Harmadik fejezet

Alig vártam a találkozást hétfőn Anekoval, mivel el kellett neki mondjam mi történt az órán, kianalizálva a viselkedését Kanatonak, barátnőm viszont csak nevetett rajtam amiért sértődötten néztem rá, hiszen szerintem egyáltalán nem volt vicces. Mind a ketten a lépcsők szélén ültünk ennivalónkkal a kezünkben, a szokásosnál hangosabban zajongtak a diákok, bár az is lehet, hogy azért mert nemsokára karácsony lesz, és akkor kapunk egy kis szabad időt a túlzsúfolt évünkben. Nem árt nekünk se egy kis pihenés, legalább addigis elfeledkezhetek a tanulásról és belemélyedhetek egyéb fontosabb tennivalókba, mint például az alvás és a folytonos rágcsálás miközben barátaimmal töltöm az időm. Sajnáltam amiért kint annyira hideg lett, hogy már nem tudtunk a sakura fa közelében enni, hiányzott a sötétség ami alatt folyton enni szoktunk, ehhez még nem szoktam teljesen hozzá. Hátradőltem a korlátnak vártam valami normális reakcióra Anekotól, barátnőm mellettem ült elgondolkodva a mondottaimon, úgy tűnt komolyan veszi végre amiket elmeséltem neki, de ekkor…

- Szóval…beszélgettél Laito-sannal? – azt hittem leugrom a másodikról mikor meghallottam mit kérdezett. Tenyeremmel megcsaptam a homlokomat, utána sóhajtva haraptam bele a szendvicsembe amit anya készített.

- Komolyan Aneko-chan, csak ez ragadt meg a fejedben?

- Mi más ragadt volna meg? – kérdezte felemelve szemöldökeit. – Semmi furcsa nincsen abban amit Kanato-san csinál, szerintem normálisan viselkedek, te is inkább köszönnéd meg az Istennek amiért azzal a cukor falattal kerültél össze.

- Cukor falat. – ismételtem meg ezt a két szót megsemmisült tekintettel. – Ezt gondolod akkor?

- Mi mást kellene gondolnom? Majd ha kerget egy késsel akkor szólj, addig nem értem mi lenne a probléma. Inkább azt mondd meg jössz ma karaokézni suli után vagy sem.

- Tudod jól nem szeretek…

- Csak négyen megyünk most. – rázta meg a fejét. – Jön még Daichi-kun meg Eiji-kun. Mindketten gyerekkori barátaim, még te is hallottál róluk.

- Daichi az az a Daichi aki most nem jár iskolába mert ideiglenesen felfüggesztették?

- Ahhh~ hát tudod egy igazi rossz fiúnak akarja mutatni magát, de közben nem annyira durva, mint ahogy az emberek beszélnek róluk. Hidd el élveznéd, ha van valami gond akkor szólsz nyugodtan!
- De hiszen te mondtad, hogy felfüggesztették!
- És így is van, csak...lehet picit túloztam, az most nem lényeg.

A végén belementem, mert ha rajta múlik addig idegesít ezzel, míg amúgy is bele mennék, ezért inkább megspóroltam magamnak pár óra fejfájást. Még sose találkoztam az említett két fiúval, viszont tényleg elég sokat hallottam felőlük barátnőm által, még képeket is mutatott róluk, az egyiknek fekete a haja és tele van pierceingekkel a füle, ő az a rossz fiú akiről mesélt, a másik viszont teljesen átlagos kinézetű barna hajjal meg zöld szemekkel. El sem tudtam képzelni mire számítsak, viszont őszintén szólva egész nap el voltam, az órán figyeltem, szünetben meg barátaimmal töltöttem az időt, tehát nem igazán gondoltam a karaoke hajnalra ami ránk vár, éppen ezért eléggé meglepődtem mikor Aneko vigyorogva huppant hozzám amint az utolsó csengetés hallatszott. Jókedvűen szólt, hogy a fiúk kint várnak ránk az iskola előtt, hihetetlen számomra miért jönne ki valaki hajnali háromkor csak karaokézni, mikor iskolába kell majd menjen másnap.

Szőke hajú barátnőm esze-vesztetten rohant előre közben ordibálta milyen jól fogunk szórakozni a fiúkkal ma, persze én tudtam miért kavar ekkora port maga körül, arra számít Laito felfigyel rá, de ez a terve sem vált be, a kalapos fiú vigyorogva beszélgetett egyik testvérével a kapunál. Sóhajtva sétáltam utána, úgy tűnt teljesen megfeledkezik a létezésemről már amikor megpillantotta kint álldogálni a két fiút, hozzájuk rohant, de közben majdnem hasra is esett a jeges út miatt. Megigazítottam a sapkámat takarjon is valamit mikor egy hangos „sayonara (viszlát) Sako-chant” magam mellől. Csodálkozva néztem oda ahonnan a hangot hallottam, Kanato állt testvéreitől egy kicsit odébb, úgy tűnt valami miatt eléggé irritált, maciját közelebb húzta magához mikor én is elköszöntem tőle, de máris tovább kellett mennem barátnőm felé. Daichi  unottan nyújtózkodott, míg Eiji kedvesen mosolyogva hallgatta mit magyaráz neki energikus osztálytársnőm.

- He-helló. – köszöntem kissé elpirulva mikor melléjük értem. A két fiú rögtön felkapta a tekintetét, amint meghallották a hangomat, de elsőnek Eiji reagált, vigyorogva mutatkozott be, míg a mellette álló barátja vörös arccal nézett.

- Daichi-kuuun~! Te nem mutatkozol be?

- Hmpf, minek? Már így is mondtad a nevemet, nem? – hátat fordított nekem amitől a gyomrom mintha liftezni kezdett volna, nem értettem miért ennyire gonosz velem mikor csak most ismertem meg. Tudtommal nem tettem semmit ellene, ezért kicsit fájó tekintettel néztem barátnőmre aki legyintett erre a viselkedésre.

- Eleinte mindenkivel ilyen, hidd el jobb lesz. – suttogta Eiji mosolyogva.

- Beugrunk venni valami nasit előtte? – kérdezte Aneko miközben megragadta Eiji karját és előrébb rángatta így egyes egyedül maradtam a morgós Daichivel aki még be sem mutatkozott nekem.

     Szótlanul sétáltunk egymás mellett, rossz szokásomhoz híven ujjaimmal játszadoztam, viszont ebben a hidegben nem tűnt a legjobb ötletnek, főleg mert otthon felejtettem a kesztyűmet, szóval dideregve visszaraktam őket a zsebeimbe. Óvatosan oldalra pillantottam, Daichi kifejezéstelen tekintettel nézett rám, de amint észrevette, hogy figyelem elnézett összeráncolt szemöldökkel, ajkai egy vonallá préselődtek, arca pedig csak tovább vörösödött. Normális körülmények között már rég én is elfordultam volna paprikavörös arccal, de most valamiért tanulmányozni kezdtem az arcát, hiszen életemben nem voltam még ilyen helyes fiú mellett. Jobb fülében volt két pierceing, sőtét haja pedig majdnem eltakarta a kék szemeit, amik olyan színben pompáztak, mint a tenger. Arca fehér volt, ettől pedig picit vámpírosan nézett ki, bár sose találkoztam még eggyel sem, viszont ha arról lenne szó akkor csak így tudnám elképzelni.

- Oy. – suttogta miközben az arcáról a vörös folt kezdett egyre jobban terjeszkedni. – Mit nézel?

- Eh…semmit. – most már viszont elfordultam, lehajtottam a fejemet, de így is láttam barátnőm huncut mosolyát mikor előre néztem.

Háromnegyed óra utazás után végre megérkeztünk a célunkhoz ahol belevetettük magunkat a szórakozásba, jobban mondva a többiek, mivel én teljesen kétségbe voltam esve az új helyzettől, ezért inkább kissé arrébb ültem a hangos társaságtól akikkel jöttem. Felpakoltunk egy csomó kaját, rendeltünk pár innivalót utána Aneko rögtön elkezdte nézegetni miket énekeljünk, én inkább kimaradtam ebből gyors üzenetet küldve anyának, hogy ma nem érek haza időben mert kint maradok pár barátommal, utána szemezni kezdtem egy játékgéppel ahonnan ki lehetett szedni plüssöket. Persze, tudtam ez az egész csak arra megy, hogy kifosszák az embereket, viszont egy aranyos kiskutya elég közel volt ahhoz, hogy kiszedjem, legalábbis szerintem. Mikor úgy gondoltam a többiek eléggé el vannak foglalva a veszekedéssel megrohamoztam a gépet bedobva egy apró pénzt, utána még egyet, utána egy harmadikat mivel csak nem sikerült kiszednem. Sóhajtva néztem a pénztárcámat, az összes aprópénzt elköltöttem és még csak nem is tudtam megszerezni azt a kis jószágot.

Úgy tűnt Daichi volt az egyetlen aki észrevette, hogy eltűntem mivel megjelent a hátam mögött ezzel teljesen rám hozva a frászt mikor megfordultam. Felemelte mindkét szemöldökét mintha azt kérdezné mit csinálok itt, ezért habogva elmagyaráztam neki miért jöttem ide, viszont mikor láttam, hogy arckifejezése továbbra is unott kezdtem megbánni azt, hogy megosztottam vele.

- Milyen hülyeségre költöd a pénzed. – rázta meg a fejét, ez által pedig a haja mozogni kezdett eltakarva a szemeit. – Inkább gyere vissza és állítsd le Aneko-chant. Kezd az idegeimre menni ezzel a hiperaktivitással.

- Ah, persze. Megyek is. – vörös arccal kocogtam vissza barátnőmhöz aki valamit újra magyarázott szegény Eijinek alig engedve, hogy szóhoz jusson. – Nee, Aneko-chan. Mi lenne ha most már csinálnánk is valamit? Akarsz menni énekelni?

- Veled? – kérdezte csillogó szemekkel. Gyorsan megráztam a fejem, de úgy tűnt hiába, mert megragadta a karomat magával rántva a gép elé.

A tenyerem rögtön izzadni kezdett, most meg mégis mit kellene tennem? Tudta nem vagyok az a fajta ember aki szeret tömeg előtt énekelni, ezért csak arra tudtam gondolni, hogy direkt csinálja. Vörös arccal néztem le a cipőmre miközben ő megjelent két mikrofonnal, gyorsan elmagyarázta hogyan kell használni, és mikor kell énekelni, de én az első szakaszt nem is kezdtem el annyira szégyelltem magam. A jókedve viszont úgy tűnt eléggé ragadós, mivel egy idő után én is elkezdtem halkan énekelni, amit szinte elnyomott az ő ordibálása, de nem is gond, legalább senki se hallotta milyen borzalmasan énekeltem. Hatalmas gyomor görccsel mentem le a színpadról, miközben barátnőm szinte lebegett lefelé, Eiji nevetve tapsolt minket miközben Daichi chipset evett, de amint odaértünk hozzájuk rögtön teljesen lealázta Anekot milyen „szarul” énekelt.

Elüldögéltünk ott egy jó pár órát, már azon kaptuk magunkat, hogy lassan Eijinek iskolába kell mennie nekünk meg haza, mivel este megint lesz tanításunk, Daichi pedig egyszerűen vissza megy és alszik tovább. Nyújtózkodva indultunk el kifelé elköszönve a többiektől, most már sokkal jobban éreztem a társasággal magam, ugyanis kezdtem megismerni őket, barátnőmnek mikor megmondtam rögtön helyeselt, és szólt, hogy még megyünk valamikor délután egyszer ne kelljen nekik kijönniük ilyen hajnali órában. Megkérdeztem eleve hogy-hogy kijöttek, ő viszont csak legyintett ásítva, és szólt, hogy holnap akkor találkozunk, mert ő most megy lefeküdni. Én is követtem példáját, mivel másnap matek volt megint, ahhoz pedig ki kellett pihenjem magam amennyire csak tudtam.

A napok teltek, mi pedig kezdtünk kimenni egyre többet velük, párszor még Naomi is csatlakozott hozzánk, viszont ő továbbra is megmaradt a saját világában, míg én inkább voltam Anekoval, meg a két fiúval. Előfordult, hogy mi kellett megvárjuk Eijit miután kijött az iskolából, de ők is lejöttek még egyszer hozzánk azon a héten, akkor enni mentünk mivel majdnem éhen haltunk. Rájöttem Eiji mennyire rendes ember, mondhatni ő az a fajta fiú akivel minden lány akar járni, hiszen gyönyörű a mosolya, figyelmes mindenkivel, jó tanuló, igazi nagy bátyó, míg Daichi visszahúzódó, nem szeret annyira beszélgetni, nem érdekli szinte semmit, viszont eléggé okos, és mikor ez kiderült nagyon meglepődtem, hiszen nem néztem volna ki belőle. Pénteken úgy volt megint kimegyünk, azt hittem a szüleimnek már lassan elege lesz abból, hogy ki megyek ennyit, de inkább unszoltak, és örültek nekem, ezért mikor kicsengettek eldöntöttem haza megyek aludni, felkelek délben tanulok utána meg megyek is ki a többiekkel este felé, hiszen nem is lesz szombaton iskola.

Az arcom picit megnyúlt mikor eszembe jutott a szombat, eddig teljesen kiment a fejemből, hogy nekem külön matekre kell majd mennem Kanatohoz, és még a feladatokat se csináltam meg amikre megkért, ezért lehajtottam a padra a fejemet sóhajtva mikor kicsengettek. Lassan haza kellett mennem nekem is, Aneko szólt, hogy megvár a kapunál ami annyira nem lepett meg, ezért pakolászni kezdtem a cuccaimat vissza a táskámba mikor egy méterre a padomtól láttam, hogy valaki megáll. Felnéztem egy pillanatra, a tekintetem viszont ott maradt, ugyanis Kanato állt ott kedves mosollyal az arcán.

- Holnap akkor jössz megint háromra. Lesz süti is.

- Persze, hogy jövök. – bólintottam én is mosolyogva miközben vállamra raktam a táskát. – Majd találkozunk akkor.

Látszott még akar mondani valamit, de nem vártam meg, gyorsan elsiettem a kapuhoz, nem akartam még jobban megvárattatni barátnőmet. Úgy tűnt kár volt a sietség, mivel Naomival beszélgetett, ezért elindultunk hárman hazafelé, bár egy idő után már csak egyedül utaztam a villamoson, a sötétség pedig kezdett beburkolni, mivel pár lámpa tönkrement út közben. Még ilyen korai órákban is tele volt, hiszen a város éjjel él, ezért nem kellett attól tartanom veszélyben lehetek. A telefonom hajnali kettőt mutatott mikor elindultam az apartmanom irányába, de hirtelen megtorpantam mikor megláttam ott ülni egy fiút teljesen feketébe öltözve. A kabátjának a gallérja fel volt hajtva, így nem látszott az arca, sötét haja szemébe hullott, kezében egy fehér zacskót tartott, mikor pedig megfordult akkor vettem észre, hogy egy cigi lóg ki a szájából. Kifújta a füstöt majd felállt amint észrevett, nekem pedig a szívverésem kicsit felgyorsult amint felismertem az alakot, Daichi volt az. Remegő lábakkal közelítettem meg a fiút aki unottan kivette a cigit a szájából.

- Yo.

- Hey. – köszöntem vissza félve, azon gondolkozva mégis mit keres itt, és honnan tudja, hogy hol lakom.

- Tessék. – dobta felém a zacskót mire meglepetten elkaptam, de majdnem el is elejtettem szerencsétlenkedésemben. Óvatosan belekukkantottam, majd vörös lett a fejem mikor észrevettem, hogy az a kiskutya van benne amit ki akartam szedni még hétfőn. Csodálkozva néztem fel rá, ő viszont az eget leste a tekintetével. – Ne beszélj bele semmit. Múltkor unalmamban játszottam és ezt a szerencsétlen állatot húztam ki. Nekem nem kell, te meg rajongsz érte.

- Ah, köszönöm Daichi-san. Umm… - ezek után nem igazán tudtam mit mondani, de úgy tűnt nem is kellett szóljak semmit, mivel elköszönt tőlem, és el is ment mellettem az úton. Pislogva néztem utána, majd sóhajtva bementem a lakásba.

Otthon lefeküdtem aludni, sajnos nem mehettem szombaton ki velük mivel matekeznem kellett újra, reménykedtem komolyan beválik ez a különóra, mert nem akartam azt, hogy hiába menjek le hozzá minden egyes hétvégén, nekem ez egy kisebb fajta kínzás volt. Apa újra kivitt a lakáshoz, de még most se tudta egyikünk se megszokni ezt a környezetet, most hogy a köd felszállt látszott igazán először mennyire hatalmas ez a terület. Furcsa érzéssel a szívemben kiszálltam a járműből elindulva a lakás irányába, már meg sem lepődtem mikor a kapu magától kinyílt, viszont annál jobban megijedtem mikor megpillantottam Kanatot a bejárat előtt ácsorogni egyszerű ruhákba kabát nélkül. Fogalmam sincs mióta állhatott ott, de ilyen hidegben veszélyes, ezért köszönés helyett megragadtam a csupasz kezét és berángattam a saját lakásába még mielőtt elkapott volna valamilyen megfázást. A fiú kerek szemekkel nézett rám mikor beértünk, gyorsan eleresztettem a kezét mikor rájöttem még mindig fogom. Kanato lila szemei mintha elsötétedtek volna egy pillanatra, utána viszont vidáman kijelentette, hogy a sütik már fent vannak a szobájában, és alig várja, hogy megegye őket ezért induljunk fel minél hamarabb.

Lehámoztam magamról a téli öltözékemet, de sehogy se tudtam kiverni a fejemből a bőrének az állagát, teljesen átfagyott mikor megfogtam, csak azt az egyet nem értettem hogy nem fázott ilyen mínusz fokokban. Próbáltam odafigyelni miket magyaráz miközben sétáltam utána, de teljesen belemerültem a gondolataimba, ezért véletlenül nekimentem mikor hirtelen megállt a szobája előtt. Hátrébb léptem gyorsan mert éreztem ahogy a teste megfeszül az érintkezés miatt, attól tartottam le fog szidni, viszont e helyett csendben belépett, legközelebb pedig akkor szólalt meg mikor elkezdtük a matekezést. Az egyik sütit ettem miközben figyeltem ahogy elmagyarázza az egyik megoldást, majd a semmiből elhallgat, pedig szerintem még nem fejezte be. Összevont szemöldökkel néztem rá a helyemről, a szívem rögtön elkezdett gyorsabban dobogni mikor felém fordult, arcán mosoly volt, viszont erőltetettnek tűnt nekem.

- Nee Sako-chan, ma is mész ki a barátaiddal? – kérdezte mézes-mázos hangon amitől kirázott a hideg, már akkor sejtettem, hogy most csak játssza az eszét, mert ha igazán kedves nem így viselkedik. Lenyeltem a falatot, majd elnéztem az ablak felé úgy válaszoltam.

- Nem hiszem, végül is itt vagyok… - a hangom kezdett halkulni mire a végére értem, óvatosan oldalra pillantottam meglepetésemre most már egy valódi mosoly volt az arcán.

- Igaz, fontos a tanulás, nem?

- De…az. – nagyokat pislogtam, eddig nem beszéltünk másról tanulás közben csak a tantárgyról ezért kezdtem kicsit feszengeni, ha más valami is szóba kerül akkor rögtön nem tudom hogy reagáljak, hiszen nem erre készültem fel lelkileg mikor ide érkeztem.

- Egyél még sütit te is Sako-chan, csak közben figyelj mert nemsokára neked is meg kell oldanod pár feladatot. – tovább kezdett magyarázni, én pedig automatikusan nyúltam az újabb sütiért, de az agyam már nem tudta felfogni a dolgokat amiket magyarázott, ezért megkértem mondja el még egyszer.

Ma többet maradtam, mivel elsütiztük meg beszélgettük az időt, viszont a leckét továbbra se voltam biztos benne, hogy értem, ezt persze nem mertem megmondani neki, hiszen annyira keményen küszködik, én meg itt szerencsétlenkedek. Hatkor megkérdezte mindent értek-e én meg rábólintottam, bár ez távol állt az igazságtól. Egy ideig elgondolkodva figyelt, aztán mintha döntött volna felállt a székről, azt hittem először odasétál hozzám, de ennek pont az ellentétjét csinálta, hátrébb lépett egy-két métert, s csak utána szólalt meg.

- Miért hazudsz nekem Sako-chan? – fel sem ismertem a hangját annyira szomorúan csengett. A szemei csillogni kezdtek mintha bármelyik pillanatban készen állna sírni, én meg egyre jobban kétségbe estem, mert nem tudtam hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Kerek szemekkel figyeltem ahogy lejjebb hajtja a fejét, ezzel együtt pedig arcán lecsúszik egy-két könnycsepp. – Tettem valami rosszat?

- Dehogy. – emeltem fel kétségbeesetten a kezeimet készen állva 100%-ig a vigasztalásra. – Csak nem akarlak téged…idegesíteni azzal, hogy még mindig nem értem a leckéket. Így is biztosan nagyon sok dolgod van…

- Ohh~, Sako-chan te annyira kedves lány vagy. – még hátrébb lépett, meglepetten figyeltem ahogy letörli a könnyeit majd kedvesen rám mosolyog. Egyszerűen nem tudtam eligazodni a hirtelen személyiség váltakozásain. – Nyugodtan elmondhatod ha van valami gond és nem érted. Bármikor lejöhetsz én szívesen várlak nem csak szombatonként.

- Köszönöm, csak hétköznap kimegyek az új barátaimmal, ezért kevesebb időm van a tanulásra.

- Új…barátaiddal. – Kanato megszorította a maciját, és lehajtotta a fejét. – Inkább menj most, fáradt lehetsz.

- Ühüm, viszlát. 

Második fejezet

Az ember azt hinné hamar elmúlik a köd ha már egyszer ennyit tartott, de nem, továbbra is rendületlenül vakított meg minket, így sokkal nehezebben ment az iskolába menés-jövés. A gyaloglást a végén feladtam, mivel miután párszor lefagytam jobbnak láttam inkább busszal közlekedni, ott azért csak volt fűtés. Lassan paranoiás is lettem néha, ki tudja milyen idegbeteg ember ugorhat elő a ködből és lekéselhet? Bár ez inkább a sok horrornak a hatása, legalábbis barátnőim szerint én meg hallgattam rájuk, csak igazuk lehet.

Mateken nyújtózkodtam egyet a tanárnő pedig mintha rögtön kipécizett volna előre hivatott csináljak meg pár feladatot. Falfehér arccal sétáltam ki, reménykedtem mire kiérek pont ki fognak csengetni, de nem volt ekkora mázlim, sajnos meg kellett csináljam ezeket a képleteket amikről fogalmam sem volt. Persze a nő rövid időn belül megunta ügyetlenkedésemen leordítva a fejem, és kihívva Kanatot segítsen nekem. Valahogy a pulzusom az egekbe szökött mikor mellém ért, rá sem mertem nézni valamiért szégyen érzet uralkodott el rajtam, viszont a periférikus látásomból így is könnyen észrevettem hogyan szorítja magához a kis mackóját, a krétával pedig gyorsan lekörmöli a megoldást. Kezeimmel játszadozva kissé feljebb emeltem a tekintetemet, egyenesen előre nézett unott tekintettel, majd miután befejezte lerakta a helyére a krétát, szemeit rám emelte, én viszont rögtön elnéztem a másik oldalra. Éreztem ahogy az arcom kezd meleg lenni, tudtam ez mind azért van, mivel ennyire ijesztő a tanárnő, és néha úgy tűnt, hogy direkt csinálja a megaláztatásomat.

- Sakamaki, Yori. Óra után gyertek ide.

Azt a fél órát ami még hátra maradt a tanításból görcsölve ültem végig, ha ez a hárpia megint odahív nem jelenthet semmi jót, ráadásul a fura osztálytársamat is magával hívja, pedig ő semmi rosszat sem tett, minden tantárgyat tud, egyszer sem láttam eddig kínlódni valamiből. Mikor meghallottam a csengőt majdnem felugrottam ijedtemben a székemből, hátranéztem barátnőmre aki szomorúan próbált bátorítani, én meg beletörődve sorsomba indultam el újra ehhez a minden lében kanál nőhöz. Kanato megállt mellettem, szerintem túlságosan közel, ezért arrébb is léptem alig láthatóan a tanárnő pedig elkezdett kiosztani előtte amitől a sírás kerülgetett. Megértem, hogy rosszak az eredményeim, de sose tartottam igazságosnak, ha valaki mások előtt kritizál.

- Sakamaki! – fordult a fiú felé aki még mindig unottan nézett rá. – A biológia tanárnő szólt, hogy ideje lenne beadni a dolgozatot amit előírt, hétvégére várja.

- Hmmm… - Kanato nem szólt semmit csak elgondolkodva nézte a maciját, míg a tanárnő visszatért a lealázásomra elbocsájtva a fiút, viszont ő továbbra is ott állt, utána meglepetésünkre megszólalt. – Sensei (tanárnő), majd én tanítom Sako-sant.

- Ne-nem szükséges egyáltalán. – ráztam meg a fejemet hitetlenül. Mellette alig bírtam állni úgy, hogy ne érezzem magam rosszul, ha még iskola után is együtt kellene legyek vele, ráadásul elég közel akkor teljesen elveszteném az eszemet. Sose jöttem ki jól a fiúkkal, ez egy tény volt, nem csak bebeszéltem magamnak. Kanato rám pillantott egy másodperc töredékéig, addig mintha azt üzente volna, hogy „fogjam be”, utána visszanézett a tanárnőre mintha mi sem történt volna, pedig szerintem eléggé láthatóan kirázott a hideg.

- Dehogynem szükséges Yori! Ez egy nagyon jó ötlet Sakamaki, várom a jobb eredményeket. Elmehettek. – ő pedig így is tett, én viszont még egy helyben álltam teljesen lesokkolva, a lábaim a földbe gyökereztek, ha már valakinek tanítania kellene akkor nem ő kéne legyen az?!

- Neee Sako-san. – pillantott rám hatalmas lila szemeivel osztálytársam. – Nem kellene megköszönd mert kisegítelek?

- Én… - bármennyire próbáltam vitatkozni magammal tényleg igaza volt, ha ő nem szól közbe ez a nő még egy jó ideig itt tartott volna, ezért meghajoltam előtte -, arigatou (köszönöm).

- Hehe. – kuncogott kisifúsan Kanato. – Várlak akkor nálam szombaton.

- Nem lenne jobb elmenni egy kávézóba? – igazából teljesen megriasztott az elképzelése, hogy hozzá menjek le és az ő területén legyek, akkor aztán tényleg védtelen lennék.

- Ha te tudsz tanulni zajban. De ha rám hallgatsz akkor lejössz hozzám. Ott csend van. Min-dig. – kedvesen mosolyogva beszélt mégis érződött rajta, ha nemet mondok akkor megjárom. Vagy ez újra csak a paranoia ami beszél belőlem?

- Rendben. Majd megadom a számom és…

- Már megvan. Elküldöm üzenetben a címet.

Legjobb barátnőm rögtön letámadt amint elsétáltam a katedrától, ki is cibált a folyosóra, de úgy tűnt ez neki nincs elég messze az osztálytól ezért képes volt felcipelni a második emeletre, hogy elmeséljem neki mégis mit beszéltem Kanatoval, tudni illik mi sose beszélgettünk eddig egy szót sem. Elmeséltem neki traumámat, ő viszont valahogy sokkal jobban fogadta a hírt, inkább örült amiért az egyik legjobb matekes fog tanítani az osztályból, és gratulált is, mert rengeteg lány szerint nagyon aranyos. Nem jött, hogy higgyek a fülemnek, komolyan valaki azt mondta neki, hogy aranyos? Meglepetésemre igennel válaszolt, sőt hallotta ahogy egy csapat felsőéves róla áradozik egyszer a női mosdóban. A helyett, hogy lenyugtatott volna most kicsit még jobban rám jött a frász, hiszen ha ennyire híres ő is az iskolában akkor mostantól felkészültem a ronda pillantásokra amik fognak fogadni bárhova megyek az épületben. Aneko csak kinevetett, ő teljesen másképpen fogta fel a dolgokat, újra a paranoiámra kente a dolgokat, majd elhatározta eljött az ideje megnézni Laito merre járkál, ami annyira nem volt nehéz cél, mivel a lányok csiripelését kellett követni, általában mindig hozzá vezetett az út.

Még nekem sem volt fogalmam róla hogyan fogom előadni a szüleimnek, hogy ennyire rosszul állok matematikából, mivel a jegyeimet annyira nem tudták a sok munka miatt, viszont időnként rá szoktak kérdezni, ha pedig másnap el kellett mennem az osztálytársamhoz nem fogok hazudni miért tűnök el több órára. Tehát mikor együtt leültünk szombaton enni délben már akkor izgatott voltam, Kanato hajnali hatkor küldött üzenetet címével meg hánykor jöjjek oda, pontosan nem tudom honnan volt meg neki a számom, de nem tulajdonítottam túl nagy fontosságot ennek. Nem is válaszoltam neki, gondoltam csak tudja jövök, szóval ebédnél izgatottan játszadoztam ujjaimmal miközben a kajámat figyeltem, anya meg is jegyezte ma túlságosan hallgatag vagyok, ezért megköszörültem a torkomat felkészülve a bejelentésemre.

- El kell mondanom nektek valamit. – vallottam be kissé legörbítve a számat mikor megláttam ijedt tekintetüket. Apa lerakta a pálcikáit, anya keze pedig megállt a levegőben alig pár centire a szájától.

- Történt valami gond? – kérdezte apa összevonva a szemöldökeit.

- Úgy is mondhatjuk…igazából a suliban történt…

- Folytasd..

- Kell menjek egy osztálytársamhoz külön matekre, hogy tanítson. Nem állok a legjobban belőle.

- A legjobban remélem nem bukást jelent. – nézett rám szúrós szemekkel anya, míg én csak megdörzsöltem a tarkómat szótlanul. – Jaj Sako…megmondtam figyelj oda arra a számolásra, ilyen rossz a helyzet?

- Csak nyugalom, mikor kell menjél az osztálytársadhoz? – kérdezte apa miközben elkezdett tovább enni.

- Hát ma…hatra.

- Messze lakik? Elviszlek odáig kocsival ha akarod.

- Lehet jobb lesz, a város végén lakik, valahol az erdők közelében.

- Jól el rakták őket!

Hála az égnek többet nem akartak tudni sem a diákról, sem a jegyeimről szóval nyugodtan ehettünk tovább, annyit még megemlítettek jó lenne év végéig legalább egy átmenőt szerezzek, mert megértik ha a matematika nem az erősségem. Ahogy viszont egyre közelebb érkezett a hat óra annál jobban kezdtem én is izgulni, sose voltam jó emberi kapcsolatokkal, viszont ha Kanatoról volt szó akkor valahogy még jobban elgyengültem. Próbáltam agyamat lenyugtatni, meg a gyomromat is, de valahogy ez nehezebb feladatnak bizonyult mint ahogy azt gondoltam volna. A kocsiban ültem csendben apával küldtem egy üzenetet a biztonság kedvéért, hogy úton vagyok amire csak annyit válaszolt, hogy „tudom”, szóval ettől még nyugtalanabb lettem. Apa rögtön észrevette valami nincsen rendjén ezért összevont szemöldökkel nézett rám mikor kifogtunk végre egy pirosat. Pontosan tudta mennyire antiszociális tudok lenni, ezért megpróbált pozitív dolgokat mondani nekem, viszont mikor behúzott a kocsival a házhoz ahol elméletileg lakott Kanato kicsit ő is beparázott, ugyanis már csak maga a vas kaputól egészen a lakásig nagyobb volt a terület, mint a mi apartmanunk szóval mind a ketten tátott szájjal néztük a múzeumhoz hasonlító villát. Szótlanul ültünk a meleg kocsiban, valahogy egyikünk se mert megszólalni a lakás láttán.

- Kincsem. – szólalt meg végül apa több perc hallgatás után. – Biztos ez az?

- Úgy írja. – elővettem a mobilomat ahol az üzenetet küldték, tényleg ez kellett legyen az, ezért remegő hangon elköszöntem tőle, és megkértem hogy jöjjön értem két óra múlva mert innen biztos nem jutok soha haza.

- Ha van valami gond rögtön hívj, értve?

- Tuti. – mosolyodtam el halványan, majd megfordultam a kapu felé. Azon gondolkoztam felhívom osztálytársamat eresszen be mikor magától (!) kinyílt, mielőtt pedig bementem volna egy utolsót pillantottam apa felé, aki csak megbabonázva figyelte a helyet teljesen megfeledkezve rólam.

Jobban magam köré csavartam a sálamat miközben átvágtam a havon, és a ködön ami még mindig látható volt minden felé. Remegő kezeimet elbújtattam a kabátom zsebében miközben felkészültem lelkileg a fogadtatásra, de újra meg kellett lepődnöm ugyanis amint beléptem senki se várt rám. Óvatosan lehámoztam magamról a vastag ruhákat, valamiért azt hittem ha valaki egy ilyen fajta lakásban lakik az a minimum, hogy lesz egy komornyikuk, de senki se volt a láthatáron, ezért csodálkozva álldogáltam egyedül a hallban ami akkora volt, mint a szobám meg a szüleim szobája együtt véve...meg talán a konyha és a fürdőszoba is. Nem is mertem belegondolni mennyire gazdagok lehetnek ezek, ha már csak egy kicsit számolok akkor kiderül ez a lakás drágább, mint az összes cuccunk együtt véve, a fejem viszont már bele fájdult a matekezésbe, és inkább nem számolgattam pluszba, hiszen eleget kell majd így is gyakoroljak Kanatoval. Tíz perc álldogálás után viszont úgy döntöttem beinvitálom magam szóval elindultam felfelé a lépcsőn miközben felhívtam Kanatot, ő meg nem válaszolt tehát egyedül maradtam ebben az útvesztőben. Úgy bolyongtam ott ahogy nem szégyelltem, mindegyik ajtóba be akartam menni, de a legtöbb zárva volt, egészen addig míg végre ki nem sikerült nyitnom az egyiket. Meglepetten álltam szemben Laitoval aki billiárdozott unott tekintettel az arcán, amint viszont megpillantott vigyorogva fordult felém letéve a dákót a kezéből.

- Ehh valaki betőrt és nem is tudtunk róla?

- Ah bocsánat. – meghajoltam kapkodva előtte vörös arccal, ha ezt tudná a barátnőm akkor letámadna. – Sako Yori vagyok és Kanato-sant keresem, csak azt hiszem eltévedtem. Ő kéne tanítson nekem mateket.

- Ooh~. – felemelte mindkét szemöldökét szájára pedig lassan egy félmosoly húzódott. – Kanatooo-kuuun! Itt a vendégeeeed!

- Ah, Laito-san nem hinném ha így ordibálsz…

- Honnan tudod a nevemet? – kérdezte mintha meg lenne lepődve, pedig a vigyor a száján mást árult el. Éppen válaszolni akartam mikor a hátam mögül megszólalt egy nyugodt hang, a hátamon viszont végig futkosott a hideg tőle.

- Nee Laito-san minek ordibálsz? Azt akarod, hogy megsüketüljek?

- Gome,gome (bocsi-bocsi), miért nem szóltál, hogy jön egy kedves…hölgy?

- Mert semmi közöd hozzá! – ordított rá testvérére az alacsony fiú egy olyan hangnemben amit a két év alatt még sose hallottam tőle, ezért kissé megszorítottam a kezemben a sálamat. – Oy, Sako-chan. Gyere, megyünk a szobámba.

Félve köszöntem el Laitotól elindulva Kanato után. Nem tudtam hova tenni ezt a kirohanását, de úgy tűnt, hogy lenyugodott miközben sétáltam, legalábbis hátulról teljesen úgy tűnt, aztán igazából még én sem tudtam meghatározni. Még mindig hevesen dobogott a szívem ahogy mentem alig fél méterrel mögötte, arra számítottam rám is ordítani fog ha nem tudok majd megoldani egy feladatot, de ezzel csak motivációt találtam miért ne baltázzam el. Szótlanul kinyitott egy szobát ahova besétált ezért én is követtem példáját körbe nézve a helységben. Hatalmas volt, az egyszer biztos. Eleve egy akkora ággyal rendelkezett, mint az enyémnek a kétszerese, és ha tippelnem kellett volna akkor azt mondom selyemből volt a huzat, meg a takaró. Több szekrény elfoglalta a helyet, egy íróasztalt helyeztek el a több méteres ablak előtt…jobban mondva ablakok előtt. A szekrények többségén plüssállatokat tartott, még a földön is el volt pár borítva, inkább hasonlított egy kisgyerek szobához, mint egy tinédzseréhez. Csak kapkodtam a fejem jobbról balra tudjam memorálni a kinézetét, mivel több a valószínűsége, hogy nem ez az első alkalom, hogy ide lejövök, ezért az utat is meg kellett volna tanulnom idáig, de az egyszerűen lehetetlennek tűnt. Még az izgalmamról is megfeledkeztem annyira sokk hatásba kerültem a szobája láttán, azt se vettem észre mennyire bámul tőlem pár méterre macijával a kezében.

- Rakd le a kabátodat az ágyamra. – meglepetten konstatáltam, hogy még mindig itt van, és már egyáltalán nem ideges, hanem nyugodt lett a hangja újra. Úgy tettem ahogy kérte, hiszen semmivel se akartam felhúzni, bár az is lehet ez csak egy rossz napja a sok közül. – Ülj.

- Mit nézünk át ma? – próbáltam energikusnak tűnni, meg izgatottnak miközben elővettem a matek füzetemet, de belsőleg nevetnem kellett mennyire gyatrán jött ki a próbálkozásom.

Unottan elkezdte magyarázni a dolgokat miközben mellettem állt, viszont mikor dolgoztam a feladatokon leült az ágyának a szélére onnan figyelve minden mozdulatomat, és őszintén szólva ez nem igazán tetszett. Valahogy úgy éreztem magam, mint egy rab, nem tudtam szabadon mozogni, rengetegszer leejtettem a földre a radírom, egyszer kiesett a kezemből a ceruzám is úgy elkezdett remegni. Csak nagyot nyeltem folytatva ott ahol abbahagytam, telefonom a közelemben felkészülve minden eshetőségre, ha esetleg hamarabb kellene haza menjek, viszont kellemes meglepetésként ért mennyire jól tud magyarázni, és milyen türelmes velem ezekben az órákban. Hozzá se fogható a tanárnőnkhöz akit ki nem állhatok, ha lehetne választani akkor inkább Kanatot választanám helyette, de csak akkor ha egy teremben kell lennem vele, nem pedig egy szobában. Míg ő átnézte a feladatokat én is jobban fel tudtam mérni a terepet, úgy tűnt nem bánja ahogyan kíváncsian átnézem a polcait meg a fürdőszobába vezető utat.

Félve pillantottam vissza a feladatokra, úgy tűnt már jobban ment mint amikor először ide jöttem, szóval hálával tartoztam a fiú iránt, még akkor is ha néha furcsán viselkedett. A két óra hamar eltelt, sőt még többet is ültem a kelleténél, apa felhívott élek-e még, én meg szóltam, hogy jöhet, mert nagy részt befejeztük a leckéket. A fiú csendben ült az ágyon közelebb húzva magához a maciját mikor felé indultam, mellé érve egyenesen belemart a plüssbe, én csak nyugodtan kezdtem öltözködni közben pedig próbáltam kigondolni mivel köszönhetem meg a segítséget.

- Kanato-san. – a lila hajú fiú megrezzent neve hallatán, de még mindig nem nézett rám. – Mivel hálálhatom meg a segítséget? Kérsz esetleg valamit?

- Majd kigondolom ha év vége lesz. – nézett fel rám kerek szemeivel, arcán pedig egy hatalmas mosoly terült széjjel amitől a gyomrom görcsbe rándult.

- Eh? Év végéig? – kérdeztem kicsit félénken. – Addig kell jönnöm?

- Csak ha jó eredményeket akarsz.

- Akkor kénytelen leszek. – haraptam ajkamba egy pillanatra, Kanato addig közelebb húzta magához a maciját miközben elkapta a pillantását. – Lekísérsz kérlek? Fogalmam sincs merre kell menni…

Csak akkor sikerült lenyugodnom mikor már a kocsiban ültem apával, addig volt bennem egy kicsi fura érzés, még én sem tudom megmagyarázni hogy mi, de amint elhagytam a körzetet a légzésem normális lett. Egy valami nyugtalanított, mit fog kérni tőlem Kanato, hiszen pénzt semmi értelme se lenne, hogy kérjen szóval valami mást fog, amitől előre félek nem tudom megadni neki. Ezt a félelmemet megosztottam szülőmmel is, ő viszont megnyugtatott ha arról van szó akkor ő is beleavatkozik, hiszen ez csak egy gyerek, nem tehet semmit egy felnőtt ellen. Ebben az egyben azért kételkedtem, mivel az iskolában nekem nagyon úgy tűnt, hogy a tanárok a markából esznek, ha jobban belegondolok eléggé tudja manipulálni az embereket, szóval inkább abban reménykedtem, hogy nem kerül sor egy beszélgetésre apával.

Első fejezet

Hello mindenkinek! Egy új novellámat sikerült befejeznem, ezért rögtön fel is rakom a részeket, persze csak sorjában. Bővebben, hogy miről szól és egy pár figyelmeztetés is azt a blogon megtaláljátok az "Evil In Nature" résznél, az oldalaknál található. Figyelmetekbe ajánlom elolvasását, a ti érdeketekben. Jó szórakozást, remélem tetszik nektek egyik legújabb "beteges" történetem. Szép napot!

xoxo Málna

Fáradtan nyújtózkodtam az ágyamban, nem rég értem haza az iskolából, lassan hajnali négy volt, ezért elérkezett az idő az alváshoz…Nehezen álltam át az esti oktatáshoz, mivel egész életem során nappali iskolába jártam, csak aztán apa és anya állása miatt kénytelen voltam olyan iskolába jelentkezni ahol este kilenctől kezdődött a tanítás és vagy éjjel háromig tartott, vagy kettőig, vagy akár négyig is. Ma még szerencsém volt, mert már háromkor hazaértem, a szüleim még nem voltak otthon ők sem, de ez is csak egy megszokott nap az életemből. Anya varrónő, viszont ez a város sokkalta inkább éberebb éjjel, mint reggel, ezért úgy döntött inkább délután hattól nyitva tart egészen éjjel ötig, míg apa a városban turista vezető, szóval minden második naponn el volt menve. Délben keltem fel teljesen kipihenve, anya mosolyogva ébresztett, mert ilyenkor mindenre marad időm, szóval mosolyogva széthúzta a sötétítőket én pedig eltakartam az arcomat egy kispárnával, viszont ez sem bizonyult elégnek, hogy a világosságot kizárjam látókörömből.

- Kincsem, kérlek kelj fel, még házit is kell csinálnod.

- Huuummmpf. – amint meghallottam az ajtó záródását kikeltem az ágyamból, még egy utolsót sóvárogva néztem rá, és megígértem magamnak visszafekszek még ma ha lesz elég időm rá. Nyújtózkodva felvettem az otthoni ruhámat, barna hajamat felkötöttem egy kontyba, és kimentem reggelizni anyával, mivel ma csak ketten voltunk itthon.

Egy apartmanban laktunk ami se nem kicsi se nem a legnagyobb, tehát alig kellett két perc, hogy odaérjek az elkülönített konyhánkhoz ahol aztán lehuppantam anya mellé aki már türelmetlenül várt az elkészített reggelivel. Alaposan kikérdezett mi történt az iskolában, viszont az én életem elég unalmas szóval nem számolhattam be semmi extrémebb dologról, egyszerűen elmeséltem neki a pletykákat amiket legjobb barátnőmtől hallottam, Anekotól. Ő mindig mindenről tud szóval nagyokat szoktunk nevetni a folyosón miközben sétálunk az épület környékén a szokásos helyünkhöz ami már az első naptól a kinti pad lett a cseresznye fa alatt. Oda elég kevesen szoktak járni, mivel sose hallatszik mikor csengetnek be, mondhatom elég sokat késtünk el órákról, a tanárok pedig egy idő után hozzászoktak, ezért csak legyintve a helyünkre tessékeltek. Sajnos az osztályban elég messze vagyunk egymástól, én a második padban, míg ő valahol hátul ül, de legalább ha hátranézek mindig tudunk egymásra vigyorogni.

Anya próbálta kiszedni belőlem megtetszett-e valaki, de amennyire csak lehetett kerültem a témát, hiszen rengeteg helyes fiú volt az iskolánkban, viszont inkább az utolsó időben nyáladzottunk rájuk a barátnőmmel, mondjuk neki megtetszett az egyik fiú a mellettünk lévő osztályból, én csak fogni tudtam a fejem, hiszen nem értettem mégis mi a fene tetszhet neki Laiton…mondjuk elég híres a lányok körében, mindig tudta mikor mit kell mondani ahhoz hogy elcsábítsa őket, valószínűleg a barátnőm is csak az ujjai közé fonódott, mint a többi. Csak sajnálni tudtam e miatt, mivel a fiú annyira gazdag és dögös, hogy valahogy lehetetlennek tűnt, hogy máshogy nézzen Anekora.

Délután kimentünk együtt tanulni a parkba, mivel elég jó időnek tűnt, két óra házi csinálás és chips evés után viszont teljesen elterelődött a téma a matekről, japánról és a kémiáról.

- Sako-chaaan~ végem van. Sose lesz már egy csávóm se. – szőke hajú barátnőm szomorúan tekintett rám hatalmas kék szemeivel, én meg egyszerűen nem tudtam elhinni mit mond, az én szememben gyönyörűen nézett ki.

- Te vagy a legmenőbb barátnőm, rengeteg fiúnak tetszel. – és ez így is volt velem ellentétben.

- Csak kedves vagy. – legyintett puffogva. – Négy hónapja volt utoljára fiúm, néégy hónapja. Az rengeteg tudod?

- Nem, nekem még sose volt.

- Jó, jó az is igaz, neked nincs honnan tudnod, de próbáld megérteni mire célzok. Hogy létezik az hogy az iskola tele van ilyen helyes csávókkal én meg még mindig szingli vagyok?

- Fogalmam sincs, de ha valentin napkor adnál nekik csokit biztos csomóan visszaadnák a szívességet, és akkor mindenki vidám lenne!

- Szó se lehet róla, te is tudod jól mennyire utálom mikor nekem kell megtenni az első lépést, nem vagyok jó az ilyesmiben, hamarabb várom ki minthogy én menjek oda.

- Pont ezért nem beszélsz Laito-sannal sem. Hidd el nekem, egyáltalán nem lepné meg mikor beszélgetni kezdenél vele…ez is csak egy normális nap lenne a az életében.

- Humm kétlem. – megrázta a fejét miközben az utolsó chipset ette meg, utána kidobta kecsesen hogy aztán egy újat bontson meg. – Nem elég ez a sok kaja a tanuláshoz.

- Vajon miért? – nevettem el magam önfeledten. – Mivel már vagy fél órája csak eszünk és beszélgetünk.

- Igaz. – komolyodott el aztán lenézett az órájára. – Urh, nem akarok iskolába menni megint, mikor lesz már hétvége? Oh apropó, holnap délután ki akarunk páran menni karaokéra, meg ilyeneket játszani, jössz te is?

- Inkább kihagyom. – ráztam meg a fejem mosolyogva, bár belül már most elkezdtem izgulni, hiszen sose voltam a legjobb a beszélgetésekben, főleg ismeretlen emberekkel. Csoda, hogy vele sikerült ilyen jóba legyek, de most ha az ő barátaival kellene legyek…bepánikolnék.

- Komolyan Sako-chan, ezért nincsenek annyi barátaid, hidd el nekem csak most gyere ki, ott van egy fiú akivel tuti jól kijönnél.

- Urgh, fiú? Ne mááár~. – elhúztam a számat, már egy éve azon ügyködik, hogy összehozzon egy fiúval…bárkivel. – Elegem van a terveidből, folyton rosszul sülnek el. Pár hónappal ezelőtt is kimentem valamilyen másik csoporttal, baráti köröd volt az is és még mindig emlékszem arra a ciki emlékre…jaaaj.

- Oké…arra én is emlékszem, az nagyon gáz volt. – mindketten nevettünk az emlékemen most már, de mikor vizesen mentem haza mivel a csávó a fejemre ejtette a limonádéját az nem volt annyira vicces. – De ez most más lesz!

- Igen, látom a csillogást a szemeidben.

- Komolyan. Addig foglak puhítani míg el nem jössz egyszer megint!

- Ehehe, ne haragudj de most mennem kell!

Gyorsan összepakoltam a cuccaimat, eltéve pár nasit is, utána elsiettem a parkból, szinte el sem köszöntem normálisan tőle, de ez a téma annyira feszegeti az idegeimet, hogy néha el kell menekülnöm tőle. Igen…elég gyáva húzás tőlem, de mégis mit tehetnék? Nem akarok ismerkedni senkivel, attól tartok még a végén teljesen rájuk másznék és akkor eltolnának, sose akartam volna mások idegeire menni. Összevont szemöldökkel sétáltam hazafelé kikerülve az embereket, viszont véletlenül nekimentem egy-két embernek akik aztán szitkozódva ordibáltak utánam, meg sem hallottam őket. El voltam a saját kis világomban, fejemben már elképzeltem ma mennyit fogja emlegetni barátnőm a holnapot, a végén pedig lehet elmegyek, de holnap biztos nem. Mivel lassan tavaszra jár az idő kint kezd melegebb lenni, azért nem túlságosan, viszont sokkal jobb, mint januárban, akkora hó hullott, hogy a végén otthon is kellett maradnom egyszer, mert a buszok nem jártak.

Nagyon szerettem barátnőmet, ő viszont nem értette meg annyira az érzéseimet ha az egyedüllétről van szó, ilyenkor csak egy emberhez fordulhattam az pedig nem más, mint másik barátnőm Naomi. Ő jobban hasonlít rám, visszahúzódóbb akárcsak én, egyetlen gond, hogy ő feljebb van egy osztályba, szóval ritkábban szoktam látni az iskolában, mivel inkább a könyvtárban olvas, vagy másik két barátnőjével van. Néha ő is csatlakozik hozzánk ha kimentünk délután, vagy ha kiültünk, viszont nagy részt inkább másokkal lógott. Otthon felhívtam telefonon, egyszerűen el kellett mondjam neki mi történt ma, jobban mondva a hatalmas félelmemet. Megértően beszélgetett velem, de egy idő után kellett menjen segítsen a szüleinek szóval unottan néztem ki az ablakon mikor megláttam, hogy hullani kezd a hó, ráadásul a köd is kezd leszállni.

Este elindultam nyolc fele, így fél kilenckor besétáltam az iskolába, ekkor már pár diák lézengett össze-vissza teljesen energikusan. Elhaladtam pár felsős mellett lehajtott fejjel, mikor véletlenül nekimentem valakinek. Elmotyogtam egy bocsánatot, majd kikerülve bementem pár osztállyal arrébb a saját termembe. Szerencsétlenségemre még sokan hiányoztak akik meg itt voltak velük nem sokat beszéltem.

- Konbanwa (jó estét). – páran visszaköszöntek, én csak sóhajtva beakasztottam a táskámat a pad szélénél lévő akasztóba, utána unottan néztem ki az ablakon várva mikor jön barátnőm, hogy legyen kivel beszélgessek.

Tíz perc után még mindig egyedül ültem, szóval úgy döntöttem inkább sétálok egyet az iskolában, kint nagyon rossz idő lett, teljesen az ellentétje annak ami délután volt. Kinyújtóztatva végtagjaimat utam közben vettem egy kávét is, de hirtelen megtorpantam mikor megláttam ahogy több fiú álldogál a kapu előtt. Lesöpörték magukról a havat, köztük felismertem Laitot, Ayatot, meg Kanatot. Utóbbi kettőt csak azért mert velem járnak egy osztályban, velük se beszéltem különösebben, viszont ezek a testvérek, meg mostoha testvérek valami miatt vonzották az embereket. Páran excentrikusan néztek ki, mint például Kanato aki folyton magával hurcipált egy plüss macit, vagy Ayato aki az iskola nyakkendőjét szó szerint a nyakánál hordta nem az ingénél…Kicsit eltátottam a számat ahogy végignéztem a hat testvéren, de mikor a tekintetem összeakadt Kanatoéval gyorsan megfordultam azzal a céllal, hogy a szünet végéig elvonulok a lány mosdóba, viszont a szerencse ma se állt mellettem.

- Sakoooo-chaan~! – legszívesebben megütöttem volna a homlokomat mikor meghallottam barátnőm kiáltását a hátam mögül. Hát persze, azért húzta biztos ilyen sokáig az iskolába jövetelt, hogy egy időben érkezhessen Laitoval, most meg biztos minden szem ránk szegeződik.

- Aneko-chan. – félve fordultam a lány irányába, periférikus látásomon keresztűl észrevettem ahogy páran a testvérek közül kíváncsiak suttognak össze, a legtöbben viszont elindultak a saját osztályuk irányába. Legszívesebben én is ezt tettem volna. – Konbanwa (jó estét).

- Neked is! Megérezhetted, hogy most jövök hehe! Oh, kávé! Gyere, mert veszek én is. A hó miatt most tovább tartott idáig jönni.

- Ezt a falnak magyarázd az talán elhiszi. – viccelődve megcsíptem a combját ő pedig huncutul rám kacsintott mindketten elindulva a kávé automata irányába. – Nem kellett volna akkora zajt csinálj, mindenki ránk nézett, olyan ciki volt…

- Haha, az is volt a célom . – kuncogott gonoszul utána csillogó szemekkel nézett rám. – És ő? Ő nézett?

- Nop, a sapkáját igazgatta, sajnálom Aneko-chan, de ez a terved is befuccsolt.

- Gyáá mégis mit kellene tegyek ahhoz, hogy az a fafejű végre észrevegyen? Rövidebb szoknyába nem jöhetek, és még sminket is raktam ma magamra! Oh tényleg, jól áll?

- Igen, a lila rúzs mindig is kihangsúlyozta az agyi szintedet.

- Ha-ha, inkább menjünk vissza az osztályba, lassan elkésünk.

- Vajon ki miatt?!

Nevetve mentünk be a termünkbe, lelkileg még nem készültem fel két matek órára, már ilyen korán, ezért megdörzsöltem a szemeimet. A végén nem aludtam délután, végig cseverésztem barátnőmmel most meg megiszom a kemény kávét, főleg mikor második óránál a tanárnő szigorú tekintettel hívott a táblához megoldani egy feladatot. Remegő lábakkal sétáltam ki nem csak azért mert annyira rossz vagyok ebből a tantárgyból, hanem mert ennyi ember előtt kell megcsináljam, plusz mi van ha elesek? Vagy ha kinevetnek? Ez megalázó.

Mint ahogy számítani lehetett rá öt perc ácsorgás után a tanárnő megunta a tétlenkedésemet, és kihívott egy jobb tanulót engem pedig a helyemre küldött, de előtte kiemelte, hogy óra után beszélni akar velem. Félve néztem Anekora aki éppen aludt, tehát sóhajtva levágódtam a helyemre, jó kis barátnő. Ceruzámmal türelmetlenül kopogtattam a füzetemen miután leírtam a házit, s amint csengettek a legtöbben menekültek a teremből a folyosóra, páran összetömörültek egy csoportba beszélgetni én pedig elindultam volna barátnőmhöz mikor rápillantottam a démoni nőszemélyre aki mutató ujjával invitált a pokol tornáca felé.

- Ez így nem lesz jó Yori. Komolyan semmi fejlődést se látok rajtad, tanulsz te egyáltalán?

- Minden nap sensei (tanárnő). – hajtottam le megalázkodva a fejemet.

- Ha továbbra se látok javulást a jegyeiden be kell hívnom a szüleidet. Tudod jól, hogy nem akarlak megbuktatni, azt szeretném ha átmennél legalább, de ha továbbra is ilyen pocsék eredményeket mutatsz be akkor vagy az vagy a külön óra marad még tanítás után, gondolom azt nem akarod.

- Uh…se-semmi képp sem. – haraptam alsó ajkamba.

- Akkor tegyél ki magadért. – hóna alá csapta a könyvét utána kisétált, én pedig teljesen lesokkolva álltam még mindig ugyanott míg Aneko rá nem rakta kezét a vállamra.

- Wah!

- Utálom azt a szipirtyót, mit mondott neked?

Valahogy a matek egész napomra pecsétet nyomott, hálát adtam az égnek mikor éjjel egykor ehettünk egy kicsit, nem is tudom minek nevezzem…késői vacsorának? Leültem barátaimmal a saját padomhoz ők pedig közelebb húztak másik kettőt, így kezdtünk el vacsorázni miközben megbeszéltünk abszolút fontos dolgokat, mint például mennyire értelmetlen a matematika az életemben, és mennyire utálunk iskolába járni ilyen késői órákban. Lassan kimerültem a mai naptól, ezért ropogtatva hátamat kiléptem a jéghideg időbe, a köd csak rosszabb lett azóta, a kocsiknak csak a lámpáik látszottak, ilyen időjárásban egyenesen veszélyesnek tűnt, hogy tömegközlekedéssel menjek haza, ezért összevont szemöldökkel néztem barátnőmre aki ugyanúgy tekintett vissza rám.

- Nem mész? – kérdezte, fel sem tűnt neki a problémám.

- Ilyen időben el sem merek indulni. Nézd, csak az emberek körvonalai látszódnak. – mutattam körülbelül az utca másik végére, mivel biztosra magam sem tudtam.

- Igaz-igaz, akkor gyaloglunk?

- Sziasztok. – Ayato vigyorogva köszönt el tőlünk, Kanato csak szótlanul nézett ránk hátra egészen addig míg el nem érték a kocsijukat.

- Szerinted Laito bent…

- Nem tudom Aneko-chaaaan. – dörzsöltem meg a halántékomat, a mai napra eleget hallottam felőle. – Csak menjünk, kezdek ide fagyni.

         A végén kénytelenek voltunk hazáig sétálni, reménykedtem hátha út közben kivilágosodik valamennyire, de semmi esélye se volt rá, ezért teljes sötétségben mentem az apartmanok felé, majdnem öt óra volt mire megérkeztem. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, apa biztosan alszik, anya még csak most fog bezárni, én pedig muszáj megmelegedjek a fűtés mellett, mert szétfagyott mindenem, pedig a téli csizma elméletileg meleget kellett nyújtson. Nekidőltem a finom, meleg tárgynak, még be is hunytam a szemeimet, csak akkor jöttem rá mennyire rossz ötlet volt, mikor elbóbiskoltam egyszer-kétszer, ezért inkább az ágyamba másztam bele.

Epilógus

Köszönöm szépen aki végigolvasta, remélem tetszett nektek, legalább annyira, mint nekem, mert ezt egy élmény volt írni! Szívesen várok kommenteket arról, hogy milyen volt a történet vagy esetleg ötleteket miről írhatnék még a továbbiakban :) Szép jó napot minden kedves kis olvasómnak!

xoxo Málna

Levi felrázott álmomból egyik éjjel, én pedig kómásan néztem az aggodó szemeibe, keze mintha kétségbeesetten szorította volna a vállamat, ő maga pedig felettem görnyedt úgy nézett végig rajtam majd sóhajtott. Szomorúan mosolyogva megsimogattam kezemmel az arcát és magamhoz öleltem ezzel teljesen lenyugtatva az ijedt férfit. Az elmúlt hetekben egyre gyakoribb lettek nála a rémálmai, főleg amikor az egyik expedíción sok év után meg kellett újra mentsen, mert egy pillanatra nem figyeltem oda magam köré, azóta folyton arról álmodik miként harapja le a fejem az egyik titán és ahogy a vér lassan lecsorog a tehetetlen testére. A földön görnyed és próbál megmenteni, de sose sikerül neki, mert valahogy a szörnyeteg mindig erősebbnek bizonyul, ezért az álmai miatt engem is fel szokott kelteni kétségbeesésében, mert attól tart tényleg meghaltam álmomban. Eleinte furcsán néztem rá, de miután megmagyarázta reggelinél mi a baja rögtön sajnálattal néztem a férfira, helytelen döntés, ugyanis idegesen elkezdett ordibálni velem, hogy nincs szüksége a szerencsétlen sajnálatomra, csak ne balfaszoskodjak annyit a feladatok során mert hamarabb halálozik el, mint ahogy tervezné. Bár másnap mindig erősnek tűnik és határozottnak csak én tudom mennyire ijedten tud nézni rám ahogy felém hajol és remegve próbál felkelteni, fokozatosn lenyugodva utána, mert látja minden rendben van velem, utána meg próbál visszaaludni a karjaim között. Elnézve a múltját érthető amiért ennyire rosszúl alszik éjjelente, és ennyire keveset, hiszen egymás után haltak meg a számára fontos emberek új sebeket csinálva a cseppet sem kemény szívében, aznap éjjel eszembe jutott mikor megmentett a titán alól.

Cafatokban lógott a ruhám és véres volt a karmolásoktól, óvatosan lehelyezett az egyik farönkre és rám ordított, úgy ahogy eddig még soha.

- TE IDIÓTA! HÁNYSZOR MONDTAM NE BAMBULJ EL MERT AZ ÉLETEDBE KERÜL?! SOSE HALLGATSZ RÁM, SOHA!!! – ijedten néztem fel rá, majd hirtelen szorosan magához ölelt én pedig felszisszentettem a fájdalomtól. Beletúrta a fejét a nyakamba én pedig sokkolva éreztem ahogy könnyek kezdik áztatni az egyenruhámat, Levi válla pedig remeg. – Azt hittem téged is elvesztettelek.

- Nem, igérem vigyázok magamra legközelebb. Sajnálom… - visszaöleltem és nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, sose gondoltam volna, hogy egy ember lehet ennyire összetört a harcok során, hiszen ez csak álarc amit felvesz, pedig valójában nem olyan mint amilyennek mutatja magát. Évtizedek teltek el amióta az Áttekintő Alakulatnál dolgozik, olyan dolgokat látott és tapasztalt amitől még csoda, hogy normális ember maradt, legtöbben valószínüleg beleőrültek volna, vagy ha nem az akkor megölték volna magukat. Sokan mondják Erwin és Levi mennyire embertelen lények, pedig ők sokkal emberibbek mint bármilyen másik civil…

***

Moslyogva közelebb húztam magamhoz a bal kezemnél fogva érezve mennyire lenyugszik az érintésem alatt. A hold bevilágított szürkés sugaraival a szobába, büszkén figyeltem ahogy a kis kő a gyűrűmnél csillogni kezd ettől vigyorogva bújtam a paplan alá míg meg nem hallottam Levi kifejezéstelen hangját.

- Mi bajod van te idióta?

- Tetszik ez a gyűrű, nagyon.

- Tch, eleget fogod nézni az életed során, ne most csodálkozz benne.

- De…de…

- Aludj már! – fejemre dobta a párnát amitől elnevettem magam és azt kezdtem ölelgetni. – Oy, add vissza.

- Te dobtad hozzám, ez azt jelenti, hogy azt akarod őt ölelgessem ne téged.

- Tch, baka onna (idióta nőszemély). – erővel elszedte tőlem a párnát és mélyen a szemembe nézett utána lejjebb hajolt, hogy lágy csókot leheljen az ajkaimra .

Harmincegyedik rész

Még egy év telt el, még több felfedezéssel, de valahogy ez nem volt az az év aminek annyira örültem, mivel az egyik expedíció során meghalt Connie…Sose készültem fel erre, valahogy mindig úgy gondoltam örökké együtt leszek a barátaimmal, hiszen ha eddig sikerült mindent megúsznunk akkor továbbra is ez lesz a helyzet, együtt öregszünk meg és nevetünk a vicces emlékeinken amiket átéltünk, semelyikünk fejében se fordult meg, hogy el jön az a nap mikor meghal egy közeli barátunk. Emlékszem mennyire elöntött az ideg mikor megtudtam mi történt, Sasha sírva hozta a hírt a saját csapatjából, akiknek Brown tizedes szólt a többi katona haláláról, saját szemével látta ahogy a titán elkapja a lábát a kezével és habozás nélkül lenyelte. Mivel én magam is tizedes voltam és kellett vigyázzak a saját csoportomra nem engedhettem meg magamnak, hogy eszeveszett öldöklésbe kezdjek, ezért hideg vérrel bólintottam, bár a szememet könnyek csípték. Sashat visszaküldtem a saját részéhez és elküldtem Christát a következőkhöz, hogy szóljon ő is a bal szárnyon lévő állásokról, a többiek teljes sokk hatásban voltak.

- KADÉTOK! – miután elordítottam magam mintha észhez tértek volna. – Tudom..mit éreztek, de most nincs időnk kétségbe esni, mert akkor csak még több barátunk fog meghalni, szóval szedjétek össze magatokat! Christa, indulj el Levi csapatához és figyelj út közben, legyen készenlétben az egyik jelző rakétád, és ne felejtsd el, hogy kerüld ki az esetleges titánokat.

- I-i-igenis. – a szőke lány megtörölte a lecsorduló könnyeit és félrevezette a lovát.

- Armin! Mikasa! Jean!

- Igenis. – cendben szólaltak meg mögöttem, hallottam, hogy Armin sírás szélén áll, Jean sokkolt Mikasa pedig kétségbeesett. – Nemsokára elérünk a Galappagos hegyhez, ott már szabadon öldökölhet mindenki, mivel ki kell tisztítanunk a terepet míg meg nem érkezik Mike, Hanji vagy Levi…kiirtsuk mindegyiküket, Conniért!

- Igenis! – ordították fel mindannyian sokkal nagyobb energiával.

- Mindenki gyorsítjon fel és figyeljen körbe!

Tervünkhöz híven megöltük az összes titánt ami csak az utunkba került a hegységnél, nemrégiben csináltunk oda egy kis szállást, de folyton titánok lepték el, mivel nem tudtunk még normálisan elkeríteni. Mindenhol égő titánok hullái és vér volt mikor megérkezett Hanji csoportja, rögtön elindultak elfogni egy titánt míg Mikasa és Jean védelmezte őket a támadó fenevadaktól, addig Christa, Armin és én a szálláson elkezdtük megcsinálni a csapdákat, hála az égnek erre nem gyakran szoktak jönni, mivel a titánok valahogy mindig kikerülik a hegyeket, ezért kihasználtuk ezt az állapotot és egyre közelebb kerültünk Shiganshinahoz. Levi és Mike csoportja egyszerre érkezett be, Eren meg se várta míg normálisan befutottak a lovakkal, rögtön leugrott a sajátjáról és elkezdett hozzánk rohanni kétségbeesett tekintettel. Megkérdezte merre van Mikasa és Jean én meg elmondtam neki, hogy éppen harcolnak, mikor felnéztem rá összeszorult a szívem, könnyáztatta arccal nézett rám és szalutált. Majdnem én is sírtam már csak a látványától, de türtőztettem magam és inkább megöleltem amitől még jobban elkezdett bőgni, ettől persze Armin és Christa is rákezdett, sóhajtva simogattam a hátát és megpróbáltam visszatartani a kibukkanó könnyeimet. Sajnos nem vígasztalhattam sokáig őket, mivel hívott a kötelességem, ezért elmentem tőlük Leviékhez és szalutáltam.

- Itt minden rendben? – kérdezte Mike széjjel nézve a területen. – Annyira nem rossz a helyzet ahogy elnézem.

- Nem, uram. – feleltem berekedt torokkal. – Hanji tizedes épp most fog be egy titánt, addig én és a kadétjaim eltávolítottuk a maradékot és próbáltunk csapdákat állítani. Erwin parancsnok mikor ér ide?

- Nem sokára. A századosok is itt kell legyenek, már amennyien túl élték. – Levi szótlanul nézte a beszélgetésünket, ez is ritka volt a részéről. Pillantása tovább elidőzött az arcomon párszor, majd egy idő után félrehívott, hogy segítsek neki elkezdeni építeni a falat a kövek segítségével. Mikor elég messze kerültünk a többiektől a vállamra rakta a kezét és kifejezéstelen arccal, de annál inkább aggódó szemekkel megkérdezte hogy érzem magam.

- Jól, uram! – válaszoltam határozottan, ő erre csak ciccegett.

- Nem mint tizedes kérdem te idióta, hanem mint a barátod.

- Szarul, Levi…nagyon… - tovább nem is tudtam folytatni mert könnyek kezdtek folyni a szememből akárcsak a vízesés, amint ezt meglátta szorosan magához ölelt és csitítgatni kezdett miközben lágyan simogatta a hátamat.

    Fogalmam sincsen mennyit sírhattam a vállán, mert akármikor be akartam fejezni valahogy mintha még több tört volna ki belőlem, már az is csoda, hogy ennyi ideig sikerült magamban tartani ezt a keserű érzést, de valahogy kellett mutassam az erős oldalamat a barátaim előtt, mert úgy vettem észre ettől ők is mintha erőre kapnának, és nem engedhettem, hogy szétessenek mert akkor csak még több halál eset lenne a vége.

Estére befejeztük félig a falat, páran fentről nézték jönnek-e titánok, míg Mikasa, Jean, Eren, Levi, Hanji, Brown, Harold, Klaus és én készen álttunk harcolni a titánokkal ha előjöttek, ketten bal oldalon álltak, négyen középül nagyobb távolsággal közöttük, ketten jobb oldalt és ketten a hegyen lógtak és onnan néztek felfelé. Én bal oldalon álltam Jeanal, Erwin osztott be minket, míg a többiek próbáltak minél gyorsabban dolgozni, de sajnos így is csak a fele maradt készen és még egy titánt se sikerült elkapni. Vacsora után félre vonultunk a barátaimmal beszélgetni hátha sikerül nekem lenyugtatni őket, de ők valahogy kezdtek sokkal jobban aggódni miattam, mivel kifejezéstelen és rideg lettem újra…akárcsak gyerekkoromban, meg mikor megismertek. Valahogy ez a halál hír jobban megérintett, mint gondoltam, magam sem tudtam miért, hiszen nem álltam hozzá a legközelebb, Jean volt a legjobb barátja, ezért mindenki értette miért viselkedett úgy ahogy.

- Mikasa… - a lány felnézett rám fáradt szemeivel –, menj aludni és pihend ki magad, ma nagyon sokat harcoltál, te is Jean.

- Ria, jól vagy? – kérdezte egy leheletnyi aggódással a hangjában miközben nézte hogy Jean szótlanul kisétál a nappaliból.

- Nem, de valahogy meg kell őriznem a hideg véremet. – haraptam az ajkamba. – Nem eshetek most széjjel mikor ilyen rangom van, gondolom megérted.

- Igen, csak arra kérlek…ne ess vissza. – megsimogatta a karomat és elindult ő is a lányok szobája felé miután megnyugtattam mosolyogva.

- Kadétok. – szólítottam meg a többieket akik ott maradtak, mindegyikük fáradtan nézett fel rám. – Tudom, hogy mennyire kimerültetek, de valakinek járőröznie kell innen is egy darabig miután lejár a váltás, csak utána mehet aludni. Ymir, Sasha most ti jösztök velem, a többiek menjenek aludni és reggel Armin meg Eren lesz a váltás.

- Nem, te mész aludni most. – meglepetten néztem hátra, Levi neki volt dőlve karba tett kezekkel a falnak miközben minket figyelt. – A többiek induljanak Brown után, kint vár rátok.

- De… - szólaltam meg miután a kadétok mind kezdtek széjjel szóródni, de a tizedes tekintete elhallgattatott.

- Ez egy parancs, százados. Nyomás.

- Igenis. – szalutáltam utána elindultam a szobánk felé. Szó szerint beestem a forró kádba, amit úgy tűnt Levi csinált nekem, szomorú mosollyal játszottam a buborékokkal míg egy erős rántással ki nem nyílt az ajtó.

- Kyaah!! – felsikoltottam ijedtemben és lejjebb csúsztam a vízben, hogy a buborékok eltakarják a mellkasomat.

- Tch. – nyugodtan sóhajtottam mikor meghallottam barátomat bekulcsolni az ajtót, utána elkezdve levetkőzni. Csendben figyeltem ahogy levette az izzadt ingét és a földre dobta mint valami undorító bogarat, egyenesen mellé kerültek az övek és a nadrágja, majd hamarosan az alsónadrágja is. Helyet csináltam a hátam mögött neki miközben kifejezéstelen tekintettel néztem magam elé és épphogy érzékeltem ahogyan a víz elkezd mozogni mikor beszállt hozzám. Kezeivel átkarolta a derekamat és közelebb húzott a testéhez, majd frusztráltan megszólalt. – Piszkos vagy.

- Hmm… - ezen el kellett mosolyodjak.

- Megmosom a hajad. – elvette az egyik flakont és egy jó nagy adag sampont rakott a tenyerébe, kerek szemekkel néztem ahogy a fejemre önti az egészet.

- Nem lesz ez egy kicsit sok?

- Amilyen koszos vagy kétszer kéne megmossalak.

- Levi, szomorúan kell közölnöm, de jelenleg te se vagy tisztább. – feleltem szarkasztikusan, de meglepetésemre témát váltott méghozzá nyugodt, monoton hangon.

- Jobban vagy?

- Nem…azt hiszem kisírtam a szívemet és most egy üresség maradt bennem.

- Nem lehet benned üresség te idióta.

- Hmm, pedig itt az van. – feleltem szomorúan, mire egy kicsit meghúzta a hajamat.

- Nem azért adtam oda a sajátomat, hogy aztán ilyeneket mondj, te szerencsétlen kölyök.

- Hey… - elvörösödtem a szavai hallatán –, azért nem vagyok már akkora kölyök, huszonegy éves vagyok!

- Ameddig úgy viselkedsz, mint egy kölyök az is maradsz – horkantott fel, majd utána csendben folytatta –, meg nekem amúgy is mindig kölyök maradsz.

- Levi… - könnyes tekintettel megragadtam az egyik kezét és magamhoz húztam  -, köszönöm, hogy vagy nekem. Nem is tudom mit kezdenék most nélküled, biztos teljesen feladtam volna és…

- Ne értékeld le magad, nélkülem is ugyan ilyen jól meglennél, mert ahogy te mondtad, már nem vagy az a tizenhét éves gyerek aki letámadt az irodámban.

- Meddig fogod felhozni  ezt?! – frusztráltan fordultam meg ő pedig csak kifejezéstelen tekintettel nézett a barna szemeimbe.

- Míg nem csinálsz valami nagyobb baromságot, bár kétlem, eddig nem tudtad megelőzni semmivel.

- Oh, Levi. – csillant fel hirtelen a szemem, ő rosszat sejtve leöntött egy vödör vízzel amitől köhögni kezdtem, de nem hagytam abba a tervemet. – Kérdezhetek valamit?

- Ennek a kibaszott kérdésednek sosincs semmi értelme, mikor fogsz leszokni róla?

- Mikor te a mániákus takarításodról.

- Ha én nem takarítok, akkor te biztos nem tennéd meg.

- Cseles…

- Mi a kérdés? – elkezdte samponozni saját haját én pedig mosolyogva figyeltem a kád másik végéből.

- Azt mondtad az egy hónapos edzésünk alatt tetszettem meg neked, ugye?

- És? – monoton hangon válaszolt, de tudtam, hogy ő is kíváncsi hova akarok kilyukadni.

- Az a félmeztelenes eset előtt vagy után volt? – a keze hirtelen leállt és sóhajtva nézett rám.

- Számít ez valamit is most már?

- Igen! A lelki nyugalmamnak.

- Előtte. – felelte ugyan olyan monoton hangnemben, mint mindig miközben tovább folytatta a tisztálkodását, de én akkor már teljesen beleéltem magam az elméleteimbe.

- Hiii, akkor direkt csináltad?!

- Tch, idegesítő vagy Ria, mondtam már?

- Majdnem minden nap, de most nem ez a lényeg hanem direkt vetkőztél le előttem annyira?! – egy ideges mormogással válaszolt.

- Nem…félig. Vicces volt látni ahogy szenvedtél és vörösödtél, mint egy hormon bajos tinédzser.

- Mert egy hormon bajos tinédzser voltam! – puffogtam vörös arccal. Leöntötte magát egy másik vödör vízzel majd közelebb jött hozzám a habok között és megfogta két kezével az arcomat.

- Tudni akarsz még valamiről mielőtt megerőszakolom az ajkaidat? – ettől a mondattól még jobban elpirosodtam. – Ooh, látom legalább ez a pirulás megmaradt.

- Sose gondoltál arra, hogy járj velem? – legyőztem a megszeppentségemet és feltettem a kérdést amin már egy jó ideje elég sokat gondolkoztam. Hiszen ha én nem „ támadom” le akkor lehet még most se járnánk csak mindketten néznénk egymás után mint éhes farkas a prédájára..

- Eleinte nem. – a szemei mintha egy kicsit gyengédebben néztek volna az enyéimbe miközben egyik nagyujjával az arcomat cirógatta. – Aztán Kirstein felbaszta egyik este az agyam mikor teljesen rád mászott, ha jól emlékszem a selyem sálas incidenc után volt.

- Akkor azért szaladt Jean míg össze nem esett…

- Pontosan, az a köcsög láthatta mi vár rá. – elkuncogtam magam ezen a feltevésen.

- Levi, honnan tudta volna mi vár rá, ha senki se tudta, hogy tetszem neked?

- Tch. – lezártnak tekintve a témát gyengéden megcsókolt és közelebb húzott magához, mintha egy védelmező ölelésbe szorított volna. Miután ajkaink szétváltak hálásan néztem erre a férfira aki annyit segített eddig nekem, és bár furán mutatta ki érzéseit, valahogy mindig sikerült meglepnie elfolytott kedvességével és gyengédtségével, amiről nem is tudtam, hogy létezik.

- Köszönöm. – megöleltem a derekát mielőtt kiszálltunk volna a most már hűvös vízből.

***

Azt vettem észre egy idő után, hogy a harmadik évünkben járunk és egyre közelebb kerülök Levihez és ahhoz, hogy bemenjünk Shiganshinához is, nagy részt segített az egyik bázisunk amit teljesen sikerült újjáépítenünk és megvédenünk az alatt a fél év alatt. Rengetegszer kellett elmenjünk odáig, de Erwn ötletei egyre csak jobbnak bizonyultak, mivel egyszer Levi lement hozzá és nem a legszebb szavakkal megkérte, hogy fejezze be a társaik öldöklését mert engem kiborít és mást is. Ezt csak később tudtam meg, ráadásul váratlanul, éppen főztem Erenéknek mert én voltam a soros, barátom pedig folytonosan takarított utánam bármerre mentem, miközben a kadétok edzettek és végezték a rájuk bízott dolgokat. Úgy bökte ki, mintha semmiség lett volna, én pedig majdnem szívinfarktust kaptam, sose gondoltam volna, hogy képes ilyesmit megtenni, tudtam mennyire vakmerő, de az meg se fordult a fejemben, hogy a parancsnokhoz is odamegy megmondani ennyire keményen a véleményét. Akkor jöttem rá, ha lehet még jobban belé szerettem. Elgondolkozva nézett miközben próbáltam minél kevesebb rumlival csinálni a levest meg a másodikat egyszerre, de valahogy mindig kiömlött valami és én meg ott hagytam, majd ebéd után lesz elég időm kitakarítani, de ekkor Levi megjelent egy felmosóval és egy kifejezéstelen arccal.

- Argh, ez csak azért van, mert folyton nézel és akkor persze, hogy kiömlik! – frusztráltan összevontam a szemöldökömet miközben felvágtam óvatosan a paradicsomot.

- Figyelem mikor robbantod fel a konyhát, te idióta. Nélkülem meghalnál. – teljes erőbedobással sikálta a padlót aztán ment tovább a kagylóhoz elmosogatni a felgyülemlett piszkos edényeket, nem mernék rá fogadni, de szerintem van ott olyan amelyik már pár napja rohad és várja tisztítsák már meg. – Tch, ez undorító, négyen laktok és egyik se képes rendben tartani ezt a kotyvalék egy lakást!

- Nem igazán van időnk rá, mivel a munkánk eléggé elfoglalja az időnk nagy százalékát.

- Ha én tudok időt csinálni rá akkor te is. – felelte a tipikus monoton hangnemében, majd jobb kezével felemelt egy tányért, csak a mutató és hüvelykujjával nehogy a tenyeréhez érjen – Mi a szar ez? Az ott penész?!

- Megkóstolod a szószomat? – kérdeztem csiripelő hangnemben, hátha ez elveszi a figyelmét a gyalázatos lakásunkról.

- Francokat, most ment el az étvágyam. – kisétált magamra hagyva.

     Megvontam a vállam és visszatértem a főzéshez, alig telhetett el fél óra újra feltűnt egy dobozzal a kezében, fél szememmel csendben néztem mit csinál, de mikor megláttam miket vesz elő majdnem elnevettem magam. Vigyorogva megfordultam, ez a kép örökké beleégett a memóriámba. Levi a haját lefogta egy kendővel és az arca elé is rakott egyet, kezeire kesztyűt vett fel és a ruháját is eltakarta egy hatalmas kendővel, rögtön utána elkezdte kivenni az erősebbnél erősebb tisztítószereket és nekilátott az egész konyha kitakarításához. Mire befejezte én is abbahagytam a főzést és elkezdtem enni nyugodtan teljesen ignorálva a sikáló hangokat a fürdőszobából, mosolyogva gondolkodtam azon többször kellene ide hívjam a barátomat, mert a konyha sose nézett ki még ilyen jól, még akkor sem mikor ideköltöztünk, csak ez a borzalmas kémiai szag zavart, ezért kinyitottam az összes ablakot. Eren fáradtan jött fel Mikasava és Arminnal.

- Készen vagyunk, főnök. – mosolygott Armin. – Megyek elsőnek tusolni jó?

- Nem ajánlatos. – feleltem miközben teát készítettem az én kis szorgoskodómnak.

- Miért? – kérdezte Mikasa felemelve a szemöldökeit.

- Törpe nekilátott újjáépíteni a lakásunkat.

- Ooh! – szólaltak meg mindhárman megörülve.

- Akkor megyünk a szobánkba. – Eren vigyorogva indult el, majd hirtelen megfordult és kerek szemekkel nézett a konyhára, utána mohón az ételre.

- El kell ismerni, tud a törpe. – Mikasa ujjával végigdörzsölte az egyik szekrényünket, de az továbbra is csillogott villogott, mintha büszke lenne rá végre egyszer kitisztította valaki.

- Ah! Köszi a kaját Ria-chan, legközelebb mi csinálunk. – mindannyian leültek a konyhaasztalhoz enni én pedig tálcával elindultam a fürdőszoba felé bezárva magam után az ajtót. Mosolyogva néztem ahogy letisztítja a kagylót vízzel majd unott tekintettel néz rám.

- Ha azt hiszed ennyivel lefizethetsz akkor tévedsz. – lerakta a kezéből a szereket, kesztyűvel együtt, egyik ujjával pedig lejjebb húzta a maszknak szolgáló kendőt.

- Nem akarlak elszomorítani, de nem kért meg senki, hogy takarítsál ki.

- Tch, vétek lenne így hagyni ezt a lakást. – elvette a csészét és kortyolgatva leült a kádnak a szélére én pedig a vécére.

- Jó háziasszony vagy.

- Te nem.

- Gyaaa! Hogy merészeled ennyire összetörni a női becsületem?! – Levi sóhajtott és odajött hozzám, hogy elhallgattasson egyik szenvedélyes csókjával. Mielőtt jobban belemelegedtem volna eltolt magától és csillogó szemekkel elindult szeretett tisztító szerei felé én pedig kerek szemekkel néztem utána, nem jött, hogy higgyek annak amit látok.

- Leeeevi… - szólaltam meg gonosz aurát sugározni magam körül, de ez nem nagyon bátorította el a feladatától –, jobban bírod azokat a szereket, mint engem!

- Francokat. – válaszolt tovább használva a felmosót. – Évekkel ezelőtt megmutattam mennyire is szeretlek, te idióta.

- Oh… - az arcom elvörösödött az elméktől.

- Akkor nemet mondtál, ki is szeret jobban kit? – mormogott magában. – Szaros…

- Levi – tehát még mindig mély nyomott hagyott benne az mikor visszautasítottam a költözéssel kapcsolatban –, akkor tegyük meg most.

Barátomnak megállt a kezében a felmosó és csodálkozva nézett rám, én pedig álltam a tekintetét a saját elszánt barna szemeimmel. Sokat elmélkedtem ezen míg arra az elhatározásra jutottam, lehet elérkezett az ideje összeköltözni és megnézni mennyire is erős ez a kapcsolat, ha kibírjuk egymás mellett éjjel nappal úgy, hogy nem öljük meg a másikat akkor az csak annak lehet a jelen mennyire tiszteljük és szeretjük egymást. Tudtam ki fogjuk ezt is bírni, hiszen csak idő kérdése az egész, ha eddig sikerült akkor ez után miért ne menne? Már nem félek egy komoly kapcsolattól, apának igaza volt régebben, Levi már abban az évben készen állt volna arra, hogy még jobban összefonjuk a kapcsunkat, de rám kellett várni ennyi időt, míg én is felkészültem erre lelkileg, meg benőtt a fejem lágya, hogy belássak pár dolgot. A csodálkozása nem sokat tartott, szeme rögtön visszaállt a megszokott unott tekintetéhez és elmorgott egy „felőlem”-et mintha nem is érdekelné annyira, de már nem vagyok olyan hülye, bár arca nagy részét eltakarta a sálja, a füle teljesen vörös lett és a kezei is mintha kissé remegtek volna. Mosolyogva kisétáltam a fürdőből és leültem beszélgetni barátaimmal, be kellett őket is avatni az új hírekbe.

- Arrgh ne már. – Eren szomorúan lebiggyeztette az ajkát miközben kérlelően nézett rám. – Biztos a törpéhez akarsz költöznii?

- Hagyd Eren, ez az ő döntése, én már sejtettem egy ideje, hogy ez lesz a vége, szóval gratulálok. – Mikasanak a hangja eléggé unottan csengett, de mikor gratulált megeresztet egy lágy mosolyt és visszatért az ennivalójához. – Azért a főztöd hiányozni fog, ha nem más.

- Remélem boldogok lesztek. – bólintott Armin is felfogva a mondottakat. – Ezután csak a házasság van hátra.

- Nem. – komor tekintettel néztem magam elé. – Ne menjünk ennyire előre.

- A kemény Gloria beijedt egy gyűrűtől. – vigyorgott Eren, de mire észbe kapott, hogy kimondta a teljes kereszt nevem akkor már késő volt mert repült felé az öklöm egy hatalmas lila foltot hagyva maga után.

- Mikasa~ - siránkozott a fiú –, most miért nem védtél meg?

- Jogosan adta. – bólintott a lány én meg gyorsan lepacsiztam vele az asztal alatt.

- OY!! – Levi idegesen kijött a fürdőből. – Befejeztem, Ria te meg húzd a szaros segged a papírokhoz amiket még mindig nem töltöttél ki.

- Ah…mentem. – suttogtam nekik és a szobámba mentem átöltözni az egyenruhámba.