Harmadik fejezet

Alig vártam a találkozást hétfőn Anekoval, mivel el kellett neki mondjam mi történt az órán, kianalizálva a viselkedését Kanatonak, barátnőm viszont csak nevetett rajtam amiért sértődötten néztem rá, hiszen szerintem egyáltalán nem volt vicces. Mind a ketten a lépcsők szélén ültünk ennivalónkkal a kezünkben, a szokásosnál hangosabban zajongtak a diákok, bár az is lehet, hogy azért mert nemsokára karácsony lesz, és akkor kapunk egy kis szabad időt a túlzsúfolt évünkben. Nem árt nekünk se egy kis pihenés, legalább addigis elfeledkezhetek a tanulásról és belemélyedhetek egyéb fontosabb tennivalókba, mint például az alvás és a folytonos rágcsálás miközben barátaimmal töltöm az időm. Sajnáltam amiért kint annyira hideg lett, hogy már nem tudtunk a sakura fa közelében enni, hiányzott a sötétség ami alatt folyton enni szoktunk, ehhez még nem szoktam teljesen hozzá. Hátradőltem a korlátnak vártam valami normális reakcióra Anekotól, barátnőm mellettem ült elgondolkodva a mondottaimon, úgy tűnt komolyan veszi végre amiket elmeséltem neki, de ekkor…

- Szóval…beszélgettél Laito-sannal? – azt hittem leugrom a másodikról mikor meghallottam mit kérdezett. Tenyeremmel megcsaptam a homlokomat, utána sóhajtva haraptam bele a szendvicsembe amit anya készített.

- Komolyan Aneko-chan, csak ez ragadt meg a fejedben?

- Mi más ragadt volna meg? – kérdezte felemelve szemöldökeit. – Semmi furcsa nincsen abban amit Kanato-san csinál, szerintem normálisan viselkedek, te is inkább köszönnéd meg az Istennek amiért azzal a cukor falattal kerültél össze.

- Cukor falat. – ismételtem meg ezt a két szót megsemmisült tekintettel. – Ezt gondolod akkor?

- Mi mást kellene gondolnom? Majd ha kerget egy késsel akkor szólj, addig nem értem mi lenne a probléma. Inkább azt mondd meg jössz ma karaokézni suli után vagy sem.

- Tudod jól nem szeretek…

- Csak négyen megyünk most. – rázta meg a fejét. – Jön még Daichi-kun meg Eiji-kun. Mindketten gyerekkori barátaim, még te is hallottál róluk.

- Daichi az az a Daichi aki most nem jár iskolába mert ideiglenesen felfüggesztették?

- Ahhh~ hát tudod egy igazi rossz fiúnak akarja mutatni magát, de közben nem annyira durva, mint ahogy az emberek beszélnek róluk. Hidd el élveznéd, ha van valami gond akkor szólsz nyugodtan!
- De hiszen te mondtad, hogy felfüggesztették!
- És így is van, csak...lehet picit túloztam, az most nem lényeg.

A végén belementem, mert ha rajta múlik addig idegesít ezzel, míg amúgy is bele mennék, ezért inkább megspóroltam magamnak pár óra fejfájást. Még sose találkoztam az említett két fiúval, viszont tényleg elég sokat hallottam felőlük barátnőm által, még képeket is mutatott róluk, az egyiknek fekete a haja és tele van pierceingekkel a füle, ő az a rossz fiú akiről mesélt, a másik viszont teljesen átlagos kinézetű barna hajjal meg zöld szemekkel. El sem tudtam képzelni mire számítsak, viszont őszintén szólva egész nap el voltam, az órán figyeltem, szünetben meg barátaimmal töltöttem az időt, tehát nem igazán gondoltam a karaoke hajnalra ami ránk vár, éppen ezért eléggé meglepődtem mikor Aneko vigyorogva huppant hozzám amint az utolsó csengetés hallatszott. Jókedvűen szólt, hogy a fiúk kint várnak ránk az iskola előtt, hihetetlen számomra miért jönne ki valaki hajnali háromkor csak karaokézni, mikor iskolába kell majd menjen másnap.

Szőke hajú barátnőm esze-vesztetten rohant előre közben ordibálta milyen jól fogunk szórakozni a fiúkkal ma, persze én tudtam miért kavar ekkora port maga körül, arra számít Laito felfigyel rá, de ez a terve sem vált be, a kalapos fiú vigyorogva beszélgetett egyik testvérével a kapunál. Sóhajtva sétáltam utána, úgy tűnt teljesen megfeledkezik a létezésemről már amikor megpillantotta kint álldogálni a két fiút, hozzájuk rohant, de közben majdnem hasra is esett a jeges út miatt. Megigazítottam a sapkámat takarjon is valamit mikor egy hangos „sayonara (viszlát) Sako-chant” magam mellől. Csodálkozva néztem oda ahonnan a hangot hallottam, Kanato állt testvéreitől egy kicsit odébb, úgy tűnt valami miatt eléggé irritált, maciját közelebb húzta magához mikor én is elköszöntem tőle, de máris tovább kellett mennem barátnőm felé. Daichi  unottan nyújtózkodott, míg Eiji kedvesen mosolyogva hallgatta mit magyaráz neki energikus osztálytársnőm.

- He-helló. – köszöntem kissé elpirulva mikor melléjük értem. A két fiú rögtön felkapta a tekintetét, amint meghallották a hangomat, de elsőnek Eiji reagált, vigyorogva mutatkozott be, míg a mellette álló barátja vörös arccal nézett.

- Daichi-kuuun~! Te nem mutatkozol be?

- Hmpf, minek? Már így is mondtad a nevemet, nem? – hátat fordított nekem amitől a gyomrom mintha liftezni kezdett volna, nem értettem miért ennyire gonosz velem mikor csak most ismertem meg. Tudtommal nem tettem semmit ellene, ezért kicsit fájó tekintettel néztem barátnőmre aki legyintett erre a viselkedésre.

- Eleinte mindenkivel ilyen, hidd el jobb lesz. – suttogta Eiji mosolyogva.

- Beugrunk venni valami nasit előtte? – kérdezte Aneko miközben megragadta Eiji karját és előrébb rángatta így egyes egyedül maradtam a morgós Daichivel aki még be sem mutatkozott nekem.

     Szótlanul sétáltunk egymás mellett, rossz szokásomhoz híven ujjaimmal játszadoztam, viszont ebben a hidegben nem tűnt a legjobb ötletnek, főleg mert otthon felejtettem a kesztyűmet, szóval dideregve visszaraktam őket a zsebeimbe. Óvatosan oldalra pillantottam, Daichi kifejezéstelen tekintettel nézett rám, de amint észrevette, hogy figyelem elnézett összeráncolt szemöldökkel, ajkai egy vonallá préselődtek, arca pedig csak tovább vörösödött. Normális körülmények között már rég én is elfordultam volna paprikavörös arccal, de most valamiért tanulmányozni kezdtem az arcát, hiszen életemben nem voltam még ilyen helyes fiú mellett. Jobb fülében volt két pierceing, sőtét haja pedig majdnem eltakarta a kék szemeit, amik olyan színben pompáztak, mint a tenger. Arca fehér volt, ettől pedig picit vámpírosan nézett ki, bár sose találkoztam még eggyel sem, viszont ha arról lenne szó akkor csak így tudnám elképzelni.

- Oy. – suttogta miközben az arcáról a vörös folt kezdett egyre jobban terjeszkedni. – Mit nézel?

- Eh…semmit. – most már viszont elfordultam, lehajtottam a fejemet, de így is láttam barátnőm huncut mosolyát mikor előre néztem.

Háromnegyed óra utazás után végre megérkeztünk a célunkhoz ahol belevetettük magunkat a szórakozásba, jobban mondva a többiek, mivel én teljesen kétségbe voltam esve az új helyzettől, ezért inkább kissé arrébb ültem a hangos társaságtól akikkel jöttem. Felpakoltunk egy csomó kaját, rendeltünk pár innivalót utána Aneko rögtön elkezdte nézegetni miket énekeljünk, én inkább kimaradtam ebből gyors üzenetet küldve anyának, hogy ma nem érek haza időben mert kint maradok pár barátommal, utána szemezni kezdtem egy játékgéppel ahonnan ki lehetett szedni plüssöket. Persze, tudtam ez az egész csak arra megy, hogy kifosszák az embereket, viszont egy aranyos kiskutya elég közel volt ahhoz, hogy kiszedjem, legalábbis szerintem. Mikor úgy gondoltam a többiek eléggé el vannak foglalva a veszekedéssel megrohamoztam a gépet bedobva egy apró pénzt, utána még egyet, utána egy harmadikat mivel csak nem sikerült kiszednem. Sóhajtva néztem a pénztárcámat, az összes aprópénzt elköltöttem és még csak nem is tudtam megszerezni azt a kis jószágot.

Úgy tűnt Daichi volt az egyetlen aki észrevette, hogy eltűntem mivel megjelent a hátam mögött ezzel teljesen rám hozva a frászt mikor megfordultam. Felemelte mindkét szemöldökét mintha azt kérdezné mit csinálok itt, ezért habogva elmagyaráztam neki miért jöttem ide, viszont mikor láttam, hogy arckifejezése továbbra is unott kezdtem megbánni azt, hogy megosztottam vele.

- Milyen hülyeségre költöd a pénzed. – rázta meg a fejét, ez által pedig a haja mozogni kezdett eltakarva a szemeit. – Inkább gyere vissza és állítsd le Aneko-chant. Kezd az idegeimre menni ezzel a hiperaktivitással.

- Ah, persze. Megyek is. – vörös arccal kocogtam vissza barátnőmhöz aki valamit újra magyarázott szegény Eijinek alig engedve, hogy szóhoz jusson. – Nee, Aneko-chan. Mi lenne ha most már csinálnánk is valamit? Akarsz menni énekelni?

- Veled? – kérdezte csillogó szemekkel. Gyorsan megráztam a fejem, de úgy tűnt hiába, mert megragadta a karomat magával rántva a gép elé.

A tenyerem rögtön izzadni kezdett, most meg mégis mit kellene tennem? Tudta nem vagyok az a fajta ember aki szeret tömeg előtt énekelni, ezért csak arra tudtam gondolni, hogy direkt csinálja. Vörös arccal néztem le a cipőmre miközben ő megjelent két mikrofonnal, gyorsan elmagyarázta hogyan kell használni, és mikor kell énekelni, de én az első szakaszt nem is kezdtem el annyira szégyelltem magam. A jókedve viszont úgy tűnt eléggé ragadós, mivel egy idő után én is elkezdtem halkan énekelni, amit szinte elnyomott az ő ordibálása, de nem is gond, legalább senki se hallotta milyen borzalmasan énekeltem. Hatalmas gyomor görccsel mentem le a színpadról, miközben barátnőm szinte lebegett lefelé, Eiji nevetve tapsolt minket miközben Daichi chipset evett, de amint odaértünk hozzájuk rögtön teljesen lealázta Anekot milyen „szarul” énekelt.

Elüldögéltünk ott egy jó pár órát, már azon kaptuk magunkat, hogy lassan Eijinek iskolába kell mennie nekünk meg haza, mivel este megint lesz tanításunk, Daichi pedig egyszerűen vissza megy és alszik tovább. Nyújtózkodva indultunk el kifelé elköszönve a többiektől, most már sokkal jobban éreztem a társasággal magam, ugyanis kezdtem megismerni őket, barátnőmnek mikor megmondtam rögtön helyeselt, és szólt, hogy még megyünk valamikor délután egyszer ne kelljen nekik kijönniük ilyen hajnali órában. Megkérdeztem eleve hogy-hogy kijöttek, ő viszont csak legyintett ásítva, és szólt, hogy holnap akkor találkozunk, mert ő most megy lefeküdni. Én is követtem példáját, mivel másnap matek volt megint, ahhoz pedig ki kellett pihenjem magam amennyire csak tudtam.

A napok teltek, mi pedig kezdtünk kimenni egyre többet velük, párszor még Naomi is csatlakozott hozzánk, viszont ő továbbra is megmaradt a saját világában, míg én inkább voltam Anekoval, meg a két fiúval. Előfordult, hogy mi kellett megvárjuk Eijit miután kijött az iskolából, de ők is lejöttek még egyszer hozzánk azon a héten, akkor enni mentünk mivel majdnem éhen haltunk. Rájöttem Eiji mennyire rendes ember, mondhatni ő az a fajta fiú akivel minden lány akar járni, hiszen gyönyörű a mosolya, figyelmes mindenkivel, jó tanuló, igazi nagy bátyó, míg Daichi visszahúzódó, nem szeret annyira beszélgetni, nem érdekli szinte semmit, viszont eléggé okos, és mikor ez kiderült nagyon meglepődtem, hiszen nem néztem volna ki belőle. Pénteken úgy volt megint kimegyünk, azt hittem a szüleimnek már lassan elege lesz abból, hogy ki megyek ennyit, de inkább unszoltak, és örültek nekem, ezért mikor kicsengettek eldöntöttem haza megyek aludni, felkelek délben tanulok utána meg megyek is ki a többiekkel este felé, hiszen nem is lesz szombaton iskola.

Az arcom picit megnyúlt mikor eszembe jutott a szombat, eddig teljesen kiment a fejemből, hogy nekem külön matekre kell majd mennem Kanatohoz, és még a feladatokat se csináltam meg amikre megkért, ezért lehajtottam a padra a fejemet sóhajtva mikor kicsengettek. Lassan haza kellett mennem nekem is, Aneko szólt, hogy megvár a kapunál ami annyira nem lepett meg, ezért pakolászni kezdtem a cuccaimat vissza a táskámba mikor egy méterre a padomtól láttam, hogy valaki megáll. Felnéztem egy pillanatra, a tekintetem viszont ott maradt, ugyanis Kanato állt ott kedves mosollyal az arcán.

- Holnap akkor jössz megint háromra. Lesz süti is.

- Persze, hogy jövök. – bólintottam én is mosolyogva miközben vállamra raktam a táskát. – Majd találkozunk akkor.

Látszott még akar mondani valamit, de nem vártam meg, gyorsan elsiettem a kapuhoz, nem akartam még jobban megvárattatni barátnőmet. Úgy tűnt kár volt a sietség, mivel Naomival beszélgetett, ezért elindultunk hárman hazafelé, bár egy idő után már csak egyedül utaztam a villamoson, a sötétség pedig kezdett beburkolni, mivel pár lámpa tönkrement út közben. Még ilyen korai órákban is tele volt, hiszen a város éjjel él, ezért nem kellett attól tartanom veszélyben lehetek. A telefonom hajnali kettőt mutatott mikor elindultam az apartmanom irányába, de hirtelen megtorpantam mikor megláttam ott ülni egy fiút teljesen feketébe öltözve. A kabátjának a gallérja fel volt hajtva, így nem látszott az arca, sötét haja szemébe hullott, kezében egy fehér zacskót tartott, mikor pedig megfordult akkor vettem észre, hogy egy cigi lóg ki a szájából. Kifújta a füstöt majd felállt amint észrevett, nekem pedig a szívverésem kicsit felgyorsult amint felismertem az alakot, Daichi volt az. Remegő lábakkal közelítettem meg a fiút aki unottan kivette a cigit a szájából.

- Yo.

- Hey. – köszöntem vissza félve, azon gondolkozva mégis mit keres itt, és honnan tudja, hogy hol lakom.

- Tessék. – dobta felém a zacskót mire meglepetten elkaptam, de majdnem el is elejtettem szerencsétlenkedésemben. Óvatosan belekukkantottam, majd vörös lett a fejem mikor észrevettem, hogy az a kiskutya van benne amit ki akartam szedni még hétfőn. Csodálkozva néztem fel rá, ő viszont az eget leste a tekintetével. – Ne beszélj bele semmit. Múltkor unalmamban játszottam és ezt a szerencsétlen állatot húztam ki. Nekem nem kell, te meg rajongsz érte.

- Ah, köszönöm Daichi-san. Umm… - ezek után nem igazán tudtam mit mondani, de úgy tűnt nem is kellett szóljak semmit, mivel elköszönt tőlem, és el is ment mellettem az úton. Pislogva néztem utána, majd sóhajtva bementem a lakásba.

Otthon lefeküdtem aludni, sajnos nem mehettem szombaton ki velük mivel matekeznem kellett újra, reménykedtem komolyan beválik ez a különóra, mert nem akartam azt, hogy hiába menjek le hozzá minden egyes hétvégén, nekem ez egy kisebb fajta kínzás volt. Apa újra kivitt a lakáshoz, de még most se tudta egyikünk se megszokni ezt a környezetet, most hogy a köd felszállt látszott igazán először mennyire hatalmas ez a terület. Furcsa érzéssel a szívemben kiszálltam a járműből elindulva a lakás irányába, már meg sem lepődtem mikor a kapu magától kinyílt, viszont annál jobban megijedtem mikor megpillantottam Kanatot a bejárat előtt ácsorogni egyszerű ruhákba kabát nélkül. Fogalmam sincs mióta állhatott ott, de ilyen hidegben veszélyes, ezért köszönés helyett megragadtam a csupasz kezét és berángattam a saját lakásába még mielőtt elkapott volna valamilyen megfázást. A fiú kerek szemekkel nézett rám mikor beértünk, gyorsan eleresztettem a kezét mikor rájöttem még mindig fogom. Kanato lila szemei mintha elsötétedtek volna egy pillanatra, utána viszont vidáman kijelentette, hogy a sütik már fent vannak a szobájában, és alig várja, hogy megegye őket ezért induljunk fel minél hamarabb.

Lehámoztam magamról a téli öltözékemet, de sehogy se tudtam kiverni a fejemből a bőrének az állagát, teljesen átfagyott mikor megfogtam, csak azt az egyet nem értettem hogy nem fázott ilyen mínusz fokokban. Próbáltam odafigyelni miket magyaráz miközben sétáltam utána, de teljesen belemerültem a gondolataimba, ezért véletlenül nekimentem mikor hirtelen megállt a szobája előtt. Hátrébb léptem gyorsan mert éreztem ahogy a teste megfeszül az érintkezés miatt, attól tartottam le fog szidni, viszont e helyett csendben belépett, legközelebb pedig akkor szólalt meg mikor elkezdtük a matekezést. Az egyik sütit ettem miközben figyeltem ahogy elmagyarázza az egyik megoldást, majd a semmiből elhallgat, pedig szerintem még nem fejezte be. Összevont szemöldökkel néztem rá a helyemről, a szívem rögtön elkezdett gyorsabban dobogni mikor felém fordult, arcán mosoly volt, viszont erőltetettnek tűnt nekem.

- Nee Sako-chan, ma is mész ki a barátaiddal? – kérdezte mézes-mázos hangon amitől kirázott a hideg, már akkor sejtettem, hogy most csak játssza az eszét, mert ha igazán kedves nem így viselkedik. Lenyeltem a falatot, majd elnéztem az ablak felé úgy válaszoltam.

- Nem hiszem, végül is itt vagyok… - a hangom kezdett halkulni mire a végére értem, óvatosan oldalra pillantottam meglepetésemre most már egy valódi mosoly volt az arcán.

- Igaz, fontos a tanulás, nem?

- De…az. – nagyokat pislogtam, eddig nem beszéltünk másról tanulás közben csak a tantárgyról ezért kezdtem kicsit feszengeni, ha más valami is szóba kerül akkor rögtön nem tudom hogy reagáljak, hiszen nem erre készültem fel lelkileg mikor ide érkeztem.

- Egyél még sütit te is Sako-chan, csak közben figyelj mert nemsokára neked is meg kell oldanod pár feladatot. – tovább kezdett magyarázni, én pedig automatikusan nyúltam az újabb sütiért, de az agyam már nem tudta felfogni a dolgokat amiket magyarázott, ezért megkértem mondja el még egyszer.

Ma többet maradtam, mivel elsütiztük meg beszélgettük az időt, viszont a leckét továbbra se voltam biztos benne, hogy értem, ezt persze nem mertem megmondani neki, hiszen annyira keményen küszködik, én meg itt szerencsétlenkedek. Hatkor megkérdezte mindent értek-e én meg rábólintottam, bár ez távol állt az igazságtól. Egy ideig elgondolkodva figyelt, aztán mintha döntött volna felállt a székről, azt hittem először odasétál hozzám, de ennek pont az ellentétjét csinálta, hátrébb lépett egy-két métert, s csak utána szólalt meg.

- Miért hazudsz nekem Sako-chan? – fel sem ismertem a hangját annyira szomorúan csengett. A szemei csillogni kezdtek mintha bármelyik pillanatban készen állna sírni, én meg egyre jobban kétségbe estem, mert nem tudtam hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Kerek szemekkel figyeltem ahogy lejjebb hajtja a fejét, ezzel együtt pedig arcán lecsúszik egy-két könnycsepp. – Tettem valami rosszat?

- Dehogy. – emeltem fel kétségbeesetten a kezeimet készen állva 100%-ig a vigasztalásra. – Csak nem akarlak téged…idegesíteni azzal, hogy még mindig nem értem a leckéket. Így is biztosan nagyon sok dolgod van…

- Ohh~, Sako-chan te annyira kedves lány vagy. – még hátrébb lépett, meglepetten figyeltem ahogy letörli a könnyeit majd kedvesen rám mosolyog. Egyszerűen nem tudtam eligazodni a hirtelen személyiség váltakozásain. – Nyugodtan elmondhatod ha van valami gond és nem érted. Bármikor lejöhetsz én szívesen várlak nem csak szombatonként.

- Köszönöm, csak hétköznap kimegyek az új barátaimmal, ezért kevesebb időm van a tanulásra.

- Új…barátaiddal. – Kanato megszorította a maciját, és lehajtotta a fejét. – Inkább menj most, fáradt lehetsz.

- Ühüm, viszlát.