Prológus

    Még mindig emlékszem az első napra amikor behoztak a Wammy-be. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy szépen mondva egy kiborgot akarnak belőlem faragni aki tökéletes utánzata lesz a világ legjobb detektívének, L-nek, ugyanis ha meghal valakinek örökölnie kell a posztját, de egy olyan személynek aki van legalább annyira okos mint ő maga. Ijesztőnek hangzik, nemde? Egy ártatlan kilenc éves voltam akinek nagyobb volt az IQ-ja az átlagnál, épp ezért hoztak be ebbe a zárkába, amit árva háznak neveztek. Ha egyedül lettem volna akkor valószínüleg összeroppantot volna az a teher ami a vállamon hevert, de valami oknál kifolyólag nem sokkal utánam hoztak még egy gyereket, egy fiút. Négy évvel idősebb révén sokkalta okosabb nálam, gondolták az ott dolgozók. Nos...nem teljesen így volt. Az összes felmérésnél én teljesítettem a legjobban, ő mindig másodikként jött ki, de mind ezek ellenére mikor már én is nagyobb lettem tökéletes összhangba kerültünk egymással. Folyton együtt voltunk, őszintén szólva nem is lehetett mással lenni, hiszen mi ketten voltunk az egyetlen lakói annak a nagy úgymond árvaháznak. B volt az egyetlen igaz barátom, de most már ő sincs. Mind ez L-nek köszönhető.

- A... - B-vel az egyik hatalmas fán ültünk kiélvezve minden percét annak, hogy nem kell semmit se csinálnunk. Akkor tizenhat évet töltöttem, ő meg tizenkilencet. Kétségbe esetten kapaszkodtam a kezébe félve attól, hogy lezuhanhatok. Évek óta nem aludtam ki magam normálisan és ez meg is látszott rajtam. az arcom teljesen sápadt lett a sok bent üléstől, barna szemeim fáradtan néztek a világra, mintha kihalt volna belőlük a fény. - Nem bírom tovább...

- Ki kell bírnod. - válaszoltam suttogva, éreztem ahogy a szemeim lassan lecsukódnak, egyenesen csípte őket a fáradtság. - Tudom, hogy képes vagy rá.

- Nem tudom mit tennék, ha te nem lennél itt. - fekete szemei csodálattal néztek le rám, barna hajába néha belekapott a szél, így a szemébe hullottak. Szótlanul közelebb bújtam hozzá, nem volt szívem el mondani neki ami aznap éjjel kellett megtörténjen.

    Mikor már mindenki aludt kikeltem az ágyamból. Óvatos léptekkel eltettem a legfontosabb dolgokat a szobámból, vagyis a fényképemet amit akkor készítettek rólam mikor bekerültem, és a cigit ami életben tartott. Leültem az író asztalom elé és elkezdtem írni az utolsó levelemet B-nek. Nehéz dolog olyasmit írni ami egyáltalán nem igaz, de megpróbáltam összeszedni a maradék energiámat és rá koncentráltam a feladatomra. Írás közben néha rá tévedt a szemem a csuklómon lévő fekete gyöngy karkötőre amit tőle kaptam tavaly szülinapomra ajándékba.

" Sajnálom, hogy itt kell hagyjalak, de én már nem bírom tovább. Legyél erős helyettem is, tudom, te képes vagy rá. Ne keresd a holttestemet."

    Az asztalon hagytam a cetlit, mellette a füzettel, majd odasétáltam az ágyamhoz és a matrac alól előhúztam egy nagyobb kést. Egy hete fekszik ott a szerencsétlen vágó eszköz arra várva, hogy használják, még az egyik vacsoránál sikerült ellopnom észrevétlenül. Mély lélegzetet vettem, muszáj meg tennem, nem volt más választásom. A szívem összeszorult a tudatra mi lesz mikor megtalálják másnap reggel a vért és a cetlit, hogy fog reagálni kedves barátom... A kés gyorsan végigsiklott a kezemen, becsuktam a szememet, hogy ne lássam a kiáramló vért ami a vágásból szivárgott egyenesen az ágyra és rám. Olyan erősen nyomtam egy vonallá a számat, hogy szinte elzsibbadt, nem volt szabad egy hangot se kiadnom. Mikor úgy véltem elég DNS-t hagytam magam után gyorsan összekötöztem a kezemet nehogy elájuljak. Kábán néztem ki az ablakomon ahol egy kocsi lassan megállt, lámpáit lekapcsolva.

    A farmerem zsebében lévő kesztyűket felhúztam nehogy hagyjak ujjlenyomatokat mikor lefelé megyek a fő bejárathoz. Türelmesen vártam előtte, pedig legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, a kezem mintha leszakadni készült volna a vállamtól. Megváltás volt hallani amint pár kattanással kinyílik az ajtó és egy idős férfi áll velem szembe mosolyogva.

- Wammy-san. - suttogtam megnyugodva, hála öntötte el az egész testem, végre jó kezekben voltam.

- Watari, Ai-chan, ne felejtsd el. - suttogva komunikáltunk míg a kocsijához nem értünk. Kinyitotta nekem az ajtót én pedig fáradtan beültem a hátsó ülésre. Szomorúan néztem végig addigi otthonomon, mintha a kés nem is a kezembe hanem a szívembe fúródott volna. B...viszlát örökre.

- Hova megyünk?

- Londonba a Royal Horseguards hotelbe, L már vár.