Harmadik rész

Reggel vörös szemekkel ébredt szobatársnőm, nem jött, hogy elhiggyem komolyan miattam lehetett ennyire kiborulva, kellett legyen valamilyen normális oka is amiért ennyit sírhatott. Segítség kép kisminkeltem, ő maga nem tudta mennyire borzalmasan is néz ki mikor rám nézett félig kómásan az ágyából, de én tudtam, hogy valószínűleg furán fognak tekinteni rá, rosszabb esetben akár meg is kérdezhetik mi a baja. Ezért letámadtam egy ecsettel és alapozóval még mielőtt normálisan fel tudott volna kelni, utána kentem magamra is egy keveset, rájöttem így sokkalta több az esélye annak, hogy ne vegyék észre az én fáradtságomat sem, ezért kértem anyától pár smink cuccot, pontosabban egy alapozót kértem és ecsetet, de anya amilyen túlbuzgó ilyen csajos ügyekben képes volt küldeni egy teljes dobozt tele különféle dolgokkal amiket azt se tudtam pontosan mire és hova kell használni, ezért amikor reggel kinyitottam fél kómás tekintetemmel majdnem ki is hajítottam a többségét az ablakon. Haruno volt az egyetlen aki ebben megállított és ügyesen elmagyarázta mit hogy kell alkalmazni, még akkor is erről ecsetelt mikor mentünk reggelizni utána végezni a feladatunkat. Bólogattam minden egyes szavára reménykedve hátha hamarabb befejezi, viszont ettől csak még jobban lázba jött, így sóhajtva beletörődtem ez el fog tartani egész napig.

Továbbra is szállítottam ki a cuccokat, utána átvettük a csapat új ütőit amiket az iskola szerzett, mivel a régiek kissé már ütött-kopottak voltak, ezért jó hogy most már le lettek cserélve. Csillogó szemekkel fogtam kezembe az első új ütőt, szinte perverzül kezdtem fogdosni, de erre csak akkor jöttem rá mikor észrevettem, hogy a lányok elég furcsa tekintettel néznek rám, de kimagyaráztam, hogy ez csak az elkötelezettségem miatt volt. Eközben nem felejtettem el, hogy aznap még kell beszéljek az edzőnővel, ugyanis befejeztem az első kötetet amit nekünk adott, innentől pedig nem tudom mégis mi várhat rám, valószínűleg rám sóz még vagy húszat, hogy véletlenül se unatkozzak.

Valamikor délután tájt elsunnyogtam a munkámról és elmentem a B pályához ahol az első évesek edzettek, ott volt a három edző is, ezért óvatosan és tisztelettudóan megközelítettem a nőt oldalról. Meglepetten nézett rám, mikor félre hívtam, hogy tudjak vele beszélni valamilyen sürgős üggyel kapcsolatban.

- Hallgatlak Nakagawa. Mi a probléma?

- Befejeztem a kötetet amit kaptam öntől. – feleltem kicsit összehúzva szemeimet várva egy reakcióra. Nemsokára meg is érkezett, feljebb tolta a szemüvegét és elhívott messzebb a pályától egy épület felé, úgy tűnt az irodája irányába megyünk. Kivett a zsebéből egy kulcsot amivel kinyitotta az ajtaját, besétált előre és leült a forgó székébe, jó formán nem is volt időm normálisan körbe nézni mivel a nő rögvest felém fordult összekulcsolva kezeit  a szék karfáján.

- Megtudhatnám mégis hogy tudtad elolvasni alig két hét alatt?

- Szorgalmas diák vagyok. – feleltem vigyorogva, egy pillanatig elfelejtettem kivel is beszélek, ezért komolyabb lettem. – Elnézést. Uhm, szeretem a játékot, mégis mi mást mondhatnék? Ez az egyetlen kifogásom.

- Rendben. Akkor most szépen írsz egy tesztet. – sóhajtva az íróasztala felé fordult vissza ahol kinyitotta az egyik fiókját és egy temérdek papírt vett elő. – Hat oldalas teszt kérdés, egy és fél órád lesz összesen erre, minden kérdésre körülbelül egy perced lesz válaszolni. Készen állsz most vagy esetleg hívjalak vissza mikor magabiztosabb vagy?

- Most. – feleltem szinte rögtön. Tudtam mire megy ki ez a játék és nem fogok veszíteni, pontosan ezért elfogadtam az ajánlatát, felesleges tovább húznom az időt.

Bólintva kezével egy másik üres szék felé intett ahova leültem. Négy óra tíz perc volt, ezért tizenötkor elkezdhettem a felmérését, elég nagy csend volt ahhoz, hogy tudjak koncentrálni, mivel az ajtó és az ablakok be voltak zárva még kintről se szivárgott be semmilyen kiáltozás vagy egyebek, csak a tesztre figyeltem teljes erőbedobásommal. Volt olyan kérdés amire több kellett, mint egy perc, de a továbbiak valahogy kárpótolták ezt, egymás után ixeltem a táblázatba, még csak fel sem néztem a papírból, mert tudtam, hogy azzal is csak becses időt veszítek, a helyett, hogy tökéletes eredményt érjek el. Amint a ceruzámnak a hegye elfogyott az írástól és az ixeléstől váltottam gyorsan, egy kicsit a lámpaláz így is a hatalmába kerített, nem tudtam mennyit kell elérjek ahhoz, hogy átmenjek vagy mi történik ha át sem megyek. Egyszerűen nem maradt időm ilyesmikre gondolni miközben sebesen írtam.

A nő türelmesen nézte át a tesztemet, kint még változatlanul világos volt mikor kopogás hallatszott az ajtón, rögtön utána pedig szégyenlősen benyitott valaki. Megfordítottam a fejemet, hogy lássam ki jött be, majdnem hátraestem a széken mikor megláttam Eijun fáradt tekintetét, de amint felismert vigyorogva intett nekem. Én is próbáltam köszönés kép vissza mosolyogni rá, de lekötött a saját tesztem miközben vártam az eredményemet. Eijun meg akart szólalni, de Takashima sensei egy tenyér felnyújtással elhallgatatta mielőtt megszólalt volna, ezt nevezem határozottságnak.

- Nakagawa. – szólalt meg hosszan töprengés és átnézés után. – Ez tökéletes.

- Wuaaa!! – Eijun kikapta a kezemből mikor az edzőnő felém nyújtotta, ezért nem is gondolkodva kapott a nyakára egy nagyobb taslit amit jajgatva kezdett simogatni, ezt a pillanatot pedig kihasználtam arra, hogy kivegyem a kezéből a papíromat. Egy hatalmas 100-as volt rá írva, tehát felesleges lett volna újra nézzem én is, csak meg akartam bizonyosodni tényleg jól hallok.

- Köszönöm. – szólaltam meg mosolyogva.

- Ezt csak magadnak köszönheted. Nem tudom hogyan csináltad, de nem is érdekel. Továbbra is ilyen eredményeket várok. – szigorúan bólintott, majd felállt székéből és a nagyobb könyvespolc felé indult ahonnan levett két vaskosabb kötetet. Hát elkezdődött. – Ezek elméletileg május közepei tanulmányok amiket az utolsó hétig meg kell tanulni. Menedzserkedés kezdőknek és A dobók kezelése, mindkettő Tanaka Daichi tanulmányai, kemény kötetek, de ezeket, meg amit már megtanultál kellenek első szemeszterben. Sok sikert.

- Köszönöm. – feleltem miközben átvettem a két kötetet megszemlélve egyiket a másik után, mikor hirtelen eszembe jutott valami. – Takashima sensei…nekem miért kell csak a dobóról?

- Mindenkinek azt fogom adni amihez a legjobban ért, úgy tűnik te ehhez értesz, bár még az ütőhöz is úgy néz ki van egy kevés hajlamod.

- Akkor ha minden jól megy te fogsz vele menedzserkedni mire befutok? – Eijunk izgatottan fordult felém.

- Ne viccelj, sose menedzserkednék egy ilyen szerencsétlen mellett. – feleltem automatikusan mire puffogva kezdett biztosítani róla, hogy ő igenis ügyes.

- Akkor, ha nincs is több kérdése elmehet, mint látod nagyobb problémám is van ennél. – mind a ketten jelentőségteljesen néztünk a fiúra aki felháborodottan magyarázta, hogy ő nem egy teher, de a végét már nem hallottam, mivel elköszöntem mindkettőjüktől és kimentem az irodából.

Sóhajtva néztem a temérdek anyagot, úgy éreztem a legnehezebb a menedzserkedés lesz, mivel a dobást hamar meg fogom tanulni. Leraktam a könyveket az ágyamra, majd visszamentem a feladataim végzéséhez. Gyorsan bocsánatot kértem a többiektől amiért egyedül hagytam őket, mivel nem akartak elengedni bűntetlenül megint kiküldtek a felsőbb évesek a vizek kiosztásához, ezért újra rohangáltam össze-vissza a játékosok között. Annyira nem volt rossz ez a munka, mert legalább volt elég időm ahhoz, hogy megfigyeljem őket játszani, annyira izgatott arckifejezésem lehetett, hogy rossz elképzelni. Lihegve vetődött le este mellém Eijun újra megáldva a társaságával. A többiek már rég vacsoráztak, de ő még mindig rohant kint, ezért meglocsoltam az arcát vízzel és odaadtam rögtön neki kettőt. Rám bízták ezt a feladatot, pontosabban addig míg az utolsó diák le nem lép a terepről, és mivel ő volt az utolsó reménykedtem most már befejezi az öngyilkos merényletet.

- Nem akarsz pihenni egy kicsit? Szerintem mindenki felfigyel a motivációdra meg határozottságodra, de ez semmibe megy ha meghalsz itt.
- Nem halok. – lihegte fáradtan.
- Az állapotod mást árul el. – feleltem megborzolva a haját. – Tudod, egyszerűbb lenne ha az orrodon vennél levegőt és a szádon kifújnád…meg ha nem beszélnél miközben futsz.
- Honnan veszed? – kérdezte kíváncsian. Laposakat pislogva néztem rá, erre a kérdésre nem számítottam.
- Erről olvastam abban a könyvben amiből 100-at kaptam. – feleltem szemrebbenés nélkül a hazugságot. Bár nem volt akkora nagy, hiszen ha úgy vesszük az edzőm mondta csináljam ezt, ő pedig ért a szabályokhoz, a könyv pedig a szabályokról szól, tehát…
- Wow, még mindig nem hiszem el, hogy sikerült.
- Ha szereted normális, hogy sikerül.

Elbeszélgethettük ott vagy egy órát, mire rájöttem annyira nem is rossz ember, mint ahogy elsőnek látszik. Mosolyogva tárgyaltuk a baseballt, mégis mi másról beszélgethettünk, mikor mind a ketten ezt szeretjük a legjobban? Közben persze figyeltem nehogy elszóljam magam, hogy olyasmiket is tudok amiket csak egy játékos kellene tudjon. Kilenckor kétségbeesetten kezdett újra futni, mert eszébe jutott, hogy még nincs vége az edzésének, én pedig arról feledkeztem meg, hogy nem ettem egész nap csak reggelit, most meg éhezem, mint egy kutya. Korgó hassal mentem vissza a szobámba, ahol barátnőm vigyorogva letámadott egy csomag chipsel, aminek a felét rögtön meg is ettem. Beszélgettünk egy darabig, egy szó sem hangzott el a tesztről, vagy az egyéb könyvekről amiket minden bizonnyal rögtön észrevett az ágyamon, e helyett a fiúkról kezdett beszélni és a fiúról aki milyen aranyos az osztályunkban. Türelmesen hallgattam beszédét az ágyamból, tizenegykor viszont már csak szuszogást hallottam, ezért gonosz mosollyal az arcomon elindultam átöltözni és kimenni edzeni kicsit. Körülbelül fél kettőkor jutottam oda, hogy egy csomó bemelegítés után elkezdtem az ütést gyakorolni, mert ha az edző felfigyelt erre, akkor azt jelenti kell még gyakoroljak. A gondolatok teljesen kiszálltak az agyamból ahogy egyre többet edzettem és amint a dobáshoz érkeztem csak arra tudtam figyelni mit csinálok rosszul, mert úgy nézett ki bármennyire is próbálom azt a dobást elérni valahogy nem sikerült sehogy sem. Legalább két óra fárasztó szerencsétlenkedés után feladva leestem sokadjára a földre, de ez úttal ott is maradtam a porban beszívva a koszos levegőt. Kezeim teljesen elzsibbadtak a folytonos megeröltetéstől, ezért most fel sem tudtam volna állni ha magamtól kellett volna…azonban egy segítő kéz felemelt a földről. Ijedten fordultam meg, hogy lássam ki volt az. Miyuki Kazuya félmosollyal a száján felemelt a fél kezével mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Egyre csak egy dolog járt az agyamban, mégis hogy a fenébe fogom ezt kimagyarázni? Lány létemre, ráadásul éjjel itt játszok, miközben menedzserkedni jöttem ide. Nagyot nyelve néztem a kezét amivel elengedett mikor már két lábra tudtam állni normálisan, bár a lábaim így is remegtek.

- Mi lenne ha megfognám neked a labdát?

Annyira lesokkoltam, hogy köpni nyelni sem tudtam, mégis mi a fene történik itt? Lehet jó fej, legalábbis ahogy hallottam lányoktól, de azért senki se reagálna így a legtöbb helyzetben, ráadásul mégis honnan került ide? Biztos nem a semmiből…nagyot nyelve néztem ahogy meg sem várva a válaszomat elindul a másik oldalra és felveszi a védőfelszereléseit, én pedig még mindig kerek szemekkel nézem őt a sapkám mögül, amit a biztonság kedvéért még most is hordtam. Teljesen megkövülten figyeltem ahogy leguggol és egy önelégült vigyorral az arcán vár rám, hogy kikerüljek a transzból.

- Én ráérek, nem kell sietni. – csak ez után a mondata után jöttem rá, hogy tényleg komolyan kérdezi és nem érdekli, hogy lány vagyok.

Határozottan bólintottam és felvettem az állásomat amit eddig annyit gyakoroltam, és most valamiért mintha sokkalta egyszerűbb lett volna, mint az ezelőtti alkalmakkor. Mélyen beszívtam a levegőt és lassan hátra húztam a jobb kezemet, lábamat behajlítottam, testemet pedig kicsavartam valamennyire, majd hirtelen erővel dobtam el a labdát, de csak nem sikerült teljesen jól dobnom, mivel a lábamat nem tudtam újra behajlítani ahogy előre dobtam, a másikat meg teljesen hátra húzni, így a labdám sokkalta balrábbra ment, viszont így is elkapta Miyuki. Hatalmasat szólt ebben a csendben. Lihegve leraktam a lábaimat, teljesen elvörösödött az arcom, megalázva éreztem magam amiért egy ilyen tehetséges fiú el akarta kapni normálisan a labdámat, de én olyan szerencsétlenül dobtam, hogy teljesen balra fordult. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, kezeimmel pedig megtámaszkodtam a térdem segítségével, legszívesebben a falba ütöttem volna idegességemben.

- Dobtál valaha bal kézzel? – meglepetten néztem fel Miyuki senpaira, aki vigyorogva állt most már előttem. – Szóval nem. Próbáld csak ki, bátran.

Határozottan bólintottam, bár a fejemet még nem emeltem fel, mert még mindig attól féltem felismerhet, mert az már eleve biztos, hogy rájött lánnyal van dolga. Nem volt sok időm rájönni mégis mi jár az eszében, ezért kifejezéstelen tekintettel átvettem a bal kezembe a labdát, eleinte nem voltam biztos benne miért jobb ötlet bal kézzel próbálkozni, de amint megszorítottam a labdát és elkezdtem újra beállni a pozíciómba már sokkalta kényelmesebben tudtam mozogni, és ami a legfontosabb, hajlékonyabban. Nem tudtam…és nem is akartam jelenleg rájönni, csak egy dologra figyeltem, arra, hogy jól dobjam a labdát. Észre se vettem mikor repült ki a kezemből a labda, csak azt vettem észre hogy nem estem el, a lábam be van hajlítva míg a másik hátra ment a sunggal együtt, a labda pedig csattanással landolt a kesztyűjében pontosan olyan ívvel ahogy akartam. Meglepetten néztem rá, egészen addig míg valaki erősen hátba nem vágott. Aznap éjjel már másodjára néztem hátra és még nagyobb kétségbeesésemre Eijun állt ott hatalmas vigyorral az arcán.

- Ez nagyon király volt!! – dicsért meg. – Hogy a fenébe sikerül ilyen tökéletes labda kontrollod legyen? Annyit szenved…

- Eijun, hagdy békén még csak most dobta be elsőször. – Miyuki nevetve csatlakozott hozzánk, én pedig megtettem az első logikus lépést, legalábbis ami abban a pillanatban annak tűnt.

- Köszönöm a segítséget. – rekedtebb és mélyebben jött ki a hangom amire rájátszottam nem is kicsit, ennek köszönhetően rögvest úgy tűnt, hogy egy fiú vagyok, nem mintha a kinézetem bármennyire is lányos lett volna. A hajamat bedugtam a sapka alá, bekötöttem valahogy és csatokkal félre toltam a szemeimből, a ruhám tele volt poros foltokkal minden hol és kellemetlenül izzadtság szagom volt.

- Még jó, hogy segítettünk! – Eijun nevetve paskolta tovább a hátamat, míg mi összevont szemöldökkel néztünk rá, akárcsak egy idiótára.

- Hogy hívnak? – kérdezte Miyuki a végén miután befejezte Eijun a nevetését.

- Takeshi Mamoru. - feleltem át se gondolva mit mondok. Úgy éreztem magam, mint aki lassan, de biztosan megírja a végzetét itt és most.

- Mamoru-kun! Még sose láttalak az edzéseken.

- Talán mert nem is veszel részt az edzéseken. – Miyuki lazán lealázta Eijunt amit még én is viccesnek találtam ezért majdnem elnevettem magam ezen. Annak ellenére, hogy több percet beszélgettem velük és egyre jobban belemásztam a hazudozásba, ami szerint Naraból jöttem, mint diák, de perszonális okok miatt nem rég érkeztem meg, ezért nem láttak még az edzéseken. Úgy éreztem egyre jobban belemászok a szarba.