Kilencedik fejezet

Mielőtt bármit is mondhattam volna lassan a szájához emelte a tenyeremet majd megnyalta a véremet, én pedig próbáltam hátrébb húzódni, de az eredmény csak rosszabb lett, olyan erősen szorította a csuklómat félő volt, hogy újra be fog lilulni, ráadásul most el is zsibbadt az egész karom. Próbáltam szólni neki fáj amit csinál, de annyira belemerült a vérem ízlelgetésébe, hogy meg se hallotta volna még ha a fülébe is ordítok. Nyöszörögve tűrtem ahogy lenyaldossa a véremet, ami égő érzéssel párosult, ezért mikor harmadjára lehajolt próbáltam megint kicibálni a kezemet hátha most sikerül, viszont a vége az lett, hogy lassan felemelte a tekintetét rám, szemei sötétek voltak az éhségtől, száján pedig még éktelenkedett a vérem nyoma. Könnyek kezdték mardosni a szemeimnek a szélét az egész helyzet miatt, visszatért újra a félelmem amiről már megfeledkeztem, azt hittem végre megszabadulok ettől a szorongó érzéstől ha mellette vagyok, de most jobban féltem, mint eddig bármikor. Azt mondják az ember ha halál közelében van akkor lepereg előtte az élete, velem is ez történt mikor a szemeibe pillantottam, lesokkoltan figyeltem ahogy egyre közelebb jön, szinte fel sem tűnt mikor tepert le a földre, csak akkor léptem ki a transzból mikor láttam ahogy lehajol hozzám, két kezével pedig lazán fogja a csuklómat. Kiszállt belőlem az erő, úgy éreztem már nem is tudok ellene harcolni, pedig még csak el sem kezdte igazán kiszívni a véremet, eddig csak kóstolgatta, mint a vad az elejtett zsákmányát.

- Nee~ Sako-chan, nézd mit műveltél velem. – motyogta először halkan, majd egyre hangosabban kezdett beszélni. – Ez a te hibád…ha nem lenne ilyen édes az ízed meg az illatod akkor minden rendben lett volna…de nem. AZ EGÉSZ A TE HIBÁD! Nee~, miért nem mondasz semmit? Ennyire lesokkoltál? Nézd... itt a véred.

Nyelvével végignyalta az alsó ajkát teljesen eltüntetve a vérem maradványait. Nem akartam látni ahogy tovább csinálja, ezért eltekintettem a másik irányba, ahol viszont több sírkőt láttam, valahogy egyik rosszabb volt mint a másik. Ha nem fog leállni az evésből akkor lehet én is ott végzem az egyikben, a szüleim biztos nagyon szomorúak lennének, meg a barátaim is…ilyesfajta gondolataim sem voltak még soha, éreztem ahogy lassan legörbül a szám azt pedig több könnycsepp követi amik legördültek a halántékomnál. Hallottam ahogy Kanato frusztráltan ciccentett egyet majd rám ordított, hogy nézzek a szemeibe. Ijedten kaptam arra a tekintetemet, a fiú idegesen nézett rám, kezeivel erősebben megszorította a csuklóimat, viszont azok már annyira lezsibbadtak, hogy meg sem éreztem a változást. Látszott rajta közel áll, hogy újra elboruljon az agya, normális körülmények között segítettem volna neki lenyugodni, de bárhogy nézem ez nem egy szokásos körülmény, még magamat se tudtam lenyugtatni, nemhogy egy hisztérikus vámpírt aki most akar bekebelezni.

- Ha nem mozogsz nem fog fájni. – mondta kifejezéstelen arccal miközben lefelé hajolt a nyakamhoz. Arcával félretolta a sálamat majd mélyet szippantott illatomból. – Hmmm édes. Ez lesz a fizetség a sok matek óra miatt, mit szólsz?

Remegő ajkakkal vártam a harapást, el sem tudtam képzelni milyen lehet, de valamiért nem is akartam. Bármikor felkészültem a fájdalmas érzésre, e helyett folytonosan félelembe tartott, mivel először a nyelvét kezdte végighúzni rajta utána apró csókokat nyomott a helyére amitől bizseregni kezdtek a belső szerveim, mintha a gyomrom is liftezni kezdett volna az ajkainak érintésétől. Kanato kuncogni kezdett a bőrömnél, az is eszembe jutott, hogy megérezhette a reakcióimat, pedig megpróbáltam visszatartani magam, nem akartam

bevallani, hogy jól esik ahogy most bánik velem…egyenesen undorítónak éreztem magam amiért ilyenekre gondolok. A következő pillanatban viszont éles fájdalmat éreztem a nyakamnál, innen tudtam most mélyesztette bele a hegyes fogait a bőrömbe. Újra csorogni kezdtek a könnyeim a szemeimből, alsó ajkamba haraptam, hogy eltussoljak egy fájdalmas ordítást, még a kezeimet is ökölbe szorítottam, bár én sem tudtam mennyire mondott igazat azzal ha egy helyben maradok nem fáj annyira. A fájdalomnál már csak az volt rosszabb ahogy elkezdte kiszívni a vérem, hallatszott a fülemnél a szürcsölés aztán ahogy lenyeli a véremet, testem pedig minden egyes szívással egyre gyengébb lett. Ha összeszorítottam az izmaimat csak rosszabb lett, ezért megpróbáltam relaxálni, de nem nagyon ment miközben éppen kiszívják a vérem, óvatosan mozogni kezdtem amitől újra belé hasított a fájdalom a nyakamba. Kanato abbahagyta a vérem kiszívását, remélhetőleg utoljára lenyalta a maradék ennivalóját utána felemelte a fejét, hogy rám nézzen álmatag tekintetével. Lila szemei világítottak, szájáról lecsorgott a vér egyenesen az arcomra megpecsételve azt

- Sako-chan, olyan jó ízed van. – újra lenyalta ajkairól a vért, viszont még mindig maradt egy kevés az állánál ami lecsorgott. – Meg akarod kóstolni?

Ijedten kerekedtek ki a szemeim a kérdése hallatán, habogni kezdtem ő viszont kedvesen mosolyogva lehajolt hozzám és egy lágy csókot lehelt a számra. Sose gondoltam volna, hogy az első csókom ilyen körülmények között fog lezajlani, ráadásul úgy, hogy a saját véremet is érzem a számban. Kanato óvatosan bánt velem, rá sem ismertem, újra teljesen megváltozott a személyisége én pedig nem tudtam követni…lassan elengedte a csuklóimat és az arcomat megfogta két tenyerével, a bőröm annyira fel volt hevülve, hogy éreztem ahogy fokozatosan lehűl az érintésétől amitől egy röpke pillanatig hála járta át a testemet. Próbáltam tartani vele az iramot, de mivel még sose csókolóztam ez elég nehéznek bizonyult, ezért azt csináltam amit ő, ugyanolyan lágyan válaszoltam a csókjára. A gyomrom görcsbe rándult és kirázott a hideg pedig egyáltalán nem fáztam, annak ellenére, hogy a fagyos földön feküdtem, csak a csókolózásunk válthatta ki ezt belőlem. Hallottam ahogy belenyög a számba miközben nyelve összegabalyodik az enyémmel egy lassú táncra perdülve, testével még jobban lenyomott hüvelyk ujjaival pedig köröket kezdett rajzolni az arcomra. A mellkasom fel-le emelkedett annyira nehezemre esett levegőt vennem, éreztem a vérem vas ízét, ami számomra sósnak tűnt, míg Kanatonak egy fajta édesség.

Kanato mélyet sóhajtott utána elhúzódott tőlem, kézfejével lassan letörölte az összes vért ami még maradt az arcán, utána lenyalta rólam is ami még ott volt. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, az orrom előtt mosolyogva nézett az osztálytársam én pedig nem tudtam mit csináljak, annyi sok érzés kerített hatalmába, hogy nem tudtam melyikre hallgassak.

- Sako-chan mégis meddig akarsz olyan hülyén nézni rám? – habogva fel próbáltam tápászkodni, de annyira elgyengültem a hirtelen vér veszteségtől, hogy majdnem visszaestem a földre, míg Kanato unott tekintettel nézett le rám, már a maci is a kezében volt én pedig még mindig nem tudtam normálisan felterpeszkedni a földről. Úgy tűnt a fiúnak a türelme egyre rövidebb kezd lenni, arca idegesen megrándult miközben a szerencsétlenkedésemet nézte.

- Bo-bocsánat. – motyogtam mire végre sikerült normálisan lábra állnom, bár még mindig remegtem, ráadásul nem mertem a szemeibe se nézni, ezért inkább a ruháját figyeltem, neki viszont már tervei voltak velem. Mégis miért kértem bocsánatot? Normális vagyok? Egy ilyen helyzetben nem kellene azon töprengenem, hogy megbántom, hiszen... gondolataimba beleszólt mikor szabad kezével megfogta lágyan az államat felfelé emelve azt.

- Most már az enyém vagy, ugye tudod, hmm? Most már csak rám figyelsz, velem foglalkozol, és nehogy megtudjam, hogy egy másik vámpír is kiszívta a véredet, mert akkor ideges leszek. – mosolyogva beszélt, bár összeszorította az állkapcsomat ujjait pedig belemélyesztette kicsit az arcomba is. Összeszedtem a bátorságomat, és egyik kezemmel megfogtam a csuklóját annyira lágyan ahogy csak tőlem kitelt.

- Kanato-kun, ha járni akarsz velem akkor miért nem kérdezed meg… - nem, ez nem a helyes válasz. Mért nem mondom ki valójában azt amit gondolok?!

- Járni? Megkérdezni? – olyan jóízűen nevetett fel mintha a világ legjobb viccét hallotta volna. – Heh, én ezt nem csinálom Sako-chan. Már amikor megengedted, hogy kiszívjam a véred akkortól kezdve hozzám tartoztál.

- Én… - Kanato elvette arcomról a kezét majd megragadta az enyémet ujjait pedig összekulcsolta az én ujjaimmal. Vitába tudtam volna szállni vele, hogy megengedtem neki azt, hogy egyen belőlem, hiszen nem nagyon volt más választásom.

- Mostantól még több időt fogunk együtt tölteni, te is örülsz neki ugye Teddy? – kedvesen mosolyogva nézett a macijára majd rám. – Menjünk most már.

- Kanato-kun…még van több vámpír is? – egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a mondatát, fogalmam sem volt, hogy több vámpír is létezik, és az csak még jobban megijesztett, hogy bármelyik ismerősöm is az lehet, hiszen honnan tudjam mik a vámpírok ismertető jelei? A mellettem sétáló fiú elgondolkodva meredt maga elé, majd komolyan bólintott le sem véve a szemét a minket körbeölelő környezetről.

- Testvéreim, mind azok. Még van egy pár rajtuk kívül is, nem vagyunk mi olyan kevesen, mint ahogy azt a halandók hiszi naiv módra.

- Testvéreid mind…vámpírok? – éreztem ahogy a szín kiszáll az arcomról, már csak egy falfehér szellemnek tudtam elképzelni magam e hír hallatán.

 Kicsit el kellett gondolkoznom azon amit mondott, hiszen ha úgy vesszük minden egybevág, a testvérein is mintha lenne valami varázs rajtuk amitől kitűnnek a többi ember közül, valahogy tudatomban eddig nem esett le mégis mi lehet az, viszont én is tudat alatt vonzódtam valamilyen szinten Kanatohoz, ami ijesztő, ugyanis még ebben a pillanatban is, mint a mágnes húzott magához, annak ellenére miket művel velem nem rég. Rá pillantottam oldalról hátha rájövök mitől érzem úgy magam ahogy, lassan semmi más nem járt a fejemben csak ő, teljesen megfeledkeztem Daichi eltűnéséről egészen addig míg haza nem értem és megláttam a kis plüsst ami az ágyamon pihent. Akkor mintha elpattant volna valami az agyamban, az ágyamra dőltem magamhoz szorítva a kis kutyát és elkezdtem bőgni ahogy nem szégyelltem, legalább kiadtam magamból a felgyülemlett feszültséget, aztán mikor lenyugodtam kifejezéstelen tekintettel néztem a plafont, hallottam ahogy a háttérben a telefonom rezeg egymás után csomószor, gondoltam valaki nagyon sok üzenetet küld, nem is tévedtem mikor megláttam Aneko nevét a készüléken.

„ Nálad is voltak a rendőrök, ugye? Ez borzalmas, mégis mi történhetett Daichi-kunnal? Nagyon féltem Sako-chan, szerinted valami baja esett?”

„ Lehet bajba keveredett azért ment el…nem akarom elhinni, hogy ilyesmi történhetett vele, annyira rendes fi…”

„ Sako-chan ott vagy? Kérlek válaszolj!!!”

„ Elloo kérlek szükségem van most rád!”

„ Sako-chan könyörgöm…..”

Óvatosan pislogva néztem egymás után a hét üzenetet, válaszoltam neki egy-két üzenetet a végén amitől kissé megnyugodott, de még mindig sokkos állapotban volt. Nyilván, barátaink közül ő meg Eiji érzik a legroszabbul magukat, hiszen együtt nőttek fel, sokkal fájdalmasabb lehet nekik látni ahogy eltűnt legjobb barátjuk, akire szinte család tagjukként tekintettek… én meg önző módon csak magamra gondoltam, eszembe se jutott vajon a többiek hogyan viselik ezt a traumát, másnap pedig még iskolába is kell mennünk, mintha mi sem történt volna. Szomorúan mentem a tükrömhöz figyelve az arcomat, mintha sápadtabb lettem volna, mint amilyen eddig voltam, nyakamnál tisztán látszódott a harapás nyom amit Kanato hagyott ott. Remegő ajkakkal gondoltam arra, hogy ki kell találjak valamit amivel eltakarhatom, mondjuk télen nem annyira nehéz, viszont ha elérkezik a tavasz…

Sóhajtva érintettem meg a lyukakat, érezni lehetett a bemenetelét amitől kirázott a hideg, még mindig fájt egy kicsit, de mégis mit tehettem ellene? Nem mintha olyan egyszerű lenne kezelni egy ilyen nyomot, biztos nem írta be eddig senki az internetbe hogyan fertőtlenítsünk egy vámpír harapást. Megráztam a fejem amitől belenyilallt a fájdalom a nyakamba, úgy tűnt az egyetlen dolog amit tudok csinálni ilyen állapotba a tanulás, meg az alvás, de azt is csak mozdulatlanul, nehogy véletlenül újra elkezdjen lüktetni a harapás nyoma. Próbáltam ésszerű magyarázatot keresni, mivel még sose jártam senkivel fogalmam sincs mit kéne tennem, ráadásul eleve nem is tudom járás-e ez amit kijelentett Kanato, mivel azt mondta a tulajdona vagyok, az akkor járásnak felel meg? Egyszerűen őrültség ilyesmin gondolni, még a fejem belefájdult a sok gondolkozásba, azt sem tudtam hogyan viszonyuljak hozzá az iskolában, vagy azon kívül, a mangákban meg könyvekben nem pont így írnak a romantikus kapcsolatokról, de az is lehet, hogy a való élet más milyen, mint a fantázia világa.

Szóval hétfőn mikor elindultam az iskolába este tele voltam kérdőjelekkel, de annál is jobban meglepődtem mikor megláttam Kanatot a lakásom előtt várni az egyik kerítésen ülve lábát lógatva, macija pedig szokásához híven a karjai között. Egy ideig sokkolva néztem a fiút, arról olvastam már, hogy a fiú a lakás elé jön a barátnőjének, viszont nem jött, hogy elhiggyem Kanato képes ilyet csinálni, ugyanis eddig folyton ellentétesen viselkedett, most meg türelmesen várt a lakásom előtt ami majdnem egy órára van az övétől. Az arcom kipirosodott mikor észrevett, hogy ott állok, a gyomrom újra liftezni kezdett a kellemes meglepetéstől, teljesen megfeledkeztem a tényről, hogy sose mondtam el neki merre lakok. Lassan pislogva figyelte ahogy mellé sétáltam utána unottan megfogta a kezemet. Fogalmam sincs még mit fog tartogatni ez a kapcsolat számunkra, főleg számomra, hiszen mellette lenni lassan egyet jelentett a veszéllyel. Tudtam, hogy nem cselekszem helyesen, legalábbis sejtettem, mert ezen a szinten kezdtem bele habarodni, ami a legnagyobb hiba volt az életemben.

Beérve az iskolába kirázott a hideg mikor megéreztem a meleg levegőt, és ezzel együtt finom forró csoki illatot. Kíváncsian nézelődtem honnan jöhetett ez, mikor a hallban megláttam őrült barátnőmet ahogy integet egyik kezével, míg mellette egy unott kinézetű fiú álldogált és osztotta a diákoknak az íny csiklandozó innivalót. Automatikusan elindultam felé eleresztve Kanato kezét.

- Mit csinálsz Aneko-chan? – kérdeztem szuggerálva az egyik poharat.

- Az igazgató találta ki, hogy osztogassunk ilyeneket. Tök jó nem? Egy csomó pénzt tudunk szerezni ebből a szegényeknek.

- Adj akkor két pohárral. Remélem jó édes. – pirulva néztem hátra Kanato felé, de nem találtam ott. Sóhajtva kifizettem a pénzt és már indultam is volna, de barátnőm megállított.

- Hey, minden rendben? Kicsit fehér vagy.

- Persze, mivel tél van. – ráztam meg a fejem nevetve miközben tovább sétáltam az osztályunk irányába. a nyakam lüktetett a reggeli tornától, ezért erősen az ajkamba haraptam nehogy felnyögjek.

Belépve ott találtam Kanatot unottan kinézve az ablakon, ezért mosolyogva sétáltam hozzá az egyik pohárral amit le is raktam az asztalára. Még annyira se méltatott, hogy rám nézzen, úgy küldött el. Hallottam a hangján valaminek nagyon nem örül, ezért már előre féltem mit tehettem ami miatt most ennyire megsértődött. Elhúzva a számat elmentem a saját helyemre szürcsölve a meleg italt, hátamon végig éreztem a fiú pillantását, de nem tehettem semmit ez ellen, úgy döntöttem szünetben megpróbálom helyre tenni a dolgokat, bármiről is legyen szó. A végén viszont ez is elmaradt, mert bejött az osztályfőnökünk, hogy bejelentsen pár információt amit eddig is tudtunk az internetnek hála. Az után következő szünetben viszont szégyenlősen elindultam az asztala felé, unott tekintettel nézett fel rám majd a fejével alig észrevehetően kifelé bökött az osztályból. Lassú léptekkel indultam el utána, nem tudtam mire számítsak ezért izgatottan játszottam az ujjaimmal miközben a szívverésem kezdett egyre gyorsabban verni egészen addig míg meg nem állt az egyik üres fűtőtestnél.

- Nee~ Sako-chan, szégyellsz? – ez volt az első kérdése amit hozzám szegezett én pedig nem értettem miért kérdez egyáltalán ilyet, hiszen nekem eléggé nyilvánvaló mennyire tetszik.

- Nem… - gyorsan megráztam a fejem, ezzel elérve egy újabb fájdalmas zsibbadást. Szisszentettem, minek köszönhetően a szemei rögtön a nyakamra vándoroltak miközben közelebb léptem hozzá, reménykedtem ennyi elég lesz neki, de úgy tűnt tévedtem. Fel nézett hatalmas szemeivel, ajkait kissé kinyitotta fejét pedig oldalra fordította.

- Bizonyítsd be.

- Mi-mivel? – gyorsan pislogva néztem rá, el sem tudtam képzelni mivel tudnák neki bizonyítani bármit is.

- Csókolj meg. Itt. Mindenki előtt. – parancsolta visszautasítást nem tűrő hangon. Az alsó ajkam remegni kezdett mikor belegondoltam mennyi ember előtt kell megtegyem ezt az igen intim dolgot, legalábbis számomra az. Arra már rájöttem Kanatonak mennyire egyszerű az ilyesmi, viszont nekem elég sok bátorság kell hozzá, ráadásul ennyi ember előtt akik csak úgy bámulnának miközben csókolózunk… Lehajtottam szégyenemben a fejemet, éreztem hogy egyre vörösebb lesz az arcom ahogy egyre jobban belegondolok a dolgokba, észre se vettem Kanatot ahogy közelebb lép hozzám.

- MOST. – bár halkan szólt mégis elég volt ahhoz, hogy a vér is megfagyjon bennem.

Hezitálva felnéztem rá, majd közelebb hajolva egy egyszerű csókot akartam lehelni az ajkára, de úgy tűnt ő másképpen gondolta, mivel egyik kezével megragadta a derekamat és a testét hozzám préselte, nyelvét pedig szenvedélyesen végig húzta alsó ajkamon, majd elkezdett enyémmel játszani. Legszívesebben el akartam volna tolni magamtól, mikor éreztem mások pillantását a hátamon, de semmi esélyem sem volt erre. Teljesen be voltam skatulyázva, mintha a körülöttem lévő emberek rajtunk nevettek volna, legalábbis én ezt gondoltam…A legmegalázóbb dolog viszont nem ez volt, hanem mikor valaki elkezdett köhögni mellettünk, és kiderült, hogy az egyik tanár az, aki ránk is szólt miért a folyosó közepén kezdünk el ennyire elmerülni egymás szájában. Vörös arccal sétáltam vissza az osztályba, Kanato pedig mellettem önelégült tekintettel nézett rám, én viszont nem tudtam viszonozni a pillantását.