Első fejezet

Hello mindenkinek! Egy új novellámat sikerült befejeznem, ezért rögtön fel is rakom a részeket, persze csak sorjában. Bővebben, hogy miről szól és egy pár figyelmeztetés is azt a blogon megtaláljátok az "Evil In Nature" résznél, az oldalaknál található. Figyelmetekbe ajánlom elolvasását, a ti érdeketekben. Jó szórakozást, remélem tetszik nektek egyik legújabb "beteges" történetem. Szép napot!

xoxo Málna

Fáradtan nyújtózkodtam az ágyamban, nem rég értem haza az iskolából, lassan hajnali négy volt, ezért elérkezett az idő az alváshoz…Nehezen álltam át az esti oktatáshoz, mivel egész életem során nappali iskolába jártam, csak aztán apa és anya állása miatt kénytelen voltam olyan iskolába jelentkezni ahol este kilenctől kezdődött a tanítás és vagy éjjel háromig tartott, vagy kettőig, vagy akár négyig is. Ma még szerencsém volt, mert már háromkor hazaértem, a szüleim még nem voltak otthon ők sem, de ez is csak egy megszokott nap az életemből. Anya varrónő, viszont ez a város sokkalta inkább éberebb éjjel, mint reggel, ezért úgy döntött inkább délután hattól nyitva tart egészen éjjel ötig, míg apa a városban turista vezető, szóval minden második naponn el volt menve. Délben keltem fel teljesen kipihenve, anya mosolyogva ébresztett, mert ilyenkor mindenre marad időm, szóval mosolyogva széthúzta a sötétítőket én pedig eltakartam az arcomat egy kispárnával, viszont ez sem bizonyult elégnek, hogy a világosságot kizárjam látókörömből.

- Kincsem, kérlek kelj fel, még házit is kell csinálnod.

- Huuummmpf. – amint meghallottam az ajtó záródását kikeltem az ágyamból, még egy utolsót sóvárogva néztem rá, és megígértem magamnak visszafekszek még ma ha lesz elég időm rá. Nyújtózkodva felvettem az otthoni ruhámat, barna hajamat felkötöttem egy kontyba, és kimentem reggelizni anyával, mivel ma csak ketten voltunk itthon.

Egy apartmanban laktunk ami se nem kicsi se nem a legnagyobb, tehát alig kellett két perc, hogy odaérjek az elkülönített konyhánkhoz ahol aztán lehuppantam anya mellé aki már türelmetlenül várt az elkészített reggelivel. Alaposan kikérdezett mi történt az iskolában, viszont az én életem elég unalmas szóval nem számolhattam be semmi extrémebb dologról, egyszerűen elmeséltem neki a pletykákat amiket legjobb barátnőmtől hallottam, Anekotól. Ő mindig mindenről tud szóval nagyokat szoktunk nevetni a folyosón miközben sétálunk az épület környékén a szokásos helyünkhöz ami már az első naptól a kinti pad lett a cseresznye fa alatt. Oda elég kevesen szoktak járni, mivel sose hallatszik mikor csengetnek be, mondhatom elég sokat késtünk el órákról, a tanárok pedig egy idő után hozzászoktak, ezért csak legyintve a helyünkre tessékeltek. Sajnos az osztályban elég messze vagyunk egymástól, én a második padban, míg ő valahol hátul ül, de legalább ha hátranézek mindig tudunk egymásra vigyorogni.

Anya próbálta kiszedni belőlem megtetszett-e valaki, de amennyire csak lehetett kerültem a témát, hiszen rengeteg helyes fiú volt az iskolánkban, viszont inkább az utolsó időben nyáladzottunk rájuk a barátnőmmel, mondjuk neki megtetszett az egyik fiú a mellettünk lévő osztályból, én csak fogni tudtam a fejem, hiszen nem értettem mégis mi a fene tetszhet neki Laiton…mondjuk elég híres a lányok körében, mindig tudta mikor mit kell mondani ahhoz hogy elcsábítsa őket, valószínűleg a barátnőm is csak az ujjai közé fonódott, mint a többi. Csak sajnálni tudtam e miatt, mivel a fiú annyira gazdag és dögös, hogy valahogy lehetetlennek tűnt, hogy máshogy nézzen Anekora.

Délután kimentünk együtt tanulni a parkba, mivel elég jó időnek tűnt, két óra házi csinálás és chips evés után viszont teljesen elterelődött a téma a matekről, japánról és a kémiáról.

- Sako-chaaan~ végem van. Sose lesz már egy csávóm se. – szőke hajú barátnőm szomorúan tekintett rám hatalmas kék szemeivel, én meg egyszerűen nem tudtam elhinni mit mond, az én szememben gyönyörűen nézett ki.

- Te vagy a legmenőbb barátnőm, rengeteg fiúnak tetszel. – és ez így is volt velem ellentétben.

- Csak kedves vagy. – legyintett puffogva. – Négy hónapja volt utoljára fiúm, néégy hónapja. Az rengeteg tudod?

- Nem, nekem még sose volt.

- Jó, jó az is igaz, neked nincs honnan tudnod, de próbáld megérteni mire célzok. Hogy létezik az hogy az iskola tele van ilyen helyes csávókkal én meg még mindig szingli vagyok?

- Fogalmam sincs, de ha valentin napkor adnál nekik csokit biztos csomóan visszaadnák a szívességet, és akkor mindenki vidám lenne!

- Szó se lehet róla, te is tudod jól mennyire utálom mikor nekem kell megtenni az első lépést, nem vagyok jó az ilyesmiben, hamarabb várom ki minthogy én menjek oda.

- Pont ezért nem beszélsz Laito-sannal sem. Hidd el nekem, egyáltalán nem lepné meg mikor beszélgetni kezdenél vele…ez is csak egy normális nap lenne a az életében.

- Humm kétlem. – megrázta a fejét miközben az utolsó chipset ette meg, utána kidobta kecsesen hogy aztán egy újat bontson meg. – Nem elég ez a sok kaja a tanuláshoz.

- Vajon miért? – nevettem el magam önfeledten. – Mivel már vagy fél órája csak eszünk és beszélgetünk.

- Igaz. – komolyodott el aztán lenézett az órájára. – Urh, nem akarok iskolába menni megint, mikor lesz már hétvége? Oh apropó, holnap délután ki akarunk páran menni karaokéra, meg ilyeneket játszani, jössz te is?

- Inkább kihagyom. – ráztam meg a fejem mosolyogva, bár belül már most elkezdtem izgulni, hiszen sose voltam a legjobb a beszélgetésekben, főleg ismeretlen emberekkel. Csoda, hogy vele sikerült ilyen jóba legyek, de most ha az ő barátaival kellene legyek…bepánikolnék.

- Komolyan Sako-chan, ezért nincsenek annyi barátaid, hidd el nekem csak most gyere ki, ott van egy fiú akivel tuti jól kijönnél.

- Urgh, fiú? Ne mááár~. – elhúztam a számat, már egy éve azon ügyködik, hogy összehozzon egy fiúval…bárkivel. – Elegem van a terveidből, folyton rosszul sülnek el. Pár hónappal ezelőtt is kimentem valamilyen másik csoporttal, baráti köröd volt az is és még mindig emlékszem arra a ciki emlékre…jaaaj.

- Oké…arra én is emlékszem, az nagyon gáz volt. – mindketten nevettünk az emlékemen most már, de mikor vizesen mentem haza mivel a csávó a fejemre ejtette a limonádéját az nem volt annyira vicces. – De ez most más lesz!

- Igen, látom a csillogást a szemeidben.

- Komolyan. Addig foglak puhítani míg el nem jössz egyszer megint!

- Ehehe, ne haragudj de most mennem kell!

Gyorsan összepakoltam a cuccaimat, eltéve pár nasit is, utána elsiettem a parkból, szinte el sem köszöntem normálisan tőle, de ez a téma annyira feszegeti az idegeimet, hogy néha el kell menekülnöm tőle. Igen…elég gyáva húzás tőlem, de mégis mit tehetnék? Nem akarok ismerkedni senkivel, attól tartok még a végén teljesen rájuk másznék és akkor eltolnának, sose akartam volna mások idegeire menni. Összevont szemöldökkel sétáltam hazafelé kikerülve az embereket, viszont véletlenül nekimentem egy-két embernek akik aztán szitkozódva ordibáltak utánam, meg sem hallottam őket. El voltam a saját kis világomban, fejemben már elképzeltem ma mennyit fogja emlegetni barátnőm a holnapot, a végén pedig lehet elmegyek, de holnap biztos nem. Mivel lassan tavaszra jár az idő kint kezd melegebb lenni, azért nem túlságosan, viszont sokkal jobb, mint januárban, akkora hó hullott, hogy a végén otthon is kellett maradnom egyszer, mert a buszok nem jártak.

Nagyon szerettem barátnőmet, ő viszont nem értette meg annyira az érzéseimet ha az egyedüllétről van szó, ilyenkor csak egy emberhez fordulhattam az pedig nem más, mint másik barátnőm Naomi. Ő jobban hasonlít rám, visszahúzódóbb akárcsak én, egyetlen gond, hogy ő feljebb van egy osztályba, szóval ritkábban szoktam látni az iskolában, mivel inkább a könyvtárban olvas, vagy másik két barátnőjével van. Néha ő is csatlakozik hozzánk ha kimentünk délután, vagy ha kiültünk, viszont nagy részt inkább másokkal lógott. Otthon felhívtam telefonon, egyszerűen el kellett mondjam neki mi történt ma, jobban mondva a hatalmas félelmemet. Megértően beszélgetett velem, de egy idő után kellett menjen segítsen a szüleinek szóval unottan néztem ki az ablakon mikor megláttam, hogy hullani kezd a hó, ráadásul a köd is kezd leszállni.

Este elindultam nyolc fele, így fél kilenckor besétáltam az iskolába, ekkor már pár diák lézengett össze-vissza teljesen energikusan. Elhaladtam pár felsős mellett lehajtott fejjel, mikor véletlenül nekimentem valakinek. Elmotyogtam egy bocsánatot, majd kikerülve bementem pár osztállyal arrébb a saját termembe. Szerencsétlenségemre még sokan hiányoztak akik meg itt voltak velük nem sokat beszéltem.

- Konbanwa (jó estét). – páran visszaköszöntek, én csak sóhajtva beakasztottam a táskámat a pad szélénél lévő akasztóba, utána unottan néztem ki az ablakon várva mikor jön barátnőm, hogy legyen kivel beszélgessek.

Tíz perc után még mindig egyedül ültem, szóval úgy döntöttem inkább sétálok egyet az iskolában, kint nagyon rossz idő lett, teljesen az ellentétje annak ami délután volt. Kinyújtóztatva végtagjaimat utam közben vettem egy kávét is, de hirtelen megtorpantam mikor megláttam ahogy több fiú álldogál a kapu előtt. Lesöpörték magukról a havat, köztük felismertem Laitot, Ayatot, meg Kanatot. Utóbbi kettőt csak azért mert velem járnak egy osztályban, velük se beszéltem különösebben, viszont ezek a testvérek, meg mostoha testvérek valami miatt vonzották az embereket. Páran excentrikusan néztek ki, mint például Kanato aki folyton magával hurcipált egy plüss macit, vagy Ayato aki az iskola nyakkendőjét szó szerint a nyakánál hordta nem az ingénél…Kicsit eltátottam a számat ahogy végignéztem a hat testvéren, de mikor a tekintetem összeakadt Kanatoéval gyorsan megfordultam azzal a céllal, hogy a szünet végéig elvonulok a lány mosdóba, viszont a szerencse ma se állt mellettem.

- Sakoooo-chaan~! – legszívesebben megütöttem volna a homlokomat mikor meghallottam barátnőm kiáltását a hátam mögül. Hát persze, azért húzta biztos ilyen sokáig az iskolába jövetelt, hogy egy időben érkezhessen Laitoval, most meg biztos minden szem ránk szegeződik.

- Aneko-chan. – félve fordultam a lány irányába, periférikus látásomon keresztűl észrevettem ahogy páran a testvérek közül kíváncsiak suttognak össze, a legtöbben viszont elindultak a saját osztályuk irányába. Legszívesebben én is ezt tettem volna. – Konbanwa (jó estét).

- Neked is! Megérezhetted, hogy most jövök hehe! Oh, kávé! Gyere, mert veszek én is. A hó miatt most tovább tartott idáig jönni.

- Ezt a falnak magyarázd az talán elhiszi. – viccelődve megcsíptem a combját ő pedig huncutul rám kacsintott mindketten elindulva a kávé automata irányába. – Nem kellett volna akkora zajt csinálj, mindenki ránk nézett, olyan ciki volt…

- Haha, az is volt a célom . – kuncogott gonoszul utána csillogó szemekkel nézett rám. – És ő? Ő nézett?

- Nop, a sapkáját igazgatta, sajnálom Aneko-chan, de ez a terved is befuccsolt.

- Gyáá mégis mit kellene tegyek ahhoz, hogy az a fafejű végre észrevegyen? Rövidebb szoknyába nem jöhetek, és még sminket is raktam ma magamra! Oh tényleg, jól áll?

- Igen, a lila rúzs mindig is kihangsúlyozta az agyi szintedet.

- Ha-ha, inkább menjünk vissza az osztályba, lassan elkésünk.

- Vajon ki miatt?!

Nevetve mentünk be a termünkbe, lelkileg még nem készültem fel két matek órára, már ilyen korán, ezért megdörzsöltem a szemeimet. A végén nem aludtam délután, végig cseverésztem barátnőmmel most meg megiszom a kemény kávét, főleg mikor második óránál a tanárnő szigorú tekintettel hívott a táblához megoldani egy feladatot. Remegő lábakkal sétáltam ki nem csak azért mert annyira rossz vagyok ebből a tantárgyból, hanem mert ennyi ember előtt kell megcsináljam, plusz mi van ha elesek? Vagy ha kinevetnek? Ez megalázó.

Mint ahogy számítani lehetett rá öt perc ácsorgás után a tanárnő megunta a tétlenkedésemet, és kihívott egy jobb tanulót engem pedig a helyemre küldött, de előtte kiemelte, hogy óra után beszélni akar velem. Félve néztem Anekora aki éppen aludt, tehát sóhajtva levágódtam a helyemre, jó kis barátnő. Ceruzámmal türelmetlenül kopogtattam a füzetemen miután leírtam a házit, s amint csengettek a legtöbben menekültek a teremből a folyosóra, páran összetömörültek egy csoportba beszélgetni én pedig elindultam volna barátnőmhöz mikor rápillantottam a démoni nőszemélyre aki mutató ujjával invitált a pokol tornáca felé.

- Ez így nem lesz jó Yori. Komolyan semmi fejlődést se látok rajtad, tanulsz te egyáltalán?

- Minden nap sensei (tanárnő). – hajtottam le megalázkodva a fejemet.

- Ha továbbra se látok javulást a jegyeiden be kell hívnom a szüleidet. Tudod jól, hogy nem akarlak megbuktatni, azt szeretném ha átmennél legalább, de ha továbbra is ilyen pocsék eredményeket mutatsz be akkor vagy az vagy a külön óra marad még tanítás után, gondolom azt nem akarod.

- Uh…se-semmi képp sem. – haraptam alsó ajkamba.

- Akkor tegyél ki magadért. – hóna alá csapta a könyvét utána kisétált, én pedig teljesen lesokkolva álltam még mindig ugyanott míg Aneko rá nem rakta kezét a vállamra.

- Wah!

- Utálom azt a szipirtyót, mit mondott neked?

Valahogy a matek egész napomra pecsétet nyomott, hálát adtam az égnek mikor éjjel egykor ehettünk egy kicsit, nem is tudom minek nevezzem…késői vacsorának? Leültem barátaimmal a saját padomhoz ők pedig közelebb húztak másik kettőt, így kezdtünk el vacsorázni miközben megbeszéltünk abszolút fontos dolgokat, mint például mennyire értelmetlen a matematika az életemben, és mennyire utálunk iskolába járni ilyen késői órákban. Lassan kimerültem a mai naptól, ezért ropogtatva hátamat kiléptem a jéghideg időbe, a köd csak rosszabb lett azóta, a kocsiknak csak a lámpáik látszottak, ilyen időjárásban egyenesen veszélyesnek tűnt, hogy tömegközlekedéssel menjek haza, ezért összevont szemöldökkel néztem barátnőmre aki ugyanúgy tekintett vissza rám.

- Nem mész? – kérdezte, fel sem tűnt neki a problémám.

- Ilyen időben el sem merek indulni. Nézd, csak az emberek körvonalai látszódnak. – mutattam körülbelül az utca másik végére, mivel biztosra magam sem tudtam.

- Igaz-igaz, akkor gyaloglunk?

- Sziasztok. – Ayato vigyorogva köszönt el tőlünk, Kanato csak szótlanul nézett ránk hátra egészen addig míg el nem érték a kocsijukat.

- Szerinted Laito bent…

- Nem tudom Aneko-chaaaan. – dörzsöltem meg a halántékomat, a mai napra eleget hallottam felőle. – Csak menjünk, kezdek ide fagyni.

         A végén kénytelenek voltunk hazáig sétálni, reménykedtem hátha út közben kivilágosodik valamennyire, de semmi esélye se volt rá, ezért teljes sötétségben mentem az apartmanok felé, majdnem öt óra volt mire megérkeztem. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, apa biztosan alszik, anya még csak most fog bezárni, én pedig muszáj megmelegedjek a fűtés mellett, mert szétfagyott mindenem, pedig a téli csizma elméletileg meleget kellett nyújtson. Nekidőltem a finom, meleg tárgynak, még be is hunytam a szemeimet, csak akkor jöttem rá mennyire rossz ötlet volt, mikor elbóbiskoltam egyszer-kétszer, ezért inkább az ágyamba másztam bele.