7. Fejezet

Hétvégéig semmi változás sem volt, minden ment a normális kerékvágásban, csendben készültünk a vizsgákra, meg a mindennapokra is, mivel a tanárokat nem érdekelte mennyi vizsgánk van, őket csak az érdekli, hogy legyünk készen a házikkal meg tudjuk kívülről a tananyagot. Kicsit féltékeny is voltam egy ponton a többi diákra akik még csak első évesek, még nem tudták mi vár rájuk a későbbiekben. Rengeteg könyvtározás, pont ahol épp most ültem én is, unottan lapozgattam a harmadéves Bájitaltan könyvet még mindig tanulva a hozzávalóknak a listáját, valamiért úgy éreztem egy kicsit sem haladok előrébb, sőt e miatt lassan hátrébb leszek a többiekhez képest. Vártam egy csodára, hátha az valahogy kisegít, a csoda eddig úgy tűnt Helen formájában érkezik, hatalmas vigyorral az arcán, ami be tudta volna világítani az egész komor helységet. Továbbra is kifejezéstelen tekintettel néztem fel rá lejjebb eresztve a könyvemet, ettől puffogni kezdett.

- Urgh, kezdesz olyan lenni, mint Riddle. Begubózol teljesen.

- Lehet neked is követned kéne minket, rég láttam könyvet a kezedben.

- Én meg sört a tiedbe! – Helen összehúzta a szemét, mintha leszidna azért, mert nem alkoholizálok minden héten.

- Komolyan…ideje lenne tanulnod, nem gondolod? – ráztam meg a fejem, ijesztően hasonlítva egy anyára, mintsem egy diákra.

- Ajj na, hétvége van, ráadásul szombat! Ez pihenést jelent, itt görnyedsz a könyveiden, mint egy idegbeteg, megérdemelsz egy kis relaxálást. Fogadjunk észre se vetted, hogy a közeledben ül Virgie. Mindketten el vagytok foglalva.

- Huh? – meglepetten néztem körbe, tényleg, nem messze tőlem ült ugyancsak eltakarva rengeteg könyv miatt. Csak ha kicsit jobban összeszűkítettem a szemeimet, úgy tűnt fel bozontos haja a vastag kötetek mögül. – Oh, tényleg, észre se vettem eddig.

- Erről beszélek én is! – rázta meg a fejét szigorúan. – Gyere na!

Kelletlenül álltam fel a helyemből, mit volt mit tegyek, ha a barátnőm rá áll az idegesítésemre akkor biztosan még egy ideig kitartó, szóval összepakoltam a cuccaimat, majdnem az államig ért, ezért azzal megtámasztottam miközben elindultunk Virgie irányába, aki úgy tűnt ő sem vett észre minket. Alig kezdett bele kérlelésébe szőke barátnőnk, Virgie rám nézett unott tekintettel, én is ugyanolyan arckifejezéssel néztem rá. Ennyi elég volt ahhoz, hogy ő is sóhajtva félre rakja a cuccait, majd elinduljon velünk kifelé. Helen kidolgozta az egész napunkat, mint valami haditervet, mikor megyünk a manókhoz elkérni a vajsöröket, hogyan visszük fel őket úgy, hogy ne vegye észre egyik prefektus sem, aztán azt is miket fogunk csinálni a szobába. Őszintén, nem sok kedvem maradt ehhez, de belementem, mégis mi lehetett a legrosszabb ami történhetett? Nos…ez volt az első gondolatom, természetesen minden rosszra fordult elkezdve azzal amikor elkértük a manóktól a söröket, akkor sejthettem volna, hogy abba kell ezt hagyjuk, de mi csak mentünk tovább.

Kezünkben a láda itallal óvatosan felmentünk a lépcsőkön ügyelve nehogy találkozzunk senkivel, és ez sikerült is, egészen addig míg lefelé nem kezdtünk menni a pince felé. Akkor jött ki a klub helységből Cass és Riddle, csendben sétáltak egymás mellett, pontosan a rejtekhelyünk mellett, míg mi lélegzetvisszafolytva vártuk menjenek már el. Kikukucskáltam a fal mögül, a szívem pedig majdnem le is állt, mert Riddle háttal állt nekünk, némán, meg sem mozdulva.

- Fox kisasszony, megyek ki az erdő közelébe ma, hallottam valami furcsaságot és…meg akarok bizonyosodni róla, hogy senki se megy arra. Megyek a negyedik és harmadik emeleten, így jó lesz?

- P-persze. – meglepetésünkre Cass hangja teljesen ellágyult, utána ment is felfelé a lépcsőkön, Riddle még pár pillanatig állt, utána ő is sietős léptekkel utána ment.

- Ez meleg volt. – suttogtam, próbálva lenyugtatni a szívverésemet.

A klubhelységbe már nem érdekelt minket ki lát, azért meg vannak a pozitív vonásai annak ha hatod éves vagy, ezért vigyorogva mentünk fel a szobánkba, volt még pár óránk míg visszatér Cass és rögtön el is alszik, ezért máris nekiláttunk inni. Előkerültek a régi cikis sztorik, együtt a szerelmekkel, persze nem hagyhatták ki azt az évet mikor megtetszett a Hollóhátból egy aranyvérű, Iwitirius Ewras. Akkoriban még igazán csúnya volt, tizennégy éves korában, a haja folyton zsírosan tapadt a homlokához, jégkék szemei pedig inkább ijesztőek voltak szőke hajával együtt. Mostanra, viszont teljesen megváltozott, valamiért tökéletesen állt rajta az egyenruha meg a talárja, a hajára is sokkalta jobban odafigyel, attól tartok jobban, mint én. A lányok néha még most is megemlítik miért nem „nyomulok” rá, mivel néha rajtakapják ahogy néz, de szerintem ez hülyeség, csak szívatnak néha amiért régebben tetszett.

Olyan tizenkettő környékén már minden vicces lett, ezért teljesen minden volt ki mit mondott, egyenesen hahotáztunk rajta, egészen addig míg meg nem hallottuk ahogy, valószínűleg, Cass jön fel a lépcsőn. Gyorsan elhallgattunk, eldugtuk a sörünket, utána bebújtunk az ágyba, mintha csak aludnánk. Ahogy sejtettük, a szobatársunk alig tette le a fejét a párnára rögtön el is aludt, mi pedig bátran lesettenkedtünk a nappaliba. Ott folytattuk tovább a mi kis bulinkat, viszont olyan éjjel kettőre már ez is eléggé unalmasnak tűnt, ekkor jutott eszembe mit mondott Riddle mielőtt el nem indult a járőrözésre.

- Hey… - suttogtam majdnem elnevetve magam. – Miért nem megyünk a tiltott rengeteg közelébe? Hallottátok mit mondott Riddle, lehet van ott valami érdekes.

- Na ne viccelj itt velem. – rázta meg a fejét Helen. – Ki nem mozdulok. Olyan hiiideg van kint, itt meg jhó meleg.

- Felöltözöl aztán semmi bajod. – rázta meg a kezét Virgie, még mindig ő volt a legjózanabb közülünk. – Csak menjünk, utána alvás, lassan csillagokat látom.

- Deee, az csak a por amivel játszottunk. – nevettem hangosan eszembe jutva mekkora rendetlenséget csináltunk az ágyánál mikor kibontottuk a csillámport. Minden felé szállt, minden felé. A hajunk még mindig tele volt vele, úgy nézhettünk ki, mint valami különleges lények, akik nem rég szabadultak ki a könyvekből.

- Nem jó ötletl na, akkor se! – húzta el a száját szőkeségünk, miközben kék szemeivel fókuszálni próbált az arcomra. – Csak maradjunk bent, vagy csak aludjunk.

- Egyre meg. – rázta meg a fejét Virgie, de kezeivel meg kellett fogjon, úgy tűnt szédülni kezdett ettől.

- Ne legyetek beszariaaak~! Kimegyünk, gyorsan megnézzük, utána pedig jövünk vissza.

Győzködésem által kifelé kezdtünk sétálni, csak azt nem sejtettük, hogy a kis kiruccanásunk körülbelül egy órán át fog tartani, mivel általában csak bukdácsolva tudtunk sétálni, és volt mikor meg is álltunk picit, hogy röhögjünk magunkon. Egymásba kapaszkodva, vigyorogva mentünk le a lépcsőkön, egyenesen az erdő irányába, ami még ijesztőbbnek tűnt éjjel, mint reggel. Mondjuk részegen annyira nem éreztük a félelmetes aurát ami bevonta az egész területet, csak nevetgélve sétáltunk az erdő mellett, élvezve a hideg levegőt, meg a csillagokat, amik szinte ránk estek, annyira látszottak ezen az éjjelen.

- Jó ez így, nem? – kérdeztem elmosolyodva, miközben mind a hárman lefeküdtünk a jéghideg fűbe. A sálamba túrtam az arcomat és közelebb húzódtam Helenhez, mivel ő feküdt középül.

- Ahum. Csinálhatjuk gyakrabban is.

- Most aztán jó sok ponton megszegjük a házirendet.

- Virgie, hallom józanodsz. – nevettem el magam, és szinte pár másodperces késéssel csatlakozott hozzám két barátnőm is.

- Dehogy, ilyen szabadnak még sose éreztem magam! Távol a háborútól…távol szülőktől, veletek. Ennél szebb nem is lehetne.

- Vizsgák nélkül egyenesen elájulnék.

- Ne viccelj, elég ha bemész Lumpi órájára és máris elájulsz.

-Bloody hell, ez köcsög volt.

- Pfuh, rondán beszélsz… - Virgie átnyúlt Helenen ahhoz, hogy megcsapjon, ami olyan váratlanul ért, hogy hirtelen nem is tudtam mit csináljak.

- Nem akarok férjhez menni. – siránkozott hirtelen Helen, félig feltámaszkodtam a könyökömre így jobban láttam őket. – Olyan…argh! Ki tudja kihez akarnak adni megint, lehet kiválasztanak valami undormányt.

- Válassz te ki valakit. Ameddig aranyvérű nincs vele gond, nem? – kérdeztem vigyorogva. Helen álmatagon nézett az égre.

- Én már kinéztem valakit, de lassan kezdem feladni. Nem tudom mégis mi hajthatna tovább. Semmi értelme.

- Szerintem ne add fel, lehet egyszer ő is észreveszi milyen rendes vagy…valahol legbelül.

- Mindjárt én ütlek meg Virgie, hogy beszélsz veleem?

- Témánál vagyunk. – ráztam meg a fejem, automatikusan nekem is eszembe jutott egy bizonyos mardekáros akit az elmúlt napokban, pontosabban az eset óta nagyon kerülök. Mintha észrevették volna a változást a légkörben, mind a ketten rám néztek, Virgie pedig ugyancsak a könyökére támaszkodva komolyan a szemeimbe nézett, mintha a gondolataimban akarna olvasni.

- Nem akarom kierőltetni belőled…de mégis mi történt ott? Nagyon ideges voltál…

- Tudom. – húztam el a számat egy gúnyos mosolyra. – Valahogy nincs türelmem azokra az emberekre akik láthatatlannak néznek egyik nap, utána pedig elküldenek, mert veszélyes helyen tartózkodok.

- Miért lett volna veszélyes? Csinált valamit?

- Nem tudom, az biztos, hogy nem egyedül volt, de nem hallottam semmit, mivel szinte rögtön előtűnt. Lebuktam, ez van.

- Hihetetlen az a fiú is…ki érti őket? Én biztos nem. – fújtatott idegesen Helen, nem kerülte el a tekintetemet az sem, hogy Virgie elgondolkodzva nézett az erdő irányába.

Mielőtt kinyithattam volna a számat észrevettem a messzeségben egy érdekes lényt…dolgot…még én sem tudtam pontosan mi az. Összevontam a szemeimet hátha úgy jobban tudom kivenni a sziluettjét, ezen gondolkoztam mikor Helen megrázta a vállamat, ijedten néztem barátnőimre, majd lassan felálltam a helyemről. Nem mertem közelebb menni ahhoz a feketeséghez, ő viszont úgy tűnt az eszébe vette, hogy megközelítsen minket, ezért kerek szemekkel néztem vissza újra Helenre és Virgie, kik furcsán néztek össze mikor meglátták arckifejezésem.

- Mi a bajod?

- Helen, nem látod? Mi van ott?

- Az…

Virgie nem mondhatta végig a mondatot, mert a lény kisétált az erdőből közelebb galoppolva hozzánk, pontosabban hozzám. Rögtön megismertem a thesztrált, ló szerű állat, csont és bőr, fekete az egész és azt kell mondanom igazán ijesztő állatok, ezért automatikusan hátra léptem pár lépést, az állat viszont egyre csak jött felém megállás nélkül. Barátnőim szótlanul néztek engem mintha megőrültem volna, míg a végén Virgie csak megszólalt.

- Thesztrál az? – kérdezte nagyokat pislogva, úgy tűnt mindannyiunkból kiment az alkohol, főleg belőle, mivel hirtelen felállt félig fekvő helyzetéből, majd mellém sétált össze-vissza nézve, miközben az állat velünk szemben állt.

- Aha… - motyogtam ijedten. – Bámul…üres szemeivel.

- Hogy láthatod őket? Hey, ne nézzetek rám ennyire csodálkozva, elfelejtettétek, hogy járok Legendás Lények Gondozására? Shessh…minden esetre, hogy a fenébe láthatod őket?

- Én…miért? – kérdeztem összevont szemöldökkel még mindig őt nézve, ekkor az állat az orrával megbökött, én pedig sikoltva hátra estem.

- Ez király volt. – nézett kerek szemekkel le rám Virgie a helyett, hogy segített volna felállni.

- Mert… - folytatta Helen irritáltan, mivel félbeszakították -, csak az láthatja aki találkozott a halállal, ergó meghalt valakije.

- Nem halt meg neki senkije. – rázta meg a fejét Virgie csodálkozva.

- Ez kell neked? – egy idő után oda se figyeltem barátnőimre, csak a zsebemben kezdtem turkálni egy csomag után, hús gombócok voltak benne. Félve tartottam magam elé amibe rögtön bele is túrta pofáját, majd hangosan rágcsálva kezdte kienni belőle tartalmát, míg én mindig meglepetten néztem az állatot.

- Ha…te most látnád amit mi. – motyogta Helen ijedten. El tudtam képzelni mennyire félelmetes lehetett nézni engem ahogyan tartom a zacskót és eszik belőle egy láthatatlan lény, pontosan én sem tudtam miért látom őt…meg a többieket a kolóniájából, de nem is agyaltam ezen olyan sokat, inkább le akartam volna feküdni aludni egy kicsit.

Miután megosztottam barátaimmal a gondolataimat el is indultunk vissza a kastélyba, bár a thesztrál még szívesen ücsörgött volna velem, mert pofájával megbökte a hátamat miközben elsétáltam a többiekkel. Halkan, ahogy csak tudtunk, mentünk a pince felé, az egyetlen szerencsénk az, hogy közel van a bejárathoz, szóval amint beléptünk balra fordultunk és indultunk is lefelé a kígyózó lépcsősorokon elhaladva pár páncél és több olajlámpa mellett. Mikor elsétáltunk a Bájitaltan ajtó mellett kicsit kirázott a hideg, egyelőre így is csak a szerencsénknek köszönhettük, hogy még mindig nem kapott minket el senki, nos, ez addig tartott míg be nem léptünk a klubhelységbe. Szemtől szemben állt velünk Cass cseppet sem nyugodt arccal, mondhatni egy kicsit idegesen nézett ránk, haja össze-vissza állt, még a köntösében volt, szóval úgy nézett ki nem rég kelhetett fel, ezért nem is értettük mi itt a probléma.

- Hey, Cass. – intett vigyorogva Helen, de erre szobatársnőnk csak megrázta mogorván a fejét.

- Lányok, megértem, barátok vagyunk, sőt, szobatársak, de ha legközelebb kisurrantok legalább úgy tegyétek, hogy ne lásson meg titeket senki.

- Ki vett észre? Észrevettel?

- Én nem, Dahlia, viszont a madarak csicseregték, sajnálom, de le kell vonnom pontokat a háztól.

- Ne már Cass, egy házban vagyunk!

- Nem bánom. – „ez könnyen ment”, gondoltam magamban, viszont ezzel még nem volt itt vége. – Büntetőmunka akkor két napig. Virgie te a serlegeket törlöd, Helen te segítesz Mrs Antren-nek a munkájában, Dahlia meg a könyvtárba segít, ha már úgy is annyit vagy ott kéne ismerd a terepet.

- Meg fogok csömölni a sok portól.

- Csak menjünk. – rázta meg bozontos fejét Virgie. – Köszönjük, hogy nem vontál le pontokat.

- Semmi gond, csak kérlek, szemfülesebben legközelebb, ha már Mardekárosok vagyunk. Jó éjt mindenkinek.

Az igazság az, hogy egyáltalán nem örültem annak, hogy a könyvtárba osztott be, viszont nem voltam olyan helyzetben, hogy közbe szólhatnék, ezért csendben segítettem a kedves nőnek aki ott dolgozott lassan nyugdíjazásig, mindig is csodálkoztam, hogy nem unja már. Biztos szeretheti a könyveket. Én egyenesen kezdtem rühellni, hétfőn és kedden ott kellett éjjel is járkáljak, legalább nem kellett megerőltessem magam, hogy elmenjek a kastély másik végébe, bár a végtagjaimnak nem ártott volna egy kis tornázás, teljesen legémberedtem a sok üléstől. Csak egy kis helyváltoztatást kellett csináljak, jobban mondva elpakolnom azokat a könyveket amiket kint hagytak a diákok zárás után, ezért ott kellett járkálnom éjjel 1-2-ig mire befejeztem a munkát, és az ágyamba kerültem teljesen piszkosnak éreztem magam, de legfőképpen fáradtnak, ezért észre se vette hétfőn, hogy Helen két órával később nyit be teljesen kimerülve. Csoda, hogy a sok éjszakázástól fel tudtam kelni reggel, egyenesen megörültem mikor már szerda lett, legalább nem kellett tovább maradjak a könyvtárba, sőt, a végén annyira megutáltam, hogy úgy határoztam a változatosság kedvéért inkább lemegyek az én kis kedvenc botanikus kertembe, ahol már nem jártam mióta olyan rondán beszéltem Marcorvius-szal.

Szerda órák után kissé energikusabban mentem be az üvegházba kezemben egy halom könyvvel meg házival amit még aznap meg akartam oldani, ezért körbe se nézve leültem közel az egyik ablakhoz nekidőlve, és beszívva a különböző virágok illatát, együtt a szederével. Már egy ideje megszoktam ezt az illatot, néha szoktam érezni a kastélyban is, de nagyobb gondot sose tulajdonítottam neki, és ez most sem volt másképp. Inkább beletemetkezem a halom anyagba, teljesen belemerülve, ezért észre se vettem mikor valaki megjelent mellettem, csak akkor mikor a fényt eltakarta előlem. Kissé irritáltan néztem fel, már készültem volna arrébb ülni, hogy tudjak tovább írni, viszont mikor megláttam a szürke szemeket, rögtön gyorsabban kezdett verni a szívem, a könyvemet erősen megszorítottam, hátha ezzel elmúlik ez az émelygés, de csak azt értem el, hogy most már a kezem is fájt.

- Dahlia…ne haragudj, leülhetnék? – válaszra nyitottam a számat, el akartam küldeni messzi éghajlatra, helyette azt vettem észre, hogy arrébb húzódok félre téve a tanulni valóimat.