Ötödik rész

Kerítésnek dőlve pihentem teljesen kimerülve, mellettem Eijun körülbelül ugyanolyan állapotban. Még csak beszélni se tudtunk egymással annyira fáradtak voltunk, az két hét maga volt a pokol, elkezdődve azzal, hogy be kellett költözzek a fiúkhoz. Az edzők voltak az egyetlenek akik tudtak erről, meg természetesen Haru, így a hazugság egyre nagyobb és tágabb körbe került, viszont tudtam, hogy innen biztos nem fog tovább menni. Amint az edző kijelentette,hogy össze kell költözzek két felső évessel majdnem ott ájultam el helyben, erre még nem is gondoltam, hogy feltűnő lesz, ha mindig eltűnök valahova és egyik fiúnál sem alszok. Nem akartam vele veszekedni, logikusnak tűnt, hiszen az edzőm, eleve csoda, hogy belement ebbe az egészbe, és hiába kérdeztem meg miért nem adott sose egy normális választ, egy idő után pedig inkább hallgatott.

Tehát be kellett szerezzek több fiú ruhát, amit egyik iskolai nap után tettem meg, megvéve közben több fullcap-et is, mivel valamivel csak el kellett takarnom a hajamat, ha már együtt fogok lakni valakikkel. Haru szerintem jobban örült ennek, mint én, teljes egztázisba került mikor elmondtam neki halál fehér arcon, ő egyre csak arra gondolt mennyi muszklit fogok látni és milyen szerencsés vagyok, hogy pont felsőbb évesekkel leszek együtt. Ebből sok jót nem jósoltam magamnak, de inkább hallgattam és átcipeltem magammal az összes cuccomat, majd sóhajtva elkezdtem keresni kikkel leszek együtt. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy mi a fiú nevem, míg meg nem láttam két másik mellett amitől majdnem elájultam egy másodpercre ugyanis az csapat kapitánnyal és azzal fogok aludni akitől eddig segítséget akartam kérni. Egy ideig megkövülten néztem a Kominato Ryosuke és Yuuki Tetsuya nevét egészen addig míg hátba nem támadt valaki, akiről kiderült, hogy történetesen Eijun. Vigyorogva nézte a nevemet meg a cuccaimat.

- Az nem semmi, hallod. Ez azért elég durva, rám jönne egy kicsit a frász ha velük kellene lakjak. Emlékszem még az első napomra mikor megismerkedtem Kuramochival és Masukoval, még mindig fáj a vállam attól a wrestling ütéstől.

- Hogy mi? – kérdeztem kerek szemekkel.

- De! Neked biztos jobban fog sikerülni. – nevetve veregetett hátba, ekkor kinyílt az ajtó és egy majdnem fél fejjel alacsonyabb fiú nézett rám kifejezéstelen tekintettel, majd mikor észrevette ki vagyok egy fél mosoly jelent meg a száján.

- Te vagy a híres dobó, Takeshi-kun, nem?

- Híres azért nem. – válaszoltam megrázva a fejem. – Örvendek Kominato-san.

- Gyere, mire vársz? Elkezdődik a szertartás. – mintha egy gonosz fény csillant volna meg szemeiben.

- Úgy tűnik mégse úszod. – suttogta Eijun, majd vigyorogva tovább állt egyedül hagyva ezzel a vérebbel.

Kiderül, hogy a szertartás több hetes dolog, mivel két héttel beköltözésem után még mindig csicskáztattak, úgy éreztem magam, mint mikor menedzserkedtem, ebből kifolyólag már teljesen hozzászoktam a második héten, hogy Kominato mindig engem küld innivalóért az automatához, folyton kér masszírozzam meg a nyakát, kezeit, a kapitány pedig, hogy edzzek vele hajnali háromkor ha éppen nem tud aludni. Nagy mázlim volt, hogy nem jöttek még mindig rá ki vagyok, bár egy idő után rutinos lett, hogy a kötések amikkel a melleimet szorítom le a párnám alatt vannak, így hamar körbe tudtam kötni őket, míg a többiek aludtak. Vagy, hogy tusolni is csak nagyon későn vagy nagyon korán megyek, férfi tus fürdőt meg spréket használok, a hajamat pedig folytonosan bekötve hordom, lányként szinte elfelejtettem élni, csak órákra jártam be folyton, titokban pedig tanultam tovább a dolgokat. Eléggé fárasztó volt, de ehhez is hozzá lehet szokni, mint sok minden máshoz, viszont a dög meleg, ami lassan kezdett rászállni Tokyora kezdett kikészíteni, pedig még csak május közepénél voltunk.

- Meghalok. – szuszogta a végén mellettem Eijun.

- Detto. – értettem vele egyet egy rövid mondattal.

- Mikor lesz a vacsora? – nyöszörögve próbált felállni a segítségemmel, de ezzel csak azt értük el, hogy mindketten visszaestünk a földre.

- Ah, látom energikusak vagytok.

- Viheted innen a szarkazmusodat. – néztem fel Miyukira, aki most tetetett sértődöttséggel elfordította a fejét, de rögtön utána vigyorogva felajánlotta a kezét. Gyanakodva elfogadtam, ha valamit megtanultam az elmúlt két hétben az az, hogy ezzel a fazonnal nagyon kell vigyázni, sose lehet tudni honnan támad le csípős nyelvével. – Mit akarsz?

- Hívat az edző. – rögtön felemeltem a fejemet, hogy a szemeibe nézzek.

- És engem? És engem nem? – kérdezte Eijun teljesen belemelegedve, Miyuki viszont rá se hederített csak elindult velem az edzőnk irányába.

Nagyot nyelve néztem ahogy a legjobb játékosok teljes erőbedobással gyakorolnak még mindig megállás nélkül, én pedig már most teljesen úgy érzem magam, mint egy rongy baba. Miyuki is visszarohant a többiekhez, semelyikükön se látszott a fáradtság legcsekélyesebb jele sem, ezek mégis mennyire állatok? Hosszú léptekkel haladtam az edző irányába aki csendben figyelte a mérkőzést a többi edzővel, mikor meglátott Takashima felé bökött a fejével, tisztelettudóan meghajoltam és megkérdeztem miért hívattak ide.

- Jógázni fogsz, Mamoru-kun. – a nő szigorúan nézett rám, egy cseppet sem értett egyet Kataoka edző véleményével és ezt néha volt kedves hangoztatni.

- Elnézést? – kérdeztem vissza nem értve a feladatot.

- Jóga. Szereztem melléd egy professzionális jóga mestert aki segít neked a nyújtásokban, mert túlságosan feszesek az izmaid, nem eléggé hajlékonyak ahhoz, hogy elsajátítsd a többi csavar dobást, azt pedig ugye nem akarnád. Egy helyben állni, úgy értem.

- Dehogy. – válaszoltam sebesen.

- Helyes, akkor Ria-san vár ma este nyolctól a Natsu épületben, nincs messze az iskolától.

- K-köszönöm.

Vacsorán eléggé elgondolkodott lehettem, mert a fiúk rögtön letámadtak, legalábbis Eijun és Miyuki, addig kérdezősködtek, míg ki nem dudorodott egy ér a homlokomon és inkább kisétáltam az ennivalómmal egyedül hagyva őket az asztalnál. Leültem szépen az egyik kinti padra és ott ettem tovább, legalább itt békén hagytak. Holnap még meg kell jelennem megint az egyik menedzseri feladatnál, inkább ennivalókat csinálok és hurcipálok tárgyakat, mintsem adjak ki vizet. Az túl nagy reszkír lenne. Amint visszavittem az üres edényeket kedvesen ignorálva a hozzám ordítozó fiúkat elindultam a városba egy taxival, hogy megkeressem azt a Natsu épületet ahol elméletileg már várnak. Nem is csalódtam mikor láttam egy fiatal nőt kint várni, vigyorogva intett magához amint meglátott, gondolom nem mondták neki, hogy pontosan miért is kell jöjjek, mivel lányként jelentem meg. Csak egy órát kellett legyek vele, de ez is halálos volt, most jöttem csak rá igazán mennyire nem vagyok hajlékony, úgy éreztem magam a feladatok alatt, mintha egy fa darab lennék. Sajgó testrészekkel sétáltam ki, ma már biztos a fene se fog még edzeni, egyenesen tusolni megyek utána meg aludni, ajánlom, hogy Kominato ma ne akarjon masszázst mert akkor a vállára fogok nyáladzani miközben alszok.

Testemet körbe tekertem a legnagyobb törölközővel, úgy settenkedtem be a fürdőbe ahol senki se volt még. Nyugodtan kifújtam a levegőt és kibontottam a hajamat, törölközőmet pedig a közeli fogasra raktam, éreztem ahogy minden egyes meleg vízcseppel egyre jobban elzsibbad a testem, pont ezért már alig vártam, hogy beüljek a kádba és relaxáljak kicsit. Hajamat hátra toltam teljesen, megnéztem a tükörbe, még így is elég fiúsan nézek ki. Bemerültem állig a vízbe és elkezdtem lassan szuszogni, már-már majdnem elaludtam mikor ajtó nyitást hallottam amitől majdnem rám jött a frász. A széléhez úsztam a kádnak ahol közelebb voltam a törölközőhöz, ha menekülnöm kell az új fiú elől aki belépett. Kifejezéstelen tekintettel jött be egy törölközővel a derekán, látszott rajta mennyire fáradt ő is, először fel sem ismertem ki lehetett az, de ekkor robbanás szerűen eszembe jutott. Ő is első éves akárcsak én, róla beszélt már párszor Haru is, főképp arról jutott eszembe, hogy ő volt az akire böktem mikor megkérdezte milyen fiúk tetszenek. Ennél nem is tévedhettem volna nagyobbat, most hogy megláttam az arcát jön, hogy pofán rúgjam és nem tudom megmagyarázni miért, lehet mert annyira pökhendinek tűnik…

- Jó estét. – köszönt tisztelet tudóan miközben kezdte levenni a törülközött, ekkor felnéztem a plafonra, legalább ennyi intimitást akartam neki is adni.

- Viszont. – feleltem halkan. Mélyet szívtam a párás, meleg levegőből, akkor néztem rá újra mikor már beült a fürdőbe és egyenesen engem nézett. Kicsit megszeppenve néztem rá. – Igen?

- Mamoru-san. – szólított meg komoly hangon. – Te vagy az a különleges dobó.

- Semmi különleges nincs bennem. – védtem ki a mondatát szerényen, de rögtön rá kellett jöjjek, hogy nem kellett volna.

- Szerintem se. Az én dobásaim sokkalta erősebbek, nem értem miért figyelt fel rád annyira az edző. – mert lány vagyok, válaszoltam a fejemben sóhajtva. Hátrébb toltam a hajamat az arcomból, ez azért egy kisebb pofon volt az önbecsülésemnek.

- Még nem tudom a neved. – tereltem el a témát magamról.

- Furuya Satoru. – válaszolta még mindig engem mérve. – Még az izmaid sincsenek normálisan kifejlődve.

- Későn érő típus vagyok Furuya. – feleltem szarkasztikusan. A fiú összehúzta a szemeit, majd elfordult teljesen ignorálva.

A szívverésem csak nem csökkent, már vártam mikor száll ki és lép le, mert úgy éreztem bármelyik pillanatban elaludhatok annak pedig nem lesz jó vége. A fiú viszont továbbra is ott ült, félig kint volt a teste miközben becsukott szemmel pihentette izmait…amik eléggé jól ki voltak dolgozva, nem úgy, mint az enyéim. Pár pillanatig legeltettem a szemeimet a testén mikor eszembe jutott mennyire perverz lehetek ilyenkor, nem akarok én is egy második Haru lenni, ezért elfordultam a bejárat irányába ahonnan még egy lélek se jött be. Furuya körülbelül egy óra után szállt ki, addig még párszor beszéltem vele, egészen addig míg rá nem tapintottam egy olyan pontra ami mind a kettőnket érdekel,  kedvenc és legjobb játékos akit csak ismerünk a nagy ligából. Róla beszéltünk egy darabig, de utána elhúzott, ezért én is, mint egy szélvész átöltöztem az öltözőben pizsamába és visszamentem a szobába. Egyikük sem volt még itt, szerencsére, ezért felmásztam az ágy tetejére és rögtön el is aludtam amint a fejem érintette a párnát.

Sokáig nem bírtam a jógázást, tényleg eléggé keményen próbára tette a tűrő képességemet, főleg miközben kellett tanuljak is, amint lett egy kis szabad idő és nem kellett fiú legyek akkor letettem a seggemet és rögtön bemagoltam pár oldalt, reménykedtem ennyi elég lesz ahhoz, hogy átmenjek az osztályokon és jó jegyeket szerezzek a menedzserkedésnél is. Az egyetlen szerencsém az, hogy egy idő után belátta a nő, hogy ezt nem lehet egyszerre csinálni, ezért kitalált valamit ami miatt nem kellett elvégezzem azokat a feladatokat, amik egyszerűen nevetségesek, nem akarok dupla csicska lenni, elég az, hogy a felsőbb évesek folyton szivatnak. Az egyik gyakorlás alkalmával viszont megváltozott valami, a jógának hála csak egy kicsit hajlékonyabb lett a kezem, ezért gyorsabban tudtam dobni a csavart labdámat. Miyuki meglepetten nézett rám mikor elkapta a labdát, vigyorogva kacsintottam neki, mire megrázta a fejét és tovább játszottunk. Már csak azért is büszke voltam magamra, főleg amióta meghallottam, hogy nemsokára elkezdődik a nyári válogatás, egy hetes nyári tábor ahol halálra dolgoznak a játékosok, hogy nyerjenek az elkövetkezendő meccsekben. Mióta az edző kijelentette úgy gyakoroltam én is, mint az őrült, megdupláztam a gyakorlást és még egyedül is elkezdtem jógázni ha szabad volt éjjel az egyik zárt terület. Este is nyöszörögve próbáltam a hülye pózokat amiket a tanárnő mondott, alig tudtam levegőt kapni mikor hídban voltam, ekkor sétált be valaki, fejjel lefelé láttam, hogy Furuya áll előttem kifejezéstelen tekintettel.

- Mit csinálsz? – kérdezte laposakat pislogva.

- Jóga. – nyögtem ki két levegővétel között. Próbáltam visszaülni, de az lett az eredménye, hogy leestem a hátamra és megroppantottam a lábamat. Jajgatva felültem próbálva levegőhöz jutni miközben Furuya kíváncsian kezdett figyelni.

- Minek?

- Mert kell…az edzésemhez.

- Neked van külön terved? – érződött a hangjából a féltékenység.

- Mondhatjuk. – zártam le röviden a témát. – Te mit keresel itt?

- Gyakorlok nyárra. Nem akarok lemaradni senkitől.

- Az elég nehéz lenne Furuya. Elég erősek a labdáit, csak a kontrollod egy darab szar. – csúszott ki a számon az igazság, effektív, mivel mindegyik dobót megfigyeltem és hamar rájöttem mi hiányzik belőlük.

- Igen…ezt említették már. – elgondolkodva meredt a semmibe, látszott rajta lassan állva alszik el, ettől pedig egy kicsit megsajnáltam. Kiegyenesítettem a hátamat, amitől egy kicsit meg is roppant, szisszenve elindultam felé és elkezdtem a kijárat felé tolni, Furuya ennek nem igazán örült, bosszúsan megfordult és rám nézett a legutálatosabb tekintetével.  – Mit csinálsz?

- Nem engedem, hogy így gyakorolj. Mindjárt elalszol.

- Semmi közöd hozzá. – makacskodott tovább.

- Dehogy nincs, amint engem találsz el a háló helyett. – feleseltem összeszűkítve barna szemeimet. Furuya fintorogva nézett rám, és elfordult tőlem újra ignorálva. – Oy, Furuya, ne ignorálj mikor hozzád beszélek!

- Hmpf. – szó nélkül visszasétált a hálóhoz és dobni kezdte egymás után a labdákat. Frusztráltan visszatrappoltam a poliformomra, hogy tovább jógázzak, most már komolyan nem fog érdekelni az a pökhendi alak, csináljon csak amit akar.

Persze ez nem igazán úgy jött ki, mint ahogy én azt elképzeltem, mivel alig fél óra után azt vettem észre, hogy nem hallatszik semmi más csak a nyöszörgésem és a lágy zene, ami elméletileg le kéne nyugtasson, de nem csinál semmi mást csak felidegesített. Kikászálódtam a kényelmetlen pozíciómból és körbe néztem a teremben, Furuya a falnak dőlve szundított, kezében még mindig a labda volt, mellkasa pedig fokozatosan fel-le emelkedett a mély lélegzeteitől. Kifejezéstelen tekintettel néztem rá, tudtam, hogy ez lesz. Közelebb sétáltam hozzá és megráztam a vállát, de ezzel csak azt értem el, hogy egy kicsit félrebillent a feje, majd tovább aludt, mintha mi sem történt volna. Morogva felkaptam a földről és elkezdtem magammal húzni a hálótermek irányába, nagy fáradtság volt nekem, mivel én is teljesen ki voltam merülve a mai naptól, ezért párszor meg kellett álljak, hogy ébresztgessem, de még mindig nem kelt fel. Továbbra is szitkozódva kopogtattam be a lábammal a hálójába, egy ideges tekintetű Jun nyitotta ki, de mikor meglátta, hogy a vállamra van támaszkodva szobatársa hangosan nevetni kezdett. Hihetetlen, de még ettől se mozdult meg a fiú, úgy tűnik hozzá szokhatott a zaj melletti alváshoz, bár nem is csodálom, mert ha valaki Junnal alszik akkor nincs is már választása.

- Haha! Az az idióta! Tedd csak le oda, majd egyszer felkel. – kifejezéstelen tekintettel bólintottam és szó szerint ledobtam az ágyára, de annyi kedvesség azért volt még benne, hogy rárakjak egy takarót. Akkor vettem csak észre, hogy egy igazi kan buli van ott, Masuko pudingot evett az egyik szabad ágyon és figyelte ahogy Nakata és Kuramochi játszanak videó játékot. Többen felfigyeltek mikor beléptem, ami inkább Jun hangos megjelenésének köszönhető, ezért gyorsan meghajolva ki is szöktem mielőtt kérdezősködni nem kezdenek.

Visszatértem még a jógázáshoz, de nem sokáig, mert utána én is lefeküdtem az ágyamba aludni, valahogy ki kellett bírjam a másnapot is, mivel alig két hét maradt a válogatásig, és pont előtte lesz egy meccs ami sokat fog jelenteni…főleg ha bevesznek engem is.

16. Fejezet

Riddle sarokba szorított, ennek nem így kellett volna történnie, olyan remekül ment minden egészen éjjel egyig, onnantól mintha a pokol elszabadult volna kettőnk között. Remekül elszórakoztam Iwitirius-szal, rengeteget beszélgettünk és az este folyamán a tanár is kijelentette, hogy sikerült egy öt csillagos főzetet elérnem úgy, hogy még csak a tantervben sincsen ez a lecke, amiért külön gratulált nekem miután félrehívott és megkérdezte tőlem, hogy mire vágyok, mert azt teljesíteni fogja. Csak egy szavamba került, ha akarom, hogy beszéljek az Aurorok parancsnokával, hogy figyeljenek fel rám, mert igazán leleményes és ügyes boszorkány vagyok, egy ilyen ajánlatot pedig nem volt, hogy visszautasítsak, ezért a tanár megígérte, hogy máris küld egy levelet neki, mivel régi jó barátja, amin egyébként egyáltalán nem lepődtem meg. Szőke társam büszkén egyenesedett ki mikor elmeséltem neki a fejleményeket, még én sem tudom miért osztottam meg vele egy ilyen személyes élményt, hiszem alig pár órája kezdtünk ismerkedni, mégis remekül kijöttünk egymással, úgy tűnt valamilyen szinten lelki társak vagyunk, de hát ez is kérdéses, hogy meddig marad így.

Táncoltunk a többiekkel között, fejemet mikor ráhelyeztem a mellkasára teljesen lenyugodtam, és azt hiszem innentől kezdtek a problémák, mert amilyen szögben voltam pont rálátásom lett Riddle-re meg a párjára akik egy asztalnál ültek és elmélyedve beszélgettek, legalábbis a lány nagyon magyarázott neki valamit ő pedig néha bólintott erre, de le sem vette a szemét róla. Meg is feledkeztem jelenlétükről annyira jól éreztem magam, viszont most újra visszatért belém a hányinger érzet ahogy közben őket néztem, ezért gyorsan megfordítottam a fejemet a többiek felé, így legalább nem kellett látnom ők is milyen jól érzik magukat.

A tánc után muszáj volt bocsánatot kérnem tőle azzal a kifogással, hogy egy kis levegőre van szükségem, ezért kisiettem a vendégek között a folyosóra ahol máris jobban éreztem magam amint megcsapott a hűvös levegő. Lassan sétálni kezdtem a folyosón, még ide is kihallatszott a nyüzsgés meg a zene és az, hogy az emberek milyen jól érzik magukat, ettől fintorogtam egyet, majd csuklóimat a falhoz nyomtam hátha lehűti őket. Szaggatottan sóhajtottam, úgy tűnt ezt nem oldhatom meg magamban, kénytelen vagyok segítséget kérni a barátaimtól, főleg hogyha tényleg meg fogok házasodni Iwitirius-szal, bár ha rajtam múlna inkább tolnám még egy-két évet ez az egészet. Kifejezéstelen tekintettel visszanéztem az ajtóra ahonnan a zaj szűrődött ki, észre se vettem eddig mennyire elsétáltam tőle, ezért sóhajtva indultam volna vissza mikor kitárult az ajtó fényt eresztve egy pontra a sötét folyosón.

- Igen, mindjárt jövök. – megkövülten álltam egy helyben mikor felismertem Riddle hangját, viszont amint láttam, hogy kiteszi a lávát gyorsan lábujjhegyen, hogy a magassarkúm ne csajon zajt, elindultam az egyik vécét keresve, mert semmi kedvem sem volt még csak látni se őt.

Eltakartam a számat tenyeremmel mikor hallottam mennyire közeledik lépteinek zaja, ilyenkor csak egy dolgot tehettem, megálltam és kinéztem az ablakon mintha eddig is itt lettem volna. Megpróbáltam amilyen gyorsan csak lehet lenyugtatni a lélegzetemet, agyam pedig kitisztítottam a gondolatoktól, viszont még ennyi sem volt elég, hogy teljesen relaxáljak, Riddle befordult a sarkon majd megtorpant mikor meglátott. Farkasszemet néztünk egymással a félhomályban, akaratom ellenére megjegyeztem milyen helyesen néz ki ebben a megvilágításban, főleg ahogy lassan feljebb emeli a fejét, mintha jobban megakarna nézni magának, és ekkor ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy egy másik lánnyal jött.

- Dahlia. – szólalt meg végül lágy hangon. Valamiért arra számítottam, hogy csúnyán fog beszélni velem a múltkori veszekedésünk miatt, viszont nem így történt. Lassan, csendes léptekkel elkezdett felém sétálni, szemeimmel minden mozgását megfigyeltem, még azt is ahogy résnyire nyitotta a száját, hogy megszólaljon mikor már csak két lépésnyire volt tőlem. – Gratulálok a főzet miatt, őszintén bevallom, nem gondoltam volna, hogy sikerül elkészítened egy ilyen bonyolult receptet.

- Nem kell szerénykedj, nagy részét neked köszönhetem.

- És mégsem mondtál sose teljes köszönetet. – suttogta alig hallhatóan.

- Most is itt vagyok. – éreztem ahogy ravaszul elmosolyodok. – Ezt akartad, nem? Úgy egyeztünk meg, hogy segítesz ha cserébe bekerülök ebbe a klubba még vizsga előtt és sikerült, akkor most mi a gond?

- Szerintem te is pontosan tudod mi a gond. – egy lépéssel közelebb jött hozzám, ekkor éreztem meg a fahéj illatot amitől a gyomrom buckázni kezdett. – Semmi gond, leépítem neked, egy kicsit pontosabb leszek hátha így minden világos lesz. Mikor azt mondtam azt akarom, hogy gyere a klubba, arra értettem…hogy velem gyere.

- Ez… - csak motyogni tudtam, magamra se ismertem ebből a reakcióból. Riddle egyik kezét a fejem mellé rakta, ettől pedig rögtön úgy éreztem magam, hogy bezárt, és nem csak a kezével, hanem a szemeivel is. Úgy éreztem, hogy meg akar idézni a tekintetével, pedig több, mint valószínű, hogy nem ez volt a célja…legalábbis remélem, mert erre én nem álltam készen.

- Nekem most mennem kell. – suttogtam halálra vált arccal, majd gyorsan menekülőre fogtam a dolgot, viszont a fiú még utánam szólt, és nem is ordított, csak normálisan beszélt, de még így is tisztán hallottam mit mondott. Nem futhatsz előlem örökké.

Még ha akartam volna se sikerült volna újra ugyanolyan jó kedvem legyen, mint eddig, mivel teljesen összetört ez az igen rövid és mégis velős beszélgetés Riddle-lel, hiába próbálkoztam koncentrálni Iwitirius minden szavára, és nevetni mikor valami vicceset mondott, de valahogy nem ment. Úgy nézett ki ő is észreveszi ezt, ezért aggódva tekintett rám hatalmas kék szemeivel, megérintett kezével én pedig legszívesebben kikaptam volna a szorításából, mégse történt így, szótlanul néztem arckifejezését. Ujjaival lágyan simogatni kezdte a kézfejemet, ettől viszont már kellemetlenül éreztem magam, ezért az ölembe raktam kezeimet lenézve rájuk szégyenemben. A szőkeséget ez sem törte le, tovább csacsogott kérdezgetett mi volt velem eddig, meg mennyit fejlődtem a tantárgyakból az évek során, főként Bájitaltanból, ami még őt is meglepte. Elmondta milyen órákra jár, kiderült nem csak főtantárgyokra jár, hanem még legalább négy fakultatívra és egy órákon kívülire is, én csak kerek szemekkel hallgattam ahogy meséli miről szólnak az órái, miket tanul meg milyen eredményeket ért el, mivel az utolsó vizsgája alig pár napja volt, pedig december 12-ike van.

Este visszakísért a a klubhelységem elé, utána egy intéssel elköszönt, ezért én is csendben visszamentem a szobába, ahol a lányok már réges rég csendben aludtak. Lefeküdtem én is aludni, pedig még egyáltalán nem éreztem fáradtnak magam, szívesebben sétáltam volna a kastély környékén, hátha abba legalább belefáradok. Hétfőn máris indult vissza a vonat, ezért a hétvégét azzal töltöttük, hogy bepakoltunk a ládákba, és beszélgettünk miket fogunk csinálni karácsonykor, meg persze mikor fogunk mi találkozni a vakáció alatt. Úgy nézett ki nem nagyon maradt volna elég időnk, ezért együtt töltöttük az utolsó pár napot, meg mikor visszafelé mentünk, akkor is egy kabinban ültünk. Kicsit összerezzentem mikor elsétált mellettünk Riddle a csapatával, viszont rám se tekintett amitől nyugodtan fújtam ki a levegőt, ettől felkeltettem a figyelmét mindkét lánynak.

- Ez mi volt? Történt valami a partin? – kérdezte Helen rám pillantva. Virgie lerakta öléből az édességeket amiket nem rég vásárolt.

- Csak…beszélgettünk. Nem mondhatni, hogy túl sokat.

- Miről? – fintorogva mondtam el az eseményeket amitől a lányok teljesen lázba jöttek, és máris elkezdtek feltevéseket sorolni, miért mondhatta amit mondott és mire célzott vele.

- Ez nagyon fura. Tehát csak tetszesz neki, pedig csak tippeltem! Moondjuk…

- Még mindig nem akarsz beszélni vele, normálisan? Még ő maga is megmondta, hogy nem menekülhetsz örökké, ez egy felhívás volt a keringőre, nem látod?

- De, észrevettem bármilyen hihetetlen, mivel az arca majdnem az enyémbe volt. – válaszoltam hátradobva fekete hajamat. – Komolyan, eszem ágában sincs beszélni vele semmi ilyesmiről, szépen megmarad a mostani kapcsolatunk.

- Tehát a messzeségből figyelitek egymást, mint valami negyed évesek? Kérlek Dahlia, kinőttél már ebből, ő pedig megtette az első lépést, mi lenne ha te is megerőltetnéd magad egy kicsit?

- Te nem érted, félig jegyben járok Iwitirius-szal, ezt nem engedhetem meg magadnak.

- Oh, Virgie, hát nem lenne romantikus, ha elszöknének kettesben és összeházasodnának?

- Helen, azt hiszem túlságosan szabadjára engedted a képzeletedet. – ráztam meg a fejemet.

- Nézd, ott a tesód. – szólt Helen rábökve a fiúra aki kintről integetett.

- Ahj, melyik részét nem értette a ne beszéljünk mások előtt-ből?

- Szerintem az elejétől kezdve nem értette.

- Mi az? – sziszegtem félig kinyitva az ajtót, majd kinéztem a kabinból.

- Gyere, lassan ott vagyunk. Nagymama fog várni minket, anya még nem ért vissza.

- Sejtettem, mindjárt jövök akkor, csak átöltözök.

Felvettem egy fekete bársony szoknyát ami a köldökömtől egészen a térdemig ért, egy vörös feszülős trikót, hozzá egy fekete talárt, és egy szandált fekete csipkezoknival. Éppen felraktam egy bordó kalapot a fejemre mikor megpillantottam testvéremet is kijönni az öltözőből, teljes sötétkékbe öltözött, ő is egy kalapot viselt és egy esernyőt tartott a kezében amitől megvédtük magunkat hóvihartól ami kint várt ránk, amint kiléptünk a vonatról. Elköszöntem barátaimtól, majd csomagjainkkal együtt elindultunk nagymamánkhoz, aki össze-vissza nézve keresett minket, mint mindig haja most is teljesen feketére festve, hullámos fürtjeit csatokkal félretűzte, csinos kis öltözékben állt, bordóban és fehérben, s amint megpillantott engem kedvesen mosolyogva magához ölelt, testvéremmel együtt. Ő sose értett együtt anya vagy apa módszereivel, nem értette miért kellett kitagadják csak azért mert a Hollóhátba került, szerinte azzal a házzal sincsen semmi probléma, ezért vele is ugyanúgy viselkedett, mint velem.

- Hihetetlen ami itt folyik kedveskéim, szinte egymás után vannak a támadások, ezek a muglik sem kímélik egymást a háborújukban az egyszer biztos. Még a végén mi is bele halunk, öreg vagyok én már ehhez, megéltem az első világháborújukat, az pont elég volt, hogy ezek sose tudnak a fenekükön ülni és normálisan viselkedni. – csacsogva elindult a kilenc és háromnegyedik vágánynál lévő fal felé amin átmentünk, az embereken látszott a háború jelei, szinte halál szag volt a levegőben is.

- Nagyi, éppen mi is egy fajta háborúban vagyunk, tudod Grindelwald is nem éppen kedvesen bánik a varázslókkal. – felelte testvérem fanyarú mosollyal a száján.

- Beszéljünk vidámabb dolgokról, nemde? Hogyan mentek a vizsgák Dalia, mindenből átmentél?

- Majdnem, még lesz vizsgám tavasszal. Addig csend.

- Jobb is persze…jobb is. – motyogta az öreg nő elgondolkodva meredve a semmibe. – Menjünk, sietnünk kell még mielőtt újra el nem találják Londont.

Hopponáltunk egészen a lakásunk bejáratához ami pont egy kisebb kis faluban volt Londonhoz közel, ott általánosságban varázslók laktak, Lestrange-ék is erre felé éltek, ezért néha átjönnek még hozzánk. Remélem ezek után nem jönnek, mert akkor lehet megajándékozom karácsony alkalmából a fiút egy varázslattal amit nem biztos, hogy túl fog élni. Testvérem nosztalgikus tekintettel nézte a területet, minden felé fehérség volt a lehullt hó miatt, a kívülről sötét lakás belülről szépen feldíszítve karácsonyi hangulatba, egy nagy karácsonyfa állt a nappali végében, a tűz pedig boldogan pattogott a kandallókban amint beléptünk, úgy tűnt a házimanónk mindent elrendezett mire megérkeztünk. Levettem a kabátomat amit átadtam a kis lénynek, utána beültem a fotelbe élvezve a melegséget ami átárad a testemen.

- Hey, Dahlia. – testvérem lehuppant mellém a kanapéra, majd komoran nézett rám zöld szemeivel. – Hallottam egy pletykát rólad.

- Csak egyet? Ez aztán a meglepetés, én az utóbbi egy hónapban már többet is hallottam. – forgattam meg a szemeimet, majd levettem a kalapomat és leraktam az asztalra.

- Azt mondják van valami közted és Riddle között, ugye ez nem igaz? – összevontam a szemöldököm és tovább hallgatam mit mond. – Nem akarok beleszólni a dolgodba, de nem lenne túl jó, ha közel kerülnél hozzá. Tudod…ő eléggé…furcsa. Mindenki el van tőle alélva, de szerintem ennél több mindent eltakar magáról.

- Mi lettél te az utóbbi időben? Nyomozó? – kérdeztem frusztráltan felemelkedve a fotelből. – Semmi közöm hozzá, párszor beszélgettünk, és amúgy is miért aggódsz annyira miatta?

- Azt mondta az egyik prefektus, hogy mintha a barátai megátkoztak volna egy kisebb lányt, azt hiszem pont az én házamból. Nem akarom, hogy veled is legyen.

- Felesleges ilyesmiért törd a fejed, inkább készülj te is az ötöd éves vizsgáidra, nem lesz könnyű, előre szólok. – sietős léptekkel kimentem a szobámból, nem akartam többet beszélgetni vele, eddig jó kedvem volt, viszont teljesen elrontotta ezzel a hírrel.

Inkább csendben kipakoltam a cuccaimat, és leültem csinálni a háziaimat, legalábbis ami az elméleti részét érinti, új év utáni első hétfőn már indulunk is vissza az iskolába és rengeteg házit kaptunk úgy gyakorlatit, mint elméletit, ezért gondoltam hamar elkészítem az elméleti részt, legalább azon túl leszek pár nap alatt, még karácsony előtt. Mivel jövőhéten már kezdődnek az ünnepek az elkövetkezendő napokban elmentem együtt öcsémmel venni ajándékokat a szüleinknek és egymásnak is, sose titkoltuk mit veszünk a másiknak, ott helyben át is adtuk az ajándékokat amint megvettük, így legalább tudtuk is mi kell a másiknak és hamarabb megkaphattuk azt ami nekünk is kellett. Egyik este éppen London egyik varázsló kocsmájában ültünk, egy vajsört ittam, testvérem pedig teát, ekkor érkezett egy levél egy ismeretlen bagolytól, furcsa tekintettel nyitottam ki a borítékot, közben a vállamnál megjelent testvérem feje, hogy ő is olvassa el az üzenetet. Kiderül, hogy Lumpsluck írt kellemes szünetet és ünnepeket kívánva, és biztosított róla, hogy amint visszatérek az iskolába fogok találkozni az Aurorok főparancsnokával, mivel érdeklődött a képességeim iránt. Vigyorogva néztünk egymásra Benedict-el, úgy tűnt a Roxfort utáni állásom máris meg van, hacsak nem leváltják a parancsnokot, bár azt is kétlem. Gyorsan visszaírtam egy levelet a tanárnak és innentől kezdve ünnepeltünk együtt, este valamikor későn érkeztünk, meglepetésünkre anya a nappaliban ivott teát nagymamánkkal. Mikor meglátta Benedict anyát kicsit megfeszült, arcizmai megrándultak, de ezen kívül semmit sem lehetett leolvasni az arckifejezéséről.

- Anyám. – szólalt meg rideg hangon, anya intett neki elismerve jelenlétét, ez így is több, mint amit eddig kapott szegény.

- Dahlia, kincsem. Ülj le, mesélj, hogy mentek a vizsgáid. – mosolyogva leültem mellé, testvérem pedig mellém, elmeséltem neki nagy vonalakban mi történt, utána vigyorogva számoltam be a mai hírről. Anya büszkén kiegyenesedett, kezével megsimogatta az arcomat, barna szemei lágyan néztek az enyémbe. Nem gyakran szokta ennyire kimutatni az érzéseit, viszont ilyenkor a legkedvesebb embernek tűnik a világon, ezért én is legalább ennyi gyengédséggel mosolyogtam rá. – Büszke vagyok rád, drágám. Tudtam, hogy sikerülni fog.

- Matilda. – szólalt meg nagymamám a fotelből miközben belekortyolt a teájába. – Ideje lenne elmondani nekik, hogy mi történt, nem gondolod? Elérkezett az ideje.

- Igen anya, és is úgy vélem. – bólintott anya, majd felállt a kanapéról. Teáját lerakta az asztalra, kifejezéstelen arccal sétált az ablakhoz, kint hóvihar volt, ezért jó formán semmi se látszott, viszont mi láthattuk az arcát az üveg tükröződésében. – Apátokkal baleset történt.

- Baleset. – Benedict harciasan felállt a helyéről, anyánk viszont rá sem hederített. – Miféle baleset?

- Már egy ideje el akartam nektek mondani, számomra is nehéz volt feldolgozni ezt eseményt, de hát mit tehettem volna? Nem akartam, hogy a vizsgáidat elrontsd e miatt Dahlia, hiszen egyben a jövődet is lerombolhattad volna.

- Mit kellett megeméssz? – testvérem idegesen nézett anyánkra, de én már akkor sejtettem miről van szó, és szerintem ő is pontosan tudta, csak nem akarta elhinni. Teljesen vörös volt az arca a frusztrációtól, míg az enyémet falfehérnek éreztem.

- Meghalt. Hetekkel ezelőtt, lassan… - anya felénk fordult, egy darab könny hullt le a ruhájára, arcáról gyorsan letörölte egy zsebkendővel, sápadtan nézett ki és öregebbnek, mint valaha, nem tudta befejezni a mondatot.

- Hónapokkal. – segítette ki nagymamánk.

- ÉS TE NEM ÁRULTAD EL NEKÜNK?! Az egy dolog, hogy előlem titkolod, de Dahlia-nak szólhattál volna…te roncs! – testvérem sziszegve szidta anyánkat, majd felrohant az emeletre, még láttam ahogy pár könnycsepp kihull a szemeiből.

- Felmegyek érte. – szólaltam meg elhalt hangon.

Benedict-et a szobájában találtam, pont annyira ideges volt és lelkileg összetört ahogy sejtettem, kettőnk közül őt sokkalta jobban megviselte ez a hír, mint engem, mert ő többet is beszélt vele, mint én, ez nem azt jelentette, hogy én nem voltam szomorú, viszont jelenleg inkább tetettem az erőset, már csak a testvérem miatt. Az öcsém jelenleg fújtatva pakolt bele az egyik bőröndjébe miközben záporoztak a könnyei, összevont szemöldökkel néztem a jelenetet szó nélkül, de óvatosan bezártam magam mögött az ajtót, hogy lent ne hallják a következő beszélgetést. Pontosan nem értettem miket motyog, azonban láthatóan nagyon magyarázott magában valamit.

- Figyelnél rám egy pillanatra? – kérdeztem most már idegesen, mert több perce ültem az ágyán és még csak rám se nézett. Odavágta egyik könyvét a táskájába, majd fújtatva nézett rám várva a folytatást. – Kettőnk közül te vagy az okosabb, azért kerültél Hollóhátba, akkor mi lenne ha most végre komolyabb dolgokra használnád az agyadat nem csak Mágia teóriára vagy SVK-ra?!

- Már gondolkoztam rajta. – felelte, majd kézfejével letörölte a könnyeit.

- Ne röhögtess, egyetlen dologgal gondolkoztál most és az az utálat vagy a bosszú! Állj le, ezzel nem mehetsz semmi jóra, és amúgy sem engednélek el.

- Próbáld meg.

- Fogadjunk. – vicsorogva felálltam a helyemről már bal kezemben a pálcámmal. Benedict idegesen ordított majd boxolt egyet a falba amitől hirtelen vérezni kezdett a keze. Nyugodtabb arccal sétáltam oda hozzá elmondva egy varázsigét amitől az egész kézfején egy géz termett, leültem mellé a földre és aggódó tekintettel figyeltem testvéremet ahogy elkezd újra sírni.

- Mit tegyek Dahlia? Mit?

- Először is nyugodj le, szerintem. Már nem tehetsz semmit, csak..lenyugszol.

- Segítesz nekem, ugye? Nem engeded, hogy kidobjon… - először láttam évek óta ilyen kétségbeesettnek, utoljára tizenegy évesen láttam ilyennek, mikor anya először kijelentette, hogy nem tekint most már rá, mint a fiára, mert bekerült a Hollóhátba.

- Nem, mindent megteszek ne aggódj, megpróbálom elrendezni…

- Apát megölték. – jelentette ki a semmiből, savanyú mosollyal megráztam a fejemet.

- Kétlem, anya azt mondta baleset.

- Anya, mint látod, sok mindent mond. Majd én utána nézek, rá fogok jönni Dahlia, és ha kiderül, hogy ki ölte meg…nos, imádkozzon, hogy ne találjam meg. – sziszegte utálatos arccal.

15. Fejezet

Átváltoztatástanon Kiválóval mentem át, amit el nem tudtam képzelni hogyan sikerült beszerezzek, de az a lényeg, hogy meg van, tehát a miatt már nem kell aggódnom, Rúna Ismeretek pedig egy Várakozáson Felüli, az Asztronómiát pedig már rögtön másnap megkaptuk, egy Elfogadhatóval átengedett, de jobbra nem is számítottam, teljesen elhanyagoltam a tantárgyat, ráadásul egész végig azon járt az eszem, hogy mit mondhattak még rólam a többiek. Kicsit irritált hangulatban voltam egész héten, mivel folytonosan összesusogtak a hátam mögött, úgy tűnt, mintha Riddle lenne az áldozat én pedig a gonosz lány aki megsértette az érzéseit, viszont ez egyáltalán nem is látszott rajta, azóta pedig nem is beszéltünk, ami csak jó az én szemszögömből, viszont nem tudtam teljesen ignorálni a lepkéket mikor megláttam valahol a kastélyban.Idegességemet inkább a főzeten töltöttem ki, csak szombatra sikerült befejeznem az első részét, és még hátra van rengeteg, most hagynom kellett pihennie két napig, csak után állhattam hozzá a folytatásához, amit remélhetőleg ugyancsak sikerülni fog, mert ha nem újból kell kezdenem mindent. Ugyancsak szombaton kellett megírnom a Mágiatörténet vizsgát is, ami Hitványra sikeredett, viszont ez sem vette el a kedvemet a többi vizsgámtól, mivel összesen négy vizsgám kellett jóra sikerüljön, ahhoz, hogy induljak a heted évi utolsó vizsgáimon. Meg amúgy is még szerzek rengeteg jegyet ebben az évben amivel kijavíthatom, tehát sok lehetőséget láttam még. Már csak kettő maradt hátra, az SVK és a Számmisztika.

Két barátnőmnek már csak az SVK, mivel a fakultatívokat már kikapták és elkezdték csinálni a házikat, amiket valószínűleg le fogok másolni, legalábbis egyet-kettőt, mert jelenleg tele van a naptáram tanulással, evéssel és főzetkészítéssel, ami elvette a napom nagy részét. Közben írtam egy levelet anyának, mint ahogy megígértem testvéremnek, viszont még nem válaszolt, ezért egy idő után meg is feledkeztem róla, és inkább koncentráltam a vizsgáimra. Nagyon közel volt Lumpsluck határideje is, ezért izgultam minden egyes alkalommal mikor elindultam folytatni a főzetet, komolyan próbára tett, mivel pontosan kellett elvégezzem, ráadásul a pálcamozdulatokat is amiket igényelt. Ilyenkor mindig eszembe jutott Riddle, de gyorsan el is toltam, mert a lepkék visszatértek.

Az összes huszonhat diák elindult SVK vizsgára aznap, teljesen felkészülve, legalábbis többségük, őszintén egyikünknek sem volt fogalma, hogy mégis milyen lesz, azt tudtuk, hogy lesz írásbeli és gyakorlat, de ezzel ki is merült ismerettárunk. A tanárnő komolyan beinvitált minket üljünk le, elmagyarázta, hogy csak az mehet tovább a gyakorlatira aki megírta az Elfogadhatót, amit abban a pillanatban ki is fog javítani ahogy beadta valaki a dolgozatát, ezért nem kis nyomás nehezedett ránk mikor leültünk a padokba. Mindent kérdezett a sötét lényekről elkezdve az egész átkokat meg ellenátkokat amiket idén tanultunk, ráadásul még pár becsapós kérdés is volt amire csak karikázni kellett, ezért határozottan ki kell jelentsem, hogy ez volt az eddigi legnehezebb vizsgám. Sajgó kézzel adtam be a lapot, olyan gyorsan írtam és karikáztam, hogy már lezsibbadt a fél kezem. Nyugodtan visszaültem a helyemre várva az eredményt, amit a tanárnő a táblára varázsolt miután kijavította, ezt csinálta mindenkinél ezért, látszott egy jó kis táblázat öt Elfogadhatóval, két Kiválóval, hat Várakozáson Felülivel, és két Hitvánnyal. Még tizen be kellett adják, addig pedig vártam a többséggel, majd a szívemet fogtam mikor megláttam a Kiválót Riddle és Trancy neve mellett. Hátradőltem a székemben nyugtatva a pulzusomat, csak pár perc után ültem vissza normálisan, még Helen kellett átmenjen, aki meg is kapta a Várakozáson Felülit, ezért csak négyen kellett elhagyják a termet, mert nem sikerült átmenjenek.

- Gratulálok mindazoknak akiknek sikerült átmenniük, kiérdemelték a gyakorlati vizsgát is, és mi más lenne jobb gyakorlat, ha nem egy párbajkör? – ezeket elmondva meglendítette a levegőben a pálcáját amitől az összes pad és szék elrendőzött az osztály másik végébe, majd szépen kihúzta a piros füstöt, ami délutánonként is látható volt. Még egyet suhintott amitől a világítás szinte teljesen megszűnt, és így csak a párbajtér volt kivilágítva.

- Ez de jó. – szólalt meg mellettem egy Griffendéles lány.

- Most kettes csoportokba lesznek osztva, pontosan párosan vannak, ezért nincs szükség közbeavatkozásomra. Mindenki figyeljen! – összevont szemöldökkel vártam, hogy az én nevem is előtűnjön, fellélegezve mikor nem Riddle-el, vagy egyik barátnőmmel lettem összepárosítva. – Avery, Wagner!

Kerek szemekkel néztem Virgie-re, ki gonoszul elmosolyodott, most láttam életemben először ilyennek, látszott rajta mennyire bosszú szomjas, és zöld szemeivel csak azt üzente nekem, hogy tegyem meg én helyette, ha már neki nem jutott ki ez a megtiszteltetés. Félmosollyal a számon bólintottam, én is ezt akartam tenni már egy jó ideje, ezért türelmetlenül vártam a soromat végignézve ahogy a többiek párbajoznak. Kettesével fogytak az emberek, és akik csak kint voltak eddig elég nagy minősítéseket kaptak, a gyakorlatitól pedig egyáltalán nem féltem, tudtam, hogy abban sokkalta jobb vagyok, mint az elméletben, és most széjjel fogom tiporni Avery-t, főképp ha tálcán kínálják a lehetőséget. Időközben levettem a taláromat, mert elég meleg lett a teremben, bal kezemmel elővettem a pálcámat, mikor meghallottam a nevünket. Már csak hatan maradtak a teremben, sajnos nem volt köztük egyik barátnőm sem, viszont Riddle azok között volt akik még nem kerültek sorra, ezért kicsit izgulva álltam Avery elé.

- Ne aggódj, nem foglak bántani. – gúnyos félmosollyal a száján hátrébb lépett miután elvégeztük a megszokott meghajlást és pálcával való köszönést. – Most megkíméllek.

- Milyen rendes tőled. – feleltem ugyanolyan hangnemben.

- Kezdhetik! – a tanárnő alig mondta végig máris emeltem a pálcámat, és magamban elmondva egy varázslatot rögtön el is találtam a védtelen Avery-t, aki ezek után hátrébb repült egy métert és nagy durranással a hátára esett.

Ez eltartott egy jó pár percig, én támadtam ő pedig védekezett, szinte alig volt lehetősége támadni, és ha sikerült is neki, akkor se tudott elérni védekező bűbájaim miatt, így körülbelül húsz perc után a tanárnő megelégelte a viaskodásunkat és leállított minket, majd kitessékelt azzal, hogy „mindketten Kiválóat kapunk, csak ne öljük meg egymást”. Avery megelőzve rontott ki a teremből, vörös arccal, míg én büszkén léptem oda barátnőimhez akik vigyorogva mesélték milyen idegesen jött ki évfolyamtársunk. Büszkén sétáltunk tovább vacsorázni, mivel annyira elhúzódott ez a vizsgánk, hogy majdnem négy órán át tartott. A lányok teljesen megnyugodtak, mert nekik nem is volt több vizsgájuk, viszont én még kellett készüljek a főzetből meg Számmisztikából, meg nem ártana a házikat is elkészítenem amiket eddig eléggé hanyagoltam. Vacsorázás közben gyorsan lemásoltam az egyik házit, utána rohantam is nyolckor a tovább csinálni a főzetet, mert már csak az utolsó simítások maradtak belőle, legalábbis reménykedtem, mert őszintén szólva kezdett kicsit elegem lenni ebből a sok füstből, ráadásul irtózatosan büdös ez a bájital.

Míg a legtöbben már befejezték a házikat és az összes vizsgáikat, addig én továbbra is rendszereztem a dolgokat, szerintem az utolsók között voltam akiknek vége lett a vizsgájuk és befejezték a házicsinálást. Riddle-lel még mindig nem beszéltem és e miatt a pletykák is egy kicsit csitultak, legalábbis én úgy tudtam, bár néha Virgie jelentőségteljesen néz órán vagy nappaliban…vagy nagyteremben, rendben még nem teljesen tisztázódtak a dolgok, de nem is nagyon terveztem őket tisztázni. Gondoltam hátha idővel javul a helyzet, viszont egyre csak romlott, az emberek pedig újra elkezdtek kibeszélni minket, pedig már rég decemberben jártunk, valahogy mások élete mindig érdekesebb a sajátodnál.

A vakáció előtt egy héttel volt a bál, és az előtt pár nappal kellett leadni a főzeteket, ezért én is egyik nap leállítottam a tanárt miközben sietett valahova, viszont amint meglátta, hogy én szólítottam meg kedvesen mosolyogva megvárt.

- Ah, Wagner! Már kezdtem félni, hogy nem hoz semmit be nekem.

- Dehogynem, itt van. – átnyújtottam a főzetet, ő pedig figyelmesen átvette tőlem. – Pénteken akkor hányra is kell mennünk?

- Valamikor kilenc tájt, nem akarom túlságosan elhúzni az ünnepséget. Gondolom már megvan a párja. – majdnem fejbecsaptam magam mikor ezt meghallottam, teljesen kiment a fejemből, hogy még párt is kell válasszak, ráadásul már csak pár napom maradt, ezért sürgetett az idő is.

- H-hát persze tanár úr, egy méltó emberrel fogok menni.

- Reménykedem hátha Riddle úrral fog újra megjelenni, egyszerűen lenyűgöző párost alkotnak.

- Ugyan, nem kell túlozni. – hebegtem egyre csak vörösödve.

Még egy ideig elbeszélgettem a tanárral, viszont utána siettem felkeresni a barátaimat, mivel most szakértői véleményre volt szükségem, eddig meg sem fordult a fejemben, hogy kell válasszak magamnak egy párt a pár nap múlva kezdődő partira. Hála az égnek barátaim a nappaliban ültek és tunyultak rengeteg diákkal együtt, ezért felállítva egy harmadévest szigorú tekintetemmel leültem közéjük, hogy megtárgyaljam velük a fejleményeket. Virgie frusztráltan ciccentett, majd kijelentette, hogy ő tudta idáig fog fajulni a dolog, már csak azért is, mert ennyire feledékeny vagyok, Helen viszont megvédett a vizsgáimra hivatkozva, én pedig lassan kezdtem megbánni, hogy kettejük közé ültem.

- Figyelj, miért nem hívod meg őt? – kérdezte Helen fejével szolidan a fiútársaság felé bökve. – Biztos igent mondana.

- Persze, rögtön miután bocsánatot kért azért mert visszautasította a segítségét.

- Lányok, mi lenne ha egy második személy keresnénk aki még csak véletlenül sem a baráti társaságából való? –ráztam meg a fejem kétségbeesetten.

- Mégis ki lenne? Hívj meg egy felsőbb éves fiút, az elég váratlan lenne, nem?

- Még én is meglepődnék. – gondolkoztam el az ötleten, Virgie viszont megütötte a fejemet vaskos Mágiatörténet kötetével.

- NEM! Hogy nézne az ki? Egy másik házra szavazok, ha engem kérdezel.

- De nem kérdezett senki. – felelte Helen puffogva, mivel még mindig rosszul esett neki, hogy brilliáns ötletét elvetettük.

- Dahliaval beszélek, tehát?

- Kivel menjek?

- Elnézést… - egy ötöd éves lány lépett oda hozzánk, kezén a családi bagoly ült kecsesen. – Ez a tied, ugye?

- Ah…hogy került rád? – kérdeztem kerek szemekkel levéve a hatalmas madarat. – Köszönöm.

- Anyukád írt? Még hamar…mióta is várod a levelét? – Helen rosszallóan nézett a darab pergamenre, mintha az ő hibája lenne, hogy a szülőm nem írt.

- Ő írt. Egy pillanat. – kibontottam a levelemet, majd elkezdtem magamba olvasni miközben a madár elkezdett sétálni az előttünk lévő asztalon felkeltve több diák figyelmét is.

„Kedves Dahlia!

Sajnálom, hogy csak most tudtam írni, eddig ritka köveket kerestem Amerikában, kicsit tovább tartott az utam, egyébként most is itt vagyok, körülbelül Karácsony táján érkezek vissza, remélhetőleg időben, hogy fogadjalak, de ha nem akkor nagymamád szívesen vár rád a pályaudvaron. Apádról való kérdéseddel kapcsolatban csak annyit fűznék hozzá, hogy roppant elfoglalt, pláne ebben az időszakban, de ha hazajöttél szünetben mindent pontosan elmondok neked. Oh, és hiába próbáltál hazudni semmire kellő testvéredről, tudtam, hogy ő írt neki, jobb lenne ha megtanítanád egy kis jó modorra, mert ha még mindig olyan kellemetlen társaság lesz miután visszajösztök akkor rögtön ki is rakom a lakásból, vagy be se engedem.

Remélem gondolkoztál a férj jelölttel kapcsolatban, mivel én igen, és csináltam egy kisebb listát a fejemben, mire rájöttem, hogy a hozzád passzoló személy nem más…”

- Wagner. Dahlia Wagner! – ijedten kaptam fel a fejemet a levélből, a nappali elején egy fiú unottan ordított. – Itt van?

- Mi ez? Keressük fel Dahlia-t napja? – sóhajtottam frusztráltan eltéve a levelet a taláromba. – Mindjárt jövök.

- Dahlia ne felejtsd el a levelet, megint. – nézett rám Virgie, én pedig csak fintorogtam erre. Elsétáltam a több diák között akik még mindig bámultak, ezért a fülem kezdett vörösödni, de hála az égnek ezt senki se látta, mert pont eltakarta a hajam.

- Keres téged valaki a Hollóhátból. Kint vár.

Hevesen dobogó szívvel mentem ki, csak az öcsém kereshetett, pedig rengetegszer megmondtam neki ne kutakodjon, és ne is keressen fel, erre pont a házamnál kérdezősködik utánam, ez az ember nem normális az egyszer biztos. Kicsit irritált kifejezéssel mentem ki a hűvös folyosóra ahol majdnem elájultam mikor megláttam ki ácsorog karba tett kézzel, nem más, mint Iwitirius Ewras, teljes pompájában. Szőke haja csillogott a fényben, selymesnek tűnt ahogyan szépen össze-vissza állt, kék szemeit pedig összehúzta mikor észrevett, hogy kijöttem. Állát kissé feljebb emelte, ettől teljesen gőgösnek tűnt, a megjelenése után már végkép fogalmam sem volt mit kereshet itt, ráadásul miért pont velem akar beszélni.

- Dahlia. – szólalt meg rekedtes hangon amitől kirázott a hideg.

- Iwitirius. – szólaltam meg meglepett hangon. – Minek köszönhetem…látogatásod?

- Gondolom elolvastad édesanyád levelét, nem?

- Éppen olvastam, akkor szóltak, hogy kint vár valaki. Miért? Történt valami? Írt neked is, mi van? – kétségbeesetten néztem rá, míg ő aranyosan elkuncogta magát, semmi nyoma sem volt a pár perccel ezelőtti gőgnek.

- Komolyan nem változtál semmit. – sóhajtott beletúrva a hajába. – Hagylak, olvasd csak el, azután úgyis lesz mit beszélgessünk.

- Egy pillanat, akkor. – feleltem motyogva újra kinyitva a levelemet.

„nem más mint, az Ewras család örököse, Iwitirius. Biztosan emlékszel rá még, nem? Hiszen egy iskolába is jártok, kisebb korotokban pedig folyton együtt vacsoráztunk velük, még Lestrange családjával is egyszer, bár akkor még nagyon kicsi voltál, nem biztos, hogy emlékszel. Minden esetre, beszéltem vele, benne lenne a házasságban, van egy pár kikötése amit veled akar megbeszélni, remélem nem gond de egyszerre küldtem neki el a levelet, meg neked is. Beszéljétek meg, jussatok valamire, de ha nem is sikerül, hát akkor old meg leányom, mert bizony ő a legjobb férj jelölt. Befolyásos a családja, intelligens, helyes és dúsgazdagok. Várlak karácsonykor(remélhetőleg), még írok, kedveském.

Üdvözlettel édesanyád”

- Ez a nőszemély. – szólaltam meg elhalt hangon. Iwitirius bólintott, unottan vizsgálta a körmeit várva egy kicsit mélyebb véleményre. – Ezt nem hiszem el. Neked mit írt?

- Hogy vegyelek el.

- És te erre mit mondtál?

- Természetesen még nem válaszoltam, még gondolkozom az ajánlatán.

- Ajánlat? Jaj Istenem figyelj, ez nem tudom mennyire… - homlokomat dörzsöltem keresve egy megoldást erre a kavalkádra amit anya csinált, viszont Iwitirius mosolyogva megrázta a fejét.

- Ne gondolkozz sokat ezen, az az én dolgom, nem? – ujjával az emblémájára bökött ami a mellkasán volt. – Most inkább élvezzük az életét, majd még ráér ezen elmélkedni, de addigis megyünk együtt a partira? Pénteken.

- Most, te hívtál meg engem? – kérdeztem elnevetve magam. Csínytalanul vigyorogva nézett rám, majd kacsintott. – Nem bánom, menjünk együtt akkor, várj a házam előtt olyan kilenc körül, akkor kezdődik.

Vigyorogva mentem vissza a barátnőimhez, akik összevont szemöldökkel néztek rám, ezért vidáman magyaráztam el nekik a történteket, viszont mikor a házassághoz értem úgy éreztem elájulnak ott menten. Erről rögtön az emlékeink jutottak eszünkbe mikor még nekem tetszett, valahogy évekkel ezelőttinek tűnik az az esemény, pedig alig két éve történt, azóta pedig annyi minden történt. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésünkbe, meg a nosztalgiázásunkba, hogy fel sem tűnt már ahogy Riddle bámult, a többiek susogása meg a fura pillantások amikkel mások illettek minket amiért néha hangosan felnevettünk. Estefelé kezdett kiürülni a terem, ezért mi is elvonultunk a szobánkba kialudni magunkat, mivel ezek után újra el kell kezdjük a házi csinálást, bár nem sok kedvem volt hozzá és ez meg is látszott másnap, mert a felét tőlük másoltam, legalábbis amit eddig elkészítettek. Magamtól csak az SVK-t csináltam meg ami alig egy órámba került, a Bájitaltant és a fakultatív óráimat, amúgy mindent másoltam reggelinél, utána ebédnél és még vacsoránál is, ezért alig egy nap alatt elkészültem az összes heti leckékkel. Büszkén sétáltam vissza a házam irányába mikor megütötte a fülemet egy beszélgetés két lány között. Kissé félrebb álltam nehogy meglássák, hogy kihallgatom őket, tetettem, hogy olvasok egy könyvet, viszont most direkt megnéztem nehogy véletlenül fordítva tartsam.

- Nagyon romantikus volt, ott kellett volna legyél. Egyszerűen lenyűgöző volt, még mindig kiráz a hideg!

- Jaj, meséld már el! Ez nem mindennapi, hogy Riddle elhív egy partira. – eltátottam kicsit a számat mikor meghallottam a nevét, szinte hányingerem lett, de mégsem mozdultam egy tapodtat sem, pedig minden érzékszervem azt sugallta jobb ha most elhúzom a csíkot.

- Tegnap hívott ki, Bűbájtan után, átnyújtott egy szál virágot és meghívott mindenki szeme láttára, eltudod ezt képzelni?! Hihetetlen. És még azt mondják, hogy az a vele egykorú lány tetszik neki.

- Szánalmas, nem is néz ki jól, láttad az arcát?

- Az egy dolog, de a mellénél még egy hangya is nagyobb. Ha-ha-ha! – nevetve kezdtek távolodni a hangok én pedig egy keserű ízt éreztem a számban. Normális lány ilyenkor sírva rohant volna el, én viszont kifejezéstelen tekintettel elraktam a könyvet vissza a táskámba, utána nekidőltem a hideg falnak, hogy lenyugtassam meleg testemet.

Teljesen túlhevültnek éreztem magam, az agyamban pedig rengeteg gondolat cikázott össze-vissza, úgy néz ki nemsokára meglesz kivel házasodok össze, pedig nekem egyáltalán nem tetszik már az a fiú, helyette egy olyan ember tetszett meg akihez effektíve semmi közöm sincsen. Még csak nem is nézünk ki jól együtt, ő ravasz, sármos és remekül tud bánni a szavakkal én meg…én vagyok. Lassan leültem a földre török ülésbe, nem nagyon érdekelt, hogy az emberek elmennek mellettem és megbámulnak amiért a hideg köveken ülök cseppet sem nőies pózban, ráadásul kezeimmel egy hidat alkotva a semmibe meredek. Úgy éreztem magam, mint egy kupac szerencsétlenség, valamiért nem akaródzott, hogy menjek a barátaimhoz, sőt, senkihez, ezért az egyetlen helyhez mentem ahol egyedül lehetek anélkül, hogy bárki is megzavarna.

Kifejezéstelen tekintettel nekidőltem az egyik fának az üvegházban, beszívtam mélyen a virágok illatát most már nem is érezve a szedret ami eddig folyton a levegőben keringett, persze, hiszen csak Marcorvius miatt éreztem, de mivel már nem tetszik…felejtős. Sóhajtva megforgattam a szemeimet, kezdtem érezni miért lett irritált Helen Riddle-lel egy idő után, én is kezdek az lenni, mert nem tudok normális parancsolni az érzelmeimnek, pedig legszívesebben inkább Iwitiriust szeretném.

- Wagner drágám, sajnos be kell zárnom az üvegházat… - kedvesen mosolyogva jött oda hozzám a Gyógynövénytan tanárnő míg meg nem látta az arcomat. – Minden rendben? Kissé sápadtnak tűnsz, felmehetsz a gyengélkedőbe, biztos a nővér szívesen segítene.

- Tanárnő, hacsak nincs valami szívfájdalom ellen akkor azt hiszem nem fog menni. – szomorúan mosolyogtam rá, majd lassú léptekkel el is sétáltam tőle nem adva meg a lehetőséget a válaszra.

A barátnőimnek is valami ilyesmi volt a reakciójuk, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy elmondjam miért vagyok ennyire kiborulva, inkább magamban tartottam egészen péntekig amikoris kiborultam, ráadásul nem éppen a legszebb módon…és nem is a megfelelő pillanatban, de addig még rengeteg minden történt. Mint ahogy azt megígérte a Hollóhátas fiú, kilenc előtt pár perccel a bejárat előtt állt, felvettem egy sötétzöld ruhát és kontyba fogtam a hajamat, csak egy kis sminket raktam magamra. Lesétáltam a lépcsőn a kijárat irányába, akkor láttam meg először Riddle-t a lánnyal, be kellett vallanom sokkal jobban illett össze a világosbarna hajú lánnyal, akin látszott, hogy nagyobb nála egy évvel, viszont az is mennyire el van ájulva a fiú jelenlététől. Fintorogva néztem rájuk, utána kifejezéstelen arccal, de felemelt fővel sétáltam ki érezve mások kíváncsi pillantását rajtam, senki se tudta pontosan kivel is megyek, ez csak akkor derült ki mikor megérkeztünk a partira, meg ha esetleg meglátott minket valaki minket a folyosón ahogy egymásba karolva sétáltunk. Iwitirius vigyorogva mesélt minden féle hülyeségről ami csak az eszébe jutott, egyszerűen nevetnem kellett a badarságokon amiket össze hordott. Haját változatosság kedvéért most kifésülte és elrendezte, egy sötétkék talárba jelent meg, bíborvörös nyakkendővel amitől még helyesebbnek tűnt, mint eddig, ugyanis ettől a párosítástól a haja és a szeme színe teljesen előnybe került.

- Oh, Ewras, Wagner, micsoda kellemes meglepetés. – Lumpsluck vidáman fogott kezet a párommal, majd elismerően bólintott felém. – Remek választás kisasszony. Nyugodtan szolgálják ki magukat, nemsokára kijelentem a győztest.

- A verseny… - suttogtam elhaló hangon, eddig teljesen megfeledkeztem róla, ezért most sokkolva néztem ahogy a tanár köszön mindenki másnak.

- Te is jelentkeztél? – kérdezte kedvesen a szőke fiú. – Mit csináltál?

- Ah…Sisakvirág főzetet.

- M…mi? Ne viccelj Dahlia, lehetetlen, hogy te el tudj készíteni egy olyan nehéz főzetet, még egy profi bájitaltan tanárnak is nehézséget okoz. Be tudtad egyáltalán fejezni?

- Be. A kérdés az, hogy mennyire. – levettem egy sherry-t az egyik tálcáról és várakozóilag néztem rá vegyen ő is valamilyen italt amivel koccinthatunk.

- Hihetetlen vagy. – rázta meg a fejét, bár hallatszott a hangján, hogy nem dorgál le, hanem inkább el van káprásztatva. Ő is elvett egy pincértől valamilyen kis nasit és egy pohár italt amivel koccintottunk.