12

     Szüleim könnyes búcsút vettek tőlem utolsó nap a vágányról, míg én a boldogságtól könnyes tekintettel szálltam fel a vonatra. Végre láthattam a barátaimat, újra, együtt boldogíthattuk egymást. Legalábbis majdnem együtt, mivel Ron és Hermione még mindig nem békültek ki, ezért külön vagonokban ültünk. Barátnőm nem kicsit leégett, mintha nem is síelni ment volna, hanem valamilyen szigetekre nyaralni. Szegény jobban hasonlított egy paradicsomra, mint egy emberre.

- Nagyon sütött fent a nap, a hegyen, szüleim is pont így néznek ki. Nem engedték, hogy eltüntessem, de majd ha beérünk megcsinálom, így csak nem sétálhatok a többi diák között. – ijedten nézte magát az egyik tükörben.

- Illik a szemed színéhez.

- Látszik, hogy sokat voltál fiúkkal. – a hangját váratlanul lehalkította és közelebb is hajolt – Apropó fiúk, Malfoy-al mi van?

- Umm, felköszöntött Szilveszterkor. – a tenyerem izzadni kezdett ezért megtöröltem az ülésben és vártam a reakciót.

- Nem az érdekel…micsoda?! Komolyan? Mit írt… - mondatát nem tudta befejezni, mivel az ajtó előtt elsétált Lavender, így torkán akadt a szó, amit nem is csodálok. Mikor Ross elment a csomagjaival nekem még a szemem is könnybe lábadt, a depressziós aurám meglehet elért a kupén kívül is, mivel pont hozzánk benézett és a tekintete szépen megakadt rajtam. Kinéztem az ablakon mintha annyira érdekelt volna a sötét alagút amin épp átmentünk, csak akkor fordítottam vissza a fejem mikor Hermione szólt, hogy továbbment. Jelenleg rajtam volt a sor, hogy visszahozzam a világba szegényt, amint rám figyelt rögtön témát is váltottunk, mintha mi sem történt volna, így viszont nem tudtam megmutatni a pergament amit még mindig magamnál hordoztam, mint egy szerencsehozó talizmánt.

- Megyek mosdóba. – bólintottam, de legszívesebben utána rohantam volna, tudtam sírni megy mégse tettem semmit…legalábbis vagy húsz másodpercig, utána rögtön felpattantam és követtem amerre ő ment, nem hagyhattam, hogy a legjobb barátnőm sírjon miközben én olvasok. Végigmentem az összes kabin előtt, de mikor Harry-ékhez értem megtorpantam, mintha villám csapott volna a testembe, hunyorogva néztem az ajtóra. Ráleheltek és rajzoltak rá egy undorító szívet amiben egy R plusz egy L volt, ha ezt látta Hermione akkor nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam. Mielőtt tovább siettem volna rondán ránéztem Ronra aki szomorúan elkapta tekintetét és kezeivel kezdett játszadozni, szándékomban állt ezek után megölni, tönkreteszi ezt a lányt.

     A vécében próbáltam lenyugtatni, aki hálából még jobban rákezdett a sírásra. Ha nyugtatásról volt szó, akkor épphogy egy fokkal tudtam jobban segíteni a másiknak, mint Harry, azt pedig mindenki tudja Harry mennyire szerencsétlen az ilyesmiben. Kétségbeesetten simogattam a hátát miközben a tükörben a falfehér arcomat bámultam. Mit kellene tennem? Általában a könyvekben ilyenkor az aranyos főszereplő csaj nyugtató dolgokat motyog barátnőjének, ezért megtettem én is a tőlem telhetőt.

- Hermione – válaszképpen felszipogott – nem éri meg, komolyan. Szakítani fognak, nézd csak meg, bízz bennem.

- Úgy gondolod? – könnyes arccal nézett rám várva a további szónoklatomat, a gond csak az, kifogytam a szavakból.

- Szedd össze magad és menjünk ki ebből a büdös vécéből, lassan nem kapok levegőt.

- Oké.

     Hiába próbáltam segíteni az idegrendszerén, a suliban minden folytatódott elölről. Bátorítólag megszorítottam a kezét, hátha átmegy neki egy kis pozitív energia, reménykedve szorított vissza, de úgy, hogy szerintem a vérkeringésem megszűnt. Az asztaloknál leültünk Harry mellé, ugyanis Ron továbbcammogott „aranyos” barátnőjéhez magunkra hagyva minket, bár én láttam milyen kedvetlenül megy hozzá, reménykedtem hátha Herm is észrevette, de bánatomra épp Ginny-vel beszélgetett. Ha már ilyen közel kerültem megint Harry-hez megemlítettem neki Lumpsluckot, de ő legyintett, bíznom kellett abba, hogy már kieszelt valamit ennek érdekében, ezért témát váltottunk, meglepően, újra Malfoy-ra terelődött a szó. Harry szóba hozta Katie-t, miszerint csak Malfoy küldhette a nyakláncot vele Dumbledore-hoz, ami elég durva vád, hiszen halálos átkot szórtak a tárgyon. A Griffendéles lány még mindig a Szent Mungóban pihent, mindenki várta visszajövetelét, nem mellesleg a kviddicscsapat is, hiszen most kénytelen volt Harry felvenni McLaggent, akit mindenki utált.

     Az iskolában nehezen tudtam visszaállni a normális kerékvágásba, túl kényelmes lettem a vakáció alatt, arról el is feledkeztem mikor kéne figyelni az órákon és menni Lump Klubba. Kissé tátott szájjal néztem a tanárt miközben beszélt és nevetett a többi diákkal a klubtevékenységekről. Harry integetett a háta mögött ezért megráztam a fejemet hogy térjek magamhoz. Odasétáltam hozzá, rögtön elhadarta tervét miszerint a klub után siessek el, mert ki szeretne szedni valamit belőle Tudjukkiről. Így is tettem. Gyors léptekkel mentem végig a folyosókon és lépcsőkön a hálótermemhez, mikor meghallottam valami furcsát a lány vécéből. Ez önmagában nem is lenne baj, hiszen Mirtill-en kívül senki se használja, és ő is szokott sírni, a gond az, hogy ez a zokogás nem olyan idegesítően hallatszott mint általában. Mindig sipítozik közben, de ez jobban hasonlított egy emberi sírásra. A kíváncsiságomtól vezérelve közelebb settenkedtem az ajtóhoz, ami résnyire nyitva állt.

- De mondd, mi a baj. Hátha tudok segíteni. – Mirtill duruzsolt az illető fülébe, de nem tudtam teljesen kivenni mégis ki az a valaki.

- Nem… - szipogta a …fiú? – Rajtam senki se tud segíteni. Nekem kell megtennem.

     Kinyitottam teljesen az ajtót így láthatóvá vált a fiú, Malfoy. Kerek szemekkel néztem rá, és ő is rám a tükörből. Egy ideig így figyeltük egymást, majd gyors mozdulattal megfordult, ugyan azzal a hévvel letörölve a könnyeit. Előkapta a pálcáját és egyenesen rám irányította, kisírt szemei határozottan csillogtak. Intett egyet vele, hogy csukjam be az ajtót ezért amilyen halkan csak lehetett behajtottam, majd felé fordultam. Látszott rajta min elmélkedik, vagy megöl, vagy leszid, vagy…

- Keysha – a gyomrom összeszorult a nevem hallatán, mikor ő mondja ki teljesen másképp hallatszik. Egyszerűen megőrültem, csak ez lehet a magyarázat, az összes ember közül pont ő kellett megtetszedjen. Rengeteg normális fiú van, az összes házban, erre a Mardekárból Dracot választotta az idióta szívem. – Mit keresel itt?

     Hangja rekedten csengett a kihalt vécében, Mirtill továbbrepült valamerre, lehet sejtette jobb ha nem marad mert ebből nem sülhet ki semmi jó. Bárcsak én is átrepülhetnék a falakon és nem kellene azon aggódjak, hogy Draco mindjárt levarázsolja a fejemet a helyéről.

- Hallottam, hogy valaki beszél.

- Mióta állsz ott? – arca eltorzult a dühtől és közelebb sétált hozzám, ezért én hátrálni kezdtem míg a hátam neki nem ütődött a hideg ajtónak. Ijedten néztem szürkés szemeibe amikből kétségbeesés sugárzott.

- Mi a baj? – kérdeztem elhaló hangon – A multkor te szidtál le, mert nem szóltam, hogy valaki fenyeget, erre te is titkolózol. És ne is próbálj hazudni, tudom, hogy anya nem állított rám, hanem magadtól ügyködtél, megkérdeztem őt. – becsukta a száját és kifejezéstelen arcal nézett rám. Lassan leeresztette a pálcát és elrakta.

- A kíváncsiságod lesz a halálod egyszer.

- Nem vagy vicces.

- Nem is vicceltem. – odasétált a kagylóhoz és megmosta az arcát. A vízcseppek lassan lecsorogtak az arcáról a földre, megigézve nézte magát a tükörben, majd hirtelen beverte az üveget. Ijedten sikoltottam fel, a kezeimet a számhoz emeltem úgy próbáltam lenyugtatni magam. Draco kézfejét felvágták a tükördarabok amik most a földön hevertek széttörve. Hozzá siettem és megfogtam a kezét, felnéztem rá várva hátha szól valamit, de amikor láttam, hogy elnéz és nem szól semmit elővettem a zsebemből egy selyemzsebkendőt, azzal kezdtem letörölni a vért. Ha fájt neki megrezzent a keze, de amúgy végigtűrte míg megmostam és letakarítottam az egészet. A végén bekötöttem és egy masnival fixáltam ne csúszkáljon össze-vissza.

- Ha nem mondod el akkor kíváncsiskodok. Tudod úgyis kideríteném.

- Ezt biztos nem. – húzta gúnyos mosolyra a száját – Inkább foglalkozz a saját dolgoddal Taylor, nem tartozik rád mi van velem.

- De igen. Ha te nem tudtál a seggeden ülni akkor ne várd el, hogy én is a sajátomon üljek tétlenül, míg látom mennyire szenvedsz! Már év eleje óta nem stimmelt valami nálad, de most már biztosan van valami! Csak mondd el, akarok segíteni, megtudnám oldan…

- Ez nem egy kicseszett rejtvény Keysha amit csak úgy megtudnál oldani, mert okos vagy! – nekicsapta egyik kezét a tükörhöz amit már összetört, pár centire volt a fejemtől. Éreztem ahogy a hideg kagylónak nekinyomódok, a pulzusom az egekben járt, főleg, hogy ilyen közel hajolt hozzám, tisztán éreztem a parfümjének illatát. Azt hiszem akkor tetszett meg, mikor megpuszilt Karácsonykor. Lenézett rám rideg szemeivel, inkább suttogva folytatta mondanivalóját. – Úgyse értenéd meg.

- Akkor segíts megértenem. – átkötözött kezét felemelte az arcomhoz és megsimogatta. Libabőrös lettem az érintésétől, mintha legalábbis ez lett volna az első alkalom, hogy hozzám ér, pedig rengetegszer történt ilyesmi, csak eddig sose volt ennyire gyengéd. Általában megütött vagy félrelökött, de most mintha Draco egy új arcát láthattam meg, olyat amit kevés embernek mutat meg.

- Te kretén…miért keresed magadnak a problémát? – a homlokát az enyémhez nyomta, én pedig kezeimet a mellkasához emeltem, boldogság töltött el amint éreztem gyors szívverését. Tehát nem én vagyok az egyetlen akire így hat? Én is hatok rá?

- Mert nem bírok a seggemen ülni. – motyogtam ingét fixírozva.

- Kevesebbet kellene velem legyél, kezded átvenni a modoromat.

- Én sose kerestelek csak mindig…

- Úgy jött ki a lépés. – fejezte be mondatomat. Felnéztem rá, de rögtön meg is bántam. Egy kis részem reménykedett, hogy meg akar majd csókolni, de az arca és a szemei nem erről árulkodtak. A szemeit elhomályosította a könnyek amik ki szerettek volna szabadulni, de ő visszatartotta őket. Szomorúan néztem egy darabig majd gondolkodás nélkül szorosan megöleltem, reménykedve segítek ezzel egy kicsit neki. Szerencsétlenül visszaölelt ő is állát ráhelyezve a fejem búbjára. Fogalmam sincs meddig állhattuk úgy, de nem is érdekelt, csak az, hogy maradjunk így örökké. Maga a helyzet szomorú volt, de én mégis sose voltam boldogabb, kicsattantam az örömtől, de egy részem sejtette nem lesz ez így sokáig, igaza is lett. Draco elengedett és hátrált két lépést.

- Tetszel te idióta, de…nem tehetem ezt meg veled. Hidd el, nincs szükséged egy olyan emberre, mint amilyen én vagyok. Csak a baj lenne velem.

- Ezt nincs honnan tudd csak ha kipróbáljuk. – ráztam meg a fejem hitetlenül.

- Keysha veszélybe sodornálak, kérlek. Maradj ki az életemből.

- Lehetetlent kérsz. Főleg most, mikor bevallod, hogy tetszek neked? Azt hiszed kerülni foglak?!

- Ne csináld. – idegesen felvette a földről a táskáját, észre se vettem eddig, hogy ott van – Ne akard, hogy én űzzelek el, mert ha kell megteszem.

- Malfoy! Taylor! Megmondanák nekem mit keresnek a lány vécében? – Lumpsluck professzor meglepetten nézett ránk az ajtóból pálcáját felemelve, hogy ránk süssön a fény. Hunyorítva néztem a tanárra lázasan töprengve egy kifogáson, ő megelőzött. Somolyogva nézett mindkettőre majd kacsintott.

- Értem én gyerekek, hogy a hormonok túlzsongnak. Most az egyszer elnézem nektek, de legközelebb nappal találkozzatok rendben? – nyitottam volna a számat egy válaszra, de Draco közbeszólt.

- Elnézést tanár úr. – kisétáltunk mindketten, a végén viszont egyedül sétáltam, mivel Draco előresietett teljesen hátrahagyva. A sírás szélén álltam miközben felsétáltam a toronyba. Elmentem mindenki mellett egyenesen a szobámba, ha jól láttam Ron-ék úgysem voltak sehol se láthatóak, biztos ők is fent aludtak vagy beszélgettek. Befeküdtem az ágyamba utat engedve könnyeimnek, megpróbáltam halkan sírni, de Hermione így is rájött valami nem stimmel. Leült az ágyam szélére és megsimogatta a hátamat várva a mesélnivalót. Nagy vonalakban beszámoltam neki mi történt, az arckifejezése egyre durvábban változott minnél mélyebbre mentem a történetben, míg a végén tátott szájjal és kerek szemekkel nézett rám. Ez az egész vicces is lett volna, ha nem velem történik hanem mondjuk valaki mással.

- Szerinted mégis mit akar? – kérdezte lesokkoltan.

- Nem tudom, komolyan…nehem…nem… - újra elkezdtek a könnyeim potyogni ezért magához húzott és csitítgatni kezdett. Jól esett gyengéd karjaiban lenni, olyan mintha anya ölelt volna át nem is a barátnőm. Hát úgy tűnt anyának mégse válik valóra az álma, pedig nekem is tetszik Draco és vica verse is így van. Mindig  hangoztatta milyen jó lenne ha összejönnék, mert egymásnak lettünk teremtve, rengetegszer szólt már mennyire hasonlítunk, de akkor még nem vettem észre, hogy igaza van. Most már hiába az egész, ugyanis ő nem akar valami idiotikus oknál kifolyólag velem lenni, mégis mi lehet annyira veszélyes? Rá kellett jönnöm, muszáj! Sóhajtva letöröltem a könnyeimet és kifújtam az orromat mikor hangosan dübögni kezdett valaki az ajtónkon. Hermione összevont szemöldökkel ment kinyitni. Egy harmadikosnak tűnő lány lihegve nézett ránk kétségbeesett tekintettel.

- Granger és Taylor?

- Igen. – feleltünk egyszerre.

- Harry Potter küldött értetek, azt mondja siessetek le a gyengélkedőbe, mert valami baja esett Ron Weasley-nek!

Sorry

- Dolgoztam ügyeken.

- L-el ugye? Tudom, hogy vele mentél el. Nem is kell mondj semmit! Huh, tudom én.

- Ha tudod akkor nekem nem is kell többet mondanom.

- Nem…igazából a fekete hölgy – Misora-ra gondol? – dolgozik vele. Umm…hallottam ahogy beszéltek telefonon, nem tud kommunikálni.

- És ez téged miért zavar, ha úgy is privát detektív vagy?

Kifejezéstelen arccal nézett rám és többet meg sem szólalt. Elindult az ellenkező irányba, mint amerre eddig jött. Addig néztem távolodó alakját míg teljesen el nem tűnt, csak azután kezdtem én is tárcsázni L-t. Meglepetten vettem észre, hogy a kezeim remegnek, magam sem tudtam miért. Leálltam az utca közepére és nagy nehezen hívtam vissza társamat, már az első csörgésre felvette a készüléket.

- Watari vár a sarkon. – ennyit mondott, ezt is ridegen, mint ahogy általában beszél, ennek ellenére nekem mégis volt egy sejtésem, hogy nem örül ennek a végkifejletnek.

Watari szótlanul vezetett, de azért látszott rajta a megkönnyebbülés mikor beültem a kocsiba. Gyorsan haladtunk ezúttal az úton, így kevesebb időm maradt a magyarázkodásra, még én sem értem miért készülök erre, csak valami oknál kifolyólag úgy éreztem szükségem lesz rá mikor szembe nézek vele. Sose láttam még idegesnek, frusztráltak, általában rafinált, meggondolt, magabiztos és sose mutatja ki pontosan mire is gondol. Olyan mint egy tökéletesre faragott maszk amit sose vesz le az arcáról, így nehezen lehet megállapítani mégis milyen érzelmei vannak, ha egyáltalán van, eddigi ismeretségünk alatt nem tudtam kideríteni, pedig szinte éjjel-nappal együtt vagyunk zárva egy helyiségbe.

Amint benyitottam a szobába hatalmas világosság fogadott, minden lámpa felkapcsolva, édesség mindenfelé, L pedig görnyedten áll az ablakkal szemben és nézi a városi zsivajt. Halkan bezártam magam mögött az ajtót, de még erre sem fordult meg. Annyira már rájöttem, hogy keményen gondolkozhat valamin, lehet épp azon mit is mondjon most nekem, mint ahogy én is. Hogy csináljak valamit letettem a fegyvert az asztalra és a kabátomat is mellé dobtam, amilyen lassan csak tudtam levettem a cipőmet és elindultam a kanapé felé, úgy döntöttem úgy teszek mintha minden rendben lenne, és nem történt volna semmi.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak hamarabb felhívni, de ahogy mondtad, B elkapott miután befejeztem a nézelődést a lakásban. A viselkedése nagyon megváltozott, de szerintem nem kell miatta aggódni, tudom kezelni a helyzetet, bármennyire is más ember, belül valahogy ugyan az a tizenéves akivel dolgom volt az árvaházban. A képeket hiába néztem nem jutottam előbbre, gondoltam ha megforgatom őket egy kicsit akkor jobban kivehető valami, akármi, még így se látok semmit. – össze-vissza rakosgattam  a képeket, L még mindig hallgatott az ablaknál – Még elmélkedtem rajta, meg a kis szalma bábukon, vajon van-e jelentésük? Biztos okkal rakott pont négy…

Pillantásom ekkor több lapra esett amit valószínüleg L rajzolhatott és dolgozott ki míg én távol voltam. Különböző lehúzások és firkálások, szavak áthúzva, a bábuk lerajzolva köré pedig rengeteg szöveg írva, többek között az is, hogy négy gyilkosság. Hallottam ahogy a lába súrolja a szőnyeget és a kanapé besüpped a másik oldalon ahogy leül. Kezeit a térdére helyezte, elgondolkodva meredt maga elé, majd rövid idő múlva megszólalt furcsa hangon.

- Ai-chan…neked mi az aggódás?

- Hogy? – olyan váratlanul ért ez a kérdés, hogy beütöttem a térdemet az asztal sarkába. Beleharaptam az ajkamba nehogy egy szót is szóljak, helyette inkább dörzsöltem a sebes helyet, hátha gyorsabban elmúlik a fájdalom.

- Sokat elmélkedtem ezen, valahogy most se sikerült rájönnöm pontosan mi is ez az érzés, sose találkoztam még vele, eddig könyvekben olvastam csak, de ott is jelentéktelen dolognak tűnt ami csak hátráltatja az embert a céljai elérésében. Nekem nem is lenne szükségem ilyen miniatűr emócióra, a koncentráló képességem teljesen lemenne, csak arra az egy dologra tudnék gondolni, amiből persze semmi jó sem sülne ki. Az emberek furcsa…

- L. – leállítottam még mielőtt még jobban belemelegedett volna a monológjába – Csak mondd azt, hogy aggódtál miattam.

- Nani ( Tessék ) ? – kifejezéstelen arccal fordult felém és komolyan nézett a szemembe – Benned volt már ehhez hasonló érzés?

- Bennem minden érzés van, az egy dolog, hogy nem mutatom ki, mert az nekem hátrányos.- ráztam meg a fejem és unottan rágyújtottam egy cigarettára amibe belefolythattam gondolataimat amik jelenleg túlszárnyalták magukat.

- Lenyűgöző. – kommentálta halkan, mintha magában beszélne – Mondjuk téves nagy részt.

- Mitől?

- Nem aggódtam.

- Honnan tudod, ha még sose éreztél olyat? – behunyta a szemét és hamar a szájába dobott egy csokigolyót.

- Furfangos, mint mindig Ai-chan.

- Kitérünk a kérdés alól, mint mindig L.

- Kérsz csokigolyót? – sóhajtva elvettem tőle egyet és szopogatni kezdtem, ezzel lezárult a téma – Mint látod előbbre haladtam kissé, bár alig 40%, hogy ez igaz. Kicsit feljebb emelkedett mivel te is ezt akartad mondani mielőtt megpillantottad a lapokat, jól sejtem?

- Folytasd.

- A gyilkosnak feltehetőleg még másik három áldozatra van szüksége, ha így van akkor a lakosság nagy veszélyben van, nem mintha bármit is tehetnénk ellene.

- Szerinted ez a megfelelő alkalom a viccelődésre?

- Komolyan mondtam.

- Tehát három maradt. Bárkik lehetnek, vagy megvan egy bizonyos kategória?

- Erre kell rájönnünk rövid határidő alatt, sose lehet tudni pontosan mikor támad újra. Oh, és Anna-chan, ha megkérhetlek legközelebb ne aludj el a küszöbön, bár tudom nagyrészt ez az én hibám is amiért Watari-val sanyargattalak, sajnálom is, legközelebb rövidebbre fogom.

- Honnan tudtad?

- Remélem nem gondoltad, hogy felügyelet nélkül járkálsz a városban úgy hogy egy gyilkost akarunk elkapni?

- Ezért feljelenthetlek a rendőrségen. – eloltottam a cigimet és elkezdtem a szobám felé sétálni, a fáradtság épp arra volt elég, hogy idáig fenntartson, újra kezdtem bóbiskolni.

- A-chan. – mielőtt kimentem volna az ajtón hátranéztem L-re aki ugyan abban a pozícióban ült már percek óta – Próbálj Misora-val maradni ha kimész még.

- Hai ( Igenis ) .

A negyedik napra még mindig nem sikerült teljes információval rendelkeznünk, én pedig nem hagytam el a hotelt azóta sem. Úgy gondoltam ennyi izgalom elég volt egy ideig, nem terveztem újra átélni őket, pedig ha B közelében vagyok sajnos kellemetlen érzésem támad mindig, ezért gondoltam jobb ötlet bentről szemlélni a bizonyítékokat, már így is eléggé áttérképeztem a házat. Misora még bement másnap, utána viszont ő sem ment többet, inkább a saját lakásában gondolkozott mi lehet a következő lépés. L vele is megosztott egy-két foszlányt amire rájöttünk, de a nagy részét valamiért titokban tartotta, ha tippelnem kéne azért tette mert kíváncsi mire jön rá magától a hölgy. Tipikus viselkedés, csak ő tenne ilyet, más már rég megmondott volna mindent abban a pillanatban mikor rájött valamire. Nem szóltam közbe, hagytam hadd cselekedjen úgy ahogy akar, abból úgy se származna semmi jó ha túlságosan beleszólnék az elveibe.

Nyitott ablak mellett füstöltem és figyeltem a képeket amiket még első nap készítettem, valószínüleg ezredére néztem ugyan azokat a felvételeket, de még mindig találtam néha rajta valami furcsát amibe belekötöttem. Reménykedtem hátha az éles eszem mellett még valami felrémlik a hulla láttán, vagy a tárgyak elhelyezésénél, de jelenleg semmi. Üres volt a fejem akárcsak a lap amire leírtam gondolataimat. Elkezdtem fel alá járkálni a lakásban, a dátumnak lehet valamilyen köze a gyilkosságnak, de mégis mi? Ha beszorozzuk…nem, lehet ennyire eszes ez a gyilkos? Mindenképp, már csak azért is mert L elvállalta ezt az ügyet, valami megfoghatta benne ami mindig megszokta ilyen furcsa eseteknél. Tehát amit eddig tudunk az az, hogy hozzávetőlegesen egy férfi a tettes, mivel a vágási sérülések Mr. Bridesmaid testén túlságosan erőteljesek ahhoz, hogy egy nő okozza. Kinézete életkora még homály, viszont ezek a vágások nagyon szimmetrikusnak tűnnek…mintha direkt vágta volna így fel? Ha ezt egy kicsit balra fordítjuk akkor hasonlít egy nagy nyomtatott i betűre, viszont vehetjük akár római számítással, vagy esetleg…

- Ai-chan. Most kaptam egy hívást a rendőrségtől, egy újabb gyilkosság történt. Haladéktalanul menj ki, és ne felejtsd itt a fegyvert.

- Rohanok. – csapot-papot otthagyva kisiettem az épületből, Watari nyitott kocsiajtóval várt a garázsban.

Watari egy kis parkhoz vezetett ahol rengeteg rendőr és riporter furakodott össze-vissza. A megszokott napszemüveg újra a szememen volt, délután lehetett olyan négy körül mire odaértünk. A rendőrök utat engedtek amint felmutattam a jelvényem nekik, még épp elkaptam ahogy a testet körbeveszik páran és próbálják kitalálni mi történt vele. Várakozólag néztem rájuk, hogy megtudjam mi történt itt, nem sokkal később Misora is besietett a tett helyszínére. A férfiak részletesen beszámoltak hogyan talált rá egy nagymama és hat éves unokája a holttestre. Sétálni mentek, mert megígérte a nagymama, hogy vesz a fiúnak egy fagyit, mivel egész nap nyafogott neki, ekkor megcsapta az orrát egy büdös szag, ezért fordultak erre, hogy megnézzék mi történt. Egy kislányt találtak a fűben, szemei teljesen ronccsá téve, élettelenül feküdt, három szalma bábút szegeztek az egyik fába, nem messzire a lánykától. Misoraval rögtön képeket kezdtünk készíteni, amint lehetett felhívtam L-t és beszámoltam neki az itt találtakról, a beszélgetésünk elég egyoldalú volt, ő csak a végén szólalt meg, hogy „ rendben, kilenc előtt gyere vissza”. Hiába próbálja titkolni, én tudtam hogy valamilyen szinten aggódik miattam, bár szerintem erre még ő maga sem jött rá, vagy inkább tagadja.

Ilyen gondolataimat inkább félresöpörtem és az eredeti feladatomra koncentráltam. Sokáig tartott míg az a sok ember eltűnt és elszállították a hullát, körülbelül három óra után kettesbe maradtam a hölggyel.

- Anna…azt hiszem rá jöttem valamire, de már túl késő… - suttogta megkövülten Misora. Figyelmemet felé szentelt a szalma babáktól, hallgattam mit akar mondani – Ma…nem rég…felfedeztem valamit az előző holttestnél. A sérülések a férfi testén, nem véletlenszerűek.

- Igen, erre gondoltam én is, pont akkor kezdtem jobban megfigyelni mikor történt a gyilkosság.

- Római számokat jelképez…és…mutatja ki a következő áldozat. – rögtön rájöttem mire akar kilyukadni, ezért bárotítás képen megszorítottam a vállát. Szomorúan nézett le rám, én pedig megpróbáltam rá mosolyogni a hamis mimikámmal amennyire csak erőmből kitelt.

- Nem segíthettél már rajta. A gyilkos valószínüleg már rég kitervelte, mi meg elkéstünk. Ebben ugyanannyira vagyok hibás, mint te.

- Anna…

- Hagyd, inkább nézzünk körbe és bármilyen fura dolognál szólj. Lehet most is lesz valami jel a következő bűntényére.

- Gondolod?

- Tudom.

Mióta megtörtént az eset B-vel L nem engedte, hogy egyedül menjek vissza a hotelünkhöz, ezért kényelmesen ültem a kocsiban, csak egy részem volt türelmetlen, alig vártam azt a pillanatot mikor továbbadhatom neki az információt amit Misora elmondott nekem délután. Ez hatalmas előrehaladás, a férfi holttestét nézve, ha jól forgattam tényleg római betűkkel írta ki a következő áldozatának az adatait, merő szerencsétlenség, hogy erre nem jöttünk rá hamarabb. Savanyú érzés alakult ki a számban, nem elégedtem meg magammal és ez mind annak köszönhető, hogy nem én jöttem rá erre a fontos kapocsra. Azt hiszem én vagyok ebben a hibás, ha jobban odafigyeltem volna akkor már az is lehet, hogy elkaptuk volna a tettest és most nem lennénk már a második halottnál. Komolyan kellett volna vegyem és az alvás helyett inkább meg kellett volna igyak egy kávét és folytassam a gondolkodást. Míg oda nem értünk folytonosan ostoroztam magam ilyen elméletekkel, csak akkor fejeztem be mikor a kocsi lassan beparkolt a helyére és Watari kinyitotta nekem az ajtót. Biccentve megköszönten neki és a képet visszatéve a helyére a lifthez rohantam, alig bírtam magammal a türelmetlenség miatt.

L a szokásos helyén ült, most már teljesen más fényképekkel az orra előtt, egy hatalmas stóc papírral maga mellett. Hüvelyk és mutatóujjával egyenként levette és átnézte, felírt valamit egy lapra majd kezdte elölről az egészet ott ahol abbahagyta. Ahogy láttam számokat írt többségében és különböző matematikai feladatokat oldott meg a papíron és valószínüleg a fejében is. Mellésétáltam és ledobtam magam mellé.

- Szólt Misora egy érdekes dologról, rájött, hogy a sebek Bridesmaid testén a következő gyilkosságára utalnak, római betűkkel mutatott rá, és ha megfelelően fordítsuk meg akkor rögtön látható is lesz. Sajnos nem rég derült ki ezért késő volt, akkor már megtörtént a gyilkosság.Picivel hamarabb vette észre, mint én, pont mikor szóltak a rendőrök akkor kezdtem én is ezen filozofálni, most már viszont tényleg semmi értelme ilyesmin gondolkodni.

- Tudom. – felelte szárazon az egész okfejtésemre. Úgy éreztem, hogy valami furcsa van a hangjában, mintha ideges lenne vagy csalódott tán? Még magam sem vagyok benne biztos, hiszen olyan jól tudja elrejteni érzéseit, viszont valamiért mégis olyan volt mintha nem lenne megelégedve valamivel, ezért a legegyszerűbb dolog ha rákérdezek.

- Van valami gond?

-Tudod miért vagy te a társam? Mert úgy vélem rendelkezel olyan képességekkel ami az átlag embereknél nincs meg, pont ezért hozattalak régebben magamhoz, és a Wammy-ben is ezért jeleskedtél annyira. Van benned valami ami másban nincs meg. Épp ezért okoztál nagy csalódást mert túl későn vetted észre a jeleket.

-Értem. – beszívtam a szám belsejét idegességemben, nem is azért mert igazságtalanul vádol meg ilyenekkel, oh, ellenkezőleg. Minden amit mondott igaz. Nem azért jöttem ide hogy szórakozzak és eltöltsem a napjaimat, azét vagyok itt mert ennek az országnak, a városnak és legfőképp az embereknek szükségük van a segítségemre, nem hagyhatom L-t sem cserben ilyen körülmények között. Felálltam a helyemről és komolyan a szemébe néztem, csak unottságot tudtam kiolvasni belőlük – Bebizonyítom, hogy nem hiába vagyok melletted, majd meglátod.

- Állok elébe. – válaszolt ugyan olyan kifejezéstelenül és tovább böngészte a lapokat.

11

    Tehát a Karácsonyt együtt fogjuk tölteni, ha akartam ha nem. Bár ezt az ünnepet Malfoy újra elrontotta, a Szilveszter attól még jól fog telni Harry-ék társaságában, mivel Hermione elutazik családjával csak hárman leszünk, meg persze a Weasley család. Eredetileg kettesben el akartunk menni Londonba valamilyen klubba amiről rengeteget mesélt Herm, milyen szép fények vannak és a zene is teljesen más mint a varázslók világába, de sajnos ez az ötlet el lett vetve nagy szomorúságomra, pedig tényleg megnéztem volna milyen egy mugli bulizó hely, ugyanis nálunk inkább kocsmák vannak, de abból dögivel. Lehet Ronnak Lavenderrel kell lennie, nem mintha annyira akarná, remélem elrendezi a dolgokat vele így velünk ünnepel. Harry-vel mai napig se értjük minek jött össze vele, bár egyikünk se mondta ki hangosan az eszmefuttatásunkat, mindketten ugyanarra gondoltunk, e felől semmi kétség.

     Szenteste nyuszis pizsamába flangáltam a lakásba, míg anya rám nem szólt flegmán, vegyek fel valami decensebbet, mert Draco előtt nem engedhettem el magam, igazis, eszem ágában sem volt, hogy meglásson a cuki pizsimbe, amit egy kicsit szégyellek. Pontosan nem értettem mi a célja ezzel anyának, de belementem a játékába, felvettem egy szép lila csipkés ruhát ami teljesen rám simult, a hajamat egy egyszerű copfba kötöttem, és egy fekete magassarkút húztam a lábamra. Most már úgy járkáltam fel-alá a házban díszíteni, hogy otthonosabbá varázsoljam ezt a hatalmas lakást amiben alig lakunk páran. Öröm járta át a lakást, idén úgy döntöttünk arany és fehér díszítésünk lesz, mivel tavaly rengeteg könyörgések árán lett piros és arany. Szüleim is hozzájárultak plusz a kis házimanónk, Grimm. Kívül inkább a manó rendezgette el a dolgokat, míg mi belül serénykedtünk. Mikor készen lettünk fáradtan rogytam le a nappaliban lévő karosszékbe elnézve a tüzet mikor csengettek. Nem vártunk csak egy embert, így világfájdalmas arccal néztem anya után aki fülig érő mosollyal sietett kinyitni az ajtót, míg apa nyugodtan újságot olvasott, de fél füllel figyelt a körülötte lévő eseményekre.

- … jöttél épp most csinálja Grimm az ételt. – anya felvarázsolta a bőröndöket az emeletre felvázolva a mostani helyzetünket miközben bevezette a … szégyenlős Malfoy-t? Összevont szemöldökkel néztem amint besétál teljes pompában, drága öltönyben, fehér ingben zöld nyakkendővel társítva. Magamban meg is dicsértem, bár hangosan sose mondanám ki, még a végén elszállna a beképzeltségtől. Apa is odasétált hozzá, hogy férfiasan kezet fogjanak, én még mindig gyanúsan kémleltem az új jövevényt. A szőkeség körbe nézett majd egy halvány mosoly kíséretében megdicsérte  az egész házat, főleg a díszítést. Beletelt egy kis időbe míg otthonosan nem érezte magát a lakásunkban, de még akkor is illedelmesen viselkedett. Mindig is ilyen volt?

- Keysha drágám, gyere ide és köszöntsd a vendéget. – apa bajusza alatt lágyan mosolygott rám, kezét hívogatóan felém nyújtotta. Malfoy hirtelen megfordult, le mertem volna fogadni, hogy észre se vett eddig, szemei lassan elkerekedtek, telt ajkai pedig kissé szétnyíltak. Feszélyezve éreztem magam az elegáns öltözetemben, de ha már mindenki ilyen szépen nézett ki én sem bugizhattam nyuszis pizsibe, Malfoy halálra röhögné magát ha meglátná, ezt nem engedhettem meg neki.

- Szia. – közelebb léptem és két puszit nyomtam sápadt arcára anya nagy örömére. Komolyan csak érte tettem, amúgy a szobámban ültem volna de azért azt meg kell hagyni isteni illata van ennek az idiótának, fenyő és gazdag parfüm, hmm…

- Jól nézel ki. – kezét a derekamra helyezte miközben visszapuszilt, újra végigmérve. Kezdett lassan melegem lenni ettől a helyzettől.

     Öt napot maradt nálunk, de az idő elég gyorsan telt ahhoz, hogy ne vegyem észre a múlását. Minden napra ki kellett találnom valamit, hiszen a vendég nem unatkozhatott egy pillanatra sem, nos ha akarta volna akkor se lett volna ideje rá, olyan programokat csináltam neki. Elmentem vele beülni egy forró csokibékára, Londonba városnézésre ( ahol sikeresen eltévedtünk, mivel én csak össze-vissza kétszer jártam körbe Hermione-val), utána otthon sütiket csinálni, majd könyveket vásárolni ( őt nem kötötte le annyira inkább sport szekcióhoz szeretett volna menni) és seprűket nézni mert a végére hisztizni kezdett. Utolsó nap úgy döntöttem beülhetünk egy tradicionális vajsörre, a végére már kezdett elegem lenni a társaságából, szerintem sose voltam eddig ennyit vele egyszerre, méghozzá egymás után. Ezek után legalább egy évig nem kéne lássam.

- Figyelj Key, mert csak egyszer fogom elmondani – Malfoy mióta nevez engem Key-nek? És miért nem néz rám, hanem forgatja azt a hülye üveget? – Köszönöm, mindent.

- Komolyan beszélsz? – raktam le meglepetten a korsót – Sose köszöntél meg nekem semmit.

- Remélhetőleg többet nem is kell.

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy kedves vagy, de úgy tűnik a beképzelt Malfoy még mindig ott van.

- Itt volt míg veled voltam? – továbbra is a sárgás folyadékot kémlelte kifejezéstelen tekintettel, bár a fél arcát eltakarta a zöld sálja, olyan mintha a Három Seprűbe lettünk volna Roxmortsban.

- Most hogy mondod annyira nem.

- Annyira?

- Ne feszítsd a húrt Malfoy. – durcásan felnézett, arccsontjai pirosak lettek valószínüleg a melegtől, szürkés szemei vadul csillogtak. Nevetnem kellett ezen a kifejezésen, még sose láttam ilyen gyerekesnek és védtelennek, míg nálunk lakott mintha a szín visszatért volna az arcába. A szülei mégis mit csináltak vele otthon?

- Draco – nehezemre esett kimondanom keresztnevét, rég szólítottam így, ezért ő is meglepetten nézett rám – Minden rendben? A suliban mikor látlak mintha nem lennél önmagad, most tele vagy energiával…

     Az arca elsötétült, az egész légkör megfagyott körülöttünk és ez nekem volt köszönhető. Csak a dementorok közelében éreztem ilyet, és az is nagyon rég volt, valamikor a harmadik évemben lehetett, de most újra az a szorongó érzésem támadt és máris megbántam amiért kinyitottam a számat. Ő mégsem szólt semmit csak megrázta a fejét, tehát nem akarja az orromra kötni minek köszönhető ez a hirtelen jött természet változás. Míg érte nem jöttek a szülei esze ágában se volt szóba állni velem, visszatért arra a fázisra amikoris láthatatlannak néz és el van foglalva maga kis ügyeivel, ezt csak a kocsmában feltett kérdésemnek nyilvánítottam, hiszen más nem lehetett. Szilveszterkor beszámoltam barátaimnak személyesen az eseményekről, de hadd ne mondjam nem voltak a legmegértőbbek, Ron egyenesen kinevetett mikor elmondtam neki mennyit kellett vele lennem, Harry viszont érdeklődve hallgatta azt a részt amikor megkérdeztem a kocsmában mi baja van, a többi dologról semelyikük sem értesült, csak nagyvonalakban ami abból állt, nálam volt 5 napot, majd meghaltam satöbbi. Csak Hermione tudott róla, neki írtam egy rövid két oldalas levelet Szlovákiába, legyen min megrettenjen és elmélkedjen.

- Nekem van egy sejtésem, miért nem mondja el neked?

- Jössz az összeesküvés elméleteiddel? – Ron megforgatta a szemeit és kibontott egy üveget.

- Mert Harry Potter ráállítot? – kortyoltam bele a Lángnyelv whiskey-be. Hogy aztán kirázzon a hideg.

- Igyál a Pompadúr borunkból is. – nyújtotta át a nemrégiben kibontott üveget Ron.

- Honnan van nektek ilyenetek? Ez drága. – a kezemben vizsgálgattam a vörös folyadékot, és az üveget mi csillogott.

- Apa kapta a minisztériumtól, az egyik barátja ajándékozott meg minket vele Karácsonyra. Jó, mi?

- Figyelnétek rám is egy kicsit?!

- Miután te is iszol. – hárman összenyomódva ültünk a legfelső emeleti szobában amit raktárnak használt a család, elzárkózva a többiektől a Pompadúr borral és Lángnyelv whiskey-vel. Ginny, Fred és George lent játszottak robbantó rágcsával és egyéb a fiúk által kifejlesztett játékokkal miközben bömböltették a zenét, mindenki kiélvezte a szülők hiányát, mivel ők elmentek egy minisztériumi bulira. Harry nagyot kortyolt majd tovább adta folytatva a gondolatmenetét.

- Malfoy halálfaló. Ez nyilvánvaló.

- Csak nincs rá bizonyítékod.

- Fogok találni Key, nézd csak meg. – még egy ideig veszekedett a két fiú ezen, addig én kibambultam az ablakon elnézve hogyan hullik le a pelyhes hó. Üveges tekintettel meredtem a semmibe, jól esett nem gondolkozni semmin, az agyam pár másodpercre kikapcsolt, pont ez kellett nekem. Csak akkor kaptam el a tekintetem róla mikor az amúgy is kicsi szobában benyitott Fred, George és Ginny. Összébb húzódtunk, hogy férjenek be ők is, már amennyire lehetett, utána bezárták az ajtót. Lentről halkan felszűrődött a zene, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy ne nyomjak össze senkit, de azért én se nyomódjak össze.

- Hey, miért nem szólt senki, hogy itt magán buli van? – Fred vidáman kikapta öccse kezéből a bort és hörpintett belőle – Apropó Ronald, ha jól tudom még nem vagy 17, neked nem is lenne szabad innod!

- Elférsz? – kérdezte kedvesen George.

- Remélem ez költői kérdés.

- Ha ölembe jössz jobban elférsz.

- CSÍZ! – egy pillanatra vakság, utána kisebb füst árasztotta el a szobát… nos szoba féleséget, mivel jobban hasonlított egy egérlyukhoz.

- Ginny! – kiáltott fel kétségbeesetten George pont a fülembe – Mit csinálsz már megint?

- Fenyegető képeket.

- A gond ezzel csak az hugi, hogy nekünk is van nem egy rólad.

- Ez nem igazságos!

     Nevetve ittunk és beszélgettünk tovább, majd mikor éjfél felé járt az idő kimentünk nagy kabátokkal a szeles időbe meggyújtani Fredék bombasztikus bombáikat és a csillagszórókat amiket Harry hozott még a nyáron erre az alkalomra. Mikor az idő úgy állt hangosan kezdtünk visszafelé számolni majd ujjongva köszöntöttük az új évet teljes erőbedobással. Mindegyikünk megölelte a másikat, mikor észrevettem Harry karjaiban Ginnyt somolyogva figyeltem ahogy rám vigyorog a lány hátát simogatva, ez a világ legaranyosabb dolga. Mivel felelősségteljes felnőtt vagyok eszükbe juttattam a piás üvegeket amiket jól el is dugtunk, nehogy a szülők észre vegyék miben sántikáltunk. Ez után elkezdődött a hógolyócsata, aminek a baglyok vetettek véget, mivel hozták a jókívánságokat, legalábbis remélhetőleg. Vizesen támolyogtunk be a lakásba ahol a madarak már türelmetlenül várták válaszainkat, hihetetlen, már ilyen korán küldenek az emberek üdvözleteket. Átadtak nekem egy szépen összehajtott levelet, amire szivecskével írták a nevemet, tehát csak Hermione lehetett, ő az egyetlen aki így ír.

„ Boldog Új Évet Keysha!

Az idő borzalmas, mint ahogy sejtheted, de imádom, minden fehér és fagyos, egy élmény itt nyaralni, kár, hogy nem jöhettél velünk, remélem jövőre velünk tartasz, akkor az Alpokba szeretnénk menni. Rengetegszer indultunk neki síelni meg szánkózni, apa szerencsétlenségére kipróbálta a snowboardozást, de nem vált be neki, elesett elég durván, legalább nem tört el semmije, csak egy életre lemondott erről a sportról. Épp a szobámban írom a levelet a fűtőtest mellől, tudod az a tárgy ami meleget generál a mugliknál, Istenem de jól esik, szinte átfagytam ma. Az előző leveledre válaszolva nem tudom mit mondhatnék, Malfoy-t ismerve átverés az egész, nehezen tudnám elképzelni, hogy magától ilyen rendes legyen. Kell valami hátsó szándéka legyen, arra még nem jöttem rá mi lehet az, de még mindig gondolkozok rajta. Remélem addigis nem estél bele a csapdájába, ismerlek már Key, mint a rossz pénzt, nem tudod leplezni előlem az érzelmeidet, megértem, hogy nem írod le, de tudomásodra adom, tudom miről van szó. Figyellek, igen innen is, inkább olvass és ne gondolkozz, erről még beszélünk élőben, már hívnak le.

Ölel Herm”

- Hermione egy litániát írt neked? – Harry megpróbálta megnézni a vállamon áthajolva mi ez a sok szöveg, de gyorsan zsebre vágtam és kutatni kezdtem egy pergamen után, hogy rögtön válaszolhassak.

- Van neked még egy, de ez a bagoly elég ideges. Nem tudom hogyan fogod elszedni tőle a levelet, szerintem leharapja a fejedet. – Ron fájdalmas arccal szopogatta a mutatóujját amit megcsípett a madár. Rögtön felismertem a fekete fenevadot, már éreztem is a szívem gyorsulását, a gyomromban a hülye lepkék mozgolódását, hát írt és elküldte Calipso-t. Odasétáltam hozzá és nemes egyszerűséggel átvettem tőle a pergament ami át volt kötve egy zöld selyem pertlivel, Calipso vidáman huhogott egyet, ezért megsimogattam a fejét, óvatosan nehogy összekuszáljam a tollait, azt nem szerette, és valószínüleg még tőlem se nézte volna el.

- A barátod ez a gyilkológép? – Ginny gyanúsan méregette a baglyot, nem is csodálom, éjfekete színű tollain csillogott a ráolvadt hó, a szemei olyan sárgán világítottak, mint egy lámpa, teljes kontrasztot alkotva.

- Ne butáskodj, nem az. – szórakozottan arrébb gyalogoltam miközben kihúztam a szalagot és leültem egy távolabbi székre, megtámasztva a fejemet. Fél füllel hallottam ahogy a többiek csendben állnak, biztos a madarat méregették, majd újra zsivaj lett, tovább bontogatták a leveleket és írogatták válaszokat. Addig én csillogó tekintettel olvastam végig az üzenetet, nem jött, hogy higgyek a szememnek, ezért többször is átfutottam biztos legyek a dolgomban. A kezembe vettem egy újabb pergament és körmölni kezdtem, de rengetegszer áthúztam a szöveget mire megállapodtam az elsőnél, ezért újra lemásoltam és visszaadtam Calipso-nak az üzenetemet, rögtön tovaszállt egy huhogással kísérve.

- Ki volt az?

- Csak egy családtag. – legyintettem Georgenak, látszott rajta nem hisz nekem, de volt nekem ennél nagyobb gondom is, hiszen az elkövetkezendő órákban nem egyszer jutott eszembe ez a kis levél. Hiába buliztunk még, ittunk egy picit, de már csak töklevet, hiszen Molly direkt nekünk készített egy ládányi ételt, mint mindig, megspékelve desszertel és innivalókkal. Zene hallgatás közben nekiláttunk megenni, elég feltűnő lett volna ha ott hagyjuk, pedig még én is hoztam valamit otthonról, nem is értem miért. Mondtam anyának nem kell semmit se vinni hozzájuk, hiszen Weasley-né folyton-folyvást főz, mintha nem ettünk volna soha, de anya nehezen értette ezt meg, ezért megkérte Grimmet csináljon néhány ételt nekünk. Azok fogytak el a leghamarabb, hiszen a házimanók kiváló szakácsok, persze Molly is az, de a különbség kézzel fogható.

     Valamikor hajnalban feküdtünk le aludni, mielőtt a szülők hazatértek volna. Hagytunk nekik is még a harapnivalókból, pedig sejtettük ők is hazahoztak a buliból egyet s mást. Mint az angyalkák, úgy feküdtünk be az ágyakba, magamra húztam a takarót és vártam, hogy elragadjon magával az álomvilág, de helyette egy arc kezdett lebegni szemeim előtt. Éreztem ahogy elvörösödök és a szemeimig húzom a dunyhát, pedig megpróbáltam a levelet is kiverni a fejemből, de minden igyekezetem ellenére nem sikerült. A szívem gyorsabban kezdett dobogni ha csak eszembe jutott, pedig ennél nagyobb hibát el se tudtam volna képzelni, komolyan nem direkt csináltam, ebben a helyzetben valahogy nem tudtam az érzelmeimen uralkodni, nem mintha más helyzetekbe annyira sikerült volna. Azt kívántam bárcsak Herm lenne velem most egy szobába és nem Ginny, ő biztos tudná mit kellene tennem.

     Hirtelen felültem az ágyból, persze, az olvasás, hiszen le is írta, de én történetesen elfelejtettem ahogy elolvastam a szöveget. Csak a Malfoy-os részre figyeltem, meg persze az élménybeszámolójára, legalábbis egy részére. Már kitartóan sütött a nap mikor az agyam olyan szinten elfáradt, hogy teljesen kikapcsolt, így lefeküdhettem aludni egy keveset, három óránál többet nem aludhattam. Mivel a szüleim az orromra kötötték, hogy elsején menjek haza hop-porral, ezért reggeli után illedelmesen megköszöntem a vendéglátást, és egy roppantó Weasley ölelés után elindultam a kályhához. Intettem egyet az asztalnál ülök felé és továbbálltam. A szüleim buzgó jókedvvel fogadtak otthon, de nekem eszem ágában sem volt még leállni beszélgetni velük, hiszen a lábaim alig tartottak, félő, hogy feladják a szolgálatot. Egyenesen a szobámba siettem és úgy ahogy voltam beestem az ágyamba vállig betakarózva. Anya felháborodottan keltett fel délután, hogy tanuljak, mert nem engedhettem el magam erre az utolsó két hétre, szóval a szüleim szépen helyben hagytak, a vakációm többi része főképp tanulással telt el, meg lustálkodásból. Ha lehetett felmentettem magam a bálokból amikre minket is hivatalosan meghívtak, hiszen nekem tanulnom kellett, nehogy lerontsam a jegyeimet. Reménykedtem legalább ebben a két hétben olvashatom új könyveimet amiket beszereztem, de nem, az iskola megint közbeszólt az életembe.

Memories

Változatlanul nézte a lapokat maga előtt, mintha meg se hallotta volna kérdésem, természetesen ez is rá vall. Most viszont elhatároztam hogy akkor is ki szedem belőle az információt ha nem is akarja, tudok úgy beszélni másokkal, hogy úgy csűröm-csavarom a szavakat észre se veszi, csak már el is mondta amire kíváncsi vagyok.

- Értem, köszönöm.

- Magától érthetődő.

- Néha úgy érzem magam mintha a szárnyad alá vettél volna, nem is a társam lennél…ha szabad egyáltalán társat mondanom, lehet az túl beképzelt.

- Ne áltasd magad, én a társamnak tekintelek és el várom azt…- megnyalta a fagyiját, addig szünetet tartott, majd folytatta ahol abbahagyta – hogy te is így gondolj rám. Ez inkább a beképzeltség.

- Nem tartalak beképzeltnek egyáltalán, csak… - kezemmel véletlenül hozzáértem a vállához miközben az ablakhoz sétáltam – normális elképzelése egy normális embernek. Ha pedig B akar beszélni velem akkor állok elébe, nem kell nekem fegyver ahhoz, hogy egy régi baráttal csevegjek.

- Barát… - L felém fordult, láttam az ablaknak a tükröződéséből – szerinted hány százalékban megbízható?

- Jelenleg inkább a 30% fele súrlódik.

- Ilyen eredményekkel mégis megbízol benne? – a hangja már cseppet se volt olyan nyugodt, mint eleinte, egyenesen szkeptikusnak hallatszott.

- Nem féltem magam, el tudnék bánni vele ha arra kerülne a sor.

- Watashi… ( Én…) - arca elkomorodott és újra a papírok felé görnyedt – ragaszkodok a fegyverhez. Watari!

- Igen?

- Kérlek.

- Természetesen.

Tehát mint kiderült nem igen volt beleszólásom ebbe, úgy mentek a dolgok ahogy L akarta, hiába, végül is Watari elejétől kezdve mellette állt, hirtelen biztos nem fog ellenkezni értem, bár előfordult egyszer-kétszer, hogy segített nekem L-el szemben, most viszont egy véleményen voltak. Nehezen ment megtanítani engem lőni, főleg, mert utálok fegyvert hordozni magamnál, erre csak most jöttem rá, eddig nem volt szükségem, amíg a társam rám nem parancsolt. Így már magam mellett pihent este is mikor aludtam, jobban mondva reggel, mivel egész éjjel eltartott ez a felkészítés. Teljes önvédelmi tanfolyamra hasonlított, ami egy kicsit meg is nyugtatott, legtöbbször bent dolgoztam az ügyünkön, pont ezért el kellett ez a kis segítség, hiszen most hogy B újra előkerült a képbe…nem tudom mit higgyek, még mindig viaskodom önmagammal. Másnap elméletileg nyugodtabban kellett volna menjek körbe nézni újra, mondjuk általánosságban az vagyok, így ezzel nem volt akkora probléma. Megpróbáltam inkább figyelni magam köré, mi történik körülöttem, legfőképp pedig B-vel vigyáztam, mivel L állítása szerint bármikor letámadhat.

Kifejezéstelen tekintettel figyeltem ahogy az emberek sietnek el mellettem, feszültséget éreztem a levegőben bármerre is sétáltam. Mintha az egész világ felfordult volna teljesen, ez a város eleve hatalmas, ezért a lakosság sem kevés, ügyesen kell közlekedni nehogy magával ragadjon az ember áradat. Még láttam szemeim előtt ahogy L unottan néz rám mikor kijelentettem neki, egyedül szeretnék menni a helyszínre, Watari nélkül. Olyan volt mintha magam ellen hívnám ki Istent, ha egyáltalán létezik egy ilyen teremtmény, mondjuk eredetileg ez is a tervem. Nem B az egyedüli aki akar velem beszélni, én is rengeteg mindent akarok tőle kérdezni és nem mellesleg egy magyarázattal is úgy érzem szolgálok neki, régebben csak legjobb barátok voltunk…a végsőkig együtt harcoltunk egymás mellett, szerettük egymást, kitartottunk a véleményünk mellett és ha kellett reggelig fenn maradtunk hogy tanuljunk együtt. A magyarázat a legkevesebb amit tehetek érte, bár az az ember akivel szemben álltam tegnap nem ugyanaz akit régebben ismertem. Teljesen megváltozott, és nem a külsőségekre értem, a viselkedése, beszéde, az egyetlen dolog ami megmaradt az a humora, de a többi valahogy elveszett az évek alatt. Rossz belegondolni, bár szerintem én is hibás vagyok ebben egy bizonyos szintig, lehet hogy most a lelkiismeretem szólalt meg és nem a józan eszem?

El se szívtam teljesen a cigit, már el is oltottam mivel elértem a lakáshoz, ami változatlanul úgy nézett ki mint tegnap. A nap nemrég jött fel az égre, gyorsan feltettem a napszemüvegemet és besiettem az épületben, nem nagyon bírom a világosságot, valahogy hozzá szoktam a benti munkához, most meg ez a hirtelen változás teljesen feldúlja a napirendemet. Mielőtt hozzá láttam volna a kereséshez biztonság kedvéért benéztem az ágy alá, még egyszer nem fogok csapdába esni ahogy a múltkor. Hiába, még egy szerencsétlen porcica se volt alatta, a gazdája teljesen rend mániákus volt. Az analízisek szerint a gyilkos bedrogozta és csak utána fojtotta meg a férfit egy kötéllel. Halála után össze-vissza szurkálta a mellkasát, ezek után még volt ideje át is öltöztetni Belive Bridesmaid-et. A képek a zsebemben voltak a hullájáról, ezért elővettem őket, és ugyanúgy helyeztem ahogy a tegnap megtalálták. Órákon át nézegethettem és így se jöttem rá semmire, figyeltem a földet majd újra a képeket. Sóhajtva raktam vissza őket a helyükre és újra felfedeztem a lakást, mikor hangokat hallottam meg kintről.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak Misora-san.

- Semmi baj, én is most értem ide. – ökölbe szorítottam a kezeimet, itt van, ráadásul Misora-t is ideküldte L. Fintor jelent meg az arcomon, de rögtön helyébe lépett a megszokott kifejezéstelen tekintetem. Tovább kutattam a szekrényeket tetetve hogy nem hallom beszélgetésüket, pedig egyre közelebb jöttek. Pont mikor becsuktam az ajtaját megpillantottam őket. Misora sápadt arcán egy kedves mosoly jelent meg, úgy üdvözölt, tehát jóságos társam szólt neki itt leszek én is, B ellenben kissé meghökkent majd furcsa mosollyal köszöntött ő is.

- Mióta vagy itt? – kérdezte Misora kíváncsian.

- Pár órája, gondoltam lenézek még mielőtt fel nem jön a nap.

- Elejtetted. – a napszemüvegem mögül összeszűkült szemekkel néztem ahogy B felemeli a cigisdobozomat és felém nyújtja. Óvatosan kivettem a kezéből, de még így is súrolták egymást az ujjaink, libabőrös lett a kezem ettől érzésétől.

- Arigatou ( Köszönöm ) . – oldalra pillantottam Misora-ra, az arcán meglepettség tükröződött miközben minket nézett.

Gyorsan zsebre vágtam a dobozt és tovább kezdtünk beszélgetni az ügyről, mintha már réges-rég rajta lennénk. Édes hármas, kicsit hányinger keltő, az egyetlen társ akit elfogadok az L és most hirtelen kettő jött ráadásul nem is akárkik. A percek, órák viszont egyre csak teltek és még mindig nem haladtunk előrébb ezzel a szerencsétlen ember halálával. Fáradtan ültem le a küszöbre, a nap lemenőben volt, a szemeim e miatt lassan kezdtek lecsukódni, egyszer csak arra eszméltem fel, hogy olyan érzésem van mintha néznének. Amint kinyitottam látószerveimet teljes sötétség fogadott, először nem értettem miért, aztán lassan de biztosan ráeszméltem, hogy még mindig rajtam van a napszemüveg, kint pedig már felkapcsolták az utcalámpákat olyan késő van. Komótosan megdörzsöltem a szemeimet és körbe néztem, úgy tűnt véletlenül elszundítottam, ha ezt megtudja L azt hiszem kisebb botrány lesz a vége, főleg azért mert este helyszínen történt velem meg. Ránéztem a telefonomra, este kilencet mutatott, mintha nem lett volna elég ez, de e mellett még négy nem fogadott hívás is várt. Már tárcsázni akartam mikor újra az a furcsa érzésem támadt, ezért felnéztem, alig egy méterre tőlem egy férfi állt guggoló pozícióban, így körülbelül egy magasságba lehettünk.

- Milyen aranyosan tudsz aludni Ai-chan. – motyogta B miközben mutató ujját a szájához helyezte, úgy viselkedett akárcsak L. Újra kirázott a hideg, viszont most már az időjárás is hozzájárult, nyugodt szívvel gondoltam a fegyverre ami a dzsekim belsejében lapult, mégiscsak jó ötlet volt az az éjjeli gyakorlat.

- Mégis mióta bámulsz? – hirtelen felálltam, ezért ő is lassan feltápászkodott görnyedő testállásba. Bár rettentően fáztam nem akartam becipzározni a ruhát, ki tudja mikor fog kelleni az új kis barátom…

- Egy ideje. Misora-san már rég elment, gondoltam szólok neked is, hogy indulni akar, csakhogy elaludtál. Ejnye, de huncut vagy, mégis mit csináltál éjjel? – egy rémisztő vigyor jelent meg az arcán miközben még mindig engem nézett, pislogott egyáltalán azóta?

- Látom a humorod megmaradt.

- Neked is komolyságod, igazán viccelődhetnél te is néha… - szó nélkül elindultam az utcán lefelé, ő pedig követni kezdett. Mellettem sétált és le nem vettem a szemét rólam, egy időt után kezdett egy kicsit idegesíteni, de ezt nem mutattam az arcomon – Megváltoztál.

- Szerintem ne menjünk bele melyikőnk változott többet, mert te lennél a vesztes.

- Mint általában. – válaszolt drámain mire megforgattam a szemeimet, olyan nosztalgikus érzés kerített hatalmába – Mindenben jobb vagy nálam.

- Azóta eltelt egy kis idő, semmi se olyan biztos.

- A hajad, hosszabb lett. – megfogta egy hajszálamat és pödörni kezdte ujjai között – Így szebb.

- Mitől ragacsos a kezed? – akaratlanul megragadtam a csuklóját, amitől mindketten megálltunk. Az emberek szitkozódva kerültek minket az utcán, de továbbra se érdekelték őket, hogy mi van velünk, pedig ez egy nagyon drámai pillanatnak nézhetett ki kívülálló szempontból. Vigyorogni kezdett megint, viszont ez sokkal jobban hasonlított egy igazira, nem pedig mint a többi amitől rosszul lettem.

- Eperdzsem. – suttogta majd közelebb hajolt és leszopogatta egyik ujjáról a maradékot. Rögtön elengedtem a kezét.

- A tied volt az is amit a hűtőben találtam?

- Huhuhuh, cseles. – nevetése reszelő hangot adott ki, semmi vidámságot se tartalmazott. Mintha nem lett volna elégedett az eredménnyel másképpen kezdett röhögni, majd újra megrázta a fejét és folytatta elölről. Vajon ilyen egy idegbeteg?

- Nincs nekem erre időm. – mormogtam majd sietős lépekkel folytattam utamat a késői éjszakában.

- Rohansz vissza Ryuzaki-hoz A-chaaan? Itt hagysz megint? Egyedül? – B továbbra is tartotta velem a tempót, nekem pedig csak nagy türelem árán tudtam megtartani a rideg külsőt.

- Ne beszélj badarságokat.

- Szerintem nem badarság…eltüntél. Mint a kámfor, puff! Tehát magamra hagytál, teljesen egyedül. Mindig is tudtam, hogy élsz még. Hmmmm, tudtam. – bambán nézett maga elé, mintha az egész világot kizárná. Sóhajtva rágyújtottam és csak azután szólaltam meg miután kifújtam a füstöt.

- Érdekes felfogásod van.

- Érdekes..heh…érdekes. – ami ezután következett annyira hirtelen ért, hogy lesokkoltam egy jó öt másodpercig és csak magam elé néztem. Durván megragadta a karomat és egy zsákutcába lökött, egyenesen a falnak. A cigi kiesett a kezemből a földre, a lélegzetem pedig mintha leállt volna, hirtelen azt se tudtam hol vagyok. Az emberek úgy sétáltak el mellettünk mintha semmi szokatlan se történt volna, hát ez Los Angeles? Amerika egyik legjobb városa, ahol csak úgy egy lányt el lehet téríteni láb alól és senkit se érdekel?

Kezeit a falhoz támasztotta épp az arcom mellé, közelebb hajolt és mélyen a szemembe nézett. Ezt az énjét még nem ismertem, sose láttam ilyen durvának és idegesnek, úgy tűnt most adja ki magából azt az évi feszültséget és feldúltság. Lehet elejétől kezdve ezt tervezte, az agyamban már le is játszottam azt a gondolatot mikor meglátott. Az ijedtség már rég kiment belőlem, helyette a hűvös analizálás lépett be. Csak a tökéletes pillanatra várt amikor elkaphatott egyedül én pedig egyenesen beleléptem a játékába, a gond csak az, hogy ezt ketten is lehet játszani, szóval hiába is reménykedik. Bár a remény távol áll tőle, ha külsőleg megváltozott, belsőleg nagyrészt ugyanaz a fiú maradt akivel a fán beszélgettünk órákon keresztül míg el nem kezdődött az új óránk. Nyugodtan megfogtam az arcát amitől a szemei elkerekedtek, még a szája is kissé tátva maradt. Ennyi elég volt ahhoz, hogy megszelidítsem, mindig ezt csináltam ha valami baja volt, vagy éppenséggel idegrohamot kapott mert nem elég tökéletes. Nagyujjammal simogatni kezdtem puha bőrét, erre lassan becsukta a szemét és a fejét a vállamra helyezte. Óvatosan rátettem a kezem a hátára és simogatni kezdtem hátha így jobban megnyugszik, alig hallhatóan kifújtam a levegőt, csak ekkor jöttem rá, hogy eddig bent tartottam, még lélegezni is alig mertem mellette. Ő halkan szuszogott a vállamba, ennek hatására még erősebben érződött rajta az eperdzsem illata, vagy inkább szaga.

- Hol voltál mikor annyira kellettél? Hol? – a hangja szinte kérlelően hangzott, elhúztam a számat e hallatán.