Hetedik fejezet

- Sako-chan. – Kanato halkan szólalt meg. – Sajnálom a múltkorit. Komolyan nem állt szándékomban úgy rád támadni…nem volt igazságos a részemről. Remélem nem ijesztettelek meg annyira.

- Nos… - ebben a helyzetben nem tudtam mennyire érdemes igazat mondani vagy sem… -, talán egy kicsit…

- Semmi szükség, hogy hazudj nekem. – komolyan nézett rám a másik oldalról, szemeiből most inkább tudtam elszántságot kiolvasni, valami amit eddig sose láttam rajta. – Tudom mennyire rettegtél, és meg is értem…egyszerűen…nem tudtam magam visszafogni, így is nagyon kellett odafigyeljek.

- És, most is? – kérdeztem picit félősen, ő elnevette magát, de ez a nevetés hozzá se volt fogható az utolsóhoz amit hallottam.

- Igen, Sako-chan. Mi vámpírok megérezzük az emberi vért bárhonnan, és a tiéd nekem különösen édesnek tűnik. Minél közelebb vagy annál nehezebb türtőztetni magam.

- Ez ijesztően hangzik.

- Nem azért mondtam el, csak akartam szólni tudd mire készülj. – mosolyogva fogta meg a kezeimet amitől elpirultam. – Sose bántanálak önszántamból, ezt jegyezd meg.

Nem tudtam hogyan reagáljak erre a viselkedésére, mintha egy teljesen másik ember ült volna előttem, nem is az a Kanato aki még nemrégiben majdnem kiszívta a vérem. Még most is nehezemre esett elhinni, hogy egy vámpír, ha nem látom a saját szemeimmel akkor el sem hiszem, azok a fogak viszont most nem voltak ott, helyette lágyan mosolygott, szemei pedig vadul csillogtak, de a lehető legjobb értelemben. Hüvelyk ujjaival simogatta a kezem, ezt a fiút valahogy kicserélték ez alatt a pár nap alatt, sose gondoltam volna, hogy a következő találkozásunk ilyen lesz. Abban reménykedtem a suliban fogunk a leghamarabb összefutni, viszont ellenkezőleg történt minden, hirtelen nem tudtam örüljek vagy inkább ijedjek meg még jobban a hirtelen karakterfejlődéstől. Vártam már azt a pillanatot mikor pattan el az agyában valami és letámad, vagy akár leordítja a fejemet, e helyett továbbra is kedvesen viselkedett velem. Kicsit még bizalmatlanul figyeltem minden egyes szavát, érintését.

Egy pillanatnyi csendben mind a ketten kitekintettünk az ablakon, az ég pont abban a fázisban volt mikor félig már sötét eltt és a csillagok előjöttek a másik fele viszont bíborvörös. A világítást bentről lejjebb állították, így sokkal egyszerűbben láthattuk a kinti fényeket, viszont ez által Kanatonak a színe is más lett, haja sötétebb lett pár árnyalattal, bőre még halványabb. Fél szememet rajta tartottam, valamiért vonzódtam hozzá, még én sem tudtam, hogy miért, de ezt semmi pénzért sem vallanám be neki. Volt valami a nézésében, főleg ebben a romantikus tájképben amit barátnőmnek köszönhetek. Ha ő nem avatkozik bele az életembe akkor most nem kellene ilyesmiken gondolkodnom.

Sóhajtva néztem vissza a városra mikor megpillantottam egy ismerős figurát, ahogy pedig egyre lassabban haladtunk lefelé annál jobban ismertem rá ki az. Sötét haját most félre tűzte pár csattal, kék szemei viszont így is világítottak ahogy felnézett ránk, viszont a másik pillanatban elnézett tőlünk és beszélgetni kezdett barátaimmal. Oldalra tekintettem Kanatora aki összeszűkítette a szemeit, de mikor észrevette, hogy figyelem behunyta őket, majd mosolyogva fordult irányomba.

- Akkor mikorra várhatlak?

- Ah, igen. Jövök suli kezdés hétvégéjén. Ráér még ugye?

- Ha úgy gondolod, hogy elég jó vagy belőle akkor igen.

- Ah, ha Kanato-san így mondod még a végén lelkifurdalásom lesz.

- Hehe, pedig nem azt akartam. Csak szeretek veled beszélni, meg találkozni.

- Osztálytársak vagyunk, minden nap látsz. – hirtelen a tekintete szomorú lett amitől azt hittem, hogy valami rosszat mondtam, automatikusan odaemeltem a jobb kezem a csuklómhoz ahonnan végre elmúltak a lila ujjnyomok. Nem kerülte el a figyelmét Kanatonak ahogyan odanyúlok, ezért vörösödve néztem el, kicsit szégyelltem magam amiért rögtön így reagáltam, egyszerűen belém égett az az este, hiába akartam volna elfelejteni nem ment.

- Nem kell semmit se szégyellj Sako-chan. Az én hibám, és ki fogom javítani, meglásd.

- Én…

Mielőtt válaszolhattam volna leérkeztünk teljesen, az ott dolgozó unottan kinyitotta az ajtót Kanato meg kilépett szó nélkül, utána meg ott hagyott minket testvéreivel együtt. Szomorúan néztem utána, ha így viselkedik akkor akartam volna vele még beszélni, de olyan gyorsan elsietett, hogy még normálisan el sem tudtam tőle köszönni. Visszafordultam a barátaimhoz, viszont nagy meglepetésemre nem találtam Daichit se sehol, csak a depresszióba esett Anekot meg a túl izgága Naomit aki most próbálta megnyugtatni barátnőnket. Odamentem hozzájuk hallgassam meg mi történt, viszont majdnem el is nevettem magam mikor Naomi beszámolt róla, hogy Aneko próbált nyomulni Laitora őt viszont nem érdekelte egyáltalán, csak testvérüket várták szálljon már le. Cserébe, hogy ne legyen olyan szomorú Aneko Naomi állta a jegyét, úgy mentek fel kettesben míg én félre vonultam az egyik sátor felé gondolataimmal együtt.

Megvártuk a második tűzijátékot is, viszont utána hazamentünk taxival, ugyanis halálra fagytunk volna ebben az időjárásban. Megkérdeztem tőlük hova tűnt Daichi, mert észrevettem őt fentről, a válasz csak az volt, hogy mondta még a többi barátaival is akar lenni ezért elment. Ezt a magyarázatot nem jött, hogy elhiggyem, viszont felhívni sem akartam egy ilyen kicsi dolog miatt, szóval a végén hagytam az egészet és inkább lefeküdtem aludni.

***

Két nap múlva iskola, ezért összeszedtem magam és megcsináltam az összes lehető házi feladatot, amit pedig nem tudtam egyszerűen lemásoltam mástól, szóval hétfőn mikor elindultam a mínusz öt fokban határozottan kezdtem neki az új félévnek egészen addig míg be nem raktam a lábamat az épületbe. Akkor mintha megcsapott volna újra a depresszió, mivel eszembe jutott mennyit kell tanuljak tovább, milyen fáradt leszek mikor hazaérek, ráadásul eddig a szervezetem átállt, szóval most vissza kellett állítsam erre a kelésre meg lefekvésre. Szokásomhoz híven leraktam a táskámat, utána egy forró kávét szürcsölgetve vártam a kapuban Anekot, aki fel is tűnt a testvérek érkezése utána alig egy-két perccel. Már azt is elképzeltem, hogy egy bokor mögül lesi mikor érkeznek és csak akkor jön be, de inkább nem mélyültem bele ezekbe a gondolatokba, mert még a végén megkérdőjelezem az épelméjűségét.

Már az első nap kikaptunk pár dolgozatot, feszültem vártam hátha a matek is kiossza, de a tanárnő még hozzájuk sem ért, ezt pedig Aneko szerint meg kellett ünnepelni, szóval kedden vagy szerdán eltervezte, hogy újra találkozunk a többiekkel. Nem értettem ennek az értelmét, minek olyan későn, ha egyszer ma nem osztotta ki, és lehet másnap ki fogja, de inkább nem szóltam bele a túlbuzgóságába, hagytam érvényesüljön a szervezkedésbe, meg már én is vártam hogy újra összeüljünk közösen egy kávéra, vagy teára, viszont csalódnom kellett részben, mivel mikor elérkezett a szerda délután Daichi nem jött ki velünk, mert rosszul érezte magát. El tudtam képzelni, hogy megfázott mikor kint voltunk a fesztiválon, ezért elsőre nem gyanítottam semmit, viszont mikor csütörtökön és pénteken sem jött kezdtem kicsit aggódni. Barátaim se értették mi lehet vele, még Eiji se aki már évek óta ismeri. Pont ezért kicsit szomorúan indultam el szombaton a külön órámra, kezdtem azt érezni, hogy Daichi direkt kerül most már minket és fogalmam sincs miért, hiszen eddig nagyon jól kijöttünk egymással, csak reménykedni tudtam, hogy mostantól legalább magyarázatot ad rá, mivel fel akartam hívni miután kijöttem az óráról.

Hiába jártam már többször Kanatonál, még mindig nem tanultam meg merre van a szobája, ezért kellett egy kis segítség tőle. Nem voltam annyira elájulva a matekezéstől, viszont ő sokkal kellemesebbé tette azt a két órát míg vele voltam, ha ilyen iramban haladunk akkor nemsokára egy matek zseni leszek és még a tanárnő se fog rám ismerni.

- Sako-chan, megint elkalandoztál? – Kanato megbökött a macijával miközben én üres tekintettel néztem ki az ablakon, viszont ahogy megéreztem a bökést mintha visszatértem volna az élők sorába.

- Ah, csak gondolkodtam. – reménykedtem ez a hazugság elég hihetően hallatszott, de az arcom elpirult, ő pedig szkeptikusan figyelt, szóval kerültem a tekintetét amennyire csak tudtam.

- Megint hazudsz…utálom ha valaki hazudik. – látszott rajta, hogy kicsit elönti az ideg, ettől pedig fészkelődni kezdtem a helyemben. Óvatosan megérintette a vállamat, viszont én még így is felugrottam ijedtemben amitől még morcosabb lett az arckifejezése. – Mi a baj? Még mindig félsz tőlem.

- Sajnálom Kanato-san, de az én emlékezetembe nagyon beleforrt mikor rám támadtál…nekem…nem megy olyan egyszerűen a felejtés. – próbáltam minél szebben fogalmazni, de nehézkesen ment, ezért félig úgy hangzott mintha kiborultam volna. A mellettem ülő fiú csendben nézett egy darabig, majd megszólalt halkan.

- Nem ez az egyetlen bajod, ugye? – meglepetten kaptam fel a fejemet és néztem rá.

- Honnan tudod?

- Könnyen le tudom olvasni rólad. Mi bánt még? Velem megoszthatod bármikor. – hogy nyomatékot adjon a szavainak megfogta lágyan a kézfejemet és a macija felé húzta, majd mosolyogva hozzáérintette… - És Teddy is segíteni akar neked. Ő is megszeretett.

- Ő is… - habogtam egyre jobban vörösödve, Kanato viszont továbbra is mosolyogva figyelt várva a válaszomra. Lenéztem az ölében pihenő medvére amit aztán megsimogattam, úgy vallottam be végül neki mi a bajom. – Van egy jó barátom akivel…még tavaly lettem jóba Aneko-chanon keresztűl, és most azt hiszem kerül. Mondd Kanato-san…ilyen utálatos ember vagyok? Ennyire nem bírnak az emberek mellettem lenni?

- Mmm… - osztálytársam megrázta a fejét miközben megsimogatta az arcomat kézfejével amitől csak még jobban elvörösödtem. Kerültem a tekintetét, de közben minden egyes szavára figyeltem. – Dehogy, szerintem nagyon kedves lány vagy, és azok akik ezt nem veszik észre csak hülyék. Semmi szükséged olyan barátokra akik ezt nem veszik észre, ugye Sako-chan? Tényleg egy olyan emberen fogsz aggódni aki ennyire semmibe vesz?

- De eddig sose volt így. – motyogtam. – Nagyon hasonlítunk egymásra, azt hittem van közös témánk.

- Úgy tűnik ő nem tud annyira értékelni, mint én. Higgy nekem, ő csak a rosszba vitt volna.

Próbáltam elhinni azt amit Kanato mondott, mivel nekem úgy tűnt tényleg segíteni akar, látszott rajta mennyire próbálkozik, mégis volt bennem valami ami azt suttogta nem kell feltétlenül mindent elhiggyek neki, hiszen már egyszer pórul jártam, viszont mindezek ellenére én hittem abban, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. Fogalmam sem volt róla hogyan működnek a vámpírok, ezért se tudtam a helyzetét, hogy jobban átérezzem milyen lehet neki kérdezgettem tőle egy csomó mindent, ő pedig szívélyesen válaszolt minden kérdésemre, bármennyire is fura volt az. Kiderült egyáltalán nem olyanok, mint ahogyan azt a könyvek leírják, semmi bajuk sincsen a naptól, a keresztektől, vagy a hagymáktól, vér nélkül is képesek élni, viszont egészségesebb ha azt isszák, mert a szervezetüknek olyan, mint az embereknek a vitamin. Most, hogy ezeket megtudtam mikor a közelében voltam cseppet sem éreztem biztonságban magam, még akkor is ha megígérte, hogy többet nem ugrik rám. Volt már rá eset, hogy arrébb húzódott tőlem, mert ahogy ő mondta „erős a véremnek az illata”, már azt is megtanultam mikor nehéz neki ellenállnia nekem, akkor mindig közelebb húzta magához a maciját, vagy előfordult már, hogy bele is mart. Ilyenkor mindig megpróbáltam eltávolodni én is tőle, viszont folyton visszaszólt, hogy maradjak nyugodtan.

Valahogy sose gondoltam volna, hogy ide fogok kijutni, már egyszerűen nem tudtam mit kellene csináljak, akkor most bízzak meg benne, vagy sem? Elmondani senkinek sem akartam pontosan mi is történt kettőnk között, viszont egyszerűen muszáj valakitől tanácsok kérjek, szóval megpróbáltam összeszedni a gondolataimat mielőtt kimentem volna Anekoval a kedvenc kávézónkba ami a főutcán helyezkedett el. Kívülről egy ütött-kopott helynek tűnt, viszont ahogy az ember beteszi a lábát rögtön meglátja milyen modernül van berendezve az egész, van pár olyan ülés ami még kényelmesebb, mint az ágyam. Valahol az ablak mellé ültünk le, rendeltem egy egyszerű kávét, míg ő valamilyen sztracsatellás shake-et, amint pedig kijött a rendelésünk rögtön letámadt miért volt olyan sürgős ez a gyülekező, ami igazából két emberből állt, de nem kötöttem bele.

- Igazából…csak…ah, nem is tudom hogy mondjam el.

- Mondjuk vágj bele!

- Rendben. – sóhajtottam nézve az innivalómat. – Van egy kis gondom az egyik…barátommal.

- Eeeh? Barátoddal? De Sako-chan én egy kezemen össze tudom számolni rajtam kívül ki még a barátod…vagy – elgondolkodva meredt rám, majd mikor rájött kiről van szó kerek szemekkel mutatott rám magunkra vonva teljesen a figyelmet -, te Kanato-sanról beszélsz, ugye? Vele lettél jóba?!

- Nem tudom. – haraptam alsó ajkamba, de rögtön el is engedtem mikor eszembe jutott a jelenet a szobájából. – Én nem merek benne megbízni.

- Meg tudom érteni miért, de most mi a probléma benne?

- Történt valami, egy kis kirohanása volt, és megsértett, most meg nem tudom bízzak meg benne vagy sem, mert eddig normálisan viselkedett. – elég nagyot kanyarítottam, de csak nem mondhattam el neki az igazságot…

- Pontosan mi neked a normális?

- Nos… - hoztam fel neki pár példát amitől eltátotta a száját én meg ettől szégyenkezve meredtem le magam elé. – Mi az? Valami rossz van abban amit csinál?

- Rossz?! Normális vagy te lány? Beléd van esve, mint vak ló a gödörbe.

- Ehh? – eltakartam a kezeimmel az arcomat, mivel valószínűleg kilóméterekről látszana mennyire vörös lettem. – Ne mondj ilyet Aneko-chan.

- Pedig így van. Mármint, te jó ég Sako-chan, ha nekem ilyeneket mondana Laito-sama akkor már a karjaiban lennék! Miért nem nyomulsz te is rá kicsit? – teljesen lesokkoltam, már csak azért is mert nem tudom mióta lett Laito-sanból sama, a másik meg, hogy én és a nyomulás két különböző kategória, így is csoda, hogy nem vagyok folytonosan vörös.

- Ez…ezt nem hallottam meg.

- Rendben, de én a helyedben adnék neki esélyt. Nem tudom mit tett, de mindenki szokott hibázni, szóval nyugodtan barátkozhattok, vagy akár több is…jó csak viccelek na nem kell így nézni rám! Tehát, mint már említettem ahm! Bízz benne.

Szemeimet dörzsölve mentem hazafelé a találka után, már nem is tűnt olyan jó ötletnek ez a tanács kérés, mivel már előre tudtam, hogy az elkövetkezendő évtizedekben csak ezt hallgathatom, meg persze azt is mikor fogok összejönni vele. Ő az első fiú barátom, legalábbis ha nem nézzük Daichit meg Eijit, az emo fiúról mivel semmi hír ezért őt kihúzhatjuk a listáról, bár titokban sokat szoktam szorongatni a kiskutyát amit tőle kaptam, és néha tényleg szomorú vagyok attól mert direkt ignorál, de a barátságot nem lehet erőltetni, erre sajnos csak most jöttem rá. Anekoval pedig igazam volt, alig váltunk el pár perce már kaptam is az üzeneteket amik arra buzdítottak adjak neki csokit valentinnapra, de eszem ágában sem volt még egyszer édességet adni neki, még túlságosan élénken rémlett az emlékeimben mi történt a múltkor mikor odaadtam neki a tortát. Nem akartam még egy olyan jelenetet. A többieknek viszont már én sem tudtam kontrollálni, ugyanis a nagy nap előtt egy héttel másról sem folyt a szó a lányok körében, és egy idő után már a fiúk is folyton erről beszéltek, amitől lassan, de biztos megőrültem, mivel sose voltam jó az ilyen romantikus dolgokban. Uzsonna szünetben Aneko is kijelentette, hogy megajándékozza az ő sama-ját egy finom csokival, Naomi pedig egy felsős fiút, majd mind a ketten várakazólag néztek rám, én csak megráztam a fejemet rájuk, és otthagytam őket azzal a kifogással, hogy el kell menjek vécére.

Kinézve a fejemből mentem végig a folyosón mikor véletlenül nekimentem valakinek, kétségbeesetten néztem a személyre akiről kiderült, hogy nem más, mint Kanato. A fiú idegesen fordult hátra, én pedig ijedten hátráltam két lépést, az arckifejezése viszont rögtön megváltozott, mintha nem is lett volna egy pillanattal ezelőtt ideges. Gyorsan bocsánatot kértem, de ő csak megrázta a fejét megkérdezve miért nem figyeltem arra merre megyek. Én csak elnéztem tőle, csak nem vallhattam be, hogy megszöktem a valentin napi kérdezgetések elől, viszont keserűségemre pont ő is erre kérdezett rá.

- Adsz valakinek csokit? – kérdezte csillogó szemekkel, legalábbis nekem úgy tűnt, hogy csillognak, aztán lehet csak úgy tűnt a világítás miatt, a vámpíroknál nem lehet tudni.

- Urgh. – beletúrtam hosszú barna hajamba miközben próbáltam időt nyerni. – Én nem hisz...

- Ha nincs kinek adj nekem adhatsz, csak mint barátok, ha úgy jó neked. – lehajtotta a fejét így nem láttam teljesen az arckifejezését, de nem is tudtam volna oda figyelni rá, mivel eszembe jutott mit mondott barátnőm mikor beültünk a kávézóba, ettől pedig teljesen elvörösödött az arcom. Hümmögve néztem el tőle gondolkodva az ajánlatán.

- Kanato-san, nem tudom mennyire lenne jó…

- Miért hívsz sannak? – motyogta az előttem álló fiú. Hangjától kirázott a hideg, szinte át éreztem a csalódottságát.

- Ah, nos….ezen nem igazán gondolkoztam el még…csak…

- Nyugodtan használhatod a kunt is. – óvatosan felpillantott lila szemeivel, most már biztos voltam, hogy csillogtak.

- Rendben. – mosolyogtam hálásan, legalább megszabadultam a valentin napi ajánlatától, legalábbis azt hittem.

- Daichi-sannak nem csinálsz?

- Nem…neki nem. – további magyarázat nélkül kinéztem a mellettem lévő ablakon, újra elkezdett hullani a hó.

- Még gondolsz rá, látom rajtad. – meglepetten pillantottam osztálytársamra, fintorogva ölelte magához közelebb a kis maciját, ujjait erősen belenyomta a szőrébe. Szomorúan gondolkodtam el vajon hogyan érezheti most magát. Ha igaz amit Aneko mondott és tényleg tetszem neki akkor biztos rosszul eshet neki ha más fiúkról beszélek, emlékszem mikor nekem tetszett régebben egy osztály társam és hallottam ahogy a barátainak mesél egy bizonyos lányról mindig a szívem fájdalmasan összehúzódott, vajon ő is így érzi most magát? Vagy az is lehet, hogy éppen a véremet érzi és próbál ellenállni a kísértésnek? Nem tudtam, de valahogy úgy éreztem nem lenne illendő ha megkérdezném, ezért inkább felemeltem a tenyeremet, mintha nem is én irányítottam volna a testemet, magától mozgott. Óvatosan a fejének a búbjára helyeztem, lassú mozdulatokkal simogatni kezdtem ő pedig csodálkozva nézett fel rám, arcán megjelent két kis rózsaszín folt, de amilyen gyorsan vevődött észre olyan gyorsan is tűntek el.

- Kanato-kun, szívesen adok neked csokit valentin napkor. – mosolyogva néztem a fiút aki megfogta a kezemet leemelve a fejéről. Szótlanul bólintott ettől pedig újra szégyenkezve pillantottam körbe, ha nem beszél fogalmam sincs mire gondol, de amúgy se tudtam volna megállapítani, hiszen az ő agya számomra olyan volt, mint egy út vesztő.

Hatodik fejezet

Fogalmam sincs hogyan jutottam haza, mivel teljesen kiesett annyira a felöltözés, mint a kocsis út is. Azon kaptam magam, hogy a lakásom előtt állok, arcomon pedig folynak a könnyek megállíthatatlanul, nekem meg olyan rossz érzésem volt, hogy összegörnyedve guggoltam le, kezeimmel eltakarva az arcomat. Eleinte csak halkan sírtam, viszont utána elkezdtem hangosan bőgni, az sem érdekel ki látott vagy ki nem, egyszerűen kiengedtem magamból azt ami eddig bent kellett tartanom, az egész testem remegett bele. A fejemben más se játszódott le csak a jelenetek amik történtek velem az elmúlt egy órában, nem tudom mit kellett volna másképp csinálnom, egy idő után magamat is hibáztattam amiért belekeveredtem ebbe. Ültem a hidegben, míg az egyik szomszédunk meg nem látott, a nő kedvesen megkérdezte minden rendben van-e velem, és felsegített a földről, ezért sok köszönet utána bementem a lakásba teljesen kisírt szemekkel, de hála az égnek senki nem volt otthon szóval levetkőztem, majd úgy döntöttem bemászok a fürdőkádba egy egész életre…ha lehetne. Telefonomat leraktam magam mellé a szennyes kosárra, hajamat feltűztem, és rögtön bele is másztam a meleg vízbe mosolyogva, mivel már úgy éreztem sokkal jobban érzem magam.

Behunytam a szemem, de rögtön ki is nyitottam mikor hallottam, hogy kapok egy üzenetet. Megtöröltem az egyik kezemet utána megnéztem kinek hiányzom, de majdnem bele is ejtettem a vízbe a készüléket mikor megláttam Kanato nevét. Remegő ujjakkal nyitottam meg az üzenetét.

„ Hazaértél épségben?”

***

Lassan elérkezett a szilveszter is, bár próbáltam elfelejteni mi történt köztem és Kanato között, de több okból kifolyólag nem sikerült, az első mivel minden nap küldött üzeneteket, mondjuk nem annyira sokat, inkább mintha ellenőrizné minden rendben van-e velem, de akkor is elég furcsa volt. Ugyanolyan kedvesen viselkedett velem, mint az iskolában szokott, nem tudom miért tetette, hogy nem történt semmi, mikor a csuklómon látszottak az ujjai ahol megszorított. Ez pedig a második ok amiért nem tudtam elfelejteni, ráadásul mikor találkoztam a szüleimmel, vagy a barátaimmal mindig hosszú ujjú felsőt kellett felvegyek ami el tudta takarni a vörös nyomokat. Próbáltam normálisan viselkedni a többiekkel, viszont az álmaimban folytonosan visszatért Kanato és általában meghaltam, vagy kiszívta a véremet. Az egyetlen nap mikor nem gondoltam semmire az szilveszter napja volt, mivel takarítanom kellett otthon, utána elmentem Anekoval meg Naomival vásárolni, nevettem rajtuk mivel szinte minden második ruhát meg akartak venni, míg én inkább spóroltam az amúgy is kevés pénzemen.

Mikor elérkezett az este a többiekkel együtt elindultunk a személy házához, automatikusan közelebb húzódtam hozzájuk miközben bementünk a nagyobb helyiségbe, hiszen senkit se ismertem közülük, az emberek pedig egymás mellett tolongva mentek át egyik szobából a másikba, miközben a zene hangosan dübögött. A lány vigyorogva eresztett be minket, ordítva közölte a szabályokat, kint lehet csak cigizni, cipőket hagyjuk az ajtó előtt, a cuccainkat egyaránt, azon kívül ne törjünk össze semmit. Az ember azt hinné, hogy senki se tartja be ezeket, de meglepetésemre kint tényleg álltak az emberek és cigiztek, midenki odafigyelt a rendre még akkor is ha közben táncolt, vagy beszélgetett. Eddig csak filmekben láttam ehhez hasonlót szóval kicsit félve mentem a barátaim utána bármerre mentek, a végén pedig nekimentem párszor vagy Naominak vagy Anekonak, mindenki úgy tűnt nagyon jól szórakozik kivéve engem meg Daichit. A fiú szkeptikusan nézett rám én pedig kétségbeesetten néztem vissza, a végén azon kaptuk magunkat, hogy kettesben maradtunk, a félhomályban láttam ahogy Aneko elkezdett beszélgetni több emberrel, Naomi és Eiji pedig elmentek a konyhába enni vagy inni, még én sem tudom.

- Jössz ki? Rá akarok gyújtani. – meg sem várva a válaszomat elindult felvenni a cipőjét meg a kabátját, ezért kétségbeesetten mentem én is utána mielőtt még eltűnik előlem.

- Hmpf, nem is tudom minek jöttem ide. – morogta miközben rágyújtott egy szálra, én csak szótlanul figyeltem ahogy kifújja a füstöt, majd felém néz. – Egyetértesz?

- Persze. – motyogtam szégyenlősen. – Kicsit nagy a tömeg.

- Bármikor hazamehetünk, észre se vennék, le merem fogadni.

- Azt azért nem hinném…Aneko-channak még a hátán is szeme van a biztonság kedvéért.

- Igaz, az a nőszemély néha az agyamra megy… - unottan kifújta a füstöt, viszont miután elgondolkozott egy halvány mosoly jelent meg a száján -, rég óta ismerem, rendes lány.

- O-oh, Daichi-kun tetszik neked? – kérdeztem én is mosolyogva. Daichi köhögni kezdett füstöt mikor meghallotta a kérdésemet, kétségbeesetten próbáltam ütögetni a hátát hátha ettől egyeszerűbben tud majd lélegezni. Összevont szemöldökkel néztem ahogy eltakarja az arcát a kabátjával, ebből rögtön leesett, hogy tetszik neki, de ő mégis tagadta.

- Dehogy. – rázta meg a fejét. – Az egy idióta, sose tetszenek egy olyan lány. Nekem…más izlésem van.

- Hm? Milyen?

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de rögtön becsukta, majd a közelben lévő bokrok felé fordult ahol mozgott valami. Kétségbeesetten fogtam meg a karját, kezdtem paranoiás lenni újból, nem egy horror filmet láttam ami ugyan így kezdődött, az agyam pedig rögtön kombinált. Daichi ijedten nézett rám, kék szemei elkerekedtek mikor meglátta hogyan szorítom a kezét, egy kis sóhajtás után megsimogatta a fejemet és lenyugtatott, hogy valószínűleg ez csak egy állat. Megfogta a csuklómat, gondolom, hogy lehámazzon magáról, de erre semmi szükség se volt, amint hozzáért a keze rögtön elkaptam onnan a sajátomat ijedt tekintettel. Daichi összevont szemöldökkel nézett rám, majd a csuklómra.

- Történt valami vele?

- D-dehogy, csak megijesztettél ennyi az egész. – már abból sejthettem volna, hogy nem hisz nekem mikor elnéztem jobbra az arcom pedig mégjobban kivörösödött. Daichi óvatosan megfogta a kezemet, míg a másik kezével leszedte rólam a kesztyűt, annyit azért én is bevallottam magamnak, hogy kár lenne tiltakozni, már így is tudja, hogy hazudtam akkor ezek után már mindegy. Lassan feljebb húzta a kabátom ujját én pedig felkészültem a legroszabbra, de még így is borzasztó volt látni ahogy ajkai szétnyílnak szemei pedig elkerekednek az ujjlenyomatok láttán. Most már sokkal halványabbak, mint pár nappal ezelőtt, épphogy látszott, viszont így is elég könnyen észrevehető, hogy valaki megragadta őket elég durván.

- Sako-chan. – szólalt meg alig hallhatóan. – Ki tette ezt veled?

- Senki. – feleltem határozottnak szánt hangon. – Egyszerűen majdnem elestem és valaki segített. Ennyi az egész.

- Biztos, hogy…

- Menjünk vissza ha elszívtad a cigarettádat. Lassan fázok. – összébb húztam magamon a kabátomat, ezzel le is zártam a témát, bár láttam rajta még eröltetné ha lehetne. Szótlanul elszívta a cigit utána mindketten visszamentünk a lakásba ahol már javában ment a buli.

Tizenkettőkor kimentünk a többiekkel megünnepelni az új év kezdetét, egy dombról figyeltük a tűzijátékot rengeteg emberrel együtt, kicsit közelebb húzódtam Anekohoz, ő pedig mosolyogva ölelt meg. Igen, ez az új év teljesen más lesz, mint a többi, legalábbis én úgy terveztem, persze nem én vagyok az egyetlen aki másképp tervezi az elkövetkezendő 12 hónapot, ezért amint vége volt a tűzijátéknak visszamentünk a lakásba ahol mindenki írt lapokra kívánságokat, amiket aztán kint el is égettünk. Mosolyogva firkantottam a széttépett lapokra miket akartam elérni ebben az évben, igaz szerelmet, jobb jegyeket, nyugalmat…mindegyiket leírtam, kint pedig nevetve figyeltem ahogy a többiek is elengedik a szélbe a kívánságokat, vagy elégetik őket, mint ahogy én is tettem. Aneko energikusan vigyorgott rám, én is ugyanígy tettem, egészen addig míg meg nem hallottam valakit énekelni a közelben. Sose hallottam még ilyen gyönyörű hangot, ámulva néztem körbe hátha meglátom ki az, de meglepetésemre a többiek is ugyanezt csinálták. Mintha simogatott volna ez a dallam, egyszerre volt ijesztő, szomorú meg csodaszép…

Az összes vendég csendben hallgatta a dallamot egészen addig míg vége nem lett. Utána csendben beszélgetve mentünk vissza a lakásba tovább folytatni a bulizást, meg az evést, legalábbis én, mivel alig ettem valamit amióta itt voltam. Egészen hajnali ötig maradtunk itt, utána már mi is hazamentünk megbeszélve az est történéseit, ami végülis elég jóra sikeredett, a végére kezdtem én is élvezni, bár senki újat nem ismertem meg félve a beszélgetéstől, mint általában. Nagy részt Naomival voltam meg Eijivel, néha feltűnt Daichi is, viszont annyira eltűnt egy idő után, hogy meg kellett keressük, de kiderült, hogy csak elment aludni az egyik szobába…

Mivel sok időnk nem maradt az iskola kezdésig, újra, ezért gyorsan be kellett hozzam a lemaradásomat a leckékkel kapcsolatban. Fáradtan leültem az íróasztalomhoz, körülöttem mindenhol könyveket láttam meg füzeteket, egyszerűen azt sem tudtam mihez kezdjek hozzá elsőnek, mivel a mateket utálom a legjobban azt akartam hagyni utoljára, ezért hozzáláttam a kémiához, japánhoz meg fizikához. Eltelt pár óra mire végre sikerült befejeznem az összeset, de a matekhez még mindig nem jött meg a kedvem a változatosság kedvéért, telefonon beszélgettem barátnőmmel mikor berezgett a készülékem. Kíváncsian néztem meg ki írt, a szívverésem rögtön felgyorsult mikor megláttam Kanato nevét újra. Szilveszterkor nem is köszönt, ezért gondoltam most akarja, de csak beszélgetni akart velem ezért miközben telefonoztam írtam vissza neki.

„ Mikor jössz le megint?”

„ Majd ha megkezdődött az iskola…”

Erre az üzenetemre már nem válaszolt, ezért visszaraktam a helyére a készüléket felkészülve egy fürdés utáni hatalmas alvásra…legalábbis készültem volna, ha Naominak nem jut eszébe, hogy ma lesz egy fesztivál amivel szilvesztert ünnepelik az embereket, nekem nem sok kedvem volt rengeteg ember között tolongani miközben yukatában szendergek és arra figyelek nehogy orra essek. Pont ezért sóhajtottam fáradtan mikor felhívott ezzel a hírrel, míg én készültem volna lefeküdni aludni.

- Sako-chan, téged is várunk akkor ma délután! – még telefonon keresztül is hallatszott a lelkesedése, sajnos nekem nem tudott átsugározni egy keveset.

- Hányan megyünk? – kérdeztem reménykedve, hátha még a fiúk is ott lesznek, és akkor legalább lesz legalább egy ember aki nem szívesen jött el rajtam kívül, Daichi.

- Csak mi hárman, Aneko-channal. Eiji szívesen jött volna, csak kell otthon segítsen, Daichit meg ugye ismerjük milyen fajta ember….kár, pedig jobb lett volna ha többen vagyunk.

- Oh, szóval csak mi. – reméltem nem hallatszik ki a hangomból a hatalmas csalódás, viszont Naomi reagálása alapján ha hallható is volt nem vette észre az elváltozást benne.

- Na akkor jössz vagy sem?

- Úgy tűnik annyira nincs választásom.

- Remeek! Akkor találkozunk az ABC-nél, tudod ami hozzám van közel.

„Ja, és gyere yukatában!”, ez volt az utolsó mondata mielőtt szétkapcsolta a vonalat, én pedig fájdalmas arccal sétáltam át anyához, hogy segítsen a készülődésben, ha lesz ideje délután. Ő rögtön felpattant, és már tizenkettőkor (!) elkezdte rendezgetni a ruháimat, és még varrt is rá pár mintát, mert azt akarta, hogy én legyek ott a legszebb, amit annyira nem értettem, de nem vitatkoztam vele, inkább szomorúan feküdtem le az ágyamba azzal a plüssel amit Daichitól kaptam ajándékba. Melankóliámból anya rángatott ki mikor berontott a szobámba a ruhámmal arcán pedig hatalmas vigyor, ebből sejtettem, hogy el kell kezdjek készülődni, ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy végig mellettem legyen mikor kisminkelem magam, sőt, a hajamat ő akarta felfogni, ezért türelmesen ültem a széken miközben hibernáltam. Mikor újra kinyitottam a szemeimet majdnem hátra is estem székkel együtt, mivel tökéletes kontyba állította,  két hosszabb tincset pedig szabadon hagyta, valamikor még egy virágot is keresett, és azt is odatűzte a kontyomhoz. Csak habogni tudtam, anya viszont büszkén kiegyenesítette a hátát, majd kijelentette, hogy most már menjek mert el fogok késni a találkáról.

Mint a zombi, úgy sétáltam az abchez, ahol már mind a ketten vártak rám, látszott rajtuk, hogy már türelmetlenek, de mikor észrevettek csodálkozva figyeltek egészen addig míg oda nem értem. Akkor rögtön letámadtak milyen csinosan nézek ki és biztos mindenki engem fog figyelni a fesztiválon, de én csak vörösödve legyintettem, eszem ágában sem volt felkelteni magamra a figyelmet. Naomin egy zöld színű yukata volt, haját pedig kiengedve hagyta, annyit változtatott rajta, hogy kivasalta, míg Aneko egy halvány rózsaszínűt vett fel, ő viszont két kontyba fogta fel. Így együtt indultunk el a nagyvilágba, a vásárhoz érve pedig hálásan néztünk fel a fedett helyre amit lampionokkal díszítettek, hogy az emberek lássanak is valamit miközben a helyiségben sétálnak, viszont mind e mellett, hogy még hangulatosabb legyen a járkálás különböző virágokat, és cserepes fákat hoztak be, így olyan volt az érzésem mintha kint lennék tavasszal. A különböző standok teljesen kivilágítva álltak egymás mellett, gyerekek rohangáltak körülöttünk, de voltak minden féle életkorúak amiért hálát is adtam. Akkor estem egy kicsit kétségbe mikor Aneko kijelentette, hogy ő akar menni az óriás kerékhez amit viszont már kint helyeztek el, ezért sokat kellett állni a hidegben, mire sorra kerül valaki.

Mielőtt oda mentünk volna szét néztünk belül, ettünk tradicionális ételeket, meg ittunk meleg teát ami után teljesen jól éreztük magunkat, ugyanis melegen tartott minket. Aneko talált egy játék standot ahol elköltötte majdnem az összes pénzét, ezért mire elindultunk a kerék felé alig maradt valami apró pénze, félő volt, hogy még azt az utat se tudja kifizetni, de Naomi annyira el akart menni, hogy felajánlotta akár ő is megveszi helyette csak minden körülmények között menjünk el. Mosolyogva kortyoltam bele a forró csokimba mikor megpillantottam a hatalmas gépet, ami különböző színekben pompázott. Nagyobb kabinokkal rendelkezett ahol ülőhelyeket raktak oda, így nem volt szükséges felállni ahhoz, hogy az embernek szép rálátása legyen a városunkra.

 - Nézd csak Sako-chan, az nem Kanato-san? – Aneko megbökte az oldalamat, míg én hirtelen megálltam. Ijedten néztem körbe-körbe, míg barátnőm meg nem ragadta a fejemet és abba az irányba tolta ahol az említett fiú volt. Kerek szemekkel néztem ahogy tényleg, Kanato macival a kezében unott tekintettel nézelődik, majd nemsokára megjelenik a háta mögött Ayato nevetve…és szerencsétlenségemre Laito is. Már előre sejtettem ha meglátja Aneko akkor teljesen kikel magából, ezért kétségbeesetten néztem Naomira, ő viszont teljesen el volt ragadtatva az óriás keréktől, tehát nem észlelte a helyzet súlyosságát.

- Heeey! Kanato-saaan! – majdnem elájultam mikor megláttam, hogy barátnőm rohanni kezd a lila hajú fiú irányába felkeltve magára a figyelmet. Tudtam csak azért szólítja meg, mert ott van vele testvére akiért odáig meg vissza volt, normális körülmények között még csak nem is köszönt volna neki. Próbáltam elbújni a kis forrócsokim mögött, viszont Naomi magával rántott könyökömnél fogva hozzájuk, ezért kelletlenül követtem őket.

- Aneko-san? – Kanato felemelte mindkét szemöldökét, majd felém fordult. Lágyan elmosolyodott, én viszont szégyenlősen elnéztem tőle a másik irányba.

- Neee~ neee~, ti nem mentek az óriás kerékbe? Mi most jöttünk ide.

- Ooh~, ő az a lány aki nálunk szokott lenni, Kanato-kun? – Laito kíváncsian mért végig, míg én inkább elbújtam Naomi mögött, tartottam attól mi lesz ha érdeklődik majd irántam és akkor Aneko hisztizni kezd ettől, meglepetésemre viszont Kanato megszólalt igencsak idegesen.

- Úgy vélem semmi közöd hozzá, inkább foglalkozz a saját dolgoddal!

- Szerintem menjetek fel rá! – Aneko csillogó szemekkel lökött neki Kanatonak, majd mindkettőnket el kezdett tolni a várakozókhoz, akik már el is indultak beszállni a kerékbe, mivel lassacskán kiürült az összes.

- H-hey! Aneko-chan! – vörös fejjel fordultam hátra, de már késő volt. Teljesen benyomott a kabinba, Kanato pedig kifejezéstelen arccal nézett rám, úgy ült le velem szembe. Barátnőm elrohant a többiekhez, míg én eltakartam az arcomat kétségbeesésemben, nem akartam ebbe a helyzetbe kerülni, mivel innen nem is menekülhetek el, mi lesz akkor ha történik valami ciki dolog? Ahh…

       Reménykedtem benne nem látszik mennyire remegek attól, hogy egy ilyen kicsi zárt helyiségbe kerültem vele, inkább megittam az utolsó cseppig finom italomat, de miután elfogyasztottam ki kellett dobjam, így idegességemet azzal vezettem le, hogy kezeimmel játszadoztam. Vártam azt a pillanatot mikor végre kiszállhatok, de még alig tettük meg a negyed utat, ezért sóhajtva néztem a szép kilátást megtámasztva a fejemet.

Ötödik fejezet

Unottan álltunk mindannyian várva, hogy végre vége legyen a félévnek, mivel utolsó 1-2 napban hamarabb hazaengednek, már tizenkettőkor kifelé sétáltunk az osztályból, mindenki a városba véve az irányt, hiszen még túl korán van ahhoz, hogy hazamenjenek. Ebben a hidegben legszívesebben otthon lettem volna a szobámba, de Aneko el akart ráncigálni forrócsokizni Naomival meg a két új barátommal, ezért követtem barátnőmet a kijárat felé mikor megláttam nem messze tőlem Kanatot. Éppen veszekedett Ayatoval, ezért nem mertem megszólítani, inkább kikerültem őket kimenve a suliból, ahol már várt Daichi meg Eiji. Mindannyian elindultunk az egyik törzshelyünk felé ahol általában elég sok iskolás szokott lógni, mivel maga a hely nem olyan drága az ott dolgozók pedig kedvesen fogadnak mindenkit. Felmentünk az emeletre, ugyanis csak ott volt pár hely, leültem az ablak mellé levetkőzve, utána rávetettem magam a menüre amit elém rakott le a pincérnő. Csokis karamellát választottam, közben figyelve a többiek mit beszélnek, legalábbis addig tartott, míg ki nem néztem az ablakon és megláttam Kanato lila haját a tömegben, együtt két testvérével akiket nem ismertem. Kíváncsian néztem merre tartanak, mikor osztálytársam mintha megérezte volna, hogy valaki nézi, hátra fordult szemeit rám szegezve. Ettől mintha lélegezni is elfelejtettem volna, ő lágyan elmosolyodott, majd tovább ment testvérei után.

- És te elutazol valamerre Sako-chan? – kérdezte Eiji felém fordulva. Hirtelen visszatértem a többiek közé, meglepetten fordult feléjük.

- Ah, nem, most nem. Maradunk otthon, családdal ünneplünk, ilyenek.

- Majd el kell menjünk mi is valamerre, nem? – Aneko volt aki felhozta ezt az ötletet, persze a többiek nem is akartak tovább gondolni erre az őrült tervére.

- Szó se lehet róla, túl rég óta ismerlek ahhoz, hogy tudjam nem szabad veled városon kívülre menni.

- Daichi-kun olyan gonosz vagy. Pedig biztos jól szórakoznánk, ha kivennénk egy kis lakást valahol a hegyekben…

- Persze, mint egy horror filmben. – kommentálta Naomi amitől felállt a szőr Aneko hátán.

- Ah, lehet akkor csak egyszerűen el kéne menjünk egy közeli városba szét nézni, meg ilyenek…

- Én azt javaslom inkább ülj a seggeden. – Daichi ezzel totálisan lezártnak tekintette a témát elmerülve a gondolataiba, míg mi barátnőnkön röhögtünk, és azon hogyan reagálja le a helyzetet.

Délután kifejezéstelen tekintettel néztem a sütéshez való eszközöket, anya kíváncsian figyelt a háttérből mégis mit csinálok, de még én sem voltam benne, ezért kénytelen voltam segítséget kérni tőle, mert ő sokkal jobban ért hozzá, mint én. Legalább két óránkba került mire befejeztük az aranyos kis süteményeket, amik elég jól néztek ki, legalábbis szerintem. Megkóstoltam az egyiket, de távolabb is raktam utána magunktól, nehogy felegye a család az egészet. Mivel karácsony van egész nap mást se csináltunk anyával csak főztünk, sütöttünk, apa felállította a fát, oda helyezte az ajándékokat, a nagyszüleim este hétkor érkeztek, mi meg addig elrendeztünk szépen mindent. Az éhhalál kergetett, ezért leültünk az asztalhoz, áldást adtunk, utána végre hozzá láthattunk az evéshez. Elég unalmasan telt velük az idő, de ritkán voltunk így együtt, szóval minden pillanatot kihasználtunk, ameddig csak lehetett. Nagyszüleim a város végén laknak, egy hónapban egyszer legalább lementünk hozzájuk, csak az utóbbi időben teljesen felemésztette a szüleimet a munka, én meg egyedül nem mentem le hozzájuk.

Csak este későn mentek el tőlünk, utána még nem feküdhettem le, mivel el kellett mindent takarítani, viszont ahogy befejeztük rögtön az ágyba feküdtem pihenni másnapig. Azt még nem tudtam mikor adom oda az ajándékokat, valamikor az iskolában kell, vagy szünetben, de a legtöbben el voltak a családjukkal, nekem meg nem volt mit csinálnom szóval feküdtem még egy kicsit mielőtt kikeltem az ágyból, a telefonom viszont rezegni kezdett, mint az őrült. Anekonak már annyira hiányoztam, hogy az elkövetkezendő napokban akar velem találkozni, plusz ő már megszervezte mit csinálok (!) szilveszterkor, és mivel idén szerinte nyitottabb vagyok az új emberek felé el akar vinni egy buliba ahol ott lesz csomó ismerős. Most nem tudom pontosan milyen ismerősökről beszél, mikor nekem kevés van, de őt ismerve sóhajtva belementem a játékába, nem akartam én veszekedni senkivel sem. Az egyetlen pozitívum, hogy jönnek a barátaim is, legalább oda tudom adni nekik az ajándékokat, viszont Kanatoval még mindig nem tudtam mit akarok csinálni, az egyetlen normális ötletem az ha kihívom, de az meg nagyon rosszul jönne ki…Összeszűkült szemekkel figyeltem az édességet a konyhában, majd egy hirtelen elhatározástól írtam neki egy üzenetet.

„ Kanato-san, lemehetnék ma matekezni egy kicsit? De ha zavarok karácsony miatt akkor máskor is jöhetek csak van pár feladat amit nem tudok megoldani…”

„ Gyere most akkor”

Ajkamba harapva elraktam a készüléket a zsebembe, gyorsan mentem átöltözni, felvettem a vastag cuccaimat elindulva a nagy világba, mivel most nem tudott apa elvinni gondoltam eltalálok magamtól a lakásához, de ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam. Egyetlen busz ment ki a közelbe, de az is a szupermarketnél rakott le, onnan pedig el kellett még sétálnom a területükig. Táskámban az ajándékkal megindultam a bejárati ajtóhoz, egy másodperc töredékéig viszont vissza akartam fordulni, valamiért nagyon rossz ötletnek tűnt hirtelen, hogy lejöttem ide, ráadásul apa dolgozik szóval értem se tud jönni. Hevesen dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót, meglepetésemre a lépcsőn Kanato üldögélt és játszott a macijával, még azért sem fáradozott, hogy felnézzen úgy szólított meg.

- Mégis mennyit akartad nézni az ajtót hmm?

- Ah, de-dehogy, nem álltam sokat kint. – levettem a kabátomat, sálamat meg sapkámat és a fogasra helyeztem őket.

- Hazudsz. – felelte határozott hangon. – Mit keresel itt Sako-chan?

- Mit hát matekezni

jöttem, mi másért? – Kanato kifejezéstelen tekintettel mért végig, majd állt fel a helyéről.

- Akkor gyere.

Szótlanul követtem a fiút, a gyomrom remegett, legalábbis én úgy éreztem. Hiba volt ide jönnöm, gyorsan meg kéne fordulnom és akkor eltűnnék innen vissza haza ahol sokkal jobb a közérzetem, tényleg ezt lenne a helyes döntés, mégis a lábam tovább vitt Kanato után, mintha nem is én irányítottam volna hanem ő vezetne. Nem tudom miért vonzódtam ennyire utána, nem is azért mert helyes, vagy „cuki” ahogy mindenki mondja, valami azt súgta maradjak távol, de egy másik hang sürgetett haladjak csak tovább előre, mégis mi baj történhet? Semmi. Egyszerűen excentrikus az osztálytársam, és ezzel nincs is semmi baj. Legalábbis ezzel a gondolattal áltattam magam egészen addig míg le nem ültem a szokásos helyemre, Kanato pedig oda húzott egy másik széket, de valamiért messzebbre, mint ezelőtt. Összevont szemöldökkel figyeltem a cselekedeteit, viszont mielőtt felnézett volna a táskámban kezdtem keresni a matematika füzetemet meg könyvemet…ami nem volt benne. Vörös arccal néztem át minden zsebet, cipzárt, a tárgyak csak nem kerültek elő én meg minden egyes perccel egyre vörösebb lettem a szégyentől.

- Mi a gond? – kérdezte közelebb hajolva hozzám. Óvatosan megfordultam kerülve a tekintetét, az asztal alatt elkezdtem játszadozni a kezeimmel, most már tényleg rossz ötletnek tűnt lejönni ide.

- Otthon felejtettem őket. – feleltem amilyen halkan csak tudtam. Mivel a mellettem ülő fiú túlságosan csendben volt rá pillantottam, szemeit lehunyta a maciját pedig magához ölelte mintha védelmet várna tőle. – Sajnálom…

- Sako-chan... – lassan kinyitotta a szemeit, most sokkal komolyabbnak tűnt, mint eddig, mondhatni sötétebbek lettek. – Menj el innen.

- Ho-hogyan? – kérdeztem vissza, mert azt hittem rosszúl értettem.

- Tűnj. El. – szűrte ki fogai között. Nem értettem mitől lett hirtelen ideges, tényleg azért mert otthon felejtettem a cuccaimat, vagy valamilyen illetlenséget csináltam amit nem vettem észre? Kérdően néztem ahogy feláll a székből, de olyan hévvel, hogy majdnem hátra is esett a tárgy, hátrált pár lépést mélyen lélegezve.

- Tettem valamit Kanato-san? – felálltam én is a helyemről szomorú tekintettel nézve a fiúra, aki komoran bámult rám. – Válaszolj…kérlek.

- Mi ez…az új illat rajtad? – kissé görnyedtebb lett a testtartása, azt hittem bármelyik pillanatban széttépi a maciját annyira erősen ölelte. – Édes.

- Nem is…raktam…parfümöt. – feleltem megszeppenten. – Szerintem…a sütit érzed.

- Süti? – hirtelen elkerekedett a szeme, kihasználva a pillanatnyi zavarát kikerestem a táskámból az ajándékot lerakva az asztalra, mert úgy tűnt most nem akar a közelembe lenni, még jobban mint általában.

- Neked csináltam köszönetképp. Szerintem ezt érzed.

- He…hehe. – beletúrt a hajába, egy vigyor terült széjjel az arcán amitől kirázott a hideg. Ijedten léptem egyet hátrébb, de alig fogtam fel mi történt. A fiú elfordult tőlem. – Menj, komolyan mondom Sako-chan, most menj el.

- De én nem értem mégis mit tettem… - feleltem habozva, próbáltam úgy megválogatni a szavaimat nehogy megsértsem, mert akkor komoly bajba kerülök.

- SEMMIT! – ordított rám. – Itt nem veled van a baj, hanem velem! Tch, te idióta ember nem látsz a szemeidtől?

- Miről besz… - könny szökött a szemembe a hirtelen kiindulása miatt, de mielőtt bármerre is mehettem volna hirtelen előttem termett.

Nem is láttam mikor lépett ide, viszont amit következőleg tett annál jobban is lesokkolt. Durván megragadta a csuklóimat, majd egy emberfeletti erővel taszított a földre, az ábrázata komor volt, azt is csak egy pillanatra láthattam, mivel lehajolt hozzám és beleszippantott a hajamba. Ettől elmosolyodott, pupillái teljesen kitágultak, még jobban lenyomott a földre mikor rám ült, én nem tudtam mit reagálni annyira megijedtem tőle. Sose voltam még ilyen helyzetben, úgy viselkedett ez a fiú, mint egy őrült, miért nem hallgattam a megérzésemre mikor azt mondta húzzak innen? Még ő is szólt, most meg újra pácba kerültem, Kanato nem magaként viselkedett, mintha elpattant volna valami az agyában, kirázott a hideg az érintésétől, bár bent voltunk a meleg szobában mégis teljesen fagyottnak tűnt a keze, arcán egy hatalmas vigyor terült széjjel, szemeit behunyta miközben nagyot szippantott a levegőből.

- Sako-chaaan~, olyan jó illatod van. – újra rám nézett, éreztem ahogy kezei kicsit megremegnek. – Megmondjam mi a baj velem? Hm? Kíváncsi vagy?

Nem tudtam válaszolni, kinyitottam a számat, de egy hang se jött ki a torkomon, csak sokkoltan figyeltem, minden porcikám lezsibbadt a súly alatt, és a helyzetem se sokat segített. Most már óvatosabban lehajolt a fülemhez, amint megcsapott meleg lehelete kirázott a hideg, habogni kezdtem, akárcsak egy hal.

- Egy vámpír vagyok, Sako-chan. – suttogta csábító hangon amitől újra kirázott a hideg. Egy vonalba emelte a fejét enyémmel, a tekintetem lejjebb csúszott a szemeiről a szájáig ami félig nyitva volt, látszott ahogy két hegyes foga van, eddig sose vettem észre, bár azt is el tudom képzelni, hogy valahogy eltakarta mások elől. – Tetszik hmm? Félsz? El akarsz rohanni? Nee~ Sako-chaaan SZÓLALJ MEG!

Az utolsó két szónál rám ordított amitől ökölbe szorítottam a kezeimet, hiába is próbáltam volna kiszabadulni, hiába gondoltam azt ez csak egy rossz álom, ez a valóság, a fájdalom amit a csuklóimnál érzek és a súly ami lenyom elég bizonyíték erre. Tudtam nem oldok meg semmit ha most kétségbe esek, de sokkal egyszerűbb volt mondani, mint csinálni, mikor felettem ólálkodott egy vámpír, aki ráadásul az osztálytársam is. Végig be volt hunyva a szemem, mivel rá sem mertem nézni, féltem attól a látványtól ami már az agyamba beleívelődött, ahogy vigyorgott, még mindig a szemeim előtt láttam, a fülemben pedig az elmebeteg nevetése csengett. Éreztem ahogy közelebb hajol újra a nyakamhoz, a lehelete miatt újra kirázott a hideg, ki tudja már hanyadjára az elmúlt pár percben.

- Ha nem válaszolsz, hehe, akkor megharaplak. – a szemeim rögtön kipattantak, mély lélegzetet vettem a számon keresztül. Kanato egy tenyérnyire volt az arcomtól, kíváncsian figyelt le rám, szemei mintha kerekebbek letten volna, és ebben a fényben kicsit világítottak is, bár lehet ez csak egy hallucináció volt.

- K-Kanato-san. – nyögtem ki egy perc hallgatás után. A fiú behunyta a szemeit amint kimondtam a nevét, a vigyor visszatért az arcára, viszont most teljesen másképpen, mint ezelőtt, inkább úgy nézett ki megnyugodott hangom hallatán, ami egyszerűen őrület.

- Végre megszólaltál, Sako-chan. Azt hittem elvette a cica a nyelvedet.

- Ne-nem. – alig tudtam beszélni annyira fájt ahogy lenyom a testével. Osztálytársam kíváncsian elfordította a fejét, majd aranyosan elmosolyodott, még az arcán is megjelent két rózsaszín folt, de a mostani viselkedése utána nem tudott ilyen könnyen átverni. Felkészültem lelkileg, hogy bármelyik pillanatban kitörthet.

- Nee~, Sako-chaan~. Nem válaszoltál a kérdésemre. – bár mosolygott kezeivel megint szorosabban fogta le a csuklóimat, alsó ajkamba kellett harapjak nehogy felnyögjek fájdalmamban.

- Miért nem szóltál hamarabb? – egy pici hallgatás után nyugodtabb hangon szólaltam meg, bár az agyam gyorsabban járt, mint bármikor. Ki kellett gondolnom valamilyen ötletet amivel kienged a szorításából, és nem érzem magam fenyegetve, egyetlen ötletem támadt az pedig… - Azt hittem barátok vagyunk.

- Barátok? – kérdezte meglepetten, gyors hálát mondtam mikor levette rólam a kezeit, most már egyszerűen rajtam ült teljesen sokk hatásba. – Mi barátok?

- Persze, én azt hittem mindig is barátok vagyunk. – elkezdtem dörzsölni a csuklóimat hátha kimaszírazhatom belőle a fájdalmat, de csak rosszabb lett tőle, szóval inkább abbahagytam és a könyökömre támaszkodtam.

- Érdekes, én azt hittem a barátok mindig keresik egymást nem csak ha segítséget akarnak. Vagy tévedek? – szemei idegesen megvillantak a sötétségben, csak akkor vettem észre, hogy az áramot elvették az egész lakásban. Kintről beszűrődött még egy kis fény, bár félig a sötétítő azt is eltakarta, ettől pedig csak még jobban féltem.

- Sajnálom ha…ha te ezt gondoltad.

A lila hajú fiú elgondolkodva meredt rám, majd a másik pillanatban köddé vált. Elég sokáig tartott míg felfogtam mi történt, valószínűleg elteleportált, vagy olyan gyorsan szállt le rólam, hogy az én emberi szemem nem tudta követni, de most már észrevettem ahogy felveszi a földről a mackóját, óvatosan leporolja, utána megölelgeti kedves mosollyal a száján. Egy ideig feküdtem még így a földön latolgatva vajon felállhatok vagy rám ordít maradjak még ott, viszont mikor láttam, hogy leült az íróasztalához enni a sütimből úgy döntöttem ideje felkelnem. A lábaim remegtek, ezért meg kellett fogózkodnom az asztal szélébe, Kanato viszont nem sok figyelmet szentelt nekem, el volt foglalva az ennivalóval miközben a macijával kommunikált. Megszorítottam a fa felületét próbálva visszanyerni az egyensúlyomat, ez eltartott egy darabig, a végén azon kaptam magam, hogy Kanato nagyokat pislogva néz rám, utána feláll a székből, és elém áll. Megrezzentem amint megfogta mindkét kezemet, viszont szivverésem kicsit lenyugodott mikor éreztem ahogy lágyan elkezdi simogatni a csuklóimat amik már most vörösödni kezdtek erős szorítása miatt. Aggódva nézte őket, majd rám emelte tekintetét.

- Nagyon fáj? – kellett nyelnem egy nagyot mielőtt válaszoltam neki, mivel a sírás kerülgetett.

- Kicsit. – feleltem őszintén…félig őszintén, mivel sajgott, és égett a bőröm, de ezt nem mertem volna neki bevallani. Összevonta a szemöldökét, majd az ajkaihoz emelte bal csuklómat óvatosan megpuszilva, mintha ezzel mindent elrendezett volna.

- A kocsi kint vár. – szólalt meg alig hallhatóan.

Negyedik fejezet

Hevesen dobogó szívvel léptem ki a szobájából, egyenesen menekültem a folyosókon miközben felhívtam apát jöjjön értem, sálamat közelebb húztam magamhoz. Próbáltam összerakni a fejemben a viselkedését, de a végén annyira elfáradtam, hogy inkább ledőltem pihenni amiből több órás alvás lett, legközelebb este tizenegykor keltem fel, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok mikor leesett mennyit aludtam. Megnéztem a telefonomat, de senki se keresett, ezért kimentem csinálni magamnak valami ennivalót, apa tévét nézett anya meg olvasott egy könyvet, ezért próbáltam úgy járkálni ne zavarjam őket. Amint visszatértem a szobámba a telefonom éppen világított, egy számomra ismeretlen szám hívott, ezért kicsit félve vettem fel a telefont.

- Sako-chan? Itt Eiji-kun. – nyugodtam fújtam ki a levegőt mikor meghallottam a fiú lágy hangját. – Sajnálom ha megijesztettelek.

- Semmi gond…miért hívtál?

- Vasárnap megyünk megnézni egy horror filmet, van kedved jönni? Most két jegy ingyen van!

- Ez nagyon jól hangzik! – felcsillant a szemem mikor meghallottam a horror szót, ez a kedvenc műfajom, otthon is szívesen nézem, ezért természetes ha megyek moziba megijedni.

- Nyolctól kezdődik, találkozunk hétkor a bejáratnál, tudod a nagy plázánál.

- Oké! Szia.

Másnap újra felöltöztem mikor észrevettem, hogy nem találom a sálamat. Szomorúan fordítottam fel az egész szobámat, utána a nappalit, még a fürdőben meg a konyhában is kerestem, de egyszerűen eltűnt a föld felszínéről. Beletörődtem, hogy nagy valószínűséggel soha többet nem fogom látni, ezért csak becipzároztam a nyakamnál a dzsekimet, úgy indultam el a találka felé, kis késéssel meg is érkeztem. A többiek már türelmetlenül vártak a plázában, ahol túlságosan meleg volt, ezért levettem a vastagabb ruhadarabokat magamról, miközben pénztárcámból kivettem a jegy árát. Több számolás után elosztottuk négy felé a két jegy árát, és roppant büszke voltam magamra, mert fejben végeztem a számítást amit csak Kanatonak köszönhetek. Meg is jegyeztem, hogy másnap suliban meg fogom köszönni neki, csak két alkalom óta sokkal jobban tudok fejben számolni, mint eddig bármikor.

Négyesben sétáltuk az üzleteket, közben betértünk pár helyre venni nasit újból, plusz üdítőket, teljesen felpakolva tértünk vissza a mozihoz ahol az őr nem szólt semmit, bár elég rondán nézett ránk, ezért kissé gyorsabban indultunk a terembe a jegyünkkel. Leültem Daichi és Eiji közé hatalmas popcornal, chipsel, snickersel, pockyval meg kólával. Sötét hajú barátom felemelte egyik szemöldökét mikor meglátta mennyi mindent vittem magammal a filmre, de ez nálam a minimum, ugyanis ha félek valahogy mindig az evéssel ütöm el, már amennyire tudom. Izgatottan figyeltem a vászont, a film végére minden elfogyott amit magammal hoztam, úgy tűnt én bírtam a legjobban a traumatikusabb jeleneteket, mivel a többiek teljesen transzba estek, míg én mosolyogva sétáltam ki tíz körül. Mivel már rég besötétedett a fiúk felajánlották, hogy haza kísérnek, ezért még egy ideig tárgyaltuk a filmet, meg milyen buta volt a főszereplő lány, hogy hagyta megöletni magát csak mert szerelmes lett a vámpírba. Aneko annyira kétségbe esett, hogy szerinte ma nem is fog aludni, őszintén szólva ez nekem is megfordult a fejemben, mert bármennyire jól bírom ezeket a filmeket valamennyire még rám is hatnak.

- Hazakíséred tovább te, Daichi-kun? Úgy is közel laktok egymáshoz. – kérdezte összébb húzva magán a kabátot Eiji, míg én meglepetten fordultam az említett fiú felé, fogalmam sem volt, hogy egy utcában lakunk. Daichi csak bólintott, utána el is indult, ezért gyorsan elköszöntem barátunktól rohanva utána nehogy elhagyjam a tömegben, viszont véletlenül megcsúsztam egy tócsán ami befagyott a hidegnek hála, így sikerült egyenesen neki mennem.

- Gome! (sajnálom) – vörös arccal léptem hátrébb, míg ő sóhajtva lecsavarta magáról a sálját és a nyakam köré csavarta szerencsétlenül.

- Jobban kéne vigyázz, a lányok hamarabb fáznak meg.

- Ah, köszönöm. – motyogtam paprikavörös arccal miközben beszívtam parfümjének illatát.

Csendben sétáltunk egymás mellett kikerülve az embereket, akartam volna beszélgetni vele valamiről, csak nem jutott eszembe egy normális téma sem. Végig lefelé tekintettem, néha a szemem sarkából felnéztem rá mit csinál, de csak előre nézett vörös arccal, gondolom ő most még jobban fázik, mivel át adta a sálját, ettől kicsit lelkifurdalásom lett. Mikor hullani kezdett a hó lekezdtem csavarni magamról a sálját azzal a céllal, hogy visszaszolgáltatom neki, ő viszont meglepetten nézett rám, de amint leesett neki mire készülök rátette a kesztyűs kezét az enyémre és megrázta a fejét.

- Felesleges, mindjárt hazaérek én is meg te is. Tartsd meg nekem még van egy pár.

- Tényleg nem szükséges ide adnod Daichi-kun, én se akarom, hogy megfázzál.

- Istenem, csak fogadd el a kedves gesztust, jó?! – kipirult arccal fordult el tovább sétálva egészen az apartmanom bejáratáig ahol aztán zsebre dugott kézzel várt rám. Makacsul levettem magamról a sálját és most én tekertem a nyaka köré, kerek szemekkel figyelte a gesztusomat, míg én mosolyogva elléptem tőle.

- Tessék. – jelentettem ki. – Köszönöm, hogy haza kísértél, jó éjt.

Vidáman sétáltam fel a lakásunkba, apáék már lefeküdtek aludni, mivel másnaptól kezdődik a munka újra, én még nem voltam fáradt, ezért gondoltam csinálok egy kis házit, gyakorlok matekre, és csak utána fogok aludni. A film hatása alatt voltam, ezért próbáltam úgy közlekedni a lakásban, hogy minden villanyt felkapcsoltam, viszont ha valamit meghallottam rögtön azt hittem itt van a vámpír, hogy megöljön, ezért kicsit felugrottam mikor a telefonom el kezdett rezegni az íróasztalomon, ami úgy hallatszott, mintha több légy beszélgetni kezdett volna. Kiderült csak Aneko az, mivel ő is teljesen kétségbe van esve, ezért egymást nyugtattuk, míg a végén bele nem aludtunk a társalgásba. Elég fáradt lehettem, mivel délután kettőkor keltem fel az ebéd illatára, anya még gyorsan főzött mielőtt elment volna venni új anyagokat a ruhákhoz amiket még meg kellett csináljon, apa pedig már korán reggel elindult munkába, így egyedül ettem, tanultam, és mentem iskolába. Szokásomhoz híven újra korábban értem be mikor alig vannak még az osztályba, ezért leültem a kapu közelébe egy pohár kávéval várva, hogy barátnőm újra „véletlenül” elkéssen. Közben találkoztam Naomival is, aki miután lepakolt visszajött mellém a saját teájával, mivel utálja a kávét, így beszélgettünk minden féléről, de leginkább arról mennyire várjuk már a karácsonyt, már csak kicsivel több mint egy hét és kapunk mi is szabadtságot.

Hamarabb hallottuk meg barátnőnk közeledtét minthogy megláttuk volna, már a bejáratból integetett és ordított felénk, rögtön a háta mögött jöttek a testvér párok, alig láthatóan megütöttem tenyeremmel a homlokomat. Viszont úgy tűnt kezd beválni nála a figyelem felkeltés, ugyanis Laito felénk nézett többször is míg testvéreivel beszélt, utána elindult felfelé saját terme irányába. Én is készültem felállni a kalorifer közeléből, hogy visszacammogjak Anekoval mikor meghallottam Kanato hangját nem messze tőlem.

- Sako-chan. – oldalra fordultam, a fiú tökéletes távolságra állt tőlem, egyik kezében a maciját szorongatta míg a másikban egy pöttyös sálat.

- Ah, a sálam. – észleltem fel. Kanato kinyújtotta a kezét, de egy tapodtat sem moccant előrébb, ezért elindultam én felé kivéve a kezéből a puha tárgyat. Véletlenül súroltam az ujját, most is jéghideg volt, a fiú lehajtotta a fejét és közelebb húzta magához a maciját kezét pedig hirtelen elhúzta tőlem.

- Nálam hagytad tegnap.

- Érdekes, úgy emlékszem felvettem. – motyogtam miközben a nyakam köré tekertem a tárgyat. – Köszönöm.

- Nem tesz semmit… - motyogta elhaladva mellettem. Sóhajtva fordultam hátra barátnőmhöz aki hatalmas vigyorral nézte a jelenetet, már hallottam ahogy az agya elkezd újra kombinálni különböző elméleteket.

- Meg se szólalj. – intettem le mielőtt ki nyithatta volna a száját.

- Ehh Sako-chan, ez annyira aranyos volt, azért ismerd el! Milyen romantikus már, ennél már csak az lett volna cukibb ha odajön és a nyakad köré tekeri óvatosan a sálat… - nem tudtam tovább figyelni rá, mivel a fejemben felrémlett ez a jelenet, csak egy másik fiúval, Daichivel. Az arcom instant elvörösödött barátnőm pedig azt hitte azért amit mondott szóval mosolyogva folytatta. – Milyen szerencsés vagy máár~. Bár csak nekem lenne ilyen kapcsolatom Laito-sannal.

- Ez romantikusnak számít? – kérdeztem, mivel cseppet sem voltam tapasztalt ilyen téren.

- Persze! A sok horror helyett inkább romantikus filmeket kéne nézned, abból legalább tanulnál valamit, de a másiknál csak rettegsz! Nem is tudom miért mentem el tegnap arra a filmre, azt hittem sose alszok el, ráadásul mikor a szomszéd macska kaparni kezdte az ajtónkat kajáért, leájultam az ágyamról.

- Nem is tudom Aneko-chan, bárhogy nézem ez nem volt a legromantikusabb jelenet. – válaszoltam egy kis gondolkozás után, teljesen ignorálva a macskás rém történetét. – Nem volt egy kicsit túl távol?

- Humm…most hogy mondod tényleg. Mindig ezt csinálja?

- Igen, az utóbbi időben. Mikor véletlenül hozzá értem akkor is olyan hamar kapta el a kezét mintha valamilyen járvány lennék.

- Ez már megint a bebeszélésed Sako-chan, nem vagy te jó a romantikában, és sose voltál. Majd én szólok, figyelek helyetted is.

- Szerintem semmi szükség sincsen…

- Dehogynem! Majd meglátod.

Beletörődtem abba, hogy mostantól árgus szemekkel fog figyelni a saját barátnőm, én meg hiába mondtam neki fejezze be, mert csak nem hagyta abba. Mateken viszont kénytelen volt a saját dolgozatára figyelni, mivel felmérőt írtunk, komolyan izzadni kezdtem mikor megkaptam a lapomat. Óvatosan körbe néztem a teremben, a tanárnő persze rögtön szólt nehogy puskázni merjek, csak beletörődve fordultam a saját lapom felé, elkezdve gondolkozni a képleteken, szerencsémre kaptam két feladatot is amit Kanatoval oldottam meg, és még egyet amit otthon gyakoroltam egyedül ezért legalább egy átmenőre számítottam mikor beadtam a felmérőt és kimentem a teremből várva barátnőmre. Falfehér arccal sétált ki hozzám, meg sem kellett kérdezzem hogyan ment neki, mert minden a tekintetére volt írva.

Lassan elérkezett a félévi dolgozatok időszaka is, december 25-én vége van az iskolának addig pedig már csak nagyon kevés idő maradt hátra, ezért mindenki jobban el kezdett tanulni a kelleténél, így én is hozzá láttam motivációs szövegeket keresni, de semelyiktől se lett több kedvem tanulni, ezért barátaimtól kértem segítséget, viszont ők se tudtak semmi jót mondani. Úgy tűnt magamban kell keressek valamit, ezért délutánokat tanultam át a különböző tantárgyak dolgozataihoz, egész héten mást se csináltunk, aztán mikor csütörtökön kijelentette a matek tanárnő, hogy hétfőn írunk dolgozatot mindenki fájdalmas arckifejezéssel törődött bele, hogy a hétvége ezzel fog eltelni.

Kelletlenül be kellett valljam, hogy nagyobb szükségem volt most Kanato okosságára, mint általában, ezért pénteken, szombaton és vasárnap is nála voltam, nem akartam vissza élni az ajánlatával, de feltétlenül kellett egy átmenő dolgozatot írnom, hiszen azon múlik minden. Úgy tűnt annyira nem bánja az ott létemet, ezért kihasználtam minden percét, míg el nem érkezett a hétfő, amikoris egy két órás szenvedés után végre készülhettem karácsonyra, ameddig alig volt hátra három nap. Iskola utána megbeszéltük Anekoval meg Naomival, hogy elmegyünk nézni ajándékokat családtagoknak meg barátoknak, ezért izgatottan vártunk Naomira órák után barátnőmmel. Normális körülmények között ki nem állhattam a vásárlást, és az ezzel járó bajlódást, pláne ha karácsonyiról volt szó, mert akkor sokkal több ember van kint, nagy a tömeg, mindenki lökdösődik, siet mindenhova, és elfogynak a jó ajándékok. Most viszont úgy gondoltam jól sikerült a dolgozatom, főleg miután megbeszéltem Kanatoval ő miket írt, biztos meg lesz az átmenőm, ezért vidáman sétáltam barátaimmal a pláza felé ahol rengeteg ismerősbe bukkantunk bele út közben.

- Mit gondolsz erről a szoknyáról? – kérdezte tőlem Aneko, mivel Naomi már próbált valamit.

- Tél közepe van, meg amúgy is nem másnak kéne nézzél? – megráztam a fejem, hiszen én már megvettem szüleimnek, nagyszüleimnek az ajándékokat, már csak nekik kellett vegyek, a két fiúnak és Kanatonak, mivel úgy döntöttem ez lesz az egyik köszönetem amiért kihúzott a bajból.

- Meglepem magamat is!

- Lepd akkor, én megyek nézelődök másik helyen könyveket.

- Neee, meg kell nézd, hogy áll rajtam, majd megyünk együtt.

- Akkor siess kérlek. – sóhajtottam beletörődve.

Egy órát legalább kellett várjak rájuk a ruhás üzletben mire végre tovább mentünk a könyvekhez hogy vegyek valamit Daichinek ami érdekelné, utána Eijinek mangát vettem, végül Kanato maradt a legnehezebb feladatként. Alig tudtam róla valamit, Naomihoz hiába mentem, mert ő mégúgyse ismerte, ezért kelletlenül kérdeztem meg másik barátnőmet ezzel a témával kapcsolatban. Elgondolkodva meredt a semmibe feltéve különböző kérdéseket, amikre nem is tudtam válaszolni míg eszembe nem jutott mennyire szereti az édes dolgokat, ugyanis mikor lementem hozzá általában volt valami torta, vagy sütemény csak úgy a semmiből.

- Süss neki valamit! – csillant fel Aneko szeme.

- Szó se lehet róla. – ráztam meg a fejem. – Annyira nem vagyunk jóban.

- De az sokkal jobban esne neki, ő is tud venni halom tortát bárhonnan. – rázta meg a fejét Naomi, ezzel kijelentve, hogy Aneko mellett áll ebben a témában.

- Ti feltétlenül össze akartok hozni vele?

- Nem!

- Dehogy! Ez csak karácsonyra van, nem nagy kunszt, más is szokott sütni.

- Olcsóbban is jönnél ki. – érvelt okosan Naomi, ennek pedig nem tudtam nemet mondani, mivel így is majdnem elköltöttem az összes zsebpénzemet, szóval sóhajtva beleegyeztem, mire mindketten lepacsiztak egymással.

          A vásárolgatás után hazamentünk, rögtön bele is estem az ágyamba és elaludtam ezután a fárasztó éjjel után, holnaptól pedig valahogy be kell csomagolnom az ajándékokat, és barátnőimnek is kell vegyek valamit a tudtuk nélkül, szóval eseménydús lesz újra az éjjelem. A dolgozatokra már nem kellett készülnöm mivel a matematika volt az utolsó, ezért a tanulást is lazábbra vettem, jobban mondva nem csináltam semmit csak aludtam, ettem, csomagoltam és vásároltam. A sütést szerdára terveztem, mert akkor több időm lesz, órák után rögtön megyek haza csinálni édességet Kanatonak, valamit ami nem fog kikészíteni testileg, és nem is égetem le a házat szerencsétlenkedésemmel.