Első rész

Kifejezéstelen tekintettel néztem egymás után a megállókat, csak egy dologra vártam, befeküdni egy ágyba és végig aludni a maradék pár órát ami még maradt. Semmi kedvem se volt ennyit utazni, ráadásul csak este tudtam szerezni vonat jegyet Naraból, szóval tudtam, hogy valamikor éjjel kell érkezzek, felajánlották, hogy értem jönnek, de kedvesen visszautasítottam, eddig is mindig egyedül oldottam meg mindent, szóval ezt se fogom másképpen csinálni. Beültem egy taxiba ami elvitt egészen az iskoláig ahol ezentúl tanulni fogok, azon belül pedig a szobákig amikben közösen fogok aludni még pár lánnyal. Meghajolva megköszöntem amiért kisegítette az összes csomagot, majd magam mögött gurítva elvittem a szobákig, amik a terület másik részén voltak. Egy egyszerű kisebb hely volt, nem is számítottam egyébre, hiszen nem sok lány jelentkezik ebbe az iskolába, ezért alig pár másodperc alatt jobban szemügyre tudtam venni a kicsiny épületet amibe beletuszkoltak minket. Összesen négy szobából állt az egész, de csak kettőnél voltak kirakva név táblák, az enyém mellett még egy szerepelt, Haruno Yoshikawa, alatta pedig egy egyszerű egyes volt húzva, tehát ő is ugyanolyan első éves volt, mint én. Sóhajtva néztem az ajtót egy darabig, nehéz három évem lesz itt az egyszer biztos, megpróbálom nem megnehezíteni magamnak, ezért mosolyogva kinyitottam lassan az ajtót, hogy adjak egy kis időt felkészülni az érkezésemre a bent lévő lánynak. Valamiért azt elfelejtettem, hogy már rég nem lehet ébren, mivel éjjel egykor érkeztem, ezért halkan bezártam kulccsal magam mögött az ajtót és mivel nem akartam felkapcsolni a villanyt a telefonommal kezdtem megvilágítani az utamat, egészen addig míg fel nem kapcsolódott a villany magától. Ijedten néztem fel mikor megláttam a teljesen éber tekintetű lányt amint kezét most húzta el a kapcsolótól, mivel az emeleten feküdt egyszerűen elérhette.

-          Uh…konbanwa(jó estét). – habogtam még mindig meglepetten. A lány izgatottan lerántotta magáról a takarót és leugrott elém szépen meghajolva.

-          Haruno Yoshikawa vagyok, örülök, hogy megismerhetlek!

-          Hanabi Nakagawa. Részemről is szerencse. – feleltem én is egy gyors meghajlással. Kicsit megijesztett a lány energiája.

-          Eeeh , Hanabi? Mint a tűzijáték? – kérdezte miközben barna szemei izgatottan csillogtak.

-          A szüleim azt hitték vicces lesz ezt a nevet adni, gondolom. – feleltem miközben lassan ki kezdtem pakolni a szekrénybe. – Hogy-hogy még fent vagy?

-          Ah, egyszerűen nem tudtam aludni, már holnap lesz a sorakozás, annyira izgatott vagyok!

-          Észrevettem. – válaszoltam mosolyogva. – Honnan jöttél?

-          Ah, messzebbről, az egyik kisebb városból. – felelte félénken lefelé nézve.

Még egy ideig beszélgettünk, de nem sokáig, mert engem nem csak az út fárasztott le, hanem az új szobatársam fecsegése is, ezért hamar kiütöttem magamat, mármint ahhoz képest, nem túl hamar, de…valamikor éjjel három lehetett. Reggel telefon csengésre keltünk, az óra megállíthatatlan csengett és mivel hozzám volt a legközelebb én vágtam leghamarabb a földhöz, de még így is tovább szólt. Így kénytelen voltam kikászálódni az ágyamból és leállítani az idegesítően hangos rezgését. Felkaptam kótyagosan magamra az egyenruhámat, Haruno még csak akkor kászált ki az ágyból mikor én már felvettem az egyenruhát és fogat mosni indultam. Állítólag pontosan nyolckor kell jelentkezzünk, ezért sietnünk kellett mind a ketten a felettesünkhöz, aki már türelmetlenül várt ránk. Bár időben voltunk mégis szigorúan nézett ránk szemüvege mögül, mint egy sas, úgy mért végig minket ahogy megérkeztünk. Elhúzva a számat megálltam a felsőbb évesek mellett várva mégis mi lesz a következő lépés. Az edzőnő összeszűkűlt szemekkel nézett végig rajtunk, majd hirtelen mosolyogva bólintott és bemutatkozott, mint Takashima Rei. Röviden elmondta mi fog várni ránk, milyen nehéz lesz megtanulni az összes szabályt és pár fontosabb dolgot is kiemelt mi kell ahhoz, hogy tehetséges menedzserek legyünk. A legfontosabb, hogy kívülről fújjuk az összes szabályt, összebarátkozzunk a játékosokkal és elvégezzünk minden feladatot amit ránk bíznak a felsőbb évesek. Türelmesen végighallgattam mindent amit mondott, de valahogy nem tudtam elűzni a gyomromból ezt a rossz érzést, és ez csak akkor tudatosult bennem véglegesen mikor megláttam ahogy az összes játékos egy szigorú kinézetű férfi előtt áll felsorakozva. Nagyot nyelve sétáltam el onnan a többiekkel máris elkezdve a tanulást és a feladatokat amiket ránk bíznak. Vissza se néztem a pályára, mert tudtam volna megfájdul a szívem és az is lehet, hogy elsírom magam e láttán.

Belemerülve gondolataimba lapozgattam a vastag kötetet amit meg kell tanulnunk ha lehet minél hamarabb, a vállamig érő barna hajamba lágyan néha belekapott a szél, de mind ebből semmit se fogtam fel, mert a különböző ábrákat figyeltem, taktikákat és cseleket amikről már réges régen tudok. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a fél könyvet én már kívülről fújom, ezért nem vár rám olyan sok feladat, mint például a másik első évesre aki kétségbeesetten kapkodta a tekintetét a lapokon miközben felém is mutatott pár írást meg ábrát amitől leszakadt az álla. Nem mondom, tényleg volt egy pár ami még nekem is fejfájást fog okozni, de ez legyen a legkevesebb bajom most.

Becsukva egy kezemmel a kötetet vissza vittem a szobámba ledobva az ágyamra, hogy utána unalmas feladatokat végezzek végig, jeget fagyasszak a játékosoknak, gumit cipeljek az egyik pályára, hogy felkészítsek mindent a fontosabb személyeknek. Mindezt végig csendben csináltam, csak akkor nevettem fel mikor láttam ahogy Haruno nem is egyszer elesik vagy elejt valamit a kezéből, így még több problémát csinálva magának és nekem, mert ugye én vagyok a másik első éves, így mindent velem csináltatnak leghamarabb. Sóhajtva csináltam az ennivalót amit a fiúk vacsorára kapnak, keserű ízzel a számban figyeltem ahogy fáradtan bebotorkálnak a terembe, ezért inkább az ételre koncentráltam.

-          Nee…Hanabi-san, te miért akartál ide jönni? – hirtelen felnéztem a rízstömeg mögül, nem emlékszem mikor engedtem meg a lánynak, hogy keresztnevemen szólítson, de úgy tűnik ő magának megengedte. Merengve néztem vissza az ennivalóra, hajamat félre fogtam csatokkal miközben próbáltam kitalálni egy hazugságot ami könnyen hihető.

-          Szeretem ezt a sportot, bármit megtennék, hogy egy jó csapat mellett legyek. – még csak kimondani ezt rosszul esett, reméltem nem vevődik észre ahogy erősebben megszorítom a fa kanalat, de úgy tűnik Haruno el volt a saját kis álmodozásában, hogy ezt észrevegye.

-          Ah, tudom milyen érzés, én is nagy részt ezért jöttem ide. Mégis mi lehetne jobb,mint velük szurkolni és vezetni egy ilyen hatalmas és remek csapatot?

-          Semmi. – feleltem monoton hangon. Unottan kiraktam tányérokba az ennivalót a közeledő fiúknak, fel sem néztem inkább rájuk.

Még beszélgettem vele pár órát este, szépen megvártam míg elalszik teljesen, csak akkor mozdultam ki a szobámból, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Egyáltalán nem fárasztott le testileg ez az egész, inkább lelkileg, és ez sokkalta rosszabb volt, inkább futottam volna végig mint az az idióta fiú aki elkésett ma. Idegesen megütöttem a korlátot, amivel nem értem mást el minthogy belefájdult a kezem, de továbbra is ütlegeltem reménykedve a hasamból elszáll ez a rossz érzés, a szívem valamelyest megenyhül, a fejem pedig kitisztul, de az eredmény csak az lett, hogy egyre jobban bevörösödött a kezem. Nagyot nyelve néztem fel a teljesen borús égre, szemeimből csak úgy csorogtak a könnyek, tehetetlennek és gyengének éreztem magam, inkább elindultam egy körútra, az hátha egy kicsit lenyugtatja az idegrendszeremet. Szaggatottan lélegezve megálltam a nagy pálya előtt, óvatosan körbe néztem elképzelve a játékosokat, nem is gondolkoztam miközben kinyitottam a kaput és elindultam a dobó helye felé, ahol aztán lehajtott fejjel megálltam. Rengeteg emlék jutott eszembe, mindet ki akartam a fejemből zárni, ezért gyorsan megráztam a fejemet és megtöröltem a szemeimet. Automatikusan eszembe jutottak a szüleim szavai, leguggoltam a füleimre szorítva a fájós kezemet és a még épet, a könnyek újra megindultak, és ez ellen nem tehettem semmit se. Csak engedtem fejeződjön be, reménykedtem hátha bele tudok szokni ebbe az egész helyzetbe, de a végén csak rosszabb lett, mert a raktár előtt találtam magam. Kifejezéstelen tekintettel és égő szemekkel figyeltem a lakatot amit még csak le sem zártak, tehát van aki este vagy éjjel is kijön gyakorolni, végülis érthető, ha már egyszer sportosok. Kinyújtottam a kezemet, hogy kinyissam a vas ajtót, de út közben megállítottam magam, ha ezt megteszem akkor nincs vissza út, újra beleesek a saját csapdámba…

A végén inkább visszafordultam a szobámba, ettől csak még rosszabbul lettem, ezért próbáltam az egészet kialudni, hátha attól jobban leszek. Reggel szobatársam keltett kedves mosollyal a száján, kezemmel magamra akartam húzni a takarót mikor hirtelen felsikkantott rám hozva a frászt. Ijedten néztem körbe mi történt, követtem a szemeit amik egyenesen a kezemre tekintettek, mára úgy tűnik egy hatalmas kékes lila folt alakult ki ott ahol tegnap agyon ütöttem. Szórakozottam kerestem egy fáslit amivel bekötöttem, volt nálam legalább egy tucattal, velük együtt pedig több sebtapasz is…sose lehet tudni mikor kerülök vissza a rossz irányba, mintha direkt készültem volna erre.

Elmagyaráztam neki mennyire beütöttem tegnap miközben cipeltem a nagyobb kerekeket mire megértően bólogatotta és felmutatta a lábait amin karcolások és különböző foltok voltak. Valamiért nem lepődtem meg ezen, inkább adtam neki is pár sebtapaszt amit hálásan el is fogadott. Felcipzározva a felsőmet elindultam újra tanulni és elkezdeni a gyakorlatokat, másnap már óráink is voltak amire kötelezően be kellett menni, ezért úgy terveztem előre csinálok mindent, tudtam már akkor, hogy mit miért csinálok, de inkább az önszorgalomhoz próbáltam odaírni nem pedig valami máshoz. Haruno teljesen felnézett rám amiért ilyen ügyesen végzem a rám szabott munkát, pedig nem volt annyira nehéz, igazából eléggé untam az egészet, ezért kicsit elszöktem egy feladatról mikor megéreztem ahogy rezeg a telefonom. Összeráncolt szemöldökkel néztem apa nevét a készüléken, majd felvettem vidáman.

-          Szia kincsem! Hogy telik?

-          Nagyon jól apa, örülök, hogy ide jöttem a végén!

-          Látod, látod…megmondtuk mi hogy élvezni fogod, ráadásul pont neked találták ki, szinte mindent tudsz a baseballról.

-          Persze, normális akkor, hogy ide jövök. – feleltem mosolyogva.

-          De azért túlságosan ne strapáld túl magad, pihenni is kell néha. Most nincs tevékenységed?

-          Ah, most nincs. Holnap még be kell mennem pár órára is, bár kétlem, hogy annyira unalmasak lesznek, mint ahogy a felsőbb évesektől hallottam.

-          Ez a mi lányunk! Csak ügyesen, ne felejtsd el miért mentél oda, rendben Hana?

-          Igen, köszi mindent apa. Üdvözlöm anyát is.

-          Átadom neki, még hívni fogunk, de nem túl sokat, nem akarjuk zavarni a tanulmányaidat.

-          Ti soha!

A mosoly lassan eltűnt az arcomról amikor leraktam, erősen szorongattam a készüléket amitől már fehérré váltak az ujjbegyeim. Magamba szitkozódva visszaraktam a telefont a nadrágom zsebébe, majd visszasiettem a feladatomhoz, mielőtt valaki elkapott volna a lógáson. Sajnálatos módon észrevette az egyik felsőbb éves, és büntetésül vizet kellett vigyek az összes játékosnak aki kért, így unottan ültem a padon…jobban mondva álltam a pad közelében, mivel túl sokat nem ülhettem, valaki folyton szomjas volt, így rohangálnom kellett össze-vissza. Ettől egy akkora bűntudatom lett, mint a kerekek amiket folyton cipelek, jól esett végre megmozgatni a végtagjaimat, bár próbáltam álcázni a tekintetemet miközben egy másik első éves felé vittem a kulacsot. A fiú teljesen ki volt borulva, a földön lihegett hátán, lassan attól tartottam nehogy pont előttem haljon meg, mert akkor még engem is kikérdeznek mi történt. Sóhajtva öntöttem egy kis vizet a kezembe és lelocsoltam vele amitől hálásan elmosolyodott, így addig folytattam míg fel nem tudott ülni. Akkor a kezébe nyomtam az innivalót és már készültem is volna tovább állni, de megragadta a kezemet, így továbbra is a guggoló pozíciómban maradtam.

-          Köszönöm, komolyan. Most mentetted meg az életemet, hahahahah!

-          Annyira nem, ha még tudsz nevetni. – feleltem felemelve mindkét szemöldökömet. A fiú vigyorogva nézett rám, majd bólintott.

-          Jól esik a víz, köszönöm a sok munkát.

-          Amit én csinálok az semmi hozzád képest. – feleltem automatikusan, de ezzel hibát követtel el, mert most kíváncsian nézett rám. – Lényegtelen, most vissza kell mennem, még biztos sok mindenkinek kell víz.

-          Örvendek, hogy megismerhettelek…

-          Hanabi. – feleltem mosolyogva, majd tovább is álltam.

Miközben továbbra is osztottam a vizeket, csak akkor jutott eszembe, hogy nem is kérdeztem meg a nevét, de mindegy is, kétlem, hogy valaha is jóban leszünk. Túlságosan idiótának tűnik, ráadásul még nem is játszodhat, mert tiszteletlenül beszélt az edzővel, még azt sem értem miért méltattam egyáltalán segíteni neki, lehet jobb lett volna ha ott hal meg ahol van.

Sóhajtva próbáltam segíteni elsőéves társamnak aki egymás utána bakizott hol itt, hol ott, ezzel teljesen magára hozva a felsőbb évesek haragját, és mivel én vagyok az egyetlen lány az ő évfolyamában csak kellett segítsek neki. Ezt mindig hálásan fogadta, ezért folyton próbálta viszonozni a segítségemet, de belőle csak még nagyobb baj lett, így inkább megakadályoztam bármi féle háláját. Vacsora után mindenki visszavonult aludni, legalábbis azt terveztem én is…viszont amint lehajtottam a fejemet és elaludtam egy borzasztó álom gyötört…újra a kezemben fogtam a labdát és újra dobtam, mint ahogy régebben is a csapatomban. Egy élmény volt játszani a többiekkel, még akkor is ha nem jutottunk annyira tovább, mint ahogy terveztük, ez pedig jobban belém égett, mint kellett volna, ezért is jutottam most idáig. Az álomban túlságosan valóságos volt az érzése, oly annyira, hogy kipattantak a szemeim rögvest és azon kaptam magam, hogy a nagy bőröndöm legalján kotorászok, míg meg nem találtam amit eddig kerestem. Egy sapkát és edző ruhákat amikkel ki tudok vonulni. Bár sötét volt, de tükör előtt bekötöttem a hajamat, már ekkor az adrenalin teljesen a vérembe szökött megőrjítve vele, szinte éreztem már ahogy rohanok, dobok és edzek magamban a kellemes tavaszi levegőn. Beleharaptam keményen ajkamban miközben a többi részét a hajamnak félre toltam egy csattal, átöltöztem és felvettem a sapkámat, teljesen úgy néztem ki, mint egy fiú, szóval ha rajta is kapnak nem lenne probléma.

Úgy éreztem magam, mint egy kém ahogy kislisszoltam az ajtón halkan bezárva magam mögött, lábujjhegyem mentem végig a pályán, pedig egy lélek se volt kint. Nagyot nyelve fogtam meg az ajtót amit még tegnap nem mertem attól tartva elkövetek egy hibát…amit végül is csak egy nappal tudtam eltolni, mert ma már nem bírtam ellenállni, főképp nem az álmom után. Mélyen beszívtam a benti levegőt mikor megcsapta az orrom a halvány por illat és a bőr keveréke. Remegő kezekkel fogtam meg az egyik baseball labdát, majdnem könnyek tőrtek ki a szemeimből ahogy az ujjaimat körbe fontam a piciny lasztit. Tudtam még nincs itt az ideje, hogy ezzel gyakoroljak, de nem hagyhattam ki, hogy ne érintsem meg mielőtt kimegyek futni és nyújtani.

Mosolyogva kezdtem rohanni a pálya körül, először lassan majd fokozatosan egyre csak gyorsítottam a tempón egészen addig míg úgy nem éreztem, hogy lassan összeesek. Akkor elkezdtem a kezeimet nyújtani  a karommal együtt, mielőtt dobok egyet fel kell készítenem az izmait. Türelmetlenül fogtam újra kezembe egy labdát, felvettem a pályán a pozíciót, behunyva a szemeimet elképzeltem ahogy el kell dobjam a labdát akárcsak egy golyó, de valahogy fordulni is kell, mondjuk jobbra. Félmosollyal a számon hátravetettem félig a testemet, majd előre dobtam hihetetlen gyorsasággal a labdát, az pedig nagy csattanással landolt messzebb a földön. Idegesen ökölbe szorítottam a kezeimet, megfeledkeztem a lábam tartásáról és a hajlításról amit még az edzőmtől tanultam, a nélkül nem lehet gyorsabb a labdám, az ujjaimat pedig nem tartottam teljesen jól, így nem lett csavar sem. Nem gond…még úgy is sok van reggelig, addig gyakorlok míg ki nem fáradok teljesen, és ha úgy érzem, hogy elesek akkor még edzek egy kicsit.