Just mine

Helló-belló kedveskéim! Hoztam egy új oneshotot, bármilyen meglepő újra egy "Attack on titan" fanfictiont ( Leiv Ackerman), mivel egyszerűen nem tudok betelni vele!! Előre szólok kissé beteg stílusú lett, szóval vigyázat...komolyan egy aranyos fluffnak indult, csak a végére valami elpattant a fejemben, és aki rég óta olvassa a sztorijaimat az tudja, hogy nem nagyon van egyszerű történetem. Jó olvasást kívánok minden egyes kis elefántomnak <3

xoxo Málna

      Mosolyogva néztem az összes kadétra akik előttünk álltak, egyesek ijedten, mások határozott tekintettel figyeltek fel ránk, ígéretesnek tűntek az idei feliratkozottak és már alig vártam, hogy lássam képesek-e lenyűgözni ez alatt az egy év alatt, míg a felkészítő táborunk tart. Nem rég vezettük be ezt szavazás által, mivel sokunknak úgy tűnt a kadétok még nem állnak készen az Áttekintő Alakulathoz három év tréning után se, lehet az Álló Őrséghez igen, meg a Katonai Rendőrséghez is, de ezen a helyen sokkalta többen halnak meg, mint a másik kettőnél összesen, tehát nem engedhettük meg magunknak, hogy még több tisztességes katonát veszítsünk el a küzdelmek és a felfedezések során. Inkább feláldozunk rá egy évet, és az alatt oly annyira kikészítjük őket, hogy teljesen fel lesznek készülve az elkövetkezendő harcolásukra, bár szerintem kissé túlzás ami itt folyik, én legszívesebben megmenteném őket pár feladattól meg edzéstől, de nem csak rajtam múlik ez az egész. Öt éve dolgozok az Áttekintőknél és az évek alatt sikerült feltornáznom magam a tizedesi szintre, de ez sok áldozattal és vérhullatással járt, rengetegszer néztem szembe azokkal a titánokkal ahogy éppen megeszik a legjobb barátaim, társaim és a szerelmem is…Összesen tíz expedíción vettem részt és éltem át, mondjuk nem mindegyiken jöttem ki karcolatlanul, az első öt volt a legrosszabb, sose álltam még olyan közel a halálhoz, mint akkor, viszont sikerült mindig megmenekülnöm valamilyen csoda folytán. Hiába vagyok huszonöt, mégis sokkal idősebbnek érzem magam a sok harcolás meg heg miatt amik éktelenítik a testem.

Magam mellé néztem ahol Levi tizedes állt, unottan figyelte a tömeget majd mintha észrevette volna pillantásom rám emelte a tekintetét és alig láthatóan hozzám ért bal kezével. Ettől a gesztustól jött, hogy elkuncogjam magam, mint egy tinédzser, a kapcsolatunk két éve tart és még mindig ugyan annyira szerelmesek vagyunk egymásba akárcsak az elején, bár ez nála alig látható a kívülállók számára, mivel sose mutatja ki az érzéseit, bármiről is legyen szó. Sokak szerint érzékelten köcsög aki imád takarítani, ezt szebben nem lehet kifejezni, de az idők során rájöttem ez egyáltalán nem így van, igenis egy kedves és szerethető ember, mint bárki más, csak nála sokkal jobban meg kell ismerni mi van a maszk mögött.

- Remélem pont ezért készen álltok ami vár rátok! – Erwin Smith kiáltása rántott vissza a valóságba, mindjárt én következem. – Mint magyaráztam különböző tizedesek fognak felvigyázni rátok és tanítani titeket stratégiákra, verekedésre és esetleges harcolásokra, ahogy azt már a három év alatt kitapasztaltátok. Angelique Weismann az aki nagy részt felügyelni fog rátok!

- Oh, az én vagyok. – motyogtam vidáman miközben a mellettem lévő társam egy halk „tch”-vel válaszolt. Egy nagy lökettel leugrottam az emelvényről a kadétok elé akik rögtön szalutáltak nekem, én pedig mosolyogva néztem végig rajtuk, majd hirtelen komoly lett az arckifelyezésem. Amúgy mindig egy vidám és barátságos ember vagyok, de ha mások tanításáról van szó valahogy inkább azt találtam hasznosnak ha vidámság mellett komoly is vagyok, így legalább megtanulják ők is hogyan kezeljenek meg tisztelettel viszonyulnak hozzám egy idő után.

- Ahogy hallották Angelique Weismann vagyok, el várom, hogy hölgyemnek vagy tizedesnek szólítsanak addig míg én nem mondom hagyják abba, világosan beszéltem?

- Igeni, hölgyem! – kiáltottak fel egyszerre, határozottan bólintottam és folytattam.

- Fantasztikus, akkor van hallásuk! Az én feladatom az, hogy gatyába rázzam önöket ez alatt az egy év alatt és ellenőrizzem mennyit fejlődnek ez idő alatt,  ami elég fárasztó, szóval könnyítsük meg egymás dolgát. – sóhajtottam. – Jegyezzétek meg, ez nem egy kicseszett tábor ahol jól érzhetik magukat, bár lesz pár kellemesebb pillanatuk is, ne felejtsétek el miért jöttek ide, eddig minden világos?!

- Igenis, hölgyem! – válaszolták újra. Bólintottam utána nyújtózkodtam egyet mire legtöbben furcsán összenéztek a mellettük lévővel.

- Most mindenki jöjjön utánam, megmutatom a szálláshelyeteket, onnan pedig Levi vesz át titeket. – vigyorogva néztem hátra az említett személyre aki egy gyilkos pillantást vetett rám, de nem szólt semmit, ezért visszafordultam az új tanítványaim felé. – Gyertek!

Míg a barakkokhoz értünk addig a legtöbben mellém siettek és elkezdtek beszélgetni velem, többségében inkább lányok, de amint a fiuk is rájöttek nem harapok annyira amennyire elsőre tűnök, többen is megszólítottak feltéve egymás után a kérdéseiket. Vidáman válaszoltam az összesre, még akkor is ha többször kérdezték egymás után mert nem értették, türelmes voltam velük, hiszen régebben én is ugyanilyen ártatlan katonaként érkeztem ehhez az Alakulathoz. Rögtön megjegyeztem a nevüket akikkel beszélgettem, már elsőre láttam mi fog történni, újra közel kerülnek majd hozzám én pedig sírok ha meghalnak, vagy nem kerülnek az én elit csapatomba. Mondjuk már két év is eltelt mikor utoljára könnyeket hullajtottam, szóval ez annyira nem fenyegetett, de attól még a marcangoló érzés megmaradhat mindezek ellenére. Hirtelen megálltam a hat barakk előtt és hangosan megköszörültem a torkomat, ennyi elégnek bizonyult ahhoz, hogy mindegyikük elhallgasson és figyeljen rám. Elővettem a noteszemet és hangosan felolvastam kik hol fognak aludni és melyik szobában.

- Braun, Hoover, Fernand, Lamanzole, Taylor, Jaeger, Arlert, Kirstein, Springer, Fachren, McLeight, Smith! B6-ba, nyomás! Bretel, Cailli, De Felius, Fantosme, Foret, Garrin, Grifaux, Labbé, Vane, Percy, Woodville, Sidney! B5! Ainsworth, Alden, Alexander, Cox, Curtis, Laurent, Yount, Victors, Villeneuve, Adler, Becker, Ebner! B3! Most jönnek a lányok!

 – a torkom kezdett kiszáradni és úgy éreztem lehet annyira még se lesz könnyű megjegyezni a nevüket. – Ackerman, Reiss, Fleischer, Freid, Blouse, Ymir, Findlay, Glenn! B2! Grant, Houston, Kidd, Kyles, Di Santis, Fava, Xan, Malax, Rylan, Soren, Rube, Alarix, gondolom tudjátok merre kell menjetek!

- Egyre kevesebben vannak. – szólalt meg a hátam mögül váratlanul Levi ezzel teljesen rám hozva a frászt. Felsikkantottam kiejtve a kezemből a kis noteszt amit addig mellkasomnál szorongattam, sóhajtva lehajoltam érte és a zsebembe mélyesztettem. – Tch, hajolgatsz itt, mintha csak azt akarnád, hogy rád másszak.

- Hehe – kacsintottam egyet –, ki gondolta volna, hogy az emberiség legerősebb katonájának is szüksége van egy kis figyelemre és törődésre?

- Kussolj Angel.

- Levi~, szerintem neked van valami dolgod még. – vigyorogva szóltam neki a még rá váró feladatról és integetve elsétáltam az első edző térre ahol a kadétok egymással fognak harcolni rövid időn belül. Ismerős alakot pillantottam meg, Mike monoton mozdulatokkal igazította a bábúkat majd rakta fel a fákra a védő felszerelést amin ugyancsak gyakorolhattak a katonák.

- Segítsek? – kérdeztem kedvesen ő csak bólintott.

Miután befejeztük el kellett mennem még Erwinhez aki a 3D Manőverekkel foglalkozott Levivel együtt, de ő jelenleg biztos befogta a kadétokat takarítani, mint ahogy általában mindenkivel csinálta. A parancsnokkal felkészítettük a több kilométer hosszú erdőt, hogy időben elkezdhessük a gyakorlást, persze mindenről jegyzetelnem kellett és pontos leírást adjak mindenkiről, idén valahogy Erwin úgy döntött eleget töltöttem az időt a tanítók között, elérkezett az idő, hogy felváltsam Levit és én kezeljek minden egyes fontosabb dolgot. Ez annyit jelentett, hogy ott kellett legyek a kadétok óráin és leírjam a fejlődésüket…külön-külön. Persze akkor mappákat is kellett nyissak nekik, bezzeg a többieknek csak a saját leckéivel kellett foglalkozniuk, kivéve Erwint, neki elég sok dolga volt, még több, mint nekem, de várható ha valaki parancsnok. Tehát a papírmunka a többszöröse lett és a felügyelet meg a stressz is, mertem remélni legalább megéri ez a sok munka a végére és valakit be tudok én is szerezni majd a csapatomba Mauris, Brodyn, Kyeler, Aneya és Desree mellé. Az íróasztalomon görnyedtem és írtam a mappákat ABC sorrendben mikor Hanji kopogás nélkül berontott, barátnők lévén elszokott arról, hogy normálisan szóljon jelenlétéről, ezért én mindig megijedtem akárhányszor beszaladt a helyiségbe, de jelenleg rosszabb lett az eset, mivel össze-vissza leesett a már kész és a kitöltetlen dosszié is. Sóhajtva kezdtem felszedni őket a földről.

- Ahh! Sajnálom Ange, segítek én is…csak jöttem szólni, hogy nemsokára kész lesz az ebéd, ja meg a törpe tizedes ideges.

- Ideges a törp…izé Levi? – kérdeztem összevont szemöldökkel, az sose jelent jót.

- Úgy néz ki. Be akartam menni hozzá a friss iratokkal, de össze-vissza járkált és hozzám vágott egy szobrot…nem hiszem, hogy a legjobb kedvében van akkor.

- Rendben, értem a célzást. – mosolyodtam el, mikor megláttam Hanji kérlelő őzike barna szemeit. – De akkor te befejezed a szortírozást.

- Be én!

- Kívánj sok sikert.

Kopogtam egyszer az ajtón, de nem válaszolt senki, ezért hangosabban kopogtam viszont még így is bentről csak egy ideges morgás hallatszott. Sóhajtva kopogtam tovább míg az iroda tulajdonosa ki nem ordított ezzel megijesztve, de mikor benyitottam és rájött kivel áll szemben a szemei lágyabbak lettek és abbahagyta a járkálást. Odasétáltam mellé hozzányomva az arcomat amitől frusztráltan sóhajtott, de átölelte a vállamat miközben játszani kezdett szőke tincseimmel. Kék szemeimmel rögtön hatni kezdtem rá és megkérdeztem mi a baj, mert hallottam gyilkolási próbálkozásáról ami rosszul sült el.

- Tch, Erwint megölöm, az a szaros parancsnok, hogy merészel ennyi munkát a fejedre zúdítani, mi? Nem vagy te valamilyen szuperhős. – idegesen mormogott én meg hálásan néztem fel rá, de rögtön le is törlődött ez a kifejezés az arcomról mikor folytatta. – Mégis mikor fogsz te gyakorolni és edzeni? A szaros alvási idődben ami nincs?

- És én kezdtem azt hinni, hogy romantikus vagy. – sóhajtottam majd eltoltam magamtól. Zavarodott tekintettel nézett rám várva a magyarázatra. – Azt hittem azért vagy kiborulva, mert nem lehetünk annyit együtt, Levi.

- Persze, persze az is hozzájárul.

- Igen? – kérdeztem hitetlenül felemelve egyik szemöldököm, ő pedig frusztráltan sóhajtott majd visszahúzott magához.

- Legszívesebben itt helyben letepernélek az íróasztalomra míg van időnk. – suttogta kacér hangon.

- Akkor mi állít meg? – átkaroltam a nyakát és közelebb húzódtam hozzá.

- A…moráljaim. – válaszolt a monoton hangon.

- Egy tisztítószer jobban ki tudja mutatni az érzéseit, mint te.

Amint kimondtam ezt a mondatot azon nyomban megbántam, bár nem válaszolt semmit látszott rajta ez eléggé megbántotta, mert valahogy érzékeny téma ez a számára, én meg mindig elfelejtem mennyire nehéz neki megnyílnia teljesen más előtt, hiszen évek alatt annyi embert látott meghalni, és rengetegen közel is álltak hozzá. Volt erről nem egy beszélgetésünk, de mindig váltunk egy idő után, mert szomorúak leszünk, bár veterán én meg még kis kezdőnek tűnök mellett attól függetlenül a szavaim valahol legmélyen megsértették az önérzetét. Szótlanul levágódott a kanapéjára és felrakta az egyik lábát a combjára, kifejezéstelen tekintettel meredt rám, a szemeiből mélységes szomorúságot olvastam ki ezért közelebb mentem hozzá és bocsánatot kértem, de csak kinézett az ablakon és megborzolta a fejemet ezzel elfogadva bocsánatomat. Mosolyogva kuporodtam hozzá elhelyezkedve a felületen, azt hittem ennyivel megúszom a történeteket, de mint később kiderült neki teljesen más tervei voltak.

Estefelé mindig hideg az időjárás ezen a környéken, ezért dideregve sétáltam végig a kihalt folyosókon miközben közelebb húztam magamhoz a kabátomat, vajnyi keveset segített, de szerettem volna azt gondolni, hogy ettől felmelegszik egy kicsit a testem hőmérséklete. Sóhajtottam és ezzel együtt a lehelletem is látszódott a levegőben amitől megjelent az arcomon egy fintor, de továbbra is szótlanul sétáltam az elhagyatott helyiségben, a bakancsom hangosan visszhangzott, pont nekem kellett éjjeli szolgálatban lenni. És még csak az sem nyugtatott le ha végeztem itt lefeküdhetek, mivel következett az aznapi papírmunka folytatása, a kadétok már első naptól kezdve gyakoroltak és keményen edzettek, Levi pedig könyörtelenül befogta őket takarítni vagy köröket futni ha elkapta egyiküket is lazsálni, e miatt Sasha, Jean, Eren, Trevor, Martin, Ferd, Isiah, Florian, Dora, Meda, Lillie és még sokan mások rohangáltak és takarították a terület különböző pontjain.

Szétfagyott és legémberedett végtagokkal mentem vissza az irodámhoz, de a kályha majdnem kialudt, ezért rögtön teleraktam fákkal és sóhajtva néztem körbe a rendetlen szobában. Elkezdtem rendezgetni az aktákat mikor észrevettem, hogy egy kis papírfecni leesett a földre. Összevont szemöldökkel olvastam el a szöveget, a torkomban rögvest egy gombóc keletkezett amitől félve néztem körbe a helyiségben, majd összegyűrtem a papírt és beledobtam a kályhába, a fejemben egymás után játszódott le a a rövid szöveg ami benne állt.

Vigyázz magadra szerelmem

Először azt hittem ez valamilyen rossz tréfa amit az egyik unott kadét játszik velem, de kezdett nagyon rossz érzésem lenni ezzel kapcsolatban mivel az agyam túlgondolta a dolgokat, persze amilyen hülye vagyok megpróbáltam elsikkasztani a dolgot és koncentrálni a mindennapi feladataimra.

- Hölgyem! – Eren vidám tekintettel nézett rám mikor beléptem a kantinba. – Leül mellénk?

- Huh? – felvontam a szemöldökömet, halvány mosollyal intett a fejével barátai irányába akikkel sikerült jól kijöjjek az elmúlt pár napban. Megvontam a vállam és bólintottam megeresztve én is egy vigyort elindulva közéjük.

- Nevezhetünk Angeliquenek, hölgyem? – kérdezte szégyenlősen felemelve pillantását Christa. El kellett nevetnem magam az arckifejezésén meg a helyzet abszurditásán, már akkor túlmentünk a formalitásokon mikor lehelyeztem ide a seggem.

- Inkább Angie-nek akkor már, a másik túl hosszú.

- Francia vagy? – kérdezte Connie csillogó szemekkel miközben megállás nélkül tömte a fejét Sashaval együtt.

- Félig igen, mondjuk én se tudom annyira, mivel a leszármazottaim ki tudja honnan jöttek száz évvel ezelőtt.

- Ez érdekes. – bólintott Reiner. – Kíváncsi lennék milyen volt a világ ez előtt, azt mondják rengeteg minden másképpen…

- Reiner. – suttogta vörös fejjel Bertolt. – Erről nekünk nem szabad beszélni. Tiltott téma.

- Oh, miattam ne aggódjatok – legyintettem –, nem fogok ezért senkit se megbüntetni, normális ha kíváncsiak vagytok.

- Bárcsak mindegyik tizedes ilyen jó fej lenne.

- Mindegyikük jó fejek a maguk módján.

- Még Levi tizedes is? – egy ér kidudorodott a homlokomon, de továbbra is mosolyogtam.

- Persze, kitesz magáért.

- Az biztos, tegnap száz kört kellett csináljak, azt mondta addig szaladjak míg meg nem fulladok. – eltussoltam a kezemmel egy röhögést, igen ez pont úgy hangzik, mint a barátom. Kedves tekintettel néztem a kibeszélt férfi irányába, de hirtelen összevontam a szemöldököm, azt hittem egy pillanatra, hogy idegesen néz, de aztán megtöröltem a szemeim, persze, az elmúlt napokban nem sokat tudtam aludni és ez meg is látszott rajtam.

- Angie, minden rendben? – kérdezte Sasha tele szájjal én pedig megcsíptem az arcát.

- Sok sikert nektek a továbbiakban, ha valamire szükségetek van nyugodtan szóljatok…vagy ha egyszerűen túl sokat csesztet titeket Levi akkor is szóljatok, majd én elrendezem. – Eren könnyes szemekkel megölelte a derekam mikor felálltam én pedig sóhajtva eltoltam magamtól.

- Te…vagy…a…legjobb…tizedeees.

- Eren, szállja le róla. – Mikasa kifejezéstelen tekintettel elrántotta mellőlem én pedig elnevettem magam, majd hirtelen elkomolyodtam.

- Kadétok, a legjobbat várom tőletek!

- Igenis, hölgyem! – mosolyogva magukra hagytam és elindultam Levi felé, de szomorúságomra ő már befejezte az evést és valószínűleg már munkához látott.

Hétvégén végre lehetett egy kis szabad időnk egymásra, ezért együtt lustálkodtunk az ágyában én pedig közelebb húzódtam meztelen testéhez és behunyt szemmel élveztem ahogy izmos karjával átölel én meg kuncogva felnéztem a szemébe. Kifejezéstelen tekintettel nézett le rám, de a szemeiben láttam mennyire örül amiért végre kettesbe tölthettük ezt a pár órát, mindkettőnk számára felemelő érzés volt. Hamarosan viszont vissza kellett térjünk a saját irodánkba, hogy befejezzük a papírokat, én meg el kellett még mennem vacsora előtt megbeszélni Erwinnel mikor kell leadjam a dossziékat. Rinyálva öltöztem fel míg Levi próbált lenyugtatni, de a végére már ő is átvette bosszúságomat és még egyszer szenvedélyesen megcsókolt utána mindketten elindultunk saját dolgunkra. Erőteljesen kopogtam párat a parancsnoknak az ajtaján míg meg nem hallottam a „szabad”-ot. Mosolyogva léptem be és szalutáltam.

- Ülj le Angelique. Miben segíthetek?

- Gyors leszek, uram. Csak annyit akartam kérdezni mikorra kell leadjam a papírokat a kadétokkal?

- Minden hónap utolsó napján várom itt az asztalomon, ha valami furcsát észlelsz szólj.

- Furcsa? – kérdeztem hevesen dobogó szívvel, napok óta most jutott eszembe először a kis papír.

- Igen, bármilyen furcsaságot észlelsz közöttük…vagy akár a többi tisztnél rögtön szólj. – Erwin komor tekintettel nézett fel rám, innen tudtam, hogy nem viccel. Határozottan bólintottam és kisétáltam az irodájából egyenesen az enyémhez véve az irányt, mivel el kellett rendezzek még pár dolgot, de valahogy egész út közben a parancsnok szavain járt az eszem. Sóhajtva ültem le az asztalomhoz, a szívem rögtön kihagyott egy dobbantást mikor megláttam mi vár az irataim között, egy újabb üzenet akárcsak az előzőnél szépen formált betűkkel mintha gúnyosan nézett volna rám.

Maradj távol azoktól a marháktól mert ha nem

Szakadozottan lélegeztem fel és elraktam a fiókom belsejébe a fenyegető üzenetet, utána gondolkodva meredtem magam elé, államat a tenyerembe helyeztem úgy figyeltem az ajtómat mintha várnám, hogy rá lenne írva a megoldás ami kihúzhat ebből a csávából. Ez már biztos nem egy rossz tréfa amit egy kadét talált ki, ez egy komoly fenyegetés és fogalmam sincs mire értette egyáltalán az aki ezt a kettőt elküldte nekem. Kik azok a marhák? Nyilván nem a hús az biztos több személyre értette akik itt vannak a tréningen, de a legrosszabb az, hogy fogalmam sincs melyik küld ilyen leveleket, így már mindenki gyanús lett körülöttem parancsnok kizárva mivel nála voltam mikor ide helyezték. Vagy mégsem? Lehet akkor rakták ide míg Levivel voltam a szobájában vagy már tényleg senki se biztonságos körülöttem, mégis honnan tudjam kitől kell óvakodjak, ha az nem egy tíz méteres titán hanem egy ember ráadásul olyasvalaki aki a közelemben van és minden nap lát? Kirázott a hideg attól a gondolattól, hogy valaki akár meg is akar ölni, lehet erre célzott Erwin.
 Az elkövetkezendő napokban nem történt semmi érdekes, egyszerűen eltűntek ezek a fenyegetések a gondolataimból, belefeledkeztem rengeteg munkámba, kadétok edzésébe, tehát még időm se lett volna ilyeneken törni a fejemet. Papírhalmok vettek körül, mintha meg akarnának védeni bármitől is, azokat töltögettem ki megállás nélkül egyik este mikor kopogásra lettem figyelmes, ezért fel sem nézve válaszoltam.

- Szabad.– Eren remegő kezekkel jött be az irodámba miközben lábával bezárta maga mögött az ajtót, a tálcán két teáscsésze remegett.

- Jó napot, izé, estét hölgyem…ezt Levi tizedes küldi és azt mondta nemsokára itt lesz. – sóhajtva lerakta őket az asztalomra, már ahol volt hely.

- Jól vagy? Kicsit…sápadtnak tűnsz. – aggodalmasan néztem a fiúnak a szemeibe aki csak heherészett és megvonta a vállát.

- Csak fáj a kezem…fekvőtámaszokat kellett ma csináljak pár társammal együtt.

- Kikkel? – kerekedett el a szemem.

- Hát, ott volt Reiner Braun, Bertolt Hoover, Mikasa Ackerman, Connie Springer, Sasha Blouse oh meg Christa Reiss is!

- Mi a fenét csinált Ackerman meg Reiss hogy fekvőtámaszokat kellett csinálniuk?

- Ah nem, a lányok takarítottak.

- Levi tizedes volt? – Eren szótlanul megrázta a fejét. – Mit csináltatok?

- Semmit, hölgyem.

- Jaeger, a semmitől nem remeg így a kezed. – mutattam rá a most is mozgó végtagjaira, pedig semmit se csinált. Szomorúan elmosolyodott és megvonta a vállát, de még mielőtt kimehetett volna eszembe jutott még egy kérdés, hevesen dobogó szívvel kérdeztem meg tőle... – Láttál valakit bejönni pár napja az irodámba? Tudod mikor a húst kaptátok.

- Nem hinném, hölgyem. Végig kint voltunk a fiúkkal a büntetést tölteni, a lányok meg a barakkokat takarították utána az istállókat. Miért, eltűnt valami?

- Oh, nem csak egy… - ekkor az ajtó kitárult és egy kifejezéstelen arcú Levi sétált be szótlanúl majd levágódott az egyik karosszékembe Erenre emelve kék íriszét. A fiú értve a célzást szalutált és kisietett a helyiségből még mielőtt még egy büntetést nem kap csak a létezése miatt. Mosolyogva megfogtam az egyik csészét és átadtam a barátomnak miközben az ölébe ültem, láttam mennyire nem örül ennek, de egy idő után relaxált és a belső combomra rakta a kezét.

- Kikészítenek ezek a kölykök, mintha direkt akarnának az idegeimre menni.

- Levi~, szerintem pont azért mert élvezik a reakcióidat. – megpusziltam az arcát mire rám nézett felemelt szemöldökkel. – Lehetnél kicsit…gyengédebb velük, hiszen csak tinédzserek.

- Tch, még véded őket Angelique?

- Oh, csak gondolj vissza te mit csináltál annyi évesen.

- Késsel járkáltam és embereket öltem a nagybátyám miatt. – sóhajtva megsimogattam az arcát ő pedig közelebb bújt hozzám akárcsak egy macska.

- Rendben, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. De ők tényleg nagyon vicces kadétok, eddig ők a kedvenceim.

- Pf, vicces. – komor tekintettel nézett maga elé és szorosabban megragadta a combomat.

- Auch. – ellöktem a kezét mire csodálkozva nézett rám, majd sóhajtott és bocsánatkérés képpen egy csókot lehelt az ajkaimra.

- Sajnálom. – elgondolkodva meredtem ki a sötétedő égre mikor úgy döntöttem megosztom a félelmeimet a barátommal, ha valaki akkor ő biztos hisz nekem és megbízható, hiszen két éve járunk és öt éve ismerem, nála közelebb senki se áll hozzám, még Hanji se, szóval biztos segítene nekem.

- Levi, el kell mondjak valamit. – éreztem ahogy rám emeli tekintetét, de én továbbra is kifelé néztem, éreztem ahogy a pulzusom megemelkedik, de ezek ellenére folytattam. – Valaki megfenyegetett.

- Oh – a kezét az enyémre rakta és elkezdte simogatni hüvelykujjával –, honnan tudod, hogy az?

Válasz helyett kiszálltam az öléből frusztrációjára, és az asztalamhoz sétáltam, hogy elővegyem a fiókból a fecnyit amire írtak. Szótlanul visszasétáltam hozzá és átadtam neki olvassa el ő is, miközben átnézte párszor elmagyaráztam neki, hogy ez előtt kaptam még egyet körülbelül több mint két hete és azon meg azt írta „vigyázz magadra szerelmem”, tehát nem lehet szerelmes üzenet az egyszer biztos. Hogy lenyugtassam idegeimet ittam a meleg folyadékból és vártam mit szól ehhez az egészhez Levi, de meglepetésemre sóhajtott és visszaadta a papírt. Elmagyarázta milyen idióták a kadétok, hiszen ez nyilvánvalóan egy rossz vicc amit kitaláltak, sőt lehet akár az a Jaeger gyerek tehette ezt a többi barátjával. Ez egyáltalán nem nyugtatott le és gondolom látszott is rajtam, mivel kinyújtotta felém a kezét miután lerakta a földre a csészéjét, én pedig megfogtam a meleg tenyerét. Kicsit felsikoltottam mikor ölébe rántott, de elmosolyodtam amint szenvedélyesen megcsókolt, ettől kellemes bizsergés járta át a testemet miközben egyik kezével a derekamat simogatta a másikkal meg a tincseimmel játszadozott. Éreztem ahogy belenyög a csókunkba amitől ficánkolni kezdtem ültemben, erős karjai viszont megállítottak és elszakadt tőlem, hogy rám nézzen. Nem hallatszott semmi az irodában csak ahogy pattogott a fa a tűzhelynél és Levi lélegzete. Csodálattal néztem milyen gyönyörűen világít rá a vörös szín amit a kályha okozott és az olajlámpa, szemei még ebben a környezetben is vadul csillogtak, látszott mennyire kell neki a közelségem, még akkor is ha ezt ő nem meri bevallani magának. Közel hajolt a fülemhez és suttogni kezdett bele.

- Vigyázok rád, te idióta, hiszen az enyém vagy. Csak. Az. Enyém. – hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját apró pillangó csókokat nyomott a nyakamra, lassan nem is tudtam odafigyelni mit is mond mivel az érintéseivel voltam elfoglalva.

Két hét telt ez az incidens óta és semmi újabb fenyegetőzést nem kaptam, már teljesen meg is feledkeztem róla, de ez nagy részt annak köszönhető, hogy éjjel az irodámban voltam nappal meg jegyzeteltem a kadétok edzéseit, az utóbbi időben már nem is ettem a többiekkel a kantinban hanem visszahúzódtam a saját kis zugomba és ott ettem meg dolgoztam. Hamarosan viszont be kellett látnom, hogy ez nem megoldás, ezért változtattam a tervemen és úgy döntöttem nem fogok ennyit dolgozni egyszerre mert a végén olyan leszek, mint Levi a sok stressz miatt. Boldogan sóhajtottam és leültem Hanji és Levi mellé egyik ebédnél, Hanji vigyorogva nézett rám és rögtön beszélgetésbe elegyedtünk, sokat nem tudtunk nevetni, mivel megjelent Armin és egy szalutálás után félrehívott mert fontos információt akart megosztani velem.

- Kölyök, nem látod, hogy eszik? – Levi idegesen összeszükítette a szemeit, mire szegény fiú remegve válaszolt.

- D-d-de uram csak…

- Hagyd Levi, mindjárt jövök vissza. – mosolyogva felálltam ott hagyva a félig elfogyasztott ételt és elindultam vele kifelé az étkezde elé. Meglepetésemre a kedvenc kadétjaim álltak ott legtöbben vigyorogva vagy halványan mosolyogva.

- Armin, mi ez? – kérdeztem csodálkozva nézve ahogy Jean és Ymir megindulnak felém két-két hatalmas csokor virággal.

- Úgy vettük észre eléggé le vagy törve az utóbbi időben, ezért gondoltuk adunk egy kis energiát. – Ymir mosolyogva átadta a virágot, utána Jean szinte rám ugrott örömében és ő is a kezembe nyomta a sajátját, de ezzel nem álltak le, mert akkor a többiek is megközelítettek különböző kisebb ajándékokkal. Volt akitől erős teát kaptam, vagy krémet, de előfordult egy virágkoszorú, egy meleg sál, egy aranyos nyaklánc…könnyekkel a szememben néztem fel a kadétokra akik ennyi mindent megtettek értem, csak mert úgy látták fáradt vagyok.

- Arigato minnasan ( Köszönöm mindenkinek ). – mosolyogva megöleltem mindegyikőjüket, majd felfelé indultam a sok csomaggal az irodámba. Vidáman dúdolászva raktam le az üres helyekre a virágokat és egyebeket majd leültem a székemre és megfordultam, hogy kinézzek az ablakon, de valami eltakarta a napsütést…kerek szemekkel és hevesen dobogó szívvel néztem ahogy egyetlen kicsi szót rajzoltak fel az ablakra, ami akkora volt, hogy messziről is biztos jól látható lehetett.

figyelmeztettelek

Remegő kezekkel eltakartam a sikolyt ami ki akart szökni a számból, a szót vérrel írták, legalábbis úgy nézett ki innen, mivel helyenként lassan lecsordogált a felületen hosszú csíkot hagyva maga után. A könnyek ami nemrég a boldogságtól gyűltek a szemembe jelenleg az ijedtségtől lecsúsztak az arcomon a kézfejemre. Remegve mentem a fürdőszobába mikor úgy gondoltam meg tudom tenni azt a pár lépést elesés nélkül, és felkaptam az egyik szivacsot, belemártottam a vízbe utána hisztérikusan elkezdtem letörölni a csúf szövegnek a nyomát. Ez után el kell mondanom Erwinnek, de mégis hogy? El van utazva a Shina falhoz és ha jól emlékszem ma éjjel fog megérkezni…de mi van ha addigra túl késő lesz és elkap és…nagyot nyeltem ettől a gondolattól és gyorsan megpróbáltam lenyugtatni magam. Annyi a dolgom, hogy ne menjek ma ki éjjelig az irodából és minden rendben lesz, kulccsal magamra zártam az ajtót, de ettől olyan érzésem támadt, hogy mintha a saját síromat ásnám meg. Mélyeket lélegezve ültem vissza a helyemre, de bármennyire is próbálkoztam nem ment a koncentrálás, folyton az órát néztem és vártam mikor telik már el és érkezik meg a parancsnok, elméletileg Hanjinak szólnia kell nekem mivel holnapra le kell adjam neki azokat az iratokat amiket távozásakkor lökött elém…Sóhajtva leraktam a fejem az asztalra és néztem hogyan ég a tűz éreztem ahogy a fáradtság elnyom és a szemeim egyre nehezebbek lesznek…

Kint már sötétség volt mikor felkeltem, a testem teljesen elgémberedett az üléstől ezért megpróbáltam kinyújtóztatni az izmaimat. A kék szemem az órára szökött, még csak nyolc óra, most volt nemrég vacsora, de arról is lemaradtam…vajon a többiek észrevették eltünésemet? Mintha olvastak volna a gondolataimban kopogást hallottam meg az ajtómon, már indultam is kinyitni, mikor eszembe jutott a fenyegető üzenet. Összevont szemöldökkel álltam meg az ajtó előtt és megkérdeztem ki az. Egy nyugodt, de monoton hang válaszolt.

- Levi. Beengednél? Hoztam neked vacsorát.

- Visszajönnél kicsit később? – a hangom remegett és szerintem ez neki is feltűnt, hallottam ahogy nekidől az ajtónak.

- Angel…mi a baj?

- Semmi csak nagyon fáradt vagyok és még sok a dolgom. – használtam az ő kifogását. Halványan áthallatszott a tipikus irritált „tch” hang amit nyelvével adott ki.

- Enned akkor is kell baka ( idióta ). Ne tedd tönkre magad. – nagyot nyeltem és nekinyomtam óvatosan a homlokomat a hideg ajtóhoz. Nehéz döntés előtt álltam, már a saját barátomban sem bíztam mert attól féltem meg akar ölni, mi ez ha nem paranoia? Erwin pár óra múlva megérkezik és eddig semmi gond sem volt, ezután se lesz hiszen Levi nem fog bántani, most is ennivalót hozott nekem, aggódik miattam mert egész hátralevő nap nem látott én meg itt stresszeltem és aludtam. Sóhajtva megfogtam a nyakamban lógó kulcsot és kinyitottam vele lassan az ajtót. Levi, kezében tálcával, kifejezéstelenül nézett rám, arrébb léptem és feljebb csavartam az összes lámpát, reménykedtem benne, hogy így fogom látni mikor megérkezik Erwin a lovával és rögtön le is támadom. Egy utolsót kinéztem a folyosóra utána visszaléptem az irodába bekulcsolva magam mögött az ajtót, a barátom felemelte egyik szemöldökét, de egyébként nem szólt semmi csak figyelt ahogy a helyemre sétálok.

- Mi bajod? – kérdezte megint lehuppanva a díványra, keresztbe téve a lábát maga előtt.

- Megint jött egy üzenetem…szerintem meg akarnak ölni. – ezt ahogy kimondtam elkezdett remegni alsó ajkam, de rögtön abbahagytam nehogy gyengének tűnjek.

- Francokat, kétlem hogy meg akarnának ölni. – válaszolta monoton hangon. – Egyél.

- Nem vagyok éhes.

- Ha azt akarod, hogy beléd tömjem jó felé haladsz.

- Rendben! – emeltem fel a kezeimet védekezőleg és megemeltem a villát amivel a krumplit kezdtem befalatozni.

- Mit éreztél…mikor megláttad a szöveget az ablakon? – hangja alig hallatszott annyira suttogott.

- Féltem…azt hittem feladja a lábam a szolgálatot. – válaszoltam miközben ettem, majd hirtelen megállt a levegőben a villám. Levi felállt és odasétált hozzám lassú és kecses léptekkel én pedig kerek szemekkel néztem fel rá miközben hátrébb toltam a székemet, hogy távolabb legyek tőle – Levi. Honnan tudod, hogy ablakon volt a szöveg? Senkinek se szóltam róla.

- Jó kislány. – valamiért hatalmas fáradtság nehezedett rám, de mindent megtettem annak érdekében, hogy ébren maradjak, a testem viszont nem akart nekem engedelmeskedni, a szemem lecsukódott én pedig kezdtem lecsúszni a helyemről. – Mondtam, hogy vigyázz magadra.

Hirtelen keltem fel az álmomból. Sötétség vett körül minden felé, a vállamra esett pár vízcsepp, ekkor vettem észre, hogy egy tiszta ágyon ülök, de mikor fel akartam emelni az egyik kezem megrázkódott pár vastag lánc és nem csak azon a csuklómon, hanem a másikon is plusz a lábaimon. A szívem szerintem sose vert még ennyire gyorsan eddigi életem során, a pulzusom az egekbe szökött és éreztem a könnyeket ahogy záporoznak az egyenruhámra a tehetetlenség voltam maga, a végén sikerült elkapnia ráadásul egy olyan embernek akiben a legjobban bíztam. Szipogni kezdtem kétségbeesésemben, mégis hogy lehettem ennyire ostoba? Nem…senki se számított volna a barátjára ha erről van szó. Egyszerűen nem volt hogy vegyem észre ő a tettes azokért az üzenetekért, azt se értettem mikor lett ilyen pszihotikus állapotban, hiszen rengeteg időt töltöttem vele együtt és eddig nem mutatta ennek a jelét, akkor most mitől? Keserűen néztem körben a helységben, ez minden bizonnyal egy cella, rájöttem kövekkel van kirakva mivel a tenyerem elért odáig, már amennyire a lánc engedte. Elég hamar sikerült lenyugodnom, hiszen nem egyszer kerültem már veszélyes szituációba, viszont ez az első alkalom, hogy egy ember fogságban tart... Próbáltam kibaszbadulni, de minnél jobban eröltettem annál jobban fájt a kezem és a lábam, ezért feladtam egy ideig, míg meg nem hallottam léptek zaját. Felsikkantottam egy kicsit, de leharaptam a nyelvemet és kétségbeesetten próbáltam újra kicsúsztatni a kezeimet, de egy hűvös hang félbeszakított, hűvösebb, mint a lenti levegő.

- Ne erölködj, csak sérüléseket fogsz szerezni magadnak. – monoton hangon beszélt miközben feljebb emelte a kezéből lógó olajlámpát.

- Rohadj meg. – sziszegtem, a gyűlölet elvette tőlem a józan eszemet.

- Tch, nem érdemlem meg ezt a beszédet. – kinyitotta a rács ajtót és szépen bezárta maga után. – Csak téged védlek meg.

- Kitől? – kérdeztem ahogy könnyek szöktek újra a szemembe, mivel megláttam mennyire közelebb kezd jönni hozzám, míg végül lerakta a lámpát a földre halkan, utána felém fordult és elmosolyodott. A hideg  kirázott ettől a tekintettől, sose láttam még ilyennek, szemei mintha kidülledtek volna, egy őrűlt pillantással nézett rám.

- Az úgynevezett barátaidtól! Te…te nem láttad hogyan néznek rád, voltak akik fel akartak volna falni azzal a szaros tekintetükkel, és Jaeger… Ő A LEGROSSZABB! – a testem automatikusan összerándult amint feljebb vitte a hangját, ezt látva beletúrt a hajába és folytatta megállás nélkül. – Nem érdemli meg, hogy rád se nézzen nemhogy megérintsem meg beszéljen veled. Hehe…az a szarzsák…azt hiszi megússza, de várjon csak holnapig, szép apróra fogom vágni.

- LEVI! – ekkor már menthetetlen gyorsasággal záporozott a szememből a könny. – Fe-fejezd…be.

- Oooh nem, még el se kezdtem. – hirtelen újra kifejezéstelen lett a tekintete és kivett a zsebéből valamit, amint a kis fény megcsillant rajta ijedten vettem észre, hogy egy kést tart a kezében – Ne félj…nem bántalak, ha nem leszel rossz.

- Rossz?! Levi én nem tettem semmit… - elcsuklott a hangom a végére, nem tudtam megállni. Az egész egy pillanat alatt zajlott le, Levi megragadtam a kezeivel a láncokat és feljebb húzta őket, így teljesen lekényszerített az ágyra. Hirtelen ráült a hasamra amitől reszketni kezdtem, főképp mikor megláttam mennyire közel hajol hozzám a késsel együtt. Az etcájgot egészen a nyakamhoz vitte, de én meg sem mertem mozdulni, mert féltem ha csak olyat csinálok ami kihozza az amúgy is kicsi béketűréséből meghalok azon nyomban. Levi úgy tűnik megértette ezt ezért kissé elmosolyodott mielőtt rátapasztotta volna lágyan az ajkait a sajátomra, sose tűnt még ennyire rossznak a csókja, kellemetlenül éreztem magam, mivel a kés néha hozzáért a bőrömhöz emlékeztetve ki irányít, ezért habozva én is visszacsókoltam. Halkan belemorgott a számba én pedig legszívesebben eltoltam volna magamtól, de ebben a helyzetben nem tehettem semmit, mivel egy penge élen táncolt az életem.

- Szeretsz ugye? – suttogta miután hátrébb húzódott, de attól független orrával megsimogatta a sajátomat ajkaival pedig lágyan harapni kezdte az enyémet, mikor nem válaszoltam erősebben harapott amitől felsikoltottam. Levi felült normálisan és ekkor láttam meg, hogy a vérem a száján maradt ő pedig óvatosan lenyalja és szakadozottan sóhajt. – Ah, még a véred is édesnek tűnik.

Pár könnycsepp kiszökött a szememből és legördült a halántékomról a hajamra, a rajtam ülő férfi pedig kifejezéstelen arccal nézett és egy hirtelen mozdulattal megvágta a kezemet. Felsikoltottam a váratlanul érkezett fájdalom miatt ő pedig e láttán elmosolyodott egyenesen mintha zene lenne füleinek, beleharaptam a nyelvembe nem akartam megadni neki az örömöt, hogy lássa mennyire szenvedek miatta. Ettől ciccentett egyet majd újra megvágta a karomat csak most a másik oldalt, összerándultam a seb érzetén, de egy szót sem adtam ki. Voltam már rosszabb helyzetben is mikor visszajöttem expedíciókról, ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest mikor összetörik a csontodat…bár még nem akartam lelőni, mert amilyen elme állapotban van Levi akár arra is képes lenne.

- Mondd, hogy szeretsz. – szólalt meg monoton hangon és lassan belemélyesztette a kést a karomba, felszisszentettem ahogy lefelé kezdte húzni a kést egyre nagyobb vágást ejtve a bőrömön.

- Szeretlek! – leheltem erőtlenül mire rögtön abbahagyta a kínzásomat és lenyalta a vért a késről, láttam miként rázza ki a hideg a kezét én pedig éreztem hogy a hányinger kerülget.

- Könyörögj. Mondd mennyire kívánsz és mennyivel jobb vagyok mint Jaeger. – suttogta, ekkor az ajtónál megláttam egy alakot. Nagyot nyeltem mikor megláttam Erwin külalakját és a szájához emeli a mutató újját én pedig visszanéztem Levire aki a kést fenyegetőleg megemelte én pedig remegő hangon kezdtem ismételni amit mondott.

- Kérlek…kívá-kívánlak Levi.

- Hangosabban. – morogta hozzámnyomva a testét.

- Levi kellesz…sokkal jobb férfi vagy mint Eren. – közelebb hajolt hozzám és megnyalta a nyakamat és lágyan harapdálni kezdte, úgy tűnt nem vette észre, hogy Erwinnek sikerül bejutni a cellába – Annyira szeretlek.

- Hmm… - nyögte a vállamba mikor hirtelen oldalra pillantott. Elkerekedett a szeme és rögtön ügyes mozdulattal kikerülte Erwin ütését, teljes verekedésbe kezdtek én pedig tehetetlenül néztem és próbáltam elterelni valahogy Levi figyelmét, de nem sikerült sehogy se.

- Angie, ha ennek vége…elszámolok még veled. – sziszegte miközben rátámadt Erwinre.

Behunytam a szememet és próbáltam nem odafigyelni mi történik körülöttem, elég volt hallani ahogy szitkozódnak és egymást érik az öklök és a csapások, de a kíváncsiságom nagyobb lett a kelleténél, ezért résnyire nyitottam mikor úgy hallottam, hogy túl nagy a csend. Mindketten a földön feküdtek, az olajlámpa feldőlt a heves verekedés miatt én pedig remegő végtagokkal néztem ahogy egyikük se mozdul. Még egyszer megpróbáltam kiszabadulni, de a nemrég okozott vágások miatt gyengén tudtam csak megmozgatni a karjaimat, szakadozottan sóhajtva néztem vissza a két férfira mire megrökönyödésemre az egyik megmozdult. Összevont szemöldökkel néztem ahogy remegő kezekkel próbál felállni , de nem tudtam pontosan kivenni melyikük is az, mert nagyon kevés fény állt a rendelkezésemre, a gyomromban mégis kellemetlenül egy gombóc kezdett kialakulni. Még csak nyelni se tudtam az izgalomtól, kerek szemekkel figyeltem ahogy próbál a kezei beleremegtek a felállás közben.

- Angelique… - motyogta rekedt hangon, én pedig felsikoltottam mikor rájöttem ki az –, megmondtam…nem áll senki közénk.