16. Fejezet

Riddle sarokba szorított, ennek nem így kellett volna történnie, olyan remekül ment minden egészen éjjel egyig, onnantól mintha a pokol elszabadult volna kettőnk között. Remekül elszórakoztam Iwitirius-szal, rengeteget beszélgettünk és az este folyamán a tanár is kijelentette, hogy sikerült egy öt csillagos főzetet elérnem úgy, hogy még csak a tantervben sincsen ez a lecke, amiért külön gratulált nekem miután félrehívott és megkérdezte tőlem, hogy mire vágyok, mert azt teljesíteni fogja. Csak egy szavamba került, ha akarom, hogy beszéljek az Aurorok parancsnokával, hogy figyeljenek fel rám, mert igazán leleményes és ügyes boszorkány vagyok, egy ilyen ajánlatot pedig nem volt, hogy visszautasítsak, ezért a tanár megígérte, hogy máris küld egy levelet neki, mivel régi jó barátja, amin egyébként egyáltalán nem lepődtem meg. Szőke társam büszkén egyenesedett ki mikor elmeséltem neki a fejleményeket, még én sem tudom miért osztottam meg vele egy ilyen személyes élményt, hiszem alig pár órája kezdtünk ismerkedni, mégis remekül kijöttünk egymással, úgy tűnt valamilyen szinten lelki társak vagyunk, de hát ez is kérdéses, hogy meddig marad így.

Táncoltunk a többiekkel között, fejemet mikor ráhelyeztem a mellkasára teljesen lenyugodtam, és azt hiszem innentől kezdtek a problémák, mert amilyen szögben voltam pont rálátásom lett Riddle-re meg a párjára akik egy asztalnál ültek és elmélyedve beszélgettek, legalábbis a lány nagyon magyarázott neki valamit ő pedig néha bólintott erre, de le sem vette a szemét róla. Meg is feledkeztem jelenlétükről annyira jól éreztem magam, viszont most újra visszatért belém a hányinger érzet ahogy közben őket néztem, ezért gyorsan megfordítottam a fejemet a többiek felé, így legalább nem kellett látnom ők is milyen jól érzik magukat.

A tánc után muszáj volt bocsánatot kérnem tőle azzal a kifogással, hogy egy kis levegőre van szükségem, ezért kisiettem a vendégek között a folyosóra ahol máris jobban éreztem magam amint megcsapott a hűvös levegő. Lassan sétálni kezdtem a folyosón, még ide is kihallatszott a nyüzsgés meg a zene és az, hogy az emberek milyen jól érzik magukat, ettől fintorogtam egyet, majd csuklóimat a falhoz nyomtam hátha lehűti őket. Szaggatottan sóhajtottam, úgy tűnt ezt nem oldhatom meg magamban, kénytelen vagyok segítséget kérni a barátaimtól, főleg hogyha tényleg meg fogok házasodni Iwitirius-szal, bár ha rajtam múlna inkább tolnám még egy-két évet ez az egészet. Kifejezéstelen tekintettel visszanéztem az ajtóra ahonnan a zaj szűrődött ki, észre se vettem eddig mennyire elsétáltam tőle, ezért sóhajtva indultam volna vissza mikor kitárult az ajtó fényt eresztve egy pontra a sötét folyosón.

- Igen, mindjárt jövök. – megkövülten álltam egy helyben mikor felismertem Riddle hangját, viszont amint láttam, hogy kiteszi a lávát gyorsan lábujjhegyen, hogy a magassarkúm ne csajon zajt, elindultam az egyik vécét keresve, mert semmi kedvem sem volt még csak látni se őt.

Eltakartam a számat tenyeremmel mikor hallottam mennyire közeledik lépteinek zaja, ilyenkor csak egy dolgot tehettem, megálltam és kinéztem az ablakon mintha eddig is itt lettem volna. Megpróbáltam amilyen gyorsan csak lehet lenyugtatni a lélegzetemet, agyam pedig kitisztítottam a gondolatoktól, viszont még ennyi sem volt elég, hogy teljesen relaxáljak, Riddle befordult a sarkon majd megtorpant mikor meglátott. Farkasszemet néztünk egymással a félhomályban, akaratom ellenére megjegyeztem milyen helyesen néz ki ebben a megvilágításban, főleg ahogy lassan feljebb emeli a fejét, mintha jobban megakarna nézni magának, és ekkor ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy egy másik lánnyal jött.

- Dahlia. – szólalt meg végül lágy hangon. Valamiért arra számítottam, hogy csúnyán fog beszélni velem a múltkori veszekedésünk miatt, viszont nem így történt. Lassan, csendes léptekkel elkezdett felém sétálni, szemeimmel minden mozgását megfigyeltem, még azt is ahogy résnyire nyitotta a száját, hogy megszólaljon mikor már csak két lépésnyire volt tőlem. – Gratulálok a főzet miatt, őszintén bevallom, nem gondoltam volna, hogy sikerül elkészítened egy ilyen bonyolult receptet.

- Nem kell szerénykedj, nagy részét neked köszönhetem.

- És mégsem mondtál sose teljes köszönetet. – suttogta alig hallhatóan.

- Most is itt vagyok. – éreztem ahogy ravaszul elmosolyodok. – Ezt akartad, nem? Úgy egyeztünk meg, hogy segítesz ha cserébe bekerülök ebbe a klubba még vizsga előtt és sikerült, akkor most mi a gond?

- Szerintem te is pontosan tudod mi a gond. – egy lépéssel közelebb jött hozzám, ekkor éreztem meg a fahéj illatot amitől a gyomrom buckázni kezdett. – Semmi gond, leépítem neked, egy kicsit pontosabb leszek hátha így minden világos lesz. Mikor azt mondtam azt akarom, hogy gyere a klubba, arra értettem…hogy velem gyere.

- Ez… - csak motyogni tudtam, magamra se ismertem ebből a reakcióból. Riddle egyik kezét a fejem mellé rakta, ettől pedig rögtön úgy éreztem magam, hogy bezárt, és nem csak a kezével, hanem a szemeivel is. Úgy éreztem, hogy meg akar idézni a tekintetével, pedig több, mint valószínű, hogy nem ez volt a célja…legalábbis remélem, mert erre én nem álltam készen.

- Nekem most mennem kell. – suttogtam halálra vált arccal, majd gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, viszont a fiú még utánam szólt, és nem is ordított, csak normálisan beszélt, de még így is tisztán hallottam mit mondott. Nem futhatsz előlem örökké.

Még ha akartam volna se sikerült volna újra ugyanolyan jó kedvem legyen, mint eddig, mivel teljesen összetört ez az igen rövid és mégis velős beszélgetés Riddle-lel, hiába próbálkoztam koncentrálni Iwitirius minden szavára, és nevetni mikor valami vicceset mondott, de valahogy nem ment. Úgy nézett ki ő is észreveszi ezt, ezért aggódva tekintett rám hatalmas kék szemeivel, megérintett kezével én pedig legszívesebben kikaptam volna a szorításából, mégse történt így, szótlanul néztem arckifejezését. Ujjaival lágyan simogatni kezdte a kézfejemet, ettől viszont már kellemetlenül éreztem magam, ezért az ölembe raktam kezeimet lenézve rájuk szégyenemben. A szőkeséget ez sem törte le, tovább csacsogott kérdezgetett mi volt velem eddig, meg mennyit fejlődtem a tantárgyakból az évek során, főként Bájitaltanból, ami még őt is meglepte. Elmondta milyen órákra jár, kiderült nem csak főtantárgyokra jár, hanem még legalább négy fakultatívra és egy órákon kívülire is, én csak kerek szemekkel hallgattam ahogy meséli miről szólnak az órái, miket tanul meg milyen eredményeket ért el, mivel az utolsó vizsgája alig pár napja volt, pedig december 12-ike van.

Este visszakísért a a klubhelységem elé, utána egy intéssel elköszönt, ezért én is csendben visszamentem a szobába, ahol a lányok már réges rég csendben aludtak. Lefeküdtem én is aludni, pedig még egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, szívesebben sétáltam volna a kastély környékén, hátha abba legalább belefáradok. Hétfőn máris indult vissza a vonat, ezért a hétvégét azzal töltöttük, hogy bepakoltunk a ládákba, és beszélgettünk miket fogunk csinálni karácsonykor, meg persze mikor fogunk mi találkozni a vakáció alatt. Úgy nézett ki nem nagyon maradt volna elég időnk, ezért együtt töltöttük az utolsó pár napot, meg mikor visszafelé mentünk, akkor is egy kabinban ültünk. Kicsit összerezzentem mikor elsétált mellettünk Riddle a csapatával, viszont rám se tekintett amitől nyugodtan fújtam ki a levegőt, ettől felkeltettem a figyelmét mindkét lánynak.

- Ez mi volt? Történt valami a partin? – kérdezte Helen rám pillantva. Virgie lerakta öléből az édességeket amiket nem rég vásárolt.

- Csak…beszélgettünk. Nem mondhatni, hogy túl sokat.

- Miről? – fintorogva mondtam el az eseményeket amitől a lányok teljesen lázba jöttek, és máris elkezdtek feltevéseket sorolni, miért mondhatta amit mondott és mire célzott vele.

- Ez nagyon fura. Tehát csak tetszesz neki, pedig csak tippeltem! Moondjuk…

- Még mindig nem akarsz beszélni vele, normálisan? Még ő maga is megmondta, hogy nem menekülhetsz örökké, ez egy felhívás volt a keringőre, nem látod?

- De, észrevettem bármilyen hihetetlen, mivel az arca majdnem az enyémbe volt. – válaszoltam hátradobva fekete hajamat. – Komolyan, eszem ágában sincs beszélni vele semmi ilyesmiről, szépen megmarad a mostani kapcsolatunk.

- Tehát a messzeségből figyelitek egymást, mint valami negyed évesek? Kérlek Dahlia, kinőttél már ebből, ő pedig megtette az első lépést, mi lenne ha te is megerőltetnéd magad egy kicsit?

- Te nem érted, félig jegyben járok Iwitirius-szal, ezt nem engedhetem meg magadnak.

- Oh, Virgie, hát nem lenne romantikus, ha elszöknének kettesben és összeházasodnának?

- Helen, azt hiszem túlságosan szabadjára engedted a képzeletedet. – ráztam meg a fejemet.

- Nézd, ott a tesód. – szólt Helen rábökve a fiúra aki kintről integetett.

- Ahj, melyik részét nem értette a ne beszéljünk mások előtt-ből?

- Szerintem az elejétől kezdve nem értette.

- Mi az? – sziszegtem félig kinyitva az ajtót, majd kinéztem a kabinból.

- Gyere, lassan ott vagyunk. Nagymama fog várni minket, anya még nem ért vissza.

- Sejtettem, mindjárt jövök akkor, csak átöltözök.

Felvettem egy fekete bársony szoknyát ami a köldökömtől egészen a térdemig ért, egy vörös feszülős trikót, hozzá egy fekete talárt, és egy szandált fekete csipkezoknival. Éppen felraktam egy bordó kalapot a fejemre mikor megpillantottam testvéremet is kijönni az öltözőből, teljes sötétkékbe öltözött, ő is egy kalapot viselt és egy esernyőt tartott a kezében amitől megvédtük magunkat hóvihartól ami kint várt ránk, amint kiléptünk a vonatról. Elköszöntem barátaimtól, majd csomagjainkkal együtt elindultunk nagymamánkhoz, aki össze-vissza nézve keresett minket, mint mindig haja most is teljesen feketére festve, hullámos fürtjeit csatokkal félretűzte, csinos kis öltözékben állt, bordóban és fehérben, s amint megpillantott engem kedvesen mosolyogva magához ölelt, testvéremmel együtt. Ő sose értett együtt anya vagy apa módszereivel, nem értette miért kellett kitagadják csak azért mert a Hollóhátba került, szerinte azzal a házzal sincsen semmi probléma, ezért vele is ugyanúgy viselkedett, mint velem.

- Hihetetlen ami itt folyik kedveskéim, szinte egymás után vannak a támadások, ezek a muglik sem kímélik egymást a háborújukban az egyszer biztos. Még a végén mi is bele halunk, öreg vagyok én már ehhez, megéltem az első világháborújukat, az pont elég volt, hogy ezek sose tudnak a fenekükön ülni és normálisan viselkedni. – csacsogva elindult a kilenc és háromnegyedik vágánynál lévő fal felé amin átmentünk, az embereken látszott a háború jelei, szinte halál szag volt a levegőben is.

- Nagyi, éppen mi is egy fajta háborúban vagyunk, tudod Grindelwald is nem éppen kedvesen bánik a varázslókkal. – felelte testvérem fanyarú mosollyal a száján.

- Beszéljünk vidámabb dolgokról, nemde? Hogyan mentek a vizsgák Dalia, mindenből átmentél?

- Majdnem, még lesz vizsgám tavasszal. Addig csend.

- Jobb is persze…jobb is. – motyogta az öreg nő elgondolkodva meredve a semmibe. – Menjünk, sietnünk kell még mielőtt újra el nem találják Londont.

Hopponáltunk egészen a lakásunk bejáratához ami pont egy kisebb kis faluban volt Londonhoz közel, ott általánosságban varázslók laktak, Lestrange-ék is erre felé éltek, ezért néha átjönnek még hozzánk. Remélem ezek után nem jönnek, mert akkor lehet megajándékozom karácsony alkalmából a fiút egy varázslattal amit nem biztos, hogy túl fog élni. Testvérem nosztalgikus tekintettel nézte a területet, minden felé fehérség volt a lehullt hó miatt, a kívülről sötét lakás belülről szépen feldíszítve karácsonyi hangulatba, egy nagy karácsonyfa állt a nappali végében, a tűz pedig boldogan pattogott a kandallókban amint beléptünk, úgy tűnt a házimanónk mindent elrendezett mire megérkeztünk. Levettem a kabátomat amit átadtam a kis lénynek, utána beültem a fotelbe élvezve a melegséget ami átárad a testemen.

- Hey, Dahlia. – testvérem lehuppant mellém a kanapéra, majd komoran nézett rám zöld szemeivel. – Hallottam egy pletykát rólad.

- Csak egyet? Ez aztán a meglepetés, én az utóbbi egy hónapban már többet is hallottam. – forgattam meg a szemeimet, majd levettem a kalapomat és leraktam az asztalra.

- Azt mondják van valami közted és Riddle között, ugye ez nem igaz? – összevontam a szemöldököm és tovább hallgatam mit mond. – Nem akarok beleszólni a dolgodba, de nem lenne túl jó, ha közel kerülnél hozzá. Tudod…ő eléggé…furcsa. Mindenki el van tőle alélva, de szerintem ennél több mindent eltakar magáról.

- Mi lettél te az utóbbi időben? Nyomozó? – kérdeztem frusztráltan felemelkedve a fotelből. – Semmi közöm hozzá, párszor beszélgettünk, és amúgy is miért aggódsz annyira miatta?

- Azt mondta az egyik prefektus, hogy mintha a barátai megátkoztak volna egy kisebb lányt, azt hiszem pont az én házamból. Nem akarom, hogy veled is legyen.

- Felesleges ilyesmiért törd a fejed, inkább készülj te is az ötöd éves vizsgáidra, nem lesz könnyű, előre szólok. – sietős léptekkel kimentem a szobámból, nem akartam többet beszélgetni vele, eddig jó kedvem volt, viszont teljesen elrontotta ezzel a hírrel.

Inkább csendben kipakoltam a cuccaimat, és leültem csinálni a háziaimat, legalábbis ami az elméleti részét érinti, új év utáni első hétfőn már indulunk is vissza az iskolába és rengeteg házit kaptunk úgy gyakorlatit, mint elméletit, ezért gondoltam hamar elkészítem az elméleti részt, legalább azon túl leszek pár nap alatt, még karácsony előtt. Mivel jövőhéten már kezdődnek az ünnepek az elkövetkezendő napokban elmentem együtt öcsémmel venni ajándékokat a szüleinknek és egymásnak is, sose titkoltuk mit veszünk a másiknak, ott helyben át is adtuk az ajándékokat amint megvettük, így legalább tudtuk is mi kell a másiknak és hamarabb megkaphattuk azt ami nekünk is kellett. Egyik este éppen London egyik varázsló kocsmájában ültünk, egy vajsört ittam, testvérem pedig teát, ekkor érkezett egy levél egy ismeretlen bagolytól, furcsa tekintettel nyitottam ki a borítékot, közben a vállamnál megjelent testvérem feje, hogy ő is olvassa el az üzenetet. Kiderül, hogy Lumpsluck írt kellemes szünetet és ünnepeket kívánva, és biztosított róla, hogy amint visszatérek az iskolába fogok találkozni az Aurorok főparancsnokával, mivel érdeklődött a képességeim iránt. Vigyorogva néztünk egymásra Benedict-el, úgy tűnt a Roxfort utáni állásom máris meg van, hacsak nem leváltják a parancsnokot, bár azt is kétlem. Gyorsan visszaírtam egy levelet a tanárnak és innentől kezdve ünnepeltünk együtt, este valamikor későn érkeztünk, meglepetésünkre anya a nappaliban ivott teát nagymamánkkal. Mikor meglátta Benedict anyát kicsit megfeszült, arcizmai megrándultak, de ezen kívül semmit sem lehetett leolvasni az arckifejezéséről.

- Anyám. – szólalt meg rideg hangon, anya intett neki elismerve jelenlétét, ez így is több, mint amit eddig kapott szegény.

- Dahlia, kincsem. Ülj le, mesélj, hogy mentek a vizsgáid. – mosolyogva leültem mellé, testvérem pedig mellém, elmeséltem neki nagy vonalakban mi történt, utána vigyorogva számoltam be a mai hírről. Anya büszkén kiegyenesedett, kezével megsimogatta az arcomat, barna szemei lágyan néztek az enyémbe. Nem gyakran szokta ennyire kimutatni az érzéseit, viszont ilyenkor a legkedvesebb embernek tűnik a világon, ezért én is legalább ennyi gyengédséggel mosolyogtam rá. – Büszke vagyok rád, drágám. Tudtam, hogy sikerülni fog.

- Matilda. – szólalt meg nagymamám a fotelből miközben belekortyolt a teájába. – Ideje lenne elmondani nekik, hogy mi történt, nem gondolod? Elérkezett az ideje.

- Igen anya, és is úgy vélem. – bólintott anya, majd felállt a kanapéról. Teáját lerakta az asztalra, kifejezéstelen arccal sétált az ablakhoz, kint hóvihar volt, ezért jó formán semmi se látszott, viszont mi láthattuk az arcát az üveg tükröződésében. – Apátokkal baleset történt.

- Baleset. – Benedict harciasan felállt a helyéről, anyánk viszont rá sem hederített. – Miféle baleset?

- Már egy ideje el akartam nektek mondani, számomra is nehéz volt feldolgozni ezt eseményt, de hát mit tehettem volna? Nem akartam, hogy a vizsgáidat elrontsd e miatt Dahlia, hiszen egyben a jövődet is lerombolhattad volna.

- Mit kellett megeméssz? – testvérem idegesen nézett anyánkra, de én már akkor sejtettem miről van szó, és szerintem ő is pontosan tudta, csak nem akarta elhinni. Teljesen vörös volt az arca a frusztrációtól, míg az enyémet falfehérnek éreztem.

- Meghalt. Hetekkel ezelőtt, lassan… - anya felénk fordult, egy darab könny hullt le a ruhájára, arcáról gyorsan letörölte egy zsebkendővel, sápadtan nézett ki és öregebbnek, mint valaha, nem tudta befejezni a mondatot.

- Hónapokkal. – segítette ki nagymamánk.

- ÉS TE NEM ÁRULTAD EL NEKÜNK?! Az egy dolog, hogy előlem titkolod, de Dahlia-nak szólhattál volna…te roncs! – testvérem sziszegve szidta anyánkat, majd felrohant az emeletre, még láttam ahogy pár könnycsepp kihull a szemeiből.

- Felmegyek érte. – szólaltam meg elhalt hangon.

Benedict-et a szobájában találtam, pont annyira ideges volt és lelkileg összetört ahogy sejtettem, kettőnk közül őt sokkalta jobban megviselte ez a hír, mint engem, mert ő többet is beszélt vele, mint én, ez nem azt jelentette, hogy én nem voltam szomorú, viszont jelenleg inkább tetettem az erőset, már csak a testvérem miatt. Az öcsém jelenleg fújtatva pakolt bele az egyik bőröndjébe miközben záporoztak a könnyei, összevont szemöldökkel néztem a jelenetet szó nélkül, de óvatosan bezártam magam mögött az ajtót, hogy lent ne hallják a következő beszélgetést. Pontosan nem értettem miket motyog, azonban láthatóan nagyon magyarázott magában valamit.

- Figyelnél rám egy pillanatra? – kérdeztem most már idegesen, mert több perce ültem az ágyán és még csak rám se nézett. Odavágta egyik könyvét a táskájába, majd fújtatva nézett rám várva a folytatást. – Kettőnk közül te vagy az okosabb, azért kerültél Hollóhátba, akkor mi lenne ha most végre komolyabb dolgokra használnád az agyadat nem csak Mágia teóriára vagy SVK-ra?!

- Már gondolkoztam rajta. – felelte, majd kézfejével letörölte a könnyeit.

- Ne röhögtess, egyetlen dologgal gondolkoztál most és az az utálat vagy a bosszú! Állj le, ezzel nem mehetsz semmi jóra, és amúgy sem engednélek el.

- Próbáld meg.

- Fogadjunk. – vicsorogva felálltam a helyemről már bal kezemben a pálcámmal. Benedict idegesen ordított majd boxolt egyet a falba amitől hirtelen vérezni kezdett a keze. Nyugodtabb arccal sétáltam oda hozzá elmondva egy varázsigét amitől az egész kézfején egy géz termett, leültem mellé a földre és aggódó tekintettel figyeltem testvéremet ahogy elkezd újra sírni.

- Mit tegyek Dahlia? Mit?

- Először is nyugodj le, szerintem. Már nem tehetsz semmit, csak..lenyugszol.

- Segítesz nekem, ugye? Nem engeded, hogy kidobjon… - először láttam évek óta ilyen kétségbeesettnek, utoljára tizenegy évesen láttam ilyennek, mikor anya először kijelentette, hogy nem tekint most már rá, mint a fiára, mert bekerült a Hollóhátba.

- Nem, mindent megteszek ne aggódj, megpróbálom elrendezni…

- Apát megölték. – jelentette ki a semmiből, savanyú mosollyal megráztam a fejemet.

- Kétlem, anya azt mondta baleset.

- Anya, mint látod, sok mindent mond. Majd én utána nézek, rá fogok jönni Dahlia, és ha kiderül, hogy ki ölte meg…nos, imádkozzon, hogy ne találjam meg. – sziszegte utálatos arccal.