4/5

Az igazság

   Lassan kinyitottam a szememet és összenéztem Syo kék szemeivel.A fejem már nem fájt annyira,mint mikor elájultam,de még mindig gyengének éreztem magam.Vártam pár pillanatot míg feldolgoztam,hogy hol vagyok aztán megszólaltam rekedt hangon.

-Hol vagyok?

-A kórteremben,mert elájultál.Azt mondta a nővér,hogy megfáztál és a lázad miatt.

-Oh...

-Én hoztalak ide-jegyezte meg szomorúan.

-Köszönöm.

-Van valami baj?

-Nincs semmi bajom,csak azt nem értem,hogy mi van veled.

-Miről  beszélsz?-kérdezte nagyokat pislogva.

-Arról,hogy nem vagyunk annyira jóban,te meg segítettél nekem.

-Te azt hiszed,hogy nem vagyunk jóban?Mégis miből gondolod?

-Figyelj Jun-chan,szerintem félreérted kissé a dolgokat.

  Az arcomat elöntötte a pír az idegességtől.Összeszorítottam a számat még mielőtt valami olyasmit mondtam volna amit én is megbánok.Nem akartam megbántani Syot,még akkor se ha ő engem telibe taposott.Szerettem,ez az igazság és sajnos nem tudtam semmit se tenni ellene.Ha neki Haruka kell akkor legyen vele boldog,az a lényeg,hogy boldog legyen,nem igaz?

-Syo-kun,te ugye jársz Haruka-channal.

-Tessék?!-kérdezte vörös fejjel-Dehogy járunk!
-Nekem nem úgy tűnt,a múltkor a fa alatt láttalak titeket csókolózni.

-Az...

-Oh,már felébredtél?-Anko sensei belépett a kórterembe és rám mosolygott.Felültem az ágyból ő pedig átadott egy pohár vizet-Idd meg.Bele raktam egy tablettát amitől jobban leszel.

-Köszönöm sensei.-gyorsan behajtottam ,de majdnem ki is köptem.Olyan keserű íze volt,hogy majdnem elhánytam magam,de ha ettől jobban leszek akkor kénytelen voltam lenyelni.Felálltam az ágyról és kisétáltam Syo kíséretében.Folytatni akarta a beszélgetést,de én még lehetőséget se adtam neki erre.Amilyen gyorsan csak lehetett elsiettem az ellenkező irányba a hálók felé,de neki valahogy nem volt kedve feladni.Utánam kezdett szaladni és meg akart állítani,de én elkezdtem még jobban sietni aminek az lett az eredménye,hogy nekimentem valakinek.Anzainak.
-Jun-chan!!Végre megtaláltalak!-aggodalmasan átölelt szorosan annyira,hogy levegőt se tudtam venni-Annyira aggódtam érted,nem tudtam hova tűntél!
-Sajnálom,csak beteg voltam.-nyöszörögtem szorítása között.
-Tudom mondta Syo-kun.Nagyon aggódott miattad Jun-chan,egész nap melletted cövekelt.
-Mennyit voltam kiütve?
-Majdnem egy fél napot.-törölgette meg könnyeit Anzai.
-Fél nap?!És most mégis hány óra van?
-Hajnal lesz mindjárt.

-Ma lesz Otoya-kunnak és nekem a felmérőm.Muszály elmennem és...
-NEM!-szólalt meg hátam mögül Syo-Az egyetlen hely ahová muszáj menned az az ágyad.Nem engedhetem,hogy most iskolába menj mikor nem rég ki voltál ütve.
-Már jobban vagyok.Nem kell ennyire aggódni miattam.-ez hazugság volt,és láttam az arcukon,hogy nem hiszik el,ezért elsétáltam a szobámhoz és befeküdtem az ágyamba.Az álom rögtön elnyomott,de nem tudtam normálisan aludni.Mindig fel-fel keltem,mert valahol az agyamban még mindig aggódtam Otoya szereplése,és Syo miatt is.Teljesen össze voltam zavarodva,ezért csak kicsiket tudtam pihenni.Mikor már úgy gondoltam,hogy elég volt az alvásból kimásztam az ágyból és kinyitottam az ablakot.Csöpörgött az eső,de közben még a nap is sütött.A szememmel megtaláltam a legszebb szivárványt amit valaha láttam,ettől át is rázott a hideg.Dél egy óra volt,a többiek már nagyban leadják a felmérőket.Felvettem az egyenruhámat és elmentem a stúdiókig.Több ismerőssel is találkoztam út közben akik mind aggodalmasan néztek fel-alá,biztos voltam benne,.hogy már az egész iskola tud arról,hogy lázam miatt rosszul lettem.
  Mikor odaértem rögtön letámadt Tomo-chan és Anzai-chan.
-Mit keresel itt?Neked nem kellene még itt lenned,nem kéne pihenj még egy kicsit?
-Remekül vagyok,ne aggódjatok miattam.Mi a helyzet itt?
-Otoya már énekelt.
-És mi volt?-kérdeztem izgatottan.A végén sose hallottam együtt énekelve a dallal.
-Tőle kérdezd,ott va...-már be se tudták fejezni normálisan a mondatot én rohantam is hozzá.Mikor megláttam milyen állapotban van a szívem összeszorult.Maradjunk annyiban,hogy nem úgy tűnt,mint aki átment,és ez elszomorított.Nagyot nyelve odatopogtam hozzá és a kezemet a vállára helyeztem.Felnézett könnyes szemekkel.
-Otoya-kun.-szóltam szelíden-Jól vagy?Hogy ment a stúdióban?
-Én....át...ÁTMENTÜNK!!!!-örömében hatalmas krokodil könnyekkel a vállamon elkezdett sírni mire én idegesen sóhajtottam.Egy pillanatra azt hittem,hogy megbuktunk e miatt a hülye miatt,erre csak örült.Miután elmúlt az idegességem vidáman átöleltem én is együtt örülhettünk..
-Ügyes vagy,tudtam,hogy menni fog!
-Igen!De legközelebb sajnos nem együtt leszünk.
-Mi?Miért nem?
-Mert Syo-kunnal leszel természetesen!Elmondta nekem,hogy lefoglalt nekem pedig jó,és gondolom neked sincs ellenvetésed.
-Igazából van.Nem akarok vele lenni.
-Miért nem?-kérdezte felemelt szemöldökkel.
-Mert...
-Oooooh Juuuun-chaaaaaan~.-Ren rohant felém hatalmas vigyorral az arcán.Gyorsan elköszöntem Otoyatól és siettem is tovább még mielőtt utol nem ér Ren.Kikerülve az embereket egyenesen az udvarra mentem ahol már lassan le kezdett állni az eső.Elbújtam az egyik fa mögé és megvártam míg elfut Ren a folyosón és még körbe néz.Visszatartott lélegzettel figyeltem ahogy megvonja a vállát és tovább ballag a dolgára felemelt fővel.Kifújtam a levegőt,de rögtön összeszűkült a tüdőm mikor meghallottam Haruka hangját a hátam mögött.
-Jun-chan.Te mit keresel itt?-kérdezte halkan.A szeme vörös volt,és az orra is ki volt pirosodva.Látszott

rajta,hogy sírt,de valahogy nem tudtam sajnálni.
-Bujkáltam.Te?-kérdeztem visszatartva a flegma beszédemet.
-Ki kellett sirjam magam.Minden esetre gratulálok és legyél boldog.
-Mi?-kérdeztem nagyokat pislogva.
-Syo-kunnal.Tetszett egy ideje és a múltkor bevallottam neki,de eltolt magától,azt mondta,hogy neki te kellesz,nem én.Persze ezt nem így mondta,hanem kedvesen,de a lényege ez volt a mondani valójának.-Haruka megrázta a fejét miközben még több könny csorgott le az arcáról.
-Mi...-a szám ki volt száradva,a szívem pedig nagyon gyorsan zakatolt a mellkasomban.Kirázott a hideg ezért összefontam a kezemet magam előtt,hogy adjak egy kis hőt magamnak.
-Mindegy,túl teszem magam rajta,hiszen erős vagyok.-elnevette magát,de a nevetésében nem volt semmi öröm.Csak sajnálni tudtam őt ebben a pillanatban.Lassan elsétált tőlem tovább a hálótermek felé.Leültem a fa tövébe és magam elé húztam a lábaimat miközben erősen gondolkoztam most mégis mit kellene tennem.