5. Fejezet

Még mindig nem hiszem el, hogy belerángatott ebbe Helen. Összefont karokkal a mellkasom előtt álldogáltam a klubhelységben várva készülődjön ő is el, addig pedig próbáltam valamit kitalálni miért nem mehetek ma vele futni. Argh, visszagondolva hiba volt fogadást kötni vele, tudhattam volna ez lesz a vége, valahogy mindig elvesztem őket, és ez most sincs másképpen. Összeszűkült szemekkel néztem ahogy egy árnyék elsuhan az ablak előtt, biztos megint az egyik sellő úszott el előttünk, néha szeretnek a közelben ólálkodni, bár eddig sose csinált egyik vízi állat semmi rosszat, mégis van mikor félek tőlük, főképp mikor éppen éjjel felfelé megyek a szobámba és egy hatalmas dolog úszik el, még én se tudom mi lehet az. Unottan forgattam meg a szemeimet, eszembe jutott a fogadás napja, jobban mondva az utóbbi tíz percben csak ez járt a fejemben.

     Rúna ismeretekre siettem teljes sebességgel, mivel Dumbledore professzor bent tartott minket gyakorlati órán, ezért öt percem volt, hogy eljussak a kastély másik felébe, és mintha ez nem volna elég Helen is rám szállt. Azt hittem valami fontos dolgot akar velem közölni, e helyett hevesen gesztikulálva magyarázta milyen jó lenne ha holnap mennék vele futni, mert lassan már unja az egyedüllétet. Sose értettem hogyan lehet egyszerre futni ÉS beszélgetni, de ezt inkább rá hagytam.

- Helen, ha eddig nem vetted volna észre nem vagyok a legsportosabb ember. Nem emlékszel mi történt mikor jelentkeztem kviddicsre? Tudod…harmad évben. – magyaráztam miközben tovább siettem, már ettől is kifáradtam, nem beszélve attól, hogy válaszolnom is kellett neki.

- Ajj naa, csak gondolj bele a pozitív kijövetelre!

- Miről beszélsz? – motyogtam egyre nehezebben lélegezve.

- Ha én kibírom akkor te is!

- Mitől lettél hirtelen ilyen sport ember?! Eddig felkelni is lusta voltál az ágyadból.

- Mibe fogadunk? Hónap végéig ha még mindig futok akkor jössz velem.

- És ez nekem miért jó? – siránkoztam kétségbeesetten, viszont rögtön elhallgattam amint felajánlotta a világ legjobb  dolgát.

- Megcsinálom a házidat Bájitaltanból.

- Na ne.

Igen, innen kezdődött az egész, ezért állok most tréningbe, és bár előkészítettem az őszi kabátomat meg a legnagyobb sálamat még mindig nem voltam biztos benne mennyire jó ötlet nulla fokban kint rohangálni, ráadásul pont nekem. Csak azzal tudtam nyugtatgatni magam mennyire megéri nekem, mert legalább kész lesz egy házim amire végre nem kell készülnöm, csak ezt a keserves pár órát kell kibírjam. Virgie még nyugodtan aludt a szobájában, nem is csodálom, hiszen hajnali öt  óra volt, eddig fogalmam sem volt hánykor szokott futni Helen, párszor láttam éjjel menni, reggel meg ugye nem volt mikor, hiszen aludtam…akárcsak a normális emberek. Sóhajtva le akartam volna ülni az egyik ülőgarnitúrára, sajnos nem jutottam el odáig, mivel Helen vigyorgó és természetfelettien energikus arca került elő a lépcsősorból. Amint meglátta mire készülök ledorgált, majd megjegyezte miért nem melegítek be nehogy haldokoljak a pályán, szerintem felesleges bemelegíteni, mivel így is úgy is haldokolni fogok, szóval inkább hamarabb túl akarok esni ezen a sanyargató napon.

Helen kitűnően nézett ki ebben a sportos viseletben, szőke haját felfogta a feje búbjára több csattal nehogy az arcába lógjon, kezében egy nagyobb üveg amibe Erősítő bájitalt töltött, míg az én fekete hajam minden felé állt, még arra is lusta voltam, hogy megfésüljem vagy bekössem, nyakam körül pedig a világ legvastagabb sálja, a fél arcomon pedig, ami kilátszott belőle, kétségbeesett tekintet. Dideregve követtem felfelé a lépcsőkön, becipzároztam a kabátomat sálamat pedig beletűrtem, addig Helen normálisan trécselve haladt felfelé, minthogyha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Igazán akkor kezdtem hiányolni az ágyamat mikor megcsapta az arcomat az őszi hideg, ráadásul még kint csak most hajnalodott. Az ég egyik oldala pirosodott a másikon pedig még igencsak láthatóak voltak a csillagok és a félhold is, azt kell  mondanom nagyon romantikus lenne ez a környezet, ha nem tudnám miért jöttem ide ki hajnali ötkor.

- Készen állsz? – kérdezte vakítóan csillogó szemekkel. Bátortalanul bólintottam, ennél jobban már úgy sem lehetek készen.

Eleinte elég jól bírtam, mondjuk az első tíz percben, még ő is lassabban futott, gondolom azért, hogy legyen időm belelendülni a későbbiekben, csakhogy ez nem következett be, helyette egyre lassabban kezdtem futni, míg a végén több méter hely lett köztünk. Lihegve álltam meg, ezen a ponton már mindegy, hiszen úgy is már rég elöl volt valahol. Megdörzsöltem lefagyott ujjaimmal a szemeimet, közben kezdtem gyorsabban sétálni, bár elég kevés esélyét láttam annak, hogy utolérjem, mégis próbálkoztam. A kastély mellett futottunk végig, szóval bármelyik pillanatban találkozhattam volna egy ismerősömmel, a helyében kinevettem volna magam az is biztos.

Fejemet fogva fordultam be a következő sarkon mikor megláttam Helent kissé lassabban futni, lábait is valahogy másképpen rakta, mint eddig. Elkezdtem utána kocogni, egyre csak azon járt az agyam mégis miért fut ilyen furcsán, mikor hirtelen észrevettem a probléma okozóját. Nem messze ült az egyik padon Riddle, kezében egy igen réginek tűnő könyvvel, tekintetével szinte falta a sorokat, fel sem figyelt barátnőmre aki akkor próbált előtte minél nőiesebben futni…egészen addig míg el nem vágódott. Hangosan. Kezeimet a számhoz emeltem nehogy elszisszentsem magam Helen láttán, aki úgy terült ki a poros földön, mint egy kígyó. Riddle kissé lejjebb emelte a könyvét, alig egy másodpercet időzött a szeme az évfolyamtársán, utána, mintha mi sem történt volna, visszatért az olvasáshoz, én pedig odarohantam a lányhoz, hogy segítsek neki. Úgy vettem észre az esés nem volt annyira fájdalmas, mint ez az égése, ezért karon ragadva gyorsan elráncigáltam a kastélyba még mielőtt mégjobban leég a fiú előtt.

- Komolyan. Mit gondoltál? – ráztam meg a fejemet, dzsekimből előhúztam a pálcámat, elmondtam magamban egy varázsigét amitől a sebei rögvest be is gyógyultak. – Eszetlen lány…

- Ah én csak…

- Te csak, te csak. – ráztam meg a fejemet.

- Mi történt? – Virgie még fáradt tekintettel ült le reggelizni velünk, el is felejtettem, hogy nemsokára órákra kell menjünk én pedig még át sem öltöztem, sőt, le sem tusoltam.

- Helen leégette magát.

- Már megint?

- Hey! Ez…oooff, nem tudom mit tegyek. Azt hiszem egyre rosszabb a helyzet.

- Annyira azért mégsem. Ma legalább felnézett a könyvéből.

- Komolyan? – csillantak fel szemei. – És szomorúan nézett, mert elestem? Vagy fel akart volna segíteni, csak pont akkor jöttél te?

- Ummm, nem. Csak rád nézett, de úgy nézett ki a könyve érdekesebb.

- Oh, bloody hell.

- Ne káromkodj, de ez aztán tényleg fejlődés. – ismerte el Virgie miközben több féle ételt rakott a tányérjára. – Nem kellene menjetek tusolni?

Ebédre még mindig ez volt a téma, mivel úgy tűnt Helen még mindig nem akarja feladni a reményt, valamiért életcélja lett Riddle felszedése, egy idő után pedig kezdtem azt hinni, hogy nem is azért, mert annyira tetszik neki, hanem mert egyszerűen egy trófea lenne neki. Meg is tudtam érteni, hiszen a fiút eddig senki sem láttam lánnyal járni, na nem mintha annyira úgy tűnt rajta szüksége van egyre, ezért nem értettem Helent. Nem olyannak tűnt aki vigyázna, és aranyosan viselkedne a barátnőjével. Minden esetre megmondtam neki várom a mai házit az ágyamon, mivel Lumpsluck biztosan fog adni egy halommal, elnézve azt, hogy alig egy hónap van már csak a vizsgájáig. Az elég soknak tűnik, csak nem nekem…még mindig traumatizálóan rosszak az eredményeim, viszont a tanár annyira el van ragadtatva még mindig a dolgozattól, hogy valamiért elsiklik ezektől a baleseteimtől. Az egyetlen pozitívum az, hogy nem kerültem be a gyengélkedőre.

A mai órákat túléltem, még a házik amiket kaptam sem voltak annyira szörnyűek, szóval úgy éreztem kiérdemlek szép kis csendes hétvégét. A lányokkal megegyeztünk, hogy végre lenézünk Roxmortsba a Két seprűbe, ez volt az első hét, hogy lemehettünk, szóval nyilván rengetegen lesznek szombaton meg vasárnap, mi mégis úgy döntöttünk inkább szombaton megyünk le oda, valamikor korán, hátha akkor még nem lesznek olyan sokan. Addig is péntek délután, vacsora előtt két órával elindultam a kedvenc üvegházam irányába, bevallom, rengetegszer lejöttem már ide titokban, hátha találkozok újra Marcorvius-szal, de eddig nem volt szerencsém, mindig csalódottan hagytam el a helyet, viszont legalább nyugodtan.

Ma sem volt másképpen, hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a botanikus kert ajtaját, ami, mint mindig, most is nyiszorogva tárult fel. Már a jól ismert utamon mentem kigombolva az egyenruha kabátomat, zöld sálamat pedig lehámozva a nyakamról, viszont rögtön megálltam egy helyben mikor megláttam őt nem messze egy kisebb növény mellől. Valaki még bejöhetett mögöttem, mivel egy kisebb szél támadt, ami megmozgatta a növényeket amik közelebb helyezkedtek az ajtóhoz, és ezzel egy időben egy szeder illatot éreztem amitől elmosolyodtam. Ebben a helyzetben nem tudtam mit csináljak, régen találkoztunk már kettesben, ezért kezeimmel játszadozva elkezdtem nézni egy virágot, mintha a világ legérdekesebb dolga lenne. Egészen addig fixíroztam szerencsétlen növényt, és néztem félig a közelemben ülő fiúra, míg észre nem vett ő is, majd mosolyogva oda nem hívott magához. Együtt nevetve beszélgettünk, teljesen elengedtünk magunkat ezen a helyen, elkezdtünk beszélgetni a következő vizsgánkról is, ami kicsit lelombozott.

- Felkészültél kicsit? Legalább kicsit? – nem kellett megmondania mire gondol, sejtelmes pillantásából rögtön tudtam, hogy Lumpsluck órájára gondol.

- Én mindig készülök. – ráztam meg a fejem csalódottan. – Nem elég.

- Auror akarsz lenni, ugye? – mintha egy kicsit elhúzta volna a száját, erre inkább nem mondtam semmit. – Persze…rögtön gondoltam, hiszen olyan órákra jársz. Kár, hogy Lump órái olyan nehezek.

- Neked nem! Szerintem legtöbben ügyesek, csak…nekem nem való ez a tantárgy.

- Könnyen el lehet sajátítani. Elmondom a titkát, ha akarod… - szürke szemeit összehúzta, testével kissé előrébb is dőlt, miközben beszélt. Az arcom újra égni kezdett, csak reménykedtem a sötétben nem látszik semmi.

- Hallgatlak.

- Hozzávalókat. Tanuld meg. Magold, ha nem más. Mindent tudnod kell róluk, máskülönben sose fogod megtanulni hogyan kell bájitalt csinálni. Kell tudd mire jó, mire nem, mikor kell használni , érlelni, vágni, hol kell beszerezni.

- Már csak ebbe belefáradtam. – motyogtam csalódottan.

- Sose tanultad meg?

- Nope. – ráztam meg a fejem nevetve. – Valahogy mindig sikerült átbukdácsoljak, most is az a dolgozat mentett meg.

- Még mit írtál bele? Hallottam óra után ott kellett maradj, aztán kiderült Kiváló lett. Hogy létezik?

- Őszintén…én se nagyon tudom. – és ez volt a szín tiszta igazság.

     Olyan fél tíz környékén lépett be hozzánk a Gyógynövénytan tanárnő, hogy most már menjünk vissza lassan a hálótermünkbe, mert neki is be kell zárnia a botanikus kerteket. Marcorcvius arcán mintha átfutott volna egy pillanatra valami, a felismerés, rögtön utána pedig a félelem. Nem tudtam hova rakni ezeket az érzelmeit, ezért megpróbáltam megfogni a vállát, hogy egy kicsit kirázzam a gondolkodásából.

- Ne. – motyogta lesütött szemekkel. – Ne haragudj Dahlia, most mennem kell. Ma van Lump Klub és máris késében vagyok. Kellemes estét.

- Várj! – ezt nem hagyhattam annyiban, a multkor is ugyanezt csinálta, most már biztos nem fogom hagyni neki, hogy elrohanjon előlem. Utána kocogtam ahogy csak tudtam, de hosszú lábai miatt nem kicsit le voltam maradva tőle. – Miért kell ennyire siess?

- Te nem értheted. – motyogta zavartan.

- Ha nem magyarázod meg nem is fogom megérteni, szóval akár el is kezdheted.

- Fontos, hogy ott legyek a klubban, most pedig megint elkéstem.

- A tanár szerintem van olyan kedves és megérti, az órákon is…

- Ez most más. Ez most… - egy idő után megálltunk és úgy beszélgettünk a kihalt folyosó kellős közepén egészen addig, míg egy túlságosan is ismerős hang félbe nem szakított minket.

- Reus! Végre megtaláltalak, a többiek kezdtek már aggódni, ezért indultam el utánad. – Riddle kecses léptekkel jött felénk, és bár az jött le a mondandójából, hogy sietnie kellene valamiért lassan sétált. Mielőtt még jobban belegabalyodtam volna a problémájukba megfordultam és elsiettem magára hagyva a két fiút.

Valószínűleg furcsa tekintettel léphettem be a szobába, mivel Cass lejjebb eresztette a könyvet amit olvasott, Helen abbahagyta a sminkjének lemosását Virgie pedig felült az ágyában, pedig úgy nézett ki félálomban van. Mielőtt bármelyikük is kérdezhetett volna valamit gyorsan elmentem a cuccaimért, hogy tusoljak, most nem volt kedvem velük megbeszélni semmit sem, majd esetleg holnap mikor lemegyünk Roxmortsba, mivel jelenleg nem éreztem túlságosan a toppon magam. A meleg víz lelassította szívverésem, eddig észre sem vettem milyen gyorsan dobogott, egészen addig míg el nem kezdett ritmusosan verni. A pára, meg a forróság megtette a hatását, amint oldalamra fordultam a selymes ágyban rögvest álomba szenderültem, és ámbár sokat aludtam, mégis mikor Helen reggel felkeltett úgy éreztem magam, mintha végig éjszakáztam volna. A szőke hajú lány már teljesen készen volt mikor bedugta a vigyorgós fejét a függönyömön, nem is nagyon figyeltem arra mit magyarázott, csak aludni akartam volna még pár órát, ezért lassan a fejemre húztam smaragdzöld takarómat. Pár másodperc telhetett el, de máris csak pizsamában feküdtem, mivel barátnőm határozott mozdulattal lehúzta rólam az anyagot, ezért kelletlenül elkezdtem én is készülődni.

Egymásba karolva sétáltunk a hidegben, mire odaértünk kezdtem én is jobban felébredni, főleg mikor megláttam a kedvenc édesség üzletemet, a Mézesfalást. Gyorsan ki is akartam bogozódni a kezükből, de mintha megérezték volna mit tervezek, mivel éreztem ahogy szorosabban megfogják a karjaimat elvezetve egy másik üzlet irányába. Bele kellett törődnöm, hogy alig a hatodik(!) üzlet volt mibe benéztünk, de akkor aztán majdnem mindent fel is vásároltam, lassan már attól tartottam, hogy nem marad elég pénzem a Két Serpűre. Helen éppen egy gyönyörű krémszínű palástot nézett az üzlet kirakatában, én pedig unottan követtem a tekintetét, míg Virgie óvatosan meg nem bökte az oldalamat. Felvont szemöldökkel fordultam az irányába, majd követtem a tekintetét, a szívem pedig egyből gyorsabban kezdett zakatolni a mellkasomban. Nem annyira messzebb tőlünk sétált az irányunkba egy kisebb fiú csapat, rögtön felismertem a kissé előrébb sétáló Riddle-t amint Averyvel beszélget mellette. A szemem sarkából láttam ahogy Virgie alig láthatóan a hátam mögé kezd somfordálni, Helen pedig összeszűkült szemekkel nézi szerelmét.

Barna szemeimmel én is követtem a fiúk arcát hátha meglátom Marcorviust, akit végülis észrevettem valahol Riddle háta mögött, miközben beszélgetett egyik barátjával. Elmosolyodtam, viszont a vidámság hamar kiszállt belőlem, mikor megláttam milyen csúnyán sántít. Mikor elég közel voltak akartam volna köszönni neki, a fiú viszont elnézett tőlünk, még a testtartását is elfordította, ettől pedig úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna.

- Ezt direkt csinálta! – sziszegte mellőlem Helen rondán nézve a fiúra. Csak gyengén tudtam bólintani erre, mivel a szemem összeakadt Riddle sötét szemeivel. Óvatoson mosolyra húzta a száját, nekem eszem ágában sem volt viszonozni, helyette megragadtam két barátnőmet elindulva a kocsma felé ami alig pár méterre állt tőlünk.

- Ez hihetetlen. Láttad Virgie? Elnézett! Direkt. – füstölt helyettem is Helen, Virgie elhúzta a száját fél kezével jobban eltakarva sáljával az arcát.

- Nem volt nehéz észrevenni.

- Komolyan, ki csinál ilyet? Azt hiszi azért mert férfi bármit megengedhet magának?

Ez volt az utolsó mondat amire figyeltem, mivel megfordítottam a fejem, hogy még egyszer utoljára ránézzek Marcorviusra, aki éppen hevesen beszélgetett Riddle-el. Csak egy kis vajsört tudott feldobni ezen a borzalmas napon, mégis mire számítottam én sem tudom. Végülis csak azért mert párszor beszélgettünk nem azt jelenti, hogy legjobb barátok lettünk, lehet csak egy kicsit reménykedtem abban jobban felfigyel rám, ezzel szemben pont az ellentétét értem el. Barátnőim komolyan mindent megtettek annak érdekében, hogy elfeledtessék velem ezt a cseppet sem kellemes eseményt, még az édességeket is eszembe juttatták amiről már meg is feledkeztem.

     Azokat ettem miközben visszafelé sétáltunk a Roxfortba, a kedvem is kicsit jobb lett, az újdonsült cuccokkal amiket vettem begubóztam a paplanom alá, bármit is mondtak barátnőim sehogy se sikerült kiszedjenek onnan, lehet annyira mégsincs jó kedvem? Eszembe jutott az üvegház, de rögtön el is vetettem az ötletet, mert amilyen szerencsém van pont akkor fogok találkozni Marcorvius-szal, arra pedig most semmi szükségem sincs. Csak egyetlen normális ötletem volt, az pedig a könyvtár, ott legalább biztos senki sem fog zavarni, nyugodtan olvashattam bármit a legnagyobb csendben.

Kicsit pozitívabban leültem az egyik karosszékbe egy nagyobb kötettel amit úgy terveztem ma ki is olvasok, mivel elképesztően érdekesnek tűnt, szóval kényelmesen elhelyezkedtem ,közelemben egy zacskónyi édesség, másik oldalamon pedig egy kis olajlámpa. Szerintem elég hamar eltelt az idő, csak faltam a sorokat a gyönyörű hercegnőről és a királyról. A férfi elcsábította a nőt és világ uralomra akart törni, a nő meg követte haláláig, szó szerint, mivel a végén végzett magával, a férfi pedig meggyötörten élte tovább az életét, mint a sötétség királya. Majdnem elsírtam magam miközben becsuktam a kötetet, nagyot nyújtózkodva néztem körbe, akkor vettem csak észre Virgie-t, aki szokásától eltérően kétségbeeset tekintettel, szinte rohant hozzám. Összevont szemöldökkel néztem a jelenetet amint kikerül pár diákot, hogy a közelembe férkőzhessen.

- Úgy nézel ki, mint aki vámpírt látott.

- Avery. – lihegte megpihenve a szék karfáján.

- Jaj ne, mi történt megint? Küldött még egy meghívást?

- Rosszabb. Megfenyegetett.  – rázta meg a fejét idegesen. -  A legrosszabb dologgal.

- Meg akar ölni? – szinte suttogva kiáltottam, gyorsan le is csitított, hogy tudja folytatni.

- Azt mondta ha nem megyek ki vele holnap Roxmortsba akkor ír a szüleimnek, hogy el akar venni feleségül. El tudod képzelni mi történne akkor? A szüleim egy ideje így is keresgélnek egy megfelelő személyt akihez hozzáadhatnak húsz éves koromra, egyenesen el lennének alélva, ha megtudnák, hogy egy Avery akar el venni. A legtisztább vérű család akit csak ismerünk, még párszor voltunk közös rendezvényeken is, csak akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz a vége.

- Ezt eddig nem is említetted…

- Lényegtelen volt, akárcsak az a szőke roncstelep, most viszont drasztikus folyamatokhoz tért.

- És te mit fogsz tenni? Helen tudja már?

- Csak semmi pánik, kidolgoztam egy tervet amitől meg fog őrülni, ebben Helen is segítségemre volt, sőt, mondhatni ő volt az ötlet gazda.

- Ajjaj, akkor nem biztos, hogy…

- Felszedek egy Hollóhátast.

- Jaj Istenem. – vágtam homlokon magam, a legkevésbé sem érdekelt mennyi fájt az ütés. – Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz a vége. Nem  jó ötlet Virgie, komolyan mondom.

- És akkor mégis mit javasolsz? – frusztráltan igazgatni kezdte göndör haját, arca pedig elsötétült Avery gondolatától.

- Ijesszünk rá, annak több értelme van, nem gondolod? Csak azt kéne még kitalálni hogyan…valami ami nem halálos, de mégis eléggé határozott, hogy…

- Zárjuk be az üvegházba ahol a mandragórák vannak.

- Mondom nem halálos. – ráztam meg a fejem elgondolkozva. – Értelmesebb lenne ha bezárnánk egy kevésbé veszélyes, de azért ijesztő helyre.

- Akkor ahol a multkor volt óránk? Azoknál a nagy szájú növényeknél akik harapnak? – mikor észrevette az arckifejezésemet megrázta a fejét. – Nem olyan durva.

- Igaz, ha mi túléltük…