Az órán azon kaptam magam,
hogy egyre csak szendergek el, ezért feljebb tartottam a könyvemet, mintha
olvasnék, de valójában csak próbáltam álcázni a nagy fekete karikákat a
szemeim alatt amit az éjjeli edzés okozott. Véletlenül tovább maradtam, mint
kellett volna, pontosabban ébredésig, így már nem is volt értelme vissza
feküdjek aludni, egyenesen mentem a tusolókhoz, nem is volt probléma egészen
déli tizenkettőig amikor is kezdtem érezni ahogy rám száll a fáradtság, pedig ma
eszem ágában sem volt még aludni. Ha már egyszer belekóstoltál a tiltott
gyümölcsbe akkor nem állhatsz le, ma is ki akarok menni gyakorolni, biztos nem
maradok reggelig, de jó lenne csak egy pár órát dobni, és úgy érezni magam,
minta életemben egyszer én vagyok a sztár és azt csinálom amit akarok.
Haruno aggódva nézett rám
egész nap, bár nem szólt semmit miért vagyok ennyire fáradt, mikor látszólag
tegnap még semmi bajom sem volt, mégis éreztem a pillantását néha a hátamon
amit nem tudtam nem észre venni. Ebédnél aztán nem bírta ki és letámadt a
pálcikáival, szinte szó szerint, mert véletlenül kirepültek a kezeiből
egyenesen majdnem az arcomba, ha nem vagyok elég gyors és kapom el őket út
közben. Páran megálltak mellettünk, abbahagyták az evést és a beszélgetést,
legalábbis akik látták ezt a jelenetet, egy pillanatig azt hittem rájöttek
valamire, de nevetve leszidtam a lányt így valószínűleg azt hitték véletlenül
kaptam el. Magamban áldottam az eget amiért ilyen együgyűek is tudnak lenni az
emberek.
- Sajnálom Hanabii-chan! Nem akartam. – kért bocsánatot miközben
átvette a pálcikáit tőlem. Nem kerülte el a figyelmemet a „chan” használat, ami
a tegnap előtt még csak „san” volt. Te jó ég hova kerültem.
- Ne mondd ki a teljes nevem, elég megalázó. – suttogtam neki
embereket ölő tekintettel. Ő csak bólintott vidáman, de a következő pillanatban
ujjával a szemeimre bökött.
- Mitől fáradtál le ennyire? Úgy értem azok a karikák egy
elefántot is el tudnának takarni.
- Az is a célom. – feleltem ironikusan, de a lánynak nem esett le,
ezért csak legyintettem és tovább ettem csendben.
- Ma is segítesz az ennivalóban, ugye? A fiúknak lesz egy esti
edzése…a harmad éveseknek. – folytott hangon beszélt, mintha valamilyen titkot
osztott volna meg velem, de ettől legbelül sikongatni kezdtem, mint egy
kislány. Ha tényleg a legjobbaknak lesz edzésük akkor első sorból nézhetem
ahogy játszanak és ha szerencsém van elleshetek egy-két dolgot a híres dobótól,
meg a többi játékostól is.
-Humm, persze. De megnézzük ahogy játszanak is, nem?
- Hogyne! Az volt a rejtett célom, azért is szóltam. – izgatottan
bólogatott. – De…az a gond, hogy nem kellene elhagyjuk a konyhát.
- Kitalálok én valamit, ne aggódj. Te csak kövess csendben. –
néztem rá jelentőségteljesen próbálva aláhúzni a csendben szót. A lány
heherészve bólintott, majd lenyugodva tovább evett teljesen megfeledkezve a
karikás szemeimről.
Legalább négy kávét ittam
meg estig, valahogy ki kellett bírnom az órákat, utána pedig még volt nekem is
tanulni valóm és mire felfigyeltem máris este lett, technikailag, mivel kint
még mindig teljesen világos volt hatkor. Éppen a rizset csináltuk csendben,
hallatszott ahogy kint játszanak a nagyobbak, ezt nem hagyhattam semmiképp se
ki, ezért próbáltam a fejemben kitalálni valamit ami legalább egy kis ideig
távol tart a konyhától. Nagyot nyelve eszembe jutott egy veszélyes, de eléggé
hatásos módszer, ami még azt is megérné, hogy megbüntessenek érte. Kiszökünk,
ennyire egyszerű az egész. Haruno kerek szemekkel hallgatta a tervemet, egy
pillanatra meggondolta magát, de mikor mondtam neki, hogy engem az se érdekel
akkor ő is elhatározta magát és velem tartott miközben kötényben kifelé
siettünk a konyhából, út közben levettük őket, ne tűnjünk annyira
szerencsétlenekhez. Lassítva mentem egészen a rácsokig amikbe erősen
belekapaszkodtam nehogy elájuljak mikor láttam milyen ügyesen játszanak és
milyen határozottak. A hideg is kirázott ahogy hallottam hogyan koppan a labda,
vagy száguld el valaki mellett, teljesen ráállt a fülem erre és sose akartam
itt hagyni ezt a helyet. Valahol hallottam, hogy Haruno megszólít, de rá se
hederítettem, néztem ahogy a senpaiok játszanak ez által is valamennyire tanulva
tőlük, alig vártam, hogy kipróbáljam azt a dobást amit az a fiú csinált…hogy is
hívják?
- Nakagawa nem szólok még egyszer! – ijedten fordultam hátra mikor
megláttam az edzőnőt cseppett sem vidám arckifejezését.
- Ah, igen!
- Mit igenez!? Azonnal menjen vissza a posztjára, nincs mit itt
keressen.
Lehajtott fejjel sétáltam,
persze, ezt hallom már amióta csak elkezdtem játszani, ezért nem csoda, hogy
tőle is ezt hallom mégis valamennyire fájdalommal tölt el, ezt a fájdalmat
pedig az elkövetkezendő napokban éjjeli edzésekkel nyomtam el, már azzal se
törődtem mennyire nyúlik el, csak ki akartam valahogy adni magamból a
feszültséget, ami nem jegek hurcipálása volt. Egy hét után már igencsak javult
valamelyest a tartása az ujjaimnak, volt időm megfigyelni nem egy embert, ezért
elsajátítottam hogyan kell helyesen tartani ahhoz, hogy megcsavarodjon, már
csak azt kell megtanulnom hogyan tartsam a lábamat és akkor sikerülni fog végre
az a csavar dobás amit vagy két hónapja próbálok tökéletesíteni. Úgy érzem már
csak idő kérdése és végre el tudom úgy hajítani, hogy betaláljon a lyukba amit
sikerült kijelölnöm pár napja. Persze mielőtt vissza mennék a hálóba mindig
letörlöm a kréta nyomokat, és vissza teszek mindent a helyére, viszont az
utóbbi időben úgy érzem kell figyeljek, mert az egyik lökött évfolyamtársam
kiszabadult és mostanában éjjel is eddz méghozzá fut két bazi nagy kerékkel
magához kötve. Láttam egyik éjjel, ezek után már nem kockáztathatom meg, hogy
ott legyek ahol ő, ezért inkább bent leszek, ő úgyis kint van, aztán mindig
óvatosan megfigyelem ki az aki még megy edzeni egy kicsit lefekvés előtt, jobb
dolgom úgy sincsen.
A tanulni való a
legegyszerűbb része, rajtam mindig is a technika fogott ki, sokkalta hamarabb
tanultam meg az elméletet, mint a gyakorlatot, ezért is kell ennyit
gyakoroljak. Fáradtan dőltem neki egy nagy üveg vízzel a kezemben a rácsnak
miközben előttem kinyitva a könyv és a különböző dobásokat figyeltem. Sokkalta
könnyebb volt bemagolni az egészet mintsem megcsinálni, az már egy teljesen más
tészta volt, aznap is ki kell mennem gyakorolni máskülönben megőrülök.
- Ah, Hana-saaaaan, adnál egy vizet? – az az idióta első éves
sétált felém energikusan integetve, a jó kis kerekek még mindig a derekához
voltak kötve.
- Tessék, azért vagyok. – feleltem egy kissé keserűbben, mint
ahogy akartam.
- Van valami baj? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, de miért is
mondanám meg neki mikor még csak normálisan be sem mutatkozott.
- Dehogy, csak tanulok, szóval ha befejezted akkor akár el is me…
- Waaauuu, ezt mind meg kell tanuld?! Milyen király, megmutatod
nekem is ezt a dobást? – nem is válaszoltam semmit, de már felkapta a földről a
könyvet és közel emelte a szeméhez az egyik oldalt. – Wuuuuuu, bárcsak én is
tudnám azt a csavartat eldobni. Ahogy nézem elég sok mindenre szükség van.
Egyáltalán tudja ezt egy ember is megcsinálni?!
- Tudja. – feleltem automatikusan, teljes magabiztossággal.
- Mégis ki? – kérdezte meglepetten.
- Ha jól hallottam van egy idióta aki edz a 6-os bázisnál, menj
oda és hátha meglátod.
Magamba kétségbeesetten
beszélgettem tovább a fiúval akiről kiderült, hogy Eijun. Teljesen
megfeledkeztem magamról és egy olyan ostobaságot csináltam megint, hiszen én
vagyok az az idióta aki ott szokott edzeni, ma pedig, vagy egyáltalán semmikor
se mehetek most már oda mert megtudta, hogy szokott edzeni ott valaki és amilyen
hülye ő is biztos megnézi ki az. Tovább cseverésztünk egészen addig, míg az
edző szinte le nem ordította a fejét, akkor visszament futni én pedig tovább
osztogattam serényen a vizeket. Próbáltam közben tanulmányozni mindenkit, de ez
nem volt olyan egyszerű mikor minden percben szüksége volt valakinek vízre,
főleg mert kezd egyre melegebb lenni és akkor már az emberek is szomjasabbak.
Továbbra is ostoroztam
magam, még akkor is mikor újdonsült barátnőmmel beszélgettem, legalábbis úgy
néz ki ő nagyon kisajátított magának, nekem pedig mindegy volt, mert mással
amúgy se nagyon beszélgettem mostanság csak vele meg Eijun-al. Aznap még
felhívott anya, persze nem mondtam neki semmit se erről, mert nagyon idegesek
lennének, ezért minden félét meséltem mellé, ami igazából teljesen igazság,
csak éppenséggel eltitkoltam egy apró dolgot, hogy tilosan edzek éjjelente. Ma
is szépen bekötöttem a hajamat, mint mindig, felöltöztem ahogy csak tudtam és
elindultam a 6-os bázis felé, ahol hála az égnek nem volt senki ezért nyugodtan
bemelegítettem és kezdhettem egyszerűbb dobásokkal. Mikor úgy éreztem elég
belőle elkezdtem a könyvből nézett és az eddigi tapasztalatokat összevetni,
aminek az lett az eredménye, hogy sikerült begörbítenem a lábamat végre olyan
szögbe ahogy azt kell, viszont a dobás sungjától előre estem én is. Vigyorogva
megtöröltem portól az arcomat, de tovább csináltam reménykedve hátha ma
sikerül teljesen tökéletesíteni a formát, de sajnos ahogy csak teltek az órák
rájöttem hiányzik valami még, amire ma biztos nem fogok rájönni.
Sóhajtva megigazítottam a
sapkámat és visszafelé indultam, teljesen fáradtan dőltem be az ágyamba, épp,
hogy eldugtam az edző cuccaimat, de még így is reggel ijedten vettem észre,
hogy az államon egy seb jelent meg. Kétségbeesetten lealapoztam és kisminkeltem
magam, sikerült eltakarni fél óra fáradozás után, Haruno pedig meglepetten
nézett rám milyen csinos lettem hirtelen, pedig csak annyit tettem, hogy
magamra kentem pár festéket.
- Kinek akarsz tetszeni? – kérdezte felemelgetve szemöldökeit,
majd izgatottan nézett rám, mint akinek eszébe jut egy személy. – Ahh, tán csak
nem?!
- Eh?
- Tán csak nem annak a fiúnak akivel tegnap is beszéltél? –
kérdezte álmodozó hangon amitől hányingerem lett.
- Ne haragudj, de ő nem éppen az én típusom. – feleltem
összeráncolva szemöldököm.
- Akkor ki az? Melyik a te típusod? – kérdezte teljesen
belemelegedve a témába. – Nehogy már, te is láttad hány jól kinéző csávó van
itt, annyi akire lehet ájuldozni.
- Ha már itt tartunk akkor neked ki az? – ha már visszakérdeztem
hátha maradt egy kis esélyem, hogy kihagyjon engem, de sajnos a válasza utána
visszatért rám.
- Én válaszoltam Hana-chan, te jössz!
- Urgh…magasabb mint én. Nyugodt…gondolom. – cseppet sem voltam
biztos abban amit mondok, sose érdekeltek különösebb képpen a fiúk mostanáig,
még csak tetszeni is alig tetszett egy vagy kettő, ezért gyorsan körbe
jártattam a szemeimet, míg meg nem pillantottam egy helyesebb fiút aki a mi
évfolyamunkba tetszik, majd rámutattam szolidan nehogy bárki is észre vegye. –
Mondjuk, mint ő.
-Wuuaaa, komolyan?! – kerek szemekkel nézett rám szobatársam. –
Tényleg ő tetszik neked?
- Igen. – hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Mondjuk…összeillenétek. Mind a ketten olyan komorak vagytok.
- Mit mondtál?!
- Menjünk vissza, azt hiszem kiáltottak értem. – heherészve
elrohant az ellenkező irányba, majd sikeresen meg is botlott a saját lábában.
Sóhajtva beletúrtam a hajamba és elindultam segíteni neki mielőtt meg nem öli
magát a nagy lelkesedésbe.
Észre se vettem mikor
kezdtem mosolyogni miközben a falakra nézek üveges tekintettel. Hamar
összevontam a szemöldököm mikor rájöttem magamban mosolygok, mint valami őrült,
a nélkül, hogy bármi okom lenne rá. Felettem Haruno telefonon beszélgetett és a
körmét csinálta közben, mivel túl unalmas volt ennyit ülni inkább kimentem
tanulni a levegőre, hátha a friss szél megüt és akkor hamarabb fog az agyam.
Pár óra olvasgatás után ijedten néztem a könyvet, mielőtt biztosra megyek, hogy
tényleg igazam van fel kéne mondjam magamnak, vagy valaki másnak, mondjuk a
szobatársnőmnek a leckéket. Hevesen dobogó szívvel böktem meg Haruno lábát,
nagyokat pislogva nézett le rám a területéről, mikor megláttam a tekintetemet
elköszönt a személytől akivel eddig nevetett és ijedten mászott le mellém.
- Mi a gond? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! – félve
nézett végig rajtam keresve még valamilyen rendellenességet.
- Én…felmondhatom neked a könyvből a leckét? – kérdeztem félve a
választól, mert nem voltam biztos benne elvállalja-e és ha igen akkor én milyen
ügyes leszek.
- Ah, hát persze! Azt hittem már valami baj van! Hahaha, melyik
leckétől? – nevetve elővette a saját könyvét és várta mondjam az oldalt.
- Az első leckétől, kérlek.
- Ah, rendben, csak egy pillanat. – lapozott párat mire odakerült.
– Én még nem teljesen tanultam meg, azt hiszem az ötödikig sikerült, nem
annyira nehéz, de onnan már eléggé bonyolulttá válik a sok szabályzattal. Ah,
de kezdd csak, annyit mind tudok fecsegni.
Rámosolyogtam mielőtt el
nem kezdtem mondani a leckéket egészen az elsőtől kezdve. Eleinte féltem, ezért
még kellett egy kis segítség tőle is, de mire az ötödikhez értem eléggé
belemelegedtem ahhoz, hogy most már folyékonyan mondjam fel neki a szabályokat,
játékosok helyzetét és így tovább. A szobatársam arckifejezése eleinte nyugodt
volt és mondhatni vidám, viszont ahogy egyre jobban haladtunk előre kezdett
ráfagyni arcára a mosoly, majd lassan el is tűnt az arcáról és a helyébe egy
remegő száj és kerek szemek került oda. Közben kellett igyak is, mert kissé
kiszáradt a torkom a sok beszédtől, főképp mire a végére értünk, akkor már
tudtam, hogy tényleg sikerült megtanulnom az összes 52 fejezetet majdnem
tökéletesen, csak egy néhányszor kellett kisegítsen, de legtöbbször magamtól
eszembe jutott mit kell mondjak. Amint az utolsó mondat elhagyta a számat egy
hatalmas csend telepedett ránk, érezhető volt a levegőben a feszültség amitől
inkább az ágyamat kezdtem tanulmányozni egészen addig míg nem hallottam ahogy
Haruno hangosan leejti a könyvet a kezéből.
- Ha…Hana-chan! Mi a…fene? – suttogta kerek szemekkel miközben
lassan felvette a földről a könyvet. – Ezt…te mikor tanultad meg?
- Azt hiszem…most. – feleltem cseppet sem magabiztosan.
- Ez…de mégis hogyan? Lehetetlen, hogy valakinek ilyen memóriája
legyen, ne mondd nekem, hogy azért volt karikás a szemed mert éjjel is fent
maradtál tanulni?! – habogva néztem rá egy darabig, mire leesett miről beszél.
Az nem is baj, ha azt hiszi e miatt vagyok folyton fáradt nappal, legalább van
egy kifogásom, de ezek után mégis mit a fenét kezdjek?
- Igen…szeretek tanulni.
- Ennyire? – kérdezte szinte vérben forgó szemekkel.
- Úgy tűnik. – feleltem nevetve, mire kétségbeesetten és
depressziós aurával körülötte bemászott az ágyába.
- Azt hiszem most alszok. Jó éjt. – motyogta a párnájába.
Elhúzva a számat én is
visszafeküdtem a saját ágyamba megvárva míg ténylegesen elaludt, mikor már
biztos voltam abban, hogy normálisan veszi a levegőt átöltöztem és halkan
kisurrantam az éjszakába. Összeszorított fogakkal kezdtem rohanni a pályák
körül, mint valamilyen őrült, egyre csak azon járt az eszem, hogy mennyire
kiborulhatott Haruno, bár titkolni próbálta a párnájával így is hallatszott
ahogy szaggatottan veszi a levegőt és fulladozik a visszatartott könnyeitől.
Nem akartam ezt hallgatni, ezért inkább tetettem hogy halkan horkolok, hátha
akkor ő is hamarabb elalszik. Be is vált a tervem, rá nem sokkal ő is
elszendergett, mielőtt pedig kimentem volna az ajtón láttam ahogy szorítva az
egyik plüss állatát amit magával hozott. Volt egy érzésem, hogy azért borult ki
ennyire, mert ennyit haladtam csak két hét alatt, neki amúgy is elég sok
problémája van e nélkül is, ezért megértem ha érzékenyen érinti, ha egy másik
első éves ilyen gyorsan halad a tennivalókkal. Holnap biztos elmegyek az
edzőnőhöz, hogy megkérdezzem mit csináljak, mert már befejeztem ezt a könyvet,
biztos van még valami amivel elfoglalhatom a mindennapjaimat.
Ökölbe szorítottam
ujjaimat, hiába próbáltam rohanással elűzni a rossz érzést a gyomromból,
muszáj, hogy dobjak ahhoz, hogy legalább egy kicsit is lenyugodjak.
Lihegve mentem be a 6-os fedett bázisra, elkezdtem bemelegíteni a
vállamat és a többi testrészemet, annyira belemerültem, hogy fel sem tűnt, hogy
legalább egy fél órája csinálom ezt. Ciccentve megfogtam az egyik labdát
kifejezéstelen tekintettel nézve azt.
- Francba is. – kiáltottam fel ideges, majd beálltam a pozíciómba
nem is gondolkozva hogyan dobog a szívem, egy egyszerű gyors labda sikeredett belőle. –
Fene, hogy enné meg.
Egy újabb labdát vettem ki
a dobozból, míg le nem nyugszok nem tudom kipróbálni a csavarosat, ezért
dobáltam a labdákat, utána pedig felvettem az ütőt és azzal kezdtem gyakorolni.
Vártam mikor nyugszok le, csak utána nyúltam újra labdához mikor már úgy
éreztem kiment belőlem az összes idegesség, de miközben próbáltam dobni egy
csavarosat rengetegszer elestem előre a lökettől, ezért a végén csak
szitkozódtam egész gyakorlásom alatt, mint valamilyen kocsis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése