Csendben ültünk egymás mellett, ujjaimmal az egyik könyvnek a lapjait
babráltam csak hogy csináljak valamit, mert úgy éreztem ha most nem játszadozok
valamivel ami elüti a negatív gondolataimat akkor tényleg mélyre fogok
süllyedni. Fogalmam sem volt mit keres pont most itt Marcorvius és mit akar
tőlem mikor a kastélyban, meg az órákon teljesen láthatatlannak nézzük egymást,
miért lenne akkor másképpen itt? Ezt tőle is megakartam volna kérdezni, csak
valamilyen oknál kifolyólag nem bírtam rá se nézni nemhogy megkérdezzek ilyen megalázó dolgot, ezért inkább csendben figyeltem a virágokat, meg amúgy
minden mást csak éppen őt nem.
- Sajnálom. – a hangja nagyon halk volt, szinte alig hallottam meg,
óvatosan felé fordítottam a fejemet, valahogy nem tudtam elnyomni a bennem
lakozó Mardekárost, csak kikívánkozott.
- Nem hallottam, elmondanád még egyszer? – kérdeztem gúnyos mosollyal a
számon tökéletesen tudva, hogy most a fiú türelmével játszadozom. Arra viszont
nem számítottam, hogy kedvesen mosolyogva fordul irányomba, kezét pedig
ráhelyezi a még mindig babráló kezemre, majd megismétli amit mondott ugyanolyan
mézédes hangon. Nem akartam, mégis éreztem ahogy az arcom fokozatosan pirulni
kezd, utáni pedig egyenesen égni, szemeimet gyorsan le is vettem az arcáról,
mert még a végén olyat mondok amit megbánok.
- Most már gondolom hallottad.
- Épp hogy. – motyogtam lassan arrébb csúszva a padon, teljesen
megfeledkezve róla, hogy így is alig ültem a szélén, így egy cseppet sem
kecses mozdulattal leültem a földre összeporolva a szoknyámat meg a taláromat.
Magamba szitkozódva próbáltam hamar feltápászkodni a földről, miközben
Marcorvius összevont szemöldökkel nézte a szerencsétlenkedésemet.
- Ha gondolod segíthetek…
- Nem, nem, megoldom. – miután felálltam előhúztam a pálcámat és egy
varázslattal eltüntettem a port mindenemről.
- Ah…rendben. – rázta meg a fejét mosolyogva. Nekidőlt az ablaknak fél
oldalával, úgy nézte ahogy megint visszaülök, most már kicsit közelebb hozzá
nehogy megismétlődjön ez a kellemetlen pillanat.
- Tehát…ahm. – próbáltam újra komolyabb témára terelni a szót, mielőtt
teljesen elvész a varázsa. – Csak ennyit akartál, ugye? Most már akarnék tovább
tanulni, tudod van aki nem olyan jó Bájitaltanból.
- Dahlia, megértem amiért ilyen ideges vagy rám, én is az lennék hidd
el…Igazából nem hozhatok fel magam ellen egy normális kifogást sem, tehát, csak
rajta. Átkozz el. Nem fogok az utadba állni.
- Ne legyél már ekkora idióta. – motyogtam felhúzva szemöldökeimet. –
Láthat valaki minket, inkább menj el, még a végén valaki ránk szól és bajba
kerülsz.
- Rendben, ezt is megérdemeltem. Most már meghallgatsz? – türelmesen
összekulcsolta az ujjait a combján, szürke szemeivel fürkészően tekintett rám.
- Nem úgy volt nincs mit felhozz magad ellen? – csendben nézett egy ideig,
mikor nem szólalt meg sóhajtva legyintettem. – Jó, hallgatlak.
- Sajnálom, ezt már mondtam, de…hol is kezdjem? – összevont szemöldökkel
nézett fel a mennyezetre. – Pontosan én sem magyarázhatom meg mit miért tettem,
egyszerűen bíznod kell bennem, hogy jó okkal tettem, te is tudod mennyire jól
elbeszélgettünk mi, mindig. Csak nem hiszed, hogy direkt, semmi indok nélkül...
- Félre lehet ismerni az embereket.
- Az is biztos, azt azonban elmondom, ha eljön az ideje mindenre fény
derül…és akkor te is megérted, hogy miért küldtelek el. De…őszintén remélem nem
fajul odáig a dolog. Remélem… - tovább motyogott valamit, viszont azt már
tényleg nem értettem, ezért közelebb hajoltam, ekkor majdnem újra hátra estem,
mivel hirtelen felkapta a fejét ami majdnem rám hozta a szív infarktust. – Ugye
megértesz?
- Meg, meg, eddig is csak kíváncsi voltam meddig bírod. – heherésztem fogva
a mellkasomat, hátha így hamarabb lenyugszik a szívverésem.
- Találkozunk azért itt, nem? Amikor csak tudunk?
- Álljunk meg egy pillanatra. – az elfeledett idegességem automatikusan
visszatért, mintha el sem tűnt volna soha. Felálltam a helyemről, szemeimmel
szinte pusztítani tudtam volna. – Azt akarod mondani, hogy kint, mások előtt
továbbra is egy ablak leszek? Meg te is nekem? Tessék?!
- Pontosan ezt mondom. – bólintott elhúzva íves ajkait. – Megértem ha nem
akarsz velem itt se találkozni, végül is jogod van…
- Ráadásul úgy, hogy meg sem magyarázod miért kell távol maradjak tőled?
- Idővel…megmagyarázom.
- Ezt már hallottam, nem egyszer. – frusztráltan felborzoltam a hajamat,
majd észre se véve elkezdtem lelapítani. – Nem tudom…ez…
- Nem tudná meg senki…ez lenne a mi…titkos helyünk . – mosolyodott el
huncutul, amitől a szívem lassan olvadni kezdett. Ki tudott volna nemet
mondani?
Mintha semmi se történt volna, úgy beszélgettünk apró semmiségekről, újra
elrepült az idő mellettünk, mi pedig már záráskor vettük észre magunkat, a
Gyógynövénytan tanárnő pedig huncutul mosolyogva zárta be mögöttünk az ajtót. Megpróbáltam
nem észrevenni ezt, és inkább előre elindulni a hálóba, Marcorvius csak sokkal
később jött be utána, mintha sose beszéltünk volna, nekem viszont nagyon
nehezemre esett ezt csinálni, erre akkor jöttem rá mikor leült barátai mellé
rám se hederítve. Megértem, hogy megbeszéltük ezt az egészet, mégis valahogy
nehéz volt magamba tartani ezt, persze, hogy meg kellett osszam Virgie-vel meg
Helen-nel, akik szinte szájtátva hallgatták végig a történteket. Sajnos ők sem
tudtak semmi okosat se mondani, egyszerűen annyit, hogy csak addig játszodjam
ezt, míg nekem is jó, mert ha tényleg egy idő után kikészít inkább ne beszéljek
vele egyáltalán, úgy lesz a legjobb. Legjobb belátásom szerint cselekedtem,
vagyis úgy ahogy eddig is, megpróbáltam láthatatlannak nézni, nos, ez többé
kevésbé bevált, órákon viszont mikor hátul ültem ő pedig előrébb muszáj volt
néznem, csak nem vette volna észre senki, ugye? Ugye. Na akkor meg!
Inkább a tanulásra koncentráltam teljes erőbedobással, csakhogy a Bájitaltannal eléggé lemaradtam, és nem ez volt az egyetlen
tantárgy amiből a bukás fenyegetett, ugyanis elég kevés figyelmet szenteltem a
Mágiatörténetre meg a Gyógynövénytanra is, ezért kétségbeesetten kapkodtam le a
könyveket egymás után a polcokról, míg a végén a könyvtárosnő megtiltotta, hogy
kivegyek több könyvet, ameddig vissza nem hozom azt a 20-at(!) ami összegyűlt.
Fájdalmas arckifejezéssel sétáltam a nagyterembe egyik reggel, mellettem
Helen-nel, aki még mindig nem kezdett el tanulni a vizsgákra, pedig lassan de
biztosan közeledett október vége, viszont ebből ő csak annyit látott, hogy
mindjárt Halloween.
- Alig várom! Remélem idén is csinálnak a manók finom tökös derelyét, te jó
ég, az múlt évben olyan finom volt! Ha csak rá gondolok összegyűlik a nyál a
számba…
- Inkább egyél mielőtt el fogy a reggeli. – kommentáltam mosolyogva.
- Ma milyen óráink is vannak?
- Komolyan Helen, ha ennél szőkébb lennél akkor már albínónak mehetnél el.
– Virgie kifejezéstelen tekintettel ült le hozzánk rögtön el is véve négy
szelet kenyeret. – Lassan két hónapja járunk te pedig még mindig nem tudod az órarended?
- Úgy, hogy közös óráink vannak 80%-ban. – értettem egyet barátnőmmel.
Helen csak vigyorogva megvonta a vállát.
- Mit is tehetnék? Elfoglalt ember vagyok. Szóval? – kérdezte újból.
- Most Átváltoztatástan, utána ami neked van fakultatív. Kettőtől
pedig…urgh.
- Gondolom innen már sejted. Éjjel meg Asztronómia. – fejezte be Virgie
helyettem miután aprólékosan megrágta a reggelijét.
- Nem vészes. – legyintett nemtörődöm módon, míg én unottan néztem fel a
mennyezetre ahonnan most száz számra repültek be a baglyok magukkal hozva a
különféle leveleket, ajándékokat, meg az újságot.
- O-ó. Anya válaszolt. – húztam el a számat mikor megláttam házi
baglyunkat. Nyakán egy fekete selyemsál díszelgett, aminek a masniján egy zöld
M betű volt látható, Mardekár jelétől. Sóhajtva elvettem tőle a levelet, a
madár csőre elé pedig toltam pár magot amit az asztalon találtam.
- Nem olvasod el? – kérdezte kíváncsian Helen.
- Isten ments, majd később. Kicsit még halogatom, ráér, nem? – megvonva a
vállamat beleraktam az Átváltoztatástan könyvembe. Virgie váratlanul
felnyögött, a körülöttünk lévőek pedig rögtön kíváncsian néztek ránk.
- Mi az? – suttogtam riadtam, közelebb hajolva hozzá.
- Muglik. Csomó embert meggyilkoltak. Csak folytatódik tovább a háború.
- Remélem a szülőknek nem esik semmi bajuk. – ráztam meg a fejem, miközben
eszembe jutottak a sajátjaim.
- Kit érdekel? A varázslók megvédik magukat, a muglik meg hallhatnak nyugodtan.
Menjünk, mindjárt elkésünk óráról.
Átváltoztatántanon a tanár a szokásosnál még energikusabban lépett be a
terembe, kecses léptekkel letéve az asztalra a könyveket és a dolgozatokat,
amiket egy pálca intéssel rögvest ki is osztott. Nyugodtan fújtam ki a levegőt,
mikor megláttam, hogy az enyém Kiváló lett majdnem kiugrottam a bőrömből, ha
ilyen eredményt értem el itt akkor semmiség lesz a vizsga, legalábbis ebben
reménykedtem. Meglepetésünkre a tanár bezárta az ablakokat, és elhúzta a
sötétítőt, majd vidáman behozott a terembe egy kalitkát ami teljesen le volt
fedve. Kíváncsian hajoltam előrébb a padon mikor mellettem ment el, el sem
tudtam képzelni miféle feladatokat fogunk ma végezni, már alig fértem a
bőrömbe. A tanár mosolyogva belekezdett az aznapi óra anyagába, ami úgy tűnt az
utolsó előtti lesz ebben a félévben, ugyanis ezentúl gyakorlati óránk lesz csak
a vizsgáig, meg persze arra is fel fogunk készülni. Vigyorogva néztem ahogy egy
világító kék színű valami volt a
kalitkában, az állatka ugyanolyan kíváncsian nézett ránk, mint mi rá.
- A ti feladatotok ma az lesz, hogy átváltoztassátok az előttetek lévő
patkányokat egy ilyen teremtménnyé. Amilyen információra van szükségetek azt az
55-ik oldalon találjátok, és vigyázzatok, mert ez kissé fejlettebb mágia tudást
igényel, aki nem biztos magában inkább szóljon nekem, ha segítségre szorul.
Izgatottan kutattam a könyvben a megoldást, megpróbálva újból, meg újból a
varázslatot, már az is elég nagy eredménynek bizonyult, hogy legalább egy pici
kék fény lett a patkányból, mivel a többieknek alig sikerült a varázslat,
kivéve Riddle-t, ki elsőből teljesítette a feladatot, elérve ezzel a házunknak
plusz 10 pontot. Boldogan sétáltunk ki a teremből óra után, teljesen feldob ez
a tantárgy, ráadásul most két fakultatív tárgyam jött amiket ugyancsak
szeretek, ezért vidáman mentem egyik óráról a másik, egészen addig míg el nem
érkezett a Bájitaltan. A tanár több hét óta most újra magához hivatott, de már
meg sem lepődtem, a mostani előtesztre egy Borzalmast kaptam, mivel majdnem
leégettem a taláromat, nem is számítottam másra. Elnyúlt arccal jöttem ki a
teremből, azt mondta most már igazán újra összeszedhetném magam, mert amilyen
jól indítottam a dolgozattal olyan hamar fogok megbukni a vizsgámon is. Ez a
fenyegetés pedig annyira bevált, hogy vacsora helyett felmentem a könyvtárba,
újra belebújva a kötetekbe, tovább tanulva a negyedikes anyagot, ahova már
sikeresen eljutottam, de úgy tűnt még mindig eléggé kevés az esélye annak, hogy
sikerül behoznom a lemaradásomat.
Szombaton teljesen letörve mentem újra találkozni Marcorvius-szal az
üvegházba, míg ő teljesen kedvesen viselkedett, én eléggé szomorúan
beszélgettem még mindig vele, annyira megrázott a pénteki óra.
- Minden rendben lesz Dahlia, ügyes lány vagy, biztos vagyok benne, hogy
sikerül átmenned ebből is. Auror akarsz lenni, ahhoz ezt meg kell tenned. – bíztatóan megszorította a
kezemet, míg én vörös arccal elnéztem, erre mégis mit mondhattam volna? – Bízz
magadba.
- Hiába bízok, valahogy ez a tantárgy nem megy nekem. Régebben olyan
könnyűnek tűnt.
- Főleg mikor felrobbantottad a tanár kalapját. Az vicces volt, két hétig
emlegettük a többiekkel.
- Tudod, most nem nyugtattál meg.
- Ah…, elnézést, igazad van. Ahm, nos…ha gondolod kérj segítséget
valakitől. Biztos szívesen vannak olyanok akik kisegítenek a gondodból.
- Hát…lenne aki segítene. – az agyamban Riddle arca tűnt fel, félmosollyal a
száján, csillogó barna szemeivel. – Ahhoz inkább utolsó pillanatban
folyamodnék.
- Nem akarok beleszólni a dolgodba, de nekem eléggé úgy tűnik már az utolsó
pillanatokat súrolod. Jövőhéten már Halloween van, utána pedig mindenki ráhajt
a tanulásra, senkinek se lesz ideje segíteni, mert mindenki saját magát
próbálja majd menteni.
- Igaz… - hagytam rá. Riddle az egyetlen akinek nincs semmi félni valója,
mivel jóval előttünk jár, sőt ha jobban belegondolok akkor valószínűleg már
RAVASZ szinten van, szóval kénytelen vagyok segítséget kérni tőle, ha már olyan
kedvesen felajánlotta.
Tervem szerint félre akartam volna hívni egyik este, vagy rajtakapni
egyedül, viszont valahogy mindig körbe volt véve a barátaival, ezért szinte
lehetetlennek láttam, hogy valamikor is rajtakapjam ahogy egyedül ücsörög.
Reménykedtem hátha a könyvtárba lesz, de szombaton még ő sem volt ott, ezért
úgy döntöttem inkább hagyom másnapra az akciót, lehet akkor nagyobb szerencsém
lesz. Beültem a jó kis klubhelységbe, hogy sakkozzak Virgie-vel, miközben Helen
az újságot böngészte mellettünk és felolvasta az újabb rossz híreket. A végén
inkább leállítottuk, mert ennyi hír elég lenne, hogy egy sereget is szomorúvá
tegyen, ezért így kénytelen volt koncentrálni arra mit csinálunk. Nem értett
semmit belőle, de nem baj, így is nagyon jól szórakoztunk hármasban, olyan este
hat fele lehetett mikor visszamentünk a szobába és akkor vettem észre, hogy
teljesen kifogytam a pennákból és a tintákból is. Egyszerűen az utolsó Roxmorts
utunk óta teljesen elfogyasztottam őket.
- Ilyen nincs. – motyogtam ingerülten, miközben kétségbeesetten kutakodtam
a cuccaim között keresve legalább egy pennát még. – Ez nem lehet igaz.
- Mi a gond? – kérdezte Cass az asztaltól, úgy tűnt éppen tanulni akart,
csak én nem engedtem neki.
- Nincs több pennám és tintám se. – sóhajtottam kétségbeesetten.
- Csak menj el Roxmortsba. Még nyitva vannak egy órát, biztos befogadnak. –
kommentálta le se véve szemeit a pergamenekről amikből másolt.
Megfogadva jó tanácsát amilyen gyorsan csak tudtam magamhoz vettem egy kis
aprót, és sietve indultam neki a cseppet sem rövid útnak. Majdnem minden
másodpercben figyeltem a karórámat, egyre csak fogyott az idő, mintha
kicsúszott volna a homok a kezeim közül, az egyszer biztos, ha hiába jöttem le
este hat 30-kor a faluba akkor nagyon
ideges leszek. Közelebb emeltem a sálamat a számhoz, mert lassan kezdett fájni
a torkom a hideg levegőtől, fel sem öltöztem normálisan annyira siettem, hogy
elkapjam az árust az utolsó pillanatban. Úgy tűnt a szerencse most az egyszer
mellém pártolt, a férfi akkor lépett ki az üzletből mikor lihegve odaértem, és
egy kis kérleléssel meg is lett oldva a dolog, beengedett, vettem egy rahedli
pennát és tintát, utána fújtatva ültem kicsit le az üzlet szélére.
- Kisasszony, tudom, hogy nem az én dolgom, de biztos jó ötlet ilyenkor
kint lófrálnia? Inkább siessen vissza Roxfortba. – rázta meg a fejét az öreg.
Ebben igazat kellett adjak neki, de ameddig a varázspálca nálam van nem
féltettem magamat egy pillanatra sem. Legalábbis azt hittem.
Visszafelé már eszem ágában sem volt annyira igyekezni, teljesen kimerültem
míg idáig értem, és én nem vagyok a legjobb sportember, szóval érthető, ha a
kastély fele már egy sokkalta normálisabb tempóban mentem. Még volt egy pár óra
mire bezárják a kapukat, e miatt nem is aggódtam. Zavartalanul kerülgettem a
kisutcákat, mikor hirtelen megtorpantam, ugyanis alig pár méterre tőlem két
fekete árnyék úgy tűnt, hogy beszélgetett, és hevesen gesztikulált, míg egy
harmadik a földön hevert. Bal kezemet a pálcámhoz emeltem, úgy kezdtem hátrálni
az utcából, szinte a fülemben éreztem a szívdobogásomat, nem vall rám, de eléggé
megijedtem ettől a látványtól, eddig még sose fordult elő, hogy ilyennek legyek
a szemtanúja, szóval érthető, ha egy kicsit megrendített. Pontosan
ezért
sikkantottam fel mikor megfordultam és egyenesen neki mentem valakinek, akiről
később kiderült, hogy Riddle. Nagyokat pislogva eresztettem le a pálcámat, és
raktam vissza a helyére, a fiú kíváncsian emelte fel az egyik szemöldökét úgy
mért végig.
- Wagner, te mit keresel itt ilyenkor?
- Kellett vá…álljunk csak meg, te is itt vagy.
- Gyere, nem biztonságos neked egyedül.
- Ez már a második alkalom, hogy ezt mondják nekem csak a mai nap. Nem
vagyok gyenge. – pirultam el idegességemben, Riddle-nek az agya viszont úgy
tűnt más helyeken jár, szeme kifejezéstelenül meredt a semmibe.
- Akkor sem kellene ilyenkor itt lenned. Szerencséd van, hogy nincs még
nyolc óra. – válaszolt pár perc gondolkodás után.
- Miért mi van nyolckor?
- Kijárási tilalom. Gyere mellettem.
- Nem is tudtam, hogy paranoiás vagy.
Erre viszont már ő sem válaszolt, e helyett csendben sétált mellettem,
ettől egy kicsit zavarba jöttem, rég voltam vele kettesben, ráadásul nem
szóltunk egymáshoz egy szót sem, szóval eléggé unalmasan is telt. Annyira nem
lett volna mit mondjak neki, míg eszembe nem jutott a nagy kapunál mit akartam
ma egész nap csinálni, csak
egyszerűen sose kaptam el egyedül. Félve néztem jobb oldalamra, Riddle kicsit
megelőzött, már felfelé ment a lépcsőn kinyitni az ajtót, én pedig addig
próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy megkérdezzem akar-e segíteni a
Bájitaltanban, mert siralmas helyzetben vagyok. Éppen kinyitotta a kaput mikor
utána kaptam megfogva a talárjának a szélét. A fiú csodálkozva fordult hátra,
hirtelen belém fagyott a szó, de leküzdve csak sikerült kiböknöm mit akarok.
- Riddle…te vagy a legjobb Bájitaltanból. – legszívesebben megütöttem volna
magam, ha nem égettem le volna magam még jobban, e helyett összeszorítottam
ökölbe az ujjaimat. Háztársam lassan bezárta az ajtót és lejjebb lépett a
lépcsőn, viszont még így is úgy nézett ki, mintha felém tornyosulna, eleve
majdnem egy fejjel magasabb, viszont így lassan a kettőt is elérte.
- Helyes megállapítás, és?
- Szükségem lenne a segítségedre.
- Wagner, ha valaki szívességet akar kérni azt nem pont ebben a formában
teszi, ezzel gondolom te is tisztában vagy, nem vagy buta lány. – ajkai
megremegtek, úgy tűnt helyben elneveti magát.
- Rendben. – sóhajtottam, mintha én segítenék neki, és nem fordítva. – Kérlek segíts, te vagy az egyetlen aki
most tud rajtam segíteni.
- Nagyon helytálló észrevételeid vannak ma. Nem bánom, szívesen segítek
neked egy dologért cserébe. – hogy nyomatékosítsa szavait felemelte
mutatóujját, csak akkor vettem észre mennyire hosszú és sovány ujjai vannak.
- Hallgatlak, mi az?
Visszafelé már külön mentünk, mert én a klubhelységbe mentem ő pedig az
emeletre, nagyon nem figyeltem merre megyek, úgy tűnt a lábaim automatikusan
visznek le a pincébe, elmentem pár évfolyamtársam mellett, de még csak nem is
intettem nekik annyira el voltam foglalva a gondolataimmal. El sem tudtam
képzelni mitől lenne neki jó ez az ajánlat, egyelőre nekem úgy tűnik, hogy
csak én jöttem ki jól ebből az ígéretből, már csak azért is volt gyanús a
kérése, mert roppant egyszerű.
Elhesegetve az összes negatív gondolataimat beléptem a helységbe, de majdnem le
is ájultam a kőpadlóra, mivel egy kisebb füst volt a hatalmas nappaliban,
különböző illatok terjengtek minden felé, úgy éreztem hirtelen magam, mintha
belecsöppentem volna Lumplsluck egyik órájára. Elhesegetve körülöttem a füstöt
észre vettem ahogy egy szőke hajú lány össze-vissza rohangál pálcával a
kezében, homlokon csaptam magam, pedig legszívesebben őt ütöttem volna meg,
mikor rájöttem, hogy Helen járkál és gyújtogat valami lámpásokat. Köhögve
fogtam meg a vállát leállítva egy perce a túl buzgó lányt.
-Bloody hell. Fel akarod gyújtani a nappalinkat?
- Ugye milyen jó illat lett? – még a temérdek füstön keresztül is láttam
mennyire csillognak kék szemeit. – Annyira uncsi volt az egész hely, valamivel
fel kellett dobjam, szóval gondoltam beillatosítok.
- Még van itt valaki? Esküszöm nem látok semmit. – körbe néztem összehúzva
a szemeit hátha észreveszek még valakit.
- Nem kell túlozni… - végig sem hagytam, hogy mondja a mondatot, elővettem
a pálcámat elmondva egy varázsigét magamban ami egy kisebb szélt kavart, ekkor
lett látható, hogy még rajtunk kívül nem is kevesen ülnek még a kanapékon és
császkálnak, az egyik kisebb éves neki is ment az oszlopnak. Szerencsétlen.
- Ah, kapok levegőt. – sóhajtott fel egy heted éves fiú.
- Helen, könyörgöm, legközelebb elég lesz ha csak kettőt gyújtasz meg. –
ráztam meg a fejem fáradtan, azt hittem itt pihenhetek egy kicsit, de úgy tűnik
esélyem sincs rá.
- Gonosz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése