Hajnalodott én pedig
kifejezéstelen tekintettel néztem azt a tájat, amit egyébként mindig
gyönyörködve kémleltem reggelente miközben takarítottam Levi irányítása alatt,
de most teljesen más volt a helyzet. Szomorúan ültem a fűben és eszembe jutott,
hogy holnap ilyenkor már rég úton leszünk az első felfedező útra a
csapattal, már eltelt egy hónap amióta levizsgáztam másodikként a táborból és
bekerültem hivatalosan Levi csapatába Erennel együtt. Márciustól áprilisig
megismerkedtem a tagokkal, Petraval, Oluoval, Guntherel és Eldel, próbáltam
jól kijönni velük, hiszen ha minden jól megy akkor hosszú ideig együtt fogunk
harcolni titánok ellen, feltehetőleg ha nem hal meg valamelyikünk. Valahogy sose
tűnt annyira közelinek az a pillanat mikor kimegyünk majd élesbe, a bestiák saját
területükre harcolni velük, bár mindig ott motoszkált valahol az agyamban,
mégis sikerült takarítással, edzésekkel és Eren hülyüléseivel eltolnom a
kialakulóban lévő félelmemet, de ez az elmúlt egy hétben nem sikerült olyan
jól, mint terveztem. A még hűvös szél lágyan megzörgette a fáknak a leveleit
és a hosszú füveket, amik között most én is ültem egyes-egyedül magam elé meredve.
Észre sem vettem, hogy a kezeim remegtek a térdemen, a szemem pedig
elhomályosodott míg lejátszottam a fejemben mi mehet rosszul a küldetésünk során.
A bázison hallatszó járkálás térített magamhoz, ugyanis az emberek kezdtek felkelni és szöszmötölni,
mindenki előkészült a holnapi napra, ezért felálltam és én is mentem segíteni
nekik.
A veteránok között a
hangulat ugyanolyan volt mint mindig, csipkelődtek egymással és normálisan
beszélgettek, csak rajtam meg Erenen látszottak az izgalom jelei. Mi nem
beszélgettünk olyan sokat senkivel, még egymással sem, mivel semmi bátorítót
nem tudtunk volna mondani a másiknak, ezért szótlanul végeztük a ránk hagyott
feladatokat miközben hallgattuk a többiek beszédét. Alsó ajkamat harapdálva
leültem az asztalhoz enni, miután nyolcadjára megnéztem minden rendben van-e a
felszerelésemmel és nem fog semmi malőr becsúszni a számításaim közé.
- Oy, minden rendben van veletek? Alig
beszéltetek ma. – Oluo furcsán nézett végig rajtunk, míg a kaját két kézzel
tömte a szájába.
- Szerinted hogy vannak, te idióta? Most mennek
először ki felfedező útra, nem emlékszel milyen volt a tied? – kérdezte Petra
leszidva a fiút, aki ezek után elgondolkodva meredt maga elé miközben az állát
dörzsölte.
- Rémlik valami, bár nem sokra emlékszem csak a
fehér falakra a kórházban. – a falat félrement a torkomon ezért úgy köhögtem
mint a nem normális, Eren pedig bíztatólag megütögette a hátamat, majd rondán
rá nézett Oluora. Petra idegesen sóhajtott és rám nézett.
- Nem kell aggódnod Ria-chan, minden rendben
lesz, azért vagyunk ott, hogy vigyázzunk épségben visszajut mindenki, plusz a
heichou ( tizedes ) is velünk van, mindegyikünkért felel.
- Petra, ne hagyd, hogy rám támaszkodjon a
kadét, ő is pontosan tudja mire vállalkozott. – Levi unottan kortyolgatta a
teáját és ette a kis levesét miközben én szív infarktust kaptam.
- Eh…elnézést, uram. Attól független, majd mi
segítünk ha kell valami.
- Senki nem várja el, hogy rögtön letudj győzni
egy titánt. – mosolygott kedvesen Gunther.
- De Ria már több titánt is legyőzött mikor egy
éve betörték újra a falat. – állt ki értem Eren. Igen, mindenki emlékszik arra
az esetre, Erenről akkor derült ki, hogy titánná tud változni, ezért van most
ebben a helyzetben.
- Igen? – nézett fel meglepetten Oluo. – Akkor
nem is vagy olyan kezdő, mint gondoltam.
- Hányat öltél meg? – kérdezte Petra izgatottan.
- Én nem tud…
- Nyolcat. – hangzott a monoton hang az asztal
másik végéből. Mindenki meglepetten nézett a tizedesre, aki még egy ciccentés
kíséretében megmagyarázta, hogy a mappájában benne van ki hányat ölt meg eddigi
tevékenysége alatt.
- Wow! Az hihetetlen, főleg ilyen korán. – a lány
elismerően bólintott, de valahogy ez sem derített jobb kedvre.
- Mhm. – motyogtam, majd megköszöntem az
ennivalót és inkább kimentem sétálni egyet, míg le nem megy teljesen a nap.
Bementem Tee-hez és megsimogattam a hatalmas fejét, de rögtön kitértem előle,
mert láttam előre, hogy megkészül támadni a nyelvével. Az első alkalom óta ezt
csinálja folyton, amennyire utáltam az elején annyira megszerettem mostanra, ezt
is Levinek köszönhettem nagy részt, mint ahogy sok minden mást, bele se mertem
gondolni mi lesz ha a lovamat is legyilkolják azok a szörnyek. Mosolyogva adtam
neki enni, majd elvonultam a szobámba lefeküdni aludni, legalábbis ezt terveztem,
csakhogy az agyam pörgött, és úgy izzadtam, mint aki maratont futott. Végső
elkeseredésemben felálltam az ágyamból és elindultam a tizedes
irodája felé, biztos voltam benne, hogy még fent van, mivel egy éjjeli bagoly és
általában 2-3 óránál többet sose alszik. Halkan bekopogtam az ajtaján, még ilyen késői órán is határozottan csengett a hangja.
- Név és látogatás célja.
- Gloria Riggs. Bátorítás? – még kintre is
hallatszott ahogy sóhajt.
- Gyere. – halkan benyitottam az irodájába és
becsuktam magam mögött az ajtót. Szalutáltam, de ő homlok ráncolva legyintett
és az előtte lévő székekre mutatott, hogy üljek le valamelyikre. Szakadozottan sóhajtottam majd elhelyezkedtem. – Hányszor kell mondjam, hogy nem kell ilyen későn
szalutálni? Esküszöm a halaknak hosszabb a memóriája, mint neked kadét.
- Sajnálom. – mosolyodtam el szomorúan. Levi
kifejezéstelen tekintettel nézett fel rám és rátért a tárgyra.
- Bátorítás?
- Én…érzett már…
- Tegezz. – szakított félbe unott hangján.
- Um, tehát éreztél már félelmet felfedezések
előtt?
- Tch, miféle szerencsétlen kérdés ez? Normális,
hogy az ember félelmet érezzen ilyenkor, főleg ha az első előtt áll, én is
rettegtem, csak nem előtte hanem közben. Többször…lejárt a fejemben mi lesz ha
a szaros társaim meghalnak.
- És a végén…mi lett? – kérdeztem félénken, de
rögtön megbántam mikor megláttam ahogy elsötétedik egy pillanatra a tekintete,
majd újra kifejezéstelenné válik.
- Meghaltak. Én voltam az egyetlen túlélő a
csapatból.
- Sajnálom. Nem akartam rossz emlékeket
felidézni.
- Ide figyelj, kadét... Azért választottam ezeket
az embereket a társaimnak, mert teljesen megbízok a képességeikben, és abban,
hogy nem fogják balfaszkodással ellőni az egész expedíciót, és nem mellesleg
túl is élik. Több évig dolgoztak a kezem alatt szóval szedje össze magát, mint
ahogy Petra is mondta itt vagyok én is, ha kell kisegítek, velük is ezt tettem.
Jaeger és te is biztonságban vagytok míg engem láttok.
- Még most is félsz? – olyan halkan kérdeztem,
hogy nem is voltam benne biztos meghallotta egyáltalán. Mikor nem válaszolt
felnéztem az ölemből a szemébe, még sose láttam ilyen őszintén nézni rám, kékes
szemei vadul csillogtak a csillagok és az olajlámpa fényében. Abban a
pillanatban valóban úgy nézett ki, mint egy angyal.
- … - hátradőlt a székében és ugyanolyan
csendben válaszolt –, minden alkalommal.
- Nem akarok teher lenni senki számára...
- Mi a szart vár, tanácsot? – hát újra
visszatért a maszkja.
- Jó lenne. – feleltem félig nevetve.
- Tch, nem ígérem, hogy túléled és azt sem,
hogy sebesülések nélkül megúszod, mert amilyen szerencsétlen vagy egy fának fogsz
nekimenni és attól leszel tele sebekkel…viszont bízok benned, és ha úgy alakul
a helyzet segíteni fogok.
- Tizedees úúúr… - könnyes szemekkel néztem rá
mire gyorsan hátrahőkölt.
- Ne érzelmeskedjél itt nekem Ria! – a kezem
megremegett mikor meghallottam a nevemet. Sose fordult eddig elő, hogy kimondja
a nevemet, talán csak egyszer-kétszer, de az is olyan régen volt, hogy lassan elfelejtettem. Eddig mindig szaros voltam meg kadét, meg szerencsétlen és egyéb
kedves jelzői…ettől kicsit lenyugodtam és letöröltem azt a pár könnycseppet ami
kicsúszott.
- Igen. Köszönöm. – felálltam a helyemről és
meghajoltam, de még mielőtt elmehettem volna utánam szólt.
- Még valami…
Reggel mindenki
felszerelkezve állt a bejáratnál az összes többi csoporttal beleértve Erwin
parancsnokot, és a barátaimat akiket nem láttam egy hónapig. Mindegyiket
megszorongattam, hiszen látszott rajtuk mennyire félnek ők is, legalábbis egyeseken, ezért próbáltam
a feszültséget oldani egy kicsit míg el nem indulunk. Mivel mindenki összegyűlt
Erwin elmondta a helyzetállást, kiderült, hogy senki se lesz effektív a
közelünkben, és a lényeg, hogy elmenjünk egészen az erdőhöz a gigantikus
fákkal. Figyelmeztetett minket, hogy nem lesz egyszerű dolga senkinek és minden
körülmények között követnünk kell az utasításokat, plusz nehogy megfeledkezzünk
a jelző rakétákról, mert nélkülük ugyancsak halott emberek vagyunk. Mielőtt
elindultunk volna megemlítette, hogy a célunk nem a titánok kiirtása, hanem
elkerülése, automatikusan eszembe jutott erről amit Hanji mit mondott még
hónapokkal ezelőtt, tehát a lényeg még mindig nem változott azóta semmi.
Szalutáltunk neki és egyenként felszállt mindenki a lovára. Ránéztem Erenre aki
izgatottan rám mosolygott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése