Huszonötödik rész

Reggel még mielőtt felkelt volna leléptem, épp hogy hajnalodott, én pedig mint egy kétségbeesett állat sírtam végig míg hazamentem. Gyönyörű emlékként ragadt meg a fejemben ez az alkalom, és sose fogom elfelejteni ez is biztos, főképp azt a tényt, hogy még mindig egy csapatban vagyunk…ha csak belegondoltam, hogy minden nap szemébe kell néznem még jobban rá kezdek a bömbölésre, ezért nem is csodálkoztam azokon akik elmentek mellettem és megbámultak. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek aki nem kaphatja meg a nyalókáját miután már belekóstolt egyszer, és az csak tetőfok ami az este történt, beismerem nem kellett volna egy ágyban aludjunk, hiszen így csak vágytam a közelségére, az illatára és a védelmező aurájára. Megtöröltem a szemeimet mikor meglepetésemre Eren jött velem szembe hatalmas vigyorral az arcán, míg a közelembe nem ért, ekkor mintha elsötétült volna a tekintete és megkérdezte mi a baj. Elég volt ez is ahhoz, hogy újra potyogjanak a könnyeim, barátom pedig rögtön magához ölelt és simogatni kezdte a hátamat, próbált nyugtató szavakkal és tanácsokkal ellátni, de nehezen ment, főleg mivel azt sem tudta mi a bajom. Sokáig zokogtam a vállán, míg egy ép kéz-láb mondatot ki nem nyögtem.

- Eren…voltált te már szerelmes? – kérdeztem két szipogás között. Teste egy pillanatra merev lett, utána elkuncogta magát majd- tovább simogatta a hátamat.

- Persze. Miért?

- És…neked is ennyire fáj? – eltolt magától és szomorúan rám mosolygott.

- Minden nap. Sose…értettem hogy tudok elbánni annyi titánnal és még sem tudok megbirkózni ezzel az érzéssel.

- Ezzel nem te vagy az egyetlen… - üres tekintettel meredtünk mindketten a semmibe, próbáltam lenyugodni, mivel sehova se vezet az mikor ennyire kétségbeesett vagyok, ezért vettem egy mély levegőt és elmosolyodtam. Örültem annak, hogy a barátságunk eljutott arra a szintre amikor is meg tudunk ilyen dolgokat is beszélni nyíltan egymással.

- És ki az? – kérdezte unott hangon.

- Az mindegy. – ennyit a barátság mély zugairól, annyira nem voltunk jóba, hogy ilyen ügyekbe bevezessem, elég ha Mikasa tud arról mennyire tetszik, de neki se terveztem tovább mondani a fejleményeket, nem arról van szó, hogy nem bízok benne, de ez egy olyan ügy amit az ember inkább a párjával kellene megtárgyaljon…csakhogy nekem a párom nem a párom. Ez egy akkora baromság…

- Te nem jössz Levihez? – váltott hirtelen témát s fiú nagy megkönnyebülésemre.

- Ma fel lettem mentve, szóval sok sikert.

- Hallod Ria, ha meg akarod beszélni velem nyugodtan szólj, mert én is beleavathatlak egy-két dologba. – mosolyodott el kedvesen én pedig meghatódottan megöleltem.

- Köszönöm, el sem tudod hinni mennyire hálás vagyok amiért megismerhettelek.

- Te meg el sem tudod hinni mennyire örülök, hogy ezt így gondolod. Na léptem még mielőtt meg nem talál a törpe és leordítja a fejemet.  – egy béke jel felmutatásával elsétált az irodája felé én pedig szomorúan mosolyogva mentem hazafelé, hogy a depressziómba beleéljem magam 100%-ig.

Ez lett volna az eredeti tervem, de valahogy anya szerintem megérzékelte ezt amint beléptem a lakásba, ezért rám sózott rengeteg feladatot ami teljesen kiverte a fejemből Levit és az egész szerelem gondolatát. Unottan elkezdtem mosni a ruhákat miközben hallgattam ahogy anya kint beszélget a kertben az egyik szomszéddal, önfeledten nevettek valamilyen közös viccükön ami túlságosan intelligens volt ahhoz, hogy én is megértsem, természetesen. Miután befejeztem rögtön megkért teregessek is ki, mert ő elugrik a piacra venni pár apróságot és ha visszaér segíthetek neki főzni is, tehát végre egyszer szabadnapot kapok a főnökömtől és most anya befog házimunkát végezni, ez az én szerencsém. Puffogva csináltam a rám bízott dolgokat és unottan segítettem krumplit pucolni miközben ő a zöldségeket vágta fel és végül rákérdezett miért vagyok ennyire komor, mert rég látott ilyennek. Mielőtt válaszolhattam volna rögtön rátért a tárgyra.

- Azzal az Eren fiúval van a baj, vagy a tizedes úrral? – hogy honnan jött rá nem tudom, biztos anyai megérzései vannak amikről én vajnyi keveset tudok. Sóhajtva beavattam nagy vonalakban a gondjaimba kihagyva persze azt a részt, hogy csókolóztunk és nála aludtam utána, mert akkor ki rohan a világból, ezért annyit kötöttem az orrára amennyit Mikasa is tud, nagyon megszerettem Levit és ő is engem, de ez az egész lehetetlen mivel a felettesem és idősebb is nálam. Azt hittem anya rögtön ki fog akadni és megpróbál meggyőzni róla milyen hülyeség ez az egész, és inkább jönnék össze egy velem egy korúval, mikor lágyan elmosolyodott, és valahogy biztos voltam benne nem a szerencsétlen répa ennyire vicces.

- Mi az? – kérdeztem türelmetlenül.

- Azt hiszem el jött az ideje, hogy elmeséljem hogyan is jöttünk mi össze apáddal.

- Várjunk csak, én ezt a történetet már hallottam egyszer kisebb koromban. Úgy volt, hogy apa neked ment az utcában te meg elsírtad magad, erre a nagyiék leszidták apát, hogy barátkozzon össze veled és így kezdtetek el jóban lenni, nem?

- Oh kincsem, ne haragudj, de az csak a dajka mese amit beadtunk neked, hiszen csak nem mondhattuk el egy tíz évesnek valójában mi is történt.

- Kösz, tehát hazugságban éltem évekig. – puffogtam tovább, mire elnevette magát.

- Akár így is mondhatjuk, igen. Na de akarod hallani vagy sem?

- Segít valamit a helyzetemen?

- Úgy vélem igen, elég sokat fog. – vigyorgott rám anya. – Most pedig figyelj. Először egy Randolf nevezetű fiúhoz mentem feleségül tizenhat évesen, akkoriban persze más szokások jártak, nem mint most, minden esetre ki nem állhattam annyira idegesítő modora volt. Elkezdtem fantáziálgatni a tíz évvel idősebb apádról, aki a szomszédban lakott, mondhatom nem voltam valami normális. Tehát Randolfot nem érdekelte mit csinálok neki csak az volt a fontos, hogy legyen étel és este pedig…tudod.

- Ne menjünk bele ilyen részletesen, kérlek. – vörös fejjel elkezdtem vágni a krumplit óvatosan nehogy a kezem is belekerüljön aztán az ételbe.

- Apád nagyon helyes volt, rengetegen sóvárogtak utána, de egyszer csak elhatározta, hogy elmegy katonának és utána beáll a Katonai Rendőrséghez, mert így mentheti az írháját ha a titánok véletlenül betörik a falat. Ekkor döntöttem úgy, hogy többé nem bújdosok az igazi szerelem elől, egyszerűen elé álltam és megmondtam neki a véleményem és az érzéseimet, úgy ahogy volt.

- Mit szólt? – kérdeztem kerek szemekkel, hihetetlen mennyire hasonlítottam rá.

- Kinevetett. – kuncogta el magát anya én pedig megesküdtem, hogy ahogy hazajön apa megütöm egy serpenyővel. – Mi mást szólhatott volna? Egy tizenhat éves egy huszonhat évesnek szerelmet vall, aki már kész férfi a lány pedig égy nőnek se menne el. Azt mondta megkergültem és inkább menjek vissza Randolfhoz, mert ő nem akar se vitát se feleséget magának.

- Haaaa, és utána? – kezdtem úgy gondolni, hogy apára a végén nem serpenyőt hanem a legnagyobb lábosunkat lököm.

- Megcsókoltam. – vigyorodott el anya a kezemből pedig ezzel együtt kiesett egy darab krumpli és a kés is.

- Anya, te tényleg nem vagy normális…apa mit csinált utána?

- Bevallotta az érzelmeit, de még mindig nem akart velem lenni, mert ugye házas voltam akkoriban, ezért gondoltunk mindketten egy merészet és megszöktünk a Shiganshina-ba, ugyebár a szüleim nem fogadták el azt, hogy én elválljak ezért egy jó hosszú ideig nem házasodhattam össze apáddal, de mikor megszülettél és meglátogattuk őket annyira meghatódtak rajtad, hogy belementek.

- … tehát kihasználtatok engem?

- Hm, így is lehet mondani, ha-ha-ha, viszont eredetileg is akartunk téged, szóval csak ráadás volt anyáék beleegyezése.

- Nagyon gonoszak vagytok, komolyan mondom.

- A lényegre rájöttél? – anya átölelt hátulról és egy hatalmas puszit nyomott a hajamba.

- Azt hiszem, de azért mondd el te is, lehet rosszul értelmeztem.

- A lényeg – kezdett bele miközben a levest kezdte főzni –, hogy ha valakivel össze kell gyere a sors úgy is úgy rendezi a szálakat, hogy megvalósuljon, függetlenül attól hány évesek vagytok. Én és szerintem apád is áldásunkat adjuk rátok és remélem, ha eljön az ideje akkor egy pár lesztek.

- Nem tudom mennyire valószínű, nagyon makacs.

- De hisz drágám, akkor nagyon egyszerű dolgod van, annyi az egész, hogy vársz. Rá fog jönni mi fontosabb neki, te vagy az egója.

- És ha az egója?

- Akkor megérdemel több erőfeszítést tőled?

- Nem… - anya huncutul kacsintott ezzel lezártnak véve a témát.

Nem hittem, hogy anya lesz az aki jobb kedvre tud deríteni ebben az eléggé kilátástalan helyzetben, tehát akkor várnom kell, ha már ennyit vártam akkor ezek után egyszerű lesz az egész. Teljesen magam mögött hagytam a szomorúságomat, és inkább fontosabb dolgokra koncentráltam, mint például az edzés. Mivel rövid határidőn belül elérkezik a második felfedezésem fel kellett én is készüljek rá, ezért a csapattal rengeteget gyakoroltunk, Levi pedig hagyott minket összekovácsolódni miközben messziről figyelt minket. Néha sikerült Haroldnak meggyőznie, hogy jöjjön ő is hozzánk és eddzünk együtt, akkor meg teljesen szinkronban mozogtunk, én meg próbáltam nem rá figyelni hanem a saját dolgomra, bár ez elég nehéz munkának bizonyult. Megerőltettem magam és elfordítottam a tekintetem amint úgy éreztem, hogy felé fordul, lenyeltem a keserű érzést és a szívemet is csitítgattam, úgy viselkedtem mintha nem is történt volna köztünk semmi, továbbra is úgy beszéltem vele ahogy eddig, bár lehet, hogy most jobban kerültem a társaságát, de ez nem tűnt fel senkinek sem.

Teljesen kifáradva egyik verekedésünk után Erennel leültünk az egyik fa alá nekidőlve a törzsének, kihasználva azt a maradék árnyékot ami még eltakart minket a tűző nap elől. Nem normális, hogy tavasszal ennyire meleg legyen már, a mostani tél is valahogy rövidebbre sikerült, mint az eddigiek, mégis mi a fene történik az időjárással? Barátom rárakta a kezét az enyémre én pedig mosolyogva néztem fel rá.

- Minden rendben? Megoldódott a búbánatod?

- Mondhatni. – válaszoltam miközben rádőltem a vállára és élveztem ahogy a szél fújja a tincseimet. – Maga a probléma nem oldódott meg, de anya valahogy gatyába rázott.

- Anyud nagyon durva, ugye tudod Ria? A múltkor mikor lementem hozzád megfogta az arcomat és azt mondta, hogy örökbe fogadna, ha lehetne, annyira aranyos vagyok, aztán meg apud leállította és nevetve hátba vágott, egy titán nem üt akkorát mint ő!

- Pfft ha-ha-ha – nevettem fel önfeledtem elképzelve a jelenetet –, ne haragudj, tudod milyenek a szüleim, örülnek ha lejön pár vendég.

- Vettem észre…

- És te? A végén nem avattál be senkibe se…

- Ah igen. Nagyon megtetszett nekem…uh Ria azt hiszem ezt a beszélgetést máskor fogjuk folytatni, mert törpe jelenleg az istenek erejét kéri, hogy megöljön minket.

- Huh? – hunyorítva néztem arra ahol Levi állt. Lenézően nézett ránk, a szája pedig mintha megremegett volna az idegességtől. – Oké, szerintem tetessünk úgy, mintha nem láttunk volna semmit, mit szólsz?

- Benne vagyok. Szétverjük egymást?

- Inkább én téged. – Eren pofákat vágva felállt és kinyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni amit én szívesen elfogadtam.

Amilyen hamar elkezdődött az expedíció, olyan hamar lett is vége, természetesen nem sikerült visszaszereznünk Shiganshinat, viszont a B pontig eljutottunk, és én büszke voltam magamra amiért ilyen jól szerepeltem a küldetés során. Örömmel konstatáltam, hogy már egyáltalán nem izgultam annyira, mint az elsőnél, és nagy részt inkább Samet és Haroldot próbáltam nyugtatgatni, mivel nekik ez az első alkalom eléggé bepánikoltak, hasonlítottak rám mikor mentem az első felfedezésre. Már az A pontnál is teljesen kétségbe estek, pedig addig nem is találkoztunk titánokkal és csak azután következett az igazi harc, mivel mi nekünk lehetett öldökölni teljes mértékben kihasználtam, bár Levi előre szólt, hogy ez nem azt jelenti végig kell söpörnünk rajtuk. Valahogy akkor nem érdekelt annyira ez a parancsa, mikor úgy láttam, hogy valaki veszélyben van, vagy túl közel merészkedett hozzánk egy monstrum rögtön megöltem pár határozott mozdulattal, míg Sam és Harold mintha ráfagytak volna a lovaikra úgy nézték a jelenetet. Idegesen rájuk is ordítottam nem egyszer, hogy kelljenek fel, mert nem álmodnak, ez a valóság és itt most kell tenni valamit mielőtt túl késő nem lesz. Ettől az agyuk mintha helyrebillent volna, hogy aztán megmutassák miért is vettük fel őket a csapatunkba.

A végén pár embernek a lova eltűnt, ezért átadtam a sajátomat és ráugrottam Erenére, aki közvetlenül Levi háta mögött jött, de hamarosan neki is előre kellett mennie, mivel a segítségével akarták a titánokat hátra zárni, míg páran elrendezik a falakat. Sikeres lett a B pont megszerzése, viszont annyi halottal kellett elszámolnunk, hogy nem folytathattuk a következő támadást, látszott Erwinen mennyire frusztrált e miatt, de visszamondta a tervet és elhatározta, hogy ki fog dolgozni egy újat ami által biztos vissza tudjuk majd szerezni a rég elvesztett városomat. Utolsó nap a tűz előtt melegedtünk, mivel itt lehetetlenül hideg van, teljesen megfeledkeztem róla mennyire más az időjárás ha kilépek a mostani városomból és kilométerekkel arrébb vagyok. Vacogva hajoltam a tűzhöz, mikor Eren rám terítette a plédjét és elkezdte dörzsölni fél kezével a vállamat, hálásan sóhajtottam, Levi pedig visszament a szobájába becsapva maga mögött az ajtót. Akkor még nem esett le miért kezd annyira ellenségesen viselkedni, jobban mondva teljesen kikelt önmagából és kerülni kezdett engem, Erennel pedig ha lehet ultra köcsög módba váltott. Teljesen összezavarodtam ettől, ezért úgy döntöttem mikor visszaérünk az expedícióról meg kérdezem mi történt vele, és így is lett.

    Egy hétig tartott míg szereztem annyi bátorságot, hogy menjek az irodájához, és a legcikibb az, hogy anya kellett segítsen nekem. Ő nyugtatgatott és unszolt menjek el, hiszen lehet most fog megtörni nála a jég, sose szalaszthatok el egy ilyen megfelelő pillanatot, ezért megfogadtam a tanácsát és remegő kezekkel bekopogtam.