Epilógus

Köszönöm szépen aki végigolvasta, remélem tetszett nektek, legalább annyira, mint nekem, mert ezt egy élmény volt írni! Szívesen várok kommenteket arról, hogy milyen volt a történet vagy esetleg ötleteket miről írhatnék még a továbbiakban :) Szép jó napot minden kedves kis olvasómnak!

xoxo Málna

Levi felrázott álmomból egyik éjjel, én pedig kómásan néztem az aggodó szemeibe, keze mintha kétségbeesetten szorította volna a vállamat, ő maga pedig felettem görnyedt úgy nézett végig rajtam majd sóhajtott. Szomorúan mosolyogva megsimogattam kezemmel az arcát és magamhoz öleltem ezzel teljesen lenyugtatva az ijedt férfit. Az elmúlt hetekben egyre gyakoribb lettek nála a rémálmai, főleg amikor az egyik expedíción sok év után meg kellett újra mentsen, mert egy pillanatra nem figyeltem oda magam köré, azóta folyton arról álmodik miként harapja le a fejem az egyik titán és ahogy a vér lassan lecsorog a tehetetlen testére. A földön görnyed és próbál megmenteni, de sose sikerül neki, mert valahogy a szörnyeteg mindig erősebbnek bizonyul, ezért az álmai miatt engem is fel szokott kelteni kétségbeesésében, mert attól tart tényleg meghaltam álmomban. Eleinte furcsán néztem rá, de miután megmagyarázta reggelinél mi a baja rögtön sajnálattal néztem a férfira, helytelen döntés, ugyanis idegesen elkezdett ordibálni velem, hogy nincs szüksége a szerencsétlen sajnálatomra, csak ne balfaszoskodjak annyit a feladatok során mert hamarabb halálozik el, mint ahogy tervezné. Bár másnap mindig erősnek tűnik és határozottnak csak én tudom mennyire ijedten tud nézni rám ahogy felém hajol és remegve próbál felkelteni, fokozatosn lenyugodva utána, mert látja minden rendben van velem, utána meg próbál visszaaludni a karjaim között. Elnézve a múltját érthető amiért ennyire rosszúl alszik éjjelente, és ennyire keveset, hiszen egymás után haltak meg a számára fontos emberek új sebeket csinálva a cseppet sem kemény szívében, aznap éjjel eszembe jutott mikor megmentett a titán alól.

Cafatokban lógott a ruhám és véres volt a karmolásoktól, óvatosan lehelyezett az egyik farönkre és rám ordított, úgy ahogy eddig még soha.

- TE IDIÓTA! HÁNYSZOR MONDTAM NE BAMBULJ EL MERT AZ ÉLETEDBE KERÜL?! SOSE HALLGATSZ RÁM, SOHA!!! – ijedten néztem fel rá, majd hirtelen szorosan magához ölelt én pedig felszisszentettem a fájdalomtól. Beletúrta a fejét a nyakamba én pedig sokkolva éreztem ahogy könnyek kezdik áztatni az egyenruhámat, Levi válla pedig remeg. – Azt hittem téged is elvesztettelek.

- Nem, igérem vigyázok magamra legközelebb. Sajnálom… - visszaöleltem és nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, sose gondoltam volna, hogy egy ember lehet ennyire összetört a harcok során, hiszen ez csak álarc amit felvesz, pedig valójában nem olyan mint amilyennek mutatja magát. Évtizedek teltek el amióta az Áttekintő Alakulatnál dolgozik, olyan dolgokat látott és tapasztalt amitől még csoda, hogy normális ember maradt, legtöbben valószínüleg beleőrültek volna, vagy ha nem az akkor megölték volna magukat. Sokan mondják Erwin és Levi mennyire embertelen lények, pedig ők sokkal emberibbek mint bármilyen másik civil…

***

Moslyogva közelebb húztam magamhoz a bal kezemnél fogva érezve mennyire lenyugszik az érintésem alatt. A hold bevilágított szürkés sugaraival a szobába, büszkén figyeltem ahogy a kis kő a gyűrűmnél csillogni kezd ettől vigyorogva bújtam a paplan alá míg meg nem hallottam Levi kifejezéstelen hangját.

- Mi bajod van te idióta?

- Tetszik ez a gyűrű, nagyon.

- Tch, eleget fogod nézni az életed során, ne most csodálkozz benne.

- De…de…

- Aludj már! – fejemre dobta a párnát amitől elnevettem magam és azt kezdtem ölelgetni. – Oy, add vissza.

- Te dobtad hozzám, ez azt jelenti, hogy azt akarod őt ölelgessem ne téged.

- Tch, baka onna (idióta nőszemély). – erővel elszedte tőlem a párnát és mélyen a szemembe nézett utána lejjebb hajolt, hogy lágy csókot leheljen az ajkaimra .