Ahogy egyre teltek a hónapok én annál jobban
beleszoktam ebbe a kapcsolatba, nekem minden normálisnak tűnt, még azt sem
vettem észre a jegyeim mennyire leromlottak, milyen kevés időt töltök
barátaimmal és szüleimmel, csak egy vámpír lebegett a szemem előtt, Kanato.
Mániákus? Lehet. Nem tűnt fel nekem az ilyesmi, csak örültem amiért valaki
végre NEKEM szenteli az összes figyelmét, szinte él hal értem…Semelyik barátnőm
sem tudja milyen borzalmas volt nekem végignézni ahogy a fiúk szinte sorban
állnak értük, én meg addig szerencsétlenül a háttérben mosolyogtam. Nem mondom,
hogy félig nem az én hibám, ha nem lettem volna annyira antiszociális akkor
mostanra már nekem is lenne egy normális barátom, mert azért bárhogy nézzük,
Kanato cseppet sem normális. Legtöbbször tényleg megijesztett, viszont…azok a
pillanatok amiket együtt töltöttünk, mikor senki sem látott minket, azok voltak
a legszebbek.
-
Kanato-kun. – motyogtam teljesen fáradtan, mint aki egész éjjel nem aludt. –
Azt hiszem éhes vagyok, kaphatok valamit? Kérlek…
-
Hmpf, mindjárt jövök, maradj itt. – unottan felállt a helyéről, majd mackójával
együtt elindult kifelé a szobából. Pislogva néztem utána, a kiváncsiságom
persze pedig megállíthatatlan, ezért elkezdtem nézelődni a szobájában, de mikor
már az sem volt elég érdekes kimozdultam a félig kivilágított folyosóra.
A lámpák pislákoltak akárhányszor elsétáltam
mellettük, én pedig majdnem minden ablaknál megálltam, hogy kinézzek rajta,
mert olyan gyönyörű innen fentről a kilátás. Mikor a hatalmas lépcsőhöz értem
megpillantottam Kanato testvérét, Laitot. Az arcán most nem volt az a szokásos
csibész mosoly, mint általában, inkább aggódó, vagy komolynak tudnám leírni,
semmiképp sem pozitív. Kíváncsian mentem hozzá megkérdezve mi a baja, de nem
válaszolt semmit, legalábbis nem úgy válaszolt, hogy halljam, mivel magának
motyogott valamit, utána felfelé kezdett sétálni üres tekintettel. Nem értettem
ezt a megnyilvánulását, de sokat nem is gondolkodtam rajta, inkább mentem
tovább, míg meg nem pillantottam egy hatalmas ajtót. Lenyűgözve figyeltem
milyen gyönyörű motívumokat véstek rá, persze egyet sem értettem belőle,
valamilyen íráshoz hasonlított. Volt ott olyan ami inkább egy napra
hasonlított, másik meg babára…ujjaimmal óvatosan végigsimítottam a felületét a
fának mikor magától kinyílt mindkét ajtó. Sötétség tárult a szemem elé én pedig
viaskodtam önmagammal menjek-e be vagy sem. Eszembe jutott Kanato mennyire
ideges lesz, ha nem talál a szobájában, annyira nem is mertem belegondolni,
inkább engedtem a lábaimnak vigyenek be a helyiségbe.
Rögtön tűz gyulladt ki amint beraktam a jobb lábamat
a hideg padlóra. Tátott szájjal néztem körbe, miközben tovább sétáltam
egyenesen előre. Jobbra meg balra gyönyörű babák voltak üvegkeretbe zárva, mind
menyasszonyi ruhát viselt, mintha porcelánból készültek volna. Nem tudtam hogy
kerültek oda, de lenyűgözően néztek ki, sose gondoltam volna, hogy a fiúk
tartanak egy ilyen szobát is, ráadásul ennyi babát. Teljes kollekciót helyezte
ide le, ráadásul tökéletesen rakták őket egymás mellé és fel is öltöztették. Közelebb
egyikhez sem mertem odasétálni, megtartottam a tisztes távolságot miközben megakadt
a szemem egy nem odaillő darabon. Összevont szemöldökkel léptem előrébb, de
amint eléggé mellé értem és megláttam mi az hirtelen megtorpantam. Nem is éreztem a
lábaimat, sőt, semmit. Álltam, mint aki odafagyott miközben néztem egyenesen a
babát aki ijesztően hasonlított Daichira…Még a ruhái is hasonlítottak, de el
nem tudtam volna képzelni miért és hogy került ide a mennyasszonyok közé. Pár
perc után úgy tűnt visszatért a vérkeringésem minden egyes porcikámba ezért
hátráltam egy kicsit egészen addig míg meg nem hallottam egy hangot.
-
Miért?...Miért? Olyan jó volt minden. Boldogok voltunk, nem, Sako-chan? Miért
kellett le gyere? – motyogásnak hallatszott a hangja, de így is közelinek tűnt.
Nagyokat pislogva fordultam hátra Kanato szomorú tekintettel nézett rám
szemeiből pedig patakzottak a könnyek. Nem tudtam mire érti amit mondott, de
mielőtt megszólalhattam volna folytatta tovább. – Mindent megtettem érted. Azt
akartam, hogy örökké együtt legyünk. MIÉRT KELLETT MINDENT ELRONTANOD, MI?!
-
K-Kanat…
-
Tch, ne merj félbe szakítani! – jobb kezével felpofozott én pedig a hatalmas
ütéstől leestem a földre. A fájdalom rögtön jött a csapás után, hitetlenül
emeltem egyik tenyeremet a lüktető arcomhoz, s közben ijedten néztem Kanatot
ahogy egyre idegesebb lesz.
-
Ha az a Daichi nem lett volna hamarabb enyém lettél volna! Csak az útban volt,
olyan undorítóan mért végig mikor nem figyeltél, ha nem lépek közbe még a végén
be is vallotta volna az érzelmeit neked, hah! Még csak annyi kell. Vicces, mi?
Azt hitte legyőzhet engem. EGY VÁMPÍRT. HAHAHAHA-HAHAHAHA….hah. De most
vége…Véged.
***
-
Hogy szabadult ki akkor, hölgyem?
-
Rohantam. Ahogy csak a lábam bírta. Nem…nem tudom miért engedte. – félve
tekintettem bal oldalra, bár csak egy pillanatig tartott az egész elkaptam
Kanato tekintetét. Végig azt a helyet fixírozta ahol én ültem, pedig az üvegen
keresztül nem láthat, mégis úgy tűnt mintha folyamatosan engem nézett volna
kifejezéstelen tekintettel, az előtte ülő rendőr pedig hiába magyarázott
valamit neki.
-
Értem…Köszönöm a vallomását. Inkább menjen most feküdjön le egy kicsit,
pihenjen. Ezzel már be tudjuk zárni.
-
Biztos? – azt hittem a sírásnál már rég túl estem, sajnos úgy tűnt még jócskán
potyognak a könnyeim a szemeimből. Féltem, egyenesen rettegtem. Nem tudtam
biztosra valaha vége lesz ennek a rémálomnak. Kanato mosolya azt árulta el sose
lesz vége. Soha.
Hellooo, kedves kis olvasók! Ezt a kisebb novellát is befejeztem, remélem tetszett nektek, továbbra is várom a véleményeket/kritikákat, hogy a következők csak jobbak legyenek. Legyen egy szép napotok és további jó olvasást, azoknak akik még maradnak egy kicsit az oldalon. Puszii <3
xoxo Málna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése