyobb bajom, csak zsibbadtam, most viszont
leredukálódott csak a tenyeremre. Lassan pislogva néztem a bekötözött kezemre,
az már egy pozitív dolognak számított, hogy nem ázott át a kötés, szóval
nyugodtan sóhajtottam egyet lejjebb csúszva az ágyamon. Az ablakon át kinéztem
a szabadba, úgy tűnt még nincsen öt óra, mivel viszonylag világosság uralkodott
kint, tehát körülbelül két órán át legalább ki voltam ütve, amit a fejem is
megérzett.
- Felkeltél. – inkább egy
megállapítás volt, mintsem egy kérdés. Miss Francoisra számítottam, ezért kissé
meglepett, hogy helyette Riddle sétál mellém és ül le egy közeli székbe.
- Úgy néz ki. – motyogtam
még mindig kicsit fáradtan. – Te mit keresel itt?
- Nem éppen a legjobban
fogalmaztad meg köszöneted egy olyan embernek aki felvitt az ölében idáig.
Igen, elájultál, vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, rám ájultál. Fel kellett vigyelek ide, ezek után már a legkevesebb,
hogy megvárom míg felkelsz.
- Wow. – csak ennyit tudtam
elsőre kimondani mikor befejezte mondandóját. – Köszönöm, igazán.
- Ah Miss Wagner, azt
hittem végre megtanulta a bájital főzés rejtelmeit és többé nem kell
találkoznunk, már elnézést a fogalmazásért. Még ezt igya meg kérem, utána
mehet. Estére már a zsibbadás is el fog múlni, viszont a teste még gyenge,
tehát megparancsolom az egész napos pihenést.
- Értettem. – motyogtam
vörösödve, miközben elvettem ép kezemmel a főzetet ami undorítóan bugyborékolt
az üvegben, azonban mikor lenyeltem érdekes módon eper íze volt. Határozott
mozdulattal félre toltam a takarót, egyik lábamat pedig már a cipőmbe akartam
rakni mikor rám jött egy szédülés ami miatt majdnem hátraestem volna az ágyba,
ha nem fogom meg a matrac szélét.
- Hoppácska, csak óvatosan
kisasszony. Riddle, kérem vigye le a klubhelységükbe, ha nem nagy kérés.
- Egyáltalán, szívesen
segítek. – bólintott huncutul mosolyogva, míg én az életben maradásért
szenvedtem. Mikor úgy éreztem biztonságos felvettem a cipőmet és a köpenyemet
ellenőrizve, hogy a pálcám biztonságos helyen van-e.
- Fogd meg a kezem. – most
már jelentőségteljesen nézett rám, nem is csodálom, mivel arra még én is
emlékszem, hogy mielőtt elájultam volna akkor is ezt mondta. Elköszöntem a
nővértől és mikor kiértünk félvenéztem a magasabb évfolyamtársamra. Újra
jelentőségteljesen nézett rám, de mikor látta, hogy nem áll szándékomban
egyáltalán megfogni a kezét beletörődve megfogta jobb kezével a hátamat a
ballal pedig a csuklómat amilyen lágyan csak tudta.
Úgy sétáltunk végig a
folyosón, mintha ő bármelyik pillanatban készen állna elkapni ha megint
elájulnék, az én arcomon pedig teljes kétségbeesés, mert nem akartam egy
lélekkel se találkozni, az nagyon megalázó lett volna. Riddle arckifejezése
teljesen neutrális, nem tudtam volna kitalálni mégis mire gondol, ezért
elnéztem tőle és szótlanul sétáltam mellette reménykedve, hogy hamarosan leérünk
a pincébe és végre aludhatok amennyit csak akarok. Sóhajtva néztem a kezét
ahogy a csuklómat fogja mikor megragadt a szemem valamin, pontosabban egy
gyűrűn ami az ujján volt.
- Szép a gyűrűd. – úgy tűnt
mintha a hangom nem is az enyém volna, valamilyen drogot rakott a nővér az
italba? Homályos tekintettel emeltem oda a jobb kezemet, majd ujjaimmal végigsimogattam
a tárgyon, félig mintha éreztem volna ahogy kicsit megfeszül a teste, aztán egy
másodperc alatt újra relaxált lesz. – Mikor szerezted? Tavaly még nem volt
rajtad…valami családi örökség?
- Fogjuk rá, valami ahhoz hasonló. – válaszolt kifejezéstelen tekintettel,
úgy tűnt ez a téma annyira nem tetszik neki, ezért lassan visszaeresztettem a
kezemet az oldalam mellé. Riddle kicsit erősebben szorította meg a kezemet, meg
a hátamat, valamiért teljesen kótyagos lettem, ezt is csak a gyógyszer hatására
kentem.
- Alszok kicsit. – alig mondtam ki ezt a rövid két szavas mondatot, máris
lehunytam a szemeimet, az arcomat pedig a fiú vállára raktam.
Mikor felkeltem még fáradtabbnak éreztem magam, mint ezelőtt, ezért kicsit
nyújtózkodtam még, egészen addig míg Helen rá nem ugrott az ágyam szélére.
Ettől majdnem a frász jött rám, úgy fordultam arrébb, mintha maga a halál
közelített volna meg, persze ezt nem mertem volna megmondani neki, még a végén
megölne. Szőke haját befonta és a feje köré fogta, ettől úgy nézett ki, mint
egy aranyos, és ártatlan lány, az első jelző teljesen messze áll az igazságtól,
de ez most lényegtelen. Aggódva nézett rám hatalmas kék szemeivel, utána
váratlanul megragadta jobb kezemet.
- Ugye jobban vagy már?! Te jó ég, annyira aggódtunk miattad, mikor Tom behozott
nem tudtuk mi történt, úgy nézett ki mintha el lettél volna ájulva, annyira
durva volt! Félig a fejed a vállán volt, szegény már alig bírt el.
- Most titkon lekövéreztél? – kérdeztem rekedt hangon. Biztos egy jó ideje
nem ihattam vizet.
- Dehogy, dehogy. – rázta meg a kezét maga előtt. – Na és megkért egy
kisebb lányt jöjjön fel szólni nekünk, mert ugye nem hozhatott fel a lányokhoz,
arg, hülye szabályok. Visszatérve, lejöttünk Virgie-vel nagy nehezen felhoztunk…
- Ez mikor volt? – kivettem a kezemet a tenyeréből, majd lassan felültem,
az ép kezemmel kikezdtem
bogozni a fáslikat bal kezemről, olyan szerencsétlenül
ahogy csak el lehetett képzelni.
- Pár órája. Már vacsora is eltelt, tényleg ettél te ma valamit? – mielőtt
még válaszolhattam volna a függönyömet, szinte feltépte Virgie, úgy férkőzött
be az intim szférámba.
- Dahlia! Istenemre esküszöm, nem tudnál csak egy kicsit vigyázni magadra?
Melyik részét nem értetted a veszélyeset vagy a mérget? Komolyan…tipikus, csak
te vághatod úgy meg magad, hogy egész napra ki legyél dőlve.
- Kösz anya, már hiányzott.
- Apropó, mikor írtál neki utoljára? – zöld szemeit szigorúan összehúzta
amitől meg kellett forgassam a szemeimet.
Mivel nem hagyott békén a témával egy óra múlva se megígértem neki, hogy írok a szüleimnek,
pontosabban anyának, mert apa teljesen el szokott lenni foglalva a munkájával,
szóval általában csak anyával beszélek. Csütörtökre minden visszaállt a
normális kerékvágásba, úgy tűnt teljesen felépültem, most már csak
magyarázkodnom kellett azoknak a tanároknak akiknél nem tűntem fel az óráján,
ezzel szórakoztam reggelinél, egyessével mentem oda hozzájuk, de végig se
mondtam a történetet, épp hogy a bájitalig jutottam el már legyintettek és
küldtek is el. Elég megalázó, hogy lassan az összes tanár tudja milyen
veszélyes ez a tantárgy, magáról a professzorról aki tanít, ne is beszéljünk.
Csütörtökön két órám is van vele, de mindvégig mellettem ólálkodott, leste
mindegyik pálcasuhintásom és lépésem, egyszer véletlenül neki is mentem mikor a
szekrényhez sétáltam volna. Lumpsluck a végén fáradtan sóhajtott, majd óra után,
mint oly sokszor magához hívott, úgy tűnt kicsit megnyugodott, hogy ma nem
kerültem gyengélkedőbe…vagy bárki más a teremből.
- Látom most már minden rendben Dahlia, maradjon is így, ha megkérhetem.
Remélem komolyan ráállt a tanulásra, alig pár hét maradt a vizsgákig, és nem jó
szívvel buktatnám meg, de azt is tudni kell, hogy ha kell akkor megteszem.
- Tudom, tanár úr. – húztam el a számat szomorúan.
- További eredményes tanulást akkor.
Barátnőim kint vártak a terem előtt eléggé savanyú arcokkal, csak tippelni
tudtam, hogy az én arckifejezésemet utánozzák, ez a helyzet lassan kezd
kezelhetetlenné válni, mivel még mindig nem tanultam meg a másod éves anyagot,
lassan pedig a hatod évest kellene elkezdjem míg nem túl késő. Kicsit
deprimáltam beszélgettem a többiekkel, nagyon nem is figyeltem pontosan merre
megyek, valahogy automatikusan sétáltam utánuk, pont ezért majdnem nekimentem
Virgie-nek, mikor hirtelen megállt előttem a folyosó közepén. Összevont
szemöldökkel léptem mellé.
- Mi történik? – kérdeztem meglepetten.
- Az ott nem Reus? Olyan mintha…rosszban sántikálna, nem? – Helennel együtt
össze-vissza kezdtünk nézelődni a folyosón, mikor a végén megpillantottuk nem
messze tőlünk, tényleg eléggé cselszövő tekintettel nézett körbe, majd
lefordult egy mellékfolyosóra.
- Láttátok? Pálca volt a kezébe… - mielőtt Helen végigmondhatta volna
észrevételét Virgie szigorúan közbe szólt.
- Dahlia, nehogy! Látom az arcodon mire készülsz.
- Sietek, falazzatok, ha kell. – félig ordítva szóltam hátra nekik, mert
elkezdtem rohanni arra amerre Marcorvius ment.
Egy idő után lelassítottam
lépteimet, lélegzet visszafolytva sétáltam, szinte lábujjhegyem, egészen az
egyik falig, hangokat hallottam a másik részéről. Nem tudtam teljesen kibogozni
hány hang, és kik lehetnek ott még, de egy dolgot biztosra tudtam, Marcorviusnak
is ott kell lennie. Valami nagyon nincs rendjén, a zsigereimben éreztem, nem
tudtam volna megmagyarázni pontosan mi, és hogy, csak éreztem. Sajnos a női
megérzésem elfelejtett figyelmeztetni a közelgő veszélyről, aki nem más volt,
mint maga a fiú akit követtem. Óvatosan kihajoltam a fal mögül, ekkor láttam
meg magam előtt egy Mardekár egyenruhát, félve néztem fel, előre gyanítva mi
lesz a következő pillanatban. Nem is tévedtem, szürke szemei eslötétültek mikor
észrevett, a pálcát amit eddig a kezében tartott gyorsan elrakta, láttam hogy
közelebb jön hozzám, ezért gyorsan hátráltam pár lépést.
- Mit keresel itt? – kérdezte visszafogva indulatait. – Nem kellene itt
legyél!
- Mi történik? – kérdeztem ugyan olyan hangnemben. – Most már hozzám
szólsz? Valahogy a múltkor feltűnően ablaknak tekintettél. Remek!
- Dahlia, ez nem az a pillanat amikor…
- Igaz, sose az a pillanat.
- Kérlek menj el, veszélyes. – szürke szemei most már világosabbak lettek,
arca pedig teljesen elsápadt, mintha bármelyik pillanatban el tudná hányni
magát.
- Jó, megyek. – fintorogtam. – Akkor most én kérlek meg téged, ne szólj
hozzám ezután. Maradok inkább ablak, te meg egy szarzsák!
Utolsó órámra teljesen feldúltan érkeztem, annyira megeröltettem magam,
hogy bocsánatot kérjek a tanártól amiért késtem, viszont utána leültem a
helyemre, dúltam egész órán, csendben, már amennyire kitelt tőlem. Inkább
semerre se néztem, csak a tanárnőre, meg az előadására várva mikor lesz már
vége ennek, hogy szabaduljak már ki ebből a zárt, sötét környezetből. Érzékelhető
lehetett körülöttem mennyire ideges voltam, mivel barátaim nem szóltak hozzám
hosszú ideig, csak vacsoránál kezdtünk újra beszélgetni, mikor látták nyugodt
tekintetemet ahogyan az ételt pásztázom. Leültem a nagy asztalhoz, hogy írjak
egy levelet anyának, olyan rövidre fogtam amennyire csak tudtam.
Kedves anya!
Minden rendben nálam, a
bájitallal van egy kis gond, de azt majd valahogy elrendezem, remélem ti is
boldogok vagytok, és vigyázzatok magatokra! Meglátom a vakációban hogy jövök
haza, egyelőre még én sem tudom.
Szeretettel Dahlia
Sóhajtva raktam el a taláromnak a zsebébe, majd vacsora után felviszem a
bagolyházba, gondoltam, ahol az iskolai baglyok is vannak. Barátnőimmel még
elbeszélgettünk egy ideig, oly annyira, hogy majdnem el s feledkeztem a
levélről, egészen addig, míg Virgie eszembe nem juttatta. Mire valók a jó
barátok, nem? Nem is kérdezték mi történt Marcorvius-szal, és azt kell
mondanom, jól tették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése