Kilencedik fejezet

Mielőtt bármit is mondhattam volna lassan a szájához emelte a tenyeremet majd megnyalta a véremet, én pedig próbáltam hátrébb húzódni, de az eredmény csak rosszabb lett, olyan erősen szorította a csuklómat félő volt, hogy újra be fog lilulni, ráadásul most el is zsibbadt az egész karom. Próbáltam szólni neki fáj amit csinál, de annyira belemerült a vérem ízlelgetésébe, hogy meg se hallotta volna még ha a fülébe is ordítok. Nyöszörögve tűrtem ahogy lenyaldossa a véremet, ami égő érzéssel párosult, ezért mikor harmadjára lehajolt próbáltam megint kicibálni a kezemet hátha most sikerül, viszont a vége az lett, hogy lassan felemelte a tekintetét rám, szemei sötétek voltak az éhségtől, száján pedig még éktelenkedett a vérem nyoma. Könnyek kezdték mardosni a szemeimnek a szélét az egész helyzet miatt, visszatért újra a félelmem amiről már megfeledkeztem, azt hittem végre megszabadulok ettől a szorongó érzéstől ha mellette vagyok, de most jobban féltem, mint eddig bármikor. Azt mondják az ember ha halál közelében van akkor lepereg előtte az élete, velem is ez történt mikor a szemeibe pillantottam, lesokkoltan figyeltem ahogy egyre közelebb jön, szinte fel sem tűnt mikor tepert le a földre, csak akkor léptem ki a transzból mikor láttam ahogy lehajol hozzám, két kezével pedig lazán fogja a csuklómat. Kiszállt belőlem az erő, úgy éreztem már nem is tudok ellene harcolni, pedig még csak el sem kezdte igazán kiszívni a véremet, eddig csak kóstolgatta, mint a vad az elejtett zsákmányát.

- Nee~ Sako-chan, nézd mit műveltél velem. – motyogta először halkan, majd egyre hangosabban kezdett beszélni. – Ez a te hibád…ha nem lenne ilyen édes az ízed meg az illatod akkor minden rendben lett volna…de nem. AZ EGÉSZ A TE HIBÁD! Nee~, miért nem mondasz semmit? Ennyire lesokkoltál? Nézd... itt a véred.

Nyelvével végignyalta az alsó ajkát teljesen eltüntetve a vérem maradványait. Nem akartam látni ahogy tovább csinálja, ezért eltekintettem a másik irányba, ahol viszont több sírkőt láttam, valahogy egyik rosszabb volt mint a másik. Ha nem fog leállni az evésből akkor lehet én is ott végzem az egyikben, a szüleim biztos nagyon szomorúak lennének, meg a barátaim is…ilyesfajta gondolataim sem voltak még soha, éreztem ahogy lassan legörbül a szám azt pedig több könnycsepp követi amik legördültek a halántékomnál. Hallottam ahogy Kanato frusztráltan ciccentett egyet majd rám ordított, hogy nézzek a szemeibe. Ijedten kaptam arra a tekintetemet, a fiú idegesen nézett rám, kezeivel erősebben megszorította a csuklóimat, viszont azok már annyira lezsibbadtak, hogy meg sem éreztem a változást. Látszott rajta közel áll, hogy újra elboruljon az agya, normális körülmények között segítettem volna neki lenyugodni, de bárhogy nézem ez nem egy szokásos körülmény, még magamat se tudtam lenyugtatni, nemhogy egy hisztérikus vámpírt aki most akar bekebelezni.

- Ha nem mozogsz nem fog fájni. – mondta kifejezéstelen arccal miközben lefelé hajolt a nyakamhoz. Arcával félretolta a sálamat majd mélyet szippantott illatomból. – Hmmm édes. Ez lesz a fizetség a sok matek óra miatt, mit szólsz?

Remegő ajkakkal vártam a harapást, el sem tudtam képzelni milyen lehet, de valamiért nem is akartam. Bármikor felkészültem a fájdalmas érzésre, e helyett folytonosan félelembe tartott, mivel először a nyelvét kezdte végighúzni rajta utána apró csókokat nyomott a helyére amitől bizseregni kezdtek a belső szerveim, mintha a gyomrom is liftezni kezdett volna az ajkainak érintésétől. Kanato kuncogni kezdett a bőrömnél, az is eszembe jutott, hogy megérezhette a reakcióimat, pedig megpróbáltam visszatartani magam, nem akartam

bevallani, hogy jól esik ahogy most bánik velem…egyenesen undorítónak éreztem magam amiért ilyenekre gondolok. A következő pillanatban viszont éles fájdalmat éreztem a nyakamnál, innen tudtam most mélyesztette bele a hegyes fogait a bőrömbe. Újra csorogni kezdtek a könnyeim a szemeimből, alsó ajkamba haraptam, hogy eltussoljak egy fájdalmas ordítást, még a kezeimet is ökölbe szorítottam, bár én sem tudtam mennyire mondott igazat azzal ha egy helyben maradok nem fáj annyira. A fájdalomnál már csak az volt rosszabb ahogy elkezdte kiszívni a vérem, hallatszott a fülemnél a szürcsölés aztán ahogy lenyeli a véremet, testem pedig minden egyes szívással egyre gyengébb lett. Ha összeszorítottam az izmaimat csak rosszabb lett, ezért megpróbáltam relaxálni, de nem nagyon ment miközben éppen kiszívják a vérem, óvatosan mozogni kezdtem amitől újra belé hasított a fájdalom a nyakamba. Kanato abbahagyta a vérem kiszívását, remélhetőleg utoljára lenyalta a maradék ennivalóját utána felemelte a fejét, hogy rám nézzen álmatag tekintetével. Lila szemei világítottak, szájáról lecsorgott a vér egyenesen az arcomra megpecsételve azt

- Sako-chan, olyan jó ízed van. – újra lenyalta ajkairól a vért, viszont még mindig maradt egy kevés az állánál ami lecsorgott. – Meg akarod kóstolni?

Ijedten kerekedtek ki a szemeim a kérdése hallatán, habogni kezdtem ő viszont kedvesen mosolyogva lehajolt hozzám és egy lágy csókot lehelt a számra. Sose gondoltam volna, hogy az első csókom ilyen körülmények között fog lezajlani, ráadásul úgy, hogy a saját véremet is érzem a számban. Kanato óvatosan bánt velem, rá sem ismertem, újra teljesen megváltozott a személyisége én pedig nem tudtam követni…lassan elengedte a csuklóimat és az arcomat megfogta két tenyerével, a bőröm annyira fel volt hevülve, hogy éreztem ahogy fokozatosan lehűl az érintésétől amitől egy röpke pillanatig hála járta át a testemet. Próbáltam tartani vele az iramot, de mivel még sose csókolóztam ez elég nehéznek bizonyult, ezért azt csináltam amit ő, ugyanolyan lágyan válaszoltam a csókjára. A gyomrom görcsbe rándult és kirázott a hideg pedig egyáltalán nem fáztam, annak ellenére, hogy a fagyos földön feküdtem, csak a csókolózásunk válthatta ki ezt belőlem. Hallottam ahogy belenyög a számba miközben nyelve összegabalyodik az enyémmel egy lassú táncra perdülve, testével még jobban lenyomott hüvelyk ujjaival pedig köröket kezdett rajzolni az arcomra. A mellkasom fel-le emelkedett annyira nehezemre esett levegőt vennem, éreztem a vérem vas ízét, ami számomra sósnak tűnt, míg Kanatonak egy fajta édesség.

Kanato mélyet sóhajtott utána elhúzódott tőlem, kézfejével lassan letörölte az összes vért ami még maradt az arcán, utána lenyalta rólam is ami még ott volt. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, az orrom előtt mosolyogva nézett az osztálytársam én pedig nem tudtam mit csináljak, annyi sok érzés kerített hatalmába, hogy nem tudtam melyikre hallgassak.

- Sako-chan mégis meddig akarsz olyan hülyén nézni rám? – habogva fel próbáltam tápászkodni, de annyira elgyengültem a hirtelen vér veszteségtől, hogy majdnem visszaestem a földre, míg Kanato unott tekintettel nézett le rám, már a maci is a kezében volt én pedig még mindig nem tudtam normálisan felterpeszkedni a földről. Úgy tűnt a fiúnak a türelme egyre rövidebb kezd lenni, arca idegesen megrándult miközben a szerencsétlenkedésemet nézte.

- Bo-bocsánat. – motyogtam mire végre sikerült normálisan lábra állnom, bár még mindig remegtem, ráadásul nem mertem a szemeibe se nézni, ezért inkább a ruháját figyeltem, neki viszont már tervei voltak velem. Mégis miért kértem bocsánatot? Normális vagyok? Egy ilyen helyzetben nem kellene azon töprengenem, hogy megbántom, hiszen... gondolataimba beleszólt mikor szabad kezével megfogta lágyan az államat felfelé emelve azt.

- Most már az enyém vagy, ugye tudod, hmm? Most már csak rám figyelsz, velem foglalkozol, és nehogy megtudjam, hogy egy másik vámpír is kiszívta a véredet, mert akkor ideges leszek. – mosolyogva beszélt, bár összeszorította az állkapcsomat ujjait pedig belemélyesztette kicsit az arcomba is. Összeszedtem a bátorságomat, és egyik kezemmel megfogtam a csuklóját annyira lágyan ahogy csak tőlem kitelt.

- Kanato-kun, ha járni akarsz velem akkor miért nem kérdezed meg… - nem, ez nem a helyes válasz. Mért nem mondom ki valójában azt amit gondolok?!

- Járni? Megkérdezni? – olyan jóízűen nevetett fel mintha a világ legjobb viccét hallotta volna. – Heh, én ezt nem csinálom Sako-chan. Már amikor megengedted, hogy kiszívjam a véred akkortól kezdve hozzám tartoztál.

- Én… - Kanato elvette arcomról a kezét majd megragadta az enyémet ujjait pedig összekulcsolta az én ujjaimmal. Vitába tudtam volna szállni vele, hogy megengedtem neki azt, hogy egyen belőlem, hiszen nem nagyon volt más választásom.

- Mostantól még több időt fogunk együtt tölteni, te is örülsz neki ugye Teddy? – kedvesen mosolyogva nézett a macijára majd rám. – Menjünk most már.

- Kanato-kun…még van több vámpír is? – egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a mondatát, fogalmam sem volt, hogy több vámpír is létezik, és az csak még jobban megijesztett, hogy bármelyik ismerősöm is az lehet, hiszen honnan tudjam mik a vámpírok ismertető jelei? A mellettem sétáló fiú elgondolkodva meredt maga elé, majd komolyan bólintott le sem véve a szemét a minket körbeölelő környezetről.

- Testvéreim, mind azok. Még van egy pár rajtuk kívül is, nem vagyunk mi olyan kevesen, mint ahogy azt a halandók hiszi naiv módra.

- Testvéreid mind…vámpírok? – éreztem ahogy a szín kiszáll az arcomról, már csak egy falfehér szellemnek tudtam elképzelni magam e hír hallatán.

 Kicsit el kellett gondolkoznom azon amit mondott, hiszen ha úgy vesszük minden egybevág, a testvérein is mintha lenne valami varázs rajtuk amitől kitűnnek a többi ember közül, valahogy tudatomban eddig nem esett le mégis mi lehet az, viszont én is tudat alatt vonzódtam valamilyen szinten Kanatohoz, ami ijesztő, ugyanis még ebben a pillanatban is, mint a mágnes húzott magához, annak ellenére miket művel velem nem rég. Rá pillantottam oldalról hátha rájövök mitől érzem úgy magam ahogy, lassan semmi más nem járt a fejemben csak ő, teljesen megfeledkeztem Daichi eltűnéséről egészen addig míg haza nem értem és megláttam a kis plüsst ami az ágyamon pihent. Akkor mintha elpattant volna valami az agyamban, az ágyamra dőltem magamhoz szorítva a kis kutyát és elkezdtem bőgni ahogy nem szégyelltem, legalább kiadtam magamból a felgyülemlett feszültséget, aztán mikor lenyugodtam kifejezéstelen tekintettel néztem a plafont, hallottam ahogy a háttérben a telefonom rezeg egymás után csomószor, gondoltam valaki nagyon sok üzenetet küld, nem is tévedtem mikor megláttam Aneko nevét a készüléken.

„ Nálad is voltak a rendőrök, ugye? Ez borzalmas, mégis mi történhetett Daichi-kunnal? Nagyon féltem Sako-chan, szerinted valami baja esett?”

„ Lehet bajba keveredett azért ment el…nem akarom elhinni, hogy ilyesmi történhetett vele, annyira rendes fi…”

„ Sako-chan ott vagy? Kérlek válaszolj!!!”

„ Elloo kérlek szükségem van most rád!”

„ Sako-chan könyörgöm…..”

Óvatosan pislogva néztem egymás után a hét üzenetet, válaszoltam neki egy-két üzenetet a végén amitől kissé megnyugodott, de még mindig sokkos állapotban volt. Nyilván, barátaink közül ő meg Eiji érzik a legroszabbul magukat, hiszen együtt nőttek fel, sokkal fájdalmasabb lehet nekik látni ahogy eltűnt legjobb barátjuk, akire szinte család tagjukként tekintettek… én meg önző módon csak magamra gondoltam, eszembe se jutott vajon a többiek hogyan viselik ezt a traumát, másnap pedig még iskolába is kell mennünk, mintha mi sem történt volna. Szomorúan mentem a tükrömhöz figyelve az arcomat, mintha sápadtabb lettem volna, mint amilyen eddig voltam, nyakamnál tisztán látszódott a harapás nyom amit Kanato hagyott ott. Remegő ajkakkal gondoltam arra, hogy ki kell találjak valamit amivel eltakarhatom, mondjuk télen nem annyira nehéz, viszont ha elérkezik a tavasz…

Sóhajtva érintettem meg a lyukakat, érezni lehetett a bemenetelét amitől kirázott a hideg, még mindig fájt egy kicsit, de mégis mit tehettem ellene? Nem mintha olyan egyszerű lenne kezelni egy ilyen nyomot, biztos nem írta be eddig senki az internetbe hogyan fertőtlenítsünk egy vámpír harapást. Megráztam a fejem amitől belenyilallt a fájdalom a nyakamba, úgy tűnt az egyetlen dolog amit tudok csinálni ilyen állapotba a tanulás, meg az alvás, de azt is csak mozdulatlanul, nehogy véletlenül újra elkezdjen lüktetni a harapás nyoma. Próbáltam ésszerű magyarázatot keresni, mivel még sose jártam senkivel fogalmam sincs mit kéne tennem, ráadásul eleve nem is tudom járás-e ez amit kijelentett Kanato, mivel azt mondta a tulajdona vagyok, az akkor járásnak felel meg? Egyszerűen őrültség ilyesmin gondolni, még a fejem belefájdult a sok gondolkozásba, azt sem tudtam hogyan viszonyuljak hozzá az iskolában, vagy azon kívül, a mangákban meg könyvekben nem pont így írnak a romantikus kapcsolatokról, de az is lehet, hogy a való élet más milyen, mint a fantázia világa.

Szóval hétfőn mikor elindultam az iskolába este tele voltam kérdőjelekkel, de annál is jobban meglepődtem mikor megláttam Kanatot a lakásom előtt várni az egyik kerítésen ülve lábát lógatva, macija pedig szokásához híven a karjai között. Egy ideig sokkolva néztem a fiút, arról olvastam már, hogy a fiú a lakás elé jön a barátnőjének, viszont nem jött, hogy elhiggyem Kanato képes ilyet csinálni, ugyanis eddig folyton ellentétesen viselkedett, most meg türelmesen várt a lakásom előtt ami majdnem egy órára van az övétől. Az arcom kipirosodott mikor észrevett, hogy ott állok, a gyomrom újra liftezni kezdett a kellemes meglepetéstől, teljesen megfeledkeztem a tényről, hogy sose mondtam el neki merre lakok. Lassan pislogva figyelte ahogy mellé sétáltam utána unottan megfogta a kezemet. Fogalmam sincs még mit fog tartogatni ez a kapcsolat számunkra, főleg számomra, hiszen mellette lenni lassan egyet jelentett a veszéllyel. Tudtam, hogy nem cselekszem helyesen, legalábbis sejtettem, mert ezen a szinten kezdtem bele habarodni, ami a legnagyobb hiba volt az életemben.

Beérve az iskolába kirázott a hideg mikor megéreztem a meleg levegőt, és ezzel együtt finom forró csoki illatot. Kíváncsian nézelődtem honnan jöhetett ez, mikor a hallban megláttam őrült barátnőmet ahogy integet egyik kezével, míg mellette egy unott kinézetű fiú álldogált és osztotta a diákoknak az íny csiklandozó innivalót. Automatikusan elindultam felé eleresztve Kanato kezét.

- Mit csinálsz Aneko-chan? – kérdeztem szuggerálva az egyik poharat.

- Az igazgató találta ki, hogy osztogassunk ilyeneket. Tök jó nem? Egy csomó pénzt tudunk szerezni ebből a szegényeknek.

- Adj akkor két pohárral. Remélem jó édes. – pirulva néztem hátra Kanato felé, de nem találtam ott. Sóhajtva kifizettem a pénzt és már indultam is volna, de barátnőm megállított.

- Hey, minden rendben? Kicsit fehér vagy.

- Persze, mivel tél van. – ráztam meg a fejem nevetve miközben tovább sétáltam az osztályunk irányába. a nyakam lüktetett a reggeli tornától, ezért erősen az ajkamba haraptam nehogy felnyögjek.

Belépve ott találtam Kanatot unottan kinézve az ablakon, ezért mosolyogva sétáltam hozzá az egyik pohárral amit le is raktam az asztalára. Még annyira se méltatott, hogy rám nézzen, úgy küldött el. Hallottam a hangján valaminek nagyon nem örül, ezért már előre féltem mit tehettem ami miatt most ennyire megsértődött. Elhúzva a számat elmentem a saját helyemre szürcsölve a meleg italt, hátamon végig éreztem a fiú pillantását, de nem tehettem semmit ez ellen, úgy döntöttem szünetben megpróbálom helyre tenni a dolgokat, bármiről is legyen szó. A végén viszont ez is elmaradt, mert bejött az osztályfőnökünk, hogy bejelentsen pár információt amit eddig is tudtunk az internetnek hála. Az után következő szünetben viszont szégyenlősen elindultam az asztala felé, unott tekintettel nézett fel rám majd a fejével alig észrevehetően kifelé bökött az osztályból. Lassú léptekkel indultam el utána, nem tudtam mire számítsak ezért izgatottan játszottam az ujjaimmal miközben a szívverésem kezdett egyre gyorsabban verni egészen addig míg meg nem állt az egyik üres fűtőtestnél.

- Nee~ Sako-chan, szégyellsz? – ez volt az első kérdése amit hozzám szegezett én pedig nem értettem miért kérdez egyáltalán ilyet, hiszen nekem eléggé nyilvánvaló mennyire tetszik.

- Nem… - gyorsan megráztam a fejem, ezzel elérve egy újabb fájdalmas zsibbadást. Szisszentettem, minek köszönhetően a szemei rögtön a nyakamra vándoroltak miközben közelebb léptem hozzá, reménykedtem ennyi elég lesz neki, de úgy tűnt tévedtem. Fel nézett hatalmas szemeivel, ajkait kissé kinyitotta fejét pedig oldalra fordította.

- Bizonyítsd be.

- Mi-mivel? – gyorsan pislogva néztem rá, el sem tudtam képzelni mivel tudnák neki bizonyítani bármit is.

- Csókolj meg. Itt. Mindenki előtt. – parancsolta visszautasítást nem tűrő hangon. Az alsó ajkam remegni kezdett mikor belegondoltam mennyi ember előtt kell megtegyem ezt az igen intim dolgot, legalábbis számomra az. Arra már rájöttem Kanatonak mennyire egyszerű az ilyesmi, viszont nekem elég sok bátorság kell hozzá, ráadásul ennyi ember előtt akik csak úgy bámulnának miközben csókolózunk… Lehajtottam szégyenemben a fejemet, éreztem hogy egyre vörösebb lesz az arcom ahogy egyre jobban belegondolok a dolgokba, észre se vettem Kanatot ahogy közelebb lép hozzám.

- MOST. – bár halkan szólt mégis elég volt ahhoz, hogy a vér is megfagyjon bennem.

Hezitálva felnéztem rá, majd közelebb hajolva egy egyszerű csókot akartam lehelni az ajkára, de úgy tűnt ő másképpen gondolta, mivel egyik kezével megragadta a derekamat és a testét hozzám préselte, nyelvét pedig szenvedélyesen végig húzta alsó ajkamon, majd elkezdett enyémmel játszani. Legszívesebben el akartam volna tolni magamtól, mikor éreztem mások pillantását a hátamon, de semmi esélyem sem volt erre. Teljesen be voltam skatulyázva, mintha a körülöttem lévő emberek rajtunk nevettek volna, legalábbis én ezt gondoltam…A legmegalázóbb dolog viszont nem ez volt, hanem mikor valaki elkezdett köhögni mellettünk, és kiderült, hogy az egyik tanár az, aki ránk is szólt miért a folyosó közepén kezdünk el ennyire elmerülni egymás szájában. Vörös arccal sétáltam vissza az osztályba, Kanato pedig mellettem önelégült tekintettel nézett rám, én viszont nem tudtam viszonozni a pillantását.

1

Apám német, anya pedig angol, így kerültem Angliába Németországból, meg többek között azért is, mert anya a Roxfortba akarta, hogy menjek iskolába, ezért rendesen utána olvastam az iskolának mielőtt elmentem volna még első évben, így már sok meglepetés nem ért, mikor megláttam a kastélyt. Több könyvet is átlapoztam, mindent tudtam a házakról, a tantárgyakról, persze mind e mellett így is meglepődtem a nagyságán és a rengeteg termen, meg diákokon akik elfértek ebben a helységben. A végén a Mardekárba kerültem, nem nagy dolog, rengeteg rossz dolgot hallottam róla, ennek ellenére mégis pozitívan álltam hozzá a dolgokhoz, ez persze az évekkel megváltozott, pontosabban főképpen a negyedik évemig, mivel akkor volt az első alkalom, hogy szívatni kezdett pár diák, mert ebben a házban vagyok. Sose értettem miért kell ennyire elítélni a másikat, csak egy házról van szó, nem pedig egy mittudomén mekkora élet megváltoztató dologról. Pont ezért hatod évre már teljesen megedzettem, a végén pedig kénytelen voltam, elkussoltatni a diákokat akik beszóltak egy pár jó kis átokkal, ami miatt többször is bajba kerültem a prefektusokkal. Most is fújtatva néztem az egyikre, egy ötöd éves fiú nem rég rohant el, fenekéből kiálló farkas farokkal, kellett neki folyton beszélnie, úgy hogy nem is kérdeztem. A prefektus sóhajtva nézett rám, kedves tekintettel figyelt engem, én viszont elhúztam a számat ettől, nyilván nem akart ő se leszidni, vagy megbüntetni és én nem akartam ezt, ezért csak bambultunk egymásra ez darabig, míg a végén meg nem szólalt.

- Audrey, hányszor beszéltünk már erről?

- Sajnos túl sokszor, de te nem tudod mikor kell leállni.

- Ezt rád is mondhatnám. Megmondtam már hagyjad őket, eredjenek a dolgukra, te is tudod milyenek a buta emberek, azok is maradnak, szűk látókörűek.

- A vicc az, hogy fordítva olvastam erről, nem normálisak. – kinyújtóztattam a végtagjaimat, utána gyorsan elrendeztem az egyenruhámat.

- Persze, hogy nem normálisak, ezen is átrágtuk már magunkat nem egyszer, szóval mi lenne ha most az egyszer elengednélek, de utána többet nem csinálsz ilyet.

- Kösz Rem, tudtam én, hogy meg tudjuk beszélni normális emberek módjára. – vigyorogva megveregettem a hátát, ő pedig homlokát kezdte dörzsölni kétségbeesésében, de annyira nem érdekelt a dolog, máris tovább álltam még mielőtt meggondolja magát.

Unottan sétáltam a folyosón egészen a nagyteremig ahol elméletileg még nem kell legyenek olyan sokan, mert nincsen még vacsora idő, de megbeszéltem, hogy találkozok Dorothy-val, nem is kellett csalódnom, barátnőm összeráncolt szemöldökkel sakkozott Eli-vel az asztalunknál. Mosolyogva melléjük ültem, Dorothy vörösesbarna haját egy kontyba fogta, barna szemeivel látszott mennyire koncentrál a nyerésre, de semmi esélye se volt Eli ellen. A fiú magabiztosan hátradőlt a széken, kezeit a mellkasánál keresztbe tette, barna haja szokásosan össze-vissza állt szemüvegét pedig a feje tetejére tolta, általában utálta hordani őket, ezért az esetek több százalékában valahogy kerülte a viselését. Próbáltam figyelni a játékukra, de sokkalta jobban érdekelt a következő kviddics meccs, ami ezen a csütörtökön lesz, ettől kifolyólag már hétfőn lázban volt mindenki, beleértve magukat a játékosokat is, hiszen a mi csapatunk fog játszani a Hugrabugosok ellen. Ez elméletileg már a zsebünkben kéne legyen, legalábbis ezt hallom minden embertől, nagyon nem értettem ehhez a játékhoz, viszont élveztem nézni, a szabályokat is tudtam, még a kivitelezésekkel van egy-két probléma. Még most is ez a téma megy az asztalunknál, pár felsős fiú nagyban tárgyalja a csütörtököt, én pedig unott tekintettel nézem a két barátom izzasztóan izgis játékát.

- Buli lesz akkor csütörtökön, ha nyerünk, nem? – barátnőm észrevette mennyire unatkozok, ezért feldobta az egyetlen logikus témát amit őt érdekli, mivel én nem vagyok a legnagyobb parti arc, hamarabb alszok, mintsem menjek bulizni.

- Tehát, te mész bulizni. – javítottam ki, Eli szigorúan nézett rám.

- Audrey, most nem fog tudni fokuszálni miattad, fejezd be az agyának a kisebbítését.

- Hey, ugye tudod, hogy te is idegesítő vagy mikor szarsz a szádon ahelyett, hogy beszélnél?

- Kíváncsi vagyok mennyi pia lesz, ha most nyerünk akkor neked is le kell jönni, könyörgöm Audrey, folyton ezt csinálod. Bármilyen buli volt eddig, szinte az összeset kihagytad, mi lenne ha most az egyszer nem aludnál, vagy rajzolnál, hanem lejönnél velünk szórakozni?

- Meglátom, ha sokáig fogsz idegesíteni akkor nem hiszem. – kinyújtottam rá a nyelvemet mikor megláttam milyen stresszes arckifejezése lett. – Ezzel az arccal az ördögöt is el tudnád ijeszteni.

- Ma elemedben vagy, sokat találkoztál Black-el? – Eli fintorogva fordult felém, én pedig felemeltem az egyik szemöldökömet.

- Ne menjünk bele a témába, mert a végén megint az lesz, hogy veszekedsz velem.

- Mert egyszerűen hülyeség amit csinálsz, mégis miért lennél vele?

- Nem vagyok vele úgy ahogy azt te gondolod, egyszerűen jóban vagyunk, összehozott minket a Mardekárosok iránti gyűlölet. – tetetett álmodozással néztem felfelé amitől tudtam Eli a legjobban kiborul, most is így lett.

Elkezdett velem logikusan érvelni, de én csak szembe röhögtem, mindig ez történik mikor szóba kerül Sirius Black. Egyszerűen nem tudta megérteni miért szoktam beszélgetni vele, miért szoktam néha átülni hozzá, vagy kimenni vele meg barátaival Roxmortsba hétvégenként, ami mondjuk érthető, hiszen ha nekem olyan felfogásom lenne, mint neki akkor én se értenem meg magamat. Van ennek valami értelme? Na mindegy, Eli eléggé szűk látókörű, gondolom most azt kérdezitek akkor mégis, hogy a fenébe vagyok vele jóba, hiszen nem szeretem az ilyen embereket, azért is átkoztam meg az egyik fiút, mert tömte volna a fejem ilyenekkel. Nos, a válasz eléggé egyszerű, kissé félre lehet őt ismerni, első látásra, meg huszadikra is ilyen, de ennek ellenére nagyon rendes, bármikor tudnék rá számítani, akár az életemet is rábíznám, mert lehet, hogy szűk látókörű, viszont így is folyton vigyáz ránk, olyan, mint egy nagyobb bátyó nekünk, aki eszünkbe juttatja mikor csinálunk hülyeséget, jelenleg is ezt próbálja most csinálni.

A végén inkább felhívtam a figyelmét a sakkozásukra, amit sikeresen elvesztett miattam, legalábbis szerinte miattam, mert eltereltem a figyelmét, de hát én nem is akartam, egyszerűen ő engedte, hogy a figyelme másra fókuszáljon. Addig mind ette a fejemet, és én az övét, hogy a végén vacsora lett és megjelent előttünk több száz féle étel, ezért gyorsan befagyasztottuk a témát és elkezdtük inkább enni a marhahúst paszullyal. Evés közben csend volt közöttünk, egészen addig míg fel nem nyerített valaki a helység másik oldaláról, ami miatt én is beleröhögtem a kenyerembe, mert rögtön felismertem ezt a kutya nevetést. Eli összehúzta barna szemeit, de nem szólt semmit, lerakta a szemüvegét maga mellé és inkább felnyitotta az egyik könyvet amivel elfoglalta magát, míg Dorothy rákezdett újra a buli témára.

- Komolyan csajszi, jönnöd kell, csak gondolj bele arra a sok piára, meg a fiúkra, végre te is összejöhetsz valakivel.

- Egy éjszakára „csajszi”, nekem az nem kell. Te is tudod…

- Legalább egy kicsit ellazulsz, megismered a világ jobbik felét! Csak gondolj bele, hátha Tran végre lép, már lassan két hónapja beszélünk és még mindig semmi, ez lenne a tökéletes alkalom, ha nyernének.

- Szerintem add fel, keress magadnak egy olyan fiút akinek az agyi értéke többet ér egy zsák almánál. – Eli unottan szólt közbe én pedig beleröhögtem újra a kajámba, az az igazság, hogy most tényleg egyet kell értenem vele, mert az a fiú hiába néz ki jól, a fal értelmesebben válaszolna, mint ő.

- Gonoszak vagytok, ti is tudjátok mennyire tetszik, csak fogadjátok el. – barátnőm puffogva beleharapott egy krumliba, míg én mosolyogva megfordultam.

- Megyek most, majd még beszélünk.

Gyorsan felálltam a helyemről, mikor észrevettem hány óra, már lassan kellett menjek találkozni Sirius-szal a közeli padoknál, úgy is olyan szép idő van, ezért beszéltük meg, hogy ma ki fogunk ülni egy kicsit, legalább akkor rágyújthat. Rászokott erre a mugli szivarra, rengeteget láttam Londonban az embereknél, ezért csak idők kérdése volt, míg ez a fiú is a kezébe veszi és kipróbálja, azóta folyton ezt csinálja, még akkor is ha csak egy pillanat alatt letehetnék egy varázsigével vagy bájitallal. Ruganyos léptekkel mentem kifelé a hüvős kastélyból, a meleg pedig mintha pofon ütött volna, olyan hirtelen ért hozzám, ezért frusztráltan lófarokba kötöttem a hajamat és kicsit kigomboltam az ingemet. Rögtön felismertem hátulról a büszke Griffendélest, haját füle mögé tolta, a füst pedig látszott ahogy felfelé száll, rajta is csak egy ing volt meg egy nyakkendő, de azti s kibontva tartotta, amibe bele-bele kapott a lágy szél. Vigyorogva lehuppantam mellé, ő pedig ugyancsak így reagált, ettől a mimikától összehúzódtak a ráncok a szemeinél amitől csak még helyesebbnek tűnt. Meg tudtam érteni a lányoknak miért tetszik nekik annyira, hiszen ez a fiú két lábon járó gyönyörűség, még nekem is megtetszett régebben, csak aztán rájöttem mekkora egy állat, és olyan hirtelen szállt el a tetszés amilyen hirtelen jött.

A nyaklánca, amit még tőlem kapott szülinapjára, mellkasáig ért, ugyancsak odáig gombolta ki az ingét, ez akár egy felhívás is lehetett keringőre, amibe elég sok lány belesétált, nem akartam bevallani, de az a nyaklánc tényleg remekül passzolt a személyiségéhez, ahogy a cigaretta is. Izgatottan elkezdtem játszadozni az egyik fülbevalómmal, miközben hallgattam hogyan mesél az egyik órai tevékenységéről, amin nem voltam ott, mert inkább kifeküdtem a gyepre nézni a fellegeket.

- De nem kellett volna visszaszólnia, azt hittem meg is ütöm azt az idiótát, láttad te az arcát? Az ütésemtől csak szebb lett volna, elrontani már nem lehet.

- Nem tehet róla, hogy ilyen adotságokkal született. Meg amúgy se voltam ott az órán, ha szabadna emlékeztesselek.

- Mint ahogy én se hogy ilyen gyönyörű vagyok. - teljes mértékben ignorálta a második mondatomat amitől egyszerűen meg kellett forgassam a szemeimet.

- Meg egy beképzelt idióta. Vakációban mit csinálsz?

- Aaa az egy hetesben? Azt hiszem hazamegyek, mármint James-ékhez, ha anyám továbbra is ennyit csesztet tényleg el fogok onnan költözni. Vagy megszökök, igen, a megszökés mindig jó ötlet.

- Én nem is csodálkoznék rajta, amennyi szart meséltél róla, nem lenne elég a világ összes vécéje neki. És a hajaddal nem akarsz kezdeni valamit? Kezd kicsit eluralkodni rajtad. – ráböktem a göndör fekete fürtjeire amik most össze-vissza álltak, ő csak csodálkozva nézett rám.

- Ez a védjegyem! Imádják a csajok, egyszerűen ájulnak el ha csak rám néznek.

- Nyugi Sirius, nem vagy azért annyira ronda.

Fújtvatva kezdett saját maga fényezésének, de nem kerülte el a figyelmemet ahogy hátrarakta az egyik oldalán a haját a füle mögé, még így is teljesen katasztrofálisnak tűnt, de legalább egy kicsit törődött vele. A továbbiakban megkérdezte mi várható a kviddics meccsen, de én csak legyintettem, mindenki meg volt győződve róla, hogy mi fogunk győzni, így elkezdődött egy újjabb veszekedés arról ki fog győzni, és ha már itt tartottunk akkor muszáj volt szóba hozza Pottert is, mivel ő egy fogó, nagy a valószínűsége annak, hogy következő hónapban ellenük fog a Mardekár játszani.

- Semmi esélyetek, úgy fog lesöpörni a pályáról az oroszlán szívűnk, hogy ti csak vissza kell csússzatok vizes lyukatokba!

- Urgh, ezt el nem tudod képzelni mennyire rosszúl jött ki.

- Ne válts témát, te is tudod mit akartam mondani.

- Remélem jön egy idő mikor észreveszed a jó lehetőségeket az életben és megfogsz egy könyvet.

- Oh, szeretem azokat az alkalmakat, mindig mosolyogva integetek nekik miközben elszállnak mellettem.

- Mekkora egy állat vagy.

- Az hát, a legbarátságosabb animagus akivel valaha fogsz találkozni. – kacsintva eloltotta a cigijét a fűben, majd komolyan felém fordult. Ettől kicsit berezeltem, sose láttam még komolynak, és ez a tekintet egyáltalán nem tetszett nekem, normális körülmények között folyton nevet, ezért most is megütöttem a fejét amitől feljajdúlt. – Argh! Nőszemély, mi neked a bajod?

- Megijesztett a fejed!

- Oy, vigyázz, hogy beszélsz becses arcszerkezetemről. Egyébként azt akartam kérdezni ha véletlen folytán tényleg nyertek akkor mész bulizni?

- Ne fárassz te is ezzel a hülye kérdéssel, mára már megkaptam az adagomat Dorothy-tól, nem hiányzik egy másik is.

- Komolyan nem értem hogy lehetsz ennyire jó kislány.

- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem sértetten.

- Semmi harag, de nézz már magadra! A füleid össze-vissza vannak lyukasztva, egyszer lilára festetted a hajadat, plusz utálod a szabályokat, és általában velem szeged meg, amiért köszi, mármint azért mert csatlakoztál a csapatunkhoz.

- Léényegre!

- De…egy buliban sem voltál…ez komoly? Le merem fogadni még le se feküdtél senkivel.

- Mégis hogy mondhatsz ilyet? Te is tudod jól, hogy lefeküdtem a barátommal, pár hónapja szakítottunk. – összezavartan néztem rá, tényleg nem értettem mégis miről beszél. Leoval jártam körülbelül két évet és nem is egyszer feküdtünk le, akkor most mégis mi a baja? Mintha nem tudta volna…és eleve honnan jött neki ez az egész jó kislányos dolog?

- Audrey, az más. Az sokkal élvezetesebb mikor csak úgy összefekszel valakivel.

Sóhajtva álltam fel, ezt még egyszer nem akartam végig hallgatni, amióta csak szakítottam az exemmel mást sem hallok tőle csak ezt, legalábbis egy héten egyszer minimum elmondja, szóval reménykedtem, hogy a hétre megkaptam az adagomat. Sirius még utánam ordított valami „nem szaladhatsz a sorsod elől” baromságot, de erre csak megráztam a fejem, mégis kinek hiszi ő magát? Ennél rosszabb már csak az lenne ha felajánlaná, hogy segít, ja várj, ez már megtörtént. Ez a fiú, néha komolyan kikészíti az idegeimet, nem tudom miért hiszi azt szükségem van nemi életre vagy bulizni, ebből a szempontból teljesen más a véleményünk, ezért idővel rájöttem, ha szóba kerül ez a téma inkább lelécelek és akkor senkinek sem esik bántódása.

Sajnos ez most nem tűnt olyan jó ötletnek, mert Eli szigorú tekintettel várt a klubhelységünk előtt, úgy nézett ki, mint akit odaragasztottak valamilyen bűbájjal, sajnos az arcáról rögtön le is tudtam olvasni egy ideje várhat rám. Csak akkor esett le miről van szó mikor közelebb jártam és megláttam a kezében egy vaskos könyvet, a másikban pedig egy pergament. Homlokon csaptam magam mikor eszembe jutott mit hagytam ki, úgy volt ma felmegyünk a könyvtárba megcsinálni a holnapi dolgozatunkat Mágiatörténetből, de teljesen megfeledkeztem róla, és ő meg megcsinálhatta az egészet egyedül. Először ki akartam találni valami hülye kifogást, mert ha meghallja megint Sirius nevét akkor nem hogy elátkoz, de meg is öl, ezért kénytelen voltam a B tervre hagyatkozni, ami nem más, mint a futás. Amennyire csak a lábaim engedték loholtam felfelé a pincéből, egyenesen a nagylépcsőkhöz, néha hátra pillantottal és pár méterrel mindig mögöttem rohant egyenesen gladiátori tekintettel. Hangosan lihegve felugrottam az egyik lépcsőre, nem is nézve merre megyek, hála az égnek a szerencse most mellettem volt, a lépcső pont akkor mozdult meg mikor Eli is odaért, ezért egyre jobban távolodtam a földtől, neki pedig egyre vörösebb lett a feje.

- Ennek nincs vége! – ordította utánam, nem törődve azzal, hogy a körülöttünk lévő diákok mind idiótának nézik amiért egy távolodó alak felé lóbálja a tekercset és arca majd felrobban az idegességtől.

Az a gond, hogy tudtam mennyire igaza van, csak nem kerülhetek el egy embert akivel egy házban vagyok, előbb vagy utóbb úgy is találkoznunk kell, ezért egfordultam megpróbálva csitítani a lélegzetemet. A közelemben pár Mardekáros meglepve néztek rám, legalábbis többségük, ott volt még egy kiemelkedően magas fiú, fekete haja fényesre fésülve, sötét szemeivel pedig lenézően nézett rám, valahonnan ismerős volt ez az arc, de nem tudtam rájönni mégis honnan. Mielőtt jobban szemügyre vehettem volnak az alakokat tovább álltak, ezért én is leszálltam a lépcsőről mielőtt vissza vitt volna Elihez, ekkor pillantottam meg Dorothy-t, dorgáló tekintettel nézett rám, miközben a fejét rázta. Nagyot nyelve figyeltem ahogy egyre közelebb jön, most hogy megszabadultma az egyik nyűgtől valahogy a másiknak sikerült rámtalálnia.

- Komolyan Audrey, nem hiszem el, hogy megfeledkeztél róla.

- Megesik az emberrel, ha jól szórakozik.

- Black-el. – válaszolta monoton hangon, mire csak elhúztam a számat, mit tehettem volna mást? – Amióta csak ismered a rosszba visz, mégis minek lógsz vele?

- Megvan az okom. – feleltem gúnyosan mosolyogva, mire barátnőm nagyot sóhajtott.

- Ugye nem az amire gondolok? Jesus, te komolyan beleszerettél abba az idiótába? Most már mégnagyobb szükséged van arra a bulira, mint gondoltam.

- Mi?! – felháborodva néztem Dorothy-ra, nem hittem el, hogy ez egyáltalán megfordult a fejében, hamarabb vágnám le a kezem, minthogy megtetszedjen.

- Mégis mi másra tudnék gondolni? Mást sem csinálsz csak a nyakán lógsz, persze ha nem velünk vagy. Normális, hogy…

- NEM. Nem normális, ha a barátnőm lennél, akkor tudnád milyen az izlésem, és én jobban szeretem a komoly fiúkat kapcsolatként, futó kalandom pedig sose volt!

Frusztráltan elindultam mellette, de őt sem tudtam lerázni, jött utánam, mint egy sas és sűrű bocsánatkérések közepette próbálta kimagyarázni magát ebből a nyakig szar szituációból. Inkább nem szóltam semmit és elmélyedtem saját gondolataimban, lassan visszaemlékezve arra a pillanatra mikor pontosan jóban lettem vele, mivel azon a napon valami olyasmi történt ami örökké megváltoztatott, és ez által kikerültem a sötétség verméből segítő keze miatt. Nem rég állítottam le az orrvérzésemet egy átok miatt, akkor talált rám mikor sírtam az idegességtől, mert nem tudtam semmit se tenni a három diák ellen akik megtámadtak. Akkoriban nem voltam a legjobb ami azt illeti, a varázslásra nagyon rá kellett gyúrnom ahhoz, hogy most ide jussak, amit ugyancsak neki köszönhetek nagy részt, a továbbiakban pedig a barátainak is. Eleinte kigúnyolt ő is, Griffendéles révén, de mikor látta, hogy nem csak sajnáltatom magam akkor leült mellém, én pedig véletlenül elkottyantottam magam miért is átkoztak meg, azért mert megvédtem egy másodéves Hollóhátast akit szivattak mugli szülei miatt. Ettől aztán meglepődött és át is adott egy zsebkendőt, majd egész nap beszélgettünk, persze annyira nem kerültünk közeli barátságba akkor még, de az volt az első lépés, onnantól egyre többet viccelődtünk és segített megtanulni varázslatokat amiktől mindegyik idióta elkussolt mikor az arcába vágtam. Egy fél éves folytonos beszélés után már be is mutatott a barátainak, akkor még titokban találkozgattunk, hogy nézett ki már, hogy egy Griffendéles és egy Mardekáros egyáltalán szóba állnak?

A barátai is szkeptikusan néztek rám mikor bemutatkoztam, viszont idővel igazán egymáshoz melegedtünk, így együtt szivattuk a diákokat, meg a tanárokat, kerültünk sok bajba és vontak le pontokat a házunkból. Mosolyognom kellett ezen az emléken, ha akkor nem segít ki akkor még mindig nyeszlett gyerek lennék aki nem tudná megvédeni magát, viszont segítsége által megerősödtem nem csak tanulmányaimban hanem lelkileg is.

- Kezdesz megijeszteni Engel, ugye tudod, hogy az őrültséghez vezető út ott kezdődik, ha magadban mosolyogsz? – barátnőm viccelődve meglökte a kezem mire felnevettem.

- Na ne mondd, akkor te rég a Szent Mungóban kellene legyél a hülyeségeiddel.

- Uuuh, amúgy meg kell mutassak egy olyan kafa átjárót! – mosolyogva bólintottam mutassa az utat, bár 99%-ban biztos voltam benne, a Griffendéles barátaim már megmutatták azt az alagutat. Igazam is lett, a tapétát félretolva egy lépcsősor volt látható, ha nem vesz észre senki én is ezt szoktam használni menjek be hamarabb órákra, mikor késésben vagyok.

- Na? Mit szólsz? Ezzel lerövidíthetünk ki tudja mennyi utat! Gondoolj csak bele, ha a negyediken van óránk és ez pont arra visz?!

- Nem próbáltad még ki?

- Nem mertem, túl sötét van.

- Minek van a pálcád, te eszetlen? – megforgatva szemeimet elővarázsoltam egy kis fényt, és orrom elé tartva elindultam felfelé, barátnőm szorosan utánam osont. Bár nem láttam, szinte biztos voltam benne, hogy kíváncsi tekintete van és alig várja, hogy lássa hova vezet ez az út, ameddig sétáltunk felfelé megkérdeztem mégis hogy jött rá erre a rejtekhelyre.

- Igazából a szó szoros értelmében beleestem. Hátra akartam dőlni, erre BAAAM! Ennyi.

Hangosan nevetve sétáltunk tovább, az egész hely vízhangzott a röhögésünktől.

Nyolcadik fejezet

Lehet azt mondtam neki, hogy adok csokoládét, de ez sokkalta nehezebb feladatnak tűnt, mint gondoltam volna, hiszen ahogy az esték egyre gyorsabban teltek annál jobban kezdtem kétségbe esni, és egy számomra már szokásos érzés kerített hatalmába, a félelem. Kétségbeesetten álltam a tűzhely előtt csütörtök délután, pár órám maradt este kilencig, és ha így haladok akkor az is lehet, hogy még a végén elkések, akkor aztán nagyon megalázó helyzetbe kerülnék. Már a fejemben el is képzeltem a jelenetet ahogy fuldokolva rohanok be az osztályba, táskám mélyén elrejtve egy ajándék csomagolásba a kicsi ajándék amit Kanatonak tartogatok, majd vérvörös fejjel becsámborgok a helyemre, miközben a többiek rólam beszélnek. Tudtam nagyon kevés ennek az esélye, hiszen engem nem vesz észre senki, ezért mégis ki beszélne ki? Mégis ilyeneken gondolkoztam mikor hozzáláttam az ínyencség elkészítéséhez anya pedig izgatottan figyelte az igyekezetemet, már tudta miért csinálok édességet, hiszen ez a szokás a felnőttek körében is divat, ezért a háttérből szurkolt nekem ne égessem oda. A végeredmény szépre sikeredett, viszont anya már réges rég dolgozott mire befejeztem, az óra pedig nyolcat mutatott, úgy tűnt a rémálmom egyre valóságosabbnak tűnik. Kapkodva vettem fel az egyenruhámat, óvatosan belecsomagoltam egy vérvörös színű csomagolásba a még mindig forró süteményt miközben belepakoltam az uzsonnámat  a táskámba a füzetekkel meg könyvekkel együtt. Már vagy fél kilenc lehetett mire elindultam a villamos megálló felé, háromnegyedkor már küldött nekem üzenetet Aneko merre járok, mert nem vártam szokásomhoz híven a kapunál a kávémmal a kezemben. Gyorsan visszaírtam neki, hogy ma úgy tűnik kések, ő viszont nem haragudott rám mikor meglátta, hogy miért kések…

Szinte hörögve ugrottam be a kapun, a portás fel írt a füzetébe, arcán egy elégedetlen fintor, csalódottan írtam alá, ez volt az első eset két év alatt, hogy elkéstem, eddig mindig időben ott voltam, és majdnem fel is háborodtam, hogy ő erre nem emlékszik. Őszintén szólva nem volt időm még idegeskedni, mivel be kellett kopogjak az osztályba, miközben pedig kinyitottam az ajtót megcsapott egy szél, nyitva hagyták az első ablakot ami a legközelebb van hozzám. Kirázott a hideg a hirtelen széltől, megéreztem a süti illatot rajtam amitől csak még vörösebb lett az arcom, bocsánat kérően meghajoltam a tanár előtt, úgy tűnt nem ideges rám, lehet azért mert ez az első alkalom, hogy kések, ezért gyorsan a helyemre sétáltam lehajtott fejjel. Szaggatottan sóhajtva vettem le a kabátomat amit majd hátra kell vigyek szünetbe, táskámat pedig a szokásos helyére akasztottam miközben imádkoztam, hogy ne érződjön rajtam a főzés illata.

Szünetben Aneko letámadt mi történt, majd belekukkantott abszolút feltűnés mentesen a táskámba, majd ujjongva ugrált egy helyen míg én sóhajtva figyeltem a reakcióját. Nagy szünetben volt szokás odaadni ezeket az édességeket, én meg egyre jobban vártam az órákat reménykedve, hogy hosszabbak lesznek és akkor minél később jön el a fél órás szünet. Lebiggyesztettem az ajkamat amint tizenkettőkor megszólalt a harang jelezve a vacsora szünetet, eltemettem az arcomat a padomra, kezeimet pedig a fejemre emeltem. Hallottam ahogy a lányok sikongatva átmennek más osztályokba, köztük barátnőm is, osztálytársaim pedig kihívtak más fiúkat még tőlünk is, míg én vörös fejemet takartam. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Kanatohoz is rengeteg lány jött, óvatosan hátra néztem egyszer, láttam vagy nyolc csokit az asztalán, akkor is éppen kifejezéstelen tekintettel fogadt el egy rózsaszín papírba bevont sütit. Gyorsan a tábla felé fordultam, latolgattam mégis mennyi az esélye annak, hogy tőlem is így fogadja el? Lehet, hogy csak kedvességből mondta csináljak neki most meg legszívesebben idegesen kidobná az ablakon?

- Sako-chan. – majdnem felugrottan ijedtemben mikor meghallottam mellettem a hangját. Kissé félre fordítottam az arcomat, így jobb szememmel rá tudtam nézni, kedvesen mosolyogva állt előttem macijával a kezében. – Mit csinálsz?

„Ez a megfelelő pillanat”, gondoltam bátran, bár a testhelyzetem nem éppen ezt árulta el, ezért megpróbáltam magabiztosan kihúzni a hátamat, majd rápillantani.

- Ah, Kanato-kun! Hoztam neked csokit ahogy kérted. – legszívesebben megütöttem volna magam ahogy átadtam neki a csomagolást. Sértetten nézett rám miközben elvette tőlem.

- Sako-chan ez nagyon gonosz volt, a tiedet vártam a legjobban te meg csak azért csináltál mert megkértelek rá? Jobban örültem volna, ha inkább nem is adsz semmit. – az arcomra

fagyott a mosoly mikor ezt meghallottam, gyorsan megpróbáltam kivágni magam ebből a kellemetlen helyzetből.

- De-dehogy is! – ráztam meg a fejem indulatosan. – Azért csináltam mert…én akartam!

- Ez biztos? – ártatlan tekintettel nézett rám az ajándékom mögül. Mintha könnyektől csillogott volna a szeme.

- Persze, ha nem szerettem volna akkor nem adok…ezért…kérlek fogadd el.

- Mondtam…a tiedet vártam a legjobban, magától értetődő, hogy elfogadom. – mosolyogva fogta a kicsiny szív alakú csomagolást amibe beleraktam az összes sütit amit még ma csináltam. Azóta már kihűltek, de úgy tűnt ezt őt egyáltalán nem érdekli, ezért megnyugodva néztem ahogy visszamegy a helyére a csokijaimmal.

***

A napok tovább haladtak változás mentesen, már hozzászoktam mindenhez újra, barátaimmal kissé kevesebbet mentem ki a tanulás, meg házik miatt, viszont Kanatoval most már legalább háromszor találkoztam iskola után, vagy dél után, volt mikor háziztunk, de az is előfordult, hogy csak beszélgettünk, ami egyáltalán nem zavart. Szerettem vele csevegni, annyira kedvesnek és ártatlannak tűnt, már azt is lassan elfelejtettem mit művelt karácsonykor, hiszen betartotta az ígéretét és kedvesen bánt velem végig bármilyen körülményekről volt szó. Pont ezért mikor szombaton este küldött egy üzenetet, hogy másnap meg akar nekem mutatni egy különleges helyet nem gondoltam semmi érdekesre, hiszen sok helyre vitt már el engem, gondoltam ez is csak egy a sok közül, annyi különbséggel, hogy ez fontos neki. 
Éjjel lefeküdtem aludni teljesen kimerülve, mivel szüleimnek segítettem főzni meg takarítani, dél után meg Naomival beszélgettem mikor kellene még találkozzunk mert a suliban sem látott már egy hete. Behunytam a szemeimet, mikor meghallottam egy dalt kintről, ijesztően ismerősen csengett a melódia. Eltartott pár percig mire felismertem a zenét, utoljára december 31-én hallottam miközben a házibuliban voltam a barátaimmal, most újra megszólalt, mintha egyenesen a balkonunkról jött volna…de nem húztam ki a függönyöket, még arra is fáradt voltam, hogy forduljak meg az ágyamban, ezért erre a hangra aludtam el, másnap reggel pedig ugyanabban a pózban keltem fel anya dörömbölésére. Álmosan a fejemre húztam a takarót anya viszont komoly hangon szólt, hogy vegyek fel magamra valamit, mert rendőrök várnak rám egy eltűnt fiú ügyében. Ijedten kapkodtam magamra az első göncöket amik rám estek a szekrényből, félve léptem ki a nappaliba ahol csakugyan két férfi ült a kanapén komor tekintettel az arcukon. Már ettől könny gyűlt a szemeimbe pedig még nem is mondtak semmit.

Elmondták miért jöttek le, én viszont elhagytam a fonalat rögtön miután meghallottam, hogy Daichit eltűnt személynek nyilvánították tegnap, mivel lassan két napja nem látta senki. Arcomat kezeimbe temettem miközben elkezdtem zokogni, igaz, nem beszéltem vele nagyon rég óta, viszont az fel sem merült bennem, hogy eltűnhet. Ismerve a természetét az is lehet, hogy pár napra elment valahova magában, viszont ettől függetlenül nagyon izgultam miatta, anyának pedig le kellett nyugtatnia mielőtt a rendőrök normálisan ki tudtak volna kérdezni, ami eltartott egy darabig. Miután válaszoltam minden kérdésükre összetörten feküdtem a kanapén, anya tényleg mindent megpróbált, hogy jobb kedvem legyen, de ez a hír még őt is meg apát is lesújtotta, ezért semmi jót nem mondhattak nekem, tudtam úgy is csak hazugság lenne…

Már semmi kedvem sem volt menni Kanatoval  ki este, de ha megígértem neki akkor biztos be is fogom tartani, ezért türelmesen vártam ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Még csak meg sem próbáltam megváltoztatni az arckifejezésemet, hiszen úgy sem ment volna, a legtöbb ami kitelt tőlem az az volt, hogy eltakartam a felét az arcomnak a sálammal és csak reménykedtem, hogy Kanato nem veszi észre a változást. Mivel szótlanul nézett végig rajtam mikor meglátott azt hittem sikeresen tussoltam el a fájdalmas arckifejezésemet, de tévednem kellett amint beszélgetni kezdtünk.

- Merre viszel? – kérdeztem kíváncsian, legalábbis én annak szántam, de inkább motyogásként jött ki.

- Meg-le-pe-téés~. – mosolyogva nézett rám, majd kivette a nyakából a vastag sálat. – Beköthetem a szemeidet?

- Ah…persze. – igazából nem mertem volna nemet mondani, tudtam milyen rosszul viseli ha véletlenül valaki ellenkezni mer ellene, ezért inkább én is beleegyeztem. Dúdolva kötötte meg hátul a masnit, a melódia nagyon ismerősen csengett, de nem tudtam rájönni hol hallottam már, végig ezen gondolkoztam miközben tolni kezdett egy bizonyos irányba én pedig mint a vak mentem óvatosan előre.

- Hah, ez így nem jó. – motyogta irritáltan. Mielőtt megkérdezhettem volna mi a baj éreztem ahogy megfogja a bal kezemet, ujjait pedig összekulcsolja a sajátommal. Habogva néztem egyenesen előre, mivel a kesztyűimet újra otthon felejtettem érezhettem milyen jéghideg a tapintása az én felmelegedett kezemen. – Így ni, most már nem foglak elveszteni. Amúgy nagyon finom volt a csokid. Rögtön megettem otthon.

- És a többi? – kérdeztem felé fordulva, majd eszembe jutott, hogy úgy sem látom az arckifejezését ezért visszafordultam előre. Vártam egy pillanatot hátha válaszol, de nem szólt semmit szóval én is csendben sétáltam tovább mellette arra fordulva amerre ő vitt. Már kicsit kezdtem izgulni merre visz, a fejemben elképzeltem undorítóan romantikus jeleneteket amiket eddig csak a filmekben láttam, viszont valahogy sehogy se tudtam elképzelni Kanatot, mint a főszereplő fiút akibe beleszeret a lány. Ő nem az a tipikus szőke herceg aki megment a gonosztól, hanem inkább egy sötét herceg aki a gonoszba visz, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt.

- Megérkeztünk! – óvatosan levettem a szemeimről a sálját, de legszívesebben rögtön vissza is raktam volna a helyére mikor megpillantottam hova hozott.

 Ez a hely minden volt csak romantikus nem, ugyanis neki a különleges helye úgy tűnt a temető az. Nagyokat pislogva néztem körbe a félig kivilágított parkban ahol különböző helyeken sírok voltak találhatóak, a sötétség miatt kissé félhomályba burkolózott a temető én pedig egyre jobban féltem. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Kanato excentrikus, de sose gondoltam volna, hogy ennyire. Sálját szorongattam a kezeimben, még én sem tudtam tetszik-e ez a hely vagy sem, mivel pont úgy nézett ki, mintha egy horror filmbe csöppentem volna bele, azokat meg szeretem, de azt nem tudom mennyire akarom át élni amik ott történnek… Fél szememmel rá néztem Kanatora, aki felvillanyozottan nézett körbe, majd vissza rám várva a reakciómra, én viszont még mindig gondolkodtam ez pedig úgy tűnt nem tetszik neki.

- Nem tetszik, Sako-chan? Direkt elhoztalak ide, mert egy fontos személy vagy az életemben…neked meg nem tetszik? – érződött a hangján ahogy lassan elveszti a türelmét, ezért gyorsan kellett reagáljak. Mosolyogva megráztam a fejemet.

- Ne-nem. Csak…még én sem tudom eldönteni örülök-e neki.

- Oh. – kifejezéstelen tekintettél nézett rám, majd körbe a parkban. – Azt hittem szereted a horrort.

- Persze… - motyogtam nézve a még mindig összekulcsolt kezeinket. – Még sose voltam éjjel temetőben.

- Akkor ez egy első a mai estére. Lesz még párja, higgy nekem. – egy félmosollyal a száján elkezdett rángatni egy sírkő felé én pedig botladozva követtem, mivel a föld még mindig csúszós volt a rengeteg fagytól. Ajkamba haraptam miközben sétáltam kissé a háta mögött, a gondolataim elszárnyaltak vajon normális dolog az, hogy így fogja még mindig a kezemet. Sose járkáltam kézen fogva még senkivel, ezért szokatlan érzésnek tűnt, a keze hideg volt, mégis biztonságban éreztem magam mellette, mintha meg tudna védeni bármitől és bárkitől. Kedvesen magyarázott miközben tovább rángatott én viszont nem hallottam semmit annyira elfoglaltak a saját gondolataim. Csak akkor eszméltem fel mikor véletlenül nekimentem, mivel megállt a sírkő előtt.

- Oh, gomen ( bocsi ).

- Cordelia. – motyogta alig hallhatóan. – Itt vagyok.

- Oh, ő kicsoda volt?

- Édesanyám. – elrettenve néztem a kőre utána a mellettem álló fiúra aki kerek szemekkel nézte ugyanazt a helyet.

 Kezével megszorította az enyémet, lehet nem vagyok egy Einstein ha ilyenekről van szó, de arra hamar rájövök ha valakinek szüksége van rám, ezért komolyan fordultam felé. Mivel még sose csináltam ilyet gondoltam két lehetőség van, vagy teljesen kiborul vagy meglepődik a legjobb értelemben, nos én megragadtam az alkalmat reménykedve, hogy inkább az utolsó változat lesz, ezért gyorsan megöleltem míg meg nem gondoltam magam. Éreztem ahogy megfeszülnek az izmai és lassan elengedi a kezemet, kihasználva a megszeppent állapotát szorosabban öleltem amitől úgy tűnt kilépett a sokk hatásból és most már ő is lassan felemelte a két kezét amit aztán a hátam közepére rakott. Hallottam ahogy lélegzett a nyakamnál amitől kirázott a hideg és egy rossz érzés kerített hatalmába, ezért eltoltam magamtól, majd hátráltam pár lépést így megtudtam figyelni az arcát. Szemeit behunyva tartott miközben orrát kissé felemelte a levegőbe, mintha szagolna valamit, erről jutott eszembe hányszor mondta milyen édes illata van a véremnek, én meg erről teljesen megfeledkezve közelebb húzódtam hozzá. Riadtan néztem ahogy hátrál pár lépést, viszont szemeit továbbra is lecsukva tartotta.

- Sako-chan. – szólalt meg suttogva. – Menj.

- Nem. – ráztam meg a fejem, bár a lábaim nem értettek egyet ezzel a kijelentéssel,mivel remegtek annyira féltem mi fog történni. – Ne-nem hagylak magadra.

- Baka ( idióta ). – újra kinyitotta szemeit amik most mintha elsötétültek volna a vágytól. 

       Észre se vettem, de automatikusan hátráltam pár lépést, míg ő elkuncogta magát rajtam. Megrázta a fejét, mintha fel akarná borzolni lila haját, utána elindult felém, míg én újra hátráltam, az egyetlen dolog ami megállíthatott volna az egy fa vagy kerítés, én meg képes voltam elesni egy nagyobb faágba. Fájdalmasan felszisszentettem mikor megéreztem a földet oldalamon, biztos voltam benne, hogy holnapra tele lesz az a részem lila foltokkal. Szakadozottan lélegeztem teljesen megfeledkezve Kanatoról aki már előttem állt és kíváncsian nézett le rám félrebillentve a fejét. Kerek szemekkel néztem fel rá, nem tudtam most mégis mit fog csinálni, ezért megtámaszkodtam a tenyeremen, hogy felálljak, de annyira fájt, hogy újra felszisszentettem.

- Nee~ Sako-chan…megsebesült a kezed. – hevesen dobogó szívvel néztem ahogy leguggol elém, egyik kezével pedig megragadja a csuklómat amire próbáltam támaszkodni. Beleharaptam alsó ajkamba mikor észrevettem a maciját lerakta a sírkőre, ezért most mind a két keze szabad. – Fáj?

- Eh? – félve néztem le a tenyeremre amit ő is figyelt csillogó szemekkel. Helyenként a bőr feljött az esés következtéből, így pedig piciny foltokban vér látszott, pont a dolog amit el akartam kerülni megtörtént, így is tudtam mennyire nehéz neki ellenállnia az állítólagos illatomnak, viszont így olyan mintha tálcán kínálnám fel neki magam. Gyorsan el akartam húzni a kezemet a szorításából, viszont ezzel csak azt értem el, hogy még erősebben fogta, aztán mintha egyenesen a gondolataimba látott volna megkérdezte…

- Nee~…te most direkt azt akarod, hogy kiszívjam a véred? – mivel nem válaszoltam felnézett rám hatalmas vigyorral az arcán, ugyanazzal amitől decemberben elrettentem. – Akkor igen? Ha nem válaszolsz akkor azt hiszem azt akarod, hogy megharapjam…hmm?