12

     Szüleim könnyes búcsút vettek tőlem utolsó nap a vágányról, míg én a boldogságtól könnyes tekintettel szálltam fel a vonatra. Végre láthattam a barátaimat, újra, együtt boldogíthattuk egymást. Legalábbis majdnem együtt, mivel Ron és Hermione még mindig nem békültek ki, ezért külön vagonokban ültünk. Barátnőm nem kicsit leégett, mintha nem is síelni ment volna, hanem valamilyen szigetekre nyaralni. Szegény jobban hasonlított egy paradicsomra, mint egy emberre.

- Nagyon sütött fent a nap, a hegyen, szüleim is pont így néznek ki. Nem engedték, hogy eltüntessem, de majd ha beérünk megcsinálom, így csak nem sétálhatok a többi diák között. – ijedten nézte magát az egyik tükörben.

- Illik a szemed színéhez.

- Látszik, hogy sokat voltál fiúkkal. – a hangját váratlanul lehalkította és közelebb is hajolt – Apropó fiúk, Malfoy-al mi van?

- Umm, felköszöntött Szilveszterkor. – a tenyerem izzadni kezdett ezért megtöröltem az ülésben és vártam a reakciót.

- Nem az érdekel…micsoda?! Komolyan? Mit írt… - mondatát nem tudta befejezni, mivel az ajtó előtt elsétált Lavender, így torkán akadt a szó, amit nem is csodálok. Mikor Ross elment a csomagjaival nekem még a szemem is könnybe lábadt, a depressziós aurám meglehet elért a kupén kívül is, mivel pont hozzánk benézett és a tekintete szépen megakadt rajtam. Kinéztem az ablakon mintha annyira érdekelt volna a sötét alagút amin épp átmentünk, csak akkor fordítottam vissza a fejem mikor Hermione szólt, hogy továbbment. Jelenleg rajtam volt a sor, hogy visszahozzam a világba szegényt, amint rám figyelt rögtön témát is váltottunk, mintha mi sem történt volna, így viszont nem tudtam megmutatni a pergament amit még mindig magamnál hordoztam, mint egy szerencsehozó talizmánt.

- Megyek mosdóba. – bólintottam, de legszívesebben utána rohantam volna, tudtam sírni megy mégse tettem semmit…legalábbis vagy húsz másodpercig, utána rögtön felpattantam és követtem amerre ő ment, nem hagyhattam, hogy a legjobb barátnőm sírjon miközben én olvasok. Végigmentem az összes kabin előtt, de mikor Harry-ékhez értem megtorpantam, mintha villám csapott volna a testembe, hunyorogva néztem az ajtóra. Ráleheltek és rajzoltak rá egy undorító szívet amiben egy R plusz egy L volt, ha ezt látta Hermione akkor nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam. Mielőtt tovább siettem volna rondán ránéztem Ronra aki szomorúan elkapta tekintetét és kezeivel kezdett játszadozni, szándékomban állt ezek után megölni, tönkreteszi ezt a lányt.

     A vécében próbáltam lenyugtatni, aki hálából még jobban rákezdett a sírásra. Ha nyugtatásról volt szó, akkor épphogy egy fokkal tudtam jobban segíteni a másiknak, mint Harry, azt pedig mindenki tudja Harry mennyire szerencsétlen az ilyesmiben. Kétségbeesetten simogattam a hátát miközben a tükörben a falfehér arcomat bámultam. Mit kellene tennem? Általában a könyvekben ilyenkor az aranyos főszereplő csaj nyugtató dolgokat motyog barátnőjének, ezért megtettem én is a tőlem telhetőt.

- Hermione – válaszképpen felszipogott – nem éri meg, komolyan. Szakítani fognak, nézd csak meg, bízz bennem.

- Úgy gondolod? – könnyes arccal nézett rám várva a további szónoklatomat, a gond csak az, kifogytam a szavakból.

- Szedd össze magad és menjünk ki ebből a büdös vécéből, lassan nem kapok levegőt.

- Oké.

     Hiába próbáltam segíteni az idegrendszerén, a suliban minden folytatódott elölről. Bátorítólag megszorítottam a kezét, hátha átmegy neki egy kis pozitív energia, reménykedve szorított vissza, de úgy, hogy szerintem a vérkeringésem megszűnt. Az asztaloknál leültünk Harry mellé, ugyanis Ron továbbcammogott „aranyos” barátnőjéhez magunkra hagyva minket, bár én láttam milyen kedvetlenül megy hozzá, reménykedtem hátha Herm is észrevette, de bánatomra épp Ginny-vel beszélgetett. Ha már ilyen közel kerültem megint Harry-hez megemlítettem neki Lumpsluckot, de ő legyintett, bíznom kellett abba, hogy már kieszelt valamit ennek érdekében, ezért témát váltottunk, meglepően, újra Malfoy-ra terelődött a szó. Harry szóba hozta Katie-t, miszerint csak Malfoy küldhette a nyakláncot vele Dumbledore-hoz, ami elég durva vád, hiszen halálos átkot szórtak a tárgyon. A Griffendéles lány még mindig a Szent Mungóban pihent, mindenki várta visszajövetelét, nem mellesleg a kviddicscsapat is, hiszen most kénytelen volt Harry felvenni McLaggent, akit mindenki utált.

     Az iskolában nehezen tudtam visszaállni a normális kerékvágásba, túl kényelmes lettem a vakáció alatt, arról el is feledkeztem mikor kéne figyelni az órákon és menni Lump Klubba. Kissé tátott szájjal néztem a tanárt miközben beszélt és nevetett a többi diákkal a klubtevékenységekről. Harry integetett a háta mögött ezért megráztam a fejemet hogy térjek magamhoz. Odasétáltam hozzá, rögtön elhadarta tervét miszerint a klub után siessek el, mert ki szeretne szedni valamit belőle Tudjukkiről. Így is tettem. Gyors léptekkel mentem végig a folyosókon és lépcsőkön a hálótermemhez, mikor meghallottam valami furcsát a lány vécéből. Ez önmagában nem is lenne baj, hiszen Mirtill-en kívül senki se használja, és ő is szokott sírni, a gond az, hogy ez a zokogás nem olyan idegesítően hallatszott mint általában. Mindig sipítozik közben, de ez jobban hasonlított egy emberi sírásra. A kíváncsiságomtól vezérelve közelebb settenkedtem az ajtóhoz, ami résnyire nyitva állt.

- De mondd, mi a baj. Hátha tudok segíteni. – Mirtill duruzsolt az illető fülébe, de nem tudtam teljesen kivenni mégis ki az a valaki.

- Nem… - szipogta a …fiú? – Rajtam senki se tud segíteni. Nekem kell megtennem.

     Kinyitottam teljesen az ajtót így láthatóvá vált a fiú, Malfoy. Kerek szemekkel néztem rá, és ő is rám a tükörből. Egy ideig így figyeltük egymást, majd gyors mozdulattal megfordult, ugyan azzal a hévvel letörölve a könnyeit. Előkapta a pálcáját és egyenesen rám irányította, kisírt szemei határozottan csillogtak. Intett egyet vele, hogy csukjam be az ajtót ezért amilyen halkan csak lehetett behajtottam, majd felé fordultam. Látszott rajta min elmélkedik, vagy megöl, vagy leszid, vagy…

- Keysha – a gyomrom összeszorult a nevem hallatán, mikor ő mondja ki teljesen másképp hallatszik. Egyszerűen megőrültem, csak ez lehet a magyarázat, az összes ember közül pont ő kellett megtetszedjen. Rengeteg normális fiú van, az összes házban, erre a Mardekárból Dracot választotta az idióta szívem. – Mit keresel itt?

     Hangja rekedten csengett a kihalt vécében, Mirtill továbbrepült valamerre, lehet sejtette jobb ha nem marad mert ebből nem sülhet ki semmi jó. Bárcsak én is átrepülhetnék a falakon és nem kellene azon aggódjak, hogy Draco mindjárt levarázsolja a fejemet a helyéről.

- Hallottam, hogy valaki beszél.

- Mióta állsz ott? – arca eltorzult a dühtől és közelebb sétált hozzám, ezért én hátrálni kezdtem míg a hátam neki nem ütődött a hideg ajtónak. Ijedten néztem szürkés szemeibe amikből kétségbeesés sugárzott.

- Mi a baj? – kérdeztem elhaló hangon – A multkor te szidtál le, mert nem szóltam, hogy valaki fenyeget, erre te is titkolózol. És ne is próbálj hazudni, tudom, hogy anya nem állított rám, hanem magadtól ügyködtél, megkérdeztem őt. – becsukta a száját és kifejezéstelen arcal nézett rám. Lassan leeresztette a pálcát és elrakta.

- A kíváncsiságod lesz a halálod egyszer.

- Nem vagy vicces.

- Nem is vicceltem. – odasétált a kagylóhoz és megmosta az arcát. A vízcseppek lassan lecsorogtak az arcáról a földre, megigézve nézte magát a tükörben, majd hirtelen beverte az üveget. Ijedten sikoltottam fel, a kezeimet a számhoz emeltem úgy próbáltam lenyugtatni magam. Draco kézfejét felvágták a tükördarabok amik most a földön hevertek széttörve. Hozzá siettem és megfogtam a kezét, felnéztem rá várva hátha szól valamit, de amikor láttam, hogy elnéz és nem szól semmit elővettem a zsebemből egy selyemzsebkendőt, azzal kezdtem letörölni a vért. Ha fájt neki megrezzent a keze, de amúgy végigtűrte míg megmostam és letakarítottam az egészet. A végén bekötöttem és egy masnival fixáltam ne csúszkáljon össze-vissza.

- Ha nem mondod el akkor kíváncsiskodok. Tudod úgyis kideríteném.

- Ezt biztos nem. – húzta gúnyos mosolyra a száját – Inkább foglalkozz a saját dolgoddal Taylor, nem tartozik rád mi van velem.

- De igen. Ha te nem tudtál a seggeden ülni akkor ne várd el, hogy én is a sajátomon üljek tétlenül, míg látom mennyire szenvedsz! Már év eleje óta nem stimmelt valami nálad, de most már biztosan van valami! Csak mondd el, akarok segíteni, megtudnám oldan…

- Ez nem egy kicseszett rejtvény Keysha amit csak úgy megtudnál oldani, mert okos vagy! – nekicsapta egyik kezét a tükörhöz amit már összetört, pár centire volt a fejemtől. Éreztem ahogy a hideg kagylónak nekinyomódok, a pulzusom az egekben járt, főleg, hogy ilyen közel hajolt hozzám, tisztán éreztem a parfümjének illatát. Azt hiszem akkor tetszett meg, mikor megpuszilt Karácsonykor. Lenézett rám rideg szemeivel, inkább suttogva folytatta mondanivalóját. – Úgyse értenéd meg.

- Akkor segíts megértenem. – átkötözött kezét felemelte az arcomhoz és megsimogatta. Libabőrös lettem az érintésétől, mintha legalábbis ez lett volna az első alkalom, hogy hozzám ér, pedig rengetegszer történt ilyesmi, csak eddig sose volt ennyire gyengéd. Általában megütött vagy félrelökött, de most mintha Draco egy új arcát láthattam meg, olyat amit kevés embernek mutat meg.

- Te kretén…miért keresed magadnak a problémát? – a homlokát az enyémhez nyomta, én pedig kezeimet a mellkasához emeltem, boldogság töltött el amint éreztem gyors szívverését. Tehát nem én vagyok az egyetlen akire így hat? Én is hatok rá?

- Mert nem bírok a seggemen ülni. – motyogtam ingét fixírozva.

- Kevesebbet kellene velem legyél, kezded átvenni a modoromat.

- Én sose kerestelek csak mindig…

- Úgy jött ki a lépés. – fejezte be mondatomat. Felnéztem rá, de rögtön meg is bántam. Egy kis részem reménykedett, hogy meg akar majd csókolni, de az arca és a szemei nem erről árulkodtak. A szemeit elhomályosította a könnyek amik ki szerettek volna szabadulni, de ő visszatartotta őket. Szomorúan néztem egy darabig majd gondolkodás nélkül szorosan megöleltem, reménykedve segítek ezzel egy kicsit neki. Szerencsétlenül visszaölelt ő is állát ráhelyezve a fejem búbjára. Fogalmam sincs meddig állhattuk úgy, de nem is érdekelt, csak az, hogy maradjunk így örökké. Maga a helyzet szomorú volt, de én mégis sose voltam boldogabb, kicsattantam az örömtől, de egy részem sejtette nem lesz ez így sokáig, igaza is lett. Draco elengedett és hátrált két lépést.

- Tetszel te idióta, de…nem tehetem ezt meg veled. Hidd el, nincs szükséged egy olyan emberre, mint amilyen én vagyok. Csak a baj lenne velem.

- Ezt nincs honnan tudd csak ha kipróbáljuk. – ráztam meg a fejem hitetlenül.

- Keysha veszélybe sodornálak, kérlek. Maradj ki az életemből.

- Lehetetlent kérsz. Főleg most, mikor bevallod, hogy tetszek neked? Azt hiszed kerülni foglak?!

- Ne csináld. – idegesen felvette a földről a táskáját, észre se vettem eddig, hogy ott van – Ne akard, hogy én űzzelek el, mert ha kell megteszem.

- Malfoy! Taylor! Megmondanák nekem mit keresnek a lány vécében? – Lumpsluck professzor meglepetten nézett ránk az ajtóból pálcáját felemelve, hogy ránk süssön a fény. Hunyorítva néztem a tanárra lázasan töprengve egy kifogáson, ő megelőzött. Somolyogva nézett mindkettőre majd kacsintott.

- Értem én gyerekek, hogy a hormonok túlzsongnak. Most az egyszer elnézem nektek, de legközelebb nappal találkozzatok rendben? – nyitottam volna a számat egy válaszra, de Draco közbeszólt.

- Elnézést tanár úr. – kisétáltunk mindketten, a végén viszont egyedül sétáltam, mivel Draco előresietett teljesen hátrahagyva. A sírás szélén álltam miközben felsétáltam a toronyba. Elmentem mindenki mellett egyenesen a szobámba, ha jól láttam Ron-ék úgysem voltak sehol se láthatóak, biztos ők is fent aludtak vagy beszélgettek. Befeküdtem az ágyamba utat engedve könnyeimnek, megpróbáltam halkan sírni, de Hermione így is rájött valami nem stimmel. Leült az ágyam szélére és megsimogatta a hátamat várva a mesélnivalót. Nagy vonalakban beszámoltam neki mi történt, az arckifejezése egyre durvábban változott minnél mélyebbre mentem a történetben, míg a végén tátott szájjal és kerek szemekkel nézett rám. Ez az egész vicces is lett volna, ha nem velem történik hanem mondjuk valaki mással.

- Szerinted mégis mit akar? – kérdezte lesokkoltan.

- Nem tudom, komolyan…nehem…nem… - újra elkezdtek a könnyeim potyogni ezért magához húzott és csitítgatni kezdett. Jól esett gyengéd karjaiban lenni, olyan mintha anya ölelt volna át nem is a barátnőm. Hát úgy tűnt anyának mégse válik valóra az álma, pedig nekem is tetszik Draco és vica verse is így van. Mindig  hangoztatta milyen jó lenne ha összejönnék, mert egymásnak lettünk teremtve, rengetegszer szólt már mennyire hasonlítunk, de akkor még nem vettem észre, hogy igaza van. Most már hiába az egész, ugyanis ő nem akar valami idiotikus oknál kifolyólag velem lenni, mégis mi lehet annyira veszélyes? Rá kellett jönnöm, muszáj! Sóhajtva letöröltem a könnyeimet és kifújtam az orromat mikor hangosan dübögni kezdett valaki az ajtónkon. Hermione összevont szemöldökkel ment kinyitni. Egy harmadikosnak tűnő lány lihegve nézett ránk kétségbeesett tekintettel.

- Granger és Taylor?

- Igen. – feleltünk egyszerre.

- Harry Potter küldött értetek, azt mondja siessetek le a gyengélkedőbe, mert valami baja esett Ron Weasley-nek!