4. Fejezet

Észre sem vettem milyen kellemesen elbeszélgettem vele az időm nagy részét, annyira belemerültünk a nagy eszmecserébe, hogy már kezdett esteledni mikor észrevettük magunkat. Többségében a diákok elmentek, mert lassan elérkezett az idő vacsorázni, és ezt a gyomrom is érezte. Marcorvius is megijedt mikor meglátta a vörös felhőket a fejünk felett, kicsit félrebillentettem a fejem, már kérdezni akartam mi a gond, viszont az arckifejezése hamar megváltozott, újra mosolyogva nézett le rám, majd jelezte, hogy most már ideje mennünk innen. Kezében a könyvvel kifelé kezdett sétálni én pedig egyenesen szálltam utána, a hetedik mennyországban éreztem magam és ezt a pillanatot senki se tudta volna elrontani. Együtt sétáltunk egészen a hatalmas tölgyfa kapuig, akkor hirtelen megállt gondolkozva nézve a bejáratot a kastélyba.

- Dahlia, ez…maradhat köztünk? – összevont szemöldökkel néztem rá.

- Persze…ha megmondod miért. – feleltem kapásból amire csak elhúzta a száját. Szürke szemeivel rám nézett, mintha egy pillanatra szomorúságot láttam volna rajta tükröződni.

- Egyszer elmondom…talán.

Minden esetre megígértem neki, hogy köztünk marad…persze ebbe nem tartoznak bele a legjobb barátnőim, hiszen nekik csak elmondom! Egy kicsit lelkifurdalásom is volt miközben suttogva meséltem nekik a szobánkban, szerencsére senki sem volt bent rajtunk kívül, szóval nyugodtan pletykálhattunk és ihattuk a vajsörünket ahogy csak tudtuk. Közelebb hajoltam mindkét lányhoz akik koncentráltak minden egyes mondatomra, esküszöm az órán nem figyeltek így a tanárra, mint most rám. A végén persze Helen majdnem sikongatni kezdett ezért a szájához nyomtam a sörét, az egyetlen aki gyanús szemmel méregette az ablakot a hátam mögött Virgie volt. Meg akartam volna kérdezni tőle mi történt, de erre nem került sor, mivel benyitott másik szobatársnőnk, Cassidy Swayney.

- Hello hölgyek. – mosolyogva intett nekünk.

Fekete haja tökéletesen hátrafésülve, kilóméterekről látszott ahogy csillog a prefektus kitűzője, hát igen, nem hiába, kiérdemelte ezt a címet is. Nála kedvesebb Mardekárossal még nem találkoztam, eddig mindegyikbe volt valami, ami miatt azt mondtam, igen, tényleg Mardekárba való, viszont benne…még semmit. Hamarabb el tudtam volna képzelni a Hugrabugba, mint itt.

- Merre? – kérdezte Virgie elnézve ahogy szobatársnőnk fáradtan nyújtózkodik.

- Urgh, kell mennem járkálni Riddle-el. Megint későn fekszek.

- Nem is olyan jó prefektusnak lenni, mi? – Helen gúnyosan mosolygott, nos, igen. Ő aztán vérbeli Mardekáros, látszott rajta az irigység amiért Tommal lehet Cass, de hát szegény erről tényleg nem tehetett.  Ráadásul barátja is van, bár ezt Helen úgysem értené meg, mivel egyszer meghallotta ahogy Virgie-nek bevallotta, hogy Riddle tényleg helyes. Ezt sem értettem annyira, hiszen legtöbben helyesnek találják, még én is mondtam, hogy helyes…csak nem az én izlésem.

- Elhiheted én is meglepődtem mikor megkaptam. Na mindegy, megyek is, szép estét nektek, látom legalább valakinek jól telik. – vigyorogva intett utána újra kilépett a szobából egy pohár vízzel a kezében.

Remekül elbeszélgettünk hajnali háromig, tizenkettő fele ért vissza Cass hulla fáradtan, rögtön le is dőlt, és bár nagyon hangosak voltunk meg sem mozdult, úgy kidőlt, mint egy sóbálvány. Mi is csak véletlenül maradtunk fent ilyen sokáig, nem kell félni, amint eszünkbe jutott, hogy lassan kelnünk kéne befordultunk egyesével, miközben az álom hatalmába kerített minket és elvitt a leggyönyörűbb helyekre…vagyis engem a kiváló dolgozatomhoz. Reggel aztán rögtön megbántam, hogy olyan sokat ittam és ennyire keveset pihentem, a fejemet mintha köd lepte volna el, ráadásul újra elfogott a gyomor ideg mikor eszembe jutott mi az első órám. Megeröltettem magam és reggeliztem, barátnőim legjobb lehetőségük szerint nyugtatgattak amennyire csak tudtak, sajnos nem eléggé mivel amint beléptem a pincébe rögtön majdnem elájultam. Remegő lábakkal mentem velük a megszokott helyünkhöz, csak ez egyszer Virgie mellett ültem és Helen ült egyedül. Pergamenekkel játszadozva néztem ahogy a tanár egyesével magához hívja a diákokat, már majdnem mindenki nevét mondta kivéve az enyémet. Már elképzeltem, hogy azért tart engem utoljára, hogy leszidjon, vagy kiküldjön, mert úgy is megbuktam…viszont ennél sokkalta roszabb dolog történt. Megkért maradjak bent óra után. Fájdalmas tekintettel bólintottam utána néztem barátnőimre vigaszra várva, Virgie összevont szemöldökkel megsimogatta a kezemet miközben tekintetével előre bökött. Követtem zöld szemeinek irányát mikor megláttam Riddle-t előre nézve. Idegesen összeszorítottam az öklömet, ezt biztos nem ússza meg szárazon, legyek én bármilyen türelmes ember.

Keservesen telt el a négy óra, végig főzeteket csináltunk én pedig sikeresen ki kellett öntsem majdnem az összeset, viszont valamiért a tanár most nem szidott le, egy megjegyzést sem tett, amitől csak mégjobban megijedten. Amint a csengő megszólalt pontosan 12-kor mindenki pakolni kezdett, Lumpsluck azért megszólított minket, hogy csütörtökre készüljünk egy újabb dolgozattal, ez viszont nem lesz olyan hosszú, mert komolyabb bájitalra készít fel minket. Lemondóan sétáltam oda a tanárhoz aki úgy tűnt már izgatottan vár. Szinte ki se nyitottam a számat, máris megszólalt.

- Kitűnő Dahlia. – suttogta nehogy a többiek meghallják, hogy tegez, de még így is hallatszott mennyire energikus. – Ez hihetetlen.

- Nem hiszem hogy értem miről van szó. – néztem rá felemelt szemöldökökkel.

- Hát a dolgozat! Kiváló lett! Sőt, több, mint kiváló ha rajtam múlna! Nem tudom mégis mit csinált, de nagyon ügyesen összehozta. Tudtam, hogy menni fog, csak egy kis ösztönzés, meg ijesztés kellet. Mondjuk azért van még mit kikupálni a főzeteken, de tudom, hogy sikerülni fog az is idővel. Most már teljesen pozitívan állok hozzá önhöz.

- Én…köszönöm. – köpni nyelni nem tudtam, csak egy dolog járt a fejemben. – Megnézhetném a dolgozatot?

- Csak tessék, csak tessék. Fel sem tartom tovább, menjen csak és egyen.

Még egyszer kedvesen hátba veregetett én pedig automatikusan kezdtem kifelé sétálni a pincéből miközben a dolgozatot olvastam, ami természetesen nem az enyém volt. Nem jött, hogy elhigyjem mi történt, egyre csak habogtam miközben lejjebb mentem az olvasással, semmi kétség hozzá, ez tényleg nem az én dolgozatom. Habár mintha lenne benne pár olyan szó, meg mondat amit csak én írtam volna úgy, ennek ellenére rögtön észrevettem, hogy replika, bár eléggé precíz azt meg kell hagyni. Már csak az a kérdés maradt hátra mit kezdjek Riddle-el. Megrázva a fejem mélyen a táskámba rejtettem a bizonyítékot, megpróbáltam nem arra gondolni milyen megalázó lesz ezek után találkozni vele, és megköszönni.

Gyögynövénytan után a tusolók felé vettem az irányt, már meg is volt mára újra a programom, felmegyek a könyvtárba és halálra tanulom magam zárásig, ez majdnem sikerült is. Nagyot ásítottam a szinte üres teremben, nem is raktam oda a kezem, minek? Amúgy is nagyon kevesen ültek itt, ráadásul a közelemben egy lélek se volt, legalábbis úgy tűnt, míg elő nem került a szemem elé Riddle. Nagyokat pislogva emeltem az orrom elé a könyvet, hátha nem vesz észre, persze erre esély se volt, hallottam ahogy a léptei egyre közelednek hozzám, a végén pedig megállapodnak túlságosan közel. Eltussoltam egy frusztrált sóhajt behunyva a szemeimet, meglepetésemre viszont a prefektus kivette a kezemből, majd fordítva rakta vissza a könyvet.

- Nem akarok beleszólni senkinek a dolgába, de…mitagadás elég nehéz lehet fejjel lefelé olvasni egy könyvet.

- Riddle. – köszörültem meg a torkomat. – Köszönöm.

- A legjobb elfoglaltságod mostanra az lett, hogy követsz? – szemérmetlenül mosolygott én pedig éreztem, hogy szégyenemben lesütöm a szemeimet, pedig nem is követtem.

- Ne viccelj. - motyogtam letéve a könyvet. Fel sem mertem rá nézni, egyenesen a pergamenekre tekintettem összeszedve gondolataimat, csak azután szólaltam meg, amilyen halkan csak lehetett. – Miért segítettél?

- Oh, úgy vélem akkor sikerült átmenned. Gratulálok. – idegesen felálltam, de még így is fél fejjel alacsonyabb voltam nála. Tom barna szemeit összeszűkítette miközben kezeire támaszkodott az asztalon, testével előrébb dőlt, ajkai pedig fél mosolyra húzódtak.

- Nem vicces…ez…ez…

- Szavak nélkül hagytalak? – suttogta ártatlannak szánt hangon. Megálltam nehogy összecsuklodjak, még sose beszéltem vele egy percnél tovább, és ezért nem tűnhetett fel mennyire sármos tud lenni. Úgy beszélt mintha egy mézes madzagot akarna húzni maga után, hátha elejt, akárcsak egy vadat.

- Nem Riddle, nagyonis sok mindent mondanék neked.

- Kíváncsian várom. –felegyenesedett, fejét pedig kissé oldalra döntötte.

- Én… - mély lélegzetet vettem, majd kimondtam a szót ami már a torkom marta reggel óta. – Köszönöm. Nélküled…biztos megbuktam volna.

- Hmmm… - elgondolkodva meredt a semmibe, ha akartam volna se találtam volna ki mi járhat az eszében -, igen. Semmi kétség sem fér hozzá, bármennyit is dolgoztál azon az esszén, még mindig nem jobb egy átlagosnál.

- Honnan tudod?

- Természetesen meg vannak a módszereim. Legközelebb ha kell segítség inkább kérj. Ne habozz.

- Ki mondta, hogy kell?

- Wagner kisasszony. Nem vagyok vak, még ha akarnám se tudnék az lenni, sajnos. Tudja hol a

szobám, tudja hol találjon. További szép estét.

Nem, ez az este már nem olyan szép. Riddle úgy ott hagyott, mint annak a rendje, én meg szégyenemben legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Ezek után csalódottan szedtem össze a dolgaimat, az agyam teljesen üresbe állt, mintha eleve nem is lett volna benne, valamiért nem is éreztem azt a több órás tanulás eredményét. Ez a beszélgetést kiszívta az összes energiámat, csak ezután vettem észre mennyire oda kell figyeljek mikor vele beszélek. Fintorogva sétáltam ki a teremből, nem is akartam többet gondolni erre, volt nekem ennél jobb dolgom is, mint hogy ilyeneken agyaljak, előttem vannak még a házik, a barátaim, és végre úgy tűnik kezd valami alakulni köztem és Marcorvius között. Mondjuk itt is vannak még kérdések amikre nem kaptam választ, de csak egyenként kell aggódjak.

      Hamar megváltoztattam a gondolataimat, mert eszembe jutott mennyi idő van még addig, hogy lemehessek Roxmortsba, ott mindig teljesen fel tudok töltődni, jól esik egy kis levegő változás, meg persze az is segít ha nem látom minden nap az évfolyamtársaimat. Néha egy kicsit nagyon fárasztóak, ezért is örültem amiért találtam azt az üvegházat ahol teljesen megfeledkezhettem az idő múlásáról.

Ilyesmiken morfondíroztam miközben ruganyos léptekkel mentem az alagsorban, hogy aztán egy furcsa jelenetre lépjek be a szobámba. Cassie horkol, miközben Virgie vörös arccal tart el egy levelet Helentől, aki úgy tűnik mindent megpróbál annak érdekében, hogy megszerezze a papírt. Először nem tudtam kinek segítsek, de másodjára sem, szóval inkább leraktam a táskámat és kíváncsian mentem oda hozzájuk.

- Mi a jó eget csináltok?

- El akarja venni a levelem, pedig privát.

- Tudni akarom mi van benne! Rögtön elvörösödtél amint elolvastad, biztos pasiról lehet szó!

- Fel kéne ébreszteni Casst, nem? – teljesen ignorálva őket felébresztettem a prefektust aki fáradtan kelt ki az ágyából meglepetésemre még mindig egyenruhában. Ezt azzal magyarázta, hogy lepihent „kicsit” mielőtt járőrözni ment volna. – Én mindent elhiszek neked, deeee…

- ADD IDE!

- Kopj le!

- Mi történik?

- Lányok, ha nem vagytok halkabbak akkor ránk…

      Végig sem mondtam a mondatomat már valaki kopogni kezdett a szobánk ajtaján. Cass sóhajtva intézte el az ügyet helyettünk, én pedig rosszallóan néztem barátnőimre, legfőképpen Virgie-re, mivel Helenből még kinéztem az ilyen viselkedést, de belőle…

- Rendben! Elmondom…de…ez cseppet fájdalmas lesz.

- Csupa fül vagyok, ne hagyj ki egy részletet se. – Helen lenyugodva dőlt hátra az ágyamban, ezért én is közelükbe ültem le halljam mi történt távollétemben.

- Kaptam egy levelet…Averytől.

- Bloody hell. – szaladt ki a számon, még csak meg sem próbáltam eltussolni a káromkodásomat. – Mi a fenét akart?

- Randit, méghozzá sürgősen. – rázta meg a fejét Virgie. – Természetesen nemet mondok, még csak eszembe se jutott, hogy másképpen nézzek rá, mint egy…nos.

- Háztársra? – segítettem ki.

- Pszichopatára. – fejezte be kifejezéstelen tekintettel. – Láttam mit tett a multkor az egyik Hugrabugossal, szegény majdnem a gyengélkedőn jutott ki. Ilyen emberekkel nem megyek sehova.

- Csak adj neki egy esélyt, sose tudhatod milyen valójában. – nézett rá Helen csillogó szemekkel.

- Velejéig rohadt. – ráztam meg a fejem. – Valld be Helen, csak azért akarod, hogy elmenjen vele, hogy bemutasson Riddle-nek.

- Eeh…ennyire átlátszó?

- Ennél még az Igazság szérum se átlátszóbb. – Virgie megdörzsölte a homlokát, mintha megfájdult volna a feje ettől a beszélgetéstől. – Mindegy, vissza is írok. Nem akarom túl sokáig áltatni.

- Valami azt súgja hamar túl lesz rajta. – motyogtam nyújtózkodva.

- Gonoszak vagytok, mi a bajotok azzal a csoporttal? – Helen lebiggyesztett ajakkal nézett rám utána göndör hajú barátnőnkre aki éppen körmölt a kerek asztalnál fel sem nézve.

- Nincs semmi bajunk velük. Tudod jól nekem onnan jön be Marcorvius. Egyszerűen…furák. Néha.

- Mindig. – szólt közbe Virgie miközben még mindig tovább írt megállás nélkül.

- Az igaz. – komolyodott el Helen is. – Valahogy néha olyan, mintha nem is barátok lennének, vagy nem tudom.

- Azért nem kell túlozni se. Mentem tusolni. – ráztam meg a fejem kikeresve a tusfürdőmet a ládámból.

Csütörtökön Bájitaltan után újra egyedül sétáltam következő órámra, azon az órán nem sikerült semmi hülyeséget csinálnom, sőt, úgy jegyzeteltem le a tanár szavait, mintha a szent írást akarnám bemagolni. Különösen figyeltem, mivel a Szerelmi bájitalról beszélt, ami a gyengém, ráadásul lesz a vizsgán. Elhatároztam óra után, hogy valamikor kell gyakoroljam az elkészítését, talán egyik nap, vagy valamikor este, de mindenképpen októberben el is kezdhetem. Addigis rengeteg információt gyűjtök, megtanulok pár varázslást és voilá, még a végén felkerülök a közepes tanulók közé. Vigyorogva sétáltam SVK-ra, az ajtó előtt már várt Helen ugyancsak vigyorogva és Virgie egy szánakozó tekintettel. Mielőtt megkérdezhettem volna mi történt a tanárnő is megérkezett betessékelve minket a termébe. Úgy tűnt valaminek roppantúl örült, ami csak gond lehet, általában felmérők előtt szokott ilyen lenni, de hála az égnek ma nem írtunk semmiből, egyszerűen gyakorlati órát tartott. Mivel minden héten szokott lenni legalább két óra mikor gyakorlunk, ma is ezt tettük akárcsak hét elején. Beosztott minket párokba, de kitűzte, hogy öt percenként váltanunk kell egymást, mert az se jó ha mindig megszokott emberekkel vagyunk, őket hamar kiismertük már, és így legalább van egy kis változás.

      Először pár Griffendélest kaptam ki, egymást próbáltuk lefegyverezni, vagy kivédeni a támadásokat, de csak azokat volt szabad használni amiket a tanárnő eddig felvett velünk, ugyanis tudni illik voltak olyanok akik túlbuzgóságukban előre tanultak. Egyenesen megváltás volt mikor megláttam Virgie a következő, ő viszont egyenesen frusztráltnak tűnt miközben felém varázsolt egy egyszerű átkot amit ki is védtem. Óvatosan körbe néztem, a tanárnő éppen egyik Mardekárost szidta le amiért feldagasztotta a másiknak a lábát, ezért közelebb settenkedtem barátnőmhöz.

- Mi van? Úgy nézel ki, mint aki varangyos békát nyelt.

- Nem, de majdnem. – rázta meg a fejét. – Nem rég voltam Averyvel, azt hittem komolyan ki akar átkozni a teremből, aztán mikor látta, hogy nem megy elkezdett unszolni mégis menjek vele ki.

- Ah, ezért voltál óra elején is olyan durca?

- Durca? Te jó ég, kezded átvenni Helen szavait, ez ragályos. – nézett rám összevont szemöldökkel. – Nem, nem azért. Akartam volna szólni, hogy a szépfiúd végig a hátad mögött sétált és látszott rajta próbál megszólítani, csak a barátai mindig közbe beszéltek.

- Marcorvius? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Ki más? Hátha most kikapod őt is, és akkor beszélgethetsz vele.

- Lányok, ugye arról beszéltek milyen bűbájokat kell használni, ha valaki rád támad.

- Persze tanárnő, egész nap. – motyogtam, nehogy meghallja.

Tovább folytattuk a gyakorlást, váltottunk párokat, én pedig szemem sarkából mindig néztem éppen melyik barátnőm kivel van, majdnem leestem a földre mikor megláttam, hogy Virgie valahogy megint Avery-t kapta, ez már túl nagy véletlen volt. Szomorúan mosolyogva néztem ahogy Helen harcolni kezd Riddle-el, de semmi esélye se volt, az összes támadását kivédte, mikor pedig a fiú támadt…fogalmazzunk inkább úgy, hogy hamarabb kiugrotta minthogy kivédje. Elhúztam a számat egészen addig míg meg nem láttam ki állt meg előttem. Marcorvius. Hatalmas vigyor terült széjjel az arcomon.

- Hello, párom. – purrogta akár egy macska magasabbra emelve pálcáját.

- Kérlek, kímélj.

- Bocsáss meg ha nem sikerül.

Pár átka telibe talált, de azért a legtöbbet ki tudtam védeni, a támadásnál, viszont látszott mennyivel jobb vagyok nála. Alig párbajozhattunk egy-két perce mikor megjelent Riddle mellettünk kedves mosollyal az arcán. Csalódottan engedtem lejjebb a fegyveremet, nekem úgy tűnt túl hamar kellett váltsunk, de az is lehet, hogy csak én beszéltem be magamnak mivel olyan jól szórakoztam. Marcorvius lehajtott fejjel sétált el barátja mellett, tőlem el sem köszönt ami egy kicsit fájt, azok után amilyen jól elbeszélgettünk gondoltam egy köszönést legalább megérdemlek, úgy tűnt még nem vagyunk annyira jóba. Frusztrált tekintettel emeltem vissza a pálcámat, viszont még mielőtt bármelyikünk kimondhatott volna egy varázslatot csengettek, amiért Riddle hálás lehet, mivel ha a varázslatom nem találta volna el képes lettem volna ököllel neki menni, csak azért mert elszakított Marcorviustól. Rá se hederítve ott hagytam ahol állt, inkább barátnőim után siettem akik kint megvártak a folyosón.