7

     Szerencsémre nem vette fel magára Ross ezt az egész incidenst, megbeszéltük, hogy találkozunk még mostanság, ha lehet minnél hamarabb. Az egy dolog, nem csinált semmit Malfoy miatt, de én úgy döntöttem nem hagyom ennyiben, hiszen tönkre is tehette volna a randinkat, eleve nem is értettem miért akarta volna szabotálni? Attól még, hogy nekem összejött az élet most nem azt jelenti neki bele kell szólnia. Komolyan fel tud húzni és elég neki csak megjelennie ahhoz, hogy a pumpán az egeket verje. Nem tettem semmi rosszat ellene, sőt még segítettem is neki akkor mire jó ez neki? Egyszerűen boldog ha azt látja, hogy valaki szenved? Nem tudom, de sürgősen el akartam beszélgetni az idióta fejével, a gond ezzel az ötlettel csak az, hogy nincs egyedül. Legalábbis nappal nem. Valakikkel mindig körbe van véve, mintha védenék őt nem is tudom mitől, úgy viselkedik, mint egy istenség közbe a csoki béka segge alatt lenne a helye. Nem ártana ha a tükörben nem csak a külsejét nézné hanem néha megvizsgálná a belsejét is, ami olyan mértékkel rohad, hogy lassan a szagát is érzem.

     Rettentően kezdtem aggódni viszont Harry miatt. Mostanság eléggé megszállott lett azzal a gondolattal, hogy Malfoy halálfaló ami eléggé abszurd, hiszen én biztos tudnék róla, már csak azért is, mert a családunk minden ilyen sötét dolgot megbeszél, és attól, hogy én nem vagyok ott nem azt jelenti nem tudok hallgatózni. Tehát kedves villámsebhelyű barátunk nem hagyott ki egy pillanatot sem, hogy beleavasson minket a gondolataiba, ami eléggé frusztrálta Ront és Hermionet is egyaránt, engem viszont annyira nem zavart, szóval a vége felé inkább nekem magyarázott mikor kettesbe ültünk órán vagy ettünk vagy tanultunk volna, ha hagyna. Mindig leültünk esténként vagy délután fele az egyik kerek asztalhoz a piros karosszékekbe, közel az ablakhoz, a cuccainkkal készen a tanulásra. Én bele is kezdtem írni, de ő még csak meg sem próbálta tetetni, rögtön közbeszólt. Egy keddi délután is épp lyukas óránk volt amin újra leállított.

- Szerinted is idióta vagyok ugye? – Harry smaragdzöld szemei szomorúan néztek rám miközben sétáltunk a folyosón a hálótermünk felé.

- Nem – sóhajtottam – miért lennél az? Van egy ötleted aminek van valami valóság alapja, ez érthető, csak vigyáznod kéne nehogy mániákus legyél. Habár ahogy elnézem kicsit későn szóltam.

- Nem vagyok mániákus, csak be akarom bizonyítani az igazamat, de senki se hisz nekem, hát… rajtad kívül.

- Mikor mész Dumbledore-hoz? – váltottam témát hirtelen. Inkább nem akartam abba bele menni hiszek-e neki vagy sem, még magam sem tudtam, én inkább benne hittem, mint az igazában, aztán vártam kiderít-e valamit róla. Tény mondjuk, hogy ennél fontosabb szerintem a találkozás az igazgatóval, még iskola elején megbeszélték, azóta folytonosan tippelünk a többiekkel mégis mit akarhat, közösen megegyeztünk abba, hogy valószínüleg Tudjukkinek van köze hozzá.

- Pénteken. – harapott ajkába aggodalmasan – Key, kezdek kicsit félni.

- Nem kell, mellette biztonságban vagy, tuti valami olyanra akar tanítani amiről csak nagyon kevesen tudnak, vagy csak vér profik. Ne szúrd el. – tettem hozzá vigyorogva mire felnevetett nyugodtabban.

- Köszönöm Key, tényleg jobban érzem magam. – tovább magyarázott még valamiről, de már nem figyeltem rá hanem szemeimmel Malfoy-t fixíroztam ahogy egyedül sétál a folyosón eléggé megviselt állapotban. Bocsánatot kértem barátomtól és utána siettem még mielőtt teljesen el nem tűnt volna a szemem elől, de ez igen nehézkesen ment ugyanis a fiú annyira kapkodta a lábait, hogy a végére leizzadtam mire beértem. Lihegve néztem ahogy besétál a lány mosdóba és bezárja maga mögött az ajtót. Kíváncsiságom felülkerekedett, mégis mit keresne Hisztis Myrtil mosdójában? Oda még a lányok se mennek, nemhogy a fiúk. Óvatos léptekkel közelítettem meg a termet mikor valaki megfogta a vállamat hátulról. Libabőrös lettem az ijedtségtől, főleg mikor megláttam ki áll a hátam mögött. Piton professzor gúnyos tekintettel nézett le rám.

- Von Taylor kisasszony jöjjön velem, segítenie kell néhány dologban a leckékkel kapcsolatban.

- Igenis. – feleltem fal fehér arccal. Még egy utolsó pillantást vetettem a vécére majd csalódottan mentem a tanár után aki elrontotta az egész akciómat. Ki tudja milyen hülyeséget csinál amit felhasználhattam volna ellene, de ez a Dracula fia megállított amilyen megátalkodott! Az a minimum, hogy valahogy visszafizetem neki azt a megszégyenítést, ha nem más akkor megátkozom mindenki előtt a folyosón...

     Unalmasan teltek a napok, de mégis Ross mindig ott volt mellettem és boldogította monoton életemet. Órák után egyre többet lógtam vele amitől sokkal energikusabbnak éreztem magam és nem hatott rám olyan rosszul a sok tananyag, mint eleinte. Volt rá eset, hogy Lilithékkel is együtt mentünk Roxmortsba és ittunk vajsört, szerintem ez a világ legjobb dolga. Olyan emberekkel körbe véve akik szeretnek, minden szép és jó, míg valaki el nem cseszi. De akkor még nem tudtam semmit arról, hogy mi vár rám, csak kiélveztem a pillanatot.

     Akaratom ellenére még is továbbra tanítottam Malfoyt egyik óra után pedig elkaptam. Próbáltam én már egy ideje megbeszélni vele a dolgokat, de folyton elszökött vagy tetette, hogy süket. Még mielőtt le léphetett volna megragadtam a kezét és komolyan a szemébe néztem, ő csak kedvetlenül tekintett vissza rám, mint aki már unja az életét, vagy engem, és minnél hamarabb szabadulni akar. A második valószínüleg igaz is.

- Malfoy, meg mondanád mire volt jó az a hiszti a múltkor?

- Te is tudod jól anyád mennyire ki van borulva miattad, és én is. Minek feszíted a húrt? – elképedve pislogtam, még a szám is tátva maradt kissé.

- Nem hiszem el, még te beszélsz?!

- Én tudom hol a helyem. – válaszolta flegmán.

- Akkor meg maradj is ott! Semmi közöd hozzá mit csinálok és kivel. – az arca egy hideg mosolyra húzódott, mint aki pont erre számított.

- És ha nekem véletlenül el jár a szám? – fenyegetően fel keltem a székről, de Malfoy még így is magasabb volt nálam fél fejjel.

- Mire célzol Malfoy?

- Arra, hogy távol kell maradnod tőlem, vagy elmondom anyádnak mi van veled.

- Te voltál az aki azt akarta, hogy tanítsalak, te jöttél hozzám! Mindig te! Engem nem érdekelsz, csinálsz amit akarsz. – sietve pakoltam össze a cuccaimat és kiviharzottam a sötét teremből felfelé a lépcsőkön a háló körzetembe. A diákok még vígan cseverésztek a tűz közelében, meg úgy eleve ahol csak találtak helyet maguknak. Fújtatva sétáltam oda Ronékhoz akik úgy tűnt veszekednek valamin. Két tippem volt mégis mi lehet a vita tárgya, az első talált, megint a könyv. Idegesen ültem le melléjük és raktam le a cuccaimat a kanapé mellé, a földre. A valószínüleg több órás eszmecseréjük leállt és engem kezdtek el nézni. Kilóméterekről látszott mennyire ideges lehetek.

- Na? – kérdezte türelmetlenül a vöröske várva a kiborulásomat.

- Az a tökkelütött! – emeltem fel a kezeimet frusztrációmban – Miért nem képes békén hagyni?! Kijelentette, hogy neki aztán nem kell több külön óra és maradjak távol tőle, mert ha nem szól szüleimnek Rossról!

- Ne is próbálj ki igazodni rajta Key, ő egy Malfoy, mindegyik egy kisebb szar darab. – fejtette ki gondolatait nagy bölcsen Ron.

- Inkább nagyobb. – motyogta kezeit tördelve Harry.

- Én a helyedben magasról tennék arra a fiúra, inkább arról mesélj Lilithel mi van? Mostanság nem is beszéltek. – Hermione dorgálóan nézett rám, mintha az én hibám lenne.

- De, beszélünk, csak nem olyan sokat. – haraptam ajkamba – Bele van merülve a kapcsolatába.

- Mily meglepő. – mindig is tudtam, hogy nem nagyon kedveli. Már első évben se melegedett a szívéhez, bár akkor még én sem voltam a kedvence, sőt, ha jobban belegondolok mindenki gyűlölte, mert bárhol megjelent mindig tudott mindent és senki se szereti az okoskodókat, de akkor még gyerekek voltunk, semelyikünk se fogta fel teljesen azt, hogy nem tehet az ember róla ha okos. Tény, én is úgy vagyok vele, viszont mind e mellett rettentően lusta is, pont ezért inkább őt idegesítették a velünk egy évfolyamba lévők. Inkább a negyedik év környékén lettünk igazán jóba, a legviccesebb pedig az, hogy az a szerencsétlen Piton hozott össze minket egy feladat miatt. Hermione akkor jött rá, nem is vagyok olyan hülye, mint amilyennek tűnök. Azóta nagyon jó barátnők vagyunk és folytonosan esszük egymás agyát, mint ahogy azt szokás. Ő bemutatott Ronnak meg Harrynek, és így lettünk mi négyen nagyon jóba, Lilith pedig egyre jobban a háttérbe szorult. Ez észrevevődött a kapcsolatunkon, főleg most, mivel neki is van barátja és nekem is, és általában ha beszélünk is csak róluk folyik a téma.

     Meg vontam a vállamat és kinyitottam a rúna ismeretek vaskos kötetét, hogy beletemetkezzek az olvasásba. Fél füllel hallgattam még miket beszélnek a többiek, de egy idő után ők is elcsendesedtek, Harry felvonult a szobába Ron meg unottan neki látott írni az egyik háziját, Hermione pedig valószínüleg ugyan azt csinálta, mint én. Kemény tanulásomból csak akkor zökkentem ki mikor valami kopogott az ablaknál. Összevont szemöldökkel néztem a hang forrás irányába, meglepetten vettem észre nagy szürkés fehér baglyomat, Garretet. Nagyokat pislogva nyitottam ki az ablakot, így be tudott egyszerűen repülni az egyik szék támlájára, egy levéllel amit lábához kötöttek. Leakasztottam róla a papírt és gyorsan kibontottam. Éreztem, hogy a vállam mögül barátnőm ugyan olyan kíváncsi szemekkel nézi akárcsak én.

„ Kedves Key

Vigyázz a pasidra.”

     Ezt a három szavas mondatot legalább átolvastam még négyszer, de nem értettem mégis mire akarna utalni. Kicsit meg is ijesztett, mégis miért kellene vigyázzak rá? Automatikusan Hermre néztem hátha tud mondani valami bíztatót, de nem jutott szóhoz. Csak hápogva figyelt majd kivette a kezemből a papírfecnyit és elővette a pálcáját. Elmormogott pár varázsigét, gondolom reménykedett benne, hogy így kiderül ki küldtem, de sajnos semmit se hozott ki belőle.

- Mégis mi ez?

- Fogalmam sincs, de ez kicsit fenyegetésnek is vehető.

- Ne mondd! – néztem rá kétsgébeesett tekintettel – Erre én is rá jöttem, de mégis mit kellene csináljak? Azt se tudom kitől jött.

- Tedd félre. Jelenleg nem tehetsz semmit, csak… vigyázol Rossra. – megrázta a fejét és leült a fotelbe. A baglyom már rég tovaszállt, ezért összegyűrtem a lapot és beraktam a táskámba, mást nem csinálhattam. Inkább eltereltem a gondolataimat, az tűnt a megfelelő megoldásnak.

Első rész

     Mindig megdermedtem mikor észrevettem az exemet a hálókörzetünkben, valamilyen oknál kifolyólag ez is átlagossá vált egy idő után, de idáig ki kellett alakuljon valahogy a nemtörődömségem. Emlékszem eleinte mennyire szerettük egymást, persze, vehetjük gyerekszerelemnek is, de azért csak jó volt míg tartott, gondoltam hogy nem leszünk legjobb barátok szakításunk után, de azért azt nem sejtettem, hogy ennyire ellenségesek leszünk egymással. Komolyan semmi bajom se volt vele, de teljesen kiborított mikor folytonosan beszólogatott, mint egy öt éves, és mást se csinált csak az utamba állt. Ezek utána biztos nem leszek vele kedves, mint ahogy addig hozzáálltam… egyenesen idióta kéne legyek hozzá. Így hát a legnagyobb ellenségekké váltunk, mondjuk nem az első perctől kezdve miután szakítottunk, hanem inkább rá pár hétre. Mint minden járás után, rengeteget sírtam, főleg mivel nem csak pár napot töltöttünk együtt, hanem effektív mindennap egymáson lógtunk, négy hónapon keresztül. Senki se várhatja, hogy rögtön utána normális kerékvágásba álljak, vagy akár ő…de neki sikerült kevesebb, mint három nap alatt. Ez esett a legrosszabbul. Látni mennyire boldog, egyenesen felszabadult, rögtön azt gondoltam csak miattam lehet, most, hogy nem vagyok vele vidáman élheti mindennapjait társaságával és hajkurászhatja  a lányokat, habár abban a korban még nem érdekelték annyira, még csak „szégyenlős” tizennégy évet töltöttünk mindketten. De jelenleg…tizenöt évesen másképp gondolkozok mindenről, akárcsak ő. Rájöttem…mennyire utálom azt a kis férget, és soha többé nem akarok vele leni együtt SEHOL! Ezzel minden rendben is lenne, ha mondjuk nem lettünk volna beosztva mindketten a Mardekárba, nem mellesleg pedig 80%-a az óráinknak együtt van tartva, plusz ha véletlenül elkerülném termekben, folyosón, vagy étkezésnél, attól még mindig összefuthatok vele a hálónkban. Akárcsak most.

     Fáradtan sétáltam befelé, már elég későre járt, de őszintén szólva elaludtam a könyvtárban, majdnem évvége lévén tartok egy utolsó hajrát, főképp mivel az a féleszű Umbridge megkeseríti az életemet, annak ellenére, hogy imádja a Mardekárosokat, le merném fogadni ő is idejárt akárcsak mi. Undorító vén banya, megbüntetett nemis egyszer mert elkéstem, vagy egyszerűen be sem mentem az órájára. Sok mindent nem csinálunk a tantárgyán, csak olvasunk, azt meg a szobában is megtudom csinálni, szóval minek fárasszam magam bemenni ha kávé mellett elolvasom azt a vékony kötetet pár óra alatt. Persze Piton nem örült annyira mikor már ötödjére ment hozzá Umbridge panaszkodni, habár ha jobban belegondolok inkább a tanárnőt szidta volna mintsem engem. Nem csodálom, ki nem állhatja senki…ez nem teljesen igaz.  Sajnos elég sok társam nyalizik neki, nem tudom megérteni miért, habár ha exem is köztük van, nem nehéz megérteni barátjainak a logikájukat, ugyanis szerencsétlen volt pasimnak sem sok akad belőle.

    Tehát semmi  mást se szerettem volna csak leülni pihenni az egyik fotelbe miközben a tengeri állatokat figyelem az ablakokból. Ez meg is történt volna, ha nem futok össze VELE. Gúnyos tekintettel pásztázott végig rajtam, furcsamód egyedül ült komoran nézve a tüzet, láthatatlannak néztem és elsétáltam mellette az ablak melletti karosszékbe, majd sóhajtások közepette lehuppantam rá. Pálcámmal meggyújtottam egy-két gyertyát ás elővettem a könyveimet a táskámból, pergameneket meg pár tollat amivel írhatok. Vártam mikor robban, a szemem sarkából ránéztem, kifejezéstelen arccal nézett felém majd vissza a tűzre. Látszott rajta ő is figyel. Így nem tudok koncentrálni a tanulásra ha közben valaki fixíroz!

- Wright, zavarod az aurám. – szólalt meg rekedt hangon végül – Nem akarsz eltűnni?

- Ha annyira zavar akkor inkább te tűnj el, mert én tökéletesen megvagyok.

- Miért van az, hogy mindenkivel olyan rendes vagy velem meg úgy viselkedsz, mint egy kis pics…

- Na jó, nekem nincs időm erre, szólj ha felnőttél, akkor talán elbeszélgethetünk kulturáltan. – elraktam a cuccaimat vissza a helyükre és elindultam a szobák felé. Lépteim vízhangot vertek az üres folyosókon, de még így is hallottam ahogy után kiabál „ Milyen felnőtt lettél hirtelen, bezzeg…”. Inkább ignoráltam a kijelentését, eszem ágában sem volt visszaszólni, mivel én felnőtt vagyok már ahhoz, hogy…bemenjek a szobájába és meztelen csigákkal telenyomjam az ágyát bosszúból. Ez az, tökéletes terv, egyszerűen hibátlan. Nemhiába kerültem  a Mardekárba, ide csak azok kerülnek akik jól tudnak tervet szőni briliáns módon és ravaszok. Nos, ideje gyakorlatba fektetni az elméleteket, még mielőtt aludhatnéka nem támad.

     Ügyesen megcsináltam amit kifterveltem és egy gonosz mosollyal az arcomon feküdtem be az ágyamba, Emily, barátnőm, még javában fenn volt és a csillagokat vizsgálta, szükséges számára, mivel pár nap múlva kéri tőle az Asztronómia tanárnő. Még így este későn is napszemüvegben virított, nem tudtam megérteni soha ezt a mániát nála, az egy dolog, hogy nappal, de sötétben? Ez amolyan ismertetőjegyévé vált, mindenki úgy tudtam a kis napszemüveges csaj a Mardekárból. Kérdéses, mennyit látott a galaxisokból feketített lencséin keresztül?

- Mi ez a gonosz aura, drágám? Tán csak nem újra bosszút álltál?

- Nem tudom miről beszélsz.

- Kérdezd meg akkor a gonosz mosolyodtól, szívem, szerintem sok mindent elárulna neked.

-  Egy tökkelütött. – ültem fel oldalamra támaszkodva. Halkan suttogtunk nehogy felébresszük másik két szobatársunkat, Jasminet és Carolat . – Senki se tud ilyen hamar felidegesíteni.

- Amúgy is ideges típus vagy, de amúgy ja, ez is igaz. Az a fasz… -nyikorgott egyet a 

csillagvizsgálójával majd folytatta – Rohadjon meg.

- Remélem kibasz vele az élet.

- Szerintem azt már kipipálhatod, pokollá teszitek egymás életét. Nem kellett volna összejöjjetek soha.

- Én se tudom mi ütött belém.

- Gondolom mert szeretted.

- Utálom. – valamit lefirkantott a pergamenjére majd tovább figyelte az eget.

- Fenébe, ez a tó eltakarja a bolygók nagy részét. Esküszöm, mégis hogyan kellene foglalkozzak a csillagokkal meg ezekkel a hülyeségekkel mikor ez a hülye tóóóó… - épp folytatta volna szitkozódásait mikor egy sikoly hallatszott a fiúk hálójából.

     Em lassan leengedte a távcsövét és felém fordította tekintetét, huncut mosoly terült széjjel az arcán, sötét haja rázkódott az elfojtott röhögéstől. Belefúrtam a fejemet a párnámba úgy kezdtem el hahotázni, sikerült eléggé tompítania, de a lányok a szobámból mind felkeltek a sikolyra és félálomban kérdezgették mi történt, de Em csak csitítgatta őket, hogy egy elsős biztos találkozott egy békával és rálépett. Ettől mégjobban rázkódott a vállam a röhögéstől ezért magamra húztam a takarót is. A lányok hamar visszaaludtak, de mi még kisettenkedtünk, lefelé a lépcsőn, hogy lássuk mi történt a tervemmel. Kinéztünk a fal takarása alól, három fiú szitkozódva veszekedett, az egyiknek a ruhája tele volt nyálkás anyaggal, kezünkkel eltakartuk a szánkat nehogy hangosan felröhögjünk. Ennél szebb látvány nem is tárulhatott volna a szemem elé, elég is lett ennyi belőle, ezért visszasétáltunk a szobába lefeküdni, teljesen kifárasztott ez a sok munka, a szervezetemnek szüksége van a pihenésre.

     Reggel vidáman keltem és mentem reggelizni a baráti társaságommal. Még az sem érdekelt, hogy első óra Bűbájtan, mivel az exem gyötrelmes arca mindenért kárpótolt. Mondjuk ezzel azt is elértem, hogy velem is gorombább, de ettől mintha még vidámabb lettem volna, furcsa, mi? Mire nem képes egy jó kis éjszaka, ilyenkor igazán gonosznak érzem magam, de jól esik, mert legalább a barátaim mellettem állnak ebben is. Amint lehetett elmondtuk nekik Emmel mit ügyködtem este mikor ők már rég aludtak, fuldokoltak meg a röhögéstől és még csak leplezni sem próbálták. Azért néha rásandítottam nem-e tűnt fel neki, hogy én voltam, de azt hiszen nem jutott el a nagyagyáig az információ. Jasmine-el indultam el az órákra, de egy idő után külön váltak útjaink, megpróbáltam keresni valakit akivel eltölthetem az időt Bűbájtanon, de egy olyan normális embert se raktak velem egy órára akit bírnék. Kelletlenül leültem egy Hugrabugos fiú mellé aki csodálkozva méregetett. Felemeltem egyik szemöldökömet úgy néztem vissza rá, ettől megijedt kicsit, mit hisz ez, megakarom átkozni? Merlinre, néha elfelejtem mennyire rossz hírneve van a házamnak. Éreztem ahogy a fiú nem egyszer megbámul óra alatt, nagyon zavart mit ne mondjak, de legalább aranyos volt, piszkosszőke haja össze-vissza állt és csillogó zöld szemei izgatottan figyelték minden mozdulatomat.

- Bocs – megérintettem a kezét amitől ijedten felugrott kicsit – attól félsz, hogy megöllek vagy minek nézel ennyire?

- Én…csak… - hebegte meglepetten – szép vagy és hát azért…

- Oh. – esett le végül mire ez a nagy hűhó. Rámosolyogtam majd visszanéztem a tanárra, de a tömzsi professzor helyett két jeges szemen akadt meg a tekintetem. Sose láttam még valakit ennyire idegesnek, persze ő általában elég ideges típus akárcsak én, szolidan idegbeteg, de jelenleg ha csak ketten lettünk volna a teremben megölt volna a tekintetével, le merem fogadni. Megráztam a fejem hitetlenül és tovább jegyzeteltem a tanár mondandóját egész addig míg ki nem csengettek.

- Hát akkor…remélem még találkozunk. – az ismeretlen fiú félénken intett majd kisietett a teremből következő órájára. Mosolyogva néztem utána, kis édes, csak nem nekem való. Túl szerénynek tűnt, de aranyos volt azért. Továbbra is jókedvűen vettem lefelé a lépcsőket a helyemről mikor valaki utánam szólt. Hát persze, hogy az idióta Mardekár társam.

- Nicsak, Wright! Fogtál magadnak egy új játékszert?

- Ne üsd bele a hegyes orrod másnak a dolgába.

- Ohóóó dolgába! Mégis mióta szépíti meg az életed zsíros hajával? Pont egy Hugrabugos? Süllyedhetnél ennél mélyebbre? – aki csak meghallotta mit mondott nevetni, de minimum kuncogni kezdett. Tipikus, akkora szája van, hogy Amerikáig elhallatszik, csoda hogy az a szegény fiú nem hallotta meg, valószínüleg összetört volna.

- Nálad jobban nem tudnék úgyse. – szóltam vissza csont nélkül amitől megnyúlt a tekintete, a lányok még jobban felnevettek a fiúk meg „úúú”-ni kezdtek. Biztos élvezték az ingyen show-t, de véget vetettem, mivel meg sem várva a válaszát elindultam vacsorázni. Emily hűségesen helyet foglalt maga mellett, haladéktalanúl továbbítottam neki az infókat, tökéletesen reagált az összes résznél, a végét még Jasmine és Carola is elkapta. Nevettünk az egészen, mint mindig, ma mondjuk megpróbáltam megtalálni tekintettemmel a fiút, sajnos nem sikerült, mivel a Hugrabugosok asztala van a legtávolabb a miénktől, bezzeg  a Griffendélesek pár kéznyújtásnyira rikácsoltak mellettünk. Dumbledore, komolyan nem akarod megváltoztatni az ülés rendet? Csoda nem ölték meg egymást ez a két ház a generációk során.

     Tele hassal, jóllakva mentem lefelé a pincébe a hálóm felé a lányokkal. Mivel dugig volt tömve mindenkivel felmentünk a szobába, hátha ott tudunk valamelyest tanulni, de az esti hajrám inkább beszélgetésbe fajult, mint mindig. Ha nem megyek a könyvtárba általában ez történik, de nem csak velem hanem mindegyikünkkel. Tipikus, a lányok csak cseverészni tudnak, semmi mást. Minden témát alaposan kitárgyaltuk ötvenedjére is, a végén sikerült megszomjaznom a sok beszédtől, ezért lementem a hálóba inni egy kis vizet. Eléggé kiürült az egész terem, sőt mondhatni senki se volt már ott, ezért nyugisan töltöttem magamnak inni majd felfelé baktattam a poharammal, mikor egy kéz megragadta a karomat és berángatott egy sötét sarokba. Az egyik tenyerét a számhoz helyezte nehogy felsikoltsak míg a másikkal továbbra is a kezemet szorította, a pohár leesett a földre, sikeresen széttörve. A pulzusom az egekben járt, féltem.

- Azt hitted megúszod, mi? – a tenyér eltűnt az arcomról, a félelmem idegességbe váltott át, megütöttem a fiú vállát amitől csak gúnyosan mosolyogni kezdett.

- Te idióta görény! Mégis mióta figyeltél, mi?! Normális vagy te? Perverz…

- ÉN?! Te jöttél be hozzám és televarázsoltad az ágyamat undorító csigákkal.

- Nincs semmi bizonyítékod. – bármennyire próbáltam nem sikerült eltussolnom a gúnyos vigyoromat, ettől idegesen felcsillant a szeme. A fény félig megvilágította szőke haját és szürke szemeit, régebben olvadtam ezért a pasiért, de most gyűlölöm. Hihetetlen hogy megváltozik az ember véleménye egy pár hónap alatt.

- Te voltál, ne is tagadd.

- Azt kaptad amit megérdemeltél. Egy undorító, csúszómászó állatot… - közelebb jött hozzám, ezért én automatikusan hátráltam pár lépést, de a hátam nekiütközött a falnak. Dacosan néztem fel rá, mióta lett ez a görény ennyire magas? Fene esne bele már ebbe is.

- Húzz innen mielőtt meg nem átkozlak.

- Nálad sincs a pálcád…nicsak. – kezével felemelte a varázspálcámat, kétsgébeesetten  néztem ahogy lóbálja mint valami játékszert – Most védtelen vagy, lássuk mit kezdjek veled, átkozzalak meg vagy törjem el a pálcát?

- Elég Draco. – szemöldöke felemelkedett meglepetésében, még nekem is fura volt hallanom milyen szomorúság árad a hangomból. Egy darabig csak néztünk egymásra, vártam mégis mit akar csinálni, de elnézett a vállam felett és a földre dobta a pálcát ami nagyot koppant a parketten. Se szó se beszéd ott hagyott, kikerülte a szilánkokat és úgy sétált fel a szobájába mintha semmi se történt volna.

6

     Reggel sikerült elkésnem az első óráról úgy, hogy reggelizni sem mentem. Az éjjel túl sokáig voltam fent és tanultam keddre, így magától értetődően nem volt időm se reggelizni, sem órára érni időben. Úgy rohantam végig a folyosókon mintha az életem függne tőle, sajnos az is függött ha úgy vesszük, ugyanis a Bájital terem a lehető legmesszebb helyezkedett el a hálószobánktól. Kettesével szedtem a lépcsőket, úgy botladoztam lefelé, és bár tudtam ez a tanár nem fog leszidni, azért még is, tíz perc késés nem kevés. Az utolsó pillanatban persze az a rohadt lépcső gondolt egyet és megmozdult, így egyenesen lementem a másodikra, ezért nyertem egy kis időt, de nem elegendőt, az alagsorban már vártak. Épphogy megálltam az ajtónál mikor nekem jött valaki hátulról. A lábam felmondta a szolgálatot és egyenesen a földre estem, az illető pedig félig rám. Fuldokolva nyomtam le magamról hogy egy kis levegőhöz jussak. Az sem érdekelt hol fekszek, szükségem volt az erőmre és főképp a levegőre ezért úgy maradtam egy pár másodpercig, csak utána néztem rá ki gázolt el ilyen nőiesen. Mikor megláttam a tejföl szőke hajat rögtön tudtam ki fekszik mellettem.

- Jaj ne. – idegesen túrtam a hajamba, ez hiányzott nekem, komolyan. Így is össze-vissza pletykálták, hogy így járunk, meg úgy kavarunk, erre itt van mellettem, egyszerre késtünk el, ha ezt megtudják az idióta társaink egyenesen jegyeseknek fognak hinni minket.

- Mit keresel itt?! – frusztráltan kapta a vállára a táskáját miközben feltápászkodott a földről. Idegesen követtem a példáját, a fenébe is én voltam itt hamarabb, meg eleve, egy évben egyszer kések, akkor is pont vele egy időben és most?!

- Te mit keresel itt?! Én késtem először!

- Éjjel kellett tanuljak miattad!

- Hát nekem is! – az előttünk lévő ajtó lassan kitárult és a tanár méretes hasa tűnt fel először utána pedig a teste többi része mosolygós fejével együtt. Ijedten néztem az előttem álló fiúra majd a Bájital professzorra.

- Elnézést, hogy megzavarom szerelmes civakodásotokat amin már pár perce szórakozunk a teremben, de csatlakoznátok hozzánk? – vörös arccal néztem a tanárt majd a mellettem álló idiótára aki folyamatosan tönkre teszi az életem az elmúlt években, de ma volt az utolsó csepp. Elkezdtem tiltakozni de mintha a falnak beszéltem volna, a tanár kuncogva utat engedett nekünk, komolyan nem fogja fel a helyzet súlyosságát? Jelenleg még egy hatalmas lavinát indított el, főleg ezzel a hozzászólásával, így végképp mindenki azt fogja hinni, hogy van valami, pedig ez annyira távol áll az igazságtól, mint Anglia Amerikától.

     Jó formán be se mentünk fura pillantásokkal köszöntöttek minket a diák társaink, természetesen barátaimat beleszámítva. Fantasztikus, tehát elkezdődött. Jöhetnek megint a magyarázkodás, aminek végül is semmi értelme, mivel az ember azt hiszi amit akar, mindenkinek jobb ha úgy gondolja járunk, legalább szépen megkeverik az amúgy is hatalmas szart. Halántékomat dörzsölve próbáltam figyelni az órán és követni a tanár minden utasítását, de ez elég lehetetlennek bizonyult, folyton bámultak bármerre is fordultam, ezért a végén inkább a könyvemet és a saját szerencsétlen üstömet fixíroztam hátha magától megcsinálja a bájitalt. Kénytelen voltam én is kicsit beletenni annak érdekében, hogy forrjon valami kotyvalék, ezért unottan nekiláttam a munkához máris bánva azt a pillanatot mikor felkeltem. Egészen ebédig nem igazán volt időnk vagy energiánk megbeszélni a történteket, de amint leültünk az asztalokhoz mindegyikük várakozva nézett rám. Pedig azt hittem már elfelejtették, semmi esélye, a pletyka gyorsan körbejárta az iskolát, így nem csak ők néztek engem kíváncsian, sőt egyenesen idegbetegen, hanem a többi diák is. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam olyan hitelesen elmagyarázni ezt a rossz véletlent amennyire csak lehetett, hiszen tényleg ez történt, merő pech volt az egész.

- Azért ezt elég nehéz elhinni. – csámcsogta két falat között Ron.

- RON! Ne beszélj tele szájjal, ez undorító. – pirított rá barátnőm felháborodva majd hozzám fordult – Minden esetre nem hinném, hogy Key hazudna nekünk.

- Ja, igazad van, maximum megölnénk ha összejönne Malfoy-al. – kommentálta Harry is a szituációt miközben kibontott egy fekete drazsés csomagot.

- De Key nem fog járni vele! – határozottan aláhúztam a nem szavacskát, hogy tisztázzuk a dolgokat.

- Pontosan, főleg mivel randija van nemsokára. – Hermione csibész mosollyal az ajkán nézett rám majd a hátunk mögé a Hollóhátosok asztala felé, egyáltalán nem feltűnő kiről beszél.

- Tán csak nem megszületett amire már egy éve várunk? – Harry nevetve ingatta a fejét.

     De ez tökéletes, hiszen ha randira megyek Rossal akkor nincs hogy összehozzanak az utálók és unatkozók Malfoyal. Mintha az ég meghallotta volna imáimat és most teljesíti a lemaradását, épp ideje. Ezek a sok órák és a szünetek amik csak arra jók, hogy még több információt rakdoss bele az agyadba, tehát nem pont arra van amire kellene használni, vagyis a pihenésre. Ezen a héten végig úgy intéztem a dolgaimat, hogy ne kelljen este tanulnom, mivel Malfoy oktatása elvette nem kevés időmet, és kedvem se nagyon van a sok késéshez, ezért dél után a megérdemelt relaxáció helyett tanulok, házikat készítek, gyakorlok és terveket szövök az idióta oktatásra. Ez nem igazság, és én mégis mit kapok ezért? Remélem gazdagodni fog a bank pár aprópénzzel ezek után, mert súlyosan lejjebb megy az IQ szintem minden vele együtt töltött perc után.

     Pénteken háromtól van beírva a Bűbájtan, imádkoztam előtte, hogy az a tökkelütött tanult is valamit rá, nem csak csorgatta a nyálát végig míg hozzám járt külön órára. Még abban is bizakodtam hátha ez az utolsó alkalom mikor tanítok, de sajnos óra után Malfoy kijelentette, neki még nagyon is kéne hozzám jöjjön, mivel ez az egy hét nem volt elég az öt év lemaradást behozni. Véleményem szerint pedig elég jól sikerülhetett neki a felmérő mivel se jobbra se balra nem tekintett, hanem koncentráló arccal körmölt a pergamen tekercsre mint aki betéve tudja a leckét, sőt, mintha nem is tanult volna nálam.

     Amint négy óra tíz perckor szólt a csengő mint a macska úgy pattantam ki a padomból és siettem a találkozó helyhez. Út közben beugrottam a mosdóba helyre hozni kicsit a kinézetemet ugyanis úgy festettem mint akit megtéptek és a sminkem is el kenődött. Mikor úgy véltem emberi ábrázatom lett lementem a földszintre ahol már várt rám egy magas alak. Fekete haja, mint mindig most is rendezetlenül álldogált minden felé, egyenruhája mintha rá lett volna szabva, s mikor megfordult az a sötét mély tekintet újra rabul ejtett mint minden alkalommal. Ezt az embert nem lehetett megunni, de néha elábrándoztam, vajon tényleg ember? Létezik az, hogy valaki ennyire jól nézzen ki és még intelligens is legyen? Úgy tűnik igen, és én megfogtam akkor Merlin lábát vele.

- Szia hercegnő. – vigyorogva megölelt, még sose történt ilyen, már csak ebből kellett volna látszodjon, mi igenis randira megyünk, nem csak haverkodunk. Ilyen közel szerintem még soha nem kerültem hozzá, ezért memorizálni akartam ezt az alkalmat örökké. Az illatát ami összehasonlíthatatlan. egyik aroma se ilyen, pedig elég sokkal találkoztam, a meleg ölelését, az izmos karjait amivel magához húzott. Kipirult arccal öleltem vissza.

- Mehetünk akkor? – kérdezte kedvesen mosolyogva miközben átölelve a derekamat kifelé vezetett a kastélyból.

- Persze. – vigyorogtam önfeledten. Ez a világ legjobb napja, még akkor is ha reggel nem úgy tűnt.

     Kiszakadt az egyik szoknyám és lefogpasztáztam a köpenyemet is, szóval elkéstem, megint, mivel azzal kellett elpazaroljam az időmet, hogy helyre hozzam ezeket a dolgokat, és persze az arcomat is. Sok elnézést kérve ültem le a helyemre, a tanár pedig huncutul megrovott, hála az égnek ezt nem kenhette arra, hogy „románcoztam Malfoy úrfival”, ugyanis a kis úrfi már rég bent téblábolt és unottan meredt maga elé élettelenül. Kezdem azt hinni ennek a tanárnak az a mániája, hogy mi járjunk, de lehet csak paranoiás vagyok az elmúlt hetek miatt.

     Ezért élveztem annyira mikor kimentünk az udvarra sétálni kettesben. Bár minden felé rohangáló diákok voltak, és különböző tűzijátékok repkedtek a levegőbe Seamusnak és Dean-nek hála, egyáltalán nem zavart, sőt jobb kedvre derített. Szerettem nézni ahogy mindenki teli van élettel és nem érdekli őket a hideg vagy épp ki figyeli őket. Kiélvezték azt a maradék szabadságot hétfő előtt, ezért mi is azt tettük. Szorosabban fonta körém a karjait miközben róttuk a köröket az iskola körül és beszélgettünk minden féléről, azt hiszem akkor ismertem meg igazán. Nem is annyira beképzelt mint gondoltam, az csak egy álarc amit maga elé tesz mikor másokkal van, azt hiszem, mint minden fiú. Vagy ember. Örültem, hogy nem az a kis piperkőc fiú akit megismertem évekkel ezelőtt, akkor nem ápoltuk a kapcsolatunkat a legjobban, igazából sehogy. De most minden megváltozott. Olyanokról beszélgettünk, mint még soha, kellemesen telt az idő, nem számítottam volna erre, hiába próbált Hermione lenyugtatni, hogy minden rendben lesz. Csak akkor realizáltam én is mikor már eltelt több óra találkozásunk után és a tüdőmbe normálisan kezdtem venni a levegőt, nem szaggatottan.

    Este felé már mi is vissza indultunk a nagy terembe, hogy felmelegedhessünk és együnk azért valamit. Az egyik nagyobb fa alatt haladtunk el mikor megragadta a karomat és közel húzott magához. Már nem is fáztam annyira, kedvem lett volna úgy maradni még egy kis ideig.

- Örülök, hogy kijöttél ma velem. Remélem azért máskor is ilyen jól fogsz szórakozni. – mosolyogva bólintottam de nem igazán értettem miket mond, inkább az íves ajkaira koncentráltam ami egyre csak közelebb ereszkedett hozzám mígnem teljesen az enyémre tapadt. A szívem túl hevesen dobogott, én meg lassan szédülni kezdtem az izgalomtól. Átöleltem a derekát és még közelebb mentem hozzá, így egy kis centiméter se maradt már közöttünk. A szánk szinkronban mozgott, szerintem egymásnak lettek teremtve, de ez csak egy privát vélemény ( bele lehet egyezni ). Romantikus csókunkat egy frusztráló hang vetett véget.

- Nicsak, ki van itt. – a fáról leugrott egy sötét alak, de ahhoz nem volt túl nagy árnyék, hogy eltakarja tejfölszőke haját és egóját – Taylor ez az új fiúd?

- Malfoy, húzz innen!

- Új? – Ross összevont szemöldökkel nézett rám. Gyorsan megráztam a fejem éreztem ahogy a talajba kezdek süppedni.

- Csak szivat az idióta, menjünk.

- Persze menj csak, de előre szólok, anyádék nem fognak örülni! – tudtam, hogy igaza van, de nem figyeltem rá, nem akartam. Persze, ez nem a leghelyesebb út, mivel anya nem ezt szerette volna nekem, és apa se, de ezt én akartam megválasztani, nem engedhettem, hogy ebbe is beleszóljanak.

5

     Vártam és vártam, és még mindig, de Ross még csak véletlenül sem hívott ki. Hiába töltöttem több időt Lil-ékkel, valahogy túl szép lett volna, hogy igaz legyen. Beletörődtem lassan a sorsomba, esze ágában sincs kihívni sehova, és bár örültem annak, hogy Alex és Lil járnak, legalábbis úgy nézett ki nagyon arrafelé megy az útjuk, azért nem keveset sajnáltattam magamat, Lil erről semmit se tud persze, neki nem nagyon hangoztattam ezt, inkább Hermione tudott róla, ő viszont annál többet. Kicsit eltávolodtam Hollóhátas barátnőmtől, ez van ha valaki beszerez magának egy csávót, gondoltam. Lassan megfeledkezik másokról, végülis érthető, csak én nem tudnék soha ilyet csinálni, számomra a baráto kmindig elsők voltak a ranglistámon, Lil kissé másabb mint én, ezt mindenki látta. Sokan  nem is értették hogy tudok vele jóba lenni, mindig azt válaszoltam, az ellentétek vonzzák egymást, de nemsokára nekem is rá kellett jönnöm ez néha nem a legjobb dolog, és lehet az én esetemben ez nem válik be. Még egy újabb hét telt el, kezdtem kicsit sajnálni a végére szegény Hermet nem elég, hogy a könyvek és a tanulás is nagy problémát jelentettek neki, de még az én pasi ügyeimmel is meg kellett birkózzon. Komolyan felnéztem rá e miatt. Viszont egy hétfői nap reggeli után mikor mentünk bűbájra robbant.

- Mégis mikor akarsz tenni valamit ez ügyben?

- Nekem? Mégis mit kellene? Nem mehetek hozzá, hogy "megkérdezzem nem akarsz velem ki menni?". Baromság sose tennék ilyet. – búsan biggyesztettem le alsó ajkamat, talán csak nem sikerült teljesen beletörődnöm a sorsomba.

- Nem tudom Key, de valamit tényleg tenned kéne, mert ez kezd elfajulni. – nyugtalanul igazgatta a könyveit amik majd kiestek a kezéből, ugyanis egy kisebb könyvtárat cipelt magával. Nem komplett ez a lány, szerintem még nálam is több órára megy, plusz ha jól emlékszem neki csak egy lyukas órája maradt. Hogy képes így beosztani az idejét?!

- Megfeledkeztél valamiről nem gondolod? – rázta fejét hitetlenül barátnőm miközben leültünk a helyünkre, várva, hogy elkezdődjön az óra. Csodálkozva néztem rá, fogalmam sem volt mégis mire próbál célozni. – Nagyon okos lány vagy, de néha komolyan el tudok csodálkozni rajtad. Hihetetlen, hogy pont én kell emlékeztesselek erre, de… Malfoy.

- Oh? Ooooooh ne. – a fejemet fogva néztem a szőkeség irányába aki barátaival beszélgetett még mielőtt el nem kezdődik a tanítás. Zavartan kezdtem pakolgatni a könyveimet és a tollaimat össze-vissza ezzel valamelyest lenyugtatva a lelkiismeretemet- Nincs mit tegyek érte, ő kéne jöjjön hozzám, hogy megbeszéljük mikor fogunk gyakorolni, vagy valami… - eléggé kifogásnak tűnt az egész, de ez valóban így volt. Nem én kellene kitalálnom mikor ér rá és mégis mennyire nagy a baj ezzel a tantárggyal.

     Hermione megrázta a fejét és a tanár felé mutatott aki nem rég jött be az osztályba. Sóhajtva kezdtem írni a táblára varázsolt szöveget és minden erőmmel koncentráltam a feladatra, a problémáim helyett. Ez remekül is ment, mivel az órák mostanság olyan nehézségűek, hogy ha nem figyelek akkor még annyira se tudnám megérteni. Bár ez a kedvenc tantárgyam ez se könnyebb, mint a többi, pont ezért mégjobban öszpontosítottam a tanár mondandójára. Ez a sok varázslat és komplex mozdulatok a pálcával még engem is megriasztottak kicsit, aggódó pillantást vetettem Malfoy irányába, majd kiestem a padból mikor megláttam mit csinál... aludt. Méghozzá nemis akárhogy, fejét a padra tette, kezeivel eltakarta arcát, ez nem normális, azt a tökkelütött fajtáját, így akar átmenni a vizsgákon?! Csak akkor riadtam fel mikor Hermione megbökte a könyökömet, hogy csengettek.

- Elnézést, Von Taylor kisasszony, egy szóra! – Flitwick professzor cincogó hangja teljesen rám hozta a frászt, ugyanis már épp indultam volna következő órámra. A terem lassan kiürült, már csak páran maradtak szedelőzködni, meg Hermione várt rám együtt Harry-vel és Ron-al az ajtón kívül, kissé türelmetlenül ugyanis attól félt barátnőm, hogy elkésünk Átváltozástanról.

- Tanár úr? – kérdeztem kissé sietős hangnemben.

- Nem tartanálak fel sokáig, csak meg kérdezném hogy alakulnak-e a dolgok Malfoy-al.

- Malfoy? – most rajtam volt a sor, hogy pár oktávval feljebb ugorjon a hangom akaratomon kívül. Kezeimet tördelve néztem az igen alacsony tanárra, aki várakozva nézett fel rám – Nos…elég jól megy.

- Azt örömmel hallom, remélem a következő felmérésnél jó eredményeket fog elérni.

- Pénteken, vagyis…

- Igen, igen. – válaszolta vidáman, legalább nem vette észre mennyire kétségbe vagyok esve, mivel francokat se csináltunk azóta, sőt még csak nem is beszélgettünk. Erre az i-re igenis pontot kellett tegyek, ezzel csak az a gond, hogy nem tudtam találkozni vele szünetekben ugyanis a nagy társasága mind körbe fogta, mint mindig. S.V.K után, viszont frusztráltan vártam az ajtóban, amint kilépett rögtön megragadtam a talárjánál fogva és magammal kezdtem rángatni a folyosó másik végébe, ha lehet jó távol az idiotikus barátaitól. Hallottam amint füttyögtek a hátunk mögött, de jelenleg nem ez érdekelt hanem az miképp harapjam le a fejét úgy, hogy ne legyen túl sok vér.

- Mit csinálsz? – sziszegte Malfoy miközben kihúzta a kezét a markomból – Mégis kinek képzeled magad?!

- A tanárodnak! Miért nem szóltál, hogy mikor kezdünk? – kérdeztem visszafogva a hangom, mivel eléggé megbámultak az emberek miközben kisebb szócsatába kezdtünk. Mindig elfelejtem, hogy ő Mardekáros én pedig Griffendéles, sajnos a többiek nem olyanok, mint én, sőt maga Malfoy sem az. A  kíváncsi tömeg viszont örömmel emlékeztetett a különbségünkre. Eléggé kínosan érezhette magát mivel folyton nézelődött, valószínüleg attól félve találkozik egy barátjával vagy ismerősével.

- Én? Te vagy a tanárom, te kellett volna szólj.

- Mi?? Neked van szükséged korrepetálásra nem nekem. – elképedve néztem ahogy zavartan pillant rám majd újra körbe – Mindegy ma találkozunk este hétkor a nagy teremben, vacsora után.

- Ketten? – kérdezte rosszat sejtve. A tenyeremmel hatalmasat ütöttem a homlokomra, annyira nagyot, hogy még csattant is.

- Miért még kell valakinek segítség rajtad kívül?

- Jó. – horkantott fel ingerülten és ott hagyott. Semmi köszönés nélkül. Oh, de még mennyire, hogy sokat kell fizessen ezek után. Ha lehet a lelkével.

     A felsőbb évesek, és úgy amúgy az összes diák aki látta ezt a beszélgetést furcsán nézett rám, mintha két fejem nőtt volna hirtelenjében. Sóhajtva copfba kötöttem a hajam és elindultam lerakni a könyveimet a szobámba. Vacsoráig még egy óra maradt hátra, addig kidolgoztam a menet rendet Hermione segítségével, ugyanis fogalmam sem volt mit kellene tanítanom és mennyire rossz a helyzet. Az utolsó pár percben viszont mi is elindultunk enni, mert már eléggé éhesek voltunk mind a ketten. Furcsa ha a folyosón végig néznek miközben elsétálsz mások mellett, kezdtem átérezni szegény Harry sorsát, ő egész életében így élt.

     Hermione is észrevette, hogy valami nincs rendjén, de nem szólt semmit csak aggódva tekintett a mellettünk elhaladókra. Amint a hallba értünk még több szem szegeződött ránk, nem segített a helyzetemen cseppet sem. Még jóformán le sem ültem mikor Ross állított meg fél úton és megkérte jöjjek vele egy pillanatra. Legszívesebben olyan szép csattanósat adtam volna neki amilyet nem sajnálok, viszont túl sok ember vett minket körül, és szerintem a tanárok nem díjazták volna ezt a kitörésemet. Üres tekintettel követtem egészen az ajtóig ahol nekem esett.

- Azt hittem csak barátok vagytok, akkor most mi van? – türelmetlenül nézett le rám választ várva a kérdésére, a gond ezzel csak az, hogy nem értettem mire gondol.

- Miről van szó?

- Hall… nos hallottam, hogy van valami közted és… - szemével a Mardekárosok asztala felé bökött ahol nem kevesen susogtak és Malfoy-t is körbe vették nem is kevesen.

- Mi? Csak családi barát mégis honnan szedted hogy lenne több? – elnevettem magam ezen a feltételezésen, ki unatkozhatott ennyire, hogy kitalálja ezt a pletykát? A szórakozásomnak hamar véget vetettem, mert amint láttam Ross tényleg komolyan gondolta, mekkora nagy marha! Még legrosszabb álmaimban se jutna eszembe ilyesmi, erre nekemáll ez az idióta mi van köztünk. Semmi! Ha rajtam múlna akkor inkább egy bazi nagy fal lenne, de sajnos...

– Mégis honnan veszed ezt?

- Less mondta Patilnak, hogy este találkoztok és Maggie szólt Carly-nak, nekem meg Alex szól…

- Mindegy. – már a fejemet fogtam a sok név hallatán, tehát az egész egy pletyka, mint mindig – Nem igaz. De amúgy is mit érdekel téged?

- Csak úgy… - megszeppenve figyelte minden mozdulatomat, gondolom erre a visszakérdezésre nem igen számított.

     Ezt  a „kellemes” csevejt hamar elhagytam és inkább visszasétáltam a barátaim körébe, ahol jobb nem lett a helyzet ugyanis addigra az ő fülükbe is visszatért a mendemonda ami az egész iskolában járt. Nyugodtan megmagyaráztam nekik semmi köze az igazsághoz amitől egy emberként fellélegeztek, nem csodálom, mi vagyunk az aktív tagjai az utáljuk együtt Malfoy-t című klubunknak. Eleve, hogy indult el ez az egész lavina? Csak azért mert láttak minket beszélgetni a folyosón egyszer az életben? Nem hiszem el mennyire tudják az emberek komplikálni mások életét csak azért mert az övéké egyszerűen unalmas. Inkább vidáman tömtem magamba a finom kaját amire már órák óta vágytam, még dugiba elraktam egy keveset a táskámba is, ki tudja, lehet az esti tanulás annyira el fog húzódni, hogy megéhezek újra.

     Lassan kezdett kiürülni a nagy terem, mindenki visszahúzódott a meleg vackába ahol eltöltötték még azt a kevéske időt ami hátra maradt az estéjükből, vagy csak lefeküdtek aludni, legszívesebben én is azt tettem volna, de még előttem állt egy fárasztó tanítás. Elsétáltam a mosdóig, hogy kicsit rendbe szedjem magam, de nem sokat segített, úgy néztem ki mint egy hulla. Visszafelé úton beleütköztem még Lilithékbe és vidáman elbeszélgettem velük az időt, fel sem tűnt, mennyire elszállt. Ross mellékesen megjegyezte, hogy elmehetnénk hétvégén valamikor amitől kicsire zsugorodott a gyomrom, sőt még émelyegni is kezdtem. Azért sikerült kicincognom egy persze, hogyne-t, de csak nagy nehezen mivel remegtem a boldogságtól. Lil közben vidáman mutogatott a háta mögött, hogy minden rendben, tudta ő, hogy ez lesz a vége.

     Kissé későn érkeztem a megbeszélt helyre, Malfoy idegesen kopogtatott ujjaival a Mardekárosok asztalánál egy nagy könyvel és pergamenekkel körbe véve. Sietős léptekkel mentem felé majd kifújva a levegőt leültem mellé.

- Sajnálom, Ross-al beszéltem. – még magam sem tudtam mégis mi a fenéért mondtam ezt el neki, hiszen semmi köze hozzá, sőt nagy eséllyel azt se tudja ki az a Ross. Leraktam a táskámat az asztalra és kipakoltam a dolgaimat én is.

- Csak lássunk hozzá. – túrt bele a hajába amitől összekuszálódott.

- Kezdjük a legelején. Mire jó a Vingardium Leviosa?

- Uh…az egy bűbáj ami… - türelmesen vártam a folytatását, csak egy kis probléma adódott, nem folytatta.

- Malfoy, ezt nem gondolhatod komolyan! – hitetlenül néztem rá, ő viszont kipirult arccal nekem támadt.

- Mégis hogy emlékezzek rá ha egyszer évekkel ezelőtt vettük fel? Nem vagyok lexikon! – türelmesen sóhajtottam majd újra kezdtem.

- Rendben, akkor mire jó a Demonstrate? Erre kell emlékezned, múlt héten vettük fel, ebből fogunk írni péntek… - a lelkesedésem kezdett alábbhagyni mikor megláttam összevont szemöldökét. Akkor jöttem rá mennyire is le van maradva ez a szerencsétlen. Persze biztos akkor is húzta a lóbőrt mint ahogy előző órán is tette. Letettem a fejemet az asztalra, hogy megpróbáljam kitisztítani a gondolataimat, mégis hogyan kezdjek hozzá, ha ez a tökkelütött ennyire nem figyel az órákon? – Malfoy mégis mi a fenét csináltál hat éven keresztül? Eleve, hogy jutottál el idáig?

- Apám…

- Nem. Ne válaszolj. – ezzel eltelt legalább egy fél óra, ugyanis folyamatosan szidtam, ő meg védekezni próbált csak éppenséggel nem nagyon ment neki, mivel jelenleg nekem volt igazam. Adtam neki egy kis fogalmazást amit még helyben meg kellett írjon, és be kellett magolja a Demonstrate bűbáj elméletét nekem holnapra. Fejemet támasztva vártam mikor fejezi be az írást amikor eszembe jutott a kis nasi amit elraktam még aznap este. Kotorásztam a táskámban míg meg nem találtam a süteményeket amit majd éhesen be kezdtem kebelezni. Hirtelen arra figyeltem fel, hogy nem hallom a toll sercegését. Oldalra fordultam és szembe néztem Malfoy bamba arcával.

- Kész? – lenyaltam a mázt a mutató ujjamról.

- Nem tudok írni ha te itt eszel mellettem.

- Ez komoly? – megforgattam a szemeimet és adtam neki is párat még mielőtt el nem kezd itt nyáladzani nekem. Miután befejezte elraktam és felálltam a helyemről, hogy végre elinduljak a szobámba. – Nem tudod hány óra?

- Basszus!

- Mi van? – ijedten néztem rá.

- Tizenegy óra.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! – kerek szemekkel néztem rá, fantasztikus, már rég a hálókörletünkben lenne a helyünk, méghozzá két órája. Óvatosan sétáltunk az ajtóig és kikukucskáltunk úgy, hogy ne vegyen észre minket senki. Meggyújtottuk a pálcánkat a Lumos varázslattal és lábujjhegyen osontunk ki egészen a nagy lépcsőkig. Malfoy már épp menni készült amikor megragadtam a kezét kerek szemekkel.

- Mi az? – suttogta sürgetve – Már megbeszéltük, hogy holnap is találkozunk ugyan ott, mit akarsz még?

- Nem kísérsz a toronyig? – kezeimet tördeltem félelmemben, éreztem ahogy az adrenalin végigjárja a testemet. Komolyan kétségbe voltam esve mi lesz ha elkapnak, meg a multkori figyelmeztetése is rám hozta a frászt, ezek után mégis mit vár? Úgy tűnik nem erre számított ugyanis lelkifurdalás nélkül kiröhögött, méghozzá igencsak hangosan. Idegesen a vállára ütöttem, még a végén valamejk felvigyázó tanár meghall minket és mind a kettőnket be fog zárni. Neki könnyű, maximum három perc és leér, de nekem rengeteg lépcsőn kell fel mennem, a hetediken alszok, ott meg sok a tanár!

- Na megyek, találkozunk holnap. – megrázta a fejét és elsétált egyedül lefelé a pincébe teljesen magamra hagyva. Az adrenalin helyett idegesség vette át az uralmat a testemen ami arra késztetett, hogy vágjam pofán az állítólagos családi barátomat, de inkább elindultam én is a Griffendél háló felé. Hála az égnek nem kapott el senki út közben, és amikor beértem csak kevesen lézengtek a tűz körül, de az a pár ember inkább tanult, az egyikük Herm volt. Ültem vele még beszélgetni pár percet majd én is leültem gyakorolni a következő napomra, ugyanis Malfoy elvette azt az időt amit arra szántam volna, hogy megtanuljam a Piroinitio-t.