3

     Bájitaltal az ötödik óra hétfőn, hiába tették be ebéd utánra, hiába volt előtte egy csomó szünet, attól független számomra, és még a fél diákseregnek Piton órája a legfárasztóbb az összes közül. Legalábbis eddig a napig. Kíváncsian vártam mikor lép be maga a halál, a sötétség démona, a dementor maga, de ez nem történt meg, helyette egy kis dundi alak jelent meg akinek még a nevét sem tudtam. Rémlett valami, mintha Dumbledore szólt volna nekünk év elején pár változásról, de nem szokásom odafigyelni, szerintem a többség nem figyelt oda, bár mikor megjelent az új tanárunk csak én álltam meglepetten előtte, mindenki kifejezéstelen tekintettel figyelte minden mozdulatát, míg én kétségbeesetten gondolkodtam ki ez a férfi és mit keres itt Piton helyett. Meg eleve, ha ő itt van akkor hol van a sötétség királya? Rimánkodtam hátha nem cseréltek tantárgyat, mert akkor hosszú év vár rám és a Griffendéles társaimra. Ez a dundi kis tanár viszont elérte, hogy rögtön megszeressem, volt benne valami pozitív kisugárzás, lehet a szeme csillogása, vagy csak a tény, hogy Piton helyett most ő jött be és ettől mindenkinek jobb kedve lett.

- Herm, ez ki? – kérdeztem óvatosan megbökve barátnőm oldalát. Irritáltan megforgatta a szemeit és válaszolt.

- Örülök, hogy ennyire figyelsz az évnyitókon. Ő az új bájital tanárunk, Horatius Lumpsluck.

-Jaj ne, akkor Piton...? – nem maradt időm befejezni a gondolatomat mivel a tanár elkezdett vidáman magyarázni nekünk a tananyagról. Minden erőmet összeszedtem és koncentráltam a tanárra, nos, ez egészen addig tartott míg be nem robbant az osztályba Harry és Ron. Furcsán néztem rájuk, hiszen tudtommal nem is kell ilyen órára járniuk, gondoltam inkább megvárom míg kimagyarázzák magukat, legalább megnyugtatott a tény, hogy nem csak én szenvedek, ugyanis a tanár szerint ez az óra magasabb szinten fog menni, mint az előzőek. Eleve még én magam sem tudtam miképp sikerült eljutnom idáig, csoda, vagy valami, de ha eddig nem is véreztem el, majd a hatodik évben...

     Már első órán kellett a Halál Eszenciáját összedobnunk, kétségbeesetten próbáltam összeszedni agyam maradványait, főképp mert az előző órám Gyógynövénytan volt ami teljesen kiszívott, félig sárosan kellett fel mennem a hálószobámba, meg a tusolókhoz, most meg ez a halál. Már csak azért kellene megcsinálnom, hogy ki tudjak valakit nyírni vele. Lenne pár ötletem kin tesztelném ezt a szerencsétlen főzetet, mondjuk Malfoy jó alany lenne, vagy Piton, habár az a tanár túl okos, inkább ős ellenségem marad. Felszeletelés közben vettem észre, hogy még sáros maradt a körmöm alatt a földtől, undorodva kapargatni kezdtem alóla teljesen megfeledkezve eredeti feladatomról. Csak akkor tértem vissza a békák üstbe dobigálásához mikor a tanár megjelent mellettem megnézni, hogy haladok vele. Próbálkoztam, de nem ment. Mindenki meglepetésére Harry nyerte el a díjat, Felix Felicis-t, sürgősen ki is kérdeztem órák után erről, úgy értem Harry nem értett semmit ezekhez a dolgokhoz, akkor meg most mitől lett hirtelen ilyen profi? Valami nagyon sántított nekem, és nem csak nekem.

     Ahogy ígértem, amint az utolsó csengő megszólalt a folyosón leállítottam, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit. Eredetileg S.V.K-n akartam ezt tenni, de mivel Piton lett a professzorunk abból a tantárgyból esély sem volt erre. Mindenki hallgatásba merült, érezni lehetett ahogy lassan a kedvenc tantárgyam átalakul az egyik legutáltabbá. Ennek ellenére figyeltem és jegyzeteltem mint egy robot, szóval Pitonnak egy rossz szava sem lehet. a kezem lassan kiállt a sok írástól, de fel se néztem rá, nehogy egy okot adjak neki a pontlevonásra.

- Halljuk mitől lettél hirtelen Mr. Bájitalbajnok?

- Nem tudom miről beszélsz. – bár kifejezéstelen arccal beszélt én átláttam rajta. Megragadtam a vállát és megráztam nyomatékot adva a szavaimnak. – Na jó, nézd meg ezt.

- Hm… - elvettem tőle a könyvet és fellapoztam. Minden féle kisebb jegyzetek, aláhúzások, sőt lehúzások voltak láthatóak. Úgy tűnik valaki tudta a dolgát, csak épp azt felejtette el, hogy ez a könyv nem marad az övé örökké. Ez valami nagy zsenié lehetett az is biztos, elnézve az állapotát igen öreg zsenié.

- Nem maradhat a tied, vissza kell adnod! – Hermione rögtön színre lépett, méterekről megérzi a csalás szagot, mint ahogy most is. Idegesen sétált mellettünk, Ron pedig dúlt-fúlt magában, mert Harry nem segített neki is a feladatban, mondjuk legjobb barátját hamarabb tudta jobb kedvre deríteni, mint Hermione-t. Már eltelt egy több mint egy óra, de még mindig lehetett kicsit érezni a feszültséget közöttük, csak én voltam az egyetlen akit ennyire hidegen hagyott az egész.

     Este felé úgy gondoltam eljött az ideje meglátogatnom Lil-et, hiszen nem sokat lehettem vele, csak szünetenként, de a szünet is csak arra elég, hogy elérj A pontból B pontig, szóval rohangálva beszélgettünk az meg szinte semmi, csak annyira maradt ideje, hogy meséljen valamit Alex-el kapcsolatban, de nem sokat tudtam kivenni mondandójából ezért keresgéltem az iskolában most merre lehet. Egy idő után meguntam szóval gondoltam  elsétálok  a Hollóhátosok hálótermükhöz mikor megláttam egy ismerős alakot. Malfoy a folyosón egyedül ült és bambán meredt a semmibe, ez már eleve ijesztő, mivel 1 ő sosincs egyedül, 2 szomorúnak tűnt, 3 úgy nézett ki mint aki gondolkozik, nos ez már magában furcsa, Malfoy és a gondolkodás két különböző dolog..

     Elmélkedtem egy kicsit azon menjek-e oda hozzá vagy ne, végül is családi barátom, elméletileg, gyakorlatilag ki nem állhatom de az már más helyzet. Végül tovább akartam sétálni, de ő szólított meg. Furcsa mennyit változott egy nyár alatt, még mindig az a köcsög önmaga maradt, viszont magasabb és sokkal felnőttesebb külsejű fiú lett, egyenesen nagykorúnak nézett ki. Mind e mellett viszont komolyabb is lett, ami kissé ijesztő ahhoz képest, hogy tavasszal még milyen gyermetegül viselkedett.

- Taylor? – hangja elhalt és kissé ijedtnek tűnt. Sóhajtva megfordultam és az ő irányába kezdtem sétálni, cipőm vízhangot verve a kihalt folyosón.

- Malfoy. – ez is egy fajta üdvözlés nálunk. Az egy dolog, hogy ki nem állhattuk egymást, de azért megmaradt egy bizonyos tisztelet, legalább ennyi ha nem több. A szőkeség bólintott tudomásul véve, hogy létezem és ficánkolni kezdett.

- Leülsz? – ennyit a késő esti pletykálásról Lil-el. Sóhajtva letettem a fenekem a hideg kőre, de rögtön fel is ugrottam. Szépen odahajtottam a zakómat és arra ültem nehogy felfázzak.

- Minek ülsz a hidegbe? Ilyenkor? – a vacsorának már rég vége, csak felsős diákok lófráltak össze-vissza, de azokból is elég kevés jutott, mivel a rossz idő miatt eléggé hüvősek az esték. Legtöbben saját hálótermükben ülnek, ha lehet egy pohár forrócsokival a tűz előtt, legalábbis nálunk ezt szokták csinálni a társaim.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. – gőgösen lenézett rám felemelve egyik szemöldökét. Touché Malfoy, mint mindig tökéletes a válasza.

- Hollóháthoz mentem.

- Minek? – az arroganciája átváltott érdeklődéssé, nem akartam éppenséggel az orrára kötni mit akarok ott csinálni ezért csak megvontam a vállamat és elkezdtem  felmelegíteni a kezeimet. Az a szerencsétlen ing nem sokat védett, mivel a zakón ültem azt se vehettem fel, fenébe!

- Nem kéne járkálj ilyen későn esténként. Veszélyes. Nem hallottad mit mondott az öreg? – teljesen sokkolva néztem fel rá. Hogy mi? Nem elég, hogy óvatosságra int, de kiderült figyelt az igazgató monológjára? Ez több mint furcsa, mégis mi történt azzal a gőgös kit érdekel Malfoy-al? Ez a fiú sokkal jobban megváltozott, mint gondoltam. Az nem lehet, olyan nincs.

- Te is kint járkálsz későn. – válaszoltam gondolkodás nélkül. Frusztráltan sóhajtott mintha egy kis gyerekkel beszélne.

- Fiú vagyok, Taylor. Inkább menj a sárvérűidhez. – BAM! Amint az a szó elhagyta az ajkát egy hatalmas tarkóssal díjaztam. Első év óta folyton, megállás nélkül közöltem vele ne használja ezt a szót, de még mindig nem tanulta meg mit illik és mit nem. Attól még, hogy mi aranyvérűek vagyunk nem azt jelenti mások kevésbé jobbak, mint mi. – Ezt minek kaptam?!

- Muszáj mindig elmagyaráznom? – sziszegtem idegesen fogaim között. Frusztráltan felpattantam a helyemről és amilyen gyorsan csak lehetett felkaptam magamra az egyenruhámat szorosan begombolva magam körül. - Lassan egy évtizede magyarázom neked ne használd azt a szót erre csak mondod.

- Csak hogy szóljak, vissza akartalak kísérni, de tudod mit? Kapjanak csak el! – az arca kivörösödött az ingerültségtől. Ő is felállt a helyéről és se szó se beszéd elindult a saját hálója felé, legalábbis gondolom, túlságisan elvoltam foglalva azzal, hogy elképzelem miként lehetne hamarabb kinyirnom őt, ahhoz hogy megfigyeljem merre indult el.