Virgie keservesen sírt mikor rátaláltam az egyik fülkében, karján látszott,
hogy erősen megszorították, mivel teljesen belilult a nyoma. Haja, amit szépen
beállított, teljesen tönkrement, össze-vissza tapadt az arcához, amit könnyek
áztattak és szétkent szempilla spirál. Frusztráltan léptem be mellé előhúzva a
pálcámat amivel egy kötést varázsoltam a kezére, legalább a többiek ne lássák
hogyan néz ki, nem kell tudjon erről senki se rajtunk kívül. Haját óvatosan
félretoltam az arcából, majd megpróbáltam előkeresni egy zsebkendőt a
táskámból, amit rögtön át is nyújtottam neki. Vártam pár percig míg egy kicsit
lenyugszik, csak utána kérdeztem meg mi történt, ő pedig szóról szóra mindent
elmondott.
„ Kirángatott, még a pálcámat sem tudtam használni, azt is elvette tőlem,
mikor egyszer nem figyeltem, úgy nézett ki, hogy előre felkészült erre, nem
pedig csak egy égből pattant ötlet volt. Mikor behozott ide ránk csukta az
ajtót engem pedig lelökött a piszkos földre, és hiába ellenkezdtem rám mászott,
és azzal fenyegetőzött ha nem engedelmeskedek akkor el tudja rendezni, hogy a
családomnak baja essen, utána kénytelen voltam tűrni míg megcsókol…undorító
volt…Azt hittem sose fejezem be a sírást, még meg is ütött mikor nem akartam
engedni, hogy a ruhámat lehúzza, azt hiszem akkor törte be azt ajtót Riddle.
Nagyon ideges volt, hálás kéne legyek, hogy jött, de…megijedtem tőle. Sose
láttam embert ilyen idegesnek, az arca eltorzult, a szemei pedig mintha vörössé
váltak volna barnáról, de…biztos csak a fény miatt láttam úgy, vagy mert
csúnyán bevertem a fejem mikor a földre estem. Még most is érzem a sebet. Nem
tudom mit mondhatott neki, mert nem hallottam, de utána nagyon gyorsan
elrohant…akkor Riddle kiment, azután jöttél te…Istenem…te küldted ugye? Ugye?”
Kerek szemekkel hallgattam a történetét, annyira koncentráltam, hogy észre
se vettem, visszatartom a lélegzetem egyes részeknél. A gyomrom fel alá
liftezett, szemeimből pedig úgy éreztem mindjárt kitörik a könnyzápor amit ezelőtt
próbáltam visszatartani, kezemmel automatikusan elkezdtem simogatni a lány vállát
amelyik nem volt bekötözve, majd magamhoz húztam amilyen lágyan csak tudtam.
Virgie magához szorított és újra elkezdett bőgni, szótlanul simogattam a haját,
tűrve, hogy a ruhámra sírjon, vártam addig míg teljesen meg nem nyugodott, csak
akkor mentünk ki a kagylókhoz. Szemem az ajtón ragadt meg, látszott, hogy a
fele le volt szakadva, eddig észre se vettem mikor bejöttem, mert annyira
siettem barátnőmhöz.
- Figyelj Virgie, menj most a szobánkba, pihenj le. Nekem még van egy kis
elintézni valóm, ezért itt kell maradjak.
- Ugye nem akarod megátkozni? – kérdezte ijedten.
- Egy átok kevés lenne ehhez, egyenesen megölném ha lehetne, de úgy tűnik
Riddle helyettem elrendezte a dolgokat. Pihenj le, beszélünk holnap, és tartsd
elöl a pálcádat, bár kétlem, hogy ezek után hozzád merne még jönni.
- Ho-honnan veszed? – kérdezte miközben elcsuklott a hangja. Komoran rá
néztem a tükörből, miközben én magam is próbáltam magam összeszedni.
- Azért, mert rájöttem valamire. Felnéznek a barátai Riddle-re, az ő szava
szent, és ha tényleg minden úgy történt ahogy te mondtad akkor nem kell félj.
- Te küldted, ugye?
- Én.
Csak valamikor éjjeli kettőkor érkeztünk vissza a klubhelységbe, Riddle-el
kettesben sétáltunk, most a barátai nem tartottak velünk, de lehet jobb is, úgy
éreztem ha meglátom bármelyiket is akkor úgy elátkozom, hogy bekerülök az
Azkabanba. Egymás mellett sétáltunk, a fiú arról beszélt mennyire ügyesen
viselkedtem Lumpsluckal, sőt, meg is dicsért milyen hamar a kisujjam köré
tudtam csavarni, ezt inkább anyának köszönhetem, ő tanított meg arra hogyan kell
hamar elvarázsolni a férfiakat anélkül, hogy bármit is tennél. Ráadásul a vörös
ruha is dobhatott valamit a hatáson. Csak mosolyogni tudtam ezen, valahogy nem
volt kedvem beszélni, mert az az igazság, hogy nagyon féltettem Virgie-t, bár a
mosdóban nagyon határozottan beszéltem vele, mégis legbelül legalább annyira,
mint ő, én is aggódtam, hogy mi lesz ebből. Riddle-től még nem mertem
megkérdezni semmit, de úgy véltem valamikor csak fel kell hoznom a témát, ezért
váratlanul szóba hoztam. Arca nem változott meg, csak annyit tett, hogy
sóhajtott és égnek emelte sötétbarna szemeit, majd vissza rám.
- Felesleges aggódnia a barátnődnek miatta, vagy te féljél. Beszéltem vele,
belátta a hibáját és megígérte többet hozzá se szól, ha a szavát adta akkor úgy
is lesz.
- Virgie-nek is a szavát adtak, erre a következő pillanatban meg akarta
erőszakolni.
- Nem akarok fellengzősnek hangzani, de neked is be kell vallanod, hogy van
némi különbség az én szavam és az ő szava között. – „nem tudom mit mondhatott
neki…”, jutott eszembe Virgie hangja a fejemben.
- Ahm, rendben.
- Nem kérek sokat Dahlia, csak annyit, hogy bízz bennem.
Egy szó sem esett erről többet köztünk a továbbiakban. Virgie csak lassan
tudott visszatérni a mindennapjaihoz, ez egy akkora traumaként érte, hogy
szerintem nem is tud normális lenni ezek után egy jó darabig, néha megfigyeltem
a viselkedését órákon, meg mikor beszélgettünk, elég átlagosan viselkedett a
történtekhez képest, viszont ha megjelent Avery kicsit összerezzent, pedig a
fiú még csak rá sem pillantott. Úgy tűnt Riddle-nek igaza volt, tényleg távol
tartotta magát barátnőmtől, ezért én is megnyugodtam, az egyetlen aki ideges
volt több nap után is az Helen volt. Amint megtudta mi történt a bulin rögtön
fel akarta ő is keresni, de megmagyaráztuk neki mi történt, és ha lehet úgy
tűnik még jobban beleszeretett Riddle-be, neki elkerülte Virgie történetéből az
a részlet mennyire ijesztően nézett ki mikor belépett, és hogy robbantotta ki
az ajtót. Ő ezt inkább lovagiasnak tartotta, ezért egyikünk sem szólt bele, így
is eleget szenvedett miattam, szóval én még annyira se szóltam közbe mikor
felhozta ezt a témát, inkább hallgattam és addig is foglalatoskodtam valami
mással. Mondjuk a tanulással, mivel kevesebb, mint öt napom maradt az első
vizsgámig, ami nem más, mint a Bájitaltan. Egy teljes napig nem aludtam, csak
úgy tudtunk elérni a hatod éves anyaghoz, és azóta is a főzeteket csinálom és
gyakorlom, írom a házikat szorgosan és amikor csak tudom a választ közbeszólok,
hogy szerezzek jó pontokat a tanárnál.
Megígértem Riddle-nek, hogy be fogok kerülni a klubjába a tanárnak, ez volt
az egyességünk, ezért én is meg kellett tegyem a megfelelő lépéseket, néha még
undorodtam magamtól, mert annyira tenyérbemászóan viselkedtem. Legalább úgy tűnt
kezd beválni, mert óra után volt, hogy magához hívott és megdicsért, de ez még
mindig nem elég, egy meghívást akarok az egyik összejövetelükre, egyszerűen nem
tudtam mit kellene tegyek, hogy ezt elérjem. Én úgy gondoltam mindent megteszek
ami csak az erőmből kitelik, és bár Riddle nem mondott semmit ezzel
kapcsolatban én valahol éreztem, hogy
nincs megelégedve, ezért kénytelen voltam drasztikus lépésekhez folyamodni.
Szerdán óra után megajándékoztam a kedvenc italával, amitől egyszerűen el
volt ragadtatva, de azért mégis tetette, hogy nem kellett volna semmit se
tegyek, viszont én meg ragaszkodtam, hogy valamivel megajándékozzam amiért
ennyire próbál segíteni nekünk az órán. Ez félig igaz is volt, tényleg nagyon
sokat segített ő is, csak néha nem mindent értettem, mert nem kerültem teljesen
fel arra a szintre.
Nyújtózkodva ültem le vacsorázni, mikor meglepetésemre egy bagoly szállt le
elém, nem ismertem fel, ennek ellenére mégis elvettem tőle a levelet, de
mielőtt a madárnak adhattam volna egy kis ennivalót máris tovább szállt.
Barátnőim kíváncsian hajoltak közelebb hozzám miközben kibontottam a levelet.
- Na, na! Kitől van? Mondd már. – Helen bedugta az arcát az enyém mellé. –
Hííí…
- Ki az? – kérdezte most már Virgie is miután mind a ketten végig olvatuk a
levelet legalább háromszor.
- Tessék. – adtam át neki, miután körbe néztem lát-e minket a személy aki
küldte.
- „Kedves Dahlia, várlak a szokásos
helyünknél fél óra múlva. Siess”. Ez csak Marcorvius lehet, nem?
- Pontosan, nem beszéltem vele nagyon rég...
- Biztosan rosszul esett neki amiért mással mentél arra a hülye partira. –
rázta meg a fejét Helen.
- Erről nem én tehetek, az egyesség miatt mentem csak. ÉS ő is remekül
elszórakozott egy lánnyal, tehát most kvittek vagyunk.
- Egyesség? – kérdezte Virgie belekortyolva a kakaójába. Helen is felemelt
szemöldökkel nézett rám várva a folytatást. Halántékomat dörzsölve elmeséltem
nekik.
- Remélem nem gondoltátok komolyan, hogy Riddle csak úgy elkezdene nekem
tanítani, mit gondoltok miért próbálok annyira kedves lenni a tanárral? Az
egyességünkben az állt, hogy szívesen tanít, de csak akkor ha bekerülök az öreg
klubjába.
- Semmi, ennyi az egész. Várom a levelét, remélem még a vizsga előtt elhív,
mert még se híre se hamva…
- És mi történik, ha nem hív meg? – kérdezte Helen kerek szemekkel. – És
neki ez miért jó egyáltalán?
- Fogalmam sincs…mindkét kérdésre a válasz. – legyintettem.
Hamar megvacsoráztam, hogy érjek oda időben az üvegházba, nem akartam
megvárattatni Marcorvius-t, pedig legszívesebben ezt tettem volna, mert még
mindig elég élesen élt bennem az emlék a lányról akivel a bulin volt, és ha ez
nem lenne elég még most is szoktam őket látni együtt a folyosókon amitől a szívem
szinte megszakad. Ezen gondolkodva sétáltam végig a kastély szélén egészen a
találkáig, odaérve kinyitottam az ajtót és beléptem a kertbe, csak most nem
vártam annyira a találkozásunkat, mint az előbbit. Féltem. Az az igazság, hogy
féltem, el sem tudtam képzelni miért akar pont most találkozni velem, és volt
egy olyan sanda érzésem, hogy ő sem örült a páromnak pénteken, ezért egy
érdekes beszélgetés elé néztünk, az egyszer biztos.
Beérve rögtön észrevettem helyes arcát, kezét felrakta a padnak a
hát támlájára, szemei szinte üresek voltak, úgy nézett ki, hogy teljesen
elbambult, ezért csak félve mentem oda hozzá és elkezdtem integetni az arca
előtt, hogy vegyen észre. A semmiből felkapta a fejét, majd szemével lenézett a
mellett lévő üres helyre, jelezve, hogy üljek én is oda.
- Tom…Riddle…eh? – mintha magában beszélt volna olyan halkan motyogott. –
Sose gondoltam volna, hogy képes ilyen végletekig elmenni.
- Miről beszélsz? – kérdeztem most már egy kicsit frusztráltan, mert nem
értettem semmit sem abból amit mondott. – Te is elmentél valakivel, hát én is.
Miért gond ez?
- Az a gond, hogy kivel mentél… - nézett rám őszintén.
- Nem értelek…én komolyan megpróbáltalak megérteni, de most már egyszerűen
feladom.
- Lumpsluck meghívott a klubba, pénteken lesz a találkozó héttől, az
irodájában. A meghívó is valószínűleg már az ágyadon van.
- Miért mondod el te nekem, és honnan…
- Tessék… - előhúzott a talárjából egy levelet. Összevont szemöldökkel
néztem rá, majd a fiúra aki elém tartotta. – Vedd csak el, téged illet.
- Engem… - motyogtam miközben elvettem tőle, hogy aztán elkezdjem magamban
elolvasni.
„ Dahlia, kincsem!
Roppantul büszke vagyok az
eredményeidre, eljutott ide a madárka, és azt csicseregte, hogy nagyon ügyes
vagy, csak így tovább, ne felejtsd el a céljaidat! Apukád remekül van,
rengeteget dolgozik, mint mindig, de hát megérted ugye…Örülök, hogy írtál már
én is gondolkoztam azon, hogy kéne küldjek egy baglyot, csak valahogy sose vitt
rá a lélek, inkább megvártam szólj te amikor van időd.
Nem akarom erőltetni, vagy
siettetni, de lassan gondolkozhatsz azon kivel akarsz megházasodni hetedik éved
után, valami helyes férfira gondolj, olyasvalakire aki méltó. Ezzel
kapcsolatban is várom válaszodat, természetesen. Kitartást.
Üdvözlettel
Anya”
Idegességemben összegyűrtem a levelet, éreztem ahogy legszívesebben ezzel
együtt megütöttem volna Marcorvius-t, viszont mikor ránéztem azt olvastam le
róla, hogy teljesen készen áll arra, hogy elátkozzam, ezért inkább kisimítottam
a levelet, kettébe hajtottam, majd beraktam a belső zsebembe.
- Magyarázatot.
- Szeretlek. Ezen nincs mit többet magyarázzak, de ha ragaszkodsz hozzá
akkor… - nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, ajkaimat az övére
tapasztottam, karjaimat pedig körbe fontam a tarkójánál.
Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó ebben az életemben, a szeder illat
émelyítően erős volt, azonban ebben a pillanatban semmi más sem érdekelt, csak
az amit Marcorvius mondott. Lehetett hazugság, vagy igazság, becsapás vagy sem,
nem érdekelt. Ezt a mondatot akartam tőle hallani év eleje óta, azóta epekedek
ezért, és most eszem ágában sem volt kihagyni egy ilyen alkalmat.
Szenvedélyesen csókoltam, óvatosan beleharapva alsó ajkába, s miután ő is
lenyugodott a karjaim között ugyanolyan erőteljesen visszacsókolt, egyik kezével
hajam húzva, míg a másikkal közelebb húzva magához. Tökéletesek voltunk együtt,
tökéletesek. Ez sajnos nem tartott olyan sokáig, mivel kissé eltolt magától, én
pedig félig nyitott szemekkel néztem az arcát. Általában fehér bőre most kissé
kipirosodott, mélyen szívta be a levegőt, haja összeborzolva meredt
össze-vissza.
- Ezt…ezt nem kellett volna. – rázta meg a fejét kétségbeesetten, majd
gyorsan körbe nézett. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki se látott minket
elkezdte igazgatni a haját.
- Miért? Miért ne szabadna, áruld el nekem!
- Nem, megmondtam nem lehet. – rázta meg a fejét. – Legszívesebben én
vennélek el feleségül, de…
- Akkor tedd azt. Vegyél el. Anya biztos boldog lesz. – könnyes szemekkel
néztem rá, már úgy éreztem komolyan képes lennék bármire csak, hogy az enyém
legyen.
- Nem lehet, kérlek, nagyon nagy bajba kerülhetek, már attól is, ha csak…
- Szülők. – fejeztem be helyette. Elgondolkodva nézett rám, majd lassan
bólintani kezdett. – Már kiválasztották neked, hogy kit vegyél el, ugye?
- K-ki. Sajnálom. – lehajtotta a fejét szégyenében én pedig teljesen
összetörtem. Amennyi erő még maradt bennem azt arra használtam fel, hogy
felálltam ültömből és elindultam kifelé.
- Dahlia. – kiáltott utánam, amitől csak nehezebb volt kifelé mennem. – Ha
jól sejtem többet nem akarsz beszélni velem, meg látni se…ezért…csak azt ígérd
meg nekem, hogy odafigyelj Riddle-re.
- Ha ez téged boldoggá tesz. – feleltem szárazon.
Lassan sétálva mentem visszafelé a kastélyba, pont velem szembe jött Riddle
kifelé, ettől csak savanyú mosolyra húztam a számat, eszembe jutott Marcovius
kérése. Észre se vettem Riddle mennyire feszültnek tűnik, ezért ugyanolyan
fásult tekintettel mentem tovább a hálótermek irányába, mára semmi erőm nem
maradt tanulni, pedig tudtam, hogy ha Riddle visszajön akkor nemsokára azt
akarja, hogy menjünk fel a könyvtárba tanulni. Szemeimet dörzsölve léptem be a
szobába ahol a lányok már vidáman vártak, Helen Lumpsluck levelét energikusan
előttem lóbálta, míg meg nem látta az arckifejezésemet, akkor aggódva odalépett
hozzám Virgie is letéve az ágyára a könyvet amit olvasott. Zokogva törtem ki
nekik, ők pedig jó barátnő módjára megölelgettek és elhordták minden féle
vadállatnak azt akit szerettem, de ekkor még ez is jól esett. Én nem voltam
képes meg sem
szólalni legalább fél órán át, annyira sírtam Helen vállán, csak
akkor hagytam abba mikor egy kopogást hallottunk a szobánk ajtaján. Gyorsan
elbújtam az ágyamba nehogy valaki meglásson ilyen állapotban, míg Virgie
kinyitotta az ajtót és beszélgetett egy lánnyal. Megtörölve könnyeimet
kikászálódtam a matracról.
- Üzenet, hogy menj a könyvtárba. Sajnálom. – húzta el a száját.
- Urgh, Riddle nem igazságos, igazán megérezhetné ha egy lánynak összetörik
a szíve!
- Helen. – szólaltam meg félig nevetve. – Ha így folytatod még a végén
megutálod.
- Lehet az a célom. – motyogta idegesen levágódva a saját ágyába.
Mintha mi sem történt volna, mentem tanulni újra Riddle-el, már untam a
könyvtárat, de szerinte már csak nagyon kevés van, csak a Szerelmi bájitalt kell
teljesen megtanuljam, mert az valamilyen oknál kifolyólag sosem sikerül úgy
ahogy kéne, ezért is ülünk újra a sok könyvespolc között. Igazából egész végig
egymáshoz sem szóltunk, még mikor lefelé mentünk a pincébe akkor sem szólaltunk
meg, csak akkor mikor elhibáztam a bájitalt, kisegített, magyarázott, de azon
kívül mást nem beszéltünk, mint ahogy eddig, a meglepetés inkább az volt, hogy
még Lumpsluck meghívójáról sem szólt semmit, e helyett inkább hallgatott és
tanítgatott tovább, ezzel pedig én tökéletesen meg voltam elégedve. Túlságosan
szsomorú voltam, és az sem érdekelt mennyire látszik az arckifejezésemen vagy
sem, én úgy éreztem, hogy végig kifejezéstelen tekintettel csinálom a
dolgaimat, viszont párszor Riddle sötét szemei elidőztek rajtam, ilyenkor
erőltetetten rámosolyogtam azt kívánva bárcsak békén hagyna.
Pénteken még mindig teljesen magamba fordulva sétáltam le a lépcsőkön,
hogy elinduljak a tanár irodájába, mikor szerencsétlenségemre a klubtagok kint
vártak a nappalinál, beleértve tehát Marcorvius-t is, viszont úgy tűnt, hogy ő
most nem fog jönni, mivel sehol sem találtam. Úgy éreztem magam, mint egy
szerencsétlen ahogy leértem, ugyanis a többi fiú olyan büszkén állt a kanapék
körül, én meg annyira erőtlennek és védtelennek éreztem magam, legszívesebben
lefeküdtem volna aludni, ha lett volna rá lehetőségem.
- Indulunk akkor? – kérdezte Riddle kihúzva a hátát, miközben barna
szemeivel kereste a tekintetem, én viszont kifelé néztem az ablakokon a tó
mélyébe.
- Nem kötelező megvárni. Eltalálok odáig.
- Mi mindig megvárjuk a klubtagokat. – szólalt meg Lestrange, felemelt
szemöldökökkel néztem rá, Riddle pedig helyeslően bólintott.
- Pontosan, tehát úgy vélem akkor mehetünk is, nemde?
Megvonva a vállaimat elindultam közöttük a tanárhoz, de már akkor teljesen
úgy éreztem magam, mintha kívülálló lennék, ráadásul valamiért úgy nézett ki,
hogy a többiek nem igazán mernek
hozzám szólni, ezt pedig végképp nem tudtam hova tenni. Egymás között remekül
elbeszélgettek én pedig csendben sétáltam, majd csodálkozva vettem észre, hogy
Riddle mellé kerültem, pedig emlékeim szerint ő hátrébb volt, mint én.
Összevont szemöldökkel néztem fel rá, ő viszont csillogó szemekkel mosolygott
le rám, majd visszafordult Avery-hez, aki nagyon magyarázott neki valamit. Ökölbe
szorítottam a kezemet mikor ránéztem a szőke hajú fiúra, még mindig nem
békéltem meg teljesen azzal, hogy majdnem megerőszakolta a barátnőmet, és most
e miatt továbbra is kissé sokk hatás alatt van.
Észre se vettem mikor érkeztünk meg az öreg szobájába, csak azt tűnt fel,
hogy már mosolyogva köszönök neki meg a többi diáknak, úgy tűnt a tanár még két
Hugrabugost választott ki, egy Griffendéles lányt és három Hollóhátast akik
közül meglepetésemre csak egy volt lány, a másik kettő fiú közül pedig rögtön
megismertem az egyiket. Iwitirius Ewras csillogó szőke haja oldalra fésülve,
jégkék szemeivel pedig most a tanárt méregette, ezért volt alkalmam gyorsan
beleolvadni a többi Mardekáros közé.
- Ülj mellém. – suttogta fülembe Riddle, amitől éreztem, hogy libabőrös
lesz a hátam és nem éppen a legjobb értelemben. Akaratlanul is eszembe jutott
Marcorvius utolsó szavai mielőtt kiszaladtam volna a titkos helyünkről.
Óvatosan leültem mellé a székre, szemeimmel inkább a tanárt néztem, de így is
éreztem, hogy bámulnak.
- Örülök, hogy mindenki el tudott ma jönni, oh…várjunk csak, hát hol van
Reus?
- Ma nem tudott jönni. Megbetegedett. – szólalt meg valahonnan hátulról
Lestrange.
- Ezt sajnálattal hallom, jobbulást kívánok neki. – bólintott a tanár, úgy
tűnt tényleg komolyan gondolja amit mondott, viszont a másik pillanatban újra
vidáman fordult felém. – Most pedig, bemutatnám nektek Dahlia Wagnert, aki most
jött először ide a mi kis találkánkra. Mindenki üdvözölje szeretettel.
Esetlenül integettem nekik, majd vörös arccal leeresztettem a kezemet mikor
megláttam, hogy minden szem rám szegeződik, bár a lányok mintha egy kicsit megörültek
volna, hogy végre nem egy fiú jött, amit meg is tudok érteni. A tanár ezután a
rövid bemutatás után, rögtön szóba hozott pár témát amiről aztán elkezdtünk
beszélgetni, legalábbis a többiek, én nem szívesen szóltam közbe, főleg mikor
szóba jött a Legendás Lények Gondozása óra, mert annál aztán tényleg nem volt
túl sok tapasztalatom, inkább figyeltem a többiek véleményét, aztán hamar rá is
jöttem, hogy a legtöbbet Riddle beszél, és akárhányszor megszólal a többiek
mind csodával tekintettek rá. Nem tartottam magam a legjobb ember ismerőnek, de
azért ilyen dolgokat én is észrevettem, még a tanár is teljesen el volt ájulva
tőle, ezért normális, hogy meglepetten kapkodtam a fejemet. Hirtelen felálltam
a helyemről, valamiért úgy éreztem szükségem van egy kis levegőre, ezért
bocsánatot kértem, és kivonultam a mellékhelységbe ahol meg is mostam az
arcomat. Sóhajtva néztem az arcomat a homályos tükörben, az arcom vörös volt,
szemeim pedig fáradtak, ha már az arcom ilyen szerencsétlenül nézett ki, akkor
legalább a hajamat próbáltam helyre rakni, ekkor lépett be a Griffendéles lány.
Unottan nézett végig rajtam.
- Üdv. – szólalt meg végül nekitámaszkodva a falnak. – Lumpi kért meg, hogy
jöjjek utánad, mert sápadt voltál.
- Minden rendben…és kösz. – bólintottam miután lelapítottam kezeimmel a
hajamat. Már indult volna vissza mikor hirtelen ötlettől vezérelve
megszólítottam. – Bocsánat! Kérdezhetnék valamit?
- Fogd rövidre. – felelte sóhajtva.
- Mindig ilyen ez a…klub?
- Mármint? – kérdezte összevonva a szemöldökét.
- Mármint, nekem úgy tűnik, mintha Riddle vezetne, és mindenki felnézne rá.
- Hmpf. – a lány karba tette kezeit, elgondolva meredt a földre. – Igen,
általában ilyen. Én nem igazán vagyok oda érte. Helyesnek helyes, az biztos,
csak valahogy az aurája…vonz. Mindenkit.
- Mindenkit. – motyogtam magamban.
- Hogyha pedig elér hozzád…nincs menekvés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése