6. Fejezet

Kerek szemekkel álltunk az üvegháznál, mind a hárman elbujtunk a saroknál, vártunk a megfelelő pillanatra mikor feltűnik Avery és a terv szerint akkor Helennel belökjük a növények közé, remélhetőleg minden jól fog alakulni, mert semmi kedvünk sem volt büntetésre, mivel ez a “kis” tréfa nem egy pontlevonással járna. Éreztem ahogy a tenyerem is izzadni kezd a visszatartott türelmetlenségem miatt, nem tudtam uralkodni magamon, folyton az járt a fejemben hány féle képpen bukhatunk le, és milyen rosszul jöhetünk ki mi is ebből. Feljebb néztem, a fejem felett pont Virgie volt, nem láttam az arckifejezését, viszont mindent elárult mennyire erősen szórítja a falat maga mellett, általában nyugodt személy, azonban nagy a valószínűsége, hogy most az ő idegeit is erősen próbára teszi ez az akció. Helenre nem is kellett lenézzek, már sejtettem milyen vidám lehetett, minden féle hülyeségben benne volt, már mikor először barátkoztunk, akkor tudtam mennyire csintalan tud lenni, ezért ez maga lehet a mennyország neki.

Kitaláltuk, hogy Virgie küld egy levelet Avery-nek, hogy találkozzanak itt, mert el kell mondania neki valamit, amit nem részletezhet levélben. Amilyen tökkelütött az a szerencsétlen rögtön miután elolvassa eljön, és nem is tévedtünk, hiszen alig várhattunk öt percet máris feltűnt a másik sarokról egy félmosollyal az arcán. Virgie kiegyenesedett a helyéből, várt még pár percet, inkább késett minthogy rajta kapja a fiú, csak három perc után sétált magabiztos léptekkel az évfolyamtársa felé.

- Készen állsz? – motyogta izgatotta Helen, én erre bólintottam, mire leesett, hogy nem lát.

- Menjünk. – a hátsó bejáraton. Előre engedett, én pedig bal kezemmel előhúztam a pálcámat magamban elmondva az alohamora(feltörő varázslat) varázsigét amitől egy kattanással arrébb húzódott az ajtó helyet hagyva nekünk. Kicsit beljebb léptem magasabbra emelve a pálcámat, lumos(varázspálca hegyén fény gyullad) amitől lett éppen annyi világosság amennyire szükségünk volt, hogy jelezzünk Virgie-nek jöhetnek.

Kisétáltunk a helységből, a következő pillanatban pedig egy sikolyt hallottunk, majd egy pukkanást. Odafutottunk Virgiehez, aki remegő kezével tartotta a pálcát maga előtt, szemei pedig kerekek voltak. Avery nekinyomódott az üvegajtónak, majd dörömbölni kezdett rajta, mikor ez sem vált be előhúzta a pálcáját, de én gyorsabb voltam nála. Határozott mozdulattal elmondtam magamban egy varázsigét amitől beragadt egy kis ideig. Idegesen szitkozódni kezdett, ami épp, hogy áthallatszott az üvegajtókon meg ablakokon keresztül.

- Meg akart csókolni. – motyogta még mindig sokk hatás alatt barátnőnk. Helen undorodva megrázta a fejét, majd ádáz tekintettel nézett Avery-re.

- Te ott! – kiáltotta. – Ha még egyszer meg mered fenyegetni Virgie-t pórul jársz.

Avery erre elkezdett nevetni ami át is hallatszott hozzánk, nos, nem sokáig tudott nevetni, mivel háta mögül majdnem leharapta a fejét az egyik növény hatalmas szájával. Vicsorogva nézett a fiúra, aki egy varázsigével elkábította, de alig aludt el a növény, rögtön fel is kelt megrázva a fejét. Avery fél kezével újra dörömbölni kezdett, Helen már majdnem megint rá kiáltott, viszont meglepetésünkre Virgie határozott tekintettel nézett szembe Averyével.

- Avery. – szólalt meg ijesztően komoly hangon, bár mi alig hallottuk, mivel az ajtóhoz sétált és oda beszélt. – Ha jót akarsz magadnak komolyan távol maradsz tőlem. Még van egy dolog amit csak én tudok, de…

A továbbiakat nem hallottuk, mivel pár oktávval lejjebb beszélt, ezért egymásra néztünk jelentőségteljesen, majd vissza a párra. Meg sem lepődtünk mikor kiengedte az üvegházból, Avery vörös fejjel szinte elrohant mellettünk, Virgie pedig bezárta maga mögött az ajtót egy önelégült tekintettel. Egyikünk se kérdezte mégis mit mondhatott neki, és ezt a témát békén is hagytuk. Lassan visszaálltunk a normális kerékvágásba, én pedig kezdtem egy kicsit félni, mivel alig 5 hetem maradt A vizsgáig Lumplsluck professzorral, ráadásul egyre több tanár kezdte bejelenteni, hogy felmérni akarja mennyit tudunk a felvett anyagokból, ezért kelletlenül készítettem egy táblázatot amire felírtam a téli vizsgáimnak az időpontját.

Bájitaltan	November 10(hétfő)
SVK	December 4(szerda)
Gyógynövénytan	December 10(kedd)
Átváltozástan	November 23(szombat)
Mágiatörténet	November 30(szombat)
Számmisztika	December 5(csütörtök)
Rúna Ismeretek	November 16(szombat)
Asztronómia	November 28(csütörtök)

Elszörnyedve néztem a kis táblácskát amire felirtam az összes vizsgámat, nyilvánvaló melyik a legnehezebb, és melyik a legkönnyebb. Először mindenképpen Bájitaltanra kellett felkészüljek amihez hozzá is láttam újabb tanulási módszerrel amit még régebben Marvorvius ajánlott. A könyvtárba magoltam az összes hozzávalók listáját amit még első évben is meg kellett volna tanuljak, így nyilvánvalóan nagyon lemaradtam a többiekhez képest, főképp miután gyengélkedőbe kerültem szerdai órám után. Addig sikerült valahogy megtanulnom az első éves anyagot, de azt is úgy, hogy lemaradtam a Számmisztikával és a Mágiatörténettel, szóval teljesen kétségbeesetten indultam el barátnőimmel a szerdai napnak. Már előre féltem az estétől, tudtam megint a könyvtárba fogok gubbasztani, mert ott van a legnagyobb csend, a házunk nappalijában folyton nagy a nyüzsgés, ezért az időm nagy részét a poros könyvek társaságával töltöttem.

Szerdán reggeli után elindultam Számmisztikára, próbáltam figyelni órán, de annyira lemaradtam két leckével, hogy nem értettem egy kukkot sem, az egész óra szinte azzal telt, hogy kétségbeesetten keresgéltem a könyvemben hol tartunk és miket mond, de ezzel nem értem el semmit, csak azt, hogy szomorúan mentem ki óráról, és cseppet sem vidított fel a tény, hogy a következő tantárgyam Bájitaltan. A lányok már lent vártak, Helennek lyukas órája volt, Virgie-nek pedig fakultatívja, ő valamelyest át tudta érezni a helyzetet. A tanár, mint mindig most is kedves mosollyal a száján engedett be a sötétségbe, majd egy pálca suhintással világosságot teremtett a hatalmas pincében. A hátsó részén, ahol az asztal volt, egy üst állt benne pedig gőzölgő bájital. Rég volt olyan órán, hogy kérdezte milyen bájitalt csinált nekünk, ezért kissé félve indultam el a többiekkel az üst irányába, viszont amint odaértem elbújtam barátnőim mögött még mielőtt katasztrofális hülyeséget nem csinálok.

Kiderült ezen az órán egy kissé veszélyesebb főzetet fogunk alkotni, ezért a hozzávalókkal vigyáznunk kellett. Összevont szemöldökkel néztem a hozzávalók listáját, óvatosan nyúltam az összes után, amik szerintem bele kellettek. Beleöntöttem a levelek levét, utána elkezdtem felvágni egy fekete alakú, kemény dolgot, fogalmam sem volt pontosan melyik is az, ezért erőlködve vagdostam fel egymás után.

- Aucs. – motyogtam miközben a hosszú vágás nyomot néztem a tenyeremen. Varázspálcámmal gyorsan egy kötés bűbájjal rögzítettem, utána hozzá láttam volna tovább csinálni a főzetet mikor azt vettem észre, hogy csípni kezd a sebem. A tanár mosolyogva sétált oda hozzám míg meg nem látta miképpen fogom nem rég bekötözött sebemet, ami már át is ázott a vértől. Lumpsluck professzor először rám nézett utána a hozzávalókra, majd szája egy o formára húzódott.

- Wagner kisasszony, menjen fel a gyengélkedőre, most. – pálcájával rögvest lecserélte a kötésemet egy újra. Szemem sarkából láttam ahogy mindenki abbahagyta a munkát és minket figyelt amitől elvörösödtem.

- De tanár út, semmi bajom sincs, csak egy kicsi vágás.

- Ez a kicsi vágás mérgező kisasszony, nem hiába mondtam vigyázzanak a hozzávalókkal, remélem most már mindenki hall engem! – kiáltott most már körbe kissé kétségbeesett tekintettel.

- Rendben… - motyogtam továbbra is fogva a csuklómat.

Szomorúan sétáltam a gyengélkedő irányába, már úgy is eltelt legalább három hét, hogy nem jártam errefelé, már biztos hiányzok Miss Francois-nak. Sóhajtva sétáltam tovább a kihalt folyosókon, mivel nagyrészt senki se járt erre, valószínűleg az órák miatt, éppen ezért emeltem fel a szemöldökömet mikor meghallottam hátulról léptek zaját. Kíváncsian fordultam hátra, akkor vettem észre ahogy Riddle neutrális tekintettel sétál felém, összevont szemöldökkel néztem ahogy megáll mellettem, majd kérdően felemeli egyik szemöldökét.

- Mit keresel itt? – kérdeztem kicsit hátrébb téve egy lépést.

- Pont téged, Wagner kisasszony. Lumpslck professzor utánad küldött, szerény véleményem szerint majdnem szív infarktust kapott mikor eszébe jutott lehet el sem jutsz egyedül a gyengélkedőre. – a végén kedvesen elmosolyodott, míg én csak hitetlenül megráztam a fejem.

- Ezerszer voltam már a gyengélkedőn, valójában lassan egy törzsvendég vagyok ott, Miss Francois lassan megszeret.

- Az lehet, annyi a különbség, hogy a többi alkalommal nem volt méreg a szervezetedben. Sietnünk kell még mielőtt széjjel nem terjed, veszélyes is lehet.

- Riddle, komolyan, nincs szükség…

- Lehet nem tűnt fel eddig, de én értek a bájitalokhoz, és az ami most a véredbe került veszélyes. – nem voltam biztos benne, hogy aggódik, vagy egyszerűen kissé irritált mert nem akarok rá hallgatni, az viszont biztos, hogy valami fura dolgot éreztem a kezemnél amit megvágtam.

- Wagner…fogd meg a kezem.

Ez volt az utolsó dolog amit hallottam tőle, ugyanis a következő pillanatban már nem hallottam mit mondott, csak a száját láttam mozogni, meg éreztem ahogy csorog le a vér a kezemen. Teátrálisan sikerült elájulnom, mivel mikor legközelebb felkeltem már a gyengélkedő egyik ágyán feküdtem, sajgott a tenyerem és a fejem is zúgott, mintha rengeteg kalapács egyszerre a fejemben elkezdett volna zakatolni. Sóhajtva megfogtam a fejemet, annyira nem aggódtam, mivel sikerült valahogy eljutnom az ágyba, és még csak most vettem észre mennyire jobban érzem magam. Eddig nem volt semmi nagyobb bajom, csak zsibbadtam, most viszont leredukálódott csak a tenyeremre. Lassan pislogva néztem a bekötözött kezemre, az már egy pozitív dolognak számított, hogy nem ázott át a kötés, szóval nyugodtan sóhajtottam egyet lejjebb csúszva az ágyamon. Az ablakon át kinéztem a szabadba, úgy tűnt még nincsen öt óra, mivel viszonylag világosság uralkodott kint, tehát körülbelül két órán át legalább ki voltam ütve, amit a fejem is megérzett.

- Felkeltél. – inkább egy megállapítás volt, mintsem egy kérdés. Miss Francoisra számítottam, ezért kissé meglepett, hogy helyette Riddle sétál mellém és ül le egy közeli székbe.

- Úgy néz ki. – motyogtam még mindig kicsit fáradtan. – Te mit keresel itt?

- Nem éppen a legjobban fogalmaztad meg köszöneted egy olyan embernek aki felvitt az ölében idáig. Igen, elájultál, vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, rám ájultál. Fel kellett vigyelek ide, ezek után már a legkevesebb, hogy megvárom míg felkelsz.

- Wow. – csak ennyit tudtam elsőre kimondani mikor befejezte mondandóját. – Köszönöm, igazán.

- Ah Miss Wagner, azt hittem végre megtanulta a bájital főzés rejtelmeit és többé nem kell találkoznunk, már elnézést a fogalmazásért. Még ezt igya meg kérem, utána mehet. Estére már a zsibbadás is el fog múlni, viszont a teste még gyenge, tehát megparancsolom az egész napos pihenést.

- Értettem. – motyogtam vörösödve, miközben elvettem ép kezemmel a főzetet ami undorítóan bugyborékolt az üvegben, azonban mikor lenyeltem érdekes módon eper íze volt. Határozott mozdulattal félre toltam a takarót, egyik lábamat pedig már a cipőmbe akartam rakni mikor rám jött egy szédülés ami miatt majdnem hátraestem volna az ágyba, ha nem fogom meg a matrac szélét.

- Hoppácska, csak óvatosan kisasszony. Riddle, kérem vigye le a klubhelységükbe, ha nem nagy kérés.

- Egyáltalán, szívesen segítek. – bólintott huncutul mosolyogva, míg én az életben maradásért szenvedtem. Mikor úgy éreztem biztonságos felvettem a cipőmet és a köpenyemet ellenőrizve, hogy a pálcám biztonságos helyen van-e.

- Fogd meg a kezem. – most már jelentőségteljesen nézett rám, nem is csodálom, mivel arra még én is emlékszem, hogy mielőtt elájultam volna akkor is ezt mondta. Elköszöntem a nővértől és mikor kiértünk félvenéztem a magasabb évfolyamtársamra. Újra jelentőségteljesen nézett rám, de mikor látta, hogy nem áll szándékomban egyáltalán megfogni a kezét beletörődve megfogta jobb kezével a hátamat a ballal pedig a csuklómat amilyen lágyan csak tudta.

Úgy sétáltunk végig a folyosón, mintha ő bármelyik pillanatban készen állna elkapni ha megint elájulnék, az én arcomon pedig teljes kétségbeesés, mert nem akartam egy lélekkel se találkozni, az nagyon megalázó lett volna. Riddle arckifejezése teljesen neutrális, nem tudtam volna kitalálni mégis mire gondol, ezért elnéztem tőle és szótlanul sétáltam mellette reménykedve, hogy hamarosan leérünk a pincébe és végre aludhatok amennyit csak akarok. Sóhajtva néztem a kezét ahogy a csuklómat fogja mikor megragadt a szemem valamin, pontosabban egy gyűrűn ami az ujján volt.

- Szép a gyűrűd. – úgy tűnt mintha a hangom nem is az enyém volna, valamilyen drogot rakott a nővér az italba? Homályos tekintettel emeltem oda a jobb kezemet, majd ujjaimmal végigsimogattam a tárgyon, félig mintha éreztem volna ahogy kicsit megfeszül a teste, aztán egy másodperc alatt újra relaxált lesz. – Mikor szerezted? Tavaly még nem volt rajtad…valami családi örökség?

- Fogjuk rá, valami ahhoz hasonló. – válaszolt kifejezéstelen tekintettel, úgy tűnt ez a téma annyira nem tetszik neki, ezért lassan visszaeresztettem a kezemet az oldalam mellé. Riddle kicsit erősebben szorította meg a kezemet, meg a hátamat, valamiért teljesen kótyagos lettem, ezt is csak a gyógyszer hatására kentem.

- Alszok kicsit. – alig mondtam ki ezt a rövid két szavas mondatot, máris lehunytam a szemeimet, az arcomat pedig a fiú vállára raktam.

Mikor felkeltem még fáradtabbnak éreztem magam, mint ezelőtt, ezért kicsit nyújtózkodtam még, egészen addig míg Helen rá nem ugrott az ágyam szélére. Ettől majdnem a frász jött rám, úgy fordultam arrébb, mintha maga a halál közelített volna meg, persze ezt nem mertem volna megmondani neki, még a végén megölne. Szőke haját befonta és a feje köré fogta, ettől úgy nézett ki, mint egy aranyos, és ártatlan lány, az első jelző teljesen messze áll az igazságtól, de ez most lényegtelen. Aggódva nézett rám hatalmas kék szemeivel, utána váratlanul megragadta jobb kezemet.

- Ugye jobban vagy már?! Te jó ég, annyira aggódtunk miattad, mikor Tom behozott nem tudtuk mi történt, úgy nézett ki mintha el lettél volna ájulva, annyira durva volt! Félig a fejed a vállán volt, szegény már alig bírt el.

- Most titkon lekövéreztél? – kérdeztem rekedt hangon. Biztos egy jó ideje nem ihattam vizet.

- Dehogy, dehogy. – rázta meg a kezét maga előtt. – Na és megkért egy kisebb lányt jöjjön fel szólni nekünk, mert ugye nem hozhatott fel a lányokhoz, arg, hülye szabályok. Visszatérve, lejöttünk Virgie-vel nagy nehezen felhoztunk…

- Ez mikor volt? – kivettem a kezemet a tenyeréből, majd lassan felültem, az ép kezemmel kikezdtem

bogozni a fáslikat bal kezemről, olyan szerencsétlenül ahogy csak el lehetett képzelni.

- Pár órája. Már vacsora is eltelt, tényleg ettél te ma valamit? – mielőtt még válaszolhattam volna a függönyömet, szinte feltépte Virgie, úgy férkőzött be az intim szférámba.

- Dahlia! Istenemre esküszöm, nem tudnál csak egy kicsit vigyázni magadra? Melyik részét nem értetted a veszélyeset vagy a mérget? Komolyan…tipikus, csak te vághatod úgy meg magad, hogy egész napra ki legyél dőlve.

- Kösz anya, már hiányzott.

- Apropó, mikor írtál neki utoljára? – zöld szemeit szigorúan összehúzta amitől meg kellett forgassam a szemeimet.

Mivel nem hagyott békén a témával egy óra múlva se megígértem neki, hogy írok a szüleimnek, pontosabban anyának, mert apa teljesen el szokott lenni foglalva a munkájával, szóval általában csak anyával beszélek. Csütörtökre minden visszaállt a normális kerékvágásba, úgy tűnt teljesen felépültem, most már csak magyarázkodnom kellett azoknak a tanároknak akiknél nem tűntem fel az óráján, ezzel szórakoztam reggelinél, egyessével mentem oda hozzájuk, de végig se mondtam a történetet, épp hogy a bájitalig jutottam el már legyintettek és küldtek is el. Elég megalázó, hogy lassan az összes tanár tudja milyen veszélyes ez a tantárgy, magáról a professzorról aki tanít, ne is beszéljünk. Csütörtökön két órám is van vele, de mindvégig mellettem ólálkodott, leste mindegyik pálcasuhintásom és lépésem, egyszer véletlenül neki is mentem mikor a szekrényhez sétáltam volna. Lumpsluck a végén fáradtan sóhajtott, majd óra után, mint oly sokszor magához hívott, úgy tűnt kicsit megnyugodott, hogy ma nem kerültem gyengélkedőbe…vagy bárki más a teremből.

- Látom most már minden rendben Dahlia, maradjon is így, ha megkérhetem. Remélem komolyan ráállt a tanulásra, alig pár hét maradt a vizsgákig, és nem jó szívvel buktatnám meg, de azt is tudni kell, hogy ha kell akkor megteszem.

- Tudom, tanár úr. – húztam el a számat szomorúan.

- További eredményes tanulást akkor.

Barátnőim kint vártak a terem előtt eléggé savanyú arcokkal, csak tippelni tudtam, hogy az én arckifejezésemet utánozzák, ez a helyzet lassan kezd kezelhetetlenné válni, mivel még mindig nem tanultam meg a másod éves anyagot, lassan pedig a hatod évest kellene elkezdjem míg nem túl késő. Kicsit deprimáltam beszélgettem a többiekkel, nagyon nem is figyeltem pontosan merre megyek, valahogy automatikusan sétáltam utánuk, pont ezért majdnem nekimentem Virgie-nek, mikor hirtelen megállt előttem a folyosó közepén. Összevont szemöldökkel léptem mellé.

- Mi történik? – kérdeztem meglepetten.

- Az ott nem Reus? Olyan mintha…rosszban sántikálna, nem? – Helennel együtt össze-vissza kezdtünk nézelődni a folyosón, mikor a végén megpillantottuk nem messze tőlünk, tényleg eléggé cselszövő tekintettel nézett körbe, majd lefordult egy mellékfolyosóra.

- Láttátok? Pálca volt a kezébe… - mielőtt Helen végigmondhatta volna észrevételét Virgie szigorúan közbe szólt.

- Dahlia, nehogy! Látom az arcodon mire készülsz.

- Sietek, falazzatok, ha kell. – félig ordítva szóltam hátra nekik, mert elkezdtem rohanni arra amerre Marcorvius ment.

   Egy idő után lelassítottam lépteimet, lélegzet visszafolytva sétáltam, szinte lábujjhegyem, egészen az egyik falig, hangokat hallottam a másik részéről. Nem tudtam teljesen kibogozni hány hang, és kik lehetnek ott még, de egy dolgot biztosra tudtam, Marcorviusnak is ott kell lennie. Valami nagyon nincs rendjén, a zsigereimben éreztem, nem tudtam volna megmagyarázni pontosan mi, és hogy, csak éreztem. Sajnos a női megérzésem elfelejtett figyelmeztetni a közelgő veszélyről, aki nem más volt, mint maga a fiú akit követtem. Óvatosan kihajoltam a fal mögül, ekkor láttam meg magam előtt egy Mardekár egyenruhát, félve néztem fel, előre gyanítva mi lesz a következő pillanatban. Nem is tévedtem, szürke szemei eslötétültek mikor észrevett, a pálcát amit eddig a kezében tartott gyorsan elrakta, láttam hogy közelebb jön hozzám, ezért gyorsan hátráltam pár lépést.

- Mit keresel itt? – kérdezte visszafogva indulatait. – Nem kellene itt legyél!

- Mi történik? – kérdeztem ugyan olyan hangnemben. – Most már hozzám szólsz? Valahogy a múltkor feltűnően ablaknak tekintettél. Remek!

- Dahlia, ez nem az a pillanat amikor…

- Igaz, sose az a pillanat.

- Kérlek menj el, veszélyes. – szürke szemei most már világosabbak lettek, arca pedig teljesen elsápadt, mintha bármelyik pillanatban el tudná hányni magát.

- Jó, megyek. – fintorogtam. – Akkor most én kérlek meg téged, ne szólj hozzám ezután. Maradok inkább ablak, te meg egy szarzsák!

Utolsó órámra teljesen feldúltan érkeztem, annyira megeröltettem magam, hogy bocsánatot kérjek a tanártól amiért késtem, viszont utána leültem a helyemre, dúltam egész órán, csendben, már amennyire kitelt tőlem. Inkább semerre se néztem, csak a tanárnőre, meg az előadására várva mikor lesz már vége ennek, hogy szabaduljak már ki ebből a zárt, sötét környezetből. Érzékelhető lehetett körülöttem mennyire ideges voltam, mivel barátaim nem szóltak hozzám hosszú ideig, csak vacsoránál kezdtünk újra beszélgetni, mikor látták nyugodt tekintetemet ahogyan az ételt pásztázom. Leültem a nagy asztalhoz, hogy írjak egy levelet anyának, olyan rövidre fogtam amennyire csak tudtam.

Kedves anya!

Minden rendben nálam, a bájitallal van egy kis gond, de azt majd valahogy elrendezem, remélem ti is boldogok vagytok, és vigyázzatok magatokra! Meglátom a vakációban hogy jövök haza, egyelőre még én sem tudom.

Szeretettel Dahlia

Sóhajtva raktam el a taláromnak a zsebébe, majd vacsora után felviszem a bagolyházba, gondoltam, ahol az iskolai baglyok is vannak. Barátnőimmel még elbeszélgettünk egy ideig, oly annyira, hogy majdnem el s feledkeztem a levélről, egészen addig, míg Virgie eszembe nem juttatta. Mire valók a jó barátok, nem? Nem is kérdezték mi történt Marcorvius-szal, és azt kell mondanom, jól tették.

5. Fejezet

Még mindig nem hiszem el, hogy belerángatott ebbe Helen. Összefont karokkal a mellkasom előtt álldogáltam a klubhelységben várva készülődjön ő is el, addig pedig próbáltam valamit kitalálni miért nem mehetek ma vele futni. Argh, visszagondolva hiba volt fogadást kötni vele, tudhattam volna ez lesz a vége, valahogy mindig elvesztem őket, és ez most sincs másképpen. Összeszűkült szemekkel néztem ahogy egy árnyék elsuhan az ablak előtt, biztos megint az egyik sellő úszott el előttünk, néha szeretnek a közelben ólálkodni, bár eddig sose csinált egyik vízi állat semmi rosszat, mégis van mikor félek tőlük, főképp mikor éppen éjjel felfelé megyek a szobámba és egy hatalmas dolog úszik el, még én se tudom mi lehet az. Unottan forgattam meg a szemeimet, eszembe jutott a fogadás napja, jobban mondva az utóbbi tíz percben csak ez járt a fejemben.

     Rúna ismeretekre siettem teljes sebességgel, mivel Dumbledore professzor bent tartott minket gyakorlati órán, ezért öt percem volt, hogy eljussak a kastély másik felébe, és mintha ez nem volna elég Helen is rám szállt. Azt hittem valami fontos dolgot akar velem közölni, e helyett hevesen gesztikulálva magyarázta milyen jó lenne ha holnap mennék vele futni, mert lassan már unja az egyedüllétet. Sose értettem hogyan lehet egyszerre futni ÉS beszélgetni, de ezt inkább rá hagytam.

- Helen, ha eddig nem vetted volna észre nem vagyok a legsportosabb ember. Nem emlékszel mi történt mikor jelentkeztem kviddicsre? Tudod…harmad évben. – magyaráztam miközben tovább siettem, már ettől is kifáradtam, nem beszélve attól, hogy válaszolnom is kellett neki.

- Ajj naa, csak gondolj bele a pozitív kijövetelre!

- Miről beszélsz? – motyogtam egyre nehezebben lélegezve.

- Ha én kibírom akkor te is!

- Mitől lettél hirtelen ilyen sport ember?! Eddig felkelni is lusta voltál az ágyadból.

- Mibe fogadunk? Hónap végéig ha még mindig futok akkor jössz velem.

- És ez nekem miért jó? – siránkoztam kétségbeesetten, viszont rögtön elhallgattam amint felajánlotta a világ legjobb  dolgát.

- Megcsinálom a házidat Bájitaltanból.

- Na ne.

Igen, innen kezdődött az egész, ezért állok most tréningbe, és bár előkészítettem az őszi kabátomat meg a legnagyobb sálamat még mindig nem voltam biztos benne mennyire jó ötlet nulla fokban kint rohangálni, ráadásul pont nekem. Csak azzal tudtam nyugtatgatni magam mennyire megéri nekem, mert legalább kész lesz egy házim amire végre nem kell készülnöm, csak ezt a keserves pár órát kell kibírjam. Virgie még nyugodtan aludt a szobájában, nem is csodálom, hiszen hajnali öt  óra volt, eddig fogalmam sem volt hánykor szokott futni Helen, párszor láttam éjjel menni, reggel meg ugye nem volt mikor, hiszen aludtam…akárcsak a normális emberek. Sóhajtva le akartam volna ülni az egyik ülőgarnitúrára, sajnos nem jutottam el odáig, mivel Helen vigyorgó és természetfelettien energikus arca került elő a lépcsősorból. Amint meglátta mire készülök ledorgált, majd megjegyezte miért nem melegítek be nehogy haldokoljak a pályán, szerintem felesleges bemelegíteni, mivel így is úgy is haldokolni fogok, szóval inkább hamarabb túl akarok esni ezen a sanyargató napon.

Helen kitűnően nézett ki ebben a sportos viseletben, szőke haját felfogta a feje búbjára több csattal nehogy az arcába lógjon, kezében egy nagyobb üveg amibe Erősítő bájitalt töltött, míg az én fekete hajam minden felé állt, még arra is lusta voltam, hogy megfésüljem vagy bekössem, nyakam körül pedig a világ legvastagabb sálja, a fél arcomon pedig, ami kilátszott belőle, kétségbeesett tekintet. Dideregve követtem felfelé a lépcsőkön, becipzároztam a kabátomat sálamat pedig beletűrtem, addig Helen normálisan trécselve haladt felfelé, minthogyha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Igazán akkor kezdtem hiányolni az ágyamat mikor megcsapta az arcomat az őszi hideg, ráadásul még kint csak most hajnalodott. Az ég egyik oldala pirosodott a másikon pedig még igencsak láthatóak voltak a csillagok és a félhold is, azt kell  mondanom nagyon romantikus lenne ez a környezet, ha nem tudnám miért jöttem ide ki hajnali ötkor.

- Készen állsz? – kérdezte vakítóan csillogó szemekkel. Bátortalanul bólintottam, ennél jobban már úgy sem lehetek készen.

Eleinte elég jól bírtam, mondjuk az első tíz percben, még ő is lassabban futott, gondolom azért, hogy legyen időm belelendülni a későbbiekben, csakhogy ez nem következett be, helyette egyre lassabban kezdtem futni, míg a végén több méter hely lett köztünk. Lihegve álltam meg, ezen a ponton már mindegy, hiszen úgy is már rég elöl volt valahol. Megdörzsöltem lefagyott ujjaimmal a szemeimet, közben kezdtem gyorsabban sétálni, bár elég kevés esélyét láttam annak, hogy utolérjem, mégis próbálkoztam. A kastély mellett futottunk végig, szóval bármelyik pillanatban találkozhattam volna egy ismerősömmel, a helyében kinevettem volna magam az is biztos.

Fejemet fogva fordultam be a következő sarkon mikor megláttam Helent kissé lassabban futni, lábait is valahogy másképpen rakta, mint eddig. Elkezdtem utána kocogni, egyre csak azon járt az agyam mégis miért fut ilyen furcsán, mikor hirtelen észrevettem a probléma okozóját. Nem messze ült az egyik padon Riddle, kezében egy igen réginek tűnő könyvvel, tekintetével szinte falta a sorokat, fel sem figyelt barátnőmre aki akkor próbált előtte minél nőiesebben futni…egészen addig míg el nem vágódott. Hangosan. Kezeimet a számhoz emeltem nehogy elszisszentsem magam Helen láttán, aki úgy terült ki a poros földön, mint egy kígyó. Riddle kissé lejjebb emelte a könyvét, alig egy másodpercet időzött a szeme az évfolyamtársán, utána, mintha mi sem történt volna, visszatért az olvasáshoz, én pedig odarohantam a lányhoz, hogy segítsek neki. Úgy vettem észre az esés nem volt annyira fájdalmas, mint ez az égése, ezért karon ragadva gyorsan elráncigáltam a kastélyba még mielőtt mégjobban leég a fiú előtt.

- Komolyan. Mit gondoltál? – ráztam meg a fejemet, dzsekimből előhúztam a pálcámat, elmondtam magamban egy varázsigét amitől a sebei rögvest be is gyógyultak. – Eszetlen lány…

- Ah én csak…

- Te csak, te csak. – ráztam meg a fejemet.

- Mi történt? – Virgie még fáradt tekintettel ült le reggelizni velünk, el is felejtettem, hogy nemsokára órákra kell menjünk én pedig még át sem öltöztem, sőt, le sem tusoltam.

- Helen leégette magát.

- Már megint?

- Hey! Ez…oooff, nem tudom mit tegyek. Azt hiszem egyre rosszabb a helyzet.

- Annyira azért mégsem. Ma legalább felnézett a könyvéből.

- Komolyan? – csillantak fel szemei. – És szomorúan nézett, mert elestem? Vagy fel akart volna segíteni, csak pont akkor jöttél te?

- Ummm, nem. Csak rád nézett, de úgy nézett ki a könyve érdekesebb.

- Oh, bloody hell.

- Ne káromkodj, de ez aztán tényleg fejlődés. – ismerte el Virgie miközben több féle ételt rakott a tányérjára. – Nem kellene menjetek tusolni?

Ebédre még mindig ez volt a téma, mivel úgy tűnt Helen még mindig nem akarja feladni a reményt, valamiért életcélja lett Riddle felszedése, egy idő után pedig kezdtem azt hinni, hogy nem is azért, mert annyira tetszik neki, hanem mert egyszerűen egy trófea lenne neki. Meg is tudtam érteni, hiszen a fiút eddig senki sem láttam lánnyal járni, na nem mintha annyira úgy tűnt rajta szüksége van egyre, ezért nem értettem Helent. Nem olyannak tűnt aki vigyázna, és aranyosan viselkedne a barátnőjével. Minden esetre megmondtam neki várom a mai házit az ágyamon, mivel Lumpsluck biztosan fog adni egy halommal, elnézve azt, hogy alig egy hónap van már csak a vizsgájáig. Az elég soknak tűnik, csak nem nekem…még mindig traumatizálóan rosszak az eredményeim, viszont a tanár annyira el van ragadtatva még mindig a dolgozattól, hogy valamiért elsiklik ezektől a baleseteimtől. Az egyetlen pozitívum az, hogy nem kerültem be a gyengélkedőre.

A mai órákat túléltem, még a házik amiket kaptam sem voltak annyira szörnyűek, szóval úgy éreztem kiérdemlek szép kis csendes hétvégét. A lányokkal megegyeztünk, hogy végre lenézünk Roxmortsba a Két seprűbe, ez volt az első hét, hogy lemehettünk, szóval nyilván rengetegen lesznek szombaton meg vasárnap, mi mégis úgy döntöttünk inkább szombaton megyünk le oda, valamikor korán, hátha akkor még nem lesznek olyan sokan. Addig is péntek délután, vacsora előtt két órával elindultam a kedvenc üvegházam irányába, bevallom, rengetegszer lejöttem már ide titokban, hátha találkozok újra Marcorvius-szal, de eddig nem volt szerencsém, mindig csalódottan hagytam el a helyet, viszont legalább nyugodtan.

Ma sem volt másképpen, hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a botanikus kert ajtaját, ami, mint mindig, most is nyiszorogva tárult fel. Már a jól ismert utamon mentem kigombolva az egyenruha kabátomat, zöld sálamat pedig lehámozva a nyakamról, viszont rögtön megálltam egy helyben mikor megláttam őt nem messze egy kisebb növény mellől. Valaki még bejöhetett mögöttem, mivel egy kisebb szél támadt, ami megmozgatta a növényeket amik közelebb helyezkedtek az ajtóhoz, és ezzel egy időben egy szeder illatot éreztem amitől elmosolyodtam. Ebben a helyzetben nem tudtam mit csináljak, régen találkoztunk már kettesben, ezért kezeimmel játszadozva elkezdtem nézni egy virágot, mintha a világ legérdekesebb dolga lenne. Egészen addig fixíroztam szerencsétlen növényt, és néztem félig a közelemben ülő fiúra, míg észre nem vett ő is, majd mosolyogva oda nem hívott magához. Együtt nevetve beszélgettünk, teljesen elengedtünk magunkat ezen a helyen, elkezdtünk beszélgetni a következő vizsgánkról is, ami kicsit lelombozott.

- Felkészültél kicsit? Legalább kicsit? – nem kellett megmondania mire gondol, sejtelmes pillantásából rögtön tudtam, hogy Lumpsluck órájára gondol.

- Én mindig készülök. – ráztam meg a fejem csalódottan. – Nem elég.

- Auror akarsz lenni, ugye? – mintha egy kicsit elhúzta volna a száját, erre inkább nem mondtam semmit. – Persze…rögtön gondoltam, hiszen olyan órákra jársz. Kár, hogy Lump órái olyan nehezek.

- Neked nem! Szerintem legtöbben ügyesek, csak…nekem nem való ez a tantárgy.

- Könnyen el lehet sajátítani. Elmondom a titkát, ha akarod… - szürke szemeit összehúzta, testével kissé előrébb is dőlt, miközben beszélt. Az arcom újra égni kezdett, csak reménykedtem a sötétben nem látszik semmi.

- Hallgatlak.

- Hozzávalókat. Tanuld meg. Magold, ha nem más. Mindent tudnod kell róluk, máskülönben sose fogod megtanulni hogyan kell bájitalt csinálni. Kell tudd mire jó, mire nem, mikor kell használni , érlelni, vágni, hol kell beszerezni.

- Már csak ebbe belefáradtam. – motyogtam csalódottan.

- Sose tanultad meg?

- Nope. – ráztam meg a fejem nevetve. – Valahogy mindig sikerült átbukdácsoljak, most is az a dolgozat mentett meg.

- Még mit írtál bele? Hallottam óra után ott kellett maradj, aztán kiderült Kiváló lett. Hogy létezik?

- Őszintén…én se nagyon tudom. – és ez volt a szín tiszta igazság.

     Olyan fél tíz környékén lépett be hozzánk a Gyógynövénytan tanárnő, hogy most már menjünk vissza lassan a hálótermünkbe, mert neki is be kell zárnia a botanikus kerteket. Marcorcvius arcán mintha átfutott volna egy pillanatra valami, a felismerés, rögtön utána pedig a félelem. Nem tudtam hova rakni ezeket az érzelmeit, ezért megpróbáltam megfogni a vállát, hogy egy kicsit kirázzam a gondolkodásából.

- Ne. – motyogta lesütött szemekkel. – Ne haragudj Dahlia, most mennem kell. Ma van Lump Klub és máris késében vagyok. Kellemes estét.

- Várj! – ezt nem hagyhattam annyiban, a multkor is ugyanezt csinálta, most már biztos nem fogom hagyni neki, hogy elrohanjon előlem. Utána kocogtam ahogy csak tudtam, de hosszú lábai miatt nem kicsit le voltam maradva tőle. – Miért kell ennyire siess?

- Te nem értheted. – motyogta zavartan.

- Ha nem magyarázod meg nem is fogom megérteni, szóval akár el is kezdheted.

- Fontos, hogy ott legyek a klubban, most pedig megint elkéstem.

- A tanár szerintem van olyan kedves és megérti, az órákon is…

- Ez most más. Ez most… - egy idő után megálltunk és úgy beszélgettünk a kihalt folyosó kellős közepén egészen addig, míg egy túlságosan is ismerős hang félbe nem szakított minket.

- Reus! Végre megtaláltalak, a többiek kezdtek már aggódni, ezért indultam el utánad. – Riddle kecses léptekkel jött felénk, és bár az jött le a mondandójából, hogy sietnie kellene valamiért lassan sétált. Mielőtt még jobban belegabalyodtam volna a problémájukba megfordultam és elsiettem magára hagyva a két fiút.

Valószínűleg furcsa tekintettel léphettem be a szobába, mivel Cass lejjebb eresztette a könyvet amit olvasott, Helen abbahagyta a sminkjének lemosását Virgie pedig felült az ágyában, pedig úgy nézett ki félálomban van. Mielőtt bármelyikük is kérdezhetett volna valamit gyorsan elmentem a cuccaimért, hogy tusoljak, most nem volt kedvem velük megbeszélni semmit sem, majd esetleg holnap mikor lemegyünk Roxmortsba, mivel jelenleg nem éreztem túlságosan a toppon magam. A meleg víz lelassította szívverésem, eddig észre sem vettem milyen gyorsan dobogott, egészen addig míg el nem kezdett ritmusosan verni. A pára, meg a forróság megtette a hatását, amint oldalamra fordultam a selymes ágyban rögvest álomba szenderültem, és ámbár sokat aludtam, mégis mikor Helen reggel felkeltett úgy éreztem magam, mintha végig éjszakáztam volna. A szőke hajú lány már teljesen készen volt mikor bedugta a vigyorgós fejét a függönyömön, nem is nagyon figyeltem arra mit magyarázott, csak aludni akartam volna még pár órát, ezért lassan a fejemre húztam smaragdzöld takarómat. Pár másodperc telhetett el, de máris csak pizsamában feküdtem, mivel barátnőm határozott mozdulattal lehúzta rólam az anyagot, ezért kelletlenül elkezdtem én is készülődni.

Egymásba karolva sétáltunk a hidegben, mire odaértünk kezdtem én is jobban felébredni, főleg mikor megláttam a kedvenc édesség üzletemet, a Mézesfalást. Gyorsan ki is akartam bogozódni a kezükből, de mintha megérezték volna mit tervezek, mivel éreztem ahogy szorosabban megfogják a karjaimat elvezetve egy másik üzlet irányába. Bele kellett törődnöm, hogy alig a hatodik(!) üzlet volt mibe benéztünk, de akkor aztán majdnem mindent fel is vásároltam, lassan már attól tartottam, hogy nem marad elég pénzem a Két Serpűre. Helen éppen egy gyönyörű krémszínű palástot nézett az üzlet kirakatában, én pedig unottan követtem a tekintetét, míg Virgie óvatosan meg nem bökte az oldalamat. Felvont szemöldökkel fordultam az irányába, majd követtem a tekintetét, a szívem pedig egyből gyorsabban kezdett zakatolni a mellkasomban. Nem annyira messzebb tőlünk sétált az irányunkba egy kisebb fiú csapat, rögtön felismertem a kissé előrébb sétáló Riddle-t amint Averyvel beszélget mellette. A szemem sarkából láttam ahogy Virgie alig láthatóan a hátam mögé kezd somfordálni, Helen pedig összeszűkült szemekkel nézi szerelmét.

Barna szemeimmel én is követtem a fiúk arcát hátha meglátom Marcorviust, akit végülis észrevettem valahol Riddle háta mögött, miközben beszélgetett egyik barátjával. Elmosolyodtam, viszont a vidámság hamar kiszállt belőlem, mikor megláttam milyen csúnyán sántít. Mikor elég közel voltak akartam volna köszönni neki, a fiú viszont elnézett tőlünk, még a testtartását is elfordította, ettől pedig úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.

- Ezt direkt csinálta! – sziszegte mellőlem Helen rondán nézve a fiúra. Csak gyengén tudtam bólintani erre, mivel a szemem összeakadt Riddle sötét szemeivel. Óvatoson mosolyra húzta a száját, nekem eszem ágában sem volt viszonozni, helyette megragadtam két barátnőmet elindulva a kocsma felé ami alig pár méterre állt tőlünk.

- Ez hihetetlen. Láttad Virgie? Elnézett! Direkt. – füstölt helyettem is Helen, Virgie elhúzta a száját fél kezével jobban eltakarva sáljával az arcát.

- Nem volt nehéz észrevenni.

- Komolyan, ki csinál ilyet? Azt hiszi azért mert férfi bármit megengedhet magának?

Ez volt az utolsó mondat amire figyeltem, mivel megfordítottam a fejem, hogy még egyszer utoljára ránézzek Marcorviusra, aki éppen hevesen beszélgetett Riddle-el. Csak egy kis vajsört tudott feldobni ezen a borzalmas napon, mégis mire számítottam én sem tudom. Végülis csak azért mert párszor beszélgettünk nem azt jelenti, hogy legjobb barátok lettünk, lehet csak egy kicsit reménykedtem abban jobban felfigyel rám, ezzel szemben pont az ellentétét értem el. Barátnőim komolyan mindent megtettek annak érdekében, hogy elfeledtessék velem ezt a cseppet sem kellemes eseményt, még az édességeket is eszembe juttatták amiről már meg is feledkeztem.

     Azokat ettem miközben visszafelé sétáltunk a Roxfortba, a kedvem is kicsit jobb lett, az újdonsült cuccokkal amiket vettem begubóztam a paplanom alá, bármit is mondtak barátnőim sehogy se sikerült kiszedjenek onnan, lehet annyira mégsincs jó kedvem? Eszembe jutott az üvegház, de rögtön el is vetettem az ötletet, mert amilyen szerencsém van pont akkor fogok találkozni Marcorvius-szal, arra pedig most semmi szükségem sincs. Csak egyetlen normális ötletem volt, az pedig a könyvtár, ott legalább biztos senki sem fog zavarni, nyugodtan olvashattam bármit a legnagyobb csendben.

Kicsit pozitívabban leültem az egyik karosszékbe egy nagyobb kötettel amit úgy terveztem ma ki is olvasok, mivel elképesztően érdekesnek tűnt, szóval kényelmesen elhelyezkedtem ,közelemben egy zacskónyi édesség, másik oldalamon pedig egy kis olajlámpa. Szerintem elég hamar eltelt az idő, csak faltam a sorokat a gyönyörű hercegnőről és a királyról. A férfi elcsábította a nőt és világ uralomra akart törni, a nő meg követte haláláig, szó szerint, mivel a végén végzett magával, a férfi pedig meggyötörten élte tovább az életét, mint a sötétség királya. Majdnem elsírtam magam miközben becsuktam a kötetet, nagyot nyújtózkodva néztem körbe, akkor vettem csak észre Virgie-t, aki szokásától eltérően kétségbeeset tekintettel, szinte rohant hozzám. Összevont szemöldökkel néztem a jelenetet amint kikerül pár diákot, hogy a közelembe férkőzhessen.

- Úgy nézel ki, mint aki vámpírt látott.

- Avery. – lihegte megpihenve a szék karfáján.

- Jaj ne, mi történt megint? Küldött még egy meghívást?

- Rosszabb. Megfenyegetett.  – rázta meg a fejét idegesen. -  A legrosszabb dologgal.

- Meg akar ölni? – szinte suttogva kiáltottam, gyorsan le is csitított, hogy tudja folytatni.

- Azt mondta ha nem megyek ki vele holnap Roxmortsba akkor ír a szüleimnek, hogy el akar venni feleségül. El tudod képzelni mi történne akkor? A szüleim egy ideje így is keresgélnek egy megfelelő személyt akihez hozzáadhatnak húsz éves koromra, egyenesen el lennének alélva, ha megtudnák, hogy egy Avery akar el venni. A legtisztább vérű család akit csak ismerünk, még párszor voltunk közös rendezvényeken is, csak akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a vége.

- Ezt eddig nem is említetted…

- Lényegtelen volt, akárcsak az a szőke roncstelep, most viszont drasztikus folyamatokhoz tért.

- És te mit fogsz tenni? Helen tudja már?

- Csak semmi pánik, kidolgoztam egy tervet amitől meg fog őrülni, ebben Helen is segítségemre volt, sőt, mondhatni ő volt az ötlet gazda.

- Ajjaj, akkor nem biztos, hogy…

- Felszedek egy Hollóhátast.

- Jaj Istenem. – vágtam homlokon magam, a legkevésbé sem érdekelt mennyi fájt az ütés. – Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a vége. Nem  jó ötlet Virgie, komolyan mondom.

- És akkor mégis mit javasolsz? – frusztráltan igazgatni kezdte göndör haját, arca pedig elsötétült Avery gondolatától.

- Ijesszünk rá, annak több értelme van, nem gondolod? Csak azt kéne még kitalálni hogyan…valami ami nem halálos, de mégis eléggé határozott, hogy…

- Zárjuk be az üvegházba ahol a mandragórák vannak.

- Mondom nem halálos. – ráztam meg a fejem elgondolkozva. – Értelmesebb lenne ha bezárnánk egy kevésbé veszélyes, de azért ijesztő helyre.

- Akkor ahol a multkor volt óránk? Azoknál a nagy szájú növényeknél akik harapnak? – mikor észrevette az arckifejezésemet megrázta a fejét. – Nem olyan durva.

- Igaz, ha mi túléltük…

4. Fejezet

Észre sem vettem milyen kellemesen elbeszélgettem vele az időm nagy részét, annyira belemerültünk a nagy eszmecserébe, hogy már kezdett esteledni mikor észrevettük magunkat. Többségében a diákok elmentek, mert lassan elérkezett az idő vacsorázni, és ezt a gyomrom is érezte. Marcorvius is megijedt mikor meglátta a vörös felhőket a fejünk felett, kicsit félrebillentettem a fejem, már kérdezni akartam mi a gond, viszont az arckifejezése hamar megváltozott, újra mosolyogva nézett le rám, majd jelezte, hogy most már ideje mennünk innen. Kezében a könyvvel kifelé kezdett sétálni én pedig egyenesen szálltam utána, a hetedik mennyországban éreztem magam és ezt a pillanatot senki se tudta volna elrontani. Együtt sétáltunk egészen a hatalmas tölgyfa kapuig, akkor hirtelen megállt gondolkozva nézve a bejáratot a kastélyba.

- Dahlia, ez…maradhat köztünk? – összevont szemöldökkel néztem rá.

- Persze…ha megmondod miért. – feleltem kapásból amire csak elhúzta a száját. Szürke szemeivel rám nézett, mintha egy pillanatra szomorúságot láttam volna rajta tükröződni.

- Egyszer elmondom…talán.

Minden esetre megígértem neki, hogy köztünk marad…persze ebbe nem tartoznak bele a legjobb barátnőim, hiszen nekik csak elmondom! Egy kicsit lelkifurdalásom is volt miközben suttogva meséltem nekik a szobánkban, szerencsére senki sem volt bent rajtunk kívül, szóval nyugodtan pletykálhattunk és ihattuk a vajsörünket ahogy csak tudtuk. Közelebb hajoltam mindkét lányhoz akik koncentráltak minden egyes mondatomra, esküszöm az órán nem figyeltek így a tanárra, mint most rám. A végén persze Helen majdnem sikongatni kezdett ezért a szájához nyomtam a sörét, az egyetlen aki gyanús szemmel méregette az ablakot a hátam mögött Virgie volt. Meg akartam volna kérdezni tőle mi történt, de erre nem került sor, mivel benyitott másik szobatársnőnk, Cassidy Swayney.

- Hello hölgyek. – mosolyogva intett nekünk.

Fekete haja tökéletesen hátrafésülve, kilóméterekről látszott ahogy csillog a prefektus kitűzője, hát igen, nem hiába, kiérdemelte ezt a címet is. Nála kedvesebb Mardekárossal még nem találkoztam, eddig mindegyikbe volt valami, ami miatt azt mondtam, igen, tényleg Mardekárba való, viszont benne…még semmit. Hamarabb el tudtam volna képzelni a Hugrabugba, mint itt.

- Merre? – kérdezte Virgie elnézve ahogy szobatársnőnk fáradtan nyújtózkodik.

- Urgh, kell mennem járkálni Riddle-el. Megint későn fekszek.

- Nem is olyan jó prefektusnak lenni, mi? – Helen gúnyosan mosolygott, nos, igen. Ő aztán vérbeli Mardekáros, látszott rajta az irigység amiért Tommal lehet Cass, de hát szegény erről tényleg nem tehetett.  Ráadásul barátja is van, bár ezt Helen úgysem értené meg, mivel egyszer meghallotta ahogy Virgie-nek bevallotta, hogy Riddle tényleg helyes. Ezt sem értettem annyira, hiszen legtöbben helyesnek találják, még én is mondtam, hogy helyes…csak nem az én izlésem.

- Elhiheted én is meglepődtem mikor megkaptam. Na mindegy, megyek is, szép estét nektek, látom legalább valakinek jól telik. – vigyorogva intett utána újra kilépett a szobából egy pohár vízzel a kezében.

Remekül elbeszélgettünk hajnali háromig, tizenkettő fele ért vissza Cass hulla fáradtan, rögtön le is dőlt, és bár nagyon hangosak voltunk meg sem mozdult, úgy kidőlt, mint egy sóbálvány. Mi is csak véletlenül maradtunk fent ilyen sokáig, nem kell félni, amint eszünkbe jutott, hogy lassan kelnünk kéne befordultunk egyesével, miközben az álom hatalmába kerített minket és elvitt a leggyönyörűbb helyekre…vagyis engem a kiváló dolgozatomhoz. Reggel aztán rögtön megbántam, hogy olyan sokat ittam és ennyire keveset pihentem, a fejemet mintha köd lepte volna el, ráadásul újra elfogott a gyomor ideg mikor eszembe jutott mi az első órám. Megeröltettem magam és reggeliztem, barátnőim legjobb lehetőségük szerint nyugtatgattak amennyire csak tudtak, sajnos nem eléggé mivel amint beléptem a pincébe rögtön majdnem elájultam. Remegő lábakkal mentem velük a megszokott helyünkhöz, csak ez egyszer Virgie mellett ültem és Helen ült egyedül. Pergamenekkel játszadozva néztem ahogy a tanár egyesével magához hívja a diákokat, már majdnem mindenki nevét mondta kivéve az enyémet. Már elképzeltem, hogy azért tart engem utoljára, hogy leszidjon, vagy kiküldjön, mert úgy is megbuktam…viszont ennél sokkalta roszabb dolog történt. Megkért maradjak bent óra után. Fájdalmas tekintettel bólintottam utána néztem barátnőimre vigaszra várva, Virgie összevont szemöldökkel megsimogatta a kezemet miközben tekintetével előre bökött. Követtem zöld szemeinek irányát mikor megláttam Riddle-t előre nézve. Idegesen összeszorítottam az öklömet, ezt biztos nem ússza meg szárazon, legyek én bármilyen türelmes ember.

Keservesen telt el a négy óra, végig főzeteket csináltunk én pedig sikeresen ki kellett öntsem majdnem az összeset, viszont valamiért a tanár most nem szidott le, egy megjegyzést sem tett, amitől csak mégjobban megijedten. Amint a csengő megszólalt pontosan 12-kor mindenki pakolni kezdett, Lumpsluck azért megszólított minket, hogy csütörtökre készüljünk egy újabb dolgozattal, ez viszont nem lesz olyan hosszú, mert komolyabb bájitalra készít fel minket. Lemondóan sétáltam oda a tanárhoz aki úgy tűnt már izgatottan vár. Szinte ki se nyitottam a számat, máris megszólalt.

- Kitűnő Dahlia. – suttogta nehogy a többiek meghallják, hogy tegez, de még így is hallatszott mennyire energikus. – Ez hihetetlen.

- Nem hiszem hogy értem miről van szó. – néztem rá felemelt szemöldökökkel.

- Hát a dolgozat! Kiváló lett! Sőt, több, mint kiváló ha rajtam múlna! Nem tudom mégis mit csinált, de nagyon ügyesen összehozta. Tudtam, hogy menni fog, csak egy kis ösztönzés, meg ijesztés kellet. Mondjuk azért van még mit kikupálni a főzeteken, de tudom, hogy sikerülni fog az is idővel. Most már teljesen pozitívan állok hozzá önhöz.

- Én…köszönöm. – köpni nyelni nem tudtam, csak egy dolog járt a fejemben. – Megnézhetném a dolgozatot?

- Csak tessék, csak tessék. Fel sem tartom tovább, menjen csak és egyen.

Még egyszer kedvesen hátba veregetett én pedig automatikusan kezdtem kifelé sétálni a pincéből miközben a dolgozatot olvastam, ami természetesen nem az enyém volt. Nem jött, hogy elhigyjem mi történt, egyre csak habogtam miközben lejjebb mentem az olvasással, semmi kétség hozzá, ez tényleg nem az én dolgozatom. Habár mintha lenne benne pár olyan szó, meg mondat amit csak én írtam volna úgy, ennek ellenére rögtön észrevettem, hogy replika, bár eléggé precíz azt meg kell hagyni. Már csak az a kérdés maradt hátra mit kezdjek Riddle-el. Megrázva a fejem mélyen a táskámba rejtettem a bizonyítékot, megpróbáltam nem arra gondolni milyen megalázó lesz ezek után találkozni vele, és megköszönni.

Gyögynövénytan után a tusolók felé vettem az irányt, már meg is volt mára újra a programom, felmegyek a könyvtárba és halálra tanulom magam zárásig, ez majdnem sikerült is. Nagyot ásítottam a szinte üres teremben, nem is raktam oda a kezem, minek? Amúgy is nagyon kevesen ültek itt, ráadásul a közelemben egy lélek se volt, legalábbis úgy tűnt, míg elő nem került a szemem elé Riddle. Nagyokat pislogva emeltem az orrom elé a könyvet, hátha nem vesz észre, persze erre esély se volt, hallottam ahogy a léptei egyre közelednek hozzám, a végén pedig megállapodnak túlságosan közel. Eltussoltam egy frusztrált sóhajt behunyva a szemeimet, meglepetésemre viszont a prefektus kivette a kezemből, majd fordítva rakta vissza a könyvet.

- Nem akarok beleszólni senkinek a dolgába, de…mitagadás elég nehéz lehet fejjel lefelé olvasni egy könyvet.

- Riddle. – köszörültem meg a torkomat. – Köszönöm.

- A legjobb elfoglaltságod mostanra az lett, hogy követsz? – szemérmetlenül mosolygott én pedig éreztem, hogy szégyenemben lesütöm a szemeimet, pedig nem is követtem.

- Ne viccelj. - motyogtam letéve a könyvet. Fel sem mertem rá nézni, egyenesen a pergamenekre tekintettem összeszedve gondolataimat, csak azután szólaltam meg, amilyen halkan csak lehetett. – Miért segítettél?

- Oh, úgy vélem akkor sikerült átmenned. Gratulálok. – idegesen felálltam, de még így is fél fejjel alacsonyabb voltam nála. Tom barna szemeit összeszűkítette miközben kezeire támaszkodott az asztalon, testével előrébb dőlt, ajkai pedig fél mosolyra húzódtak.

- Nem vicces…ez…ez…

- Szavak nélkül hagytalak? – suttogta ártatlannak szánt hangon. Megálltam nehogy összecsuklodjak, még sose beszéltem vele egy percnél tovább, és ezért nem tűnhetett fel mennyire sármos tud lenni. Úgy beszélt mintha egy mézes madzagot akarna húzni maga után, hátha elejt, akárcsak egy vadat.

- Nem Riddle, nagyonis sok mindent mondanék neked.

- Kíváncsian várom. –felegyenesedett, fejét pedig kissé oldalra döntötte.

- Én… - mély lélegzetet vettem, majd kimondtam a szót ami már a torkom marta reggel óta. – Köszönöm. Nélküled…biztos megbuktam volna.

- Hmmm… - elgondolkodva meredt a semmibe, ha akartam volna se találtam volna ki mi járhat az eszében -, igen. Semmi kétség sem fér hozzá, bármennyit is dolgoztál azon az esszén, még mindig nem jobb egy átlagosnál.

- Honnan tudod?

- Természetesen meg vannak a módszereim. Legközelebb ha kell segítség inkább kérj. Ne habozz.

- Ki mondta, hogy kell?

- Wagner kisasszony. Nem vagyok vak, még ha akarnám se tudnék az lenni, sajnos. Tudja hol a

szobám, tudja hol találjon. További szép estét.

Nem, ez az este már nem olyan szép. Riddle úgy ott hagyott, mint annak a rendje, én meg szégyenemben legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Ezek után csalódottan szedtem össze a dolgaimat, az agyam teljesen üresbe állt, mintha eleve nem is lett volna benne, valamiért nem is éreztem azt a több órás tanulás eredményét. Ez a beszélgetést kiszívta az összes energiámat, csak ezután vettem észre mennyire oda kell figyeljek mikor vele beszélek. Fintorogva sétáltam ki a teremből, nem is akartam többet gondolni erre, volt nekem ennél jobb dolgom is, mint hogy ilyeneken agyaljak, előttem vannak még a házik, a barátaim, és végre úgy tűnik kezd valami alakulni köztem és Marcorvius között. Mondjuk itt is vannak még kérdések amikre nem kaptam választ, de csak egyenként kell aggódjak.

      Hamar megváltoztattam a gondolataimat, mert eszembe jutott mennyi idő van még addig, hogy lemehessek Roxmortsba, ott mindig teljesen fel tudok töltődni, jól esik egy kis levegő változás, meg persze az is segít ha nem látom minden nap az évfolyamtársaimat. Néha egy kicsit nagyon fárasztóak, ezért is örültem amiért találtam azt az üvegházat ahol teljesen megfeledkezhettem az idő múlásáról.

Ilyesmiken morfondíroztam miközben ruganyos léptekkel mentem az alagsorban, hogy aztán egy furcsa jelenetre lépjek be a szobámba. Cassie horkol, miközben Virgie vörös arccal tart el egy levelet Helentől, aki úgy tűnik mindent megpróbál annak érdekében, hogy megszerezze a papírt. Először nem tudtam kinek segítsek, de másodjára sem, szóval inkább leraktam a táskámat és kíváncsian mentem oda hozzájuk.

- Mi a jó eget csináltok?

- El akarja venni a levelem, pedig privát.

- Tudni akarom mi van benne! Rögtön elvörösödtél amint elolvastad, biztos pasiról lehet szó!

- Fel kéne ébreszteni Casst, nem? – teljesen ignorálva őket felébresztettem a prefektust aki fáradtan kelt ki az ágyából meglepetésemre még mindig egyenruhában. Ezt azzal magyarázta, hogy lepihent „kicsit” mielőtt járőrözni ment volna. – Én mindent elhiszek neked, deeee…

- ADD IDE!

- Kopj le!

- Mi történik?

- Lányok, ha nem vagytok halkabbak akkor ránk…

      Végig sem mondtam a mondatomat már valaki kopogni kezdett a szobánk ajtaján. Cass sóhajtva intézte el az ügyet helyettünk, én pedig rosszallóan néztem barátnőimre, legfőképpen Virgie-re, mivel Helenből még kinéztem az ilyen viselkedést, de belőle…

- Rendben! Elmondom…de…ez cseppet fájdalmas lesz.

- Csupa fül vagyok, ne hagyj ki egy részletet se. – Helen lenyugodva dőlt hátra az ágyamban, ezért én is közelükbe ültem le halljam mi történt távollétemben.

- Kaptam egy levelet…Averytől.

- Bloody hell. – szaladt ki a számon, még csak meg sem próbáltam eltussolni a káromkodásomat. – Mi a fenét akart?

- Randit, méghozzá sürgősen. – rázta meg a fejét Virgie. – Természetesen nemet mondok, még csak eszembe se jutott, hogy másképpen nézzek rá, mint egy…nos.

- Háztársra? – segítettem ki.

- Pszichopatára. – fejezte be kifejezéstelen tekintettel. – Láttam mit tett a multkor az egyik Hugrabugossal, szegény majdnem a gyengélkedőn jutott ki. Ilyen emberekkel nem megyek sehova.

- Csak adj neki egy esélyt, sose tudhatod milyen valójában. – nézett rá Helen csillogó szemekkel.

- Velejéig rohadt. – ráztam meg a fejem. – Valld be Helen, csak azért akarod, hogy elmenjen vele, hogy bemutasson Riddle-nek.

- Eeh…ennyire átlátszó?

- Ennél még az Igazság szérum se átlátszóbb. – Virgie megdörzsölte a homlokát, mintha megfájdult volna a feje ettől a beszélgetéstől. – Mindegy, vissza is írok. Nem akarom túl sokáig áltatni.

- Valami azt súgja hamar túl lesz rajta. – motyogtam nyújtózkodva.

- Gonoszak vagytok, mi a bajotok azzal a csoporttal? – Helen lebiggyesztett ajakkal nézett rám utána göndör hajú barátnőnkre aki éppen körmölt a kerek asztalnál fel sem nézve.

- Nincs semmi bajunk velük. Tudod jól nekem onnan jön be Marcorvius. Egyszerűen…furák. Néha.

- Mindig. – szólt közbe Virgie miközben még mindig tovább írt megállás nélkül.

- Az igaz. – komolyodott el Helen is. – Valahogy néha olyan, mintha nem is barátok lennének, vagy nem tudom.

- Azért nem kell túlozni se. Mentem tusolni. – ráztam meg a fejem kikeresve a tusfürdőmet a ládámból.

Csütörtökön Bájitaltan után újra egyedül sétáltam következő órámra, azon az órán nem sikerült semmi hülyeséget csinálnom, sőt, úgy jegyzeteltem le a tanár szavait, mintha a szent írást akarnám bemagolni. Különösen figyeltem, mivel a Szerelmi bájitalról beszélt, ami a gyengém, ráadásul lesz a vizsgán. Elhatároztam óra után, hogy valamikor kell gyakoroljam az elkészítését, talán egyik nap, vagy valamikor este, de mindenképpen októberben el is kezdhetem. Addigis rengeteg információt gyűjtök, megtanulok pár varázslást és voilá, még a végén felkerülök a közepes tanulók közé. Vigyorogva sétáltam SVK-ra, az ajtó előtt már várt Helen ugyancsak vigyorogva és Virgie egy szánakozó tekintettel. Mielőtt megkérdezhettem volna mi történt a tanárnő is megérkezett betessékelve minket a termébe. Úgy tűnt valaminek roppantúl örült, ami csak gond lehet, általában felmérők előtt szokott ilyen lenni, de hála az égnek ma nem írtunk semmiből, egyszerűen gyakorlati órát tartott. Mivel minden héten szokott lenni legalább két óra mikor gyakorlunk, ma is ezt tettük akárcsak hét elején. Beosztott minket párokba, de kitűzte, hogy öt percenként váltanunk kell egymást, mert az se jó ha mindig megszokott emberekkel vagyunk, őket hamar kiismertük már, és így legalább van egy kis változás.

      Először pár Griffendélest kaptam ki, egymást próbáltuk lefegyverezni, vagy kivédeni a támadásokat, de csak azokat volt szabad használni amiket a tanárnő eddig felvett velünk, ugyanis tudni illik voltak olyanok akik túlbuzgóságukban előre tanultak. Egyenesen megváltás volt mikor megláttam Virgie a következő, ő viszont egyenesen frusztráltnak tűnt miközben felém varázsolt egy egyszerű átkot amit ki is védtem. Óvatosan körbe néztem, a tanárnő éppen egyik Mardekárost szidta le amiért feldagasztotta a másiknak a lábát, ezért közelebb settenkedtem barátnőmhöz.

- Mi van? Úgy nézel ki, mint aki varangyos békát nyelt.

- Nem, de majdnem. – rázta meg a fejét. – Nem rég voltam Averyvel, azt hittem komolyan ki akar átkozni a teremből, aztán mikor látta, hogy nem megy elkezdett unszolni mégis menjek vele ki.

- Ah, ezért voltál óra elején is olyan durca?

- Durca? Te jó ég, kezded átvenni Helen szavait, ez ragályos. – nézett rám összevont szemöldökkel. – Nem, nem azért. Akartam volna szólni, hogy a szépfiúd végig a hátad mögött sétált és látszott rajta próbál megszólítani, csak a barátai mindig közbe beszéltek.

- Marcorvius? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Ki más? Hátha most kikapod őt is, és akkor beszélgethetsz vele.

- Lányok, ugye arról beszéltek milyen bűbájokat kell használni, ha valaki rád támad.

- Persze tanárnő, egész nap. – motyogtam, nehogy meghallja.

Tovább folytattuk a gyakorlást, váltottunk párokat, én pedig szemem sarkából mindig néztem éppen melyik barátnőm kivel van, majdnem leestem a földre mikor megláttam, hogy Virgie valahogy megint Avery-t kapta, ez már túl nagy véletlen volt. Szomorúan mosolyogva néztem ahogy Helen harcolni kezd Riddle-el, de semmi esélye se volt, az összes támadását kivédte, mikor pedig a fiú támadt…fogalmazzunk inkább úgy, hogy hamarabb kiugrotta minthogy kivédje. Elhúztam a számat egészen addig míg meg nem láttam ki állt meg előttem. Marcorvius. Hatalmas vigyor terült széjjel az arcomon.

- Hello, párom. – purrogta akár egy macska magasabbra emelve pálcáját.

- Kérlek, kímélj.

- Bocsáss meg ha nem sikerül.

Pár átka telibe talált, de azért a legtöbbet ki tudtam védeni, a támadásnál, viszont látszott mennyivel jobb vagyok nála. Alig párbajozhattunk egy-két perce mikor megjelent Riddle mellettünk kedves mosollyal az arcán. Csalódottan engedtem lejjebb a fegyveremet, nekem úgy tűnt túl hamar kellett váltsunk, de az is lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak mivel olyan jól szórakoztam. Marcorvius lehajtott fejjel sétált el barátja mellett, tőlem el sem köszönt ami egy kicsit fájt, azok után amilyen jól elbeszélgettünk gondoltam egy köszönést legalább megérdemlek, úgy tűnt még nem vagyunk annyira jóba. Frusztrált tekintettel emeltem vissza a pálcámat, viszont még mielőtt bármelyikünk kimondhatott volna egy varázslatot csengettek, amiért Riddle hálás lehet, mivel ha a varázslatom nem találta volna el képes lettem volna ököllel neki menni, csak azért mert elszakított Marcorviustól. Rá se hederítve ott hagytam ahol állt, inkább barátnőim után siettem akik kint megvártak a folyosón.