Tizenhetedik rész

Végigrohantam az egész bázist, míg a végén a hallban találtam meg barátnőmet ahol éppen vacsorázott a többiekkel. Odamentem hozzájuk és kissé udvariatlanul félretoltam az utamból Connie-t, hogy a lány mellé üljek hogy aztán végre halkan beszámoljak neki a történtekről, ő végig kifejezéstelen arccal figyelt és néha bólogatott jelezvén, hogy érti mit akarok mondani. Kicsit az egész bizarr volt, nem értettem a jelentésüket a dolgoknak, ezért tanácsot kértem a lánytól, hátha ő tud valamiben segíteni nekem és megoldódik ez az egész fejfájásom. Elgondolkodva meredt maga elé majd végül azt mondta este elmondja a véleményét vacsora után, addig pedig én is egyek, mert holnap újra nehéz nap vár ránk és kell az energia a szervezetemnek. Kelletlenül ettem meg az elém rakott kaját miközben próbáltam beszélgetni az önfeledten nevető Erennel, aki velem szemben ült és mesélt idióta történeteket, meg a múltkori esetet mikor látta, hogy Jean mekkorát vágódott az egyik edzés során, mert nekiment a 3D Manőverével az egyik fának. Szerencsétlenségére ezt az említett is meghallotta és rögtön átordított az asztal másik oldaláról Ymir mellől, hogy kussoljon, mire elkezdtek mindketten veszekedni újra. Óvatosan a felettesek asztala felé néztem ahol Levi ugyancsak minket figyelt sas szemével, ezért átnyúltam az asztal felett és megütöttem Erent cseppet sem nőies mozdulattal, nem akartam, hogy a tizedes újra ide jöjjön és büntetéseket osszon ki nekik. Vigyorogva néztem ahogy Ymir is leüti Jeant, utána rám kacsintott és rögtön vissza is tért a beszélgető társához mintha semmi se történt volna.

- Azért ez hiányozni fog… - Eren kelletlenül elmosolyodott miközben kinézett az ablakon, egyik kezével a nem rég keletkezett bubit simogattam amit adtam neki. – Minden nap találkozni veletek, enni meg hülyülni. Még Jean idegesítő ló pofája is hiányozni fog, ha ennek vége lesz, ki tudja mi fog velünk történni és hova osztanak be titeket.

- Hát az biztos, hogy mi egy csapatba leszünk. – válaszoltam halkan, nehogy az is meghallja akinek nem kéne.

- Én Hanjinál leszek, te Mikasa tudod? – kérdezte Armin a lánytól, de ő csak megrázta a fejét és tovább evett csendben.

- Remélem többen kerülünk ugyanoda.

- Kétlem. Legtöbben nincsenek azon a fokon, hogy a tizedesekhez kerüljenek, csak a századosokhoz. Azon nem csodálkozom, hogy ti hozzájuk kerültetek, de hogy én mit keresek Hanjinál…

- Alul értékeled magad Armin, már sokszor mondtam. Te is nagyon tehetséges katona vagy és ha még jobban megerőlteted magad akár elérheted Eren szintjét is, bár szerintem így is jó vagy. – jegyezte meg Mikasa, mirefel Armin hálásan elmosolyodott a mondottakra.

- Megyünk ki? – állt fel hasát simogatva Eren, vele együtt pedig Armin is.

- Menjetek csak előre, majd mi is megyünk. – válaszoltam mielőtt Mikasa megszólalhatott volna, és amint egyre többen eltűntek mellőlünk felé fordultam ádáz tekintettel. – Hallgatlak, nem úszod meg. Szükségem van most rád.

- Igen, megértem. – a lány jobban belebugyolálódott a sáljába és felém fordult testével is. – Nem tudom mennyire igaz amit mondok, de szerintem valamennyire megtetszettél neki.

- Jaj ne Mikasa, már te is? Elég Ymirtől hallanom…

- Csak a véleményemet mondtam…de megfigyelem jobban az elkövetkezendő hónapokban, majd utolsó hetekben jelentkezem újra. – s ezennel fel is állt és kisétált a teremből teljesen magamba hagyva az asztalnál, legalábbis úgy gondoltam, míg meg nem éreztem egy kezet a vállamon. Jean hatalmas vigyorral az arcán átölelt és leült mellém azzal a céllal, hogy beszélgessek vele.

- Szia Jean. – sóhajtottam és levettem a kezét. Folyton ezt csinálja amióta azt a hülye játékot játszottuk, azóta lehet szorosabb lett a barátságunk egymás között a többiekkel, de az is biztos, hogy néha nem ugyanúgy nézek rájuk, mint előtte.

- Folyton ilyen rideg vagy velem amióta elcsattant az első csókunk.

- És egyben az utolsó is, ami csak a játék miatt volt. – emlékeztettem újra.

- Nem is igaz! Sose tudhatod az élet, hogy fonja a szálakat, lehet halálosan szerelmes leszel belém pár napon belül és akkor egy újabb forró csókkal ünnepeljük…

- Mióta lettél ekkora nagy poéta?

- Amióta az érzelem lángjai feloldják bennem a…

- Fejezd már be a hülyeségeidet Jean, tudom jól, hogy Mikasa tetszik neked. – a fiú arca feltűnően elvörösödött én pedig hangosan kiröhögtem. – Ez ciki.

- Sssh, ez nem igaz! Az én érzelmeim csak érted forrnak.

- Nem mented már ki magad. – mosolyogva felálltam és kimentem megkeresni a többieket, akiket megtaláltam a barakkok menedékében, ugyanis kint mínuszok tomboltak, látszott,

hogy december van. Márciusra befejezzük ezt a kiképzést és akkor már elméletileg készen is állnánk egy felfedező útra.

***

Egyik nap váratlanul bementem Hanjihoz, hogy több információt gyűjtsek a felfedezésekről, és általában hogyan szoktak lezajlani. Először meglepetten nézett rám, majd büszkén elkezdte magyarázni, hogy általában mindig más célkitűzésük van, de a szabályok egyformák. Több csoport elindul messze egymástól és mindegyiket tizedes vagy százados vezeti, valamelyik katonánál egy rakéta kilövő mindegyik csoportból, annak a segítségével tudnak üzenni egymásnak az emberek, ha látnak egy titánt akkor pirost lőnek fel, ha egy abnormális titánt akkor feketét, ha pedig megváltozik az útvonaluk zöldet. Állítása szerint az első pár felfedezés mindig a legnehezebb, hiszen a lényege nem az ki mennyi titánt tud megölni, hanem milyen jól tudják elkerülni őket, főképp azért, mert a terep ahol vannak nem megfelelő kiirtásukhoz, ott nem sok hasznát tudják venni a 3D Manővereknek, annál inkább viszont a lovaknak. Figyelmesen hallgattam míg magyarázott és gesztikulált, hiszen sok hasznát vehetem ennek az információnak a közeli jövőben. A végén megkérdeztem mennyi az elhalálozási arány az utóbbi időben, erre szomorúan nézett rám, de attól függetlenül elmondta őszintén, általában a fele oda szokott veszni, bár az elmúlt egy évben mintha javult volna az arányuk, mert sok profi kezdő érkezett közéjük, és megpróbálják megvédeni őket amennyire csak lehet. Kifejezéstelen tekintettel néztem magam elé, majd gyorsan megköszöntem és fel akartam állni, de ekkor megszólított.

- Eeeeh, Ria. Elárulnál nekem valamit?

- Igen?

- Ezt miért tőlem kérdezed? Ha jól tudom a törpe lesz a csapatvezetőd.

- Ah igen – mosolyodtam el, majd szalutáltam –, de nála nagyobb volt az esélye, hogy elküld vagy leszid amiért nem tudom ezeket.

Visszatértem a barátaimhoz és megtárgyaltam velük a nemrég szerzett infókat, hiszen ők is kíváncsiak egy bizonyos szintig mibe vágják bele a fejszéjüket. A beszélgetés nem volt a legvidámabb, rengetegen elkomorodtak mikor a halálozási arányhoz értem...

- Azért ez ijesztő, nem? Több, mint a fele. – Christa félősen nézett rám, Ymir pedig megpróbálta bátorítani.

- Hallottad mit mondott Ria, az utóbbi egy évben már kevesebb, mert vigyáznak a profi kezdőkre.

- De én nem vagyok olyan profi mint Ria meg Mikasa!

- Bárki elérheti, ha eléggé… - Hanji kinyitotta az ajtót, ami eléggé meglepett minket, mivel szinte soha nem jön be hozzánk, nem úgy, mint a szomszédainkhoz Levi, aki szinte ott tölti minden reggelét és estéjét.

- Lányok, sajnálom, de felelősségre vontak amiért nagy a rendetlenség nálatok, szóval ha megkérhetlek titeket lefekvés előtt takarítsatok ki. – Hanji kelletlenül közölte azt, ami már eddig is nyilvánvaló volt mindenki számára.

     A mi szobánk úgy nézett ki akárcsak egy disznóól, ezért motyogva kezdtünk neki a por törlésnek és a ruhák elrakásának, amik igencsak összegyűltek ez idő alatt. Undorodva mostam le a szinte szürke ablakunkat miközben a többiek a ruhákkal voltak elfoglalva, a nagy rendrakás közepette pedig eszembe jutott anyáék levele, mi szerint pár nap múlva küldenek egy kis ennivalót nekem nehogy csontos legyek mire visszajövök hozzájuk. Mosolyogva gondoltam rájuk, és néha komolyan hiányoztak nekem, nem tudom mire mennék nélkülük…Sóhajtva szedtem le a pókhálókat a helyükről és két óra fáradozás után büszkén néztem végig a szobán ami most már teljes pompában állt, mintha nem is a miénk lenne, hanem a fiúké. Mindenki furcsán nézett össze a másikkal, hiszen utoljára akkor láttuk ilyennek mikor megérkeztünk első nap, azóta folyamatosan romlott a színvonala. Hanji vigyorogva megdicsért minket és emlékeztetett valahogy próbáljuk megőrizni azt a kinézetet ahogyan a második hónapban nézett ki, mert tudja jól, hogy ilyen tisztán legközelebb utolsó nap fogja látni.

***

A napok teltek és az idő január környékén kezdett sokkalta jobb színbe lenni, mivel nem voltunk a hegyekben várható hogy e hónap végére már ugyancsak szép időnk legyen, legalább olyan jó, hogy kellemesen érezzük majd magunkat az egyenruhánkban és nem pedig halálra fagyva. Egyik reggel nyugodtan pihentem, mint minden normális ember mikor kicsapódott a szobánk ajtaja beengedve a hűvös levegőt meg a kellemetlen napfényt. Fáradtan felnyögtem mikor megéreztem a szélt a csupasz lábamon, ezért gyorsan visszacsúsztattam a paplan alá és a fejemre is húztam azt, nem telt bele fél perc se már az igazak álmát aludtam újra, de ez a vendégünknek egyáltalán nem tetszett. Lerántotta rólam a paplant én pedig rögtön nyöszörögni kezdtem elégedetlenségemben.

- Neee…hiiiideg.

- Kelljen fel kadét.

- Ah, pillanat. Még egy picit.

- Három számolok és már a másodiknál tartok szóval KELJEN FEL!

- Arrgh… - kómásan kinyitottam félig a szememet, de rögtön fel is ébredtem mikor megláttam Levi kifejezéstelen tekintetét, ami csak álca, mivel a homlokán fenyegetően kidudorodott egy ér. Ijedten néztem körül, a többiek pizsamában takarítottak és gyűlölködő pillantásokat vetettek a tizedesre, míg ő velem foglalkozott.

- Végre óhajtott minket boldogítani a jelenlétével kadét. Lásson hozzá a takarításhoz, úgy néz  ki ez a hely, mint egy moslék. Hogy tudnak így aludni benne?

- Hanji hol van? – kérdezte nyavalyogva egyik szobatársunk, de máris megbánta, hogy megszólalt mikor meglátta a tizedes pillantását.

- Megfázott a szerencsétlen négy szemű. Most pedig folytassák, addig átmegyek a másik szerencsétlenekhez.

- Kezdem tisztelni Erenéket amiért ezzel is meg kell birkózniuk minden reggel még az edzések mellett.  – suttogtam Sashanak aki fáradtan bólintott és unottan sikálta a padlót, de amint megjelent Levi feje az ajtóban rögtön erőteljesebben kezdett törölni.

Három napig tartott ez a pokol, mikor a negyedik nap Hanji vidám arcát pillantottuk meg az ajtóban, rögtön energikusan lerohamoztuk az öleléseinkkel, számunkra a hónapok alatt olyan lett mint egy barátnő, aki megvéd a csúnya törpe ellen aki kikezd velünk. Hanjinak nagyon jól esett a törődés, és az ajándékok amikkel elhalmoztuk a betegedése alatt, valamelyikünk mindig felment hozzá, hogy hozzon neki valamit amitől jobb kedvre derül. Reggeli előtt, miközben készülődtünk leült mellénk beszélgetni egy kicsit, és megkérdezni hogy érezzük magunkat, meg persze felszólítani hogy húzzunk bele a gyakorlásba ha eddig nem tettük meg, mivel hamarosan elérkezik az utolsó tesztünk is. Kedvesen beszélgettünk vele, persze nem feledkezve meg arról, hogy ő is egy tizedes és tisztelettel kell vele beszélni, valahogy neki mindig sikerült kikérnie barátságával a tiszteletet, míg a többieknek inkább megjelenésével és vas szigorával ment könnyebben. Kisétáltunk a termünkből utánunk Hanjival mikor furcsa dolgot vettünk észre, Erenék előtt nem állt senki, hanem kijöttek ők is időben a szobájukból kipihenten és vidáman beszélgetve. A szokásos jelenet elmaradt, amit mi lányok eléggé furcsálltunk, ezért megkérdeztük Hanjit miről van szó. Kiderült Levi is megvolt betegedve egy ideje, de az utóbbi pár napban olyan súlyos lett, hogy ágyban kellett maradnia.

- Szegény…ki foglalkozik vele? – kérdezte Christa szomorkásan, mire Ymir átölelte.

- Ez az én Christám, mindig aggódó mások iránt!

- Senki se vigyáz rá, azt mondta ha valaki be meri tenni a lábát akkor levágja a végtagjait. – válaszolta elgondolkodva Hanji majd hozzátette. – Viszont most már igazán bevihetne neki valaki egy kis betegeknek való ennivalót, nem eheti azt amit mi, mert nem lesz jobban tőle.

- És akkor miért nem viszed be neki? – kérdezte Mikasa.

- Fontosak a lábaim, deee RIA – próbáltam elslisszolni mellette, mert előre láttam mi lesz a sorsom –, te és Eren segíthettek neki, ha érted mire célzok.

- Ah, de…

- Ez egy parancs~. – kacsintott egyet, majd felkereste másik szerencsétlent, hogy beszámoljon neki a hírekről. Persze, világos, hogy mi kell segítsünk neki, ha már mindenképpen a csapatában leszünk az edzés tábor után, de valahogy nem fűlik hozzá a fogam, mert Levi amúgy is egy morgós ember, de ha meg van fázva akkor csak elképzelni tudtam milyen akkor.

Erennel testvériesen megosztottuk a munkát, megbeszéltük hogy aznap megyek én reggel, délben és este az ennivalóval, másnap pedig ő utána pedig imádkozunk, hogy legyen jobban, mert akkor nem kell többet pampucoljuk. Hatalmas szerencsém volt az első két találkozásnál mivel befelé fordulva aludt én pedig csendben leraktam neki a gyógyszert meg az ennivalót, viszont a vacsorát nem úsztam meg, Levi bedugult orral ült fel az ágyában mikor bejöttem a tálcával. A tekintetéből már látszott, hogy nem tetszik neki amit lát, de még mielőtt megszólalhatott volna kedvesen köszöntem neki és elindultam az asztala irányába, hogy lerakjam rá a következő adag kaját.

- Kadét, maga hozta be az előbbieket is? – hihetetlen, még ebben a pillanatban is formális…

- Igen, uram. – miután lehelyeztem szalutáltam neki és leültem mellé az ágyra. – Jobban érzi magát?

- Tch, senki nem kérte, hogy ezt tegye, menjen inkább a közelemből.

- Fiatal vagyok, nem árt nekem a nátha.

- Ezzel most öregnek nevezett kadét?

- Uh, cseppet sem uram! – válaszoltam vörös fejjel. – Szerintem igazán fresh fiatal ember.

Alig ültem két perce a szobájában már a halántékát dörzsölte, de valahogy nem tudtam komolyan venni a náthája miatt. Arca kivolt pirosodva, az orra bedugulva és a hangja is mélyebb és rekedtebb lett ennek köszönhetően. Véletlenül elmosolyodtam amitől szigorúan rám nézett, lehet hogy beteg, de a pillantása attól még mindig ölni tudna. Sóhajtva megemeltem a kezemet és a homlokára raktam, amitől meglepetten nézett rám, de én csak tovább végeztem a dolgomat, fogtam egy fehér törölközőt és hideg vizet engedtem rá amit a homlokára akartam rakni, de még mielőtt sikerülhetett volna a tizedes megragadta a csuklómat gyenge szorításával és szigorúan nézett rám.

- Nehogy. – sziszegte. – Menjen és egyen szerencsétlen barátaival, én ellátom magam.

- Meg ne haragudjon uram, de hogy akarja ellátni magát, ha még kikelni se tud az ágyból, maximum kimenni a vécéig?

- Tch. Hálátlan kölyök. – leengedte a kezét és kifejezéstelen tekintettel nézte ahogy rárakom a homlokára az említett törölközőt és felállok a szekrényéhez. – Oy, mire készül?

- Elrabolok még egy sálat. – válaszoltam szarkasztikusan miközben kitártam a szekrényt, majdnem elájultam milyen tökéletesen egymás mellé fel vannak téve vállfára az egyenruhái is meg az ingei. Oldalt szépen elhajtogatva pár darab egyszerű ruha, törölköző és pléd, mindegyik szín sorrendbe állítva.

- Nem találja a sálat, kadét? – megráztam a fejem és kivettem egy zöld plédet úgy, hogy a többi szinte meg se moccanjon mert akkor a Sátán fia megöl, mivel minden cselekedetemet közeli szemmel vizsgálta. Nem válaszoltam a kérdésére hanem beterítettem vele a kiválasztott textil darabbal és leültem újra mellé.

- Holnap Eren fog jönni az ennivalóval, de szívből reméljük, hogy addigra jobban lesz.

- Én is, nem akarom látni a pofáját mikor éppen haldoklom. – elkezdett csúnyán köhögni mintha hitelesíteni akarná az előbbi elmondottakat. – Valakinek ki kell takarítania. Érzem a szaros por cicák közeledtét.

- Hol? – kérdeztem meglepetten, mivel mindenhol rend volt, még a hülye szekrényében is!

- Mindenhol… - mielőtt befejezte volna mondandóját lassan becsukódott jég kék szeme és nemsokára szuszogni kezdett akárcsak egy kisgyerek.

     Kedvesen mosolyogva néztem rá, majd felálltam, hogy megkeressem a tisztítószereit, utolsó látogatásomkor a fürdőszobában takarított, tehát csak ott lehetnek. A kagyló alatt véleményen szerint túl sok takarító eszköz állt, egy normális embernél fele ennyi van, de inkább szó nélkül elkezdtem a fürdőszobát takarítani az ízlésének megfelelően, ha már csinálom akkor legyen normális. Mikor a szobáig értem elkezdtem halkabban mosni a földet és az ablakokat, bár ahogy elnéztem lényegtelen mennyit csörömpöltem, ő továbbra is ugyanabban a pózban aludt amikor ott hagytam. Éppen az ablakoknál tartottam mikor mocorogni kezdett és megdörzsölte a szemeit, aztán kifejezéstelen tekintettel nézett fel rám.

- Jó estét, tizedes úr!

- Mi a francot csinál kadét már megint?

- Hallom már kezd jobban lenni a hangja. Takarítok, hiszen maga mondta, hogy nagy a rendetlenség. – sóhajtva visszaesett az ágyba szótlanul, ezért tovább folytattam a munkámat, a szél néha belekapott hosszú hajamba, elmosolyodtam magam mikor éreztem a csiklandozását arcomon.

- Azt a hajat… - szólalt meg végül miután befejeztem. – le kell vágassa.

- Eh, miért? – szomorúan vizsgáltam bekötött hajamat, hiszen olyan nehezen növesztettem meg a hátam közepéig…

- Útba lesz mikor harcolni kell a titánokkal.

- Eddig nem volt.

- A baromsága lesz a halála egyszer. – frusztráltan megfogtam a tálcát és az ölébe raktam majd elköszöntem tőle jó éjszakát kívánva, természetesen ő nem mondott semmit viszont.