Harmadik rész

     Amikor azt mondta ki szeretne menni velem Roxmortsba nem épp erre gondoltam. A fejemet fogtam, úgy próbáltam feldolgozni a tényt, hogy ez a bamba nem csak engem hívott meg a Három Seprűbe, hanem még pár barátját is. Mikor megláttam őket a gyomrom nagyot esett, vele együtt pedig a tervem, hogy bosszút állok Dracon, fene, legalább nincs itt, így nem láthatja mi zajlik körülöttem. A vajsörömet tologattam a kezemmel, majd kiittam a tartalmát, így hamarabb szabadulhatok legalább, az egész helyzet túl ciki. Hozzánk közel lévő asztalnál több ismerős is ült, de a legrosszabb az volt mikor megláttam Dracot bejönni Crackal és Mondstroval. Elmentem mellettük rezzenéstelen arccal, de mint mindig most se tudta megállni, hogy be nem szóljon valami frappánsat. A levegő megakadt a torkomnál amint szólt nekem.

- Hey Wright, ott a pasid, nem mész hozzá? – a levegő rögtön megfagyott kettőnk között. Lenézően várta a reakciómat miközben a barátai otthagyták, ugyanis elküldte őket.

     Nekidőltem az egyik faoszlopnak karbatett kézzel, a szemeimmel próbáltam meggyilkolni, de magamban nagyon rosszul esett amit mondott. Mintha direkt tudta volna mit nem akarok hallani, hogy lehet valaki ennyire idegesítő?! Csak szeretnék végre boldog lenni megint valakivel, erre kiderül nem is tetszek neki, csak barátkozik, az ember pedig aki bejön a képbe az Draco, mint mindig. Valahogy rosszkor van rossz helyen, az élet vele próbál büntetni az elcseszett döntéseimért, vagy mi? Elég rossz humorérzéke van a karmának akkor, ha jól emlékszem utoljára nem csináltam semmit, csak Dracot megátkoztam, meg varázsoltam az ágyába csigákat, teleraktam az üstjét béka szemekkel így az arcába robbant és… egy borzalmas ember vagyok nem is csodálom, hogy a karma büntet, Merlin szakállára! De a neki tervezett bosszúknak mindnek van jó oka, úgy értem ő is elátkozott nem egyszer csak a folyosón azért mert épp úgy jött neki, vagy felszakította a táskámat és az összes cuccom leesett a földre, kigáncsolt folyosókon és folytonosan beszólt minden miatt.  Ilyenkor nem tudom megállni, nekem is vissza kell adni, csak nem hagyhatom annyiban, mert akkor mégjobban belelohalja magát és azt hiszi megfutamodtam.

     Ha jobban belegondolok, bár szétmentünk, az utóbbi pár hónapban minden róla szólt, elméletileg semmi se változott annyira. Mondjuk mikor jártunk nem voltunk ilyen gonoszak egymással…

- Csak…hagyj békén. – sóhajtottam visszatartva a könnyeimet, elegem lett ebből az egészből, távol akartam lenni tőle minnél hamarabb, és ha lehet soha többé nem akarom látni. Első dolgom ezután az lesz, hogy felkeresem Pitont beszélni a jövőévi óráimról, nehogy véletlenül is ugyanott legyek ahol ő.

- Oh, tán csak nem besértődött a kemény csaj? Szánalom, többet vártam tőled mikor visszaszólsz. Elvesztetted az érzékedet, vagy mi történt?

- Draco, mit nem értesz abból, hogy hagyj békén? A hagyj vagy a békén tett be neked? – az arca ellágyult, ajkai pedig egy kis pillanatra megremegtek.

- Cas…

- Ne nevezz így.

- Na ne beszélj! Ilyen erővel akkor te se nevezhetsz a saját keresztnevemen! Hogy kinyílt a szád!

- Te idióta… - sziszegtem idegesen – nem megmondtam hagyj békén?

- Te tartasz fel engem!

- Igen? Nem is tudom ki állította le a másikat!

- Malfoy úrfi, Wright kisasszony! Abbahagynák a veszekedést? Egyesek próbálnának lazítani, most hogy nem kell tanítanunk. Kérem ha így viselkednek inkább fáradjanak ki innen. – az Asztronómia tanárnő kitessékelt minket a fogadóból, így kint maradtunk a meleg napsütésben. Idegesen rápillantottam a mellettem álló idiótára akinek ezt az egészet köszönhettem.

     Mielőtt még megszólalhatott volna továbbmentem megkeresni a barátaimat, hátha megtalálom őket valahol a közelben, de úgy tűnt elhagyták már Roxmortsot, ezért az egész iskolát végigkajtattam, közben beleütközve pár újabb kellemetlen ismerősökbe. Idegességemben fellöktem egy Hollóhátast, aki szitkozódva fordul felém, de mikor meglátta melyik házhoz tartozom elhallgatott és gorombán tovább ment. Ez a másik pozitívuma a Mardekárnak, mindig kikerülnek és nem mernem még csak hozzád se szólni, már ha vehetjük ezt pozitívnak. Jelenleg az, mivel ha tovább beszélt volna nevemre esküszöm megátkoztam volna. Ez a nap már nem kezdődött jól, így a dolgok csak jöttek egymás után sikeresen kiborítva engem. Kiderült barátnőim a nagyteremben beszélgettek nagy hangosan, még nem volt vacsora idő, de pár diák mindig lézengett ezen a helyen is, kellemes felnézni az elvarázsolt mennyezetre, olyan mintha kint lennél. Mondjuk mikor jó idő van akár ki is sétálhatsz, csak vannak olyan lusták, mint az én barátnőim, ők általában bent ülnek.

     Fújtatva ültem le Emily mellé, aki mikor meglátott várta a magyarázatomat. Mindegyikük leállt a beszélgetéssel, ezért elmeséltem nekik mi történt a Három Seprűben Hansal és azzal az idóta exemmel, aki mást se tud csak az agyamra menni.

- Tudod… - Jasmine aggódva nézett barátaira majd összeszedve bátorságát folytatta – szerintem még mindig össze illetek.

- Remélem félrehallottam.

- Nehogy azt  mondd, hogy sose gondoltál arra mi lenne ha újra együtt lennétek!

- Szívem, mindannyian tudjuk mi a helyzet, az utálat egy hajszálnyira van a szeretettől. Akkor hinném el, hogy túltetted magad rajta ha semleges lenne számodra.

- És neked nem az! – vette át a szót újra Jas – Celestina számára se vagy semleges, szóval még lenne esély.

- Pontosan. – helyeselt buzgón Carola  -Csak meg kéne beszéljétek.

- Ti megőrültetek ha azt hiszitek, hogy bármi is lesz köztünk ezek után egy falon kívül.

- Valld be, hogy szereted, drágám.

- Minek? Úgyis tudjátok. – üveges tekintettel néztem a mozgó felhőket a mennyezeten, eléggé rossz volt ezt beismerni, de a barátaim előtt nem tudok titkolózni. Ijedten néztem rájuk mikor egyikük beverte a térdét az asztalba, Car barna szemei hatalmasra kerekedtek úgy figyelt a hátam mögé. Én is megfordultam lássam miről van szó, az arcom le merem fogadni falfehér lett amint megláttam ki állt a hátam mögött, Draco. Ő is legalább olyan sokkos állapotban volt, mint én, ha nem jobban. Az érzés ami akkor kialakult bennem leírhatatlan, szomorúság keveredett keserűséggel, talán még egy kis kétségbeesés is vegyült velük. Lehetőséget se adtam neki, hogy lereagálja a dolgokat, bele se mertem gondolni mi lenne az első szó amit kimond, valószínűleg valami gorombaság, mint mindig. Felálltam a helyemről és elsiettem mellette hátra se nézve, egyenesen  a klubhelységbe vettem az irányt kikerülve az összes diákot. Senki se kiáltott utánam, szerintem túlságosan ledermedtek ahhoz, hogy észrevegyék eltűnésemet, de így jobb is. Egyedül akartam maradni, de ez nem vált be, mindenki leszólított barátságosan a házamból, semmi kedvem se volt trécselni velük, ezért aranyosan lekoppintottam őket, még mielőtt le nem ordítottam a fejüket. Befeküdtem az ágyamba és sóhajtottam, könny csípte a szemem, de nem engedtem utat nekik, túl megalázó lett volna, annak ellenére, hogy senki se volt velem a szobában. A gyomrom hangosan korgott, de semmiért se mentem volna vissza, inkább reggel hamarabb felkelnek, hogy a többiek előtt odaérjek. Biztos már az egész ház rajtam röhögött, mert Draco mindenkinek elmondta, és gúnyosan rajtam szórakoznak mivel jobb dolguk nincs. Fantasztikus, pont ez hiányzott az én életemből.

     Az elkövetkezendő napokban ott kerültem őt ahol csak lehetett, bár a barátnőim próbáltak rábeszélni beszéljem meg vele a dolgokat, eszem ágában se volt odamenni hozzá, nem vagyok én hülye! Ez így tökéletes, összesen három nap alatt kétszer láttam, mármint többször, de kétszer majdnem egymásba ütköztünk, semelyikünk se nézett a másik szemébe, az egész helyzet elég cikin jött ki, hogy úgy mondjuk.

- Figyelj, az egészet eltúlzod, nem akkora nagy dolog az egész, mint ahogy azt te látod. Neki nincs semmi baja veled. – Emily épp belső információval tömte az agyamat a szobánkban, csak ketten ültünk az ő ágyán és írtuk az Átváltozástan leckét, mivel nem értett belőle semmit. Az egész egy beszélgetésbe ment át elég rövid idő alatt, így ittunk egy kis hideg vizet miközben tárgyaltuk az élet nehéz dolgait.

- Ne hazudj Em! Ismerem, biztos mindenkinek elmondta és most is röhögnek rajtam Zambinivel…

- Nem vagy normális, senkinek se szólt róla, sőt, a barátaival se láttam olyan sokat, mintha arra várna odamész hozzá…

- Ha most a lelket akarod tartani bennem nem szükséges. Remekül megvagyok!

- Láttalak egyszer mikor SVK-n üres tekintettel nézted amint beszélget Trevoral, drágám én se vagyok vak. Csak menj oda és beszélj vele, nem olyan nagy dolog.

- Tehát…azért, hogy átalakítsunk egy kis tűt szükségünk van erre a kéz mozdulatra, pontosan feltartva a vállad. – monoton hangnemben magyaráztam tovább neki a leckét, szkeptikusan figyelt engem, de nem szólt többet semmit ezzel kapcsolatban.

     Kár lett volna erre fecsérelnünk a szót, már megbeszéltem vele a dolgokat, mármint a barátnőmmel, nem is Dracoval… Igaza van Emilynek, lehet beszélnem kéne vele, de az az igazság, hogy nincs annyi bátorságom, hogy is mehetnék, mikor a szemébe se merek nézni? Az egész rossz úgy ahogy van, ezért inkább a tanulásba fojtom a bánatomat, alig mozdulok ki a könyvtárból és a szobából. A legrosszabb mikor enni megyünk, olyankor nem igazán tudom elkerülni, de úgy tűnt a mai nap se túl szerencsés. Lebaktattam tanulás után a szokásos ablak mellé olvasni egy kicsit a reggeli Prófétát, a halóterem lassan ürült ki. Mindenki izgatottan várta a jövőheti vizsgákat, jobban mondva félt, én pedig lassan leszartam az egészet, majd csak lesz valahogy. Inkább pihenek az elkövetkezendő napokban, mint ahogy most is teszem, míg a többiek össze-vissza rohangálnak izgatottan, felolvasnak pár varázsigét és elájulnak az idegességtől. Páran komolyan elhányták magukat egy héttel ezelőtt, ennyire azért sose tudnék félni egy hülye vizsga miatt.

     A nevetések és a beszélgetések lassan elhalkultak, majd teljesen elcsendesedtek. Bezártam az újságot és kinéztem az ablakon ami egyenesen a tó alatti életet mutatta be a lakóknak, a gyertyák amik megvilágították az ablakot óvatosan kezdtek elaludni, de olyan rég ültem ekkora csendben, ezért kiélveztem minden pillanatát. A tűz kellemesen pattogott a háttérben, körbe nézelődtem az üres teremben beszippantva a gyertyák illatát. Nyújtózkodva kezdtem felállni, lassan eljött az ideje lefeküdnöm nekem is, a szemeim leragadtak.

- Hey… - a szívem gyorsan elkezdett dobogni, pont azzal az emberrel találkozok akivel nem kéne. A kezeimet tördelve intettem neki egy gyorsat majd megpróbáltam kikerülni, de elém lépett, persze, túl egyszerű lett volna hogyha elenged.

- Igen? – kérdeztem tettetett csodálkozással. Lenézett és megrázta a fejét, ez életem egyik legnehezebb beszélgetésem lesz.

- Hogy vagy?

- Istenem Draco, csak röhögj ki, sokkal egyszerűbb lenne, mintha húznád itt az időt.

- Már megint kezded, idiotikus nőszemély, előre befejezi a gondolatom még mielőtt elkezdtem volna.

- Ne idegesíts!

- Te ne idegesíts engem! Összekevered a gondolataimat.

- Olyanod is van?

- Wright, komolyan, még nem késő, hogy kiröhögjelek!

- Csak mondd mit akarsz. – Draco sápadt arca lassan elvörösödött, szemeivel gyorsan pislogott. Kezeit beletörölte a nadrágjába majd közelebb lépett, ijedten néztem rá, mégis mi a fenét akar csinálni? Szürke szemeivel végigmért, azt hiszem elfelejtettem lélegezni pár másodpercig, egészen addig míg közelebb nem lépett hozzám és megcsókolt. Olyan hirtelen ért ez az egész, hogy nem volt elég időm feldolgozni a dolgokat, automatikusan visszacsókoltam, hiszen erre vártam már egy ideje. Sose vallottam be magamnak, de nem tudtam teljesen elfelejteni, és a tény, hogy most ő jött ide megcsókolni teljesen felcsigázta az érzékszerveimet. Megragadtam a kezét és közelebb húztam magamhoz, így a testünk öszeért egy forró ölelésben. Éreztem ahogy felgyorsul a szivverése, kezeivel megszorította a derekamat, ezért beleharaptam az ajkába. Teljesen megfeledkeztünk a külvilágról, csak egymásra koncentráltunk, legjobb érzés a világon.

- Csak…ennyit akartam mondani. – suttogta pár centire tőlem, miután elszakadtunk egymástól, több perces csókcsatánk után.

- Te görény.

- Még mindig nem túl késő, hogy kiröhögjelek. – kedvesen elmosolyodott, amitől úgy nézett ki, mint egy aranyos fiú, nem úgy, mint egy idegbeteg, goromba gyerek.

- Már rég késő Draco, ne makacskodj.

- Bedurvult a kiscica.

- Megkarmol, ha így folytatod. – megharapta a nyakamat, amitől kirázott a hideg. Elkuncogtam magam, kezdett hasonlítani arra az időre amikor még együtt jártunk, úgy tűnt csak kialakul ez az egész, annak ellenére, hogy sokáig tartott.

     Vigyorogva fogtuk meg egymás kezét, szóval ha úgy vehetjük járunk. Sőt…valószínüleg járunk mivel azután az este után mindenhova együtt sétáltunk kézen fogva, sokkal vidámabban teltek a napok, a barátnőim meg nagyon kedvesen kezdtek felvágni, hogy ők megmondták, meg milyen jó, hogy ő odajött hozzám, mert én túl makacs vagyok ehhez. Fantasztikus, a saját barátaim járatnak le, nem is számítottam másra mondjuk, ha már ők a barátaim. Emily mindig félmosollyal nézett ránk mikor ültünk egymás mellett szünetekben, vagy ebédekkor, ilyenkor kicsit elpirultam, Draco pedig direkt tovább ette az idegeimet. Mindenki előtt felemelt az ölébe vagy megcsókolt, tipikus, most mintha még jobban akarta volna megmutatni a világnak, hogy hozzá tartozom. De nem baj, egyáltalán nem zavart, sőt, örültem neki mikor az emberek csodálkoztak körülöttünk, de a legtöbben ijedten félreálltak, a fiúk még csak rám se mertek nézni, Draco mindig beszólt nekik, vagy csak egyszerűen rondán rájuk nézett és elfordultak. Ez így volt szép, ő nem úgy mutatta ki a szeretetét, mint a legtöbb fiú, nem vett nekem drága dolgokat, ahogy azt az emberek gondolták, nem hozott nekem virágokat vagy nyálas fiú módjára rám másszon mások előtt. Nem. Draco óvatosan bókolt, ritkán, de akkor őszintén, ha kettesben voltunk a kezeiben tartott, puszit nyomott a homlokomra és beszélgettünk órákon keresztül. Sose koptatta a „szeretlek” szót, azt még ritkábban mondta, inkább kimutatta az érzéseit, de akkor se nyilvánosság előtt. Azért nem azt jelentette, hogy sose mutatta meg mások előtt mennyire szeret, mint mondtam kézen fogva sétáltunk ha együtt jelentünk meg valahol, meg néha ráütött a szeretethiány és akkor telepuszilta az arcomat levegőhöz se hagyva. Nem mintha zavart volna, sőt igazán tetszett, nagyon hiányzott.